Istenemre, csak játszani

 

Szájharmonika

SZERELMES voltam egy Nagyfuvaros utcai lányba, Ibolyka Ibolyának hívták.

Ibolyka Ibolya szép volt, haja hollófekete, szeme világoskék, bőre bronz, ha nevetett, hófehér fogai villogtak. Anyám kedvelte őt. Ibolyka Ibolya segített mosogatni, tett-vett a konyhában, és jó szívvel segített, beszélt kedves csacsiságokat. Anyám mosolygott, ami csodaszámba ment, hisz apámat akkor már eltemettük Rákoskeresztúron.

A Tisza Kálmán téren ültünk, a kiskörben, pirosra festett padon. A fiúk szájharmonikáztak, én fogtam Ibolyka Ibolya kezét. Változatos szövegem volt.

– Szeretlek – mondtam, mint a papagáj.

Ő is cifrázta a szót.

– Én is szeretlek – mondta.

– Hát ez akkor szerelem – mondta ifjabb Sebőky István.

Szőke, jóképű fiú, legjobb barátaim közül az egyik legjobb barátom.

És megtörtént a nagy eset.

Egy késő délután bementem a Baross téren a cukrászdába, anyámnak süteményt venni. Ott csókolódzott Ibolyka Ibolya ifjabb Sebőky Istvánnal, de úgy, hogy fölért egy mandulaműtéttel.

– Hol lakik a szerelem? – kérdeztem tőlük. – Ha itt, akkor zeneszó kísérje.

Elővettem szájharmonikámat, fújtam tüdőből, míg a fölszolgálólány ki nem dobott.

Anyám a konyhában majszolta a cukrászsüteményt.

– Szegény Sebőky Pista most meghal a szégyentől – mondta –, minek kellett akkora zenebonát csapnod?

Elismertem, csúnya dolog cukrászdában szájharmonikázni. Ha kést veszek elő, férfiasabb.

Anyám vizet tett a hokedlira, kért, mosakodjam. Hajnalban kelünk, dolgozunk. Kell a pénz. A következő szerelmemnél ne nyűglődjem, mert kisbaltával agyoncsap.

– Ibolyka Ibolya szép lány, rendes lány – mondta –, szakadjon rá a plafon.

Nem szakadt rá a plafon, bár jobban járt volna. Ifjabb Sebőky István se a szégyenbe halt meg. De az tény, szégyellte magát. Jó időre eltűnt, nem jött a térre.

Ibolyka Ibolya a legjobb barátaim közül az egyik legjobb barátommal, Szentes Bertalannal járt, aki azt ígérte, villamoskalauz lesz. És én hallgattam a pirosra festett padon, mint mondogatta, szeretlek, és Ibolyka Ibolya mosolygott.

– Én is szeretlek – felelte.

Talán tíz nappal később előkerítettem ifjabb Sebőky Istvánt. Magyaráztam neki, Szentes Bertalan villamoskalauz lesz, Ibolyka Ibolyára meg rászakad a plafon, és mi ketten a legjobb barátok vagyunk. Ígértem, számíthat rám, adandó alkalommal eltemetem őt. Örült, hogy számíthat rám, és szájharmonikáztunk a téren.

Ibolyka Ibolya már Lázár Misivel járt, legjobb barátaim közül az egyik legjobb barátommal. De Szentes Bertalan nem tudott szájharmonikázni, ezért elég sok bajunk volt vele. Verekedni akart Lázár Misivel. Mondtam, lásson hozzá, de valódi gondunk volt, mert Lázár Misi volt a legerősebb a téren.

Azután a félszemű kárpitoslegény, akit vak Sanyinak hívtunk, görkorcsolyát lopott Ibolyka Ibolyának, és Lázár Misi fújta rendületlenül a szájharmonikát. És Ibolyka Ibolya boldogan mesélte, artista lesz, görkorcsolyázással ejti ámulatba a közönséget. És mi hittünk is ebben, mert a Városi Színház előtt szorgalmasan görkorcsolyázott.

Néztem őt, törékeny, csinos kis alakját, csetlő-botló, formás lábát, széttárt karját, amellyel egyensúlyozott.

Nézte ifjabb Sebőky István, Szentes Bertalan, Lázár Misi, és vak Sanyi is fújta már a szájharmonikáját, mert a legjobb barátaim közül az egyik legjobb barátom, Prágai Laci járt vele mandulaműtétre a Baross téri cukrászdába.

Prágai Laci volt az első hősi halott a Tisza Kálmán téren.

Élen járt a sorban. Alighogy katona lett, még tábori lapot se küldött, érkezett a papír, hősi halott.

Ifjabb Sebőky Pista gondolt egyet, eltépte a behívóját. Őt géppisztollyal a nyilasok lőtték agyon a Fiumei úton. A Magdolna Kórház előtt temettük el.

Bolond tél volt, a legjobb barátaim közül sok legjobb barátom halt meg.

Zuhogó hóesésben, szőnyegbombázás után, a Luther utcában találkoztam Ibolyka Ibolyával.

Puszit adott. Én boldogságomban megkértem a kezét, és adtam neki fél kiló szalonnát.

Anyám röpködött a boldogságtól.

Adott két pofont, és szelíden megjegyezte, milyen szerencsések a gyermektelen asszonyok. Én kereken megmondtam, Ibolyka Ibolya nélkül nem tudok élni. Anyám azt mondta, nem az a baj, hanem honnan szerez most fél kiló szalonnát.

Anyám meghalt.

Ezerkilencszáznegyvenötben a legjobb barátaim közül a legjobb barátaimmal világgá menten. Becsavarogtam Európát.

Mindig sok eszem volt, hazajöttem.

Albérletben laktam, kétnaponként ettem.

Vasárnap délelőtt a Gong eszpresszóban üldögéltünk a legjobb barátaim közül a legjobb barátaimmal. Ebédre nem hívtak, de jópofa dolgokról beszélgettünk.

Egyszer szóba hoztam Ibolyka Ibolyát. és azt mondtam, szívesen megölelném őt.

Röhögtek.

– Mi az akadálya? – kérdezték.

A körút és Népszínház utca sarkára kísértek, egy újságárus bódéhoz.

Fehér hajú, sötét szemüveges asszony ült egy széken, mellette vakvezető kutya.

Hazamentem a Déry utcába, albérletembe.

Levetkőztem. Atlétatrikóban üldögéltem az ágyam szélén, cigarettáztam. Besötétedett, amikor bekopogott a főbérlőm. Kérdezte, mi a bajom.

– Nincs szájharmonikám – feleltem.

Azt mondta egy meglett ember miért beszél mindig marhaságokat. Inkább adjam oda neki a tíz forintot, mert két fürdés árával tartozom.

– De, Kovács néni, mondja meg, hogyan lehet szájharmonika nélkül élni? – kérdeztem. – Az ember fújja teli tüdőből, a galambok is fölröpülnek. Talán anyám is mosolyog a túlvilágon.

Magam elé bámulok a papír fölött.

Van rádióm, magnóm, lemezjátszóm. Minek ide, minek ebben a kurva életben egy rohadt szájharmonika.

Istenemre, csak játszani

ÁPOLATLANNAK, gyűröttnek senki nem látta. Semmilyen körülmények között.

Munkáját kiállításra küldhették volna, biztos nyerőként.

Kiigazította a természet tévedéseit. Kis pocak, görbe hát, ferde váll eltűnt, a tekintélyes has megfogyott.

Kiváló szabó volt.

Ráígértek az áraira, csak vállalja el aránytalan testek szükséges korrekcióját. Mellényen, zsebeken, gomblyukon, minden apró öltésén látszott, érti, szereti a munkáját.

Kevés öltöny készítését vállalta. Annyit, amennyi okvetlenül kell a család megélhetéséhez, fedezi a lakbér, villany, gáz, élelem, a gyerekek tanulása költségeit. És minden lóversenynapon tíz pengőt a játékra.

Csodálták a lóversenypályán is.

Tétjét biztos befutóra tette. Általában megnyerte pénze kétszeresét. Nagy néha többet is. Tovább nem kockáztatott. Nyereményét zsebre vágta. Elment.

Senki nem tudta utánacsinálni, hogy ilyenkor abbahagyja a játékot.

Nem szenvedélyes játékos. Nem igazi – állapították meg a lelátón. Bár ki nem hagyna egyetlen versenynapot, mégse igazi. Nincs benne játékszenvedély.

Ez nem volt igaz.

Pénzét kártyaasztalhoz vitte. Nyert, veszített, ott játszott reggelig, zárásig. Ruháján akkor sem látszott gyűrődés, amikor a takarítónők körülsöpörték.

Minden nap kártyázott.

Állandó partnerokkal mérte össze erejét, csalogatta szerencséjét. Folytatta, ha nyert, ha veszített. Ha elfogyott a pénze, kölcsönkért. Mindig pontosan megadta.

A versenynapok tízpengőseinél többet soha nem vitt el otthonról. Ennyi jár neki, több nem. A többi a családé.

Így is kisemmizettnek érezte magát a család. Ámbár érzelmeik kor és nem szerint megoszlottak.

A gyerekek szerették. Rajongásig. A kicsik mindig találtak cukorkát jól vasalt zsebei valamelyikében. Ha mást nem, becsomagolt kockacukrot. Eltüntette ruháikon verekedéseik nyomát, a szülők észre sem vették baleseteiket. Sokat érő ajánlatokat visszautasított idő híján, a rokongyerekek szakadt holmijával órákat kínlódott.

Nem érdekelte a pénz.

Szeretett játszani, megértette mások játékszeretetét. Segített, ahol tudott, amennyire lehetett.

A nagyobbak mindenütt rátaláltak, ha hiányzott mozipénzből, vagy egyéb fontos kiadásaikból. Védték is családi támadások ellen, míg gorombán le nem torkollták valamennyiüket.

A férfiak nem támadták, nem védték. Hallgattak. Holott leginkább nekik volt okuk panaszra.

Állandó játékadót vetett ki rájuk.

Ha nem volt versenynap, nem mindig volt partikezdéshez elég pénze. A hiányzó összeget mindenképp meg kellett szereznie. Szabott összeget fizettetett bátyjával, unokatestvéreivel, nagybátyjaival. Szerény összeget, épp csak kezdéshez elegendőt.

De azt föltétlenül behajtotta.

Néha úgy éreztem, irigylik a család férfitagjai. Úgy élt, ahogy jólesett, csinálta, amit szeretett.

Soha mást.

A nők gyűlölték.

Osztottak, szoroztak. Kiszámították, mi mindenre telne, mi mindent szerezhetnének, ha az aranykezű rokon munkával töltené drága idejét, nem fecsérelné kártyára. Ahelyett, hogy segítené a gyöngébb képességűeket, még a kis pénzüket elszedi. Eljátssza.

Volt úgy, hogy ránk nyitotta az ajtót.

Anya vödör vízzel várta, amint belépett, ráloccsantotta.

Ő meg se rázta magát, nyugodtan jött beljebb.

– Engem csak bicskával lehet megsérteni – mondta. – Ha hagyom.

Levetette vizes öltönyét, vasalóval megszárította. Ingét rendbe tette. Játékpénzét csak az után kérte el, amikor már volt hová elraknia. Frissen vasalt öltönye valamelyik, mindig cukorkát rejtő zsebébe.

Tehetetlenek voltak vele szemben. Míg egyszer csak nagyot fordult a világ.

Apám hallott egy orvosról, aki szenvedélybetegeket gyógyít.

Betegség – látták be –, az mindjárt más. Akkor meg kell gyógyíttatni.

Gyűlölködésük részvétté változott. Már a ráfordítandó, nem kevés pénzt sem sajnálták. Mert nem voltak rossz, érzéketlen emberek. Ha megértették, amiről szó van, megértették, szükség van rájuk, segítőkészek, nagyvonalúak lettek.

A játékot nem értették. A betegséget igen.

Megkeresték az orvost, elmondták panaszukat. Vállalták, ráveszik a kezelésre.

Bíztak az orvosban. Hipnózissal gyógyít.

Hipnózis. Furcsa szó. Annyi mindent rejthet.

Gyógyulást is talán.

Mindent pontosan kiterveltek. Még a lábadozási időre is gondoltak.

A csodadoktor leszoktatja lóversenyről, kártyáról, azután rengeteg kitöltetlen szabad ideje marad. Mit kezd vele? Azonnal nem vetheti bele magát hajnaltól késő estig tartó szabásba, varrásba. Kívánni is naivitás volna.

Ekkor jutottam, életemben először, fontos szerephez a családban.

Szerettem a Dunát. Úsztam, eveztem.

A lábadozás legjobb segítőjének a csónakázást tartották.

Víz, napfény megteszi a magáét. Ráébreszti a természet, a szabad levegő, mozgás gyönyöreire.

Vigyem magammal a Dunára, kaptam meg a föladatot.

Már nagy kamasz voltam, meg lehetett bízni bennem.

Talán az is befolyásolta választásukat, hogy tudták, gyerekekkel jó a kapcsolata. Felnőttekben nem hisz soha. Pénzüket elfogadta, kikövetelte, visszaadta. Többre nem tartotta őket.

Még a gyerekekkel is, akikkel korábban jó kapcsolata volt, velük is meglazult, amikor fölnőve eltűnt minden játék az életükből.

Felemás érzésekkel vállaltam föladatomat.

Büszke voltam, amiért segítségemet kérik. Pénzt bíznak rám, ha megéhezünk, megszomjazunk a jó levegőn, együnk, igyunk bőségesen.

Csakhogy azt is éreztem, neki adósa vagyok. Faggatás, prédikálás nélkül segített mindig. Nem kérdezte, mire kell a kért pénz. Szakadt ruhám fölött sose prédikált a verekedés ostobaságáról. Tudta, ok nélkül nem verekszem.

Töprengtem, vajon milyen lesz gyógyultan? Talán olyan, mint a többi felnőtt.

Az nem lesz nagy öröm. Se neki, se nekünk gyerekeknek.

Én is a váróban ültem, amíg tartott a csodát ígérő kezelés.

Sok időbe telt. Elaltatták, fölébresztették. Így ment néhányszor. Végül mi is hallhattuk meggyőződésteli válaszait a föltett kérdésekre.

Lovak nem érdeklik, semmi dolga velük.

A kártya értelmetlen időpocsékolás. Füstfelhőben gubbasztani órákon át ahelyett, hogy élvezné az életet. Gusztustalan a koszos lapokat fogdosni.

Napfényre, levegőre vágyik.

Undorodik azoktól, akik kiszolgáltatják magukat szerencsének, lapjárásnak. Azoktól is, akik lovak futását bámulják. Elherdálják pénzüket. Minden fillért a családjuktól vonnak el. Nemcsak a kártyától, a kártyástól is undorodik.

Balgák. Tudhatnák, szerencsejátékon végül senki nem nyer.

Aki győzni akar, számtalan valódi lehetősége nyílik rá.

Mindenre jól felelt.

Boldoggá tette az orvost. A családot.

Meggyógyult a beteg. Sokba került, de megérte.

A boldog család a Dunáig kísért.

Csónakba szálltunk.

Az Összekötő vasúti hídnál szólalt meg először. Addig bámulta a vizet.

Nagy jelenetet rendezett. Ordított.

– Vigyél ki a partra! Gyorsan! Már megy a parti!

– Azt mondtad, már nem érdekel a kártya. Undorít. Meg utálod.

De már a part felé kormányoztam a csónakot.

– Most mondtad.

– Most mondtam.

– Miért mondtad, ha egyszer nem igaz?

– Mert megint elaltattak volna. Legalább két körről már így is lemaradtam. Adj valami pénzt.

Odaadtam az evésre-ivásra szánt összeget. Zsebre tette.

– Az a csodadoktor fabatkát se ér? – kérdeztem kíváncsian.

– Ki tudja. Ne bántsd, nem érdemli. Sokat kínlódott velem szegény. Győzködött, nem kártyaasztalnál kell győzelmet keresni. Igaza van.

– Akkor miért megyünk vissza? – értetlenkedtem.

– Nem győzni akarok. Soha nem is akartam. Játszani akarok. Csak játszani.

Kikötöttem. Kiszállt.

A partról visszanevetett.

– Istenemre, csak játszani. Soha nem akartam mást.

Tűnődöm

EZERKILENCSZÁZNEGYVENNÉGY novembere végén a Városi Színház lépcsője előtt Sztojka Karcsit meg Zoltai Lalit vártam. Topogtam hidegtől, félelemtől. Ők tudták, hol zabálunk, hol alszunk.

Sztojka Karcsi zömök, erős fiú volt. Híres, kiváló verekedő. Nem egy embernek rakták jóvoltából drótkosárba állkapcsát. Tótul is beszélt, büszkeségtől dagadt a keble. Kijelentette, ha a ruszkik ideérnek, szót ért velük. Negyven lovat szerez, istállót tart Alagon.

Engem Pocoknak hívott mindenki. Anyámtól kaptam e becenevet, pedig ő igazán szeretett.

– Idehallgass, Pocok – magyarázta nemegyszer Sztojka Karcsi –, negyven lóval sok pénzt lehet keresni. Belépek a Szociáldemokrata Pártba, mert a fater ehhez ragaszkodni fog. Nagykanállal eszünk.

Zoltai Lali szép szál fiú volt. Feje búbján, kalapja alatt hordta pisztolyát. Avval magyarázta, ha motozzák, ott nem keresik. Vízilabdázó akart lenni, balszélső. Vagy tengerész, gépmester.

– Csak a mutter miatt lesz gondom. Míg hajózom, kiszaladgál utánam.

Apját nem ismerte.

Anyjával sok bajunk volt. Pedikűrözött egy fürdőben, szabad idejében laktanyák kapujához ment. Katonákat kért, tegyék le fegyverüket, menjenek haza. Jehova így kívánja. Ne várják itt, míg eljön Armagedon. Mélyen hitt igazában.

Általában két-három hónapra becsukták.

Álltam a Városi Színház előtt. Tenyeremmel percenként söpörtem le hajamról a havat. Idegességemben zsebemben pisztolyomat markolásztam.

Hódos Pali szólított meg. Kopott télikabátban, karján Árpád-sávos szalag.

– Reszket a lábad, Pocok?

– Kezem-lábam reszket.

– Így van rendjén – mondta. – Reszket mindenki, neked is jár.

Cigarettával kínált. Figyelmeztetett, a bátyjával ne találkozzam.

– Begolyózott. Igazi nyilas. Nem spórol a golyóval. Győzelem vagy halál – mondogatja.

Kezet nyújtott, ott hagyott a hóesésben.

Ahogy ponyvaregényekben írják, néhány perc múlva Hódos István bukkant elém. Fekete egyenruhát viselt, karján Árpád-sávos szalag, sapkáján halálfej. Nyakában géppisztoly.

Elég hosszan beszélt.

Elmondott mindennek, amit egy begolyózott józsefvárosi nyilas mondhatott.

Igazított géppisztolyán.

– Nem tetszel, Pocok. Holtan szebb vagy.

Kértem, ne sokat cicázzon. Lőjön agyon, jár nekem. Fázom, nem tudom, mikor zabálok, hol a francban alszom. Szívességet tesz. Belefáradtam e redves életbe.

Hozzátettem, azért szép volt a gyerekkorunk. Anyám kenyeret szelt, megkente vastagon zsírral, megszórta piros paprikával. Köszöntük, örültünk, ettük a téren mindketten.

– Kotródj – mondta. – Ne találkozzunk még egyszer. Remélem, az első razziánál kinyírnak.

Találkoztunk, Hódos István. Nem látszott nálad a géppisztoly.

Míg e kusza sorokat írom, fölnevetek. Olyan ostobaság begolyózott párttagnak lenni.

Akkor, azon a télen, amikor halálomat kívántad, Hódos István, az Alsóerdősor utcába, Vidrákovits kocsmájába mentem. Rendes ember volt, többször büntetett, menő strici. Meleg fánkot adott, pincéjében dugott el. Bombazáporban utcalányok között kucorogtam.

Egy szép napon megérkeztek a ruszkik.

Zoltai Lalit puskatussal hátba vágták, elvették karóráját.

Sztojka Karcsi szót értett velük.

Négy év múltán hazajött a hadifogságból. Lovak helyett maláriával.

Engem leültettek a Nemzeti Színház előtt az aszfaltra. Ültek ott már vagy százan. Egy katona belém rúgott. Burzsuj – mondta.

Megszöktem. Világgá futottam.

Párizsból hazajöttem.

A fiúkkal ritkán beszéltünk a múltról. Dolgoztunk. Snóbliztunk.

Sztojka Karcsi megnősült. Fia született. A felesége másik férfi miatt kirúgta. A fiát az asszony agyonkényeztette. Alkoholista lett. Sztojka Karcsi magához vette, munkára fogta.

– Ne félj, kis Karcsi – mondogatta –, ember leszel, nincs itt semmi hézag.

Egy délután kis Karcsi beszívta a gázt. Sztojka Karcsi eltemette, elég furcsán.

Egyedül állt a gödörnél, csak a sírásók voltak ott. Másnap föladott egy táviratot a volt feleségének, hol keresse a fiát. Aztán öngyilkos lett.

Zoltai Lali három szép nőtől vált el. Gyermeke nem volt. Édesanyja pedikűrözött, Armagedonnal ijesztgette a katonákat.

Két-három hónapra becsukták.

Ezerkilencszázhatvanhatban is börtönből szabadult. Zoltai Lali telefonált, menjek el a józsefvárosi pártbizottságra. Nem bírja már cérnával. Adjanak egy lakást, ahol klozett van. Csapjak az asztalra, nyissam ki a pofám.

– Borogasd be a homlokod – mondtam. – Nem vagyok párttag, nem csapkodhatok.

– De menő vagy – ordította. – Menő Manó, Pocok úr, rohadj meg.

– Anyád Menő Manó. Nagyemberek lábkörmét ápolgatja.

– Próbálkozott, ígéretet is kapott. Azután figyelmeztették az elvtársat, óvakodjék tőle. Börtöntöltelék, valami szörnyű szekta tagja. A végén még baja lesz miatta az elvtársnak. Megértette a figyelmeztetést, másik pedikűröst keresett.

– Megpróbálok valamit – mondtam csöndesen.

Nem volt rá szükség.

Este kikapcsolta a televíziót, és a szívinfarktus örökre megoldotta lakásgondját. Eszembe jutott anyám, ő mondogatta, aki prolinak született, proliként hal meg.

Ebből egyetlen szó nem igaz.

A hetvenes évek derekán a Múzeum Kávéházban snóbliztam. Szemben ültem a kirakatablakkal.

Autó állt meg, a sofőr ajtót nyitott.

Hódos István fekete diplomatatáskáját a székre tette, amikor leült az egyik asztalhoz. Pár perccel később nekem szólt a pincér.

– Az elvtárs kéri, fáradjon az asztalához.

Hódos István zavartan mosolygott. Elmondta, örül, hogy találkoztunk.

Nem volt kevésbé félelmetes, mint azon a régi, november végi találkozásunkkor a hóesésben.

Anyám zsíros kenyerét emlegette, szép gyerekkorunkat. Majd elmagyarázta, milyen mélyről jöttünk.

– Mi lett volna belőlünk, ha nem így alakul a világ?

Ő most az egyik kerületi pártbizottságon fontos munkát végez. Budán villája van, a fia Moszkvában tanul. Szerzett egy kis horgásztanyát, hét végén ott pecázgat.

És beszélt, beszélt, ahogy egy begolyózott párttag beszél.

Az öccséről kérdeztem.

– Reménytelen eset volt – mondta. – Mindig szégyelltem. Börtönben halt meg.

Többet nem mondott róla.

– Pocok, gondoltad volna, hogy valaha így élünk?

– Nem – mondtam. – Lázálmomban sem.

Fáradt vagyok. Öreg.

Tűnődöm, most melyik pártot támogatja.

Álarcosbál

ÁLMOMBAN álarcosbálban jártam.

Hogy a délutáni jelmezkeresés folytatása volt, vagy másé, nem tudom.

Késő délután állítottak be a testvérek. A fiú még középiskolás, a lány idén befejezi egyetemi tanulmányait. Másnap este jelmezbálba mennek, ki-ki a párjával. Segítsek a jelmezeket kitalálni.

Nem könnyű. Sorolták a föltételeket.

– Holnap estig meg tudjuk csinálni. Olyan kell, hogy láthatóan összetartozunk mi négyen. Meg szöveg kell. Szöveg nélkül a jelmez nem érvényes.

– Két fiú, két lány – tűnődtem.

– Evvel ne törődj – könnyítettek a helyzetemen. – Takarja a jelmez.

– Igaz.

Meséken gondolkoztam, de ott ritka a négyes szám.

– Talán az Óz. Dorothy, madárijesztő, bádogember, oroszlán. Alufólia kell, zsák, fonalak.

– Totó nélkül, a kutya nélkül nem jó. Meg sokan gondolhatnak rá. Ezért nem akarjuk a Kis herceg-et sem.

– Aranyszőrű bárány. Kell hozzá két király, egy juhász, egy királylány. Az aranyszőrűt viszi valamelyikőtök. Hol a juhász, hol a királylány.

A továbbiakban királyokért lelkesedtem. Kaptam egy bordó-arany ágyterítőt, remek palást lehet. Másra nem használható, öröm, ha megszabadulok tőle. Nem vitás, érveket keresek a király mellett. Becsempészem a gondolataikba.

Hasztalan próbálkozás volt.

– Köznapibb kéne. Ami jópofa, másnak mégse jut eszébe.

– A dohányzás ártalmassága. Gyufa, gyufásdoboz, cigaretta, csontváz.

Nem tetszett.

– Próbálkozzunk vadonnal, pokollal, éggel?

Tiltakoztak.

– Az űrt is hagyjuk, meg az idegen bolygókról idetévedt lényeket. Nyüzsögni fognak a zöld emberek.

– Akkor a jövő századokból idelátogatók is? Azokhoz csak alufólia kell.

A mesék után a jövőt is elvetették. Marad a múlt.

– Ádám, Éva, kígyó, haragvó angyal – soroltam. – A jelmezek nem túl bonyolultak. A ruhák. De a fejek? A kígyó feje? Az arcokat hogy oldjuk meg?

– Az a legkönnyebb. Nylonzacskóra bármit ráerősítünk.

Állatok, növények, tárgyak következtek.

Elhallgattam.

Nem a lelkesedésem csökkent, nem a fáradtságom uralkodott el. Összegeztem a szempontokat.

Mások ne gondoljanak rá. Fél nap alatt készüljön el. Kevés anyagot igényeljen, sok leleményt. Összetartozó legyen és könnyű, mert nem szeretnek cipekedni.

Mondják, jellemzi az embert, milyen jelmezbe bújik. A tétel nem tűnt igazolhatónak. Kíváncsi lettem.

– Ha kölcsönzőből szereznénk, mit választanátok?

– Választani?

Néztek rám, mintha most érkeztem volna a holdról.

– Ami van. Ami rám fér. Amiből nem esem ki. Ami nem drága. Amit még ki tudunk fizetni.

A lélek titkai rejtve maradtak.

– Késő van – mondta a fiú. – Gondolkozz. Reggel jelentkezünk. Iskola előtt.

Elmentek.

Még az ágyban is törtem a fejem. Ruhákon, csak a ruhákon. Állóóra. Állatidomár. Zenebohóc, kötéltáncos, láncot tépő erőművész. Láttam a zenebohóc kezében a parányi hegedűt.

Átmenet nélkül egyszerre jelmezek, kellékek helyett csak arcokat láttam. Álarcban. Rendes utcai ruhában. Álarcban.

De hisz nem is álarcok. Arcok. Némelyik ismerős. Vagy tévedek? Mégiscsak álarc. Folyton cserélődnek az arcok. Van, aki óvatos. Levetett arcát gondosan összehajtogatva zsebre teszi. Van, aki könnyed mozdulattal messze hajítja. Más szemérmesen, alig észrevehetően csúsztatja a földre.

Kívülről nézem, ablakon át.

Sokan ácsorgunk idekint.

Bizonyára megtelt a bálterem.

Mégsem. Az ajtó nyitott.

Hirtelen tudom, nem is sejtem, honnan, mindannyian bemehetnénk, ha akarnánk. Észre se vennék a valódi arcokat. Nem különböznek a többitől, amíg ki nem derül, hogy a valódi nem cserélhető.

Hangok szűrődnek ki. Nem zene. Szavak. Erőteljes kinyilatkoztatás.

Szeretni kell a virágokat.

Pillanat, s már mindenki kezében, hajában, ruháján virág. Átszellemült arcok gyönyörködnek a tobzódó színekben. Átszellemült arcot viselnek, rózsához, szegfűhöz, liliomhoz illőt. Látok orgonát, gerberát, orchideát. Árnyalatnyi távolságot tart a tömegtől, aki kényes, ritka virággal díszítette magát. Érdekes virágok, a nevüket se ismerem. Furcsák, de nem vonzanak. Egy csoportban margaréta, búzavirág, pipacs, árvalányhaj.

Hangzavar, idekint nem érteni a szavakat. Új vezényszónak kellett elhangzania, mást kell majd szeretni.

Egyszerre tűnik el mind a virág. Ragyogó, puha, százszínű szőnyegként hevernek a földön a szirmok. Taposnak rajtuk óvatosan, el ne csússzanak. Alig telt el idő, és már szürkévé tiporták a bent nyüzsgők a virágszőnyeget. Az iménti pompa már csak szemét.

Hirtelen egyformák lettek a ruhák. Azok is szürkék, kopottak.

Az átszellemült arcok eltűnnek a zsebekben, a földön. A latyakban, amely a virágokból maradt.

Az egyforma, kopott ruhákhoz lelkes arcot viselnek. Az ajkak egyszerre mozdulnak. Ugyanazt mondja mindenki? Persze. Ehhez az archoz illő szavakat.

A mozdulatok itt-ott különböznek.

Aki nem elég kopott, titkon gyűri a ruháját, megmártóztatja a széttiport virágok mocskában. Más gombot szaggat le, díszt, zsebet, van, aki a gallérját tünteti el. A földön eldobott gombok, tépett szövetek. Rongyok. És már a lelkes arcok is mellettük hevernek. A fénytelen cipők az elhajított, lelkes arcokat tapossák.

Állandó a változás, mégis látok ismerősöket.

Nő a hangzavar, már nem tudom kivenni a vezérszöveget. Mégis egyszerre kezdődnek, érnek véget a változtatások, az arccserék. Titkon jön az utasítás. Elektronika, távirányítás, másként nem lehet. Hol állatokat szeret mindenki, hol gépeket, anyagokat.

Sokan álldogálunk az ablakok előtt. Hull ránk a hó. Jellemző, már megint nincs rajtam sapka, kalap, semmi. Fázom.

Az imént még mellettem bámészkodó is fázhatott. Eltűnt. A teremben látom meg. Szajkózza ő is az épp érvényes szavakat, elárulja a szájmozgása. Arcváltáskor bajba kerül. Nem tud cserélni. Nincs másik arca. Leguggol, keresgél a földre dobott arcok között.

Nem egyedül matat a lábak körül.

Most veszem észre, mindenki a már egyszer volt arcát veszi elő, azt viseli. Az óvatosak zsebükből halásszák elő a megfelelőt, kisimítják, fölteszik. A többiek a földön keresgélik a könnyelműen elhajítottat. Mind rátalálnak, kivéve volt szomszédomat. Ő markolászik, sikertelenül. Ha távozott volna valaki a bálozók közül, jutna neki is, de úgy látszik, mindannyian maradtak. Szegény. Dugdossa egyetlen, valódi arcát a sűrűn váltakozó maszkok között. Szempillantás, már újra itt áll mellettem a lassan hóviharrá váló havazásban.

Szívem szerint megkérdezném, kirakták-e vagy maga elégelte meg. Nem teszem. Nem akarom bántani.

Odabent most vadonatújak, jól vasaltak, szépek a ruhák. Elegánsak. Az imént még zord, szigorú arcok helyére mindenre elszántak kerültek. Ez se tart sokáig, az elszántság is ott hever a padlón a többi szemét között. Az előrelátók zsebébe csusszan óvatosan. De csak a mozdulat óvatos, az arc derűs, elégedett. Mindenkié a teremben. Egyformán.

A hangzavarból újra kivehetők szavak. De furcsa. Néhány mássalhangzó kihullott belőlük, jól látszanak az elhajított arcok között.

Hogy is mondták az este a gyerekek? A jelmezhez szöveg kell, csak úgy érvényes. Lám, hangsúlyokra nem gondoltak, holott, úgy tűnik, nem elhanyagolhatók. A táncolók észreveszik, az utasításokból eltűntek betűk. A maguk szövegéből is sietve kimetszik.

Ahogy egyre gyorsabban váltakoznak az álarcok, úgy lesz egyre kapkodóbb, komikusabb a tánc. Nemcsak a résztvevők, a sugalmazott szavak is egymásba botlanak.

Nevettem.

Valaki megfogta a karomat.

– Ha elfogynak az álarcok, mi lesz? Arc nélküli ruhák táncolnak odabent?

– Arc nélküliek? – kérdeztem. – Hogy képzeli?

Nem válaszolt. Talán már nem is állt mellettem.

Megriadtam.

Rohanni kezdtem, egyre kétségbeesettebben, egyre sebesebben. Ömlött rólam a veríték, kavargott szemem előtt millió hópihe. Alig láttam, kapkodtam levegő után, mégis fokoztam a már nem fokozható, nem elviselhető iramot.

Csak nem megállni, csak nem visszanézni.

Menekültem az elképzelt, de nem elkerülhető látvány elől.

Féltem.

Uramisten, bármit elviselek, csak ezt ne. Ne kelljen meglátnom álarc nélküli, valódi arcukat. Az egyetlent. Az igazit.

Rémálom. Maga a rettenet.

Csörgősipka nélkül nem megy

AMIÓTA betette lábát az első általánosba, jópontokat, dicséreteket, kitűnőket, néhány barátot, sok irigyet szerzett. És időről időre kibogozhatatlan kellemetlenségeket.

Ötévesen ismerte a betűket, számjegyeket.

Bizalmas barátok vagyunk. Családi ünnepek, karácsony előtt nálam rejti el ajándékait. Az utolsó percben jön értük. Meglepetései így valóban meglepetések, előre senki sem találhat rájuk. Én meg sem kérésre, sem könyörgésre, sem fenyegetésre nem árulom el.

Amikor elsős volt, szülei kerek számú házassági évfordulóját ünnepeltük. Megjelent szépen csomagolt ajándékaiért. Pár sort írt külön-külön mindkettőjüknek.

Október volt, tanév eleje.

– Mit szólnak az iskolában ahhoz, hogy írsz, olvasol?

– Nem tudják.

Fejét nem emelte föl a papírról, úgy nézett rám.

– Épp annyi betűt ismerek, mint a többiek.

– Titok?

– Nem titok. Nem kérdezték.

Ezen nem változtatott évek óta. Nem vitatkozik. Különválasztja a tananyagot a véleményétől. Lelkiismeretesen, pontosan megtanul föladatot, verset. Azt is, amit tudnia kell róla. Ha megkérdik, miért szereti az imént dicsért verset, közli, mert hazudni nem szokott, hogy nem szereti. Nem a véleményét, a leckét mondta. Azt kérték számon.

Ilyesmikből adódnak a bajok.

Konokul járja a maga útját.

Hiúsága sok munkát követel. Még második se hajlandó lenni. Megdolgozik érte, de tartja elsőségét. Időnként ellenszenvet kiváltó véleménye ellenére.

Az idei év Mátyás király jegyében telt. Válogatás nélkül elcipelt tőlem is minden könyvet, amely a királyra vagy korára vonatkozott. Népmesétől tanulmányig.

Jól fölkészült. Sokszor próbára tettük tudását. Én föltettem a lehetséges kérdéseket, ő pontos, kimerítő válaszokat adott.

Tegnap visszahozta kölcsönkönyveit. Nem kért újakat.

– Mindent tudsz már, gondolod?

– Nem veszek részt a versenyben – jelentette be.

– Ostobaság. Hónapok óta készülsz.

Mindkét kezével kísérte mondandóját, ami nála a tiltakozás, fölháborodás jele.

– Nem ostobaság. Ne hidd. Ez így nem igazi verseny.

Látta rajtam, semmit nem értek. Részletezte.

– Megtanultam évszámokat, történéseket, okokat, következményeket, körülményeket. Véleményem is van. De az másik dolog. Ha kérdezik, megmondom, tudod jól.

– Tudom.

– De úgy nem játszom, ha arra, hogy én mit gondolok valamiről, azt várják el, az ő véleményüket mondjam. Másképp kiröhögnek.

Ez új. Eddig még soha nem nevettek rajta.

– Kiröhögtek?

– Ki. Ma az osztályban. Mert nem azt mondtam, amit hallani szerettek volna.

Talán még sosem láttam ennyire közel a síráshoz, de most se sírt. Csak percnyi szünetet tartott.

– Ha tőled azt kérdeznék, mit hoznál át az igazságos király uralkodásából a mi korunkba? Mi az, amire ma is nagy szükségünk volna? Mit válaszolnál?

Gondolkodás nélkül vágtam rá.

– Az igazságosságot.

Elégedetlen volt a válasszal.

– Ha nem csak rávágnád, ha gondolkodnál rajta, akkor mit mondanál? Ha te volnál a király, az igazságosságot hogyan érnéd el?

Értetlen képet vághattam.

– Várj egy kicsit – folytatta türelmesen –, megmagyarázom.

Kényelmesen elhelyezkedett.

– Akikkel gazságokat műveltek régen, azok nem kerültek a király színe elé. Akik a gazságokat művelték, azoknak volt annyi eszük, ha több sokszor nem is, hogy nem kötötték a király orrára. Őelőtte aranyosak voltak. Akkor gonoszkodtak, ha távol voltak tőle vagy azoktól, akik megtorolhatták bűnüket. A szegényeket, becsületeseket, gyöngéket egyre jobban fosztogatták. Ha nem voltak szem előtt, visszaéltek csúnyán a hatalmukkal. Hogy biztonságosan folytathassák az idők végtelenségéig jól jövedelmező mesterkedéseiket, ráérő idejükben a hatalmasabbak talpát nyalogatták. Így volt, igaz?

– Valahogy így.

– Na. Ha a király igazságot akart tenni, meg kellett ismernie a valóságot, amit gondosan rejtegettek előle. Mit tehetett? Álruhában járta az országot, amikor épp nem háborúzott valamerre. Így aztán nem tudtak elrejteni előle semmi galádságot. Amíg nem ismertek rá, a jelenlétében, sőt vele is ugyanolyan rondán viselkedtek, mint másokkal, máskor. Ahogy szoktak. Láthatta a valódi helyzetet. Igazságot tehetett. Akkor. De lásd be, ma senki nagyember nem ölthet álruhát. Az ábrázatukat mindenki ismeri. Még a családtagjaikat, a kíséretükben levőket is mutatja a tévé a reptéren, mindenfelé. Ezen nincs álruha, ami segít. És akkor hogyan tudhatják meg, mi az igaz, mi a hamis?

– Álruha nélkül.

– Hogyisne. Nem tudod, aki nagyember elé kerül, a legszebbre mázolt arcát mutatja. Ami a leghasznosabb. Akkor meg hogyan ismer meg igazságot, igazságtalanságot szegény nagyember? Ha csak retusált képekkel találkozik, megszépített, elferdített eseményekkel?

– Megkérdezi a tanácsadóitól.

– Hát ennél a használhatatlan álruha is jobb ötlet. Kitűnően élő tanácsadóitól előre meg kell kérdeznie, jó-e az, amit tesz, vagy tenni enged. Mindent meg kell beszélnie velük. Csak nem kívánnád, hogy kockáztassák nagyszerű életüket, kiváltságaikat, a kellemes talpnyalogatást csak azért, hogy nem hízelgő igazságokat közöljenek? Esetleg nem is rossz szándékból hazudoznak, épp csak ahhoz nem értenek, amiről véleményüket kérik? Vallják be tudatlanságukat? Még mit nem? Jobb, ha magabiztosan hülyeségeket beszélnek. Később meg ragaszkodnak hozzájuk akkor is, amikor már megmutatkoztak az eredmények, és csak a süket, a vak nem veszi észre, mekkora bajt csináltak. De nem visszakozhatnak, nem tévedhetnek. Nem kockáztatják kényelmes tanácsadóságukat. Végtére is káruk nem származik belőle. Nem a maguk kárára tévedtek.

– Igaz – ismertem el rosszkedvűen. – Te mit mondtál, mit hoznál át a mi korunkba? A fekete sereget? A győzelmeket? A harcokat? A Corvinákat? Mit?

– Azt, amit az osztályban mondtam, és kiröhögtek érte. Az udvari bolondot.

– Megleptél.

– Miért? – csodálkozott, két tenyerét ég felé nyújtva. – Fontos állás. Mindig, mindenkinek megmondhatja az igazat. A tévé nem mutogatná, nem ismernék föl. Csak a fontos embereket mutogatják. Ki a fene törődne egy bolonddal? Ha meg nem ismernék föl, neki senki sem mutogatná jobbnak magát. Így nem a megszépített, a valódi valóságot ismerné meg. Arról számolhatna be, ha kérdeznék. Bolond. Hülyéskednie kell, hízelegnie nem. Arra van elég nem bolond nagyember, meg az őket körülvevők. Az udvari bolond minden kötöttség nélkül igazat mondhat. Nincs ellenfele, nem kell jó tanácsokat lehurrognia csak azért, mert másik csoport tagjától hallja. Nincs saját tábora. Nem kell hülyeségekért lelkesednie csak azért, mert valaki közülük ajánlotta. Bátran mondhatja jónak a jót és rossznak a rosszat. Hasznosnak a hasznost és károsnak, ami árt. Megtorlás nélkül becsületes lehet. Aki figyel rá, eljuthat akár az igazsághoz, igazságossághoz is.

– És ha téved? Előfordulhat, nem? Átverhetik. Szófacsarás, látszat megtévesztheti. Ő sem volna csalhatatlan.

– Nem. De nem kell tévedéséhez ragaszkodnia tekintélye védelmében. Mert bolond. Nincs tekintélye. Nem semmi. Nem kell akarnia, hogy mindentudónak tartsák, ha egyszer nem az. Beláthat tévedést, hibát. Változtathat rajta. Udvariaskodnia se kell. Jól fölépített becsapást rezdülés nélkül végighallgatnia. Belebukfencezhet, belekukorékolhat, akár belenevethet osztályon fölüli baromságokba, akármilyen komoly képpel tálalják. Elhangzásuk pillanatában kinevettethet hamis érveket, bármilyen jól hangozzanak is. Értsd meg, neki nem kötelező előregyártott elképzelésekhez ragaszkodnia. Különleges helyzetében megismerheti a valóságot, még figyelembe is veheti. És közölheti a tényeket minden gátlás nélkül. Bolond. Nem bánthatják, ha az igazat mondja. Őt nem. Védi a csörgősapkája.

– Meggyőztél. Fontos szerep. Ha királlyá választanak, semmiképpen nem nélkülözöm majd.

Várt. Talán hogy győzködjem, vegyen részt mégis a versenyen? Talán megnyugtatást, nem mindig történik így. Hiába. Én is csak kérdezni tudok. Hallgattam.

Megköszönte a kölcsönkönyveket, addigi segítségemet. Elment.

Mi mindent kellett tapasztalnia általános iskolás életében, amik meggyőzték, csörgősipka nélkül nem megy.

A kiskacsa sárga

AZ ORVOS a mozgást tiltotta, a fájdalom betartatta utasításait. Ágyban maradtam.

Berci, a dog, ott csodálkozott mellettem napokon át, miért nem megyünk már valamerre.

Két hölgylátogatóm érkezett, anya és lánya.

Ágnes, az anya, vacsorát készített. Klári beszámolt a nap legfontosabb eseményeiről.

– Iskolaérett vagyok. Holnap beiratkozom.

Büszkén mondta. Nem akartam elkedvetleníteni, de szívesen vettem volna, ha kap még egy esztendőnyi szabadságot.

Játszani hívta a kutyát, de az csak füle mozdításával jelezte, hallja a hívást, érti, mit akar tőle. De nem mozdul mellőlem, nem megy sehová.

– Berci most mért nem játszik velem? Ő is beteg?

– Nem. Amióta feküdnöm kell, nem hagy magamra. Vigyáz rám.

Klári letette a kis labdát, amellyel a kutyát csalogatta. Mellém ült.

– Mert szeret téged – világosított föl komolyan. – Azért.

Nemrég olvastam, ezt a szót, szeret, már nem lehet leírni. Senki el nem hiszi, hogy ma még kimondja valaki.

Akkor sem fogadtam el a kioktatást, korszerűnek tűnő megállapítást. Most meg tanúsíthatom, iskolaérettség táján még elhangzik. Pátosz nélkül. Természetesen.

Klári tovább magyarázott.

– Dino, az én kutyám, meg engem szeret. Amikor beteg voltam, ő sem mozdult el az ágyam mellől. Vigyázott rám. Kiabált, ha megszomjaztam, meg akkor is, ha álmomban lecsúszott a paplan.

Hosszan sorolta, mi minden történt betegsége alatt. Mennyit segített Dino, a kutyája.

Közben figyelt, értem-e, hiszem-e mindazt, amit mesél.

Elhittem. Természetesen.

Kertes házban laknak. Dino szabadban nőt fel. Hogy tilos-e belépnie a kitűnően ápolt lakásba, vagy jobb szeret odakinn maradni, nem tudom.

Örül, ha meglát, az ajtóig kísér.

Tovább soha.

Klári mégis az igazat mondta.

Tudtuk mind a ketten, ha Dino átléphette volna az előszoba bűvös küszöbét, minden pontosan úgy történt volna, ahogy elmesélte.

Ők ketten mit sem tehetnek arról, hogy a valóságban soha nem történhet meg.

A következő napok bizonyították, Klári komolyan gondolja ezt a dolgot a szeretettel és avval, hogy az ember nem hagyja magára a bajban azt, akit szeret.

Mindennapi látogató lett.

Könnyíteni kívánt helyzetemen, ahogy tudott. Hozta díszes dobozát, fölhúzta. Meghallgattuk az Óz zenéjét, a dalt a szivárványról.

– Nem viszem haza – mondta. – Maradjon nálad, hallgathatod akkor is, amikor én óvodában vagyok.

Tegnap vadonatúj filctollait hozta el. Nagy tálcát tett a paplanomra.

– Rajzolj nekem egy kiskacsát – kérte.

Megtörtént. Kivételesen fölismerhetőre sikerült.

– Színezd ki te – mondtam.

Nézegette filctollait.

– Nincs sárgám.

Nem töprengett túl soká a megoldáson.

Kékkel, zölddel, pirossal csodakacsát varázsolt.

Csillagszemű csodakacsát.

Mindig így történik.

Nem vitatkozik. Egyéni módszerrel oldja meg fölmerülő problémáit.

Amióta az iskola szóba került, mindenkitől érdeklődött, mit fog ott csinálni. Tanul majd írni, olvasni, számolni, énekelni, tornázni, rajzolni – világosítottuk föl.

Rajzolni, énekelni tud, nem nyugtalanította. Tornára régóta jár, mindig bemutatja új gyakorlatait.

A betűket akarta előre megismerni.

Édesanyja türelmesen magyarázta, majd megtanulja a többiekkel. Nem jó az, ha unatkozik, az sem, ha fitogtatja tudását.

Nem vitázott.

Leíratta a nevét kisbetűvel, naggyal. Megtanulta. Utána az enyémet. Majd a szülei, rokonai, barátai következtek. Dani bátyja nevét maga állította össze Dino kutya betűiből. Bercit a szigorúbb Bertalan formában is le tudta írni.

Úgy lett, ahogy akarta.

Ha netán eszébe jut a számokkal is gyorsan megismerkedni, bízvást rátalál a trükkre, ahogy sikerül.

Nézegettük a valóban szép csodakacsát. A csillagszeműt. Ő itt-ott igazított a színeken.

– Mennyi az idő? – kérdeztem.

Íróasztalomról ágyamhoz hozta az órámat.

– Fél hat. Mindjárt itt lesznek Péterék.

Úgy tudtam jó barátok.

Klári visszavitte az órát. Gondosan helyezhette el az asztalon, mert elég soká tért vissza hozzám.

– Nem szeretem Pétert – mondta határozottan.

Sok értelme nem volt okokról faggatni. Ha akarja, elmondja magától. Meg idő se volt. Csöngettek.

Váratlanul ért, a két gyerek nem viselkedett értelmesebben, mint a felnőttek.

Amit az egyik javasolt, a másik azonnal elvetette. Hülyeségnek tartotta. Fügetlenül attól, valójában volt-e kedve hozzá. Tiltakoztak, a világért el nem fogadták volna, amit a másik mond.

– Csináljunk fagylaltot. Tejszínhabot is verhetünk föl hozzá – próbáltam enyhíteni a feszültségen.

Emlékeztem nemrégi jókedvű fagylaltgyártásunkra.

Péter már ugrott a hozzávalókért, amikor Klári elhúzta a száját

– Nem jó. Majd hozok neked holnap igazit, termoszban, ha szereted – ígérte. – Ne félj, nem felejtem el.

Nem féltem.

Sose hittem volna, hogy képes lemondani kedvenc eledeléről, csak borsot törhessen haragosa orra alá.

– Inkább nézzük meg a tévében a mesét – javasolta.

– Hülyeség – tiltakozott Péter.

A Hupikék törpikéket sugározták. Más körülmények között nemhogy egy részt, egyetlen kockát se volt hajlandó kihagyni.

Semmit nem lehetett kettőjükkel kezdeni.

Péter elhozta húsvéti ajándékát, bűvészfölszerelését. Néhány trükköt már megtanult. Kész volt bemutatni valamennyit.

– Csak kicsiknek való – tiltakozott Klári –, akik még mindenfélét elhisznek.

Pár hónappal idősebb Péternél.

Egyre jobban elmérgesedett a helyzet. Azt is a másik rovására írták, hogy nem tehették azt, amit szerettek volna, mert a másiknak jutott előbb eszébe. Nemhogy szelídíteni nem lehetett egymásnak feszülő indulataikat, minden közeledési próbálkozás mélyítette az ellentéteket.

Ugyanazt szerették volna mind a ketten, mégis dühödten tiltakoztak.

Lassan hasonlítani kezdett a légkör a felnőttek világához.

Szántam magunkat az elrontott délutánért. Úgy örültem, hogy jönnek, és már-már alig vártam, hogy vége legyen a kellemesnek, vidámnak ígérkezett napnak. Meg se hallották, meg se várták, mit mond a másik, már csattant a nem.

Klári váratlanul visszahozta a tünedező, értelmes, tiszta gyerekvilágot.

Péter meglátta a színes, csillagszemű csodakacsát.

– Ez mi? – kérdezte kötekedve. – Mi a csuda?

– Kacsa – mondta Klári. – Kiskacsa.

Péter visszadobta a rajzot a tálcára.

– Az nem lehet. A kiskacsa sárga.

Klári igazított szemébe hulló haján.

– Igaz – mondta. – A kiskacsa sárga.

És gondosan eltette csillagszemű csodakacsáját táskájába, kék, zöld, piros filctolla mellé.

Nem mentegetődzött.

Tényekkel soha nem vitatkozott.

Hogyan is tehetné? Hatéves múlt, iskolaérett. Ebben a korban már nem hülyéskedhet az ember.

Találkozás királynővel

TERASZON várom Gertrúdist.

Pontos. Mosolyogva ül le szemben velem.

A meglepődéstől bámulom.

– Csalódást okoztam?

Dadogok.

– Ne legyen ilyen zavart. Nem az én hibám, hogy kitalálnak egy képet, és ragaszkodnak tévedésükhöz akár évszázadokon át.

Mosolyog.

– Férfiasnak tud. Darabosnak, aki alatt csak úgy reng a föld. Tenyeres-talpas, erőszakos és nagyon kellemetlen perszóna vagyok. Ezt várta?

Elnyomom cigarettámat.

– Gonosz hatalmamban tartottam jó királyukat. Én, minden baj, bánat oka. Igaz?

– Igaz.

– És mivel értem el sikereimet? Zord külsőmmel? Mi a titkom? Erőm?

– Szépsége. Vonzereje. Nőiessége.

Már nem mosolyog.

– Akkor miért nem erről beszélnek? A legparányibb részletekben sem viselik el a valót? Nevetséges. Kérdeztem Ágnes testvéremet, Fülöp Ágost francia király hitvesét, ő mennyiben befolyásolta, mennyire alakította a franciák történetét? A kérdést se értette. Nem csoda. Fülöp Ágost erős volt, merte vállalni vágyait. A gyönge Endre nem.

– Úgy írják a régi krónikák, ön irányította a királyt.

– Szerettük egymást, ismertem a vágyait. Ha arra akartam rávenni, amit maga is akart, megtette. De csak azt. Nem túl hízelgő. Igaz.

– Többféleképpen emlékeznek meg önről a régi iratok.

– Tudom. Akik nem akarják elfogadni, hogy Szent Erzsébet anyja, Szent Margit nagyanyja olyan, mint én, azok megszépítenek. Nem a külsőmet. A lelkemet, jellememet. A királyukat dicsőíteni szándékozók elrondítanak kívül-belül. Akik nagy összefüggéseket szeretnek fölfedezni, mindkettőnket fölmentenek. A hanyatló középkor, születő újkor számlájára írják a történteket. Ki-ki a maga céljai, kedve szerint. Nincs szánalmasabb, higgye el, mint amikor már csak a saját hazugságukba képesek megkapaszkodni. Értelmetlenebb sem.

– Az igazat szeretném hallani.

Most ő zavart.

– Tisztában van avval, mit akar? Az igaz nem föltétlenül az, amit tudni szeretne. Ha kérdi, én csak az igazat mondhatom. Már leváltak rólunk a hazugságok. Nincsenek érdekeink, céljaink. Csak azt mondhatjuk, ami történt és ahogy történt. Szépítés nélkül.

Kis szünetet tart, hagy gondolkodási időt.

– Arra kérem, azt mondja el.

– Néhány múltkutató már ráfázott. Tetszetős elméleteket alakítottak ki, elégedettek voltak velük. De itt, bármilyen jól hangzottak is, nem erősíttettek meg. Megismerték a valót, annak ismeretében hangoztatták továbbra is hamis tételeiket. A többség ezt választotta. Másik lehetőség lett volna mindent elölről kezdeni. Belátva korábbi tévedésüket. Erre alig akadt vállalkozó. Nem kellemes egyik lehetőség sem.

– Nekem nincsenek előre gyártott elméleteim. Különben se szoktam elképzeléshez válogatni össze a tényeket. Örülök, amiért fogadott.

Újra mosolyog.

– Megtehettem, maga veszélytelen. Soha nem foglalkozott politikával. Soha nem is fog. Ha magával beszélek, nem szükséges minden szavamra ügyelnem. Ha elkotyognék bármit a jövőről, ami szigorúan tilos, ha olyat kotyognék el, ami a maga jelene következménye lesz, akkor sem használná föl semmire. Nincs rá lehetősége.

– Már hogyne volna. Megírom a riportot önnel. Közzéteszem minden szavát.

– Azt megteheti, annak nincs hatása. Legföljebb magát kedvelik majd még kevésbé és még kevesebben. Megszokhatta. De használni senki nem fogja, amit tőlem megtudott. Nem szokták. Meg se hallanak mást, csak azt, ami kedves fülüknek. Mármint azok, akik tehetnének valamit, változtathatnának. A többiek meg hiába értenek mindent, semmit nem tehetnek. Nincs cselekvési lehetőségük. A bukás egyenes útja ez.

Szánalommal folyatja.

– Ne keseredjék el, nem szabad. Béla fiam is mindig elszomorodik, amikor látja, mindazt, amiért oly drágán megfizetett, senki nem használja. Kivétel csak ha nagyon nagy már a baj. De elkeseredéseikor egy Epiktétosz nevű mindig megvigasztalja. Azt mondják, rabszolga volt, de alig hihető, olyan nagyszerű ember. Vigaszát maga is megszívlelheti. Az ember dolga annyi, kimondja a megismert igazat. Megteszi, ami szükséges. Időben. Béla fiam egyetlen fölismert tévedéséhez sem ragaszkodott. Változtatott, amint rájött a hibára. Ki mit gondol erről, az nem az ő dolga. Maga is csak a lehetőségei határáig mehet el. Megírhatja becsülettel, amit megtud. Ennyi. Hogy használják-e, nem magára tartozik.

– Ismerem Epiktétoszt. Sok keserűségen átsegített.

– Nem azért jött, hogy Epiktétoszról társalogjunk.

– Nem. Van egy drámánk. Önről szól, Bánkról, Endre királyról.

– Ismerem. Mindig szomorú a költő, aki írta. Nincs rá oka. A sok múltkutató közül ő közelített legjobban a valósághoz.

– Nem bánik kesztyűs kézzel önnel.

– Hogy mondhat ilyet?

Őszintén visszautasító.

– Annál a kínos kis incidensnél, amikor a testvérem szégyenszemre csak erőszakkal bírta megszerezni Bánk nejét, altatót adat be nekem, ne tudjak semmiről. Megteremti az ártatlanságomat. Kedves tőle. Az is, hogy nem Bertold kalocsai érseket fűzte történetébe, akivel mindez megesett, csak a szegény kis Ottó herceget. Az érsek rovásán túl sok volt e nélkül is. A pápa kedvünkért érsekké emelte. Megbánta, amikor tudomására jutott, csak írni-olvasni tud. Tanulatlan, tudatlan ifjú, akit csak szeszélyei érdekelnek. Jól éljen, mindegy, milyen áron. A végén még engem is meglopott, akinek mindent köszönhetett.

Nem értettem.

– A pápa, amikor rájött, az érsek alkalmatlan hivatalára, miért nem váltotta le?

Csodálkozik naivitásomon.

– Az nem olyan egyszerű. Tudta, végletekig védem testvéremet, harcolok kierőszakolt rangjáért. Az ember igyekszik gondoskodni a rokonairól. És sajnos nem válogathat közöttük. Szép is volna. Ez okos, az nem, ez becsületes, az nem, ez ért valamihez, az semmihez. Nem így mérik. Rokon, támogatni kell törekvéseit. Ha irreálisak, akkor is. Miért csodálkozik? Endre se tudott egész hosszú uralkodása alatt megválni senkitől, akit kinevezett. Amikor botrányossá váltak posztjukon, megcserélte másik szintén használhatatlannal. Hol itt, hol ott, de minden semmire se jó ember maradt. Becsvágyát kielégítő magas poszton.

– Nála talán érthető. Hálás volt az őt trónra segítőknek.

– Ne legyen gyerek. Amíg futotta a keresztes háborúra kapott pénzből, addig megfizette híveit. Utána már csak ígérgetett. Majdani birtokot, hivatalt. De hol volt annyi birtok, főhivatal, amennyit jutalmul fölkínált?

– Csak pénzért, jutalomért vásárolt híveik voltak?

– Ezek alapföltételek. Két ízben is el kellett árulniok fölkent királyukat miértünk. Az apát és a gyermeket. Nem kívánhattuk ingyen. Hívek nélkül nem tudtunk volna polgárháborút kirobbantani. Kockára tették az életüket is. Gondolja, ha azt mondjuk, ugyan már tegyétek föl mindeneteket azért, mert mi szeretnénk uralkodni fölöttetek, azt akarjuk, miénk legyen a hatalom, akkor tolongtak volna? Nem könnyű játék az ilyen. Megvádoltuk a királyt, hogy tetteit csupán szeszélyei vezérlik. Ez nem volt elég a lázadáshoz. Akkor jött az idegen érdekeket érvényesít, az ország rovására. Mi majd fölszabadítjuk őket az idegenek, a pápa uralma alól. Az ország érdekeit tartjuk szem előtt. Jólétet teremtünk, elégedettséget. Nem engedjük zsarolni az embereket. Békében, igazságos törvények szerint él mindenki. Ilyesmiket ígértünk.

– Pillanatig se gondolták komolyan?

– Komolyan gondoltuk, hogy meg kell szereznünk a korlátlan hatalmat. Más törvények érvényesek, amíg megszerezzük, megint mások azután. Nagy a családom, sok a jó barát. Méltó módon gondoskodtam mindegyikükről. Különben, azt is tudnia kell, azok az igen könnyen föllázítható urak meglepően feledékenyek voltak.

– Amiért megfeledkeztek esküjükről, a királyhűségről?

– Többek között. Fölkent királyuk halála után megkoronázott fia ellen is lázadtak. Hogy férfi kell a trónra, nem gyerek. És akár hiszi, akár nem, még abban az esztendőben, amikor meghalt az elüldözött gyerekkirály, Endre sereget tudott gyűjteni halicsi hadjáratához. Ott is gyerek került a trónra, ott is el akarták üldözni. Honfitársai az idegen gyereket az életük árán is védték. Nem fura? Pár hónap telt csak el, s már nem gondoltak avval, hogy ők is elűzték a kis királyt. Lelkesen mentek idegenbe védeni az ártatlan gyermek jogait.

– Drámaírónk szerint Endre azért verekedett Halicsért, hogy kisebbik fia majdan ne veszélyeztesse bátyja hatalmát. Legyen egy bár kicsi, de saját birodalma. Hosszú időre békességet akart teremteni a trón körül.

– Endrét soha nem érdekelte a béke. Gyerekként Halics ura volt. Elűzték. Soha nem tudta megemészteni. Elfogadni. Évtizedeken át verekedett. Kifosztotta a saját országait, vágóhídra hurcolta a népét, a kardforgatásra képes embereket. Bármit föláldozott, csak Halicsot visszaszerezze. Halicsot, ami soha nem volt igazán az övé. Nem olcsó mulatság az ilyen. Még a pápa, akinek nem dolga világi hatalmakat védeni, még a pápa is intette Endrét, hagyjon föl véres ábrándjával. Törődjék a saját népével. Nézzen körül a saját országában. Meglepően sok megoldandó föladatot talál.

Elcsodálkoztam.

– A pápa? Önök azt ígérték, kivonják magukat, országukat a hatalma alól.

– Valóban. Mielőtt megszereztük a trónt. De utána?

– A nép gyűlölte az idegeneket. Önt is.

– Észrevettem. A nép azt gyűlöli, ami ellen lázítják. Idegenek, ugyan. Endre anyja francia, az exkirálynő, Imre özvegye spanyol. A többi királynő is mindig idegen volt. Elhagyott hazájukból hozták kíséretüket. Mégis, csak énvelem volt bajuk.

– Talán a többiek nem voltak oly igen családszeretők, mint ön. Nem foglalt el kíséretük, családjuk minden birtokot, hivatalt. Mindent, ami jövedelmező. Az ön kiterjedt családja, baráti köre viszont kitúrt a helyéből mindenki mást. A magyarokat. Ezért zúgolódtak, lázadoztak ön ellen.

– Sikerrel. A király miattuk hagyta Bánk bánt a nyakamon.

– Néha úgy érzem, az önök története modern krimi.

Gondolkodott.

– Jól érzi – mondta kis idő után. – Az. A király idegenben verekedett, az ország gondja mind rám maradt. Nem bántam rosszul a környezetemmel, mindnyájan jól éltünk. Közöltem az igényeimet, teljesítették minden kívánságomat. Ezért kellettek a hivatalokba, birtokokra olyanok, akik gondolkodás nélkül intézkedtek. Mire mentem volna olyanokkal, akik fontolgatnak, méregetnek? A maga szempontjából mindig mindenkinek igaza van. Én Erzsébet lányomnak gyűjtöttem vagyont. Amikor Thüringiába vitték, megígértem, küldök utána rangjához méltóan ékszert, aranyat. A többiek azt tettek a pénzükkel, amit akartak.

Nem bírom megállni, hogy ne mondjam.

– Az ön uralkodása végén Oxfordban néhány professzor elavultnak tartotta egyetemüket. Kiváltak régi intézményükből, és megalapították a cambridge-i egyetemet. Ott így gazdálkodtak a pénzzel.

– Hallottam róla. Az enyéim is csinálhattak, amit akartak. Egyetemet nem akartak, nem alapítottak. Mért tették volna? Könnyebb tanulatlan néppel elbánni. Igaz a vád, néptől, nemesektől mindenüket elszedtek. A kisemmizettek morogtak. Ennyi jogot meghagytunk nekik. Simán ment minden, amíg Bánk nem maradt idehaza. Vadember volt, jelenléte megzavarhatta volna jó sínen gördülő kis ügyeinket. Veszélyeztette megszokott, kellemes életünket. Nem csoda, hogy megpróbáltuk leszerelni. Megszédíteni kinccsel, könnyű élettel, gyönyörű nőkkel. Egyik sem érdekelte. Nem maradt más, feleségét kellett kézbe venni. Ha valaki, ő elbánik vele, reméltük.

– Ezért vitették az udvarba?

– Ezért. Ruhaköltemények, ékszerek, mindennapi mulatozások közé. De ő se szédült meg. Kincstől, mulatságtól nem. Kapóra jött az érsek föllobbanó szerelme.

– Szerelme?

– Vágya, hiúsága. Mindegy. Nem hallgatta meg. Holott ha házasságtörő, akkor nyertünk. Tiszta üzlet. Mi titokban tartjuk viselt dolgait, ő cinkosunk lesz. Leszereli, a saját érdekében is, hites urát. Ez se ment. Csak erőszakkal végül. Nem bántam. Új helyzet, alkalmazkodtunk hozzá. Leplezzük szégyenét, cserébe nem hagyja ellenünk fordulni Bánkot. Mehet minden tovább zavartalanul. Hát nem kikiabálta az a kis majom? Olyan kitűnően, körültekintően rendeztünk el mindent. Bánkot eltávolítottuk. Elküldtük, járja be az országot. Kényelmessé tettük a remélt szerelmet. Hiába.

– Nem jelentett veszélyt, ha Bánk egyszerre látja meg a nép kiszolgáltatottságát, nyomorát mindenütt? Hogy esetleg a megnyomorítottak mellé áll?

– Kockázat volt valóban. De ha szeretett hitvesét cinkosunkká tesszük, ha sikerül, akkor nincs baj. Zsarolt jövedelmekből dőzsöltünk. Aki részese, nem kérhet számon, nem léphet föl ellenünk. Parányi idő elég lett volna. A jólétet gyorsan megszokja bárki, nehezen mond le róla nagy szavakért. Becsület, jog, jogtalanság. Ugyan. Mindenki megvásárolható, így tudtuk. Tévedtünk. Ezért krimi, ami végül megtörtént. Hogy megöltek.

– Bánk magánsérelmei miatt állt a lázadók közé? Csak amiatt?

– Nem. Igaz, evvel vádolják számosan. De nem igaz. A maga bőrén is azt az erőszakot, jogtiprást érezte, amelyet országjárása közben tapasztalt. Választania kellett, a néphez marad hű, vagy a király családjához. A népet választotta.

– Nem volt túl nagy kockázat egy szelíd nőre tervet építeni?

– Minden nagy kockázat, ami jogtalanságot véd. A megtorlás elérheti a legpontosabban, leggondosabban tervezőt is. Általában el is éri. De erre előre gondolni sem szabad.

– Nem egyedül dőzsölt, végül mégis mindenért ön fizetett.

– A hatalomnak ára van. Annak is, ha vágyainkat lehetőségnek hisszük s a szerint élünk. Nincs más mód, az erőszakkal kell szövetkezni. Ábrándkergetéssel nem könnyű uralkodni. Endre gyermekálmait kergette. Bármi áron, de megmutatja, újra ő uralkodik Halicsban. Sok értelme nem volt, nem is lehetett. Akit támadnak, az védekezhet. Győzhet is. De Halics legalább valóban létezett. Én hatalmas, dúsgazdag birodalom urának tudtam magamat, amiből egyetlen betű sem volt igaz. De én e tudat bűvöletében éltem. Bizonyítódtak a lehetőségek, teljesítették minden kívánságomat. Hogy milyen áron, nem az én gondom volt.

– A nép nem bírta a terheket.

– A nép mindent elbír, ha nem lázítják. Tűr, mint a barom. Nyög, koplal és fizet. Morgolódik. Istenem. Joga van hozzá, ha csöndben teszi.

– Béla fia más utat keresett.

– Eleinte nem. Meg akarta torolni halálomat. Eltüntette mind, akinek köze lehetett hozzá. Alig maradt az országban, aki konyított háborúskodáshoz, harcedzett volt. Visszavette a birtokokat, melyeket mi adományoztunk. Így akarta erősíteni a királyi hatalmat.

– Idegenektől vette vissza.

– Mindegy. Nem kedvelte őket. Ő is lehetőségnek hitte vágyait, amíg a tatárok helyre nem billentették a fejét. Azután könnyebb volt.

– Könnyebb? Fölégetett tájakon, romokon, elpusztítottak hulláján? Az országot újból föl kellett építenie.

Mintha kissé ingerült lett volna.

– Miért szeretik úgy a nagy szavakat? Nem országot épített, azt nem is lehet. Visszatért a pusztítás után, látta, hegyeken épült várak, folyók közelsége, sűrűn lakott területek menedéket adtak a kevés életben maradottnak. Elbúcsúztatta ábrándjait. Már nem erős királyi hatalmat akart, bosszút állni évtizedekkel korábbi megöletésemért. Nem volt ideje játszadozni. Már csupán a valósággal gondolt. Ráébredt, a legfontosabbak az emberek. Behívott mindenünnen idegeneket. Nem barátokat, családtagokat, kedves, szórakoztató ismerősöket. Olyanokat, akikre szükség volt. Akikben megbízhatott. Hegyeken adományozott birtokokat, a föltétel: erős várat építenek. Minden joghoz kötelességet társított. Aki nem teljesítette, attól visszavette az adományt. Híre ment, ha bekövetkezett. Az urak óvatosak lettek. Nem merték zsarolni, irreális adókkal sanyargatni a várnépet. Szükség volt a munkájukra, a saját érdekükben. Könnyebb helyzet, mint a miénk volt. Nálunk az alkalmasságot rokoni, baráti kapcsolat helyettesítette. Az nem változott. Ezért maradt mindenki, ha nem is megszokott helyén, de a hatalomban. Béla, akit alkalmatlannak talált, leváltotta. Nem csereberélt. Semmilyen csoportocskát nem hagyott hatalmaskodni a többiek fölött. Az Aranybullából átvette, egy főember csak egy hivatalt tölthet be. A vágyait jövedelméhez alakította. Nem vágyakhoz zsarolt jövedelmet. Elérte, mindenki ott dolgozott, amihez a legjobban értett. Alkalmasságukon túl semmi más nem érdekelte. Vallási különbség sem. Zsidókat, mohamedánokat képességük szerint, egyenjogúként alkalmazott. Megszerezte hozzá a pápa beleegyezését. Így a hegyeken várak épültek, a folyók mentén sűrűn lakott települések, városok. Nem élt nagy szavak bűvöletében. Évek múlva, ahogy ön mondaná, fölépült, védekezésre alkalmas volt az ország. Munka, hozzáértés, tisztesség alapjára épült. Béla azt tette, amire valóban szükség volt.

– Mégis sokszor vigaszra szorul ahelyett, hogy elégedett volna. Ön mondta.

– Igaz. Rám a bűneim miatt emlékeznek, rá a tatárdúlás miatt. Holott élete nagyobbik fele azt példázza, a hatalom felelőssége óriási. Ráébredni tévedésre, azonnal kiigazítani. Túllépni hibás képzelgéseken. Érdem, nem érzelem szerint kormányozni, juttatni címet, rangot, birtokot. Ez a hatalom ára. A többi népbutítás, zsarnokság, zsarolás. Rossz nézni, mennyire nem törődnek drágán megszerzett tapasztalataival. Ha nagyon nagy a baj, rövid időre élnek velük, használják. Azután újra elfelejtik. Valóban elkeserítő. Látja a felénk közeledő idős urat? Ő Béla fiam. Értem jön.

– Már? Még annyi megválaszolatlan kérdésem maradt.

– Találunk alkalmat a folytatásra.

– Kegyes hozzám.

– Szánom. A mi krimink, ahogy mondja, a mi életünk legjobb értője kollégája volt. Hiszem, folytatódik a hagyomány. Bár az ő közléseit se használják érdemük szerint. Maga se jár jobban, tudnia kell.

Fölnevetett.

– Közzé teszi riportját, szellő sem rezdül. Ha a nép megroppan, és megroppan, vihar támad. Tűz. Kevés lesz a vízágyú.

Műsorváltozás

LÁNYRÓL mesélt, aki bajban van.

Ragyogott a nap. Meccs kezdetét vártuk. Még volt idő.

– Tehetek valamit? – kérdeztem.

– Nem. Magam verekszem végig. Ne piszkáljanak miattam.

– Megszoktam.

Tudta ő is. Érezhetően ki akart hagyni a verekedésből. Nevetve mondta:

– Olvastam, az ördög ravasz, de az ember ravaszabb. Meglátom.

Még nem volt harmincéves.

Nem mondott többet a lányról, a bajról. Bekapcsolta a készüléket.

A képernyőn vihar tombolt. Fölázott pályán tócsák csillogtak. Változott a kép. A bemondó közölte, elhalasztják a mérkőzést. Kupaszerda volt.

Kapcsolgattam, ugráltam országok között. Talán elcsípek meccset valahol. Ha nem láttam labdát, mentem tovább.

– Maradj itt! – kiabált.

Színházi közvetítés. A nyelvet nem értettem.

Kiderült, nincs is rá szükség. Az Éjjeli menedékhelyet játszották.

Furcsa előadás volt.

A színpadon senki nem szenvedett. A sivár környezet valóban menedék. Kés, ököl és hogy használják, ha kell, mindennapjaik tartozéka. Ilyen az életük. Erőseké, egészségeseké közülük. Aki beteg, vagy talpra áll, vagy meghal. Nincs mit kapálódzni ellene. Minden egyszerű volt, természetes. Nem szánták se magukat, se egymást.

– Az ember nem arra való, hogy szánalommal megalázzák. Valahogy így írta Gorkij, ugye? – kérdezte a szünetben.

– Így.

Az előadásban csak jelen létezett. A perc. A múlt ugyanolyan mese volt, mint az épp olvasott regény részlete. Jövő nem volt. A holnap senkit sem érdekelt.

Furcsa fénytörésbe került valóság és mese.

Sok esztendő telt el a dráma megírása és akkori előadás között. Közben az élet lassan baktatott az irodalom után. És mindent megváltoztatott.

A változás akkor lett a legerőteljesebb, amikor a csavargó öreg megjelent.

Kiútként a valóságot kínálta.

A régen csalfa vigasz időközben lehetőség lett.

A mai néző tud alkoholelvonással kínlódó kórházakról. Sok kemény munkáról Szibériában. Azon a tájon valóban lehet új életet kezdeni. Munka jut mindenkinek. Az ajánlott kiutak valódiak lettek, a lehetőségek igazak.

Ami kiúttalan maradt, nem csupán az élet mélyére jutottak gondja.

Nem a nyomor vált erőteljessé. Ami mindenkiről szól, az erősödött föl.

A fiatal nő gyűlölete, aki pénzért öreg férjet tűr el. Képtelen kivárni a kevés időt a természetes halálig. Ölje meg valaki, azt követeli.

Szenvedélyes szerelme ahhoz elég, hogy vetélytársát gyilkolja, hogy szeretőjét gyilkosságba hajszolja. Ahhoz nem, hogy otthagyja a várható vagyont. Az mindennél fontosabb. A pénz.

Fiatal harmonikázó fiú szétnéz maga körül, és már semmit nem akar. Semmit. Harmonikázik.

Az arisztokratát születési előjogai emelték az emberek fölé, a maga korlátai a helyére lökték, a többi csavargó közé. Nyomorogni. Pontosabban, kis prostituált nem könnyű életén élősködni.

Mindig mesét mond a múltjáról. Maga sem hiszi, igazat beszél. Szép mesét mesél.

A Színészt az életből viszi el, hogy mesévé vált a múltja. Mondja, mondja, mondja színpadi sikereit, alkoholtól mérgezett sorsát. De tudja, amit mond, nem történt, nem történhetett meg soha. Csak kitalálta.

Holott színház, siker, minden valóság volt.

Csak az örökös alkoholmámor változtatta mesévé, ami igaz volt valaha.

Menne meggyógyulni távoli kórházba. Visszatérni a színpadra. Csakhogy álomnak tartja elmúlt életét, és álomba nem lehet visszatérni. Valóság a napi alkohol megszerzése marad.

A menedékhely lakóit abban az előadásban nem gyötörte más, mint mindannyiunkat. Legföljebb kevésbé szép falak között.

Ha nem tör ki a távoli vihar, talán sosem jövök rá, mily megrázó dráma ez.

Lement a függöny. Ifjú barátom rágyújtott.

– Hányszor megríkatott a nyomorultak sorsa. Nem tudtam, hogy magamat siratom. Ez az előadás olyan volt, mint egy arculcsapás. Személyesen nekem. De nem. Nem fogadom el, hogy létező lehetőséggel nem lehet élni.

Kétszer annyi idős voltam. Nem volt mit mondanom.

Ő beszélni kezdett.

– Félek, nyaktörő vállalkozásnak tartod, amit akarok. Amit mindenképpen megcsinálok. Megpróbálok. Először az a lány mesélte. Nem hittem neki. Azután meggyőződtem róla. Fiúk, lányok, mindenki iszonyatos vénember hatalmában él. A lányok, ha jutni akarnak valamire, lefekszenek vele, amikor kívánja, még jó képet is kell vágniuk hozzá. A továbbiakban keresetük jó részét is oda kell adniuk. Nemcsak az ifjú hölgyeket, a pénzt is kedveli. A fiúk is duplán fizetnek. Részt kell venniük az orgiákban, keresetük nagy százalékát ők is leadják.

– Mohó torzkép.

– Az. Aki kényes, elfogy a szerencséje. Nincs karrier.

– A pasas vállalkozása nem nyaktörő, csak a tiéd? A leleplezése? Miért?

– Jók a kapcsolatai. Nem irigy. Akitől hasznot remél, azt fiúkkal, lányokkal ellátja. Nemre való korlátozás nélkül. Bármit el tud intézni. Bárkit.

– És te most nekimész. Hogy képzeled?

– Megtudom pontosan a részleteket, véget vetek a játékának. Összeszedek adatokat, bizonyítékokat. Akkor nem megy tovább.

– Kiktől? Akik kimaradtak az aranyesőből vagy akik részesei?

– Mindenki beszél. Mindenki mellettem áll. Mindenki undorodik tőle.

– Hirtelen erősebb lett az undor sok pénznél? Gyors karriernél?

– Erősebb. De nem hirtelen. Részt vettem egy orgián. Láttam.

– Nafene. Ittál?

Mosolygott.

– Órákig sétáltattam egy poharat, föltűnő ne legyek. Irtózom a szagától is. Az orgiától nem kevésbé. Józanul pokoli látvány. Márkás italoktól bamba részegek lettek. Röpködtek a rosszul használt latin, angol, francia kifejezések. Néha németek is. Mint a lerángatott ruhadarabok. Többségüket ismerem. Nappali fényben szépek, kedvesek. Tömegben gusztustalanok. Mint az a vén kéjenc zsaroló disznó.

– Mintha nem kedvelnéd túlzottan.

Elcsodálkozott.

– Kedvelem? Nem értelek. Ocsmány féreggel nem lehet érzelmi kapcsolatba kerülni. Undorodni lehet tőle.

– Gondolod, ha elmondja, aki el meri mondani, az elég?

– Kapok fotókat, videokazettákat, magnószalagokat. Ha megnézed, meghallgatod őket, megérted, miért nem bírják tovább. Mindet megkapom. Nyilvánosságra hozom, és akkor vége.

Elment. Bizakodva.

Másnap lejátszották az elmaradt meccset. Nem nálam nézte.

Hetekig nem jelentkezett.

Amikor végre eljött, dossziét nyújtott át.

– Tedd el. Az összegyűjtött anyag.

– Minek nekem?

– Talán tudsz valamit használni belőle. Regényben, drámában. Én semmit se tehetek. Eltűrik az idő végezetéig. Félnek. Mindenki fél. Otthagyni nem merik. Volt, aki megpróbálta. Ráfázott cudarul. Aki elment, annak utánanyúlt. Mindenhová.

– Ekkora hatalom? Ki hitte volna?

– Elhitette. Bizonyára van kevéske alapja. De főként az adja a hatalmát, hogy hisznek benne.

– Akiket zsarol?

– Is. Azok is, akik teljesítik a kívánságait, követik az utasításait. Nem pénzért, karrierért. Tudják, ráfáznak, ha ellentmondanak. Azért képes utánanyúlni mindenkinek, mindenhová. Azt hiszik, az Atyaúristen is mögötte áll, és büntet.

Nevettem.

– Ha kölyökkutya előtt eljátszod, menekülsz előle, félsz tőle, végül igen erősnek képzeli magát. Támad, amíg a hátsójára nem vernek.

– Ennek a vénségnek nem vernek a hátsójára. Én nem. Már nincs hol leadnom az anyagot.

– Kirúgtak?

– Ki. Máshol se vesznek át. Sehol. Próbáltam. Öcsémet, apámat is piszkálják. Miattam.

– De hisz nem hoztad nyilvánosságra.

– Nem rajtam múlt. A híre, hogy foglalkozom vele, anyagot gyűjtök, elég volt.

– És most én őrizzem?

– Hidd el, nem mindennapi anyag. Szerencsére. Elkeseredett percükben elmondták, de már nem merik vállalni, akik átélték.

Búcsúzóul még figyelmeztetett, érdemes elolvasnom.

Nem volt kedvem nézegetni. Elraktam. Amióta az eszem tudom, a mindent eltűrés ingerít.

Pár nap múlva elhozta villanyírógépét. Szótlanul letette és elment.

Hetek múlva telefonált. Találkozzunk kettőkor az antikváriumban. Fontos.

Fél négykor még nézegettem a régi könyveket. Azután hazamentem. Majd elmondja, mi jött közbe váratlanul, hogy még telefonálni se tudott az üzletbe.

Nem mondta el.

Értesítés jött. Tragikus hirtelenséggel. Temetése kedden délután. Az utolsó percben értem oda. Már nem láttam. Lezárták a koporsót.

Zene szólt. Érdemeit sorolták. Megvalósítatlanul maradt szép terveit.

Némán hallgattuk, aránylag sokan. Volt, aki sírt, volt, aki megkönnyebbült. A fölvirágzott autót kísérve találgattak. Mi késztette erre? Reménytelen szerelem? Csalódás? Véletlen volt? Több altatót vett be?

A kevesek közé tartozott, akik nem éltek altatóval. Sokszor kinevetett. Miből gondolom, hogy nem alszom el magamtól? Miért kell előre védekeznem?

A sírnál is a véletlen balesetet bizonygatták. Megegyeztek, részeg volt, többször vette be altatóadagját. Talán a szokottnál is többet ivott.

Hangosan mondtam:

– Soha nem ivott. A szagától is undorodott.

Válaszoltak. Síró lány nézett rám. Szép. Talán húszesztendős.

– Véletlen volt. Csak úgy történhetett. Sokat ivott.

Szeme, hangja könyörgött megnyugtatásért.

Bólintottam.

– Talán. Talán véletlen volt. Az ördög volt a ravaszabb.

Már elrendezték a hanton a virágokat. Indultak.

Én még álltam ott. És a lány.

A karomhoz nyúlt.

– De mi történik itt? Hát hol lakik Isten?

Elnevettem magam, mert nem tudok sírni.

– Az ördög volt a ravaszabb. Az első menetben.

Összeférhetetlen

IDŐBE telt, míg ráébredtem, az összeférhetetlen kifejezés a „hogy jön ő ahhoz, hogy igaza legyen, amikor csak nekem lehet igazam, mindent átfogó bölcsességem miatt” szinonimája.

Tapasztalataim értették meg, ha elhangzik ez a vezényszó, kétoldalú ráfázás következik. Azonnal és valóságosan, súlyos következményeket hordozón az kerül bajba, akiről kimondják. A későbbiekben, amikor a kudarc az összeférhetetlen egyén figyelmeztetését igazolja, pár pillanatig talán az is kényelmetlenül érzi magát, aki megbélyegezte. De mert a sokadik tévedés se hordoz következményt, még némi töprengésre se késztet, minden háborítatlanul marad úgy, ahogy volt. Aki figyelmeztetni merészelt, eltávolítva is hurcolja összeférhetetlensége ballasztját. Aki az ostobaságot elkövette, a kárt okozta, tekintélye, rangja, jó híre csorbulása nélkül marad a helyén. Esetenként, nagyszerűsége elismeréseképpen, emelkedik is. S hogy el ne felejtsem, a pár pillanatnyi talán kínos, néha még esetleg kissé kényelmetlen rossz érzést csillapítani igyekvők tábora vigaszt nyújt.

Erőt ad további hülyeségek megvalósításához.

Nem örültem igazán, amikor rájöttem a dolgok ilyen menetére.

Tudomásul vettem, vannak, akik jelt viselnek homlokukon.

Barátaim többnyire az összeférhetetlenség bélyegét cipelték, mások, számosabban, tévedhetetlenségük ragyogó csillagát.

Tények természetesen nem befolyásolták a jelzéseket.

Ismétlem, a kínos következményeket az viselte, aki eléggé el nem ítélhető módon a várható következményekre figyelmeztetett.

A mechanizmus a legapróbb dolgokban is pompásan működött.

Hogy mindezt illusztráljam, megpróbálok indulat nélkül mesélni el egy régi-régi történetet.

Színészről mesélek, aki ragyogó versmondó is volt.

Akkoriban már megtanultuk, tudtuk a leckét. A közönséget nem érdeklik versek. Csúnya dolog. Az talán még csúnyább, hogy minden alkalommal, ha lehetőséget kapott versmondásra, csak nagy nehézségek árán lehetett bejutni meghallgatni.

Hogy akkor mi történt volna, ha érdeklik a közönséget a versek, nem tudom. Talán a végtelenbe tolták volna ki a terem falait.

Mivel tételüket csak bizonyítani lehetett, ritka kegyként adományozták a telt házakat vonzónak a föllépés lehetőségét. Érthetően.

Látványosan cáfolta meg a közönségről kialakított hivatalos, uralkodó véleményt. Látványosan és vétlenül. Nem tett mást, mindössze verset mondott. Akkor meg mi az ördögért nézték volna szívesen, hogy tolonganak jegyekért.

Azok, akiket szerintük nem érdekelt a vers.

Ritka adottság, nem tudom pontosabban mondani, szerették egymást a verssel. Nem elírás. A versek is szerették őt. Úgy tárták föl titkaikat, ahogy kiválasztottak közül is csak keveseknek.

Egyszer, ismét összeférhetetlensége miatt, kivágták a színházból. Más országokban nagy szériákat elért sikerdarabra azt merte mondani a próbák során, baj van. Vagy a fordítással, vagy a húzásokkal, átigazításokkal, vagy csak az Isten tudja, mivel. Utána kell nézni. Ha nem hozzák rendbe, biztos bukás.

Ahogy az már lenni szokott, nem keresgélték a hibát. Őt vágták ki. Más vette át szerepét.

A darabot néhány előadás után le kellett venni műsorról. Az üresen tátongó nézőtér miatt.

A színház új bemutatóra kényszerült. Ő hordozta összeférhetetlensége legújabb bélyegét.

A kudarcot sem kivédeni, sem tudomásul venni nem hajlandókat körülnyüzsögték a vigasztalók.

Ő állás, jövedelem nélkül maradt. Nem először. Mert valóban fontosnak tartotta a színházat, hiszen az életét tette rá. Nem érzett diadalt a bukás hallatán. Rá sem ért volna diadalmaskodni.

Megélhetést kellett találnia.

Valamennyit keresett a Rádió, Televízió megbízásaiból. Megélhetés volt, ha szerény is. De volt. A maguk furcsa, sajátos körülményekhez alkalmazkodó időrendjével biztosították kevés jövedelmét Rádió, Televízió.

A színházak délelőtti próbái, esti előadásai miatt rendszeres volt az éjszakai munka. Próba, fölvétel akkor, amikor már mindenki ráér.

Versműsort készített a Televízió. Őt is behívták éjszakára.

Nemcsak versekkel készült, a föllépésre is.

Reggel, amikor elindult otthonról, szép ruháját, frissen vasalt ingét, nyakkendőjét gondosan kocsijába tette. Egész nap magával hordozta. Ha nem kerülne haza késő estig, akkor is kéznél legyen minden.

Elmúlt a nap, eljött az éjszaka.

Óvatosan karjára vette féltett holmiját, vitte föl a lépcsőkön. A Televízió épületébe érve megállt. Igazolta magát.

A rendész az előtte heverő listát vizsgálta lassan, tüzetesen.

Ő várt türelmesen, bár nem volt könnyű mereven állni, karját távol tartva testétől. Hozzá ne érjen, meg ne gyűrődjék féltett holmija.

Várt.

Hiába. Nem engedték be. Nem volt rajta a listán.

Könyörgött, kérdezzék meg telefonon, nem nagy fáradság. Csak néhány pillanat, és pótolják hiányzó nevét.

Nem tették meg. A rend a fontos. Ki-ki végezze pontosan a dolgát. Akinek nem dolga telefonálgatni, az nem telefonál. Logikus. Szép is volna, ha mindenki csinálhatná, ami épp eszébe jut. Ki-be mászkálnának az épületbe, ha kedvük szottyan, akármennyien. Megzavarni más emberek munkáját.

Hallgatta a kioktatást. Magyarázott, próbálkozott.

Ha nem jelenik meg időben, mondta, avval zavarja a munkát. Higgyenek neki. Ha soká könyörög a belépés engedélyéért, végül elkésik, ami szintén zavart okozhat.

Nem engedtek a mindennél fontosabb rendből.

Állt megalázottan. Még mindig óvta immár fölöslegessé vált szép, gyűretlen ruháját. Mutatta, érvelt. Reménykedett. Hiába. Itt be nem lép, aki nincs a listán. Akinek a listán nincs helye, annak a műsorban sincs helye. Kár erőszakoskodni. Menjen haza szépen. Nem szabad ilyen sokáig engedély nélkül itt ténferegni, zavarogni. Hagyja békén azokat, akik dolgoznak.

Kidobták. Elment.

Nem haza ment. Hozzám jött. Képtelen volt megemészteni, elfogadni a történteket.

Magyarázat után kutattunk.

Talán a műsor változott. Talán a felvétel időpontja. Talán elfelejtették a változásról értesíteni. Talán nem találta otthon az értesítés.

Hajnalig soroltunk lehetséges okokat. Lehetetleneket is.

Egyetlent nem mertünk kimondani, bár mindkettőnket az tartott rettegésben. Kirakták onnan is. Többé verset se mondhat avval az összeférhetetlen, rossz természetével.

Végig kuvaszom fejét simogatta.

Értették egymást.

A kutya gyönyörű volt. Hatalmas. Hófehér.

Mások elől el kellett zárnom. Féltek tőle. Ők ketten jó barátok voltak. A kuvasz mellette maradt mozdulatlanul, fejét a térdére fektette.

Meglepődtem.

Máskor mindig menekült az alkohol szagától. Utálta.

Ezen a nem vidám éjszakán mintha megértette volna, szükségünk van rá. Kivételesen eltűrte.

Hajnal felé már nem is találgattunk. Ittunk pogányul. Tehetetlenül.

Öröm követte virrasztásunkat. Nagy öröm. Őszinte.

Csak meghatározott időre tiltották le a Televízióból. Nem örökre. A büntetés hónapjai majd csak eltelnek valahogy. Hogy közben miből él, az kit érdekel.

Meg kell értenie, jár a büntetés. Nem jelent meg a fölvételen.

A műsort változtatni kellett miatta. Kimaradtak Ady-, József Attila-versek.

Magyarázni próbált. Nem vádaskodott.

Nem hittek neki.

Most utólag persze menteni akarja magát, kibújni a felelősség alól. Csakhogy résen vannak, nem lehet. Bűnhődnie kell.

A közönséggel együtt, hisz az élménytől a nézőket fosztották meg.

Szintén bűntelenül.

Hárman virrasztottunk azon az éjszakán hajnalig. Mi ketten és a kuvaszom.

Ő rég halott. A kuvaszom se él már.

Ő megszökött. Nem éri utol több méltatlan büntetés. Mentegetődzésre sincs többé szüksége.

Így aztán célja, értelme nincs a történetének. A szó már nem segít. Most sem segít.

Mégis, egyszer már el kellett mondani.

Ősanya

SZOKATLAN volt, hogy meghívott. Évek kialakult gyakorlatát szakította meg.

Eddig a legkülönbözőbb időpontokban állított be. Nem egyedül. Gyanítom, szülei még mit sem sejtettek, amikor nekem bemutatta soros lovagját. Tőle telhetően tapintatosan viselkedett, tekintettel van mások érzékenységére.

Érkezésekor azonnal megkérdi, tetszik-e?

Ha nem alkotok elég gyorsan véleményt, megszán. Segít.

Sorolja a jelen levő ifjú erényeit az előzővel szemben, mentegeti hibáit. Múltkorában megkérdeztem, nem befolyásolja-e gyakori lovagváltoztatását a mód, ahogy áldozatait elővezeti.

Megnyugtatott.

– Hová gondolsz?

Ebben maradtunk.

Hála az uralkodó divatoknak, a személyek sűrűn változtak, a keresztnevek ritkán. Néha úgy láttam, jól megnőtt utolsó találkozásunk óta a torzonborz, nagy szakállú dalia. Fél métert is összehozott néhány hét alatt. Amikor kiderült, nem érdekli a futball, kizárólag pingpongozni szeret, félve ejtettem ki a nevét.

Már sejtettem, nem változott. Másik.

Többnyire elkerült a baj, ugyanarra a névre hallgatott, mint az elődje.

Jó hírem egyre öregbedett.

A leváltott lovagok mesélték, rendes vagyok. Régi ismerősként fogadtam őket bemutatáskor. Nem feszengtek. Rögtön otthon érezték magukat. Legjobb formájukat futották.

Pár rövid találkozást új bemutatás követett. A változást nem vettem észre.

Csupán abból, ilyenkor fél mondattal közölte, milyen igazam volt előzőleg mindenben.

– Az természetes – nyugtáztam elégedetten.

Ha valamit bizonyosan tudtam, az az volt, esztendők óta szóhoz sem jutok. Talány, miben volt igazam.

Jó pár hete nem jelentkezett.

Nyaral – gondoltam. – Pihen.

De nem. Nem vesztegette a drága időt.

Meglepetésemre egyedül jött.

– Segítened kell – mondta már az ajtóban. – Menyasszony vagyok.

Hatalmas, cizellált, régi jegygyűrűt dugott az orrom alá. Lötyögött az ujján.

– Ékszerészt keress. Én nem tudok gyűrűt kisebbíteni.

Erősebben kancsalított, mint rendesen.

– El kell jönnöd hozzánk. Hamar. Azonnal.

– Ezt a lovagot otthon mutatod be?

– Nem. A vőlegényem nem lesz ott. Majd elhozom. Te leszel a tanúm. Szarság lenne, ha meglepődött képet vágnál.

– Másik keresztneve van? Már ezen, semmin se lepődöm meg.

– Hányban születtél?

– Huszonháromban.

Megnyugodott.

– Csak három évvel idősebb nálad. Nem sok.

– Nem. Apádnál negyed századdal idősebb.

– Nagy ügy! Öltözz. Ki kell találnod valamit.

Mi sem könnyebb.

– Megidézzük az utunkba kerülő első lézengő ördögöt. Fölajánlunk néhány lelket. Cserébe megifjítja az urat. A vőlegényedet. Legalább nem téveszted össze a nagyapáddal.

– Ne komolytalankodj.

– Rendben. Az úr a házasodáson túl foglalkozik valamivel?

– Gazdag.

– Azon nem tudok segíteni.

– Öt percig vegyél komolyan.

– Meglesz.

– Három napja ősanyám született. Nem mindennapi családi esemény.

– Ennél a házasságod is mindennapibb.

– Szép nő. Nagyon szép.

– Ő is bandzsít?

– Ne ugrass. Mindennek te vagy az oka.

Nem volt világos, mit okoztam.

– A házasságodnak vagy újszülött ősanyádnak?

– Az ősanyámnak.

Kezembe adta a villanyborotvát.

– Rád fér.

– Igaz.

A halk zümmögésen át figyeltem történetét.

– A születésnapodra kerestem valamit a bizományiban. Amit meg tudok fizetni. Valami hülyeséget, aminek örülsz. A vőlegényem természetesen elkísért. Reménytelen keresgélés volt az én helyzetemben. Végül már csak az árakat néztem. Nem jártam jobban. Bepipultam. Megálltam gondolkodni, most mi lesz. Kapsz egy tortát, döntöttem, és megesszük, ne legyen gondod vele.

– Előzékeny vagy, mint rendesen.

– A vőlegényem megkérdezte, mitől döbbentem meg. Nem akartam pénzről panaszkodni. Hatalmas kép lógott előttem. Csodaszép nő, arany ruhában. Mondtam, őtőle. Az ősanyámtól. Láttam, hasonlatosságot keres közöttünk. Rátalált. Megvette, aznap hazavitette anyámékhoz a képet. Most ott díszeleg a falamon.

– Hogy fogadta a többi ősöd? Ők is fölfedezték a hasonlatosságot?

– Hová gondolsz? Azt hiszik, csak egy festmény. Eljegyzési ajándék. Majd te megmagyarázod a rokonságot.

– Nem lesz könnyű.

– Ha könnyű volna, rég túllennék rajta.

– Mi a fenéért vette meg a vőlegényed?

– Hogy ne bámulják idegenek az ősömet. Valami családi tragédiát kell kitalálnod, amiért kiárusították a hölgyet.

– Nem volt pénzük. Így szokott történni.

Elképedt.

– Nincs benned kegyelet. Azért beszélsz így. Az ember rongy anyagiak miatt nem válik meg ősei arcképétől, családi ereklyéktől. Az nem illik.

– Egyszerűbb, ha megmondod, hülyültél csak.

– Már nem lehet. Elveszíteném a hitelemet.

– Zseniális ötletem támadt. Iktasd ki a menyasszonyságot. Rongy anyagiak miatt nem árusítja ki magát az ember. Nemcsak az őseit, önmagát sem.

Meg se hallotta.

– Gyere, nézd meg a képet. Csupa aranyszövet, meg csipke, meg ékszer. Rengeteg ékszer. Mindenféle gyűrűk, gyöngyök. Meg a hajában is van valami. Meg a fülében, a karján. Mindenütt. Lefényképezik és megcsinálják. Nekem.

– Úristen, te most akarod begyűjteni ősi családi ékszereidet.

– Épp ideje. Találd ki a történetét. Az övét is, a képeladásét is. Szép szomorú történetek legyenek. Kis dicsőség, hősiesség, tragédia. Ahogy az egy ősanyához illik.

– Megcsinálják az ékszereit?

– Meg a ruháját. A menyasszonyi ruhám épp olyan lesz, mint az övé.

Elkészültem borotválkozással, öltözködéssel.

– Menjünk – sürgetett. – Ha meglátod, megérted, mit akarok.

– Sok ékszert.

– Nemcsak azt.

– Ki festette a képet?

– Ismeretlen festő. Kitűnő.

Elmentem vele.

Életnagyságú a kép. Nem túlzott. A gyönyörű hölgyön aranyruha, aranycsipke, ékszerek. Minden úgy, ahogy mesélte.

Nem minden.

– Az a furcsa ékszer a hajában, az virág. Élővirág – mondtam.

– Nem lehet. De tudod mit, mindegy. Az én hajamban ilyen ékszer lesz, pont ilyen.

Körülnéztem a szobájában.

– Eltűntek a plakátjaid. Se sportoló, se énekes, se meseautó. Semmi, csak a rajzszögek helye. Egy árva cigarettás doboz, mini konyakos üveg se maradt. A plafonról is leimádkoztad kedvenceidet.

Kinyitotta a szekrényajtót.

– Igen hűséges a természetem, tudhatnád. Ennyi megmaradt. A többit ősanyám leutálta a falról.

Becsukta a szekrényt. Leültetett.

– Holnapra kell a családom története.

– Anyádéknak hogy adod be?

– Sehogy. Azt nem lehet. A vőlegényemnek majd azt mondom, erről a hölgyről soha nem beszélünk. Ő is hallgasson róla. Hogy miért titkoljuk, azt te találod ki. Holnapra.

– Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy.

Biztos volt a dolgában. Cipőjét mutatta.

– Jót tesz nekem ez az ősanya. A cipőm is kipucoltam.

Próbálgattam a történetet. Ismert anyagból.

– A szép hölgy Párizs városában élt, vagy ott csináltatta a ruháját. Beleszeretett családja ellenségébe. Máshoz kényszerítenék. Öngyilkos lett.

– Nem jó. Ezt a kényszerítésdolgot nem szeretem.

– Kérlek. Szerelme felesége lett. Boldogan élhettek volna, de rágalmazták. Férje hitt a gaz bitang rágalmazónak. Megfojtotta ártatlanul, mert elhitte, hogy megcsalta.

– Azért ilyen szomorú a szeme?

Bólintottam.

– És mért adták el a képet? Mért váltak meg tőle?

– Nem váltak meg a képtől. A háború sodorta el. Különleges helyzetünk miatt úgy vesztettük el a háborút, hogy a szintén vesztes hurcolta el zsákmányként az értékeinket. Mondtad, a festő ismeretlen. Így a sznoboknak nem volt elég értékes, eladták. Valaki meglátta, megvette, hazahozta. Kész. Amikor megszorult, eladta.

Megállapodtunk.

Igazság az, ismertem a modellt.

Kezdő színésznő volt a háború alatt. Nagy álma a Kaméliás hölgy. Álom maradt.

A lányt rendelet parancsolta le a színpadról.

Vigaszul festette meg a tehetséges, fiatal festő szerepálmában. Barátai, ismerősei nem engedték aláírni a képet. A modell vallása miatt. Ne tegye ki magát fölöslegesen veszélynek. Titokban folytathatja, ha nagyon akarja, e veszélyteli kapcsolatot. De titokban.

A festőt behívták. A színészlányt deportálták. Ott kellett hagynia képet, lakást, könyvet, mindenét.

Megelőzőleg, ha néha beszélgettünk, minden vágy, terv, ábránd avval a mondattal kezdődött: Ha vége lesz a háborúnak. Talán még az álmok is.

Vége lett. A lány is, a fiú is hazakerült.

A kép sehol se volt.

De legalább megvalósulhattak volna az álmok. Csakhogy akkor a drámát parancsolták le a színpadról. Annyi elítélő jelzőt aggattak rá, fejben tartani se lehetett mindet. A lány már-már elhitte, ízlésficam hívta életre régi álmát. Csak amikor az Ember tragédiája is hasonló sorsra jutott, akkor nyugodott meg, mégsem az ő ítélete hamis.

A festő elhagyta az országot. Képtelen volt megfelelni a követelményeknek. A lány maradt. Itt tartotta az anyanyelv, a színház. Talán az is, hátha kap valami hírt elhurcolt szüleiről.

Múltak az évek. Ismét helyet kaphatott a Kaméliás hölgy a színpadon. Már eljátszhatta volna, csakhogy közben középkorú lett. Elment mellette a szerep. Nagy színésznő volt. Ma már csak fáradt, öreg arcára emlékeznek, akik emlékeznek.

Pár éve temettük el.

Betegsége alatt sokat beszélgettünk. Mindenről, ami fontos volt az életében. Színházról, közönségről, szerepekről. A festőről, a képről. A kaméliás hölgyről, élő virággal a hajában.

Ezt a szerepet csak egyszer említette. Őszi délután.

– Szerettem játszani a Kaméliás hölgy-et. Akkor voltam életemben a legboldogabb.

Határozottan állította.

Premier

VENDÉGEM jött az Egyesült Államokból. Korán őszült, talán negyvenéves lehet. Orvos barátom kérte, hozzon el nekem néhány újságcikket. Üzente, jön ő is nemsokára, de személyesen nem szeret fölvágni.

– János az év orvosa lett – mutatta vendégem a cikkeket, képeket.

– Ráfért egy kis öröm – mondtam. – Épp akkor volt legutóbb itthon, amikor ötvenhat áldozatait temették. A kivégzetteket. Iszonyatosan kiütötte.

– Sose említette, hogy az akkori események részese volt.

– Mit mondott volna? Csak végezte a dolgát. Orvos mit tehet, ha a sebesültek az utcán hevernek? Szerzett mentőautót, sofőrt. Kórházba szállítottak mindenkit, a könnyebb eseteket még a kocsiban ellátta. Napi húsz órákat rohangáltak. Amikor helyreállt a rend, de nem úgy, ahogy akarták, nem az, amiért verekedtek, elment. Mostanában már néha hazalátogat. Azon az emlékezetes temetésen itthon volt. Hallgatta, amint ünnepélyesen fölolvasták a kivégzettek névsorát. Akkor tudta meg, több mint harminc év után, hogy fölakasztották a gépkocsivezetőt, akivel hordozták a sebesülteket. Ennyi volt a bűne. Te akkoriban kisgyerek lehettél.

– Épp kezdtem beletörődni az iskolába.

Vendégem válogatott az újságok között, néhány lapot külön rakott.

– Ezt nem tudták azok, akik kitüntették. A tudását becsülik. Az eredményeit.

Ott valóban megbecsülték. Szanatórium igazgató főorvosa lett, egyetemi professzor. És most az év orvosa.

Nézegettem a cikkeket, képeket. A külön rakottakért nyúltam.

– Azokban filmkritikák vannak. Megnézheted, ha érdekel.

Lapozgattam, az egyik fotót látva elnevettem magam.

– Neki hoztad? – mutattam a fotón az egyik színészt. – Itt hagyhatod, ő is barátom. Csak ő itthon maradt.

– Sikere van, láthatod, elsőként méltatják az alakítását. Világsztárok előtt.

– Láttad a filmet?

– Láttam. Nem túloznak a kritikák. Nagyszerű.

– Idővel talán bemutatják itthon is. A héten színházi premierje lesz. Érdekel? Szerzek jegyet.

Ebben megállapodtunk.

Miután elment, tárcsáztam színész barátomat. Hadd örüljön mielőbb a külföldi elismerésnek. Meséltem, hogy jutottam a cikkekhez. Kiderült, vendégemet mind a ketten ismertük, igaz, felületesen, mielőtt elhagyta az országot.

– Itthon filmnél, színháznál dolgozott – emlékezett színész barátom. – Talán tíz éve is van, hogy elment. A fene se tudja, miért. Politikával nem foglalkozott. Tehetségesnek, lelkiismeretesnek ismerték. Amerikában mit csinál?

– Ugyanazt. Főleg filmet. Nem kis sikerrel.

Korán értünk a színházba, több mint fél óra volt kezdésig. Mehettünk volna a közeli presszóba kávét inni, de annyi volt az ismerőse, hogy maradtunk. Háttérbe húzódtam, őt sokan vették körül. Nem csoda, ritkán jön haza. Látszott, nem mindenkire emlékszik, akivel beszélget.

Mint mindig, kisebb-nagyobb csoportok alakultak. Így volt a szünetben is. Vitáztak darabon, előadáson, rendezésen, színészi játékon, díszleten, jelmezen. Vélemények ütköztek, mindenki mondta a magáét.

Ismerős alak tűnt föl. Cérnavékony. Mindegyik csoporthoz odament. Hosszú karjával ölelgette a vitázókat.

Talán ő volt az egyetlen, aki mindennel, mindenkivel egyetértett. Növekvő lelkesedéssel.

Egyetértett az ütköző vélemények mindegyikével.

Kedvesen csinálta, jópofán. Nem haragított meg senkit. Épp csak nem vették komolyan. Megmosolyogták buzgó igyekezetét.

Évtizedek óta ebből él. Nem rosszul, bár ezt nem tudja magáról, nem ismeri el.

Rendületlenül tisztogatja azok talpát, akikét a pillanatban éppen érdemes. Nem könnyelmű, gondol a jövőre. Szorgalmas. Nem bánja, ha olyan talpat is fényesre tisztogat nyelvével, amelyik később fölöslegesnek bizonyul. Annyi baj legyen, csak ki ne maradjon véletlenül se a valamikor majdan szükséges. A többit automatikusan törli emlékezete. Érzelmek, múlt mit sem jelent, eltűnik, mintha sosem is lett volna. Kéretlen szolgálatait busásan megfizetteti.

Mégis elégedetlen, sűrűn panaszkodik. Okkal.

Valóban ellentmondásos a helyzete. A tisztogatandó talpakat a fölötte állók közül maga válogatja. Így ésszerű. Ám sértő, akik fölötte állnak, többet tudnak fölmutatni. Holott, úgy véli, mindannyiuknál többet, jobban dolgozik, csak nem értékelik megfelelően szorgos munkálkodását. Nem gyerekjáték mindig mindenkivel egyetérteni. Nem könnyű naprakészen számon tartani, kinek a karrierje kezd fölfelé ívelni, jó előre kiverekedni a maga helyét az induló talpnál. Mennyi fölösleges fáradság, kárba veszett igyekezet a sok, jól startoló, de valahol elakadó talp fényesre tisztogatása. Tudja, megéri a lemaradottakra fecsérelt idő, energia, hisz másként ne adj Isten, még kimaradhatna egy beérkező talp. Inkább a túlmunka, még mindig kifizetődőbb. De mégis.

Meggyőződése, munka az, amit nap mint nap művel. Holott nem több, nem más, mint amit itt a színház előcsarnokában, büféjében látunk.

Nem lebecsülendő teljesítmény. Jópofáskodik mindenkivel. Mélységesen csodálja mindenki véleményét. Mélységesen egyetért mindenkivel. Halált megvető bátorsággal mondja szemébe mindenkinek, mennyire bámulja, mily nagyon szereti. És főképp becsüli. Meg tiszteli. Meg szerényen lezsenizi összes beszélgető partnerét. Mindegyiket. Áhítattal fogadja el az egymásnak ellentmondó véleményeket. Ő is épp így gondolta, bólogat lelkesen.

Időszámítása is sajátos.

Hihetetlen tempóban gyorsul nála az idő. Mesében három nap egy esztendő. Nála jó esetben csak percekig tart. Akit most, itt ismer meg, csoporttól csoporthoz sündörgés közben, holnapra sok évtizede jó barátja. Új ismerőseivel gyerekkori barátságokat köt. E régi kapcsolatok jogán szerez új és új megbízásokat, pénzt, mindent, amire épp szüksége van. Mégis boldogtalan. Elkeseredett. Jóval kevesebbet kap, mint amit érdemel. Alulfizetett képességeiről igen jó a véleménye.

Figyelem mozgását, már amennyire lehet. Nem könnyű. Mintha egyszerre több helyen lobogna, cáfolva a fizika törvényeit. Igaza van. Ez az egyetlen, amire képes. Erre az örök, bármiért, bárkiért lobogásra.

Semmihez nem ért. Régen tagkönyvei törték, óvták az útját. Most valószínűleg nincs ilyen könyvecskéje, bár mindenütt úgy nyüzsög, mintha az aktuális tagság bizonysága valamelyik zsebében volna. Istenem, így szokta meg. Kellemes, magas életnívót hozott össze, ha kevesli, akkor is. Ki hibáztathatná, ha ragaszkodik a megszokotthoz. Ügyes. Nagyon ügyes.

Kezdődik a második fölvonás, indulunk a nézőtérre. Még hallom, amint kezdő ifjú drámaírónak súgja.

– Nem igazi siker. Premier. Majd meglátják, ha közönség lesz, ha lesz, amit kétlek. Most csak a szakma van itt. Rokonok, barátok. Potyajegyesek. Persze, hogy tapsolnak.

Pillanat, s már tovalebbent.

Az utolsók között foglalta el helyét a nézőtéren. Gratulált, integetett, köszöngetett mindenfelé.

Siker volt, megérdemelt siker. Előadás végén nem siettünk, megvártuk, amíg már nem tolonganak a ruhatárban. Most is kis csoportok alakultak. Újra alkalmunk volt megcsodálni közös ismerősünk működését.

Nem veszített energiájából. Hosszú karjával csápolt, ölelgetett, magasztalt, becsmérelt, ahogy a pillanat kívánta. Valami mégis változott. Vagy csak most vettem észre. Még testmagassága is alkalmazkodott partneréhez. Hol alacsony volt, hol még alacsonyabb. Megnyúlt, ha megengedhette magának. Soha nem volt magasabb annál, akivel pusmogott.

Ámulva néztük. Ez már teljesítmény. Nem is akármilyen.

Vendégem mereven figyelte.

– Veszélytelen akrobatamutatványok – mondta.

– Nem veszélytelenek – tiltakoztam. – Bolond világ ez, te is tudod. Akik most éppen nem kedvelik egymást, holnap, ki hinné, megbékélnek újra. Testi-lelki jó barátok megint. Akkor mi lesz?

– Semmi. Bemeséli, hogy mindig mindegyikükkel egyetértett. Vagy elhiszik, vagy nem, vitatni nem fogják. Annyira nem veszik komolyan. Hallgatják továbbra is fél füllel keserű panaszait, néha megszánják, enyhítik nehéz sorsát. Értelmetlen, fölösleges munkák bérét juttatják neki. Nem a munkáját fizetik meg, csak a szolgálatait. Mint mindig.

– Honnan tudod? – kérdeztem meglepődve.

– Miatta disszidáltam.

Pörgettem magamban a lehetőségeket, mivel bánthatta, mit tehetett ellene. Nőügy? Ahhoz túl nagy a korkülönbség. Kikészítette valahol, lejáratta, rágalmazta? Kitúrta állásból, munkából?

Ránk került a sor a ruhatárnál. Már az utcán voltunk, amikor megállított.

– Ne törd a fejed – mosolygott szelíden. – Nem tett semmit ellenem. Kezdő voltam. Igaz, jól indultam, de várni még semmit nem lehetett tőlem. Észre se vett, nem kerültem a látókörébe.

– Akkor?

– Nem történt semmi. Sokszor volt dolgunk ugyanott. Sokszor láttam. És egyszer megéreztem, ha itthon maradok, pár év múlva talán én is ilyen leszek. Akkor elmentem.

Disszidensek

ÓVODÁBAN kezdődött barátságuk iskolai, egyetemi éveik alatt is töretlen maradt. Kamaszálmaik más-más lány köré fonódtak, sosem keresztezték egymás útjait. A barátságot vették komolyan, vagy csupán a lányoknál tért el egyébként hasonló ízlésük, maguk se tudták talán. Növekedésben is egymás mellett haladtak, százkilencven centi fölött hagyták abba. Egyikük szőke, másikuk éjfekete.

Iskolai eredményeik kezdettől kitűnőek, érdeklődésük hasonló. Egyetemre első nekifutásra bejutottak, diplomáig csupa kitűnő jegyet szereztek. Ugyanabban az intézetben helyezkedtek el, kíváncsiságuk rokonproblémák kutatása felé hajszolta a két fiút.

Már kezdett a pénz körül forogni, szédelegni a világ, de egyiküket sem érdekelte. Nem túlságosan. Szüleik kiskoruk óta külföldi nyaralásokat, sportlehetőséget, különórákat biztosítottak. Zongorát, hegedűt tanultak, érettségikor már angol, olasz nyelvvizsgájuk volt. A franciával kacérkodtak, amikor megismerkedtünk.

Barátom lánya a szőke fiúval járt, ő mutatta be kettőjüket. Majd elmúlt a szerelem. Barátaim maradtak mindhárman hosszú éveken át.

Sokat dolgoztak, lelkesen, ha ugyan ezt a divatból kiment jelzőt ma még használni szabad. De róluk mesélve jobbat nem tudok.

Főnökük nagy érdeklődéssel kísérte munkájukat, alaposan tanulmányozta legapróbb részeredményeiket is. Ügyelt, el ne bízzák magukat, ne veszítsék szem elől mily jelentéktelen a részmegoldás még előttük levő föladataikhoz képest. Kis idő múltán meglepődve látták, mily sokat jelent a tálalás. Egyre kevésbé tisztelt főnökük remekül értett hozzá. Saját publikációiban világméretűként ismertette, a maga szorgos munkája eredményeként mindazt, amit általuk ismert meg, csak valahogy a nevüket elfelejtette megemlíteni. Így aztán nem bízhatták el magukat, dicsfény, vállveregetés a főnök jó hírét teremtette meg. Nem bánták. Minden alkalommal fogadtak, melyikük találja el, mily szavakkal biztosítja a nagy ember szerény megoldásaik világjelentőségét. Némi gyakorlat után még a kötőszavakat is eltalálták.

Néha, különös jókedvükben, becsempésztek idegen anyagot is, de mert senki nem vette észre, lassan fölhagytak evvel a játékkal.

Éveken át mindig elmagyarázták, mire jutottak. Azután asztalomra rakták ugyanazt kinyomtatva, az említésük nélkül. Idővel mintha már nem derültek volna olyan jól főnökük csínytevésén. De hogy a munkától is sikerült elvenni a kedvüket, arra csak akkor gondoltam, amikor a fekete hajú ifjú egy írást tett elém.

– Elolvasnád? – kérdezte.

– Magyarázat nélkül megértem?

– Remélem. Nem szakma. Nem akarlak fárasztani, csak ha unatkozol vagy valami, akkor nézz bele.

Azonnal el akartam olvasni.

– Majd ha elmentem – szakította félbe mozdulatomat. – Ne unj ennyire. Előbb-utóbb magadra hagylak, akkor majd nem tudsz mit kezdeni az időddel.

Pillantása fölmérte íróasztalomon félretolt kisregényem kéziratát, körkérdésre válaszoltam. Tartottam magam kívánságához, amint elment, olvasni kezdtem a kéziratát. Nem kis meglepetés, novellát írt.

Utcaseprő lapátjára igazgatja az összegyűjtött szemetet a nyolcadik kerület egyik kis mellékutcájában. Söprőn is, lapáton is megcsillan valami. Lehajol, tenyerére rakja óvatosan a fénylő fémdarabkát.

– Aranyszemcsék? – vizsgálja hitetlenkedve. Egyenként cigarettadobozába dobja. Ha a központjuk felé jár, leadja. A talált tárgyak között megtalálja, aki elveszítette.

Így megy napokon át. Gyanakodni kezd. Létezhet olyan véletlen, hogy valaki mindig épp ezen a helyen veszíti el aranydarabkáit. Ismeri a környék lakóit. Azoknak nincsen aranyuk. Képtelenség ez az egész. A legképtelenebb ötlet, hogy itt aranyat rejtene, dobálna ki a föld. Mégis előszedi zsebkését, lehajol, kapirgál a kockakövek között.

Arany csillan a késén, a kezén. Már nem gyűjtögeti cigarettadobozába, ki tudja, milyen rengeteg arany van itt. És senkié. Egy részét talán annak adják, aki megtalálta. Határozott. Kezében söprővel, lapáttal elindult megkeresni a számára elérhető hatalmasságot, a főnökét. Becsületessége diktálta, vagy józan esze, hiszen nem állhat oda aranyat ásni egy pesti mellékutcában, ezen nem töprengett.

Már aranyrögök is csillogtak tenyerén, amikor főnöke felé nyújtotta. Körülményesen elmondta az utóbbi napok történetét, még zsebkését is megmutatta. Köszönetet várt, jó szót legalább.

– Nyilvánvalóan lopta. Csupán jóindulatból nem adjuk át a rendőrségnek. Vigye, ahová akarja, egyetlen porszemet ne hagyjon itt. Mi nem keveredünk bele efféle ügyekbe. Nem is tudunk róla.

Az utcaseprő erre nem számított. Az első percekben föl se fogta, mi történik.

– És mi legyen a földben a többivel? – kérdezte elkeseredetten. – Cipőtalpukon széthordják a járókelők, kárba vész. Meg hát mindig mondják, szegény az ország. Ki tudja, milyen nagy vagyon van ott. Ki kéne ásni.

– Pesti mellékutcában nincs arany. Nem röhögtetjük ki magunkat. Nem ásogatunk világ csúfjára kockakövek között.

– Nézze meg – dugta a már egyre ingerültebb főnök orra alá aranytól ragyogó tenyerét –, ezt mind ott gyűjtöttem. Látja.

Elfogyott a türelem. Kidobták.

Még mindig nem kísértette meg, hogy magának tartja zsákmányát. Makacs utcaseprő, nem hagyta nyugodni az eset. Előkereste otthon a legerősebb konyhakést, avval ment másnap munkába. Ha sokat szerez, gondolta, akkor majd hisznek neki. Vagy ha neki nem, hát a saját szemüknek. Szerencsére az egyik kockakő sarkát kimozdította helyéről a nagy kés, a tág résen nagy aranyrögök is kifértek.

Okult előző kudarcából, a főnöke főnökét kereste fel.

Vele sem járt jobban.

– Ha egyszer azon a környéken nem lehet aranyat találni, akkor hiába mutogatja, hiába dugja az orrom alá, hiába erőszakoskodik. Csak lopja mindkettőnk idejét.

Nyilvánvaló jó szándéka miatt nem hívtak rendőrt. Megegyeztek abban, találta valahol, azért meri mutogatni. Aki lop, az eldugja. Ennyit mindenki tud tévéből, krimiből.

Most már megfordult a fejében, ha megtartaná zsákmányát, eladogathatná, élete végéig kényelmesen, gazdagon élhetne. De elhessegette bűnös gondolatát. Ami nem az övé, avval nem kereskedhet.

Nem csoda, hogy ilyen fölfogással utcasöprésnél nem vitte többre.

Ragaszkodott a becsülethez. Járt hivatalról hivatalra, mutogatta tenyerén az aranyat, mesélte, hol találta.

Mindenünnen egyformán dobták ki. Abban senki nem kételkedett, arany a fénylő vacak, amivel vegzálja a hivatalnokokat. Nem értették, mért találta ki ezt az ostoba mesét. Mindenki tudja, ott nincs aranylelőhely. Amit mindenki tud, az úgy is van. Ha nincs, akkor nincs.

Miközben győzködte, aki elé sikerült bejutnia, egyre fogytak tenyeréről az aranyrögök. Nem vette észre, hogyan tűntek el. Lassan már csak aranyszemcsék maradtak.

Hire már mindenütt megelőzte. Végül az egyik nagyember megszánta. Ideggyógyászt hívott, mentőautóba tuszkolták, elvitték.

Akkor már úgy tűnt, jogosan.

Amikor ezt az utolsó hivatalt is elhagyta, már csak üres tenyerét mutogatta orvosnak, ápolónak. Erősködött, íme a bizonyíték, aranyat lelt.

Haláláig nyújtogatta üres tenyerét mindenki felé. Ismételgette az aranylelőhelyet, el ne felejtse. Ha végre kiengedik, rátaláljon.

Soha nem derült ki, az aranyrögöket az emberi kapzsiság tüntette-e el, vagy ami nincs, annak bizonyítéka nem ragyoghat senki tenyerén.

Érdekelt az írás, továbbadtam.

Nyár eleje volt, szabadságát töltötte mindenki. A döntésre, véleményre jóval tovább kellett várnom, mint más, hűvösebb időben. Nem bosszankodtam, a két fiú is külföldön csavargott.

Színesedtek a falevelek, amikor hírt kaptam, közölnék az írást, de az ifjú szerző javítson rajta. Megbeszélik vele, kerítsem elő.

Egyszer a leghosszabb kóborlás is véget ér, gondoltam naivan, és bementem az intézetbe.

Szemrehányásözönt zúdítottam magamra.

Szép kis alak, akit keresek, a levegőt se érdemli, nem azt, hogy bárki törődjék vele. Kilépett, butikot nyitott. Rongyos pénzért otthagyta a pályáját. Mindent megkapott. Tálcán kínálták az előrelépést. Képtelen ötleteit megvalósíthatta, kívánságait teljesítették, munkaföltételeit a legmesszebbmenőkig biztosították. Hálátlan szemét, mint a barátja, az a nyurga, szőke csirkefogó. Az külföldi nyaralásból nem tért haza. Csak egy sértő, pimasz lapot küldött. Hogy a maga erejéből maga akar élni. Ha odahaza nem lehet, sajnálja. Ennyi.

A hamutartó mellett előkelő szakmai folyóirat, a főnök cikkénél kinyitva. Szemem véletlenül tévedt az oly sokszor hallott kísérletsor pontos, részletes leírására. Természetesen a fölháborodott, sértett főnök ott sem említette beosztottjai nevét. Még oly szelíd formában sem, hogy munkájában segítették.

Nem emlékszem, köszöntem-e, amikor kimentem a szobából.

Megkerestem a butikot. Magas, fekete hajú barátomat már nem érdekelte novellája sorsa.

– Anyagbeszerzés, olyan árut kínálni, ami a vevőknek tetszeni fog, ez érdekel. Eddig sikerült. Tudom, lesz majd, amire ráfázom. A fene bánja. Vállalom a magam hülyesége kockázatát. De a szerény eredmény is az enyém, magam akarom közreadni.

Elnevette magát.

– Úgy beszélek, mintha még mindig tudománykodnék. Ostoba megszokás, majd elmúlik. Nem fontos.

– Mi fontos? – kérdeztem rosszkedvűen.

– Nem a pénz, ne hidd.

Kedvesen szolgálta ki a vevőket, előzékenyen.

– Az fontos, hogy világos legyen, ki lop és kitől loptak. Ne folyjék össze egy kabátlopási históriába.

Évek teltek el. Ma sem értem, mért kellett két tehetséges ifjú embernek ilyen különbözőképpen disszidálni. Ugyanaz ok miatt.

Bor mellett

AZ ELSŐ lövések óta vártam hírt rokonokról, barátokról, ismerősökről. A környékről. De semmi. Rádió, tévé épp hogy megemlítette a helységek nevét. A tudósítások nagy harcokról szóltak. Ezrével halottak, sebesültek. A Küküllő táján nyugalom van, mondták. Mégis féltem.

Már az új esztendőben jártunk, amikor váratlanul megszólalt a csöngő. Távoli rokon, jó barát állt az ajtóban. Láttam, jó hírt hozott. Nincs baj, megvannak, egészségesek.

Gyűröttebb lett az arca az évek alatt. Mozgása, szeme nem változott.

Vacsora után bort vettem elő. Vörösbort. Azt szereti. Ittunk.

– Az az álomleány – kérdezte –, Anna, akiről a Hazudós azt mesélte, szereti őt, akit követni akart a messzeségbe, Anna a Szent Anna-tónál élt vagy a Gyilkos-tónál? Erre már nem emlékszem pontosan. Rég olvastam, több mint huszonöt éve.

– A Szent Anna-tónál élt. Anna, mint a húgom. Amikor apa meghalt, Édes Nagyváradra adta intézetbe. Míg be nem hívtak, minden vasárnap odautaztam, vittem a hazait. Nem volt rá szükség, Édes akarta. Mentem. Az apácák velem kiengedték a városba, hozhatta a barátnőit is. Nekem Nagyvárad ma is a cukrászdát jelenti, csivitelő kislányokat. Mind copfos volt. A Szent Anna-tóról írtam, ott jártam. A Gyilkos-tónál nem, csak sokat hallottam róla. Arról, miért nevezik így.

– És miért?

– Te nem tudod?

– Én tudom.

– Akkor mért engem vallatsz?

Üres lett a pohara, az üveg.

– Mert sok történetről beszélsz. Igaz meg csak egyetlenegy lehet.

Új üveg bort nyitottam. Míg töltöttem, szent ígéretet tett.

– Ha a sok között az igazit is elmeséled, tavaszra ordát hozok neked. Most majd könnyebben jöhetünk át. Hiszed?

Ittunk.

– Remélem.

Pipát vett elő, nagy gonddal tömte bele a dohányt. Én meg soroltam mindazt, amit a tóról hallottam, olvastam. Lestem az arcán, mikor találok rá az igazira.

Kortyolta a bort, szívta a pipát. Figyelt.

– Lány ölte bele magát a magzatával. Elhagyta a szerelme, azért. Gonosz mostoha belezavarta a férje kislányát, ne kelljen majd megosztani a vagyont. Belefojtotta. Féltékeny férj ártatlan feleségét dobatta a tóba.

Egyik se volt az igazi. Próba szerencse, gondoltam, és Arany balladáit is hozzácsentem a sorozathoz. Beleveszejtettem a fiút, aki halálra táncoltatta a lányt, aki nem őt szerette. Kisfiút, aki a szivárványt kereste. Szeretőket, akiket elválasztott világ, vagyon, rang.

Fogyott a bor, fogyott az este, fogytak a történeteim. De nem adtam föl.

Nyelt a tó kártyást, ki pénzét veszítette el, bankárt, ki a becsületét. Nyomorgó öreget, ki végre letette elviselhetetlen terheit, amikor tovább hordozni nem bírta már, unatkozó dámát, ki sokallta a reggeli-esti öltözést-vetkőzést, bukott diákot, aki nem akarta hazavinni a bizonyítványát. Nyelt mindenkit, aki eszembe jutott.

Hiába. Egyik se volt az igazi.

Pipájából verte ki a hamut, amikor megszánt.

– Ne kínlódj. Nemcsak embereket lehet meggyilkolni. Az a tó az erdőt ölte meg.

Vizsgálta, jól szelel-e a pipa, újra megtömte gondosan. Majd hozzákezdett.

– Nagyapám is a nagyapjától tudja, talán neki is a nagyapja mondta el. Régen, száz esztendők előtt, hegyek lábánál kicsi kis patak folydogált a völgyben. Égbe nyúló fenyők vigyázták minden rezdülését. Kevesen éltek ott. Néhány fából épített kis ház, kerítés, kapu, a temetőben faragott sírkereszt. Ennyi volt a völgy. Minden fából készült, szép cifrára faragva. Nemcsak a magukét díszítették, a szelíd kis patakot átívelő híd minden részét díszesre faragták, szépen öltöztesse a vizet. A parton asszonyok, lányok sulykolták, mosták a ruhát, gyerekek fából vájt csónakokat, hajókat úsztattak. Kocsma nem volt, részegek, verekedés sem. Jó emberek laktak azon a tájon. Békében éltek. Nehéz munkát végeztek, nem terhelték magukat gyűlölséggel. Nem volt irigység, nagyravágyás, harag. Jók voltak, amennyire ember jó lehet.

A hegytető fenyői messzire elláttak. Ismerték a helyet, ahol a szelíd kis patak felszínre tört. Azonnal sokfelé ágazott erdőn, hegyen, hisz mindenütt kellett a tiszta víz állatnak, madárnak, fának, arra járó embernek is. Sokfelé vájt utat magának, minden patakocska medrét látni lehetett, simára csiszolt köveket, kavicsokat is. Legnyugodtabb, legszelídebb testvérei közül az volt, amelyik ezt a békés völgyet szelte át. A hegyek még a széltől is óvták. Sima tükrében bárki elégedetten nézhette magát, soha nem torzította el képét annak, aki belenézett.

Az alacsonyabban álló fenyők sem voltak elégedetlenek. Igaz, ők nem láttak olyan messzire, mint magasabban álló rokonaik, de közelebbről figyelhették a nehezen élő emberek békés, szép életét.

A gonosz, aki mindig lesben áll, nem talált parányi rést, amelyen befurakodhatott. Erőlködött, fondorlatoskodott, ügyeskedett szüntelen, mégsem bírt indulatokat egymásnak feszíteni. Nem csoda, hogy kudarcát sokáig nem tűrhette el. Tennie kellett valamit.

Verőfényes tavaszi napon a hegytető óriás fenyői észrevették, a távolban mozdul a föld. A mindenfelé kanyargó patakok partjai egymáshoz simultak, összezáródtak. Minden víz ebbe az egyetlen patakba ömlött. Mintha óriások sziklákkal labdáztak volna, a legkisebb elágazáshoz is hatalmas sziklák gördültek mozdíthatatlanul. Pillanat, és megszűnt a nyugalom. Az eddig békésen csobogó víz duzzadt, áradt. Alig telt el idő, s már mosta a partot. Akkor elsötétült az ég. Sötét felhők takarták el a nap elől az elkövetkezendő pusztítást.

Kitört a vihar.

Olyan vihar, amilyent emberemlékezet óta senki sem látott. Szél csavarta a hatalmas fákat, szakadt az eső órákon, napokon át. A patak miután kilépett medriből, legelőször a hidat ragadta el, széttörte, darabjait vonszolta magával, úgy rohant összevissza minden irányban egy ideig. Azután vágtatott a kertek felé. Megszédült váratlan hatalmától. Hitte, ő rohan, holott a szél kergette, űzte. Hol volt már tiszta, átlátszó vize? Hordozta sebesen, ami útjába került, hídroncsokat, kerítések, kapuk cifra darabjait, végül megtámadta a faházakat is. Ember, állat menekült előle erdőn, hegyen át.

A fenyők szánták a menekülőket. Viharral dacolva hajlították meg törzsüket, ágaikat. Szabaddá tették előttük az utat.

Szikla zuhant épp arra a helyre, ahol a víz eddig elhagyta a völgyet. Hatalmas szikla. A víz ezután már a völgy foglya volt. Duzzadt, rohant, nőttön nőtt az ár. Többé már nem volt patak, tóvá szélesedett. Eleinte talán talált volna még utat kifele a fogságból, de nem kereste, nem akarta. Csak rombolni akart, pusztítani. Mutatni erejét. Ember, állat elhagyta már szülőföldjét, a völgyet, amikor leszaggatta a háztetőket.

Komor felhők szakadatlanul zúdították az esőt. Nyitott padlások kincse kavargott a vízen. A tegnap még szelíd patak betöltötte a völgyet. A viharban vad, hatalmas, pusztító tó lett.

A fenyők láttak villám fényinél.

– Ha elgörgethetnénk a sziklát, erősek vagyunk, elbírnánk vele, megszabadítanánk a völgyet, elhagyhatná a víz. De tehetetlenek vagyunk, nem mozdulhatunk – sóhajtották. – Sosem mozdulhatunk.

Még hallották, a megvadult tó nevet. És többé már nem hallottak semmit. Megcsúszott alattuk a föld, a hegyoldal belezuhant a vízbe.

Álltak a háborgó, megbolydult tó alján. Haldokló ágaik fölfogták, dajkálták az emberi élet maradványait. Gyerekjátékok, bölcsők, bútorok, edények díszítették ágaikat a víz alatt. Az eső pillanatra meg nem állt, még azután is zuhogott, amikor már a legmagasabb fenyő csúcsát is elnyelte a víz, amikor már megfulladtak mind a fák.

Meghalt az erdő.

A tó szintje egyre emelkedett.

Halálra ítélte magát minden fenyő. Megpróbált a gonosz útjába állni.

Harmadnapra kiderült az ég, elült a vihar, az eső elállt. Az otthonukat kereső visszamerészkedők zavaros vizű, fenyegető tavat találtak a házuk helyén. A hegyoldal, mintha óriás borotvával vágták volna le, csupasz volt. Idegen. Rémítő.

– Erdőgyilkos te – mondták mind a tónak. Bámulták hatalmas, sötét, holmijaikat elnyelő vizét. – Fenyők gyilkosa. Örök időkre megölted az erdőt. Gyilkos tó. Ez legyen a neved.

Így történt. A gonosz vágya betelt, megnyugodhatott, mehetett tovább. Megrontani nem tudta ott a népet. Minden irányba szétkergette őket.

A pipa kialudt, a poharakból elfogyott a bor.

Töltöttem újra, aztán csak hallgattunk.