Találós kérdések

ÍGY október közepe tájt már gondolataimba furakodik a karácsony.

Még csak tervezgetés, még csak szeretet. Még szép. Még távoli a boltok zsúfoltsága, a fejtörés, mit felejtettem el. Kit felejtettem el.

Még harmonikus, mint majd sok-sok esztendővel utána lesz újra. Emlékek között.

Nem is olyan régen háború előtti folyóiratokat lapozgattam. Mit kerestem, magam se tudom. Megfoghatatlant, megismételhetetlent. Rég eltűnt hangulatot.

Váratlanul bukkantam Szép Ernő írására. Hát azt tudod-e, hogy támadt a hegy? – ez volt a címe. Legenda. Kastély istállójában béres mesélte, szórakoztatta társait.

Kár volna bezárva hagyni a régi színházi hetilap karácsonyi számában – gondoltam. Elmesélem.

Csak nehogy színezzem, nehogy hozzátegyek valamit. Ahogy rátaláltam, úgy tökéletes. Nem bízom eléggé magamban, előkeresem újra a lapot.

Fél évszázad múlt el a megjelenése óta. Akkor, ezerkilencszázharminchat decemberében kisiskolás voltam. Azt se tudtam, létezhet ilyen újság.

Gyorsan előkerült, föllapoztam. Kicsit félve, nem csalt-e meg az emlékezetem.

Nem csalt meg.

Találós kérdésekkel múlatják az időt este az istállóban a béresek. Vidámak, jókedvűek, szellemesek.

Játszanak.

„– Mikor legnehezebb az ökör? – kérdezik. – Mikor a lábodra lép.”

„Hát azt tudod-e, hogy támadt a Mátra?

Nahát, hogy támadt.

– Hát úgy támadt öcsém, hogy mikor a Krisztus kijött a sírból, oszt fölszállott a mennyországba, felemelkedett a föld, utána akart menni Krisztus urunknak. De Krisztus urunk lenézett, integetett, hogy te csak maradj odale. Avval a föld nem emelkedett tovább, csak úgy maradt, amennyire mán felágaskodott.

A föld idelenn maradt, de látod, csupa Mátra ez a föld, Mátra, Tátra, Dolomitok, Alpok, Sierra-Nevada, Cordilleriák, Himalája, Mount Everest. Epekedik, álmodik fölfelé, fölfelé, mind a leragadt, legázolt göröngy, akinek nevét nem tudják, arcát nem látják, akinek a sóhaját sohse mérték meg, hány centiméter az, se nem tettek kísérletet a szeme pillantásának a felmérésére, vagy kiszámítására; szökik az a selyemszál soványabb, gyémántnál sugárzóbb sugár a sztratoszférába, még annál is feljebb és még végtelenebb, útja közben minden csillag megcsókolja, amelyik csak hozzáférhet.”

Most már kíváncsi vagyok, milyen folyóirat is volt ez, lapozom tovább.

Színházi előadások, filmek képei. Arcok, nevek. Többségüket nem hallottam soha. Az arcok is majd mind idegenek. Színészek, írók fiatalon, ahogy nem adatott meg látnom őket.

Három és fél száz oldalas ünnepi szám, és talán ha húsz név ismerős.

De nem.

Szembe ötlik József Attila és Bálint György neve.

Elolvasom a cikket.

Színházi kritikus írta, Egyed Zoltán. A cím: Meglepem magam egy színházzal.

Ezerszemélyes színházat álmodik, gyönyörűt, egyetlen éjszaka alatt elkészülőt. Karácsonytájt könnyű hinni a csodában. De csak maga az épület az álom. A többi kemény realitás.

Legfontosabbnak a drámák kiválasztását tartja.

Furcsák az elképzelései azon a fél évszázad előtti karácsonyon.

„Az emberek komiszak, önzők, kíméletlenek, problémáik az ősember problémái: mohóság, kapzsiság, az élet javainak orvvadászata – egyenesen boldogok tehát, ha a színpad javukra szólón meghazudtolja őket, hogy nem is olyan alávalóak, mint amilyenek.”

„A másik fajta darab, amelyet játszanék… mi a mába, a mai életbe nyúl bele. A mai politikába, a mai szerelembe, a mai pénzbe, a mai Európába, Amerikába, a repülésbe, a külpolitikába, a háborúba például.”

Választ egy drámaírót, mert: „Van benne a prófétából valami, olyan tud lenni, mint az élő lelkiismeret, s némelykor nem árt – ha a lelkiismeret is megszólal, nemcsak a jazzenekar.”

Néhányra azok közül az írók közül is szükség volna, akik még nem szerepeltek színpadon.

„…társadalmi drámát József Attilával, szatírát Bálint Györggyel” íratna.

Elnézést, megismétlem az évszámot.

Ezerkilencszázharminchat telén jelent meg ez a cikk. József Attila utolsó karácsonyán.

Vajon eljutott hozzá? Volt valaki, aki megmutatta?

Nem is tudom, hogy magyarázzam.

Akkor már készítették a háborút. Rotyogott, óriási üstökben rotyogott embertelenség, tömeghalál. Még láthatatlanul, érzékelhetetlenül. Még csak készült.

Őrült terveket főztek, kavargattak. Hihetetleneket. Elképzelhetetleneket.

És megtörténtek.

Az álom a színházról, ahol József Attilát, Bálint Györgyöt játszanak, nem hihetetlen. Elképzelni se nehéz.

Épp csak nem történt meg.

Ennyi maradt belőle. Fölsorolás egy régi hetilapban, indokolás, magyarázat nélkül.

Talán épp ezért megrendítő.

Ha jóságoskodna, mondogatná, segíteni kell a nyomorgó költőt, rést törni magánya falán, ráébreszteni, szükség van rá, nincs egyedül, azt hiszem, kevesebbet jelentene még akkor is, ha minden szó igaz.

Ez a magától értetődő természetesség, ha véletlenül találkozott vele, fölizzíthatta utolsó karácsonya csillagait.

Talán arra is futotta volna a szó hatalmából, hogy kicsit még itt marassza a földön. Mint a legendában Krisztus a hegyet: „Te csak maradj odale.”

Színházi kritikus karácsonyi ábrándja.

Kritizálni könnyű, mondja, most azt kell megmutatnom, én hogy csinálnám.

Így csinálná. Megkeresné, akire szüksége van. Neki, hogy jó színházat csinálhasson, a közönségnek, hogy segítsen embertelen világban embermódra élni.

Kézenfekvő, József Attilát nem hagyhatta ki.

Álomszínház, azért. Álomban minden lehet, még fontos dolgok is megtörténhetnek. Álom.

Mert valódi színházban nem. A fölvillantott ötleten senki se kapott. Ki érti ezt?

Hadd játsszam én is. Így karácsonytájt talán szabad.

Mi történt volna, ha megérzi, nem szánják, nem segíteni akarják. Az ő segítségére számítanak.

Szükség van rá.

Ha a magányos balatoni késő ősz helyett, nyirkos, ködös, borongós táj helyett színházi próbák melege öleli körül. Ha hagyják megvalósítania azt a világot, amely nincs sehol, talán sose volt, de legalább hinni lehetett volna még benne.

De nem szólt senki. Nem várta más, csak a Szárszón átdöcögő vonat.

Mohó szörnyeteg. Azóta is szedett áldozatokat.

József Attilát nem ismertem. A többieket igen.

Csak játék, őt mi tarthatta volna itt, egyáltalán volt-e, ami megtarthatta volna. Játék. De a többiekről tudom, ha megérzik, szükség van rájuk, idelent marasztotta volna őket ez a tudat.

Ez már nem is játék.

Gyerek voltam, amikor ez a kritikus színházat álmodott magának. Az nem álom, hogy segített ízlést formálni. Talán hallgatott szavára színész, talán megteremtette hitelét a nézőnél is.

Így kellett történnie. Olvasom színháza terveit, s hiszek benne. Szégyen, a nevét most jegyeztem meg, álomszínháza kapcsán. De jó, hogy ha már valóra nem váltották, legalább elmondhatta az álmait.

De jó, hogy a Szép Ernő följegyezte találós kérdéseket olvastam. Mennyi bölcsesség tölti be az istálló játékait.

„Mikor legnehezebb az ökör? Mikor a lábodra lép.”

Ki tudja, a büszke ökör talán attól oly rátarti, hogy mindazt a súlyt magáénak hiszi, melyet azok éreztek, akiket idétlensége megsebzett.

Ökör. Azt már nem tudja, a seb gyógyul, a csont összeforr. Többnyire. Amikor helyrehozhatatlan sebeket üt, kibírhatatlan kínokat okoz, nem a maga súlyát növeli. Csak az áldozataiét.

Amikor őt léptetik mérlegre, való súlya lendíti a mutatót. Annyit mutat, amennyit ér. A súlyát sokszorozni vélt kín, melyet másoknak okozott, nem növeli – csökkenti az értékét. Néha annyira, hogy alig moccan a mérleg nyelve. Mérlegeléskor. Mert előtte, utána gondol magáról, ami jólesik. És roncsol, merthogy az is jólesik.

Idétlen ökör. De csúnya örömei lehetnek.

Csak azt nem értem, a mennybe tartó hangját a jajszó miért nyomja el? Minden gazsággal szemben mért nem erősödik föl parancsolóan:

„Te csak maradj odale.”