Kenguru
A LÁNY mellettem feküdt a fűben. Karcsú, barna, hajlékony testén kék fürdőruhát viselt. Nyakán Ferenc József húszkoronást.
– Szeretlek, zöldszemű – mondtam neki.
Nevetett.
– Biztos?
Az a nyár. Minden mozzanatára emlékszem.
Rósz Gyuri francia nyelvtankönyvét lapozta. Időnként megbökte az oldalamat, fölolvasott nekünk. Ilyenkor csücsörített, pörgette az er betűt.
– Csodálatos – mondta. – Latin.
– Hány szót tudsz? – kérdeztem.
Megnézett egy papirost.
– Kettőezerháromszázat.
Összecsaptam a tenyeremet.
– Még mennyi hiányzik?
Gondolkodott.
– Talán ötvenezer.
– Az már menni fog.
– Ilyen marhaságot – nevetett Lacika. – Megáll az ész.
Boldogan ült közöttünk a fűben, sovány, pirosra sült hátára törülközőt terítettünk.
Lacika egy pillanatig némán ült. Komoran nézte Rószt.
– Miért nem jössz velünk?
Rósz vigyorgott.
– Nem titok. Meg akarok szabadulni tőled.
Lacika fölemelte az ujját.
– Hohó! És ha másért?
– Hohó! – mondta Rósz. – Más nincsen.
– De van! De van! Megmondjam?
– Légy szíves!
– Nem fontos – mondtam.
– Tudod, minek megy Párizsba?
– A Notre-Dame-ban akar imádkozni. Máshol nem tud.
– Nem azért! Nem azért!
– Hát miért? – kérdezte Rósz. – Árulkodjál.
– Ordítani fogsz.
– Nem fogok.
– Mindig ezt mondod, és ordítasz. – Rám nézett. – Mert a Gizához megy Párizsba.
A lány ámult.
– Van ott valakid?
Rósz elmosolyodott.
– Igen.
– Ki?
– A nagynéném.
– Gazdag?
Lacika kiabált.
– Gazdag! Gazdag! Föl van írva a címe! Tagadod?
– Nem tagadom.
– Gizának hívják és taxitulajdonos! Így néz ki a latin kultúra!
Rósz fanyarul mosolygott.
– Én nem vagyok haszonleső.
Lacika röhögött.
– Verítékes munkával keresi a pénzt.
Rósz vállat vont.
– Faragatlan vagy.
– Mindig veszekedtek – mondta a lány.
– Nem unatkozunk. A fene egye meg!
Lacika kinyújtotta elzsibbadt lábát.
– Bármikor rájön a rapli, és kész a cirkusz.
– Meddő ügy – mondta Rósz. – Nem vitás.
– Meddő? – kérdezte a lány.
– Tökéletesen.
– Miért?
– Nagy náluk a sötétség, fölösleges a szó. Unintelligensek.
A lány nevetett.
– Nagy náluk a sötétség?
– Igen – mondta Rósz. – Olyan lakásban nőttek föl, ahol két nap alatt meghal a cserepes virág. Nem tudják levetkőzni.
Elismerően bólintottam.
– Rósz, ez gyönyörű volt. Aszódon meddig élnek a kaktuszok?
Elpirult.
– Egyszer majd elmesélem, Zimi.
– Félek.
– Mitől?
– Elfelejted.
– Dehogy. Hasznos dolgokat hallasz.
– Fülelni fogok.
– Rád fér.
– Gondolod?
– Igen. Nagyon buta vagy.
– Miről mesélsz?
– Akármiről.
– Kengururól?
Vállat vont.
– Arról.
Röhögtem.
– Hány füle van?
Nem válaszolt.
– Kár, hogy elhagyod a barátaidat – mondta a lány.
Lacika megigazította hátán a törülközőt.
– Mi hagyjuk el őt. Ez az igazság.
– Miért?
Sóhajtott.
– Abban állapodtunk meg, hogy Párizsba megyünk. Most aztán kínos a helyzet.
Rósz fölemelte fejét.
– Nem kínos.
– Nem?
– Egyáltalán nem. – Bosszúsan legyintett. – Örülök, hogy végre lepakollak benneteket.
Cigarettára gyújtottam.
– Olyan sok bajod van velünk?
Összeráncolta szemöldökét.
– Olyan sok.
– Idegesítünk?
– Mindig tele a nadrágotok.
– Semmi okunk rá. Átlag kétnaponként megvernek.
A lány Rósz begipszelt kezéhez nyúlt.
– Haragszol rám?
– Miért?
– Mert elviszem a barátodat.
– Szeret téged.
– Egyedül maradsz.
– Elmegyek majd hozzátok.
– Mikor?
– Amikor csak engedi az időm.
– Biciklire ül – mondtam. – Majd tapossa.
Vigyorgott.
– Yachtom lesz, Zimi.
– És télikabátod?
– Párizs beszélni fog rólam.
Bólintottam.
– Még az igazságügy-miniszter is.
– Vagyonom, hatalmas házam, szobainasom, mindenem lesz.
A lány elmosolyodott.
– Hogyan?
Röhögtem.
– Vannak tervei.
– Igazán?
– Szüntelenül.
Rósz bólintott.
– Én Aszódon nevelődtem, büntetőintézetben. Akad néhány.
Lacika megdermedt. A lányra nézett. Rósz elvette Lacika szemüvegét, meggyújtott vele egy száraz fűszálat. Párizsról beszélt. A Louvre-ról, ahol a csodálatos Mona Lisát őrzik, a Citèről, ahol vasárnaponként lármás madárvásárt tartanak, a Parc Moncau-ról, ahol Philip d’Orléans, Napóleon is üldögélt, a Montmartre-ról, amit mindenki ismer, a Moulin Rouge-ról, amit Toulouse Lautrec, a nagy francia festő is megörökített, és a Place Pigalle-ról, ahol az egyszerű nép szórakozik.
– Több nincs? – kérdeztem.
Bámult.
– Mi nincs?
– Csudaság.
Gondolkodott.
– De van!
– Mi?
– A Notre-Dame!
– Melyik század?
– Középkor. Boltívek, homály, vastag falak.
Ránéztem.
– Vastag falak?
Elmosolyodott.
– Ne félj – mondta csöndesen. – Ott lesz az esküvőm.
– Házasodsz? – kérdezte a lány.
Hallgatott egy percig.
– Föltétlenül. Én nem vagyok agglegénytípus. Egyedül nem is tudnék élni.
Almába harapott jókedvűen, mindenfélét fecsegett, majd hozzám fordult.
– A kenguru vadászható a legkönnyebben – mondta. – Tudod, milyen egyszerű lelőni?
– Tudom. Csak egy fához kell kötözni a farkát.
– Nem, Zimi, ez most nem tréfa. A vadász könnyen elcsípheti, ha nyílt tisztáson helyezkedik el, néhány hangosan csaholó kutya társaságában.
– Nem menekül? – kérdezte a lány.
– Nem.
– Nem – mondtam én is. – Leül a hűvösbe, és élvezi a csaholást.
Rósz vállat vont.
– Nem tud menekülni.
– Miért?
Legyintettem.
– Lusta disznó.
– Nem lusta. Állandóan körbe ugrál a kutyák elől. De mert a szülőhelyét sohasem hagyja el, végül a puskacső elé kerül.
– Nem hallottam még ilyent – mondta a lány.
– Ő sem.
– De igen. Ilyent nem lehet kitalálni.
Bennszülöttek
RÉGI barátság volt ez közöttük. Talán a parányi faóvodában kezdődött, hol tornacipős lábukkal együtt tipegtek, táncoltak Piroska néni szelíd hegedűszavára, vagy talán még előbb is. De erre már nem emlékeztek.
Tény az, hogy bennszülöttek voltak mind a négyen. Név szerint ismerték a rengeteg csőszt, az utcalányokat, akiktől tíz fillért kaptak, ha elfutottak az olaszhoz fagylaltért, a fényes kardú rendőröket, sőt Rósz Gyuri még a végrehajtót is. Mert ő az első udvarban lakott, ami nem tréfa. Hozzájuk az OTI-torony csúcsáról ellátogatott a napsugár, és kéthetenként a végrehajtó is. Persze nemcsak Rószékhoz ment, hiába próbálta Gyuri nagyképűen így beállítani. Az első udvar valahány kisiparosát megtisztelte. De való igaz – ezt a környéken mindenki elismerte – , Rósz Dezső volt közöttük a legkülönb. Ha a félszemű bádogos beivott, furfangos eszével nagyszerű cirkuszokat rendezett. Képes volt áramot vezetni a kilincsbe, fazekat szerelt az ajtó fölé, és megtöltötte vízzel. Egyszer azonban nagyon a pohár aljára tekintett, tíz darab sündisznóját gyors egymásutánban hozzácsapta a végrehajtóhoz, egy háromélű szerszámmal még meg is kergette. Ekkor négy hónapra ítélték. Gyurinál büszkébb fiú nem volt a téren.
A másik három barátnak nem akadt ilyen büszkélkednivalója.
Először is ők a második udvarban laktak, a földszinten, az emeletet az imaház foglalta el. Amikor az első csillag kifénylett, és hajnalonként, amikor az utolsó is behunyta szemét, jámbor lelkek mentek oda imádkozni. Erről a meredek tűzfalakkal zárt, sötét udvarról elég annyit mondani, hogy emberöltők óta ószeres még nem kiáltott benne, és két nap alatt meghalt ott a cserepes virág is.
Másodszor pedig az ő szüleik semmiféle dicsekednivalót nem követtek el. Szó, ami szó, elég unalmas emberek voltak.
Zimonyi Pista apja hazament, lehúzták a csizmáját, lefeküdt aludni. Azután meg fölhúzta a csizmát, és elment szolgálatba. Csupán egyetlen alkalommal történt meg az öreg tűzoltóval, István napján, hogy berúgott, és eltottyant az udvaron. Nem történt baja, a részegekkel ott az Isten. Ült egy szappanos tócsa közepén, jókedvűen énekelte, hogy ő Horthy Miklós katonája. Lapát tenyerével csapkodta a taktust fényes csizmáján.
Taniszter Laci papája sem volt különb legény. Ő Waxler úrnál varrta vékony ujjával az öltönyöket, Szilveszter táján néha még szmokingot is, az elharapott cérnavégeket ügyesen fölköpködte a falra, az inasok minden szombaton, annak rendje-módja szerint, ollóval lekaparták.
Állítólag, néha mesélt róla, valamikor szépen tudott fütyülni. Sajnos, Waxler úr nem volt híve a tudományának. Márpedig, aki hetenként száz órát gubbaszt a varrópanklinál, annak otthonra nemigen marad fütyülnivalója. Néha, áldott vasárnapokon, sakkozott a házmesterrel. Ilyenkor homlokát ráncolta. Mit is kezdhetne ő a királlyal?
Héger Sanyi esete a legunalmasabb. Neki még papája se volt. Héger néni rendszeresen eljárt takarítani a Kun utcai libásasszonyokhoz, abból pedig bárki megélhet rendesen. Nála erősebb nőt nem ismertek az egész kerületben. Nyolc féldeci kevert sem tudta lecsapni a lábáról. Ha a kilencediket is megitta, minden ok nélkül elkezdett bőgni.
Mondják, az embereken még az öreg Isten sem ismeri ki magát.
Talán van, aki úgy képzeli, a négy barát süket és sivár, sötét és áporodott, szomorú vagy éppen tragikus körülmények között cseperedett emberré.
Ez nem igaz.
Nekik bennszülötteknek a Tér ezer csodát nyújtott. Ott voltak például a nyáréji razziák. Izgalmasabbat vajon ki látott?
Megy a sok rendőr nagy, nyugodt léptekkel, a megnyíló bokrokból ugrálnak elő a szerelmesek, mint a bolhák. Dőlni kellett a nevetéstől, ahogy kapkodták magukra a göncöt. Mikor a gázlámpák alá terelték őket, makogtak összevissza minden butaságot.
Láthatták őszi estén, hogy lány vajúdott a keskeny padon. Ámultak furcsa grimaszain, topogtak körülötte a roppanó avaron, míg a mentőautó közéjük nem sikoltott.
Téli alkonyon stricik verekedtek meg a szőke Giziért, vérük lecsöppent a hóra. Ha rendőr bukkant elő, ölelték egymást. Bizonygatták, játszottak, tréfa volt.
Nem unatkoztak sohasem.
Annyi bizonyos, mire elvégezték az öt elemit, igen kevés dolog akadt, amin meglepődtek.
Zimonyi Pista és Héger Sanyi az autószerelő mesterséget választotta, mert annál szebb nincs. Szatyornyi halott alkatrészből lüktető motort teremteni.
Taniszter Laci szabó lett.
– Ha megtakarítasz egy varrógépre valót – így mondta az apja, mikor elvezette Waxler úr műhelyébe –, a magad ura lehetsz mindenütt a világon.
Erre Waxler úr is bólintott, így a bölcs igazsághoz immár kétség sem férhetett.
Rósz Gyuri semmit sem tanult, de igen sok mindennel foglalkozott. Gyertyákat árult a Kerepesi temető kapujában, kosarakat cipelt a Teleki téren. Jól forgatta a römikártyát, vasárnaponként jegyeket adott el a Phönix mozi előtt, ötvenszázalékos felárral. Állítólag a belvárosi kávéházakban kéregetett is, de ezt váltig tagadta.
A lipótvárosi eszpresszókban már javában suttogták csillogó szemű bölcsek, hogy Hitlernek gégerákja van, ezért utazott Ribbentrop Moszkvába, de a négy barátnak erről fogalma sem volt.
Meglepődtek, amikor ropogni kezdett körülöttük a világ. S mire vége lett a háborúnak, amely annyi ostobaságot okozott, ők négyen, mondjuk meg őszintén, se köpni, se nyelni nem tudtak. Már sírni sem.
Mert nézzük csak meg, milyen ostobaság az, hogy a félszemű bádogos örökké huncut lelke füstként szállt el egy krematórium égbe nyúló kéményén.
Vagy talán az nem tréfa, hogy egy jámbor tűzoltóra, ki csak lstván-napkor kóstolta a bort, rázuhanjon a Tőzsdepalota kupolája?
A legmulatságosabban Taniszter papa fejezte be a varrástudomány nemes ápolását. A mafla szabó halottakat temetett, amikor belepuffantottak. Mesélik, ijedtében húszméternyire is elszaladt a gödörtől, és fütyült hozzá keservesen. Persze ezt kifejezetten csak tüdőlövéssel lehetett produkálni.
Héger néninek nem történt baja. A kilencedik féldeci után bőgött változatlanul.
Ők négyen barátok tétován botorkáltak az őrület csókjától dermedt téren, aztán leültek a színház repedezett lépcsőire. Csöndes szóval vitatkoztak sorsukon. Valamit határozniuk kellett.
Héger Sanyi ingatta fejét a kora tavaszi napsütésben.
– Ne félj – mosolygott rá Zimonyi bátorítóan –, aki dolgozni tud, annak nincs félnivalója.
– Anyám így is iszik eleget. Nem hagyom őt magára.
Másnap, amikor a Nyugati pályaudvar üvegablakait bearanyozta a hajnal, csak három fiú indult el a Tisza Kálmán térről a boldogságát keresni.
Párizs.
Rósz Gyuri úgy szemlélte az orra előtt hullámzó tömeget, a tükrös aszfalton suhanó autókat és a lányokat is, kik a bisztró tornácán könnyű blúzban itták a hűsítő italokat, mint aki hosszú távollét után hazatér, és gyönyörködik a régi, kedves tájban. Vállára kapta hátizsákját, és vidáman bekanyarodott az első bisztró tornácára.
– Trois apéritif – szólt fölényesen a pincérnek. Barátaira nézett mint csatát nyert hadvezér.
Megint ő volt a parancsnok, és a két fiú e szomorú tényt szótlanul tudomásul vette.
– Hol alszunk? – kérdezte félénken Taniszter.
– Selyemágyban – nevetett Gyuri, és koccintott velük. – Ma éjszaka az én vendégeim vagytok, úri barátaim.
– Örülök, ha ezt a micsodát ki tudod fizetni – mondta Zimonyi fáradtan. – Azt mondják, itt a hidak alatt is alszanak.
Rósz Gyuri nem tréfált.
– A rue des Jeuners-be megyünk. Rokonom lakik ott. Már húsz éve. Taxitulajdonos.
Késő éjjel volt, amikor sok keserves kérdezősködés után megálltak a rue des Jeuners huszonöt előtt. A rokon pizsamában nyitott ajtót. Gyuri kedvesen elmagyarázta, Budapestről jött, Rósz Dezső bádogos fia.
A rokon álmos, hunyorgó tekintettel hallgatta, aztán becsukta orruk előtt az ajtót. Majd újból megjelent, szótlanul átnyújtott egy ezerfrankost. Gyuri zsebre vágta a pénzt.
– Most érkeztünk – mondta. – Valahol aludni kéne.
– Mért nem mentél Dániába? – kérdezte a rokon. – Zsófiéknak három szobájuk van.
Ezen a lehetőségen Rósz is meglepődött.
– Dániába? Azt sem tudom, kik azok a Zsófiék.
– Az teljesen mindegy. Engem sem ismersz, mégis idetaláltál. Abban a zsákban mi van?
– Tetűpor – mondta Gyuri, és árnyalatnyi büszkeséggel hozzátette. – Kettőszázötven doboz.
– Hát nálam nincs hely. Jó éjszakát.
Becsapta az ajtót.
Álltak a kihalt utcán, a gázlámpák alatt. Tanácstalanul bámulták egymást.
– Mondd – kérdezte végül Zimonyi –, ezzel a tetűporral egész Európát körbe akarod hencegni?
Nem jutott idő válaszra. A rokon kicsapta az ablakot, és lekiáltott.
– A Lamarckra menjetek, ott kaptok szállást. Itt háború volt kérem, még tegnap háború volt. Mi is öten szorongunk egy szobában. Vagy menjetek Amerikába.
A szemben levő ház ablakából érkezett válasz. Hálóinges, izgága férfi valósággal öntötte rájuk a szavak zuhatagát. A fiúk tátott szájjal bámulták, mert sűrűn említett valami sale boche-t, és ilyenkor rázta az öklét az ég felé. Határozottan mulatságosnak találták.
Sokáig kószáltak az alvó utcákon, míg kibukkantak a Place Pigalle-ra. A tér szögleténél, céllövősátor mögött, erőművész állt zsebre dugott kézzel. Hordónyi mellkasán citromszínű atlétatrikó, sötétkék betűkkel rajta a szöveg: Champion du Monde. Két fia már a gázlámpa tövéhez láncolta különféle súlyzóit, hatalmas lakatot kattintottak rá.
Rósz arany mosollyal odalépett hozzá.
– Lömárk? Moszjő Lömárk?
Az erőművész szemrevételezte őt. Megszánhatta, mert kiköpött a szája csücskébe ragasztott cigaretta mellől, és egyetlen szó nélkül a távoli lépcsősor felé a mutatott.
Taniszter Laci talált először munkát.
– Reggel velem jössz te is – mondta izgatottan Zimonyinak. – Mert erős embert is keresnek. És nézzétek, pénzt is adtak szállodára.
Rósz azt javasolta, szökjenek át Dániába. Ott közeli rokona él. Váratlan örömükben még csak feleletre sem méltatták.
A rue d’Ormaison igen keskeny, és a hunyorgó gázlámpák alatt tűsarkú cipőben utcalányok kopogtatják az évszázados macskaköveket. Ott találtak olcsó szállodát.
Két üres szobát mutatott az Hôtel D’Ormaison patronja. A harmadik emeletiben széles franciaágy volt, fakult, sárga selyemhuzattal.
– Kétszemélyes – magyarázta. – Napi százhatvan frank.
Az utca túlsó oldalán az ablak áttetsző függönye mögött csinos nő ült kombinéban. Fekete haját bontotta az ovális tükör előtt.
– Spanyol – mondta Rósz súlyosan. – Ebben a szobában maradok.
Taniszter a manzárdra költözött, parányi szobába. Ha kinézett a ferde tető ablakán, Saint-Paul temploma előtt szundikáló gyümölcsárus asszonyokat látott.
Rósz Gyuri segélyekből élt. Valahányszor dolgozni küldték, kijött a csalánja. Ilyenkor a jámbor tisztviselők megijedtek, támogatták tovább. Ismerte Párizst, mint a tenyerét. Délelőtt a tornatérre ment, majszolta a datolyát, megbámulta a feszülő trikóban hajlongó, bukfencező lányokat. Délutánonként a rue de Turenne sarkán, a magyar kávéházban römizett. Ha Fortuna cserbenhagyta, másnap megjelent némi segélyért.
Szentül hitte, egyszer gazdag lesz.
Taniszter hörcsögként gyűjtötte a pénzt, konok szívósággal harcolt az önállóságért. Varrógépet akart, lakást, iparengedélyt.
Zimonyi céltalanul élt. Az autószerelő műhelyhez komoly tőke kell. Ruhát csináltatott, cipőt vett, lapos svájci karórát. A többi pénz kifolyt a kezéből. Szombat éjszakákon bolyongott a hatalmas városban, megfordult a nők után. Apró bárok pultjánál megismerte Raffael, Cinzano, Martell és Pernod ízét, hazafelé a rue de Rivolin valamelyik utcalány belekarolt, gyűrött ágyába cipelte. Vasárnap délután Taniszterral a Citén lófráltak, bámulták a madárvásárt.
Ha Taniszter nagyon fáradt volt, Zimonyi egyedül csatangolt.
Egyszer kétszáz frankos jeggyel beült a Folies-Bergère-be. Kényelmesen eleresztette magát a klubfotelban, már az is tetszett neki, hogy lehet dohányozni a nézőtéren. Sötét lett, csodálatos estélyi ruhában a függöny elé jött Nita Raya, a sztár.
– Jó estét, hölgyeim és uraim – szólt mély, búgó hangon. – Izgalmas meglepetést tartogatunk egy szerencsés férfi számára. Akinek a fején megáll a reflektor, ma megcsókolhatja Párizs legszebb lányát.
A reflektor végigpásztázott lassan a fejeken, végül Zimonyin kötött ki.
– Bravó, Frédéric! – kiáltott föl nevetve Nita Raya a világosítónak. Szép fiúknak kijáró, kacér mosolyát küldte Zimonyi felé.
Zimonyi dermedten bámult rá. Bíbor arccal fölállt.
– Mondja, mon petit – kérdezte Nita Raya őszinte csodálkozással –, lehet az, hogy maga még szűz?
– Én rosszul beszélek még franciául.
– Akkor most megtanul! – kacagott a sztár. Kettőt tapsolt. – Válasszon!
Szétfutott a függöny.
A színpadon, mint kihallgatásra váró katonák, tucatnyi karcsú lány állt egy sorban. Nem volt rajtuk más, mint parányi aranyflitteres ágyékkötő.
– Tessék! Jöjjön föl!
– Nem – mondta Zimonyi. – Nem akarok.
Leült, hirtelen belemerült a fotel jótékony sötétjébe, de Frédéric kíméletlenül rácsapott a reflektorral. A nézőtéren fölálltak az emberek, úgy biztatták. Ő ült hunyorogva a szikrázó fényben.
Akkor a vörös kókusszal borított hídon lányok futottak le hozzá. Körülfogták, cipelni próbálták a színpadra.
Kiszakította magát a púderos karok láncából, reflektortól kergetve kirohant az utcára.
Másik kalandja rosszabbul végződött.
A Bastille mögött, mocskos mulatóban csúnyán megverték.
Hajába font fátyollal mulatt nő táncolt, a részegen röhögő közönség dobálta az öt- és tízfrankosokat. Pillanatra sem hagyta abba, forgatta verítékkel vert meztelen testét az árva furulya sipítozására.
Zimonyi nézte szánalmas vonaglását, petyhüdt arcán a lárvaszerű, odaragasztott mosolyt. A parkett szegélyéhez lépett, ezerfrankost dobott a nő elé.
– Hagyd abba! – mondta gorombán. – Hagyd abba, eredj aludni!
A szakállas furulyás szeme megvillant.
– Iris most neked fog táncolni – szólt mosolyogva. – Iris csodás táncot lejt az úrnak.
Belefújt a furulyába.
– A pénzemért aludni fog! – kiáltott Zimonyi. – Alig áll már a lábán!
– Az úrnak kell aludni – mondta a furulyás. – Sokat ivott.
– Qu’est que vous fichez là? – kiáltott egy türelmetlen matróz – Sale méteque!
A következő pillanatban már ütötték Zimonyit.
Kint az utcán egyenesedett föl, amikor hóna alá nyúlt a rendőr, hogy talpra állítsa.
– Nincs semmi baj – próbált mosolyogni dagadtra vert szájával. – Egészséges ember sok pofont elbír.
– Egészséges ember mást csinál Párizsban – csóválta fejét a rendőr. – Egészen mást.
Távolabbról kiszűrődött a vékony furulyaszó, mintha csak nevetne.
Harmadik kalandja szép volt és röpke, mint bóbiskoló ember álma. S a kurta álmok szomorúak.
Őszi este volt, mikor a boulevard Sebastopolon meglátta a kék neonbetűket: Balage Dance.
Lebaktatott a lépcsőkön, kért egy konyakot, bámészkodott, szívta a cigarettákat. Halálos bizonyossággal érezte, nála árvább nincs kerek e világon.
Ekkor lépett asztalához a kislány.
– Jöjjön, Georges – nyújtotta kedvesen a karját. – Táncolni akarok.
– Étienne vagyok. És nem tudok táncolni.
– Jöjjön csak nyugodtan – mosolygott. – Mindenki tud táncolni.
S valóban. Lépegettek ők is a lila fényben. A kislány ráemelte nagy, csodálkozó szemét.
– Szomorú vagy, Étienne – mondta. – Vigasztalhatlak?
– Egyedül vagyok. Talán azért.
– Ölelj át jobban, akkor nem vagy egyedül.
Később, amikor a szmokingos zenekar pihent, ők is visszaültek az asztalhoz.
– Hol születtél? – kérdezte a kislány.
– Budapesten.
– Román vagy.
– Nem – mosolygott Zimonyi. – Magyar.
– Mindegy. Szép vagy, Étienne. Akarsz ma éjszaka engem szeretni?
– Mindig szeretni akarlak.
– Jól van. Tudok itt egy szállodát a közelben. Olcsó, és kevés a poloska.
– Akárhová mehetünk. Az Operához is – nevetett boldogan Zimonyi. – Van pénzem elég.
– Én nem vagyok tyúk, Étienne – nézett rá a lány. – Ennek az éjszakának a felét én fizetem. Ezért nem kerülhet többe százötven franknál.
Csodálatos éjszaka volt.
Reggel a kislány fölöltözött, két tenyerébe fogta Zimonyi arcát, és szájon csókolta.
– Holnap ötkor a Metro Châtelet-nél – mondta. – Ott várj meg.
Sokáig várta őt.
– Marha vagy! – mondta otthon Rósz. – Ezek idegennel nem randevúznak. Legföljebb…
És magyarul megmondta, mit csinálnak.
A varrógépek aludtak végig a fal mentén. Csak a legelsőn nézte a parányi lámpa Taniszter ujjait, ahogy fekete vonalakat húz a rohanó vászonra. S még egy lámpa égett. Ez nagyobb volt, komolyabb szórakozást talált magának, mint hogy Zimonyi kezét bámulja. A meszelt falra dobta a fiú árnyékát, és játszott vele. Fölnyújtotta a mennyezetig, törpére zsugorította, tojásnyi fejjel, azután görögdinnyét csinált belőle, nevetni való elefántfülekkel.
Amikor Zimonyi a vödörbe mártotta a vasalóruhát, eltűnt az árny.
– Venezuelában lámpással keresik a teherautósofőrt – egyenesedett föl. Nadrágszárába törölte a kezét, cigarettára gyújtott. – És odaát hosszúak az országutak.
Taniszter megállította a villanymotort.
– Azt mondjak, odaát sok a szúnyog. A pénz meg kevés. A szabóság semmit sem ér.
– Miért? Ott meztelenül járnak az emberek? – kérdezte ingerülten Zimonyi.
Taniszter cérnagurigával játszott.
– Nem lehet örökké vándorolni. Itt már értem valamennyire a nyelvet, munkám is van. Nem megyek el innen.
– Nem igaz – mondta Zimonyi. – Csak beszélsz a nyelvükön. Érteni nem fogod őket soha.
Etűd I.
PÁRIZST este ismerték meg.
Álltak sokáig a Gare de l’Est előtt, megilletődötten és tanácstalanul, mint a gyerekek, kiket szüleik egy nyári estén ottfelejtettek valahol a vurstliban. Azután sokáig kószáltak az alvó utcákon, míg kikukkantak a Place Pigalle-ra. A mulatók fölött transzparensek ugráltak, a Gaumont Palace-ból áradó nép zsivajogva hozta magával a mozi izgalmát. A lámpa alatt szpáhitiszt alkudozott egy szép arcú lánnyal. A tiszt kárminköpennyel borított vállán apró majom gubbasztott, és mogyoró burkával mérgesen dobálta a járókelőket.
Ők a Lomarcot keresték, míg egy vasutas megmutatta az irányt. Szája csücskébe ragasztott cigaretta mellől, egyetlen szó nélkül távoli lépcsősor felé mutatott.
Gázlámpák sorfalánál kapaszkodtak mind följebb a Montmartre oldalában, de a rengeteg lépcső nem akart elfogyni. Azt hitték már, kimennek a világból.
– Ha az utolsón majd Szent Péter áll egy barom nagy kulccsal – mondta Zimonyi –, egyáltalán nem fogok meglepődni.
De meglepődött.
A tetőn pelerines rendőrök nyüzsögtek, forogtak. Emeletes épületből toprongyos alakokat tereltek gumibotokkal egy rabomobil tátott szájába.
Ők egy bokor mögül figyelték a lármát, melyet a szedett-vedett népség csapott.
– Razzia – mondta szakértelemmel Rósz. – Otthon csöndesebben csinálják.
Azután a rendőrautó éles szirénaszóval elrobogott.
Hatalmas csönd lett.
– Kétszer nem jönnek egy éjszaka – szólalt meg Rósz. – Muszáj valamit aludnunk.
A bokrokból csavargók bújtak elő. Kényelmes léptekkel elindultak a kőház felé, melynek homlokzatán márványtábla állt:
Armée de Salut.
Ők is odamentek.
Az ajtóban Taniszter döbbenten megállt.
Jézusom…
A mennyezeten, csupasz dróton, egyetlen villanykörte égett. A helyiségben penetráns bűz áradt. A padlóra terített szalmazsákokon koldusok aludtak, a kecskelábú asztalon mocskos arabok csapkodták a kártyát. A sarokban részeg nő káromkodott valami cifra, pergő nyelven, míg valaki hozzá nem vágott egy rossz cipőt.
Lépésnyire tőlük, a falhoz támaszkodva, egy férfi rajzolt.
– Pestiek? – kérdezte.
Boldogan felelték a magyar szóra:
– Pestiek, persze hogy pestiek. A Tisza Kálmán térről.
A törött ablakon benézett a virradat. A férfi meglátta, és nem törődve semmivel, kiszaladt az ajtón.
Kint, a tető peremén, megállt.
A fákon halványkék volt már a harmat, nagyon messze citromszínű az ég.
A férfi cigányos arcából elővillant egészséges foga. Hosszan, szerelmesen nézte a lábuk előtt heverő kőrengeteget.
Ködökben füstölgött Párizs.
A férfi csöndes áhítattal szólalt meg.
– Az igazi hajnal. Látják, az ott a Szajna – mutatta vékony karjával. – Ott meg a Tour Eiffel. Az a két lecsapott torony a szigeten a Notre Dame. Barátaim, ez Párizs… Őrült álmok és lopott szobrok kegyetlen városa.
– Régen él itt? – kérdezte Rósz.
– Az idők kezdetétől.
– És mivel foglalkozik?
A férfi rádobta koplalástól lázas tekintetét, és látta a fiú arcán a mosolyt.
– E törpe golyóbison lézengő ostobák között én vagyok a Művész – felelte gőgösen. – Freud barátja, a nagy Daumier örököse.
Hóna alá szorította mappáját, és szép tartással elindult a sikátorok felé.
Taniszter megfogta a karját.
– Művész úr? – kérdezte. – Művész úr, nem tud nekünk valami szállást?
A férfi nézte az ijedt, szemüveges fiút. Szomorúan elmosolyodott. Majd hanyatt feküdt a harmatos füvön, egy bokor tövében, feje alá tette a mappát. Csöndesen nevetett.
– Aludjanak nálam.
Rósz helyet keresett magának. Letette a hátizsákját.
– Ne marháskodj – mondta ingerülten Zimonyi. – Munkát kell találni.
– Azért nem érdemes úgy sietni – nevetett a Művész. – Míg a koporsó födelét magára nem szögezik, addig egyfolytában csak dolgozni fog. Sajnos, szegénykém, maga az a fajta.
– Apám sem volt koldus – felelte Zimonyi. – Sem művész.
A Művész fanyar mosollyal nézett az arcába. Hallgatott egy percig.
– Fog még koldulni, büszke kis emberem. Majd ha az utcán táncoló nép nevetve odábblöki. Talán a Notre-Dame-ban, éjfélkor, ha búg az orgona. Nem tudom… No, csak menjenek… és ha nagyon árva lesz, ha egyetlen jó szót akar majd koldulni ebben a városban, akkor visszajöhet. Én megvigasztalom.
Még aznap találtak munkát.
Két háznyira a Folies Bergère-től, egy nyitott ablaksor alatt Taniszter hirtelen megállt.
– Halljátok? – fülelte a gépek zümmögését. – Szabóság.
– Eredj! – mondta Zimonyi. – Megvárunk.
Tízezer frank előleggel lépett ki a kapun. Izgatottan.
– Reggel te is jössz – mondta Zimonyinak. – Mert erős embert is keresnek.
Taniszter nehezen bírta a hatalmas iramot, az állandó túlórát. Ha fölállt a géptől, gyulladt szemét alig tudta nyitva tartani. Arca zöld volt, remegett a lába.
Zimonyi összeszorított foggal, atlétatrikóban emelgette, csapkodta a hétkilós vasalót, hetenként nemegyszer száz órán át is.
– Csak szorgalmasan – nevettek a franciák délután, amikor hazamentek. – Ősszel megveszitek a metrót, és mi karácsonyig ingyen utazunk.
Ősszel, szombaton este, fáradtan ment haza Zimonyi. Alig vonszolta föl magát a lépcsőkön a negyedik emeletre. Rósz otthon volt. Az ágy szélén ült, harisnyát stoppolt.
– Megfogtam az Isten lábát – mondta. – A rue de Charonne-ban lakik egy francia asszony, potya vacsorákat ad. Azt mondta, hívhatom a barátaimat is.
Zimonyi lehúzta ingét, a mosdóhoz ment.
– Utállak, mint a bűnt – nyitotta ki a csapot. – Meg az asszonyodat is a potya vacsorájával. Mondd meg neki. Utálom az egész életet.
Tarkójára csorgatta a hideg vizet. Lekergette az ágyról Rószt, ledőlt, és már aludt is.
Arra ébredt, hogy kopogtatnak.
– Tessék! – szólt álmosan, de nem nyitotta ki a szemét.
– Ó, pardon! – hökkent meg az ajtóban egy elegáns nő. Elfordította furcsa tornyú frizurával díszített fejét.
Zimonyi magára húzta a takarót, és fölkönyökölt.
– Ön eltévesztette az emeletet – mondta. – A bokszoló pontosan fölöttem lakik.
– Én magához jöttem, Monsieur Zimonyi. Remélem, kialudta magát?
– Én is remélem.
Megnézte a nikkel ébresztőórát. Két órát mutatott.
– Elárulná, mit óhajt tőlem?
Az asszony bólintott.
– Vasárnap itt ebédelek mindig a rue de Turenne-ben a szüleimnél. Gondoltam, magát is meglátogatom.
– Ez kedves. Tehát most meg vagyok látogatva.
– Eddig úgy hittem, Monsieur, hogy a magyarok példásan udvariasak.
– El ne higgye – legyintett Zimonyi. – Egész héten lovagolunk, vasárnap már arra sincs erőnk, hogy megegyük a nyers húst.
Az asszony nevetett.
– A barátja tegnap sok bort ivott. Még a kezemet is megkérte. Azt mondta, hogy maga utál engem. Nevettünk, de ő ezt a leghatározottabban állította. Kijelentette, hogy maga becsületes, és soha nem hazudik. Hát eljöttem most ezt megkérdezni egy becsületes embertől.
Zimonyi cigarettára gyújtott.
– Mindenkinek megvan a maga keresztje – mondta. – Én a barátomat cipelem. Ostobaság. Tegnap fáradt voltam, ingerült, ő meg lelkendezett valami potya vacsoráról. De én ezt nem magára értettem, hiszen nem is ismerem.
– Egész délután ágyban akar maradni? – kérdezte az asszony.
– Nem is rossz ötlet.
– Gondoltam, meginnánk valahol egy Raffaelt.
Zimonyi fáradtan beletúrt a hajába. Elmosolyodott.
– Ha megígéri, hogy nem fog vigasztalni.
– Ne féljen tőlem – nézte őt az asszony. – Egy óra múlva elbocsátom. Egyetlen vigasztaló szó nélkül.
Kemény tél jött.
Csípős szél söpörte Párizst. A metróállomások rácsozatán már talpalatnyi melegért veszekedtek a koldusok, amikor az első levél megérkezett otthonról.
A sarokban hangulatos karácsonyfa állt. Az asszony megkoccintott rajta egy parányi hangot.
– Monsieur, mindjárt itt a Jézuska – nevetett. – Ma este illetlenség meztelen nőket bámulni.
Zimonyi sötét öltönyben, vakító ingben, ezüst nyakkendővel ült az asztalnál. Behajtotta a magazint, odament az asszonyhoz, megcsókolta.
– Ilyen szép karácsonyfát még sohasem láttam, pedig otthon nekem tízméteres volt.
– Hát az meg hogyan lehet?
– Mert a téren állították föl a szegényeknek.
– És földíszítették?
– Föl bizony! Apró villanykörtékkel.
Kint csöngettek.
Az asszony az előszobába ment, és egy levéllel tért vissza.
– Postád van, Étienne! – szólt mosolyogva. – Eszébe jutottál egy budapesti kislánynak.
Rövid volt a levél, Zimonyi letette az asztalra.
– Meghalt az anyám – mondta.
Cigarettára gyújtott.
– Két sor géppel… mint egy báli meghívó. Eltemettük folyó hó negyedikén, üdvözöllek, bátyád.
A heverőre ült, kerek, üveglapú asztalka mellé.
– Mindig dicsekedett, hogy mekkora cukorrépa terem náluk – szólt tűnődőn. – Fegyverneki volt, beszélt tótul is. Már iskolába jártunk, akkor derült ki, hogy nem tud sem írni, sem olvasni. Mi meg csúfoltuk érte.
– Elmegyek veled a templomba – mondta félénken az asszony. – Gyertyát gyújtunk.
Zimonyi tekintete messze járt. Határokon is túl.
– Megpofozná érte az angyalokat – mosolygott furcsán. – Spórolós lelke volt szegénynek.
Márványkockára erősített üveggömböt emelt föl, melynek közepébe a Tour Eiffelt zárták. Lassan megfordította. A gömbben hullani kezdett a hó.
– Nálunk karácsonykor fehér a város. Egész éjjel csikorogtak a hólapátolók.
– Étienne… tavasszal megvesszük a házat.
– Szeretem a tavaszt. Tavasszal zöld a tér, és kinyílik az orgona a homokosláda mögött.
Halkan nevetett.
– A csőszök meg fütyörésznek.
Az asszony a tükörhöz ment, riadtan bámulta magát. Tétova ujjakkal igazított haján. Zimonyi felé fordult.
Mozdulatlanul állt arannyal hímzett, fekete ruhájában. Csuklóját szép művű karperec fonta körül.
– Étienne – próbált mosolyogni. – Étienne, szebb vagyok, mint a tér?
Zimonyi sokáig nézte őt, mint aki álomból ébredt.
– Szép vagy – mondta. És lehajtotta a fejét.
Az asszony elé kuporodott a tükrös linóleumra. Arcát a fiúra emelte.
– Én szeretlek tégedet – tagolta magyarul. – Pista az enyém. Yvonne boldog vagyok.
Zimonyi megcsókolta a haját.
– Hol tanultad ezt?
Az asszony franciára váltotta a szót.
– Rósz megtanít magyarul.
– Minek az neked?
– Talán akkor nem lesz honvágyad.
– Nekem már nem lesz honvágyam…
Az asszony hallgatott egy percig.
– Ma éjjel imádkozni akarok egy gyerekért… Ne menjek egyedül, Étienne.
– Nem, Yvonne. Ma éjjel elmegyek veled akár az Istenhez is – mondta csöndesen, szomorúan.
A Notre-Dame-ban Krisztus megfeszített teste alatt hóhajú néger pap térdepelt. Lila ruháját súlyos drágakövekkel verték ki. Körülötte kétoldalt fehér csipkébe öltözött, kipirult arcú gyerekek énekeltek. Zengő hangjuk fölszállt az évszázados boltívek között, áhítattal töltötte meg a komor csarnokot.
Ők az oldalhajó szögletébe húzódtak.
Az asszony az oltár előtt térdepelt, imádkozott. Zimonyi mellette állt. Hátát az oszlopnak támasztotta, tűnődő arccal nézte őt. Amikor keresztet vetett, lehajolt érte, fölsegítette. Az asszony elmosolyodott.
Elindultak szótlanul a kockás kövezeten a kijárat felé.
A Notre-Dame előtt emberek kavarogtak, nevettek, boldog ünnepeket kívántak lármásan egymásnak.
Zimonyi megfogta az asszony kezét a hullámzó tömegben.
A gázláng fényében alacsony termetű, idősebb férfi ugrott eléjük. Barna, háromnegyedes kabátot viselt prémgallérral, laza, élénkpiros sált, fekete svájcisapkát.
Arca ráncos volt. Cipőgombszemét a fiúra sütötte. Két karját, mint a rugós babák, földobta az égre.
– Yvonne! – kiáltotta.
Átkarolta. Nagy nevetéssel odább cipelte.
– Ide nézzetek, kit hoztam!
Az asszonyt átölelte a család, a tömeg, a zsivaj. Csókolták, kezét szorongatták, kacagtak, ő pedig forgolódott közöttük, hangosan, vidáman nevetett, boldog ünnepet kívánt.
Azután ijedten a templom felé fordult.
– Étienne! – kiáltotta.
Lábhegyre állt, félretolta apját, testvérét.
De az üvegdobozba zárt gázégő alatt már nem állt senki, csak a hó zuhogott.
Pihenni a csöndben
A SZAJNA partján, könyvárusok bódéi előtt ballagtak hazafelé. Szemben a szigettel, a Notre-Dame sötét tömbje előtt Zimonyi megállt. A kezét nyújtotta.
– Jó éjszakát – köszönt el csöndesen.
– Viszontlátásra – kereste Zimonyi szemét az asszony. – Azt kell mondania, hiszen most adósom lett egy látogatással.
– Majd egyszer elmegyek.
Tréfás, kedves kis mosollyal hozzátette:
– Magához érdemes. Potyán lehet vacsorázni.
Az asszony is mosolygott. Bólintott. Tudta, nem találkoznak többé.
Kövér csöppekben esni kezdett, fekete szeplőket vert az aszfaltra.
– Hívjon taxit – mondta az asszony. – Hazaviszem magát is.
Zimonyi lefutott a hídig, taxi lépcsőjén érkezett vissza. Az asszony sietve bújt a kocsiba, mert az eső már szaporázta.
– Maga nem jön? – csodálkozott ki az ablakon.
– Nem. Átfutok a Rivolin, és már otthon is vagyok. Nem érdemes.
– Üljön csak be – szólt bosszúsan az asszony. – Ne legyen nevetséges.
Zimonyi nem akart vitázni, bemászott a sofőr mellé.
– Rue d’Ormaison – mondta be a címét.
Az asszony előrehajolt, megbökte a sofőr vállát.
– A rue Charonne-ig egy huzattal – szólt a párizsiak pergő argóján. – Kerekítse ki a szemét, aztán röpüljön, mint Blériot. Ma este szerelmes vagyok, és azt még nem bánta meg senki.
A sofőr a fiúra kacsintott. Robogott velük az öreg Citroen a zuhogó esőben. Zimonyi nem értett az egészből semmit, azt sem tudta, merre viszik, mert vastagon csorgott a víz az ablakon.
Az asszony megforgatta a kulcsot a hófehérre lakkozott ajtóban, aztán előrement.
Zimonyi megállt a szobában.
A padlót meggyszín mozaik borította, fényes, mint a tükör. Az ablakokon súlyos, bordó függöny, középen, a hasításnál csontszín csipke villant. A bútorokat is mintha csontból faragta volna az ismeretlen művész. A telefon fehér volt, a rádió burkolata gyöngyház, a sarokban széles, alacsony heverő, mellette tükörlapú asztalkán koppenhágai porcelán váza virággal és kristály hamutál.
– Tegye le a kabátját – szólt az asszony. – Főzök jó, forró feketét.
Zimonyi utánament a mélyzöld csempével borított konyhába.
– Egy vagyonba kerülhetett ez a lakás. Az ember alig mer lépni benne.
– Nem tetszik magának?
– Mindig azt hittem, hogy csak a moziban van ilyen.
Az asszony bevitte a szobába a gőzölgő kávét, meggyújtotta a nagy kalapú, pergamen állólámpát. A rádióhoz hajolt, megkereste Budapestet. A távoli hazából megszólalt egy hang magyarul. A sertések gondozásáról beszélt, hangsúlyosan, mint aki Puskint olvas föl, vagy szerelmet vall egy ligeti padon. Amikor rátért a vastagbél fölfúvódásának veszélyére, Zimonyi elzárta.
– A parasztokat oktatják. Nehogy összetévesszék a búzát a ribizlivel.
Az asszony öblös fotelba kuporodott. Arca elveszett a félhomályban, csak cigarettája parazsa izzott föl időnként.
– Van egy kis telkem. A Marne partján, nem messze Párizstól. Ott akarok élni. Tavasszal házat építtetek, fehér tornáccal. Nagy szalmakalapom lesz, öntözőkannám. Este kiülök a kertbe, és eljönnek hozzám a jánosbogarak.
Hallgattak.
– Hol jár a feje? – kérdezte az asszony.
Zimonyi összeráncolta homlokát.
– Azon töprengek, van-e itt a közelben vendéglő?
– Jézusom! – ugrott föl az asszony. – Hisz ma még nem evett egy falatot sem! Elcsábítom a lakásáról, elrabolom, mint Putifárné Józsefet, ráadásul éheztetem is.
Hideg sültet, banánt, fügét, hosszú nyakú üvegben bort hozott.
– Lásson hozzá – nevetett. – Látja, magának is kijár a potya vacsora.
Az előszoba csöngője berregett élesen. Zimonyi kérdőn nézett föl, de az asszony nem tudta, ki lehet a késői látogató. A csöngő újra szólt szaggatottan, türelmetlenül. Az asszony ajtót nyitott. Magas férfival tért vissza.
– Jó estét. Reggel korán kell az anyag, de csak a hó végén tudom kifizetni.
– Rendben van, Pierre.
Pierre bort töltött magának, és fölemelte a poharat.
– A szerelmedre, Yvonne!
– Merci, Pierre – mosolygott az asszony.
A férfi cigarettacsomagot halászott elő, kínálta Zimonyit. Rágyújtottak.
– Mit csinálsz Párizsban?
– Csapkodom a vasalót.
– Az nem szakma.
– Autószerelő vagyok.
– Elhelyezzelek valahol?
– Minek? – vonta meg vállát Zimonyi. – Itt jól keresek. Meg aztán nem sokáig maradok Párizsban.
– Hová akarsz menni?
– Magam sem tudom. Talán Dél-Amerikába. Hajón még úgysem ültem.
– Hol születtél?
– Nem mindegy?
– Párizsi ember nem tudná elhagyni Párizst. Miért nem mész haza?
Zimonyi nem válaszolt.
– Hiszen a te dolgod.
Kezet fogtak.
– Reggel átjövök az anyagért. Aludj jóízűt.
– Jó éjszakát, Pierre – búcsúzott az asszony.
A férfi az ajtónál megállt, visszafordult.
– Én is vándorolni készültem egyszer. A Marne partjára, nem messze Párizstól. Ha elfárad az ember zajtól, tülekedéstől. Mocsoktól. Megpihenni a csöndben. Kis ház, kert. Ott, az országút szélén javítóműhely, gyors szerelésekre. Az ember amíg él, tervez. Ha megcsinálod, nagy táblát állíts föl, hogy a sofőrök messziről lássák. És becsüld meg magad. Megérdemli.
Rájuk mosolygott, elment.
Zimonyi a kabátjába bújt.
– Vacsorázzon meg – szólt csöndesen az asszony. – Aztán maga is elmehet.
Az ablakhoz lépett, széthúzta a függönyt, kitárta az üvegtáblákat.
Szakadt az eső, kemény dobszót pergetett a háztetőkön, behallatszott a szobába. Zimonyi az asszony mellé könyökölt.
Lent, díszes saroképületen nagy márványtáblát mosott a víz, a vésett aranybetűk csillogtak a lámpafényben.
– Armée de Satut – olvasta a tábláról. – Kísér ebben a városban.
A beömlőcsatorna vasrácsán játszott a rohanó víz, az utca hordalékát kérte táncra. Az asszony ázott papírzacskó halálát figyelte.
– Csinált valami butaságot otthon? Van, aki fél hazamenni.
– Nekem nincs rá okom. Akár holnap bemehetek a követségre. Sok szeretője volt?
– Nem tudom. Nem emlékszem.
Amikor fölébredt, a szoba tele volt fénnyel, az utca zsivajával.
Az asszonyt nem látta sehol. Mosolyogva fölült, a nevét kiáltotta.
Hosszú, sovány nő ment be. Orra nyergén hatalmas pápaszem, lófogai kiültek alsó ajkára.
– Madame Yvonne elment – mosolygott barátságosan.
Így még ijesztőbb volt.
Zimonyi följebb húzta a pehelypaplant.
– Hová ment?
– A műhelybe. Mire elkészül az ebéd, itthon lesz.
– Maga családtag?
– Nem, monsieur. Bejárónő vagyok.
Az asszony nemsokára megérkezett.
– Ma nem dolgozunk, Hugette! – nevetett. – Keresünk egy magyar vendéglőt. Cigánnyal mulatunk. A monsieur majd megtanít.
A bejárónő hamiskás tekintetet dobott asszonyára.
– Szívesen tanulnék tőle. Akár cigány nélkül is.
Az asszony a fejét ingatta.
– Nem eladó. Örök áron vettem.
A Tokaj étterem igencsak cifra. Még a lámpák burája is tulipános. A falon hatalmas freskó. Vágtató lovakon bő gatyás csikósok, a háttérben, szivárvány alatt, gémeskút. Az asztalokon szőrkulacs. A telehímzett függönyök mellé pántlikás fokosokat akasztottak. Harsogott a terem a színektől.
Alacsony dobogón három cigány muzsikált. Puha csizmát, feszes nadrágot viseltek. Fekete, zsinóros mellényük alatt lebegett a bő ujjú, fehér ing. A lófogú bejárónő aprólékosan megbámult mindent.
– Érdekesen lakhatnak maguk odahaza – állapította meg.
– Valóban. Magam sem hittem volna.
Pincér jött, meghajtotta magát.
– Beszél magyarul? – kérdezte Zimonyi.
– Úgy, mint ön, uram – mosolyodott el a pincér.
– A fene se hinné ebben a kitulipánozott csárdában. Gatyát kéne húznia, cifraszűrt. A hóna alá egy nyaláb árvalányhajat. Tud lovagolni?
– Nem, uram. Újpesti vagyok.
– Milyen boruk van?
– Egri vöröset igyon. Kitűnő.
Szalvétába bugyolált palackkal tért vissza. Megtöltötte a kristálypoharakat.
– Milyen ital ez? – kérdezte Yvonne.
– Egri bikavér, asszonyom.
– Izgalmas ital – csücsörített csúnya szájával a bejárónő. – Ha Tyrone Power az enyém volna, éjjel-nappal bikavérrel itatnám.
– Férjhez adlak, Hugette – mondta komolyan Yvonne. – Még ebben az esztendőben. Ez az év nekem is szerencsét hozott.
A csúnya Hugette szórakozottan igazított pápaszemén.
– Azt mondják, Tyrone Power talált már partnert – mosolygott. – Még egypár év, és megszokja az ember így is. Aztán majd templomjáró leszek.
Ittak, a tüzes bortól jókedvük kerekedett. Yvonne hozatott még egy üveggel.
Később a prímás lassú sétára indult az asztalok között. Megállt az asztaluknál, mélyen meghajolt.
– Ismersz minden nótát? – kérdezte Zimonyi.
– Mindent, nagyságos uram, ami magyar földön született.
– Akkor játszd el nekem, hogy: „Öreg fiúk, FTC, hajrá, a síron túl is kergetjük a labdát.”
A cigány ráncolta homlokát.
– Ez nem igazi magyar nóta, nagyságos úr. Talán valami mást tessék rendelni.
Zimonyi nem rendelt mást. Pénzt adott neki, elküldte.
– Hát nem énekel semmit? – kérdezte csalódottan Hugette.
– Nem. Valahányszor rákezdtem, másnap eleredt az eső.
– De jó lenne! – kacagott Yvonne. – Fogyna a raktár.
– Milyen raktár?
– Szép kis vőlegény – csóválta fejét a bejárónő. – Még ezt sem tudja, Madame Yvonne-nak gumikabátkészítő üzeme van. Abból él.
Zimonyi megszívta cigarettáját.
– Én Lustig úrból élek. Félek, ha meglát, nem fog homlokon csókolni.
– Ő kicsoda? – kérdezte Yvonne.
– A kenyéradó gazdám. Tegnapig az volt. Lehet, ma már más áll a helyemen. Sajnálom, jól fizetett.
Az asszony hallgatott. A bejárónő sietve elköszönt.
A prímás szétvetett lábbal állt a dobogón, derekát hátrafeszítette. Álmodó mosollyal hatalmas csöndet parancsolt.
– Szép – szólalt meg halkan Yvonne, és a fiúhoz simult.
– Kinek az ötlete volt az a ház? – fogta kezébe Zimonyi az asztalra állított szőrkulacsot. – A Marne partján.
Az asszony szelíden mosolygott.
– Mindenkinek az eszébe juthat. Ha elfáradt zajtól, tülekedéstől. Mocsoktól. Megpihenni a csöndben.
– Ezek Pierre szavai. Sok embernek mondtad már?
Yvonne elhúzódott tőle. Cigarettára gyújtott, a foszló füsttel messzire küldte tekintetét.
– Nekem sok kalandom volt. A férjem idejében is. Még nem voltam tizenhat esztendős, amikor egy brüsszeli gyáros az ágyába vitt.
Zimonyi helyére állította a kulacsot. Szeme hűvös volt, idegen.
– Mégiscsak emlékszel – nevetett.
Szája mellé két kemény vonás rajzolódott.
– Vajon találsz még az ízek között különbséget? Melyik volt ezer frank és melyik tízezer.
Tekintetét körbefuttatta. Yvonne látta, a fizetőpincért keresi. Fölállt.
– Nem. Várj, amíg elmentem. Nem akarom, hogy kifizesd az éjszakánkat.
Ideges ujjakkal pénzt markolt, az asztalára szórta.
– Ostoba vagy, Étienne. Ezt megbánjuk még mind a ketten.
Elment.
A cigányok veszett csárdásba kezdtek. A cimbalmos komiszul verte a húrokat, kurjantott is hozzá. A prímás hajlongott, forgott, csizmájával a port csapta föl. A bőgős vigyorgott.
– Ácsi! – kiáltott dühvel a fiú. – Az úristenit!
A váratlan csöndben a vendégek fölnéztek. Értetlenül, kíváncsian.
A prímás lelépett a dobogóról, állához szorított hegedűvel az asztalához ment.
Zimonyi az abroszon heverő halomnyi papírpénzre mutatott.
– Tedd el! Elég volt a zajból!
A maradék bort két pohárba töltötte. Koccintott a cigánnyal. Elmosolyodott.
– Pihenjetek, cimbora. Ha elfáradunk, pihenni kell a csöndben.
Etűd II.
A GÁZRÓZSA kivirágzott zölden, fürtösen, amikor a lámpagyújtogató behunyorgott rájuk a kirakatablakon. Az asszony szép, hosszú ujjaival átölelte a poharat.
– Este van – mosolygott. – Nem is vettem észre. Iszunk még egyet? – De nem várt választ. Intett a pincérnek.
– Sok lesz – mondta Zimonyi. – Nekem hajnalban dolgoznom kell.
Az asszony cigarettára gyújtott.
– Hajnalban – bámult ki az ablakon, hol az ősz már faleveleket görgetett. – Furcsa ember maga. Nem talált még olyan pillanatot, amikor mondani kell valamit, ami szép? Amire sokáig visszaemlékezhetünk? Mikor hűvös van és csönd a Notre-Dame-ban… vagy a Marseillaise-t éneklik… Vagy őszi estén… Nem tudom. De van pillanat, amit meg kell érezni.
A pincér a márványasztalra tette az italt.
Zimonyi megpöccintette körmével a pohár szélét, és a pendülő hang után küldte fanyar mosolyát.
– Szappanbuborékot fújtam egyszer – mondta. – Már nagyobb volt, mint ha egybeteszem a két öklöm. Lehelni is alig mertem, mikor kiütötték számból a papírcsövet. Fát kellett lehordanom Mayer úrnak a pincébe. Két pengőt fizetett. Nagy pillanat volt.
Koccintott az asszonnyal, és ivott.
– Menjünk – mosolygott. – Hajnalban kezdődik a robot, és addig tart, míg rám nem szögezik a koporsó födelét. Tudósféle mondta, itt Párizsban. De hát ez nem baj, csak egyenes maradjon a gerinc. És ne féljünk se Istentől, se királytól.
– Hát a királytól én se félek – nevetett az asszony.
– Nem is szabad – bólintott Zimonyi. – Mert nincs is igazi király, csak a mesében.
– És az Isten? Abban sem hisz?
Zimonyi elnyomta cigarettáját.
– Nem tudom – szólt tűnődőn. – Amikor apámra zuhant a gerenda, kértem nagyon őt, fél éjszakán mondtam a Miatyánkot a Szegényház téri templomban, pedig dörögtek kint az ágyúk komiszul. Aztán másnap reggel a kórházban megtanultam, hogy az imádság annyit ér, mint halottnak a csók.
Megitták a maradék italt.
– Szeretik magát a nők?
– Nem hiszem, hogy ugrálnának értem – mondta őszintén. – Tudja, ha az ember darabos munkát végez, darabossá válik. A nők szeretik a szép szavakat, bókokat. Az meg nem az én kenyerem.
– Menjünk – állt föl az asszony. – Késő van már.
Az asszony megforgatta a kulcsot a hófehérre lakkozott ajtóban, azután előrement.
– Tegye le a kabátját – szólt. – Főzök jó forró feketét.
Nem sokkal később hozta a gőzölgő kávét, meggyújtotta a nagy kalapú, pergamen állólámpát, majd a rádióhoz hajolt, és megkereste Budapestet.
S a távoli hazából megszólalt egy hang magyarul.
Az asszony az öblös fotelba kuporodott. Arca elveszett a félhomályban, csak cigarettája parazsa izzott föl időnként.
Kint az előszoba csöngője berregett élesen.
Zimonyi kérdőn nézett föl, de az asszony sem tudta, ki lehet a késői látogató. Ajtót nyitott, és egy magas férfival tért vissza.
– Jó estét – hajolt meg udvariasan Zimonyi felé.
Az asszonyhoz fordult.
– Hatvan méter anyag kell reggel korán. Világoskék.
– Rendben van, Pierre. Reggel gyere át a műhelybe. Elviheted.
– Új fiú? – kérdezte Pierre.
– A legújabb.
– Sovány.
Zimonyihoz fordult.
– Egyél csak, ne zavartasd magad. Hogy megerősödj. A gyümölcsben sok a vitamin. És ez igen olcsó hely. Ingyen mérik.
Zimonyi fölállt:
– Ki vagy te, barátom?
– Régi bútor e házban.
A férfi csóválta a fejét.
– Félek, Yvonne. Könnyelmű vagy. Ha kirabolják a lakásodat, repülőgéppel se találod meg őket. Futkároznak ezek összevissza a világban.
Zimonyi az arcába csapott.
Pierre szédülten állt, rázta a fejét, de a második ütésnél lezuhant a linóleumra.
– Miért ütötte meg? – mondta kétségbeesetten az asszony. – Hiszen béna. A bal karja teljesen béna.
A heverőre fektették őt. Az asszony vizes kendőt hozott, törölgette a férfi arcát. Pierre szája elrepedt, szeme alján tojásnyi dudor volt.
– Erős kezed van – szólalt meg. – Ha számítok rá, hogy ütsz, rajzszöggel föltűzlek a plafonra… Félkézzel is.
– Én nem szeretek verekedni – mondta Zimonyi. – Mit akarsz tőlem? A szeretődet nem veszem el.
– Nem tudod elvenni. Nem az enyém.
Föltápászkodott a heverőről, az asszonyra nézett.
– Reggel átmegyek az anyagért.
– Jó éjszakát, Pierre – köszönt az asszony.
Pierre duzzadt szájával rájuk mosolygott, azután elment.
Zimonyi a cipőjét bámulta.
– Sok szeretője volt? – kérdezte.
– Nem tudom – felelte az asszony. – Én nem emlékszem vissza csókokra.
Gitár állt a szögletben. Zimonyi lehajolt, megpendítette.
– Gitározni is tud?
– A férjemé. De ő sem ért hozzá.
Zimonyi megvakarta a feje búbját. Mosolygott.
– Erős ember?
– Ne féljen, ő már nem jön ide.
A heverőre kuporodott. Szemét a fiúra függesztve várt.
– Én tőled félek – szólt csöndesen Zimonyi.
– Menj el. Talán jobb is így.
Zimonyi odaült mellé, és magához vonta.
– Az utolsó télen sokan meghaltak nálunk – mondta lassan. – Azt mondtam, háború van. De aztán a téren nem maradt egyetlen gesztenyefa sem. Nem akarok hazamenni. Elloptak tőlem mindent. Ha te is meglopnál, semmim se maradna többé.
Pirkadt a háztetők fölött. Beszökött szürkén a hajnal, átfestette a bútorokat. Az állólámpa elsápadt, mint a halálraítélt.
– Szeressél – szólt az asszony.
Szeme tág volt. Két tiszta tükör.
– Én nem hagylak el.
Később dongó tévedt a szobába. Talán az őszi napsugár küldte, amikor bágyadt szemével virágot lelt a koppenhágai vázában. Az aranypotrohú vándor megült rajta, döngött sokáig, mint parányi dinamó.
De ők azt sem hallották, amikor elröpült.
A varrógépek aludtak sorban a fal mentén. Egyetlen lámpa égett. A meszelt falra dobta Zimonyi árnyékát, és játszott vele. Fölnyújtotta a mennyezetig, törpére zsugorította, tojásnyi fejjel, azután görögdinnyét csinált belőle, nevetni való elefántfülekkel.
Amikor Zimonyi a vödörbe mártotta a rongyot, eltűnt az árnyék. Azután lesújtott a vasalóval. Karján duzzadt az ér, atlétatrikója testére tapadt.
Akkor vette észre Pierre-t, amikor már a lámpa fénykörébe ért. Letette a vasalót.
– Öltözz föl – mondta nyersen a férfi. Száján gyűrődött a ragtapasz. – Beszélni akarok veled.
Lustig úr sietett be. Ügyetlenül botorkált a homályban, fölborított egy próbababát.
– Sztrájkolunk, barátom? – kiabált tréfásan, de láthatóan az idegen férfit fürkészte. – Vagy csak elfáradtunk?
Pierre nézte a mozgékony, kövér emberkét, azután udvariasan meghajtotta magát.
– Elfáradtunk – szólt öngúnnyal. – Valahol Dunkerque-nél. Engedjen néha egy kis pihenőt, uram.
– Dunkerque-nél volt? – kérdezte csöndesen a főnök.
– Ne vegye a szívére – mosolygott Pierre. – Én minden marhaságra azt hiszem, becsület dolga. Ide is eljöttem.
Arca homályba merült, csak kemény nevetését hallották.
Olcsó kávéházban ültek a rue de Rivolin. Ablakából pontosan St. Paul templomára láthattak. Kopott pianínón, pókláb ujjakkal, cingár, sápadt férfi kalimpált, szemét időnként álmosan lehunyta. Madárnyakán hegyes ádámcsutka nyugtalankodott.
Pierre a karórájára nézett.
– Nos? – kérdezte.
Zimonyi sokáig dobolt az asztalon.
– Nem értettél meg, Pierre. Holnap újra eljönnék tőle.
Pierre ivott egy kortynyit a poharából.
– Annak az asszonynak nem hazudtam soha – szólt szárazon. – Ő tudja, hogy ma éjjel visszamész hozzá, mert én tettem rá az ígéretet.
Lassan kiürült a kávéház. Kivénült utcalány ölelgette még a fáradt zongoristát. Mellettük néhány osztrigaárus vitatkozott a pincérrel. A sarokban részeg metróalkalmazott aludt.
Az elfüggönyözött üvegajtón szikár férfi lépett be, ápolt haján vastag ezüst ült.
Pierre-nek villant a szeme.
– Avsarov! – kiáltott hirtelen vidámsággal. – Tisztelj meg bennünket!
Az idős ember az asztalukhoz jött. Pierre cigarettával kínálta, konyakot rendelt neki.
– Játsszál nekünk, Avsarov – kérte azután. – Valami szépet.
Avsarov maga elé igazította harmonikáját, és teleszívta levegővel.
– Rahmanyinov – mosolygott. – Cisz-moll prélude.
– Nem – szólt Pierre. – Az Internacionálét.
Avsarov összetolta a harmonikát.
– Nem ismerem – nézett hidegen. – Mást kérj.
– Énekelem neked. Kétszer egymás után.
– Nem vagyok kíváncsi rá.
Pierre tíz darab ezerfrankost számolt le az asztalra.
Farkasszemet néztek.
Az öreg törölte a homlokát.
– Tudod, hogy lázas az asszonyom – szólt remegő hangon. – Miért, Pierre? Azért neked nem volna szabad ilyent. Te mindig jó fiú voltál. Pierre, hallgasd meg, milyen szép a doni kozákok dala.
Pierre összehúzta a pénzt. Vállat vont.
A csontos, görcsbe meredt ujjak lassan mozdultak. Tétován keresték a sárguló billentyűket.
A becsípett metróalkalmazott bizonytalanul fölállt, kopott fahangon énekelte az Internacionálét.
Azután elment az öreg, mázsás teherként cipelve harmonikáját.
– Miért bántottad? – kérdezte fáradtan Zimonyi.
– Mert emelt fővel koldult Párizsban – mosolygott kegyetlenül. – Én pedig nyüszítve. Ha ittunk, sírtam. Ő nevetett, a lováról mesélt. De Avsarov ezredes ma éjjel, néhány frankért, elárulta a cárját. Én csak a magam álmát kínálom egy sihedernek.
Tarkóját hátrafeszítette. Nevetett hangtalanul.
Zimonyi mozdult.
– Részeg vagy, Pierre.
– Tíz esztendeje – felelt gorombán. – Ma reggel eljött hozzám. Gyereket akar tőled. Megsimogattam a kezét, azt mondtam: visszahozom őt. Ez nehezebb volt az Internacionálénál.
Ittak szótlanul.
Fiatal pár jött be az utcáról, a homályos sarokba ültek. A zongorista álmos ujakkal végigfutott a billentyűkön.
– Hajnalodik – szólt csöndesen Pierre. – Menned kell, Étienne.
– És te?
– Elkísérlek.
Mosolygott.
– Ez a nászajándékom.
St. Paul temploma már kihúzta magát az éjszakából, amikor az utcára léptek.
A ködben munkások suhantak. Álmosan bólogattak a kerékpárokon, köszöngettek az ébredő városnak.
Pierre fölhajtotta gallérját, azután elindultak a rue de Rivolin a Bastille irányába.
|