Bennszülöttek

RÉGI barátság volt ez közöttük. Talán a parányi faóvodában kezdődött, hol tornacipős lábukkal együtt tipegtek, táncoltak Piroska néni szelíd hegedűszavára, vagy talán még előbb is. De erre már nem emlékeztek.

Tény az, hogy bennszülöttek voltak mind a négyen. Név szerint ismerték a rengeteg csőszt, az utcalányokat, akiktől tíz fillért kaptak, ha elfutottak az olaszhoz fagylaltért, a fényes kardú rendőröket, sőt Rósz Gyuri még a végrehajtót is. Mert ő az első udvarban lakott, ami nem tréfa. Hozzájuk az OTI-torony csúcsáról ellátogatott a napsugár, és kéthetenként a végrehajtó is. Persze nemcsak Rószékhoz ment, hiába próbálta Gyuri nagyképűen így beállítani. Az első udvar valahány kisiparosát megtisztelte. De való igaz – ezt a környéken mindenki elismerte – , Rósz Dezső volt közöttük a legkülönb. Ha a félszemű bádogos beivott, furfangos eszével nagyszerű cirkuszokat rendezett. Képes volt áramot vezetni a kilincsbe, fazekat szerelt az ajtó fölé, és megtöltötte vízzel. Egyszer azonban nagyon a pohár aljára tekintett, tíz darab sündisznóját gyors egymásutánban hozzácsapta a végrehajtóhoz, egy háromélű szerszámmal még meg is kergette. Ekkor négy hónapra ítélték. Gyurinál büszkébb fiú nem volt a téren.

A másik három barátnak nem akadt ilyen büszkélkednivalója.

Először is ők a második udvarban laktak, a földszinten, az emeletet az imaház foglalta el. Amikor az első csillag kifénylett, és hajnalonként, amikor az utolsó is behunyta szemét, jámbor lelkek mentek oda imádkozni. Erről a meredek tűzfalakkal zárt, sötét udvarról elég annyit mondani, hogy emberöltők óta ószeres még nem kiáltott benne, és két nap alatt meghalt ott a cserepes virág is.

Másodszor pedig az ő szüleik semmiféle dicsekednivalót nem követtek el. Szó, ami szó, elég unalmas emberek voltak.

Zimonyi Pista apja hazament, lehúzták a csizmáját, lefeküdt aludni. Azután meg fölhúzta a csizmát, és elment szolgálatba. Csupán egyetlen alkalommal történt meg az öreg tűzoltóval, István napján, hogy berúgott, és eltottyant az udvaron. Nem történt baja, a részegekkel ott az Isten. Ült egy szappanos tócsa közepén, jókedvűen énekelte, hogy ő Horthy Miklós katonája. Lapát tenyerével csapkodta a taktust fényes csizmáján.

Taniszter Laci papája sem volt különb legény. Ő Waxler úrnál varrta vékony ujjával az öltönyöket, Szilveszter táján néha még szmokingot is, az elharapott cérnavégeket ügyesen fölköpködte a falra, az inasok minden szombaton, annak rendje-módja szerint, ollóval lekaparták.

Állítólag, néha mesélt róla, valamikor szépen tudott fütyülni. Sajnos, Waxler úr nem volt híve a tudományának. Márpedig, aki hetenként száz órát gubbaszt a varrópanklinál, annak otthonra nemigen marad fütyülnivalója. Néha, áldott vasárnapokon, sakkozott a házmesterrel. Ilyenkor homlokát ráncolta. Mit is kezdhetne ő a királlyal?

Héger Sanyi esete a legunalmasabb. Neki még papája se volt. Héger néni rendszeresen eljárt takarítani a Kun utcai libásasszonyokhoz, abból pedig bárki megélhet rendesen. Nála erősebb nőt nem ismertek az egész kerületben. Nyolc féldeci kevert sem tudta lecsapni a lábáról. Ha a kilencediket is megitta, minden ok nélkül elkezdett bőgni.

Mondják, az embereken még az öreg Isten sem ismeri ki magát.

Talán van, aki úgy képzeli, a négy barát süket és sivár, sötét és áporodott, szomorú vagy éppen tragikus körülmények között cseperedett emberré.

Ez nem igaz.

Nekik bennszülötteknek a Tér ezer csodát nyújtott. Ott voltak például a nyáréji razziák. Izgalmasabbat vajon ki látott?

Megy a sok rendőr nagy, nyugodt léptekkel, a megnyíló bokrokból ugrálnak elő a szerelmesek, mint a bolhák. Dőlni kellett a nevetéstől, ahogy kapkodták magukra a göncöt. Mikor a gázlámpák alá terelték őket, makogtak összevissza minden butaságot.

Láthatták őszi estén, hogy lány vajúdott a keskeny padon. Ámultak furcsa grimaszain, topogtak körülötte a roppanó avaron, míg a mentőautó közéjük nem sikoltott.

Téli alkonyon stricik verekedtek meg a szőke Giziért, vérük lecsöppent a hóra. Ha rendőr bukkant elő, ölelték egymást. Bizonygatták, játszottak, tréfa volt.

Nem unatkoztak sohasem.

Annyi bizonyos, mire elvégezték az öt elemit, igen kevés dolog akadt, amin meglepődtek.

Zimonyi Pista és Héger Sanyi az autószerelő mesterséget választotta, mert annál szebb nincs. Szatyornyi halott alkatrészből lüktető motort teremteni.

Taniszter Laci szabó lett.

– Ha megtakarítasz egy varrógépre valót – így mondta az apja, mikor elvezette Waxler úr műhelyébe –, a magad ura lehetsz mindenütt a világon.

Erre Waxler úr is bólintott, így a bölcs igazsághoz immár kétség sem férhetett.

Rósz Gyuri semmit sem tanult, de igen sok mindennel foglalkozott. Gyertyákat árult a Kerepesi temető kapujában, kosarakat cipelt a Teleki téren. Jól forgatta a römikártyát, vasárnaponként jegyeket adott el a Phönix mozi előtt, ötvenszázalékos felárral. Állítólag a belvárosi kávéházakban kéregetett is, de ezt váltig tagadta.

A lipótvárosi eszpresszókban már javában suttogták csillogó szemű bölcsek, hogy Hitlernek gégerákja van, ezért utazott Ribbentrop Moszkvába, de a négy barátnak erről fogalma sem volt.

Meglepődtek, amikor ropogni kezdett körülöttük a világ. S mire vége lett a háborúnak, amely annyi ostobaságot okozott, ők négyen, mondjuk meg őszintén, se köpni, se nyelni nem tudtak. Már sírni sem.

Mert nézzük csak meg, milyen ostobaság az, hogy a félszemű bádogos örökké huncut lelke füstként szállt el egy krematórium égbe nyúló kéményén.

Vagy talán az nem tréfa, hogy egy jámbor tűzoltóra, ki csak lstván-napkor kóstolta a bort, rázuhanjon a Tőzsdepalota kupolája?

A legmulatságosabban Taniszter papa fejezte be a varrástudomány nemes ápolását. A mafla szabó halottakat temetett, amikor belepuffantottak. Mesélik, ijedtében húszméternyire is elszaladt a gödörtől, és fütyült hozzá keservesen. Persze ezt kifejezetten csak tüdőlövéssel lehetett produkálni.

Héger néninek nem történt baja. A kilencedik féldeci után bőgött változatlanul.

Ők négyen barátok tétován botorkáltak az őrület csókjától dermedt téren, aztán leültek a színház repedezett lépcsőire. Csöndes szóval vitatkoztak sorsukon. Valamit határozniuk kellett.

Héger Sanyi ingatta fejét a kora tavaszi napsütésben.

– Ne félj – mosolygott rá Zimonyi bátorítóan –, aki dolgozni tud, annak nincs félnivalója.

– Anyám így is iszik eleget. Nem hagyom őt magára.

Másnap, amikor a Nyugati pályaudvar üvegablakait bearanyozta a hajnal, csak három fiú indult el a Tisza Kálmán térről a boldogságát keresni.

Párizs.

Rósz Gyuri úgy szemlélte az orra előtt hullámzó tömeget, a tükrös aszfalton suhanó autókat és a lányokat is, kik a bisztró tornácán könnyű blúzban itták a hűsítő italokat, mint aki hosszú távollét után hazatér, és gyönyörködik a régi, kedves tájban. Vállára kapta hátizsákját, és vidáman bekanyarodott az első bisztró tornácára.

– Trois apéritif – szólt fölényesen a pincérnek. Barátaira nézett mint csatát nyert hadvezér.

Megint ő volt a parancsnok, és a két fiú e szomorú tényt szótlanul tudomásul vette.

– Hol alszunk? – kérdezte félénken Taniszter.

– Selyemágyban – nevetett Gyuri, és koccintott velük. – Ma éjszaka az én vendégeim vagytok, úri barátaim.

– Örülök, ha ezt a micsodát ki tudod fizetni – mondta Zimonyi fáradtan. – Azt mondják, itt a hidak alatt is alszanak.

Rósz Gyuri nem tréfált.

– A rue des Jeuners-be megyünk. Rokonom lakik ott. Már húsz éve. Taxitulajdonos.

Késő éjjel volt, amikor sok keserves kérdezősködés után megálltak a rue des Jeuners huszonöt előtt. A rokon pizsamában nyitott ajtót. Gyuri kedvesen elmagyarázta, Budapestről jött, Rósz Dezső bádogos fia.

A rokon álmos, hunyorgó tekintettel hallgatta, aztán becsukta orruk előtt az ajtót. Majd újból megjelent, szótlanul átnyújtott egy ezerfrankost. Gyuri zsebre vágta a pénzt.

– Most érkeztünk – mondta. – Valahol aludni kéne.

– Mért nem mentél Dániába? – kérdezte a rokon. – Zsófiéknak három szobájuk van.

Ezen a lehetőségen Rósz is meglepődött.

– Dániába? Azt sem tudom, kik azok a Zsófiék.

– Az teljesen mindegy. Engem sem ismersz, mégis idetaláltál. Abban a zsákban mi van?

– Tetűpor – mondta Gyuri, és árnyalatnyi büszkeséggel hozzátette. – Kettőszázötven doboz.

– Hát nálam nincs hely. Jó éjszakát.

Becsapta az ajtót.

Álltak a kihalt utcán, a gázlámpák alatt. Tanácstalanul bámulták egymást.

– Mondd – kérdezte végül Zimonyi –, ezzel a tetűporral egész Európát körbe akarod hencegni?

Nem jutott idő válaszra. A rokon kicsapta az ablakot, és lekiáltott.

– A Lamarckra menjetek, ott kaptok szállást. Itt háború volt kérem, még tegnap háború volt. Mi is öten szorongunk egy szobában. Vagy menjetek Amerikába.

A szemben levő ház ablakából érkezett válasz. Hálóinges, izgága férfi valósággal öntötte rájuk a szavak zuhatagát. A fiúk tátott szájjal bámulták, mert sűrűn említett valami sale boche-t, és ilyenkor rázta az öklét az ég felé. Határozottan mulatságosnak találták.

Sokáig kószáltak az alvó utcákon, míg kibukkantak a Place Pigalle-ra. A tér szögleténél, céllövősátor mögött, erőművész állt zsebre dugott kézzel. Hordónyi mellkasán citromszínű atlétatrikó, sötétkék betűkkel rajta a szöveg: Champion du Monde. Két fia már a gázlámpa tövéhez láncolta különféle súlyzóit, hatalmas lakatot kattintottak rá.

Rósz arany mosollyal odalépett hozzá.

– Lömárk? Moszjő Lömárk?

Az erőművész szemrevételezte őt. Megszánhatta, mert kiköpött a szája csücskébe ragasztott cigaretta mellől, és egyetlen szó nélkül a távoli lépcsősor felé a mutatott.

Taniszter Laci talált először munkát.

– Reggel velem jössz te is – mondta izgatottan Zimonyinak. – Mert erős embert is keresnek. És nézzétek, pénzt is adtak szállodára.

Rósz azt javasolta, szökjenek át Dániába. Ott közeli rokona él. Váratlan örömükben még csak feleletre sem méltatták.

A rue d’Ormaison igen keskeny, és a hunyorgó gázlámpák alatt tűsarkú cipőben utcalányok kopogtatják az évszázados macskaköveket. Ott találtak olcsó szállodát.

Két üres szobát mutatott az Hôtel D’Ormaison patronja. A harmadik emeletiben széles franciaágy volt, fakult, sárga selyemhuzattal.

– Kétszemélyes – magyarázta. – Napi százhatvan frank.

Az utca túlsó oldalán az ablak áttetsző függönye mögött csinos nő ült kombinéban. Fekete haját bontotta az ovális tükör előtt.

– Spanyol – mondta Rósz súlyosan. – Ebben a szobában maradok.

Taniszter a manzárdra költözött, parányi szobába. Ha kinézett a ferde tető ablakán, Saint-Paul temploma előtt szundikáló gyümölcsárus asszonyokat látott.

Rósz Gyuri segélyekből élt. Valahányszor dolgozni küldték, kijött a csalánja. Ilyenkor a jámbor tisztviselők megijedtek, támogatták tovább. Ismerte Párizst, mint a tenyerét. Délelőtt a tornatérre ment, majszolta a datolyát, megbámulta a feszülő trikóban hajlongó, bukfencező lányokat. Délutánonként a rue de Turenne sarkán, a magyar kávéházban römizett. Ha Fortuna cserbenhagyta, másnap megjelent némi segélyért.

Szentül hitte, egyszer gazdag lesz.

Taniszter hörcsögként gyűjtötte a pénzt, konok szívósággal harcolt az önállóságért. Varrógépet akart, lakást, iparengedélyt.

Zimonyi céltalanul élt. Az autószerelő műhelyhez komoly tőke kell. Ruhát csináltatott, cipőt vett, lapos svájci karórát. A többi pénz kifolyt a kezéből. Szombat éjszakákon bolyongott a hatalmas városban, megfordult a nők után. Apró bárok pultjánál megismerte Raffael, Cinzano, Martell és Pernod ízét, hazafelé a rue de Rivolin valamelyik utcalány belekarolt, gyűrött ágyába cipelte. Vasárnap délután Taniszterral a Citén lófráltak, bámulták a madárvásárt.

Ha Taniszter nagyon fáradt volt, Zimonyi egyedül csatangolt.

Egyszer kétszáz frankos jeggyel beült a Folies-Bergère-be. Kényelmesen eleresztette magát a klubfotelban, már az is tetszett neki, hogy lehet dohányozni a nézőtéren. Sötét lett, csodálatos estélyi ruhában a függöny elé jött Nita Raya, a sztár.

– Jó estét, hölgyeim és uraim – szólt mély, búgó hangon. – Izgalmas meglepetést tartogatunk egy szerencsés férfi számára. Akinek a fején megáll a reflektor, ma megcsókolhatja Párizs legszebb lányát.

A reflektor végigpásztázott lassan a fejeken, végül Zimonyin kötött ki.

– Bravó, Frédéric! – kiáltott föl nevetve Nita Raya a világosítónak. Szép fiúknak kijáró, kacér mosolyát küldte Zimonyi felé.

Zimonyi dermedten bámult rá. Bíbor arccal fölállt.

– Mondja, mon petit – kérdezte Nita Raya őszinte csodálkozással –, lehet az, hogy maga még szűz?

– Én rosszul beszélek még franciául.

– Akkor most megtanul! – kacagott a sztár. Kettőt tapsolt. – Válasszon!

Szétfutott a függöny.

A színpadon, mint kihallgatásra váró katonák, tucatnyi karcsú lány állt egy sorban. Nem volt rajtuk más, mint parányi aranyflitteres ágyékkötő.

– Tessék! Jöjjön föl!

– Nem – mondta Zimonyi. – Nem akarok.

Leült, hirtelen belemerült a fotel jótékony sötétjébe, de Frédéric kíméletlenül rácsapott a reflektorral. A nézőtéren fölálltak az emberek, úgy biztatták. Ő ült hunyorogva a szikrázó fényben.

Akkor a vörös kókusszal borított hídon lányok futottak le hozzá. Körülfogták, cipelni próbálták a színpadra.

Kiszakította magát a púderos karok láncából, reflektortól kergetve kirohant az utcára.

Másik kalandja rosszabbul végződött.

A Bastille mögött, mocskos mulatóban csúnyán megverték.

Hajába font fátyollal mulatt nő táncolt, a részegen röhögő közönség dobálta az öt- és tízfrankosokat. Pillanatra sem hagyta abba, forgatta verítékkel vert meztelen testét az árva furulya sipítozására.

Zimonyi nézte szánalmas vonaglását, petyhüdt arcán a lárvaszerű, odaragasztott mosolyt. A parkett szegélyéhez lépett, ezerfrankost dobott a nő elé.

– Hagyd abba! – mondta gorombán. – Hagyd abba, eredj aludni!

A szakállas furulyás szeme megvillant.

– Iris most neked fog táncolni – szólt mosolyogva. – Iris csodás táncot lejt az úrnak.

Belefújt a furulyába.

– A pénzemért aludni fog! – kiáltott Zimonyi. – Alig áll már a lábán!

– Az úrnak kell aludni – mondta a furulyás. – Sokat ivott.

– Qu’est que vous fichez là? – kiáltott egy türelmetlen matróz – Sale méteque!

A következő pillanatban már ütötték Zimonyit.

Kint az utcán egyenesedett föl, amikor hóna alá nyúlt a rendőr, hogy talpra állítsa.

– Nincs semmi baj – próbált mosolyogni dagadtra vert szájával. – Egészséges ember sok pofont elbír.

– Egészséges ember mást csinál Párizsban – csóválta fejét a rendőr. – Egészen mást.

Távolabbról kiszűrődött a vékony furulyaszó, mintha csak nevetne.

Harmadik kalandja szép volt és röpke, mint bóbiskoló ember álma. S a kurta álmok szomorúak.

Őszi este volt, mikor a boulevard Sebastopolon meglátta a kék neonbetűket: Balage Dance.

Lebaktatott a lépcsőkön, kért egy konyakot, bámészkodott, szívta a cigarettákat. Halálos bizonyossággal érezte, nála árvább nincs kerek e világon.

Ekkor lépett asztalához a kislány.

– Jöjjön, Georges – nyújtotta kedvesen a karját. – Táncolni akarok.

– Étienne vagyok. És nem tudok táncolni.

– Jöjjön csak nyugodtan – mosolygott. – Mindenki tud táncolni.

S valóban. Lépegettek ők is a lila fényben. A kislány ráemelte nagy, csodálkozó szemét.

– Szomorú vagy, Étienne – mondta. – Vigasztalhatlak?

– Egyedül vagyok. Talán azért.

– Ölelj át jobban, akkor nem vagy egyedül.

Később, amikor a szmokingos zenekar pihent, ők is visszaültek az asztalhoz.

– Hol születtél? – kérdezte a kislány.

– Budapesten.

– Román vagy.

– Nem – mosolygott Zimonyi. – Magyar.

– Mindegy. Szép vagy, Étienne. Akarsz ma éjszaka engem szeretni?

– Mindig szeretni akarlak.

– Jól van. Tudok itt egy szállodát a közelben. Olcsó, és kevés a poloska.

– Akárhová mehetünk. Az Operához is – nevetett boldogan Zimonyi. – Van pénzem elég.

– Én nem vagyok tyúk, Étienne – nézett rá a lány. – Ennek az éjszakának a felét én fizetem. Ezért nem kerülhet többe százötven franknál.

Csodálatos éjszaka volt.

Reggel a kislány fölöltözött, két tenyerébe fogta Zimonyi arcát, és szájon csókolta.

– Holnap ötkor a Metro Châtelet-nél – mondta. – Ott várj meg.

Sokáig várta őt.

– Marha vagy! – mondta otthon Rósz. – Ezek idegennel nem randevúznak. Legföljebb…

És magyarul megmondta, mit csinálnak.

A varrógépek aludtak végig a fal mentén. Csak a legelsőn nézte a parányi lámpa Taniszter ujjait, ahogy fekete vonalakat húz a rohanó vászonra. S még egy lámpa égett. Ez nagyobb volt, komolyabb szórakozást talált magának, mint hogy Zimonyi kezét bámulja. A meszelt falra dobta a fiú árnyékát, és játszott vele. Fölnyújtotta a mennyezetig, törpére zsugorította, tojásnyi fejjel, azután görögdinnyét csinált belőle, nevetni való elefántfülekkel.

Amikor Zimonyi a vödörbe mártotta a vasalóruhát, eltűnt az árny.

– Venezuelában lámpással keresik a teherautósofőrt – egyenesedett föl. Nadrágszárába törölte a kezét, cigarettára gyújtott. – És odaát hosszúak az országutak.

Taniszter megállította a villanymotort.

– Azt mondjak, odaát sok a szúnyog. A pénz meg kevés. A szabóság semmit sem ér.

– Miért? Ott meztelenül járnak az emberek? – kérdezte ingerülten Zimonyi.

Taniszter cérnagurigával játszott.

– Nem lehet örökké vándorolni. Itt már értem valamennyire a nyelvet, munkám is van. Nem megyek el innen.

– Nem igaz – mondta Zimonyi. – Csak beszélsz a nyelvükön. Érteni nem fogod őket soha.