Pihenni a csöndben

A SZAJNA partján, könyvárusok bódéi előtt ballagtak hazafelé. Szemben a szigettel, a Notre-Dame sötét tömbje előtt Zimonyi megállt. A kezét nyújtotta.

– Jó éjszakát – köszönt el csöndesen.

– Viszontlátásra – kereste Zimonyi szemét az asszony. – Azt kell mondania, hiszen most adósom lett egy látogatással.

– Majd egyszer elmegyek.

Tréfás, kedves kis mosollyal hozzátette:

– Magához érdemes. Potyán lehet vacsorázni.

Az asszony is mosolygott. Bólintott. Tudta, nem találkoznak többé.

Kövér csöppekben esni kezdett, fekete szeplőket vert az aszfaltra.

– Hívjon taxit – mondta az asszony. – Hazaviszem magát is.

Zimonyi lefutott a hídig, taxi lépcsőjén érkezett vissza. Az asszony sietve bújt a kocsiba, mert az eső már szaporázta.

– Maga nem jön? – csodálkozott ki az ablakon.

– Nem. Átfutok a Rivolin, és már otthon is vagyok. Nem érdemes.

– Üljön csak be – szólt bosszúsan az asszony. – Ne legyen nevetséges.

Zimonyi nem akart vitázni, bemászott a sofőr mellé.

– Rue d’Ormaison – mondta be a címét.

Az asszony előrehajolt, megbökte a sofőr vállát.

– A rue Charonne-ig egy huzattal – szólt a párizsiak pergő argóján. – Kerekítse ki a szemét, aztán röpüljön, mint Blériot. Ma este szerelmes vagyok, és azt még nem bánta meg senki.

A sofőr a fiúra kacsintott. Robogott velük az öreg Citroen a zuhogó esőben. Zimonyi nem értett az egészből semmit, azt sem tudta, merre viszik, mert vastagon csorgott a víz az ablakon.

Az asszony megforgatta a kulcsot a hófehérre lakkozott ajtóban, aztán előrement.

Zimonyi megállt a szobában.

A padlót meggyszín mozaik borította, fényes, mint a tükör. Az ablakokon súlyos, bordó függöny, középen, a hasításnál csontszín csipke villant. A bútorokat is mintha csontból faragta volna az ismeretlen művész. A telefon fehér volt, a rádió burkolata gyöngyház, a sarokban széles, alacsony heverő, mellette tükörlapú asztalkán koppenhágai porcelán váza virággal és kristály hamutál.

– Tegye le a kabátját – szólt az asszony. – Főzök jó, forró feketét.

Zimonyi utánament a mélyzöld csempével borított konyhába.

– Egy vagyonba kerülhetett ez a lakás. Az ember alig mer lépni benne.

– Nem tetszik magának?

– Mindig azt hittem, hogy csak a moziban van ilyen.

Az asszony bevitte a szobába a gőzölgő kávét, meggyújtotta a nagy kalapú, pergamen állólámpát. A rádióhoz hajolt, megkereste Budapestet. A távoli hazából megszólalt egy hang magyarul. A sertések gondozásáról beszélt, hangsúlyosan, mint aki Puskint olvas föl, vagy szerelmet vall egy ligeti padon. Amikor rátért a vastagbél fölfúvódásának veszélyére, Zimonyi elzárta.

– A parasztokat oktatják. Nehogy összetévesszék a búzát a ribizlivel.

Az asszony öblös fotelba kuporodott. Arca elveszett a félhomályban, csak cigarettája parazsa izzott föl időnként.

– Van egy kis telkem. A Marne partján, nem messze Párizstól. Ott akarok élni. Tavasszal házat építtetek, fehér tornáccal. Nagy szalmakalapom lesz, öntözőkannám. Este kiülök a kertbe, és eljönnek hozzám a jánosbogarak.

Hallgattak.

– Hol jár a feje? – kérdezte az asszony.

Zimonyi összeráncolta homlokát.

– Azon töprengek, van-e itt a közelben vendéglő?

– Jézusom! – ugrott föl az asszony. – Hisz ma még nem evett egy falatot sem! Elcsábítom a lakásáról, elrabolom, mint Putifárné Józsefet, ráadásul éheztetem is.

Hideg sültet, banánt, fügét, hosszú nyakú üvegben bort hozott.

– Lásson hozzá – nevetett. – Látja, magának is kijár a potya vacsora.

Az előszoba csöngője berregett élesen. Zimonyi kérdőn nézett föl, de az asszony nem tudta, ki lehet a késői látogató. A csöngő újra szólt szaggatottan, türelmetlenül. Az asszony ajtót nyitott. Magas férfival tért vissza.

– Jó estét. Reggel korán kell az anyag, de csak a hó végén tudom kifizetni.

– Rendben van, Pierre.

Pierre bort töltött magának, és fölemelte a poharat.

– A szerelmedre, Yvonne!

– Merci, Pierre – mosolygott az asszony.

A férfi cigarettacsomagot halászott elő, kínálta Zimonyit. Rágyújtottak.

– Mit csinálsz Párizsban?

– Csapkodom a vasalót.

– Az nem szakma.

– Autószerelő vagyok.

– Elhelyezzelek valahol?

– Minek? – vonta meg vállát Zimonyi. – Itt jól keresek. Meg aztán nem sokáig maradok Párizsban.

– Hová akarsz menni?

– Magam sem tudom. Talán Dél-Amerikába. Hajón még úgysem ültem.

– Hol születtél?

– Nem mindegy?

– Párizsi ember nem tudná elhagyni Párizst. Miért nem mész haza?

Zimonyi nem válaszolt.

– Hiszen a te dolgod.

Kezet fogtak.

– Reggel átjövök az anyagért. Aludj jóízűt.

– Jó éjszakát, Pierre – búcsúzott az asszony.

A férfi az ajtónál megállt, visszafordult.

– Én is vándorolni készültem egyszer. A Marne partjára, nem messze Párizstól. Ha elfárad az ember zajtól, tülekedéstől. Mocsoktól. Megpihenni a csöndben. Kis ház, kert. Ott, az országút szélén javítóműhely, gyors szerelésekre. Az ember amíg él, tervez. Ha megcsinálod, nagy táblát állíts föl, hogy a sofőrök messziről lássák. És becsüld meg magad. Megérdemli.

Rájuk mosolygott, elment.

Zimonyi a kabátjába bújt.

– Vacsorázzon meg – szólt csöndesen az asszony. – Aztán maga is elmehet.

Az ablakhoz lépett, széthúzta a függönyt, kitárta az üvegtáblákat.

Szakadt az eső, kemény dobszót pergetett a háztetőkön, behallatszott a szobába. Zimonyi az asszony mellé könyökölt.

Lent, díszes saroképületen nagy márványtáblát mosott a víz, a vésett aranybetűk csillogtak a lámpafényben.

– Armée de Satut – olvasta a tábláról. – Kísér ebben a városban.

A beömlőcsatorna vasrácsán játszott a rohanó víz, az utca hordalékát kérte táncra. Az asszony ázott papírzacskó halálát figyelte.

– Csinált valami butaságot otthon? Van, aki fél hazamenni.

– Nekem nincs rá okom. Akár holnap bemehetek a követségre. Sok szeretője volt?

– Nem tudom. Nem emlékszem.

Amikor fölébredt, a szoba tele volt fénnyel, az utca zsivajával.

Az asszonyt nem látta sehol. Mosolyogva fölült, a nevét kiáltotta.

Hosszú, sovány nő ment be. Orra nyergén hatalmas pápaszem, lófogai kiültek alsó ajkára.

– Madame Yvonne elment – mosolygott barátságosan.

Így még ijesztőbb volt.

Zimonyi följebb húzta a pehelypaplant.

– Hová ment?

– A műhelybe. Mire elkészül az ebéd, itthon lesz.

– Maga családtag?

– Nem, monsieur. Bejárónő vagyok.

Az asszony nemsokára megérkezett.

– Ma nem dolgozunk, Hugette! – nevetett. – Keresünk egy magyar vendéglőt. Cigánnyal mulatunk. A monsieur majd megtanít.

A bejárónő hamiskás tekintetet dobott asszonyára.

– Szívesen tanulnék tőle. Akár cigány nélkül is.

Az asszony a fejét ingatta.

– Nem eladó. Örök áron vettem.

A Tokaj étterem igencsak cifra. Még a lámpák burája is tulipános. A falon hatalmas freskó. Vágtató lovakon bő gatyás csikósok, a háttérben, szivárvány alatt, gémeskút. Az asztalokon szőrkulacs. A telehímzett függönyök mellé pántlikás fokosokat akasztottak. Harsogott a terem a színektől.

Alacsony dobogón három cigány muzsikált. Puha csizmát, feszes nadrágot viseltek. Fekete, zsinóros mellényük alatt lebegett a bő ujjú, fehér ing. A lófogú bejárónő aprólékosan megbámult mindent.

– Érdekesen lakhatnak maguk odahaza – állapította meg.

– Valóban. Magam sem hittem volna.

Pincér jött, meghajtotta magát.

– Beszél magyarul? – kérdezte Zimonyi.

– Úgy, mint ön, uram – mosolyodott el a pincér.

– A fene se hinné ebben a kitulipánozott csárdában. Gatyát kéne húznia, cifraszűrt. A hóna alá egy nyaláb árvalányhajat. Tud lovagolni?

– Nem, uram. Újpesti vagyok.

– Milyen boruk van?

– Egri vöröset igyon. Kitűnő.

Szalvétába bugyolált palackkal tért vissza. Megtöltötte a kristálypoharakat.

– Milyen ital ez? – kérdezte Yvonne.

– Egri bikavér, asszonyom.

– Izgalmas ital – csücsörített csúnya szájával a bejárónő. – Ha Tyrone Power az enyém volna, éjjel-nappal bikavérrel itatnám.

– Férjhez adlak, Hugette – mondta komolyan Yvonne. – Még ebben az esztendőben. Ez az év nekem is szerencsét hozott.

A csúnya Hugette szórakozottan igazított pápaszemén.

– Azt mondják, Tyrone Power talált már partnert – mosolygott. – Még egypár év, és megszokja az ember így is. Aztán majd templomjáró leszek.

Ittak, a tüzes bortól jókedvük kerekedett. Yvonne hozatott még egy üveggel.

Később a prímás lassú sétára indult az asztalok között. Megállt az asztaluknál, mélyen meghajolt.

– Ismersz minden nótát? – kérdezte Zimonyi.

– Mindent, nagyságos uram, ami magyar földön született.

– Akkor játszd el nekem, hogy: „Öreg fiúk, FTC, hajrá, a síron túl is kergetjük a labdát.”

A cigány ráncolta homlokát.

– Ez nem igazi magyar nóta, nagyságos úr. Talán valami mást tessék rendelni.

Zimonyi nem rendelt mást. Pénzt adott neki, elküldte.

– Hát nem énekel semmit? – kérdezte csalódottan Hugette.

– Nem. Valahányszor rákezdtem, másnap eleredt az eső.

– De jó lenne! – kacagott Yvonne. – Fogyna a raktár.

– Milyen raktár?

– Szép kis vőlegény – csóválta fejét a bejárónő. – Még ezt sem tudja, Madame Yvonne-nak gumikabátkészítő üzeme van. Abból él.

Zimonyi megszívta cigarettáját.

– Én Lustig úrból élek. Félek, ha meglát, nem fog homlokon csókolni.

– Ő kicsoda? – kérdezte Yvonne.

– A kenyéradó gazdám. Tegnapig az volt. Lehet, ma már más áll a helyemen. Sajnálom, jól fizetett.

Az asszony hallgatott. A bejárónő sietve elköszönt.

A prímás szétvetett lábbal állt a dobogón, derekát hátrafeszítette. Álmodó mosollyal hatalmas csöndet parancsolt.

– Szép – szólalt meg halkan Yvonne, és a fiúhoz simult.

– Kinek az ötlete volt az a ház? – fogta kezébe Zimonyi az asztalra állított szőrkulacsot. – A Marne partján.

Az asszony szelíden mosolygott.

– Mindenkinek az eszébe juthat. Ha elfáradt zajtól, tülekedéstől. Mocsoktól. Megpihenni a csöndben.

– Ezek Pierre szavai. Sok embernek mondtad már?

Yvonne elhúzódott tőle. Cigarettára gyújtott, a foszló füsttel messzire küldte tekintetét.

– Nekem sok kalandom volt. A férjem idejében is. Még nem voltam tizenhat esztendős, amikor egy brüsszeli gyáros az ágyába vitt.

Zimonyi helyére állította a kulacsot. Szeme hűvös volt, idegen.

– Mégiscsak emlékszel – nevetett.

Szája mellé két kemény vonás rajzolódott.

– Vajon találsz még az ízek között különbséget? Melyik volt ezer frank és melyik tízezer.

Tekintetét körbefuttatta. Yvonne látta, a fizetőpincért keresi. Fölállt.

– Nem. Várj, amíg elmentem. Nem akarom, hogy kifizesd az éjszakánkat.

Ideges ujjakkal pénzt markolt, az asztalára szórta.

– Ostoba vagy, Étienne. Ezt megbánjuk még mind a ketten.

Elment.

A cigányok veszett csárdásba kezdtek. A cimbalmos komiszul verte a húrokat, kurjantott is hozzá. A prímás hajlongott, forgott, csizmájával a port csapta föl. A bőgős vigyorgott.

– Ácsi! – kiáltott dühvel a fiú. – Az úristenit!

A váratlan csöndben a vendégek fölnéztek. Értetlenül, kíváncsian.

A prímás lelépett a dobogóról, állához szorított hegedűvel az asztalához ment.

Zimonyi az abroszon heverő halomnyi papírpénzre mutatott.

– Tedd el! Elég volt a zajból!

A maradék bort két pohárba töltötte. Koccintott a cigánnyal. Elmosolyodott.

– Pihenjetek, cimbora. Ha elfáradunk, pihenni kell a csöndben.