Mikor legnehezebb az ökör?
Kígyóvarázs
„OLYAN lehettem, mint az állatkerti fecskendőcső, amikor megtudta, hogy csörgőkígyó” – olvasom Szerb Antal Pendragon legendájában.
Szerencsés ember. Magam csak a fordítottjával találkoztam. Avval, amikor csörgőkígyónak képzeli magát a fecskendőcső.
És mégis. Ha el tudja hinni és hitetni veszélyes voltát, félelmet gerjeszt. Áldozatai akadnak szép számmal, tisztelői is. Ha talpa volna, talpnyalói is. Környezete szétszórja félelmetes hírét mindenfelé. Amikor már meggyőződött kivédhetetlen hatalmáról, félelmetes erejéről, nagy megrendülést jelent, amikor kiderül, s kénytelen tudomásul venni a szomorú tényt, csörgőkígyósága gyönyörű évei már arra is alkalmatlanná tették, hogy fecskendőcsőként használni lehessen.
Mert kiderül idővel. Többnyire.
Mindig undorodtam a hüllőktől. Az igaziaktól is. Undorom gyerekkorom óta kísér.
Etetéskor jártam az Állatkertben. Láttam a nyulat elevenen, majd láttam eltűnni és kidudorodni a pikkelyes tömbben. Ennyi elég volt. Hosszú időre elég.
Kígyóbűvölőket is láttam filmen, képen. Csodáltam a tényt, hozzáérnek. E hőstett után a veszély, produkció alig fokozta bámulatomat.
Sokszor olvastam kígyókról. Tudom, voltak régmúlt hatalom jelképei, istenek, kalandok, legendák tárgyai. Mindenki tudja.
Már csak azt kéne megtudni, mi igaz róluk?
Váratlanul ért fölizzott kíváncsiságom a valóság iránt.
Mondanom se kell, nem született szimpátiám. Undorom is maradt.
Sőt fokozódott életben szerzett tapasztalataimmal.
Próba szerencse, gondoltam. Könnyen lehet, jelenségsorokat, melyeket soha nem értettem, ez a kígyódolog megmagyaráz. Ha meg agyonbonyolított képzeteket egyszerűen meg lehet érteni, mire várok?
Lapozgatom a nagy Brehm tizenegyedik kötetét. A hüllőkkel foglalkozót.
Már az általános bevezetőben fura megállapításokat találtam.
A hüllőknek csak múltjuk van. Elgondolkodtató.
Hát nem jobb fecskendőcsőnek lenni? Nem értem az időnkénti kétségbeesést. A fecskendőcső jövője csodás, a jelenben nélkülözhetetlen.
A jövőtlen csörgőkígyó valamiképpen megalapozta a jelenben a maga tiszteletét.
Így kellett lennie. Féltek és félnek tőle.
Brehm adatai a múlt század végéről valók.
Régen tízezrekre rúgott a kígyómarás okozta haláleset egy-egy vidéken. Esztendőnként. Nem kevés. Szükséges volt a védekezés. Az ország nagyjai a maguk és a lakosság érdekében pénzzel jutalmazták azokat, akik fölkutatták, elpusztították és beszolgáltatták a veszélyes fenevad tetemét.
A váratlan jövedelemszerzés megtette hatását.
Bár évről évre növekedett a kígyók áldozatai száma, a helyzetet illetékesek mégsem értékelték vigasztalannak. Hatalmas összegeket fizettek ki a beszolgáltatott mérges kígyók tetemeiért. Megtették a magukét.
Hogy eredmény nem mutatkozott, kit érdekelt? Fizettek.
Mondják, a kígyó ravasz. De úgy tűnik, az ember ravaszabb.
És kényelemszerető, amit ebben a kánikulában könnyen meg tudok érteni.
Viszont, ha a pénzt is szereti, mert szereti, a kényelmet is, akkor használható megoldást kell találni.
Megtalálták.
Rájöttek, nem érdemes hőségben tunyán sütkérező kígyók után mászkálni. Fárasztó. Hadd élvezzék nyugodtan a lomha szörnyek a napfényt.
Odahaza tenyésztették a beszolgáltatandó fenevadakat. Így célszerűbb.
Jól járt mindenki, kivéve az ország lakossága. De avval ki törődik?
A hivatal elégedett volt. Elköltötte a kígyóirtásra előirányzott összeget, néha még pótlást is kért. Sőt követelt. Megkapta a veszély miatt. Tehát a hivatal jól dolgozott.
Az ország nagyjai lelkiismeretüket több oldalról is megnyugtatták. Védték a lakosság életét, egészségét, s az arra érdemesek fölhasználhatták a kígyóbőrt. Nem kis haszonnal árulták termékeiket. Kártékony fenevad irtatása dicséretes, vállalkozó szelleműek támogatása is. Minden a legnagyobb rendben volt.
Jól jártak a kígyóhullák átadói is. Amikor pénzre volt szükségük, csak pár lépést tettek a tenyészet helyéig. Kiszedték a soros áldozatot, agyonütötték, beszolgáltatták. Zsebre vágták a jutalmat, dicséretet és buzdítást további szorgos munkára.
A kígyó szapora faj. Ha jobb táplálék nem akad, egérrel, patkánnyal is beéri. Ingyen elemózsiával. Tartásuk jóformán semmibe sem kerül. Munkába is alig. A jövedelem biztosított.
Zárójelben jegyzem meg, hogy ezt Brehm nem mondja, csak én gondolom. Igaz, némi tapasztalat alapján.
Még jobb az üzlet, ha az ügyes vállalkozó nem egyesével csapja agyon kígyóit. Az utánpótlás akkor is biztosított. Mondjuk, eggyel többet szolgáltat be, mint amennyiért a jutalmat kéri. Így az átvevő hivatalnok se fizet rá a boltra. Fölveszi egy kígyóért a díjat, a bőrért az árat. És még a munkáját is megkönnyíti. Nem fárasztja magát zavarba ejtő kérdezősködéssel. Semminek nem kell utánanéznie. Elfogadja, amit közölnek vele és a jutalom fenevadat.
Mondom, mindenki jól jár, az ország lakossága kivételével.
Kit érdekel, hogy csúszómászószaporítás történik irtásuk helyett? Igaz is, minden potomsággal kár foglalkozni.
Különben is, hogy kerülhet szóba fontos hivatali, egyéni érdekekkel szemben a lakosság nagyobb része érdeke? Magam sem gondolhatom komolyan, hogy ily csekélység nagy horderejű vállalkozások mellett szempont lehet. Buta tréfa volt, hogy megemlítettem. Elnézést.
Illedelmesen visszatérek Brehmhez.
A kialakult körülmények, magas hasznok mellett nem csoda, a kígyók áldozatai évről évre szaporodtak. Halálos áldozatokról beszélek.
Csakhogy az állandó áldozatnövekedés szükséges volt.
Erősödött tőle a félelem.
Biztosította, nem apad ki egyhamar e kényelmes, pompás jövedelemforrás.
Meg is maradt jó ideig. Gondoskodott róla a félelem.
Szorgos kígyóirtás mellett, hisz a hivatalos adatokban óriási számok szerepeltek az átvett tetemekről, kifizetett jutalmakról. Az áldozatok száma növekedéséről is. Minden gondoskodás, áldozatvállalás ellenére.
Az áldozat annyi volt, hogy a lakosságtól beszedett adókat, többi szintén haszontalan kiadások, elképzelések megvalósítása mellett, még erre a védekezésre is fordították.
Védekezésre, mely senkit sem védett.
Ha valódi adatok szerepeltetését az anyagi érdek megengedte volna, talán csökken az áldozatok száma, a félelem. A kígyóirtás tudatában élők nem vigyáztak eléggé magukra.
Ha egyszer irtják a fenevadat, végül csak elfogy.
A hamis adatok és következményeik más bűnöket is takargattak.
Idézem Brehmet.
„…megtudjuk az ottani viszonyok jó ismerőitől, hogy úgyszólván minden emberveszteséget, nevezetesen a gyermekgyilkosságokat, az özvegyek ijesztően gyakori öngyilkosságát és minden egyebet is, amit a nyilvánosság előtt valami okból leplezni kell, a mérges kígyók rovására írnak; hogy továbbá az adószedőknek holtnak nyilvánítanak egyes személyeket, akik aztán vígan bújnak elő rejtekhelyeikről, hogy végül megbízhatatlan hivatalnokok, akik könnyelmű eljárásuk horderejét be nem látva, »hasból« firkálják rá az adatokat a papirosra, ami a kormány által helyesnek vélt s jóhiszeműleg elfogadott kimutatások hitelességét megingatja, sőt teljesen meg is dönti.”
Nem haszontalan ötletek. Mi több, igen hasznosak.
A gyilkosok mérges kígyókkal együtt süttethetik, nagy békességben, hasukat a napon. Ha a kígyók öltek, ők ártatlanok. Ha egyszer jó az élet, nincs önpusztítás. Foglalkozni nem kell vele. Ami nincs, az nem terheli senki lelkiismeretét. A kígyóét terhelhetné, ha néki volna lelkiismerete. És, mellesleg, ha ő követte volna el, amit a számlájára írnak.
Ha valóban okos, vagy talán inkább ravasz, akkor jól jár ő is, ha fölvállalja a számláján szereplő gyilkosságokat.
Pénzébe, fáradságába nem kerül, hogy félelmetes hírét költsék világszerte ártalmatlan fajtáinak is. Ingyen reklám.
Akitől sokan félnek, az félelmetes. Akárha fecskendőcső is. S egyre növekvő számláján szinte elenyészők a szórakozottságból, hirtelen indulatból elkövetett, saját gyilkosságai.
Alig változtatják a statisztikát.
Semmi nem fontos hasonlóan, mint a félelemkeltés.
Attól tartok, az események is tanúsítják, akár csörgőkígyó, akár fecskendőcső, ha igazán félnek tőle, ölni tud. Jól szervezett körülmények között büntetlenül.
A jó szervezést nagyban segítik a régi legendák varázserőről, természetfölötti hatalomról. Még akkor is, ha bizonyított tény, nincs varázserő.
Ismét Brehmet idézem.
„Csupán arról lehet szó, hogy a fenyegetett állatok nem ismerik föl a kígyóban a félelmetes ellenséget.”
Olvasom, egy tyúkot a kígyó ketrecébe tettek. Nem félt. Nyugodt maradt. Nem menekült a lomha test elől. Egy idő után viselkedése hirtelen megváltozott. Olyan lett, mint aki halni készül. Pár perc, és meghalt valóban.
Hinni kezdték a kísérletezők a varázserőt, amikor meglátták, hogy az alattomos dög, miközben közömbös ábrázattal szemlélte áldozatát, farkát a tyúk nyaka köré tekerte és megfojtotta.
Hirtelen pusztulása, a körülmények, történések megismerése magával vitte a természetfölöttiben való hitet.
Másképp alakult a helyzet, amikor ketrecébe nem kevésbé gusztustalan állat került önmagánál. Patkány például. Az se félt, folytatta életét, ahogy addig tette. Kimarta a kígyó oldalát, s az belepusztult.
Azért, ha belegondolok, talán nem olyan egyszerű, ahogy leírták.
Sokfelé kellenek szövetségesek. Hamis adatokat összeírni lehet, de kellenek, akik elfogadják. Nem lepne meg, ha akadna tisztességes ember, végtére is majd mindenütt akad, aki kételkedik félelmetes, de hamis adatokban. Ezeket meg kell tanítani, ne üssék bele az orrukat a más dolgába. Az adatába meg főleg ne.
Élnek kígyók a tengerekben is.
A tengeri kígyók legközönségesebbike a kettős színű tengeri kígyó. Nevét két színéről kapta. Barnásfekete és okker- vagy citromsárga. Nem szép. Mintha fakószőke ember volna.
Bár talán idegenkedésemet szakmai sovinizmusom táplálja.
„…gyakran tapasztalható, hogy ahol gyakori, ott nagy mennyiségű Sepia-maradvány található, tehát ezek szerint tápláléka főként szépiák, azaz tintahalak sorából kerül ki.” (Brehm)
Találós kérdések
ÍGY október közepe tájt már gondolataimba furakodik a karácsony.
Még csak tervezgetés, még csak szeretet. Még szép. Még távoli a boltok zsúfoltsága, a fejtörés, mit felejtettem el. Kit felejtettem el.
Még harmonikus, mint majd sok-sok esztendővel utána lesz újra. Emlékek között.
Nem is olyan régen háború előtti folyóiratokat lapozgattam. Mit kerestem, magam se tudom. Megfoghatatlant, megismételhetetlent. Rég eltűnt hangulatot.
Váratlanul bukkantam Szép Ernő írására. Hát azt tudod-e, hogy támadt a hegy? – ez volt a címe. Legenda. Kastély istállójában béres mesélte, szórakoztatta társait.
Kár volna bezárva hagyni a régi színházi hetilap karácsonyi számában – gondoltam. Elmesélem.
Csak nehogy színezzem, nehogy hozzátegyek valamit. Ahogy rátaláltam, úgy tökéletes. Nem bízom eléggé magamban, előkeresem újra a lapot.
Fél évszázad múlt el a megjelenése óta. Akkor, ezerkilencszázharminchat decemberében kisiskolás voltam. Azt se tudtam, létezhet ilyen újság.
Gyorsan előkerült, föllapoztam. Kicsit félve, nem csalt-e meg az emlékezetem.
Nem csalt meg.
Találós kérdésekkel múlatják az időt este az istállóban a béresek. Vidámak, jókedvűek, szellemesek.
Játszanak.
„– Mikor legnehezebb az ökör? – kérdezik. – Mikor a lábodra lép.”
„Hát azt tudod-e, hogy támadt a Mátra?
Nahát, hogy támadt.
– Hát úgy támadt öcsém, hogy mikor a Krisztus kijött a sírból, oszt fölszállott a mennyországba, felemelkedett a föld, utána akart menni Krisztus urunknak. De Krisztus urunk lenézett, integetett, hogy te csak maradj odale. Avval a föld nem emelkedett tovább, csak úgy maradt, amennyire mán felágaskodott.
A föld idelenn maradt, de látod, csupa Mátra ez a föld, Mátra, Tátra, Dolomitok, Alpok, Sierra-Nevada, Cordilleriák, Himalája, Mount Everest. Epekedik, álmodik fölfelé, fölfelé, mind a leragadt, legázolt göröngy, akinek nevét nem tudják, arcát nem látják, akinek a sóhaját sohse mérték meg, hány centiméter az, se nem tettek kísérletet a szeme pillantásának a felmérésére, vagy kiszámítására; szökik az a selyemszál soványabb, gyémántnál sugárzóbb sugár a sztratoszférába, még annál is feljebb és még végtelenebb, útja közben minden csillag megcsókolja, amelyik csak hozzáférhet.”
Most már kíváncsi vagyok, milyen folyóirat is volt ez, lapozom tovább.
Színházi előadások, filmek képei. Arcok, nevek. Többségüket nem hallottam soha. Az arcok is majd mind idegenek. Színészek, írók fiatalon, ahogy nem adatott meg látnom őket.
Három és fél száz oldalas ünnepi szám, és talán ha húsz név ismerős.
De nem.
Szembe ötlik József Attila és Bálint György neve.
Elolvasom a cikket.
Színházi kritikus írta, Egyed Zoltán. A cím: Meglepem magam egy színházzal.
Ezerszemélyes színházat álmodik, gyönyörűt, egyetlen éjszaka alatt elkészülőt. Karácsonytájt könnyű hinni a csodában. De csak maga az épület az álom. A többi kemény realitás.
Legfontosabbnak a drámák kiválasztását tartja.
Furcsák az elképzelései azon a fél évszázad előtti karácsonyon.
„Az emberek komiszak, önzők, kíméletlenek, problémáik az ősember problémái: mohóság, kapzsiság, az élet javainak orvvadászata – egyenesen boldogok tehát, ha a színpad javukra szólón meghazudtolja őket, hogy nem is olyan alávalóak, mint amilyenek.”
„A másik fajta darab, amelyet játszanék… mi a mába, a mai életbe nyúl bele. A mai politikába, a mai szerelembe, a mai pénzbe, a mai Európába, Amerikába, a repülésbe, a külpolitikába, a háborúba például.”
Választ egy drámaírót, mert: „Van benne a prófétából valami, olyan tud lenni, mint az élő lelkiismeret, s némelykor nem árt – ha a lelkiismeret is megszólal, nemcsak a jazzenekar.”
Néhányra azok közül az írók közül is szükség volna, akik még nem szerepeltek színpadon.
„…társadalmi drámát József Attilával, szatírát Bálint Györggyel” íratna.
Elnézést, megismétlem az évszámot.
Ezerkilencszázharminchat telén jelent meg ez a cikk. József Attila utolsó karácsonyán.
Vajon eljutott hozzá? Volt valaki, aki megmutatta?
Nem is tudom, hogy magyarázzam.
Akkor már készítették a háborút. Rotyogott, óriási üstökben rotyogott embertelenség, tömeghalál. Még láthatatlanul, érzékelhetetlenül. Még csak készült.
Őrült terveket főztek, kavargattak. Hihetetleneket. Elképzelhetetleneket.
És megtörténtek.
Az álom a színházról, ahol József Attilát, Bálint Györgyöt játszanak, nem hihetetlen. Elképzelni se nehéz.
Épp csak nem történt meg.
Ennyi maradt belőle. Fölsorolás egy régi hetilapban, indokolás, magyarázat nélkül.
Talán épp ezért megrendítő.
Ha jóságoskodna, mondogatná, segíteni kell a nyomorgó költőt, rést törni magánya falán, ráébreszteni, szükség van rá, nincs egyedül, azt hiszem, kevesebbet jelentene még akkor is, ha minden szó igaz.
Ez a magától értetődő természetesség, ha véletlenül találkozott vele, fölizzíthatta utolsó karácsonya csillagait.
Talán arra is futotta volna a szó hatalmából, hogy kicsit még itt marassza a földön. Mint a legendában Krisztus a hegyet: „Te csak maradj odale.”
Színházi kritikus karácsonyi ábrándja.
Kritizálni könnyű, mondja, most azt kell megmutatnom, én hogy csinálnám.
Így csinálná. Megkeresné, akire szüksége van. Neki, hogy jó színházat csinálhasson, a közönségnek, hogy segítsen embertelen világban embermódra élni.
Kézenfekvő, József Attilát nem hagyhatta ki.
Álomszínház, azért. Álomban minden lehet, még fontos dolgok is megtörténhetnek. Álom.
Mert valódi színházban nem. A fölvillantott ötleten senki se kapott. Ki érti ezt?
Hadd játsszam én is. Így karácsonytájt talán szabad.
Mi történt volna, ha megérzi, nem szánják, nem segíteni akarják. Az ő segítségére számítanak.
Szükség van rá.
Ha a magányos balatoni késő ősz helyett, nyirkos, ködös, borongós táj helyett színházi próbák melege öleli körül. Ha hagyják megvalósítania azt a világot, amely nincs sehol, talán sose volt, de legalább hinni lehetett volna még benne.
De nem szólt senki. Nem várta más, csak a Szárszón átdöcögő vonat.
Mohó szörnyeteg. Azóta is szedett áldozatokat.
József Attilát nem ismertem. A többieket igen.
Csak játék, őt mi tarthatta volna itt, egyáltalán volt-e, ami megtarthatta volna. Játék. De a többiekről tudom, ha megérzik, szükség van rájuk, idelent marasztotta volna őket ez a tudat.
Ez már nem is játék.
Gyerek voltam, amikor ez a kritikus színházat álmodott magának. Az nem álom, hogy segített ízlést formálni. Talán hallgatott szavára színész, talán megteremtette hitelét a nézőnél is.
Így kellett történnie. Olvasom színháza terveit, s hiszek benne. Szégyen, a nevét most jegyeztem meg, álomszínháza kapcsán. De jó, hogy ha már valóra nem váltották, legalább elmondhatta az álmait.
De jó, hogy a Szép Ernő följegyezte találós kérdéseket olvastam. Mennyi bölcsesség tölti be az istálló játékait.
„Mikor legnehezebb az ökör? Mikor a lábodra lép.”
Ki tudja, a büszke ökör talán attól oly rátarti, hogy mindazt a súlyt magáénak hiszi, melyet azok éreztek, akiket idétlensége megsebzett.
Ökör. Azt már nem tudja, a seb gyógyul, a csont összeforr. Többnyire. Amikor helyrehozhatatlan sebeket üt, kibírhatatlan kínokat okoz, nem a maga súlyát növeli. Csak az áldozataiét.
Amikor őt léptetik mérlegre, való súlya lendíti a mutatót. Annyit mutat, amennyit ér. A súlyát sokszorozni vélt kín, melyet másoknak okozott, nem növeli – csökkenti az értékét. Néha annyira, hogy alig moccan a mérleg nyelve. Mérlegeléskor. Mert előtte, utána gondol magáról, ami jólesik. És roncsol, merthogy az is jólesik.
Idétlen ökör. De csúnya örömei lehetnek.
Csak azt nem értem, a mennybe tartó hangját a jajszó miért nyomja el? Minden gazsággal szemben mért nem erősödik föl parancsolóan:
„Te csak maradj odale.”
Mese
MESÉT hallottam, hadd adjam tovább.
A század harmincas éveiben az emberek szerették a színházat. Európában, Amerikában sorok álltak a pénztárak előtt.
Divat volt.
Hogyan alakult, arról nem szól a mese.
Csodát látni mentek a szegényebbek s bármilyen furcsa, a gazdagok is. Bár vagyonfitogtatásra számos más, jobb alkalom is kínálkozott. Ruhakölteményeik, ékszereik estélyek, bálok, koktélpartik, mulatók, bárok fényében se csillogtak kevésbé, haloványabban. Mit számított a jegyek ára rulettra, pókerpartira föltett összegekhez képest.
Gazdagságuk mutogatására a jótékony célú estélyek, vásárok se jöttek rosszul.
A szegényekről nem gondoskodni akartak. Életlehetőségüket kellett megteremteni, munkaalkalmakat teremteni. De a nyomorgóknak, magatehetetleneknek alamizsnát gyűjteni, az volt az igazi.
Kirakatba tehették pénzük, megunt cuccaik mellett érző szívüket is.
Akkoriban már a technika is részt kért a szórakoztatásból. Rádió, gramofon, film, énekes sztárok, mozihősök versengtek a közönség kegyéért. Eredményesen.
Világsikerek születtek. Világsztárok.
Mégis tömegeket vonzott a színház.
Európában Reinhardt két-, háromszázas szériákat ért el Shakespeare-drámákkal. Amerikában a gazdasági föllendülés egyik eszköze lett.
Mesém amerikai történet.
New York elhanyagolt külső negyedében két, jó üzleti érzékkel megáldott férfi összevásárolt olcsó telkeket. Sávot hasítottak ki középen, utcává építtették, elnevezték, és hozzáláttak a pénzcsináláshoz.
Cél a legkisebb további befektetéssel a legtöbbet keresni.
Nyitott szemmel járták a világot. Látták a sorban állókat a színházi pénztárak előtt. Megértették, az emberek gépesített életükben is igénylik a varázst, esténként testet öltő csodát.
Fölhúzattak két épületet.
A kisebbet trafiknak rendezték be. Pult, polcok, néhány szék. A majdani vásárló kényelmesen válogasson. Olcsón megúszták.
A nagyot színházzá alakították. Ahhoz se kell sok. Aranyozott díszek, csillárok, bársony széksorok. Színpad s mindaz, ami a játékot szolgálja. Kevés helyet foglal, túl sokba nem kerül.
Elkészült. Megnyitották.
Ragyogóan ment.
Divat volt, mint már említettem. Ám ezen túl sem bízták a véletlenre a sikert.
Rájöttek a nagy trükkre.
Nem rétegelőadásokat rendeztek. Nem is tehették, az későbbi találmány.
Talán hallottak Shakespeare színházáról, hisz köztudott, óceánokat is átívelnek a pletykák. Valaha rég szintén szerethették a színházat. Arisztokrácia, a szellem kiválóságai, az utca, a kocsmák népe együtt nézte az előadásokat.
Előadásokat, amelyek mindnyájukhoz szóltak.
És mert azért játszottak színházat, hogy mindenki láthassa, helyáraikat a különböző rétegek pénztárcájához szabták.
Bármily meglepő, tudták, több réteg igényeit kell kielégíteni. De nem a műsor, pusztán a jegyek árai hordozták a különbséget. Jobb helyen ült, aki meg tudta fizetni. Az előadás minden nézőnek egyforma volt.
Nem döntött senki a nézők helyett. Nem volt ennek ezt játsszuk, mert úgy hisszük ezt fogja szeretni, annak meg amazt, ugyanilyen okból. Ilyen nem volt. Későbbi találmány.
Mondottam, az ötlet már Shakespeare korában sem volt új. Előtte is válogatatlan közönségnek játszottak.
Gond nélkül használták megelőző évszázadok jól bevált tapasztalatait.
Így azután a két New York-i telekvásárló se törte magát, hogy ismét fölfedezze a csőben a lyukat. Folytatták a hagyományokat.
Elérhetővé tették a színházat azoknak, akiket valóban érdekelt s azoknak is, akik az uralkodó divatot követték. Telt házak előtt játszottak este, délután, néha délelőtt is. Áradt a közönség New York minden pontjairól.
Ragyogóan ment a trafik is. Hasonló föltételek mellett.
A legdrágább külföldi áruk mellett helyet kapott az olcsó s a még olcsóbb is. A két úr igen jó kapcsolatot tartott a valósággal.
Nem akarták elképzeléseiket senkire sem ráerőszakolni.
Figyelték a mutatkozó igényeket. Árulni kezdtek a dohány mellett méregdrága bonbont, olcsó cukorkát. A siker nagy szériákat jelentett. Premierek, jubileumok alkalmával tartottak virágot is. Újságok, könyvek, illatszerek, színházi festékek növelték a nappali forgalmat.
A színház jóvoltából divatba jött a környék. Fölszöktek a telekárak.
A két vállalkozó szellemű úr pillanatok alatt sokszorosan visszakaphatta volna befektetett pénzét. Csakhogy ismét jó ötletük támadt. Semmit nem adtak el.
A színház és a trafik tiszta jövedelméből harmincemeletes felhőkarcolót építtettek. Az immár divatos negyedben bérbe adták a lakásokat. Különböző nagyságúakat, minőségűeket, különböző árakon. A működés hibáit, kopásait azonnal javíttatták.
Törődésük jól jövedelmezett.
Egymás után húzták föl telkeiken a felhőkarcolókat. Jó hírük városszerte elterjedt. Biztosították a lakók kényelmét, egyben a maguk életnívóját is. De mert jövedelmük nagyobbik részét karbantartásra, építkezésre fordították, luxus körülményeiket nem irigyelte senki. Megérdemelték.
Múlt az idő, szükség lett a trafik helyére.
Nem kapkodták el a bontást. Nem lettek mohók a sikertől.
Akkor bontatták le a kis épületet, amikor a közeli felhőkarcoló földszintjére költöztethették.
A tervezők csillogó, hatalmas áruházat álmodtak. A tulajdonosok nem engedték megvalósítani vonzónak tűnő terveiket. Ragaszkodtak a kis méretekhez, a megtartott intim hangulathoz. Azt kedvelték meg a vásárlók a kitűnő áruellátáson kívül.
Ők ketten kiszolgálni akarták az embereket, nem irányítani.
A trafik mintájára otthonos kis boltokat alakítottak ki sokféle árujuk számára.
Jó volt ott élni.
Távoli városrészek lakói is versengtek bérleményeikért. Hiába. Még föl sem épült a ház, már megvoltak lakói.
A maguk telkeit beépítették már. A nemrég elhanyagolt külterületen nem akadt több megvásárolható házhely.
Túl csábító volt az újabb harmincemeletes felhőkarcoló lakásai, üzletei jövedelme. Tenniük kellett valamit.
Lebontották a színházat.
Tehették bátran, már megtette a kötelességét. Eltűnhetett a föld színéről. Kikaparta a gesztenyét a felhőkarcolók tulajdonosainak.
Réges-rég érdektelenné vált a szempont, amely életre hívta. Már nem számított a nagy befektetés. Pénz volt, több, mint elég.
Az új felhőkarcoló még könnyített is életükön. Külön gondoskodást nem igényelt. Besorolt a többi közé. Jól kialakított karbantartási rendszerük meg sem érezte az új terhelést.
Rádöbbentek, milyen más volt a színházzal.
Mindig mindent elölről kellett kezdeni. Darabokat keresni, amelyek érdekelték, szórakoztatták az embereket. Színészeket, minden drámához a legalkalmasabbakat megtalálni, akik életre keltik a szerepeket. Akiket kedvel, látni akar a közönség. Létrehozni a minden esti előadást, a délutánit, néha a délelőttit is.
Varázslatot, csodát vinni a szépre éhes nézők életébe. Amelyet megnéz a nagyérdemű. Amiért sorba áll a pénztár előtt.
Csodateremtésnél mennyivel egyszerűbb még a felhőkarcoló üzemeltetése is. Több felhőkarcolóé is. Jobb üzlet is.
Vagyis, akkor már jobb üzlet volt. Az előzmények után.
A színház megtette azt, amit felhőkarcolókkal nem tudtak volna ilyen könnyen elérni.
Talán sehogy se tudtak volna elérni.
Divatba hozta a városrészt, amely otthont adott neki. Mi szükség lett volna rá tovább?
Mese a huszadik század elejéről. Tanulsága nemcsak emberekre érvényes ma is, közel a huszonegyedik századhoz, úgy látszik.
Hogy is szól?
Minden jótett elnyeri méltó büntetését.
Akkor is
SZÜLETÉSNAPJA a hónap elején, névnapom a hónap végén. Megállapodásunk szerint ilyentájt elmondjuk, mi mindenre vágyunk. Így biztosítjuk, örömöt szerezzen az ajándék. S mert nem tudni, a sok fölsorolt közül melyiket kapjuk, a meglepetés is megmarad.
Idén, otthoni incidens miatt, a vártnál napokkal korábban jött.
Négy éve megy így.
Harmadik születésnapja előtt kék papírba csomagolt finom cukorról mesélt. Nem tudta a nevét. Papírbabáról, akit nagyszerűen lehet öltöztetni. Ha új ruhát szeretne, rajzol neki olyant, amilyet kíván. Csodavirágokról, állandóan változó, színes szirmokkal.
Gyermekemlékeimet visszaidézve rájöttem, kaleidoszkópot szeretne. Megcsináltam.
Szerényen lapult művem méregdrága ajándékai között. De ő azt forgatta, sikoltozva a látvány gyönyörétől.
Sokat változott az eltelt idő alatt, de ez a tulajdonsága megmaradt.
Ma sem az ár jelenti számára az értéket. Környezetével szemben, pillanatig sem érdekli.
Őriz egy citrommalacot. Amikor készült, fényessárga volt, puha, gömbölyű, jópofa. Azóta megfogyott, kemény, egyre sötétebb barna a bőre. Fénytelen. Szomorú, szánalmas, vézna. Bántani mégsem engedi.
Születése óta mindenből a legdrágábbat kapja.
Kicsivel jobbat, mint szeretne, mint amivel játszani tud.
Féltenie nem kell semmit. Ha elromlik, eltörik, sebaj.
Tegnap, életében először, elverték a fenekét. Zavaros iskolai esemény miatt.
Szülei kértek, magyarázzam meg én is a kislánynak, mindez az ő érdekében történt. De óvatosan.
– Érzékeny lelkét nem szabad fölzaklatni – figyelmeztettek.
Kibújni nem tudtam a rám mért föladat alól.
– Majd mondok valamit, ha szóba hozza. Magamtól nem firtatom.
Mert többre nem voltam kapható, ennyivel is megelégedtek.
Megjött hamarosan. Kezdetben minden másról beszélt.
– Csinálhatnánk egy tolltartót – javasolta. – Kicsit. Csak annak legyen benne hely, amire föltétlenül szükségem van.
– Megszerezzük a hozzávalókat.
– Neked milyen tolltartód volt?
– Nagy. Emeletes. Később bőr. Olyant tudunk csinálni. Akármekkorát.
– Jól emlékszel rá?
– Igen. A tiedet elvesztetted?
Nem értettem az egészet. Egyetlen szót szól, és már kap újat.
– Nem vesztettem el. Te mit csináltál, ha otthon felejtettél valamit?
– Azt csináltam volna…
Itt megállított.
– Nem volna. Mit csináltál? Vagy te soha nem hagytál otthon semmit? Annyi év alatt? Mered mondani?
– Nem merem.
Gondolkodtam.
– Attól függött, mit hagytam otthon, és miért.
– Hogyhogy miért?
Elvész nem létező tekintélyem maradéka is, ha válaszolok. Mégse tehettem mást.
– Adódott úgy, hogy a délutánt leckeírásnál fontosabb dolgokkal töltöttem. Legalábbis akkor fontosabbnak éreztem. Másnap könnyebb volt vállalni az otthon felejtett füzetet, mint a meg nem írt leckét.
– Hazudtál?
– Sajnos, igen.
Hála Istennek, ezen túljutottam. A többi könnyebb.
– Amikor valóban otthon felejtettem valamit, és ezt tekintheted tapasztalatátadásnak is, akkor vagy kölcsönkértem, vagy lelógtam szünetben a közeli boltba megvenni. Vagy megkértem valamelyik felnőttet, hozza be az iskolába. A pedellust vagy a nagybátyámat. A nagybátyámat mindig megtaláltam telefonon. A Breitner-csehóban biliárdozott.
– Segített?
– Mindig.
Most ő gondolkodott.
– Kölcsönkértél a gyerekektől? Te nem voltál nagyon jó tanuló?
– Nem.
Nagyot sóhajtott.
– Úgy könnyű.
Vártam további magyarázatát.
– Én eddig csak piros pontokat kaptam. Én nem kérhetek kölcsön egy rongyos golyóstollat sem, mert nem adnának. Nem szeretnek.
Váratlan közlés. Érzelemmentes ténymegállapítás. Rosszabb, mint a fenékverés.
– A tolltartódat hagytad otthon?
– Azért kell a tartalék.
Hevesen bólogat.
– Soha nem nyúlnék hozzá. Ott várná a táskámban, hogy elővegyem, ha megint bajba kerülök.
– Nagy baj?
– Rosszpontot kap, aki otthon felejt valamit.
– Most mondtad, csak jópontod van. Piros. Hogy úsztad meg az első rosszpontot?
– Úgy megijedtem, amikor hiába kerestem a tolltartómat, hogy elkezdett fájni a hasam. Meg a fejem. Meg minden. Telefonáltak anyáért, értem jött, hazavitt.
– Igazán fájt?
– Nem. Hazudtam. De legalább nem örülhetett senki, hogy végre én is büntetést kapok.
– Megijesztetted anyádat.
Két tenyerét égnek fordítva tiltakozott.
– Ne hidd. Már az utcán látta, semmi bajom. Nem orvost hívtak. A fenekemet verték el.
– Az orvos rosszabb lett volna.
– A fenékverés se volt jó. De még mindig jobb, mint amivel magyarázták. Mit gondolsz, mért kaptam ki?
– Mert hazudtál. Mert rendetlen voltál. Figyelmetlen. Ha szigorúan vesszük, csaltál.
– Nem. Azt a szót, hogy csaltam, hazudtam, nem mondták.
– Mert jólneveltek. Nem szeretik a csúnya szavakat, csúnya dolgokat.
– Lehet. Annyi szót csavartak helyette, hogy végül már nem is tudtam, miről beszélnek.
– Például?
– Elrugaszkodtam az igazságtól. Nem mertem vállalni tettem következményét. Becsaptam mindenkit. Visszaéltem a bizalmukkal. Te tudtad, hogy ilyen rengeteg szóval is lehet ugyanazt mondani?
– Rengeteg szóval még semmit is lehet mondani. Szerzek neked egy szinonímaszótárt.
– Abból mindig megtudhatom, miről beszélnek?
– Talán. Többnyire. Ártani nem árt.
Már más foglalkoztatta.
– Ha nagyon sok jólnevelt, illedelmes szóba csomagolják, akkor igazság lesz a hazugságból?
– Nem. Ami nem igaz, arról akármilyen szép hosszan beszélhetnek, körülírhatják vagy becézhetik, ha egyszer nem az igazat mondod, akkor hazudtál. Függetlenül a körítéstől.
– Na ugye – mondta elégedetten. – És mit gondolsz, mi volt velem a baj?
Válaszolni akartam, de nem hagyta.
– Várj. Az, hogy nem néztem meg, mielőtt elindultam, megvan-e minden, vagy hogy amikor észrevettem a bajt, kimásztam belőle? Csak a hibám nem vállalásáról beszéltek, mintha csak az volna fontos. A hiba maga érdektelen. Mintha nem is történt volna. Hogy van ez?
Hallgattam, szöveget kerestem. A gyakori jelenség magyarázatát úgy, hogy hétévesen is érteni lehessen, és ne undorodjék túlságosan.
Azt hitte, ő nem kérdezett pontosan. Magyarázta.
– A tévében láttam, hogy egy fiú kapával agyonvert egy kölyökkutyát. Addig ütötte, amíg meghalt. És másokra fogta, hogy megölték. Na. Mondd, az az igazi baj, hogy hazudott, vagy az, hogy kegyetlenül agyonverte a kiskutyát? Ha nem rugaszkodik el a valóságtól, ha vállalja, amit tett, akkor rendben van? Nem történt semmi? Ha én azt mondom róla, hazudott, az sértés. Hogy előtte gyilkolt, az nem érdekes? Így már érted, mit akarok tudni?
– A fenének nézel annyi tévét!
Valóban érzékeny gyerek.
Rájött, nem az ő kérdése volt pontatlan. Értem, amit tudni akar, csak nem tudom, hogy fogalmazzam meg a választ. Valamiért kínos beszélnem róla.
Nem kérdezett újra.
Megigazította hajában összes csatját, fölírta, rajzolta, minek kell okvetlenül elférnie a tolltartóban. Majd rátért születésnapi kívánságlistájára.
– Láttam angol-magyar mesekönyvet, sok képpel. Malacok vannak a tetején. Meg ilyen kétnyelvű meseújságot is.
A közelgő karácsony miatt fontos az arany-ezüst papír, festék, ceruza. Arany-ezüst golyóstoll is jó volna, csak nem lehet szerezni.
Föl akartam oldani zavaromat. Rendben, ha egyszer kínos arról beszélnem, ami valóban érdekli, beszéljünk másról.
Végül rátért még egyszer, de nem kérdés formájában. Megkereste a maga válaszát.
– Hiába is mondanál akármit. Nem az a baj, ha akármilyen szavakkal fejedre olvassák a hülyeségedet. A hülyeség a baj. Akár beismerik, akár nem. A hazugság csak szó. Nem szép szó. Ha angyaltollal söprögetik körül, igaz akkor se lesz. Mégis, nem hiszed, hogy az a baj, amit takargatni próbálnak vele?
Hiszem.
|