A fél város megbolondult

AZ ÖREGEMBER különös teremtménye volt Istennek, ezt sokan tudták a Józsefvárosban. Beszélt napsütésről, esősuhogásról, hópihék táncáról.

Hirdette, élni jó.

Összevissza ugráló, kiszámíthatatlan kakukkjának hol szelíden, hol mérgesen magyarázta, nem érti, amit egy javakorabeli kakukknak értenie kell, és ez igen bosszantó.

Fejét csóválta.

– Ostoba vagy, kakukk, műveltséged hiányos. Nem tudod, hány óra, nem is érdekel. Szerencsédre szeretlek.

Belépett a fiú. Ötéves volt.

– Megyünk a mojamokhoz?

– Most nem lehet – mondta az öregember. – A majmok most vitatkoznak.

– Miről vitatkoznak?

– Kaptak banánt. Tíz kilót. Testvériesen kell elosztani. Senki ne maradjon éhesen.

– Amelyik erősebb, az zabál?

– Akár erős, akár gyönge, mindegyik enni akar.

– És akinek nem jut? Megdöglik?

– Valamennyi banán mindenkinek jut.

– És ha egy mojamnak egy se nem jut?

Az öregember ölébe ült.

– Ha egy mojam nem eszik, fölfordul?

Az öregember megsimogatta a fiú kobakját.

– Akkor kitalál valamit. Nem fordul föl.

– Te mit találsz ki? Egész nap csak kiabálsz a kakukkoddal.

– Nekem nem kell semmit kitalálnom. Eszem, amikor kedvem tartja. Pocakom növesztem. A kakukk a barátom. Kiabálunk egymással.

Az öregember megpuszilta a fiú szőke haját.

– Milyen illatos vagy. Jövő héten megnézzük a majmokat. Meglátod, bukfenceznek, semmi bajuk.

Letette öléből a fiút.

– Pucc haza! Dolgom van!

A fiú az ajtóból visszafordult.

– Se dolgod, se pénzed. Nem megyek gyalog az Állatkertbe. Ha fölfordulsz, autóba raknak, mit csinálsz.

– A sofőr mellé ülök. Nézem a napfénytől szikrázó ablakokat.

A kakukk kicsapta ajtaját. Kakukkolt. Az öregember szelíden mondta neki:

– Ne félj, egészséges vagyok. Este holdfényben mesélek neked. Télen hóhullásban.

Az öregember tudta, félnótásnak tartják. Nem érdekelte. Mondta a magáét. Mesélt Dréher lovak szép szőréről, Sasvári néniről, aki karbidlámpa fényénél a Rákóczi út és Kenyérmező utca sarkán este tíztől reggel hétig jókedvű embereknek korhelylevest, szaftos szafaládét, mustárt, tormát árult. A tér gesztenyét potyogtató fáiról, betlehemezésről, amikor ajtóról ajtóra járva gyűjtötték az aprópénzt. Kék meg zöld szódásüvegekről, föltámadt szélről, mely konfliskocsisok kalapjával bolondozott. Menekülő felhőkről, puhán hulló hóról, mely betemette a pirosra festett padokat.

– Ne erről beszélj – mondta Vékony Gyula nyugdíjas vasesztergályos. – A disztibucionális, adekvát veszedelem visszahúzó ellehetetlenüléséről beszélj, lehetőleg egy költő szavaival.

– Igen – bólintott egy másik szomszéd. – Minden néma cinkos, aki nem beszél.

A kakukk kicsapta ajtaját. Kiugrott. Kakukkolt.

– Jól van – mondta neki az öregember. – Tudom.

A kakukk ötször-hatszor visszapofázott. Majd becsapta ajtaját.

Délután a férfiak átjöttek a szomszédból beszélgetni. Az öregember elővett szekrényéből lepedőt, párnát. Ágyára készítette.

– Gyöngülsz? – kérdezte Gerzanics Béla.

– Még bő öt nap. Akkor elkísérsz.

Gerzanics Béla bólintott.

– A totalitásból való átmenet, néhány csúsztatással, ebből természetszerűen következő kontinuitással megoldott marginális biztonsági szelepek kinyitása nélkül még hátravan a privatizálás kötelező irányába.

– Igen – mondta az öregember. – Éjjel könyököltem az ablakban.

Csodát láttam. Színezüst volt az udvar a hold fényétől. Örülök, hogy nem aludtam.

– Egy reinkarnációs, alkotmánybíróság által kitervezett koalíciós folyamat Európához kapcsol? – kérdezte Verő Sándor nyugdíjas szerszámkészítő. – Mert ezen a szent szaron át kell esnünk. Egyszerűen.

– Átesünk. Egyszerűen – felelte Gerzanics Béla. – Leginkább a japánokhoz. Csupán a nehézipari komplexusainkat kell középszintről magasba determinálni, és alaposan szétnyitni az agrárollót.

Verő Sándor ámult.

– Hátha különösen képzett jogi garanciális bizottság megtudja?

Gerzanics Béla tűnődött.

– Nem is olyan bonyolult – mondta végül. – A japánokat is meg lehet szokni.

– Sokáig maradnak?

– A politika nagy dolog – felelte Vékony Gyula. – Kiszámíthatatlan.

Az öregemberhez fordult.

– Szerinted is?

– Süt a nap – mondta az öregember. – A Rákóczi téren leülök egy padra. Nézelődöm.

– A rövid szoknyás, szemét kurvák agyonhajszolt, gömbölyű valagát.

– Sajnálom, szeretem őket. Ha idejük van, csöndes szóval beszélgetünk.

– Árpolitikáról?

– Börtönről. Pofonról. Hitvány életükről.

– Könnyed is pottyan?

Az öregember hallgatott egy percig.

– Megtörtént. Olyankor puszit adnak. Vigasztalnak.

A szomszédok nevettek.

Öt nap múlva Gerzanics Béla kórházba kísérte őt.

A főorvos azt mondta, ez így tovább nem megy.

– Heinerich, kevés az ágy. Legyél beteg.

Ő ezen eltűnődött.

– Legalább gyomorvérzésem volna. Szívpanaszaim. Vagy vesekövem. Talán operálnának – mondta keserűen. – De teljesen tehetetlen vagyok, mert semmi bajom sincs.

A főorvos vállat vont.

– Márpedig, ha semmi bajod sincs, akkor én is tehetetlen vagyok.

Szólt a főnővérnek, dugják őt ágyba.

– Adjanak neki dupla porciót.

– És mit ír a kórlapra? Alultáplált?

A főorvos a fejét ingatta.

– Valamit kitalálunk.

– Ebből még baj lesz.

Az öregember szótlanul hallgatta őket. Gyönge volt, és szégyellte magát.

– Menj a szemem elől. Adjanak neki pizsamát – mondta a főorvos. – Időnként arról álmodom, feleségül veszi a takarítónőnket. Többé nem látom. Egészségesen nem.

– Én vasesztergályos vagyok. Jól képzett, nagy tapasztalattal. Feleségem is szakmunkás volt – mondta büszkén, bágyadtan az öregember. – Álmodjon másról.

– Igazad van, Heinerich – mondta a főorvos. – Ötezerkétszáz forintnyi nyugdíjadból válogathatsz.

Levette szemüvegét, zsebkendővel törölgette.

– Örülök, hogy diplomám van. Etethetlek. A fene essen beléd.

Hízott három kilót. Akkor hazaküldték.

A szomszédai bosszúsak voltak.

– Százszor kértünk, csinálj magadnak valami betegséget – mondta Gerzanics Béla. – Nekünk is alig futja zabálnivalóra, nem tudunk karbantartani.

Az öregember ezt megértette. Tudta, igazat beszélnek.

– Jó ideje kérem Istent, szánjon meg egy nyavalyával. Ennyit megérdemlek, hisz nem éltem tisztességtelenül, dologtalanul a világban.

Kis idő után hozzátette:

– Valójában nincs kedvem betegségben kínlódni. Oly szép a napsütés, falevelek tánca, hópihékben álomszép álom.

Elmosolyodott.

– Akárhogy is, nagy kincs az egészség.

– Ez bizony igaz – mondták a szomszédok. – De két hét alatt fölzabálod, ami a nyugdíjadból a lakbér, villanyszámla után marad. Várhatnak a Rákóczi téri lányok. Szédülsz, heversz az ágyon, bámulod a plafont. Hiába süt a nap, nem neked süt.

Vékony Gyula azt tanácsolta, üljön le az aluljáróban, írjon egy cédulát:

Könyörüljenek rajtam! Egészséges vagyok!

– Ezt tűzd magadra!

Az öregember két hétig feküdt ágyában. Kakukkja időnként kicsapta ajtaját, néhányat kakukkolt. De ő hiába bámulta a plafont. Aztán a szomszédok megint kórházba vitték. A kapuban Vékony Gyula annyit mondott neki:

– Japán kozmopolitikus bizottság biztosítja tökéletes identitását.

Az öregember kérte a főorvost, oly szépen süt a nap, van itt mindenféle masina. Vizsgálják meg alaposan. Bizonyára találnak végre valami nyavalyát.

– Én röntgen elé állok. Szurkálhatják a vénámat. Boldogan pisilek üvegbe.

– Nézd, Heinerich, nagy baj a te egészséged – mondta a főorvos. – Tíz napig ehetsz, aztán hazasétálsz. Legközelebb rendőrökkel dobatlak ki.

Az öregember gondolkodott.

– Rendőrökkel még nem volt dolgom. Ha lökdösnek, kiabálnak, az bizony életem csődje.

Sápadtan mosolygott.

– És nem tudhatom, milyen náluk a koszt.

Elvette az ápolónőtől a kórházi pizsamát. A főorvos százforintost akart neki adni. Elpirult. Nem fogadta el.

– Többé nem lát. Még utoljára adjanak dupla porciót.

Az öregember ágyba bújt. A fiatal ápolónőtől köcsög tejet kért, két adag vajat, négy zsemlét. És ígérte, holnapután nem szédül, és mesél neki tündérkertről, ahol ő a tündér, és egy hajnalon érte jön a fiú, megcsókolja, és elutaznak messzire. A Balatonhoz. És süt a nap, és boldog lesz.

– Te is boldog leszel, Heinerich – mondta az ápolónő. – Előbb-utóbb csak lesz valami betegséged. Holnap összecserélem a leleteidet. Amíg rájönnek, beteg lehetsz, ehetsz.

– Ez csalás – mondta az öregember. – Vigyázz, tiéd a tündérek kertje. A csalást ne engedd be. Elhervadnak a virágok, fáznak a levelek.

– A nővérszálláson? Fülön csípek egy hatvanéves pasast, megházasodom. Villában lakom, Mercédesszel utazom, a Földközi-tengeren napozom.

– Ez szomorú, Mónika – mondta az öregember –, ne gondolj ilyenre. A ringyók sem beszélnek így. A ringyók becsületesek, nem hazudnak.

– Beszélsz, mesélsz, Heinerich – mondta az ápolónő –, míg egészségesen éhen nem halsz. – Hallgatott egy pillanatig, majd ingerülten folytatta. – A lábcéduládra tudod, mit írnak? A nevedet. És a sírodra? Itt nyugszik egy becsületes ember, aki éhen halt. Hát ez nevetséges.

Mutatta feszes combját.

– Olcsón nem kapható.

– Sajnállak, Mónika – mondta az öregember. – Minden okom megvan rá.

Hízott három kilót. Mónika puszit adott neki, zacskóban zsömlét vajat.

– Tizenkilenc éves múltam. Heinerich, ne haragudj rám. Nem akarok soha betegségért fohászkodni.

Az öregember szótlanul nézte őt.

Hazaküldték.

Augusztus közepén Gerzanics Béla azt mondta neki:

– Fekszel az ágyon, bámulod a plafont, mindenkit idegesítesz. Mit szarakodsz, meddig akarsz élni?

– Még nyolc napig koplalok – mondta az öregember. – Azután tejet iszom, kenyeret eszem, leülök egy padra, élvezem a napsütést. Nagy a hangod, szaktárs. Elismerem, értesz a japánokhoz, de a zöldpaprika ízére már nem emlékszel. Pedig a feleséged még dolgozik.

Ezt Gerzanics Béla elismerte.

A nyolcadik napon tejet ivott, kenyeret evett, sütött rá a nap, leült egy padra a Rákóczi téren a szőke Nusi mellé.

– Sápadt vagy, Heinerich – mondta a szőke Nusi. – Mi a nyavalya van veled?

– Egészséges vagyok – mondta az öregember. – És ez nagy baj.

A szőke Nusi elmondta, milyen furcsa az élet. Anyja zongoratanárnő. Konyhakéssel lapockán szúrta az apját, aki elektromérnök. De nincs köztük harag. Neki tízévesen őszülni kezdett a haja. Most szőkére festve megcsinál egy nap öt-hat fuvart. Vendéglőben eszik, de a legjobb falatokat. Ruháit is butikokban vásárolja. Csak azt nem érti, a legváratlanabb pillanatokban miért kap sírógörcsöt?

Az öregember azt mondta, nem szabad sírni. Mindenkinek van furcsa története. Tudja biztosan, hogy majd férjhez megy, rendben tartja a gyerekeit. Moziba járnak, kirándulni. A férje óriáskifliket vásárol, és sokat fognak nevetni.

A szőke Nusi ámult.

– Így igaz – erősítette meg az öregember. – Hiszen tisztességes lány vagy. Megkínlódtál a boldogságért.

A szőke Nusi nem tudott válaszolni, mert egy férfi elszólította. Száz forintot nyomott az öregember markába. Ment a férfival, de még visszaszólt.

– Jár neked, szépen dolgoztál érte. Köszönöm, Heinerich. Talán ma nem sírok.

És Heinerich másnap a kicsi Marinak mesélt a Rákóczi téri padon. A bronzvörös Krisztinának mondta, ne igyék, mindenkinek van különös története.

És a lányok, ha idejük volt, fényes szemmel hallgatták.

– Ha süt a nap, eső suhog, hópihékben szép álmok születnek. Mindenkinek van különös története, de az élet akkor is csodálatos.

Őszintén mesélt, szívéből, és a lányok már várták őt. És ő meghízott. Evett vajat, kenyeret, zöldpaprikát. Füstölt szalonnával kínálta Gerzanics Béla vasesztergályost, aki szabadkozott, ekkora kincset nem fogadhat el.

– Becsülettel keresem kenyerem – mondta az öregember. – Csirkét is veszek, meglátod. Meg hatalmas görögdinnyét.

Három hét múlva öngyilkos lett. Két doboz Dorlotint zabált be. Egy cédulát hagyott maga után. Annyit írt rá:

„Hiába süt a nap. Elfogyott a mese.”

Gerzanics Béla a fejét vakarta.

– Egészséges volt, akár a makk – mondta a rendőröknek. – Ki a franc, ki a jó büdös franc érti?

A rendőr azt felelte, nem ér rá ilyesmin tökölődni.

– A fél város megbolondult.