Kenguru

A LÁNY mellettem feküdt a fűben. Karcsú, barna, hajlékony testén kék fürdőruhát viselt. Nyakán Ferenc József húszkoronást.

– Szeretlek, zöldszemű – mondtam neki.

Nevetett.

– Biztos?

Az a nyár. Minden mozzanatára emlékszem.

Rósz Gyuri francia nyelvtankönyvét lapozta. Időnként megbökte az oldalamat, fölolvasott nekünk. Ilyenkor csücsörített, pörgette az er betűt.

– Csodálatos – mondta. – Latin.

– Hány szót tudsz? – kérdeztem.

Megnézett egy papirost.

– Kettőezerháromszázat.

Összecsaptam a tenyeremet.

– Még mennyi hiányzik?

Gondolkodott.

– Talán ötvenezer.

– Az már menni fog.

– Ilyen marhaságot – nevetett Lacika. – Megáll az ész.

Boldogan ült közöttünk a fűben, sovány, pirosra sült hátára törülközőt terítettünk.

Lacika egy pillanatig némán ült. Komoran nézte Rószt.

– Miért nem jössz velünk?

Rósz vigyorgott.

– Nem titok. Meg akarok szabadulni tőled.

Lacika fölemelte az ujját.

– Hohó! És ha másért?

– Hohó! – mondta Rósz. – Más nincsen.

– De van! De van! Megmondjam?

– Légy szíves!

– Nem fontos – mondtam.

– Tudod, minek megy Párizsba?

– A Notre-Dame-ban akar imádkozni. Máshol nem tud.

– Nem azért! Nem azért!

– Hát miért? – kérdezte Rósz. – Árulkodjál.

– Ordítani fogsz.

– Nem fogok.

– Mindig ezt mondod, és ordítasz. – Rám nézett. – Mert a Gizához megy Párizsba.

A lány ámult.

– Van ott valakid?

Rósz elmosolyodott.

– Igen.

– Ki?

– A nagynéném.

– Gazdag?

Lacika kiabált.

– Gazdag! Gazdag! Föl van írva a címe! Tagadod?

– Nem tagadom.

– Gizának hívják és taxitulajdonos! Így néz ki a latin kultúra!

Rósz fanyarul mosolygott.

– Én nem vagyok haszonleső.

Lacika röhögött.

– Verítékes munkával keresi a pénzt.

Rósz vállat vont.

– Faragatlan vagy.

– Mindig veszekedtek – mondta a lány.

– Nem unatkozunk. A fene egye meg!

Lacika kinyújtotta elzsibbadt lábát.

– Bármikor rájön a rapli, és kész a cirkusz.

– Meddő ügy – mondta Rósz. – Nem vitás.

– Meddő? – kérdezte a lány.

– Tökéletesen.

– Miért?

– Nagy náluk a sötétség, fölösleges a szó. Unintelligensek.

A lány nevetett.

– Nagy náluk a sötétség?

– Igen – mondta Rósz. – Olyan lakásban nőttek föl, ahol két nap alatt meghal a cserepes virág. Nem tudják levetkőzni.

Elismerően bólintottam.

– Rósz, ez gyönyörű volt. Aszódon meddig élnek a kaktuszok?

Elpirult.

– Egyszer majd elmesélem, Zimi.

– Félek.

– Mitől?

– Elfelejted.

– Dehogy. Hasznos dolgokat hallasz.

– Fülelni fogok.

– Rád fér.

– Gondolod?

– Igen. Nagyon buta vagy.

– Miről mesélsz?

– Akármiről.

– Kengururól?

Vállat vont.

– Arról.

Röhögtem.

– Hány füle van?

Nem válaszolt.

– Kár, hogy elhagyod a barátaidat – mondta a lány.

Lacika megigazította hátán a törülközőt.

– Mi hagyjuk el őt. Ez az igazság.

– Miért?

Sóhajtott.

– Abban állapodtunk meg, hogy Párizsba megyünk. Most aztán kínos a helyzet.

Rósz fölemelte fejét.

– Nem kínos.

– Nem?

– Egyáltalán nem. – Bosszúsan legyintett. – Örülök, hogy végre lepakollak benneteket.

Cigarettára gyújtottam.

– Olyan sok bajod van velünk?

Összeráncolta szemöldökét.

– Olyan sok.

– Idegesítünk?

– Mindig tele a nadrágotok.

– Semmi okunk rá. Átlag kétnaponként megvernek.

A lány Rósz begipszelt kezéhez nyúlt.

– Haragszol rám?

– Miért?

– Mert elviszem a barátodat.

– Szeret téged.

– Egyedül maradsz.

– Elmegyek majd hozzátok.

– Mikor?

– Amikor csak engedi az időm.

– Biciklire ül – mondtam. – Majd tapossa.

Vigyorgott.

– Yachtom lesz, Zimi.

– És télikabátod?

– Párizs beszélni fog rólam.

Bólintottam.

– Még az igazságügy-miniszter is.

– Vagyonom, hatalmas házam, szobainasom, mindenem lesz.

A lány elmosolyodott.

– Hogyan?

Röhögtem.

– Vannak tervei.

– Igazán?

– Szüntelenül.

Rósz bólintott.

– Én Aszódon nevelődtem, büntetőintézetben. Akad néhány.

Lacika megdermedt. A lányra nézett. Rósz elvette Lacika szemüvegét, meggyújtott vele egy száraz fűszálat. Párizsról beszélt. A Louvre-ról, ahol a csodálatos Mona Lisát őrzik, a Citèről, ahol vasárnaponként lármás madárvásárt tartanak, a Parc Moncau-ról, ahol Philip d’Orléans, Napóleon is üldögélt, a Montmartre-ról, amit mindenki ismer, a Moulin Rouge-ról, amit Toulouse Lautrec, a nagy francia festő is megörökített, és a Place Pigalle-ról, ahol az egyszerű nép szórakozik.

– Több nincs? – kérdeztem.

Bámult.

– Mi nincs?

– Csudaság.

Gondolkodott.

– De van!

– Mi?

– A Notre-Dame!

– Melyik század?

– Középkor. Boltívek, homály, vastag falak.

Ránéztem.

– Vastag falak?

Elmosolyodott.

– Ne félj – mondta csöndesen. – Ott lesz az esküvőm.

– Házasodsz? – kérdezte a lány.

Hallgatott egy percig.

– Föltétlenül. Én nem vagyok agglegénytípus. Egyedül nem is tudnék élni.

Almába harapott jókedvűen, mindenfélét fecsegett, majd hozzám fordult.

– A kenguru vadászható a legkönnyebben – mondta. – Tudod, milyen egyszerű lelőni?

– Tudom. Csak egy fához kell kötözni a farkát.

– Nem, Zimi, ez most nem tréfa. A vadász könnyen elcsípheti, ha nyílt tisztáson helyezkedik el, néhány hangosan csaholó kutya társaságában.

– Nem menekül? – kérdezte a lány.

– Nem.

– Nem – mondtam én is. – Leül a hűvösbe, és élvezi a csaholást.

Rósz vállat vont.

– Nem tud menekülni.

– Miért?

Legyintettem.

– Lusta disznó.

– Nem lusta. Állandóan körbe ugrál a kutyák elől. De mert a szülőhelyét sohasem hagyja el, végül a puskacső elé kerül.

– Nem hallottam még ilyent – mondta a lány.

– Ő sem.

– De igen. Ilyent nem lehet kitalálni.