Akkor is

SZÜLETÉSNAPJA a hónap elején, névnapom a hónap végén. Megállapodásunk szerint ilyentájt elmondjuk, mi mindenre vágyunk. Így biztosítjuk, örömöt szerezzen az ajándék. S mert nem tudni, a sok fölsorolt közül melyiket kapjuk, a meglepetés is megmarad.

Idén, otthoni incidens miatt, a vártnál napokkal korábban jött.

Négy éve megy így.

Harmadik születésnapja előtt kék papírba csomagolt finom cukorról mesélt. Nem tudta a nevét. Papírbabáról, akit nagyszerűen lehet öltöztetni. Ha új ruhát szeretne, rajzol neki olyant, amilyet kíván. Csodavirágokról, állandóan változó, színes szirmokkal.

Gyermekemlékeimet visszaidézve rájöttem, kaleidoszkópot szeretne. Megcsináltam.

Szerényen lapult művem méregdrága ajándékai között. De ő azt forgatta, sikoltozva a látvány gyönyörétől.

Sokat változott az eltelt idő alatt, de ez a tulajdonsága megmaradt.

Ma sem az ár jelenti számára az értéket. Környezetével szemben, pillanatig sem érdekli.

Őriz egy citrommalacot. Amikor készült, fényessárga volt, puha, gömbölyű, jópofa. Azóta megfogyott, kemény, egyre sötétebb barna a bőre. Fénytelen. Szomorú, szánalmas, vézna. Bántani mégsem engedi.

Születése óta mindenből a legdrágábbat kapja.

Kicsivel jobbat, mint szeretne, mint amivel játszani tud.

Féltenie nem kell semmit. Ha elromlik, eltörik, sebaj.

Tegnap, életében először, elverték a fenekét. Zavaros iskolai esemény miatt.

Szülei kértek, magyarázzam meg én is a kislánynak, mindez az ő érdekében történt. De óvatosan.

– Érzékeny lelkét nem szabad fölzaklatni – figyelmeztettek.

Kibújni nem tudtam a rám mért föladat alól.

– Majd mondok valamit, ha szóba hozza. Magamtól nem firtatom.

Mert többre nem voltam kapható, ennyivel is megelégedtek.

Megjött hamarosan. Kezdetben minden másról beszélt.

– Csinálhatnánk egy tolltartót – javasolta. – Kicsit. Csak annak legyen benne hely, amire föltétlenül szükségem van.

– Megszerezzük a hozzávalókat.

– Neked milyen tolltartód volt?

– Nagy. Emeletes. Később bőr. Olyant tudunk csinálni. Akármekkorát.

– Jól emlékszel rá?

– Igen. A tiedet elvesztetted?

Nem értettem az egészet. Egyetlen szót szól, és már kap újat.

– Nem vesztettem el. Te mit csináltál, ha otthon felejtettél valamit?

– Azt csináltam volna…

Itt megállított.

– Nem volna. Mit csináltál? Vagy te soha nem hagytál otthon semmit? Annyi év alatt? Mered mondani?

– Nem merem.

Gondolkodtam.

– Attól függött, mit hagytam otthon, és miért.

– Hogyhogy miért?

Elvész nem létező tekintélyem maradéka is, ha válaszolok. Mégse tehettem mást.

– Adódott úgy, hogy a délutánt leckeírásnál fontosabb dolgokkal töltöttem. Legalábbis akkor fontosabbnak éreztem. Másnap könnyebb volt vállalni az otthon felejtett füzetet, mint a meg nem írt leckét.

– Hazudtál?

– Sajnos, igen.

Hála Istennek, ezen túljutottam. A többi könnyebb.

– Amikor valóban otthon felejtettem valamit, és ezt tekintheted tapasztalatátadásnak is, akkor vagy kölcsönkértem, vagy lelógtam szünetben a közeli boltba megvenni. Vagy megkértem valamelyik felnőttet, hozza be az iskolába. A pedellust vagy a nagybátyámat. A nagybátyámat mindig megtaláltam telefonon. A Breitner-csehóban biliárdozott.

– Segített?

– Mindig.

Most ő gondolkodott.

– Kölcsönkértél a gyerekektől? Te nem voltál nagyon jó tanuló?

– Nem.

Nagyot sóhajtott.

– Úgy könnyű.

Vártam további magyarázatát.

– Én eddig csak piros pontokat kaptam. Én nem kérhetek kölcsön egy rongyos golyóstollat sem, mert nem adnának. Nem szeretnek.

Váratlan közlés. Érzelemmentes ténymegállapítás. Rosszabb, mint a fenékverés.

– A tolltartódat hagytad otthon?

– Azért kell a tartalék.

Hevesen bólogat.

– Soha nem nyúlnék hozzá. Ott várná a táskámban, hogy elővegyem, ha megint bajba kerülök.

– Nagy baj?

– Rosszpontot kap, aki otthon felejt valamit.

– Most mondtad, csak jópontod van. Piros. Hogy úsztad meg az első rosszpontot?

– Úgy megijedtem, amikor hiába kerestem a tolltartómat, hogy elkezdett fájni a hasam. Meg a fejem. Meg minden. Telefonáltak anyáért, értem jött, hazavitt.

– Igazán fájt?

– Nem. Hazudtam. De legalább nem örülhetett senki, hogy végre én is büntetést kapok.

– Megijesztetted anyádat.

Két tenyerét égnek fordítva tiltakozott.

– Ne hidd. Már az utcán látta, semmi bajom. Nem orvost hívtak. A fenekemet verték el.

– Az orvos rosszabb lett volna.

– A fenékverés se volt jó. De még mindig jobb, mint amivel magyarázták. Mit gondolsz, mért kaptam ki?

– Mert hazudtál. Mert rendetlen voltál. Figyelmetlen. Ha szigorúan vesszük, csaltál.

– Nem. Azt a szót, hogy csaltam, hazudtam, nem mondták.

– Mert jólneveltek. Nem szeretik a csúnya szavakat, csúnya dolgokat.

– Lehet. Annyi szót csavartak helyette, hogy végül már nem is tudtam, miről beszélnek.

– Például?

– Elrugaszkodtam az igazságtól. Nem mertem vállalni tettem következményét. Becsaptam mindenkit. Visszaéltem a bizalmukkal. Te tudtad, hogy ilyen rengeteg szóval is lehet ugyanazt mondani?

– Rengeteg szóval még semmit is lehet mondani. Szerzek neked egy szinonímaszótárt.

– Abból mindig megtudhatom, miről beszélnek?

– Talán. Többnyire. Ártani nem árt.

Már más foglalkoztatta.

– Ha nagyon sok jólnevelt, illedelmes szóba csomagolják, akkor igazság lesz a hazugságból?

– Nem. Ami nem igaz, arról akármilyen szép hosszan beszélhetnek, körülírhatják vagy becézhetik, ha egyszer nem az igazat mondod, akkor hazudtál. Függetlenül a körítéstől.

– Na ugye – mondta elégedetten. – És mit gondolsz, mi volt velem a baj?

Válaszolni akartam, de nem hagyta.

– Várj. Az, hogy nem néztem meg, mielőtt elindultam, megvan-e minden, vagy hogy amikor észrevettem a bajt, kimásztam belőle? Csak a hibám nem vállalásáról beszéltek, mintha csak az volna fontos. A hiba maga érdektelen. Mintha nem is történt volna. Hogy van ez?

Hallgattam, szöveget kerestem. A gyakori jelenség magyarázatát úgy, hogy hétévesen is érteni lehessen, és ne undorodjék túlságosan.

Azt hitte, ő nem kérdezett pontosan. Magyarázta.

– A tévében láttam, hogy egy fiú kapával agyonvert egy kölyökkutyát. Addig ütötte, amíg meghalt. És másokra fogta, hogy megölték. Na. Mondd, az az igazi baj, hogy hazudott, vagy az, hogy kegyetlenül agyonverte a kiskutyát? Ha nem rugaszkodik el a valóságtól, ha vállalja, amit tett, akkor rendben van? Nem történt semmi? Ha én azt mondom róla, hazudott, az sértés. Hogy előtte gyilkolt, az nem érdekes? Így már érted, mit akarok tudni?

– A fenének nézel annyi tévét!

Valóban érzékeny gyerek.

Rájött, nem az ő kérdése volt pontatlan. Értem, amit tudni akar, csak nem tudom, hogy fogalmazzam meg a választ. Valamiért kínos beszélnem róla.

Nem kérdezett újra.

Megigazította hajában összes csatját, fölírta, rajzolta, minek kell okvetlenül elférnie a tolltartóban. Majd rátért születésnapi kívánságlistájára.

– Láttam angol-magyar mesekönyvet, sok képpel. Malacok vannak a tetején. Meg ilyen kétnyelvű meseújságot is.

A közelgő karácsony miatt fontos az arany-ezüst papír, festék, ceruza. Arany-ezüst golyóstoll is jó volna, csak nem lehet szerezni.

Föl akartam oldani zavaromat. Rendben, ha egyszer kínos arról beszélnem, ami valóban érdekli, beszéljünk másról.

Végül rátért még egyszer, de nem kérdés formájában. Megkereste a maga válaszát.

– Hiába is mondanál akármit. Nem az a baj, ha akármilyen szavakkal fejedre olvassák a hülyeségedet. A hülyeség a baj. Akár beismerik, akár nem. A hazugság csak szó. Nem szép szó. Ha angyaltollal söprögetik körül, igaz akkor se lesz. Mégis, nem hiszed, hogy az a baj, amit takargatni próbálnak vele?

Hiszem.