Kígyóvarázs

„OLYAN lehettem, mint az állatkerti fecskendőcső, amikor megtudta, hogy csörgőkígyó” – olvasom Szerb Antal Pendragon legendájában.

Szerencsés ember. Magam csak a fordítottjával találkoztam. Avval, amikor csörgőkígyónak képzeli magát a fecskendőcső.

És mégis. Ha el tudja hinni és hitetni veszélyes voltát, félelmet gerjeszt. Áldozatai akadnak szép számmal, tisztelői is. Ha talpa volna, talpnyalói is. Környezete szétszórja félelmetes hírét mindenfelé. Amikor már meggyőződött kivédhetetlen hatalmáról, félelmetes erejéről, nagy megrendülést jelent, amikor kiderül, s kénytelen tudomásul venni a szomorú tényt, csörgőkígyósága gyönyörű évei már arra is alkalmatlanná tették, hogy fecskendőcsőként használni lehessen.

Mert kiderül idővel. Többnyire.

Mindig undorodtam a hüllőktől. Az igaziaktól is. Undorom gyerekkorom óta kísér.

Etetéskor jártam az Állatkertben. Láttam a nyulat elevenen, majd láttam eltűnni és kidudorodni a pikkelyes tömbben. Ennyi elég volt. Hosszú időre elég.

Kígyóbűvölőket is láttam filmen, képen. Csodáltam a tényt, hozzáérnek. E hőstett után a veszély, produkció alig fokozta bámulatomat.

Sokszor olvastam kígyókról. Tudom, voltak régmúlt hatalom jelképei, istenek, kalandok, legendák tárgyai. Mindenki tudja.

Már csak azt kéne megtudni, mi igaz róluk?

Váratlanul ért fölizzott kíváncsiságom a valóság iránt.

Mondanom se kell, nem született szimpátiám. Undorom is maradt.

Sőt fokozódott életben szerzett tapasztalataimmal.

Próba szerencse, gondoltam. Könnyen lehet, jelenségsorokat, melyeket soha nem értettem, ez a kígyódolog megmagyaráz. Ha meg agyonbonyolított képzeteket egyszerűen meg lehet érteni, mire várok?

Lapozgatom a nagy Brehm tizenegyedik kötetét. A hüllőkkel foglalkozót.

Már az általános bevezetőben fura megállapításokat találtam.

A hüllőknek csak múltjuk van. Elgondolkodtató.

Hát nem jobb fecskendőcsőnek lenni? Nem értem az időnkénti kétségbeesést. A fecskendőcső jövője csodás, a jelenben nélkülözhetetlen.

A jövőtlen csörgőkígyó valamiképpen megalapozta a jelenben a maga tiszteletét.

Így kellett lennie. Féltek és félnek tőle.

Brehm adatai a múlt század végéről valók.

Régen tízezrekre rúgott a kígyómarás okozta haláleset egy-egy vidéken. Esztendőnként. Nem kevés. Szükséges volt a védekezés. Az ország nagyjai a maguk és a lakosság érdekében pénzzel jutalmazták azokat, akik fölkutatták, elpusztították és beszolgáltatták a veszélyes fenevad tetemét.

A váratlan jövedelemszerzés megtette hatását.

Bár évről évre növekedett a kígyók áldozatai száma, a helyzetet illetékesek mégsem értékelték vigasztalannak. Hatalmas összegeket fizettek ki a beszolgáltatott mérges kígyók tetemeiért. Megtették a magukét.

Hogy eredmény nem mutatkozott, kit érdekelt? Fizettek.

Mondják, a kígyó ravasz. De úgy tűnik, az ember ravaszabb.

És kényelemszerető, amit ebben a kánikulában könnyen meg tudok érteni.

Viszont, ha a pénzt is szereti, mert szereti, a kényelmet is, akkor használható megoldást kell találni.

Megtalálták.

Rájöttek, nem érdemes hőségben tunyán sütkérező kígyók után mászkálni. Fárasztó. Hadd élvezzék nyugodtan a lomha szörnyek a napfényt.

Odahaza tenyésztették a beszolgáltatandó fenevadakat. Így célszerűbb.

Jól járt mindenki, kivéve az ország lakossága. De avval ki törődik?

A hivatal elégedett volt. Elköltötte a kígyóirtásra előirányzott összeget, néha még pótlást is kért. Sőt követelt. Megkapta a veszély miatt. Tehát a hivatal jól dolgozott.

Az ország nagyjai lelkiismeretüket több oldalról is megnyugtatták. Védték a lakosság életét, egészségét, s az arra érdemesek fölhasználhatták a kígyóbőrt. Nem kis haszonnal árulták termékeiket. Kártékony fenevad irtatása dicséretes, vállalkozó szelleműek támogatása is. Minden a legnagyobb rendben volt.

Jól jártak a kígyóhullák átadói is. Amikor pénzre volt szükségük, csak pár lépést tettek a tenyészet helyéig. Kiszedték a soros áldozatot, agyonütötték, beszolgáltatták. Zsebre vágták a jutalmat, dicséretet és buzdítást további szorgos munkára.

A kígyó szapora faj. Ha jobb táplálék nem akad, egérrel, patkánnyal is beéri. Ingyen elemózsiával. Tartásuk jóformán semmibe sem kerül. Munkába is alig. A jövedelem biztosított.

Zárójelben jegyzem meg, hogy ezt Brehm nem mondja, csak én gondolom. Igaz, némi tapasztalat alapján.

Még jobb az üzlet, ha az ügyes vállalkozó nem egyesével csapja agyon kígyóit. Az utánpótlás akkor is biztosított. Mondjuk, eggyel többet szolgáltat be, mint amennyiért a jutalmat kéri. Így az átvevő hivatalnok se fizet rá a boltra. Fölveszi egy kígyóért a díjat, a bőrért az árat. És még a munkáját is megkönnyíti. Nem fárasztja magát zavarba ejtő kérdezősködéssel. Semminek nem kell utánanéznie. Elfogadja, amit közölnek vele és a jutalom fenevadat.

Mondom, mindenki jól jár, az ország lakossága kivételével.

Kit érdekel, hogy csúszómászószaporítás történik irtásuk helyett? Igaz is, minden potomsággal kár foglalkozni.

Különben is, hogy kerülhet szóba fontos hivatali, egyéni érdekekkel szemben a lakosság nagyobb része érdeke? Magam sem gondolhatom komolyan, hogy ily csekélység nagy horderejű vállalkozások mellett szempont lehet. Buta tréfa volt, hogy megemlítettem. Elnézést.

Illedelmesen visszatérek Brehmhez.

A kialakult körülmények, magas hasznok mellett nem csoda, a kígyók áldozatai évről évre szaporodtak. Halálos áldozatokról beszélek.

Csakhogy az állandó áldozatnövekedés szükséges volt.

Erősödött tőle a félelem.

Biztosította, nem apad ki egyhamar e kényelmes, pompás jövedelemforrás.

Meg is maradt jó ideig. Gondoskodott róla a félelem.

Szorgos kígyóirtás mellett, hisz a hivatalos adatokban óriási számok szerepeltek az átvett tetemekről, kifizetett jutalmakról. Az áldozatok száma növekedéséről is. Minden gondoskodás, áldozatvállalás ellenére.

Az áldozat annyi volt, hogy a lakosságtól beszedett adókat, többi szintén haszontalan kiadások, elképzelések megvalósítása mellett, még erre a védekezésre is fordították.

Védekezésre, mely senkit sem védett.

Ha valódi adatok szerepeltetését az anyagi érdek megengedte volna, talán csökken az áldozatok száma, a félelem. A kígyóirtás tudatában élők nem vigyáztak eléggé magukra.

Ha egyszer irtják a fenevadat, végül csak elfogy.

A hamis adatok és következményeik más bűnöket is takargattak.

Idézem Brehmet.

„…megtudjuk az ottani viszonyok jó ismerőitől, hogy úgyszólván minden emberveszteséget, nevezetesen a gyermekgyilkosságokat, az özvegyek ijesztően gyakori öngyilkosságát és minden egyebet is, amit a nyilvánosság előtt valami okból leplezni kell, a mérges kígyók rovására írnak; hogy továbbá az adószedőknek holtnak nyilvánítanak egyes személyeket, akik aztán vígan bújnak elő rejtekhelyeikről, hogy végül megbízhatatlan hivatalnokok, akik könnyelmű eljárásuk horderejét be nem látva, »hasból« firkálják rá az adatokat a papirosra, ami a kormány által helyesnek vélt s jóhiszeműleg elfogadott kimutatások hitelességét megingatja, sőt teljesen meg is dönti.”

Nem haszontalan ötletek. Mi több, igen hasznosak.

A gyilkosok mérges kígyókkal együtt süttethetik, nagy békességben, hasukat a napon. Ha a kígyók öltek, ők ártatlanok. Ha egyszer jó az élet, nincs önpusztítás. Foglalkozni nem kell vele. Ami nincs, az nem terheli senki lelkiismeretét. A kígyóét terhelhetné, ha néki volna lelkiismerete. És, mellesleg, ha ő követte volna el, amit a számlájára írnak.

Ha valóban okos, vagy talán inkább ravasz, akkor jól jár ő is, ha fölvállalja a számláján szereplő gyilkosságokat.

Pénzébe, fáradságába nem kerül, hogy félelmetes hírét költsék világszerte ártalmatlan fajtáinak is. Ingyen reklám.

Akitől sokan félnek, az félelmetes. Akárha fecskendőcső is. S egyre növekvő számláján szinte elenyészők a szórakozottságból, hirtelen indulatból elkövetett, saját gyilkosságai.

Alig változtatják a statisztikát.

Semmi nem fontos hasonlóan, mint a félelemkeltés.

Attól tartok, az események is tanúsítják, akár csörgőkígyó, akár fecskendőcső, ha igazán félnek tőle, ölni tud. Jól szervezett körülmények között büntetlenül.

A jó szervezést nagyban segítik a régi legendák varázserőről, természetfölötti hatalomról. Még akkor is, ha bizonyított tény, nincs varázserő.

Ismét Brehmet idézem.

„Csupán arról lehet szó, hogy a fenyegetett állatok nem ismerik föl a kígyóban a félelmetes ellenséget.”

Olvasom, egy tyúkot a kígyó ketrecébe tettek. Nem félt. Nyugodt maradt. Nem menekült a lomha test elől. Egy idő után viselkedése hirtelen megváltozott. Olyan lett, mint aki halni készül. Pár perc, és meghalt valóban.

Hinni kezdték a kísérletezők a varázserőt, amikor meglátták, hogy az alattomos dög, miközben közömbös ábrázattal szemlélte áldozatát, farkát a tyúk nyaka köré tekerte és megfojtotta.

Hirtelen pusztulása, a körülmények, történések megismerése magával vitte a természetfölöttiben való hitet.

Másképp alakult a helyzet, amikor ketrecébe nem kevésbé gusztustalan állat került önmagánál. Patkány például. Az se félt, folytatta életét, ahogy addig tette. Kimarta a kígyó oldalát, s az belepusztult.

Azért, ha belegondolok, talán nem olyan egyszerű, ahogy leírták.

Sokfelé kellenek szövetségesek. Hamis adatokat összeírni lehet, de kellenek, akik elfogadják. Nem lepne meg, ha akadna tisztességes ember, végtére is majd mindenütt akad, aki kételkedik félelmetes, de hamis adatokban. Ezeket meg kell tanítani, ne üssék bele az orrukat a más dolgába. Az adatába meg főleg ne.

Élnek kígyók a tengerekben is.

A tengeri kígyók legközönségesebbike a kettős színű tengeri kígyó. Nevét két színéről kapta. Barnásfekete és okker- vagy citromsárga. Nem szép. Mintha fakószőke ember volna.

Bár talán idegenkedésemet szakmai sovinizmusom táplálja.

„…gyakran tapasztalható, hogy ahol gyakori, ott nagy mennyiségű Sepia-maradvány található, tehát ezek szerint tápláléka főként szépiák, azaz tintahalak sorából kerül ki.” (Brehm)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]