Mese

MESÉT hallottam, hadd adjam tovább.

A század harmincas éveiben az emberek szerették a színházat. Európában, Amerikában sorok álltak a pénztárak előtt.

Divat volt.

Hogyan alakult, arról nem szól a mese.

Csodát látni mentek a szegényebbek s bármilyen furcsa, a gazdagok is. Bár vagyonfitogtatásra számos más, jobb alkalom is kínálkozott. Ruhakölteményeik, ékszereik estélyek, bálok, koktélpartik, mulatók, bárok fényében se csillogtak kevésbé, haloványabban. Mit számított a jegyek ára rulettra, pókerpartira föltett összegekhez képest.

Gazdagságuk mutogatására a jótékony célú estélyek, vásárok se jöttek rosszul.

A szegényekről nem gondoskodni akartak. Életlehetőségüket kellett megteremteni, munkaalkalmakat teremteni. De a nyomorgóknak, magatehetetleneknek alamizsnát gyűjteni, az volt az igazi.

Kirakatba tehették pénzük, megunt cuccaik mellett érző szívüket is.

Akkoriban már a technika is részt kért a szórakoztatásból. Rádió, gramofon, film, énekes sztárok, mozihősök versengtek a közönség kegyéért. Eredményesen.

Világsikerek születtek. Világsztárok.

Mégis tömegeket vonzott a színház.

Európában Reinhardt két-, háromszázas szériákat ért el Shakespeare-drámákkal. Amerikában a gazdasági föllendülés egyik eszköze lett.

Mesém amerikai történet.

New York elhanyagolt külső negyedében két, jó üzleti érzékkel megáldott férfi összevásárolt olcsó telkeket. Sávot hasítottak ki középen, utcává építtették, elnevezték, és hozzáláttak a pénzcsináláshoz.

Cél a legkisebb további befektetéssel a legtöbbet keresni.

Nyitott szemmel járták a világot. Látták a sorban állókat a színházi pénztárak előtt. Megértették, az emberek gépesített életükben is igénylik a varázst, esténként testet öltő csodát.

Fölhúzattak két épületet.

A kisebbet trafiknak rendezték be. Pult, polcok, néhány szék. A majdani vásárló kényelmesen válogasson. Olcsón megúszták.

A nagyot színházzá alakították. Ahhoz se kell sok. Aranyozott díszek, csillárok, bársony széksorok. Színpad s mindaz, ami a játékot szolgálja. Kevés helyet foglal, túl sokba nem kerül.

Elkészült. Megnyitották.

Ragyogóan ment.

Divat volt, mint már említettem. Ám ezen túl sem bízták a véletlenre a sikert.

Rájöttek a nagy trükkre.

Nem rétegelőadásokat rendeztek. Nem is tehették, az későbbi találmány.

Talán hallottak Shakespeare színházáról, hisz köztudott, óceánokat is átívelnek a pletykák. Valaha rég szintén szerethették a színházat. Arisztokrácia, a szellem kiválóságai, az utca, a kocsmák népe együtt nézte az előadásokat.

Előadásokat, amelyek mindnyájukhoz szóltak.

És mert azért játszottak színházat, hogy mindenki láthassa, helyáraikat a különböző rétegek pénztárcájához szabták.

Bármily meglepő, tudták, több réteg igényeit kell kielégíteni. De nem a műsor, pusztán a jegyek árai hordozták a különbséget. Jobb helyen ült, aki meg tudta fizetni. Az előadás minden nézőnek egyforma volt.

Nem döntött senki a nézők helyett. Nem volt ennek ezt játsszuk, mert úgy hisszük ezt fogja szeretni, annak meg amazt, ugyanilyen okból. Ilyen nem volt. Későbbi találmány.

Mondottam, az ötlet már Shakespeare korában sem volt új. Előtte is válogatatlan közönségnek játszottak.

Gond nélkül használták megelőző évszázadok jól bevált tapasztalatait.

Így azután a két New York-i telekvásárló se törte magát, hogy ismét fölfedezze a csőben a lyukat. Folytatták a hagyományokat.

Elérhetővé tették a színházat azoknak, akiket valóban érdekelt s azoknak is, akik az uralkodó divatot követték. Telt házak előtt játszottak este, délután, néha délelőtt is. Áradt a közönség New York minden pontjairól.

Ragyogóan ment a trafik is. Hasonló föltételek mellett.

A legdrágább külföldi áruk mellett helyet kapott az olcsó s a még olcsóbb is. A két úr igen jó kapcsolatot tartott a valósággal.

Nem akarták elképzeléseiket senkire sem ráerőszakolni.

Figyelték a mutatkozó igényeket. Árulni kezdtek a dohány mellett méregdrága bonbont, olcsó cukorkát. A siker nagy szériákat jelentett. Premierek, jubileumok alkalmával tartottak virágot is. Újságok, könyvek, illatszerek, színházi festékek növelték a nappali forgalmat.

A színház jóvoltából divatba jött a környék. Fölszöktek a telekárak.

A két vállalkozó szellemű úr pillanatok alatt sokszorosan visszakaphatta volna befektetett pénzét. Csakhogy ismét jó ötletük támadt. Semmit nem adtak el.

A színház és a trafik tiszta jövedelméből harmincemeletes felhőkarcolót építtettek. Az immár divatos negyedben bérbe adták a lakásokat. Különböző nagyságúakat, minőségűeket, különböző árakon. A működés hibáit, kopásait azonnal javíttatták.

Törődésük jól jövedelmezett.

Egymás után húzták föl telkeiken a felhőkarcolókat. Jó hírük városszerte elterjedt. Biztosították a lakók kényelmét, egyben a maguk életnívóját is. De mert jövedelmük nagyobbik részét karbantartásra, építkezésre fordították, luxus körülményeiket nem irigyelte senki. Megérdemelték.

Múlt az idő, szükség lett a trafik helyére.

Nem kapkodták el a bontást. Nem lettek mohók a sikertől.

Akkor bontatták le a kis épületet, amikor a közeli felhőkarcoló földszintjére költöztethették.

A tervezők csillogó, hatalmas áruházat álmodtak. A tulajdonosok nem engedték megvalósítani vonzónak tűnő terveiket. Ragaszkodtak a kis méretekhez, a megtartott intim hangulathoz. Azt kedvelték meg a vásárlók a kitűnő áruellátáson kívül.

Ők ketten kiszolgálni akarták az embereket, nem irányítani.

A trafik mintájára otthonos kis boltokat alakítottak ki sokféle árujuk számára.

Jó volt ott élni.

Távoli városrészek lakói is versengtek bérleményeikért. Hiába. Még föl sem épült a ház, már megvoltak lakói.

A maguk telkeit beépítették már. A nemrég elhanyagolt külterületen nem akadt több megvásárolható házhely.

Túl csábító volt az újabb harmincemeletes felhőkarcoló lakásai, üzletei jövedelme. Tenniük kellett valamit.

Lebontották a színházat.

Tehették bátran, már megtette a kötelességét. Eltűnhetett a föld színéről. Kikaparta a gesztenyét a felhőkarcolók tulajdonosainak.

Réges-rég érdektelenné vált a szempont, amely életre hívta. Már nem számított a nagy befektetés. Pénz volt, több, mint elég.

Az új felhőkarcoló még könnyített is életükön. Külön gondoskodást nem igényelt. Besorolt a többi közé. Jól kialakított karbantartási rendszerük meg sem érezte az új terhelést.

Rádöbbentek, milyen más volt a színházzal.

Mindig mindent elölről kellett kezdeni. Darabokat keresni, amelyek érdekelték, szórakoztatták az embereket. Színészeket, minden drámához a legalkalmasabbakat megtalálni, akik életre keltik a szerepeket. Akiket kedvel, látni akar a közönség. Létrehozni a minden esti előadást, a délutánit, néha a délelőttit is.

Varázslatot, csodát vinni a szépre éhes nézők életébe. Amelyet megnéz a nagyérdemű. Amiért sorba áll a pénztár előtt.

Csodateremtésnél mennyivel egyszerűbb még a felhőkarcoló üzemeltetése is. Több felhőkarcolóé is. Jobb üzlet is.

Vagyis, akkor már jobb üzlet volt. Az előzmények után.

A színház megtette azt, amit felhőkarcolókkal nem tudtak volna ilyen könnyen elérni.

Talán sehogy se tudtak volna elérni.

Divatba hozta a városrészt, amely otthont adott neki. Mi szükség lett volna rá tovább?

Mese a huszadik század elejéről. Tanulsága nemcsak emberekre érvényes ma is, közel a huszonegyedik századhoz, úgy látszik.

Hogy is szól?

Minden jótett elnyeri méltó büntetését.