Etűd II.

A GÁZRÓZSA kivirágzott zölden, fürtösen, amikor a lámpagyújtogató behunyorgott rájuk a kirakatablakon. Az asszony szép, hosszú ujjaival átölelte a poharat.

– Este van – mosolygott. – Nem is vettem észre. Iszunk még egyet? – De nem várt választ. Intett a pincérnek.

– Sok lesz – mondta Zimonyi. – Nekem hajnalban dolgoznom kell.

Az asszony cigarettára gyújtott.

– Hajnalban – bámult ki az ablakon, hol az ősz már faleveleket görgetett. – Furcsa ember maga. Nem talált még olyan pillanatot, amikor mondani kell valamit, ami szép? Amire sokáig visszaemlékezhetünk? Mikor hűvös van és csönd a Notre-Dame-ban… vagy a Marseillaise-t éneklik… Vagy őszi estén… Nem tudom. De van pillanat, amit meg kell érezni.

A pincér a márványasztalra tette az italt.

Zimonyi megpöccintette körmével a pohár szélét, és a pendülő hang után küldte fanyar mosolyát.

– Szappanbuborékot fújtam egyszer – mondta. – Már nagyobb volt, mint ha egybeteszem a két öklöm. Lehelni is alig mertem, mikor kiütötték számból a papírcsövet. Fát kellett lehordanom Mayer úrnak a pincébe. Két pengőt fizetett. Nagy pillanat volt.

Koccintott az asszonnyal, és ivott.

– Menjünk – mosolygott. – Hajnalban kezdődik a robot, és addig tart, míg rám nem szögezik a koporsó födelét. Tudósféle mondta, itt Párizsban. De hát ez nem baj, csak egyenes maradjon a gerinc. És ne féljünk se Istentől, se királytól.

– Hát a királytól én se félek – nevetett az asszony.

– Nem is szabad – bólintott Zimonyi. – Mert nincs is igazi király, csak a mesében.

– És az Isten? Abban sem hisz?

Zimonyi elnyomta cigarettáját.

– Nem tudom – szólt tűnődőn. – Amikor apámra zuhant a gerenda, kértem nagyon őt, fél éjszakán mondtam a Miatyánkot a Szegényház téri templomban, pedig dörögtek kint az ágyúk komiszul. Aztán másnap reggel a kórházban megtanultam, hogy az imádság annyit ér, mint halottnak a csók.

Megitták a maradék italt.

– Szeretik magát a nők?

– Nem hiszem, hogy ugrálnának értem – mondta őszintén. – Tudja, ha az ember darabos munkát végez, darabossá válik. A nők szeretik a szép szavakat, bókokat. Az meg nem az én kenyerem.

– Menjünk – állt föl az asszony. – Késő van már.

Az asszony megforgatta a kulcsot a hófehérre lakkozott ajtóban, azután előrement.

– Tegye le a kabátját – szólt. – Főzök jó forró feketét.

Nem sokkal később hozta a gőzölgő kávét, meggyújtotta a nagy kalapú, pergamen állólámpát, majd a rádióhoz hajolt, és megkereste Budapestet.

S a távoli hazából megszólalt egy hang magyarul.

Az asszony az öblös fotelba kuporodott. Arca elveszett a félhomályban, csak cigarettája parazsa izzott föl időnként.

Kint az előszoba csöngője berregett élesen.

Zimonyi kérdőn nézett föl, de az asszony sem tudta, ki lehet a késői látogató. Ajtót nyitott, és egy magas férfival tért vissza.

– Jó estét – hajolt meg udvariasan Zimonyi felé.

Az asszonyhoz fordult.

– Hatvan méter anyag kell reggel korán. Világoskék.

– Rendben van, Pierre. Reggel gyere át a műhelybe. Elviheted.

– Új fiú? – kérdezte Pierre.

– A legújabb.

– Sovány.

Zimonyihoz fordult.

– Egyél csak, ne zavartasd magad. Hogy megerősödj. A gyümölcsben sok a vitamin. És ez igen olcsó hely. Ingyen mérik.

Zimonyi fölállt:

– Ki vagy te, barátom?

– Régi bútor e házban.

A férfi csóválta a fejét.

– Félek, Yvonne. Könnyelmű vagy. Ha kirabolják a lakásodat, repülőgéppel se találod meg őket. Futkároznak ezek összevissza a világban.

Zimonyi az arcába csapott.

Pierre szédülten állt, rázta a fejét, de a második ütésnél lezuhant a linóleumra.

– Miért ütötte meg? – mondta kétségbeesetten az asszony. – Hiszen béna. A bal karja teljesen béna.

A heverőre fektették őt. Az asszony vizes kendőt hozott, törölgette a férfi arcát. Pierre szája elrepedt, szeme alján tojásnyi dudor volt.

– Erős kezed van – szólalt meg. – Ha számítok rá, hogy ütsz, rajzszöggel föltűzlek a plafonra… Félkézzel is.

– Én nem szeretek verekedni – mondta Zimonyi. – Mit akarsz tőlem? A szeretődet nem veszem el.

– Nem tudod elvenni. Nem az enyém.

Föltápászkodott a heverőről, az asszonyra nézett.

– Reggel átmegyek az anyagért.

– Jó éjszakát, Pierre – köszönt az asszony.

Pierre duzzadt szájával rájuk mosolygott, azután elment.

Zimonyi a cipőjét bámulta.

– Sok szeretője volt? – kérdezte.

– Nem tudom – felelte az asszony. – Én nem emlékszem vissza csókokra.

Gitár állt a szögletben. Zimonyi lehajolt, megpendítette.

– Gitározni is tud?

– A férjemé. De ő sem ért hozzá.

Zimonyi megvakarta a feje búbját. Mosolygott.

– Erős ember?

– Ne féljen, ő már nem jön ide.

A heverőre kuporodott. Szemét a fiúra függesztve várt.

– Én tőled félek – szólt csöndesen Zimonyi.

– Menj el. Talán jobb is így.

Zimonyi odaült mellé, és magához vonta.

– Az utolsó télen sokan meghaltak nálunk – mondta lassan. – Azt mondtam, háború van. De aztán a téren nem maradt egyetlen gesztenyefa sem. Nem akarok hazamenni. Elloptak tőlem mindent. Ha te is meglopnál, semmim se maradna többé.

Pirkadt a háztetők fölött. Beszökött szürkén a hajnal, átfestette a bútorokat. Az állólámpa elsápadt, mint a halálraítélt.

– Szeressél – szólt az asszony.

Szeme tág volt. Két tiszta tükör.

– Én nem hagylak el.

Később dongó tévedt a szobába. Talán az őszi napsugár küldte, amikor bágyadt szemével virágot lelt a koppenhágai vázában. Az aranypotrohú vándor megült rajta, döngött sokáig, mint parányi dinamó.

De ők azt sem hallották, amikor elröpült.

A varrógépek aludtak sorban a fal mentén. Egyetlen lámpa égett. A meszelt falra dobta Zimonyi árnyékát, és játszott vele. Fölnyújtotta a mennyezetig, törpére zsugorította, tojásnyi fejjel, azután görögdinnyét csinált belőle, nevetni való elefántfülekkel.

Amikor Zimonyi a vödörbe mártotta a rongyot, eltűnt az árnyék. Azután lesújtott a vasalóval. Karján duzzadt az ér, atlétatrikója testére tapadt.

Akkor vette észre Pierre-t, amikor már a lámpa fénykörébe ért. Letette a vasalót.

– Öltözz föl – mondta nyersen a férfi. Száján gyűrődött a ragtapasz. – Beszélni akarok veled.

Lustig úr sietett be. Ügyetlenül botorkált a homályban, fölborított egy próbababát.

– Sztrájkolunk, barátom? – kiabált tréfásan, de láthatóan az idegen férfit fürkészte. – Vagy csak elfáradtunk?

Pierre nézte a mozgékony, kövér emberkét, azután udvariasan meghajtotta magát.

– Elfáradtunk – szólt öngúnnyal. – Valahol Dunkerque-nél. Engedjen néha egy kis pihenőt, uram.

– Dunkerque-nél volt? – kérdezte csöndesen a főnök.

– Ne vegye a szívére – mosolygott Pierre. – Én minden marhaságra azt hiszem, becsület dolga. Ide is eljöttem.

Arca homályba merült, csak kemény nevetését hallották.

Olcsó kávéházban ültek a rue de Rivolin. Ablakából pontosan St. Paul templomára láthattak. Kopott pianínón, pókláb ujjakkal, cingár, sápadt férfi kalimpált, szemét időnként álmosan lehunyta. Madárnyakán hegyes ádámcsutka nyugtalankodott.

Pierre a karórájára nézett.

– Nos? – kérdezte.

Zimonyi sokáig dobolt az asztalon.

– Nem értettél meg, Pierre. Holnap újra eljönnék tőle.

Pierre ivott egy kortynyit a poharából.

– Annak az asszonynak nem hazudtam soha – szólt szárazon. – Ő tudja, hogy ma éjjel visszamész hozzá, mert én tettem rá az ígéretet.

Lassan kiürült a kávéház. Kivénült utcalány ölelgette még a fáradt zongoristát. Mellettük néhány osztrigaárus vitatkozott a pincérrel. A sarokban részeg metróalkalmazott aludt.

Az elfüggönyözött üvegajtón szikár férfi lépett be, ápolt haján vastag ezüst ült.

Pierre-nek villant a szeme.

– Avsarov! – kiáltott hirtelen vidámsággal. – Tisztelj meg bennünket!

Az idős ember az asztalukhoz jött. Pierre cigarettával kínálta, konyakot rendelt neki.

– Játsszál nekünk, Avsarov – kérte azután. – Valami szépet.

Avsarov maga elé igazította harmonikáját, és teleszívta levegővel.

– Rahmanyinov – mosolygott. – Cisz-moll prélude.

– Nem – szólt Pierre. – Az Internacionálét.

Avsarov összetolta a harmonikát.

– Nem ismerem – nézett hidegen. – Mást kérj.

– Énekelem neked. Kétszer egymás után.

– Nem vagyok kíváncsi rá.

Pierre tíz darab ezerfrankost számolt le az asztalra.

Farkasszemet néztek.

Az öreg törölte a homlokát.

– Tudod, hogy lázas az asszonyom – szólt remegő hangon. – Miért, Pierre? Azért neked nem volna szabad ilyent. Te mindig jó fiú voltál. Pierre, hallgasd meg, milyen szép a doni kozákok dala.

Pierre összehúzta a pénzt. Vállat vont.

A csontos, görcsbe meredt ujjak lassan mozdultak. Tétován keresték a sárguló billentyűket.

A becsípett metróalkalmazott bizonytalanul fölállt, kopott fahangon énekelte az Internacionálét.

Azután elment az öreg, mázsás teherként cipelve harmonikáját.

– Miért bántottad? – kérdezte fáradtan Zimonyi.

– Mert emelt fővel koldult Párizsban – mosolygott kegyetlenül. – Én pedig nyüszítve. Ha ittunk, sírtam. Ő nevetett, a lováról mesélt. De Avsarov ezredes ma éjjel, néhány frankért, elárulta a cárját. Én csak a magam álmát kínálom egy sihedernek.

Tarkóját hátrafeszítette. Nevetett hangtalanul.

Zimonyi mozdult.

– Részeg vagy, Pierre.

– Tíz esztendeje – felelt gorombán. – Ma reggel eljött hozzám. Gyereket akar tőled. Megsimogattam a kezét, azt mondtam: visszahozom őt. Ez nehezebb volt az Internacionálénál.

Ittak szótlanul.

Fiatal pár jött be az utcáról, a homályos sarokba ültek. A zongorista álmos ujakkal végigfutott a billentyűkön.

– Hajnalodik – szólt csöndesen Pierre. – Menned kell, Étienne.

– És te?

– Elkísérlek.

Mosolygott.

– Ez a nászajándékom.

St. Paul temploma már kihúzta magát az éjszakából, amikor az utcára léptek.

A ködben munkások suhantak. Álmosan bólogattak a kerékpárokon, köszöngettek az ébredő városnak.

Pierre fölhajtotta gallérját, azután elindultak a rue de Rivolin a Bastille irányába.