Uzsonna tűzfalnál

A JÓZSEFVÁROS régi időkből itt felejtett, macskaköves, gyéren világított sikátorában, ahol valaha rendőr is kardjára tett kézzel, óvatosan lépkedett, zabigyerekek késsel rohangásztak, kintornás soha nem járt, kora őszön, kopott tűzfal oldalán vadszőlő született.

Öregember és egy kóbor kutya csúnyán összeveszett az Úristen váratlan ajándékán. Néhány szem savanyú bogyón. A kutya két lábon forgott, morgott, vicsorított. Tépte, szaggatta zsákmányát.

Az öregember nem szállt harcba. Tudta, nem győzhet.

Amikor a kutya leült lábához, mustrálta őt, az öregember annyit mondott:

– Jó vadászat volt. Néhány szem savanyúság összehúzta pofádat. Jóllaktál? Nem laktál jól. Datolyát ettél? Vargabélest? Kutya vagy, mégis úgy viselkedsz, mint az emberek. Szomorú.

Alkonyodott. Leült a járda szélére, a kutya mellé. Nagyon öreg volt az öregember. Ruházata csupa rongy. Szakadt cipője eredeti színére már ő sem emlékezett. Igaz, nem is érdekelte. Csak a haja volt csodálatos. Valóban úgy tűnt, mintha mesebeli ezüst tóba mártotta valami nagyon titkos helyen. Valami messzi tájon, amit csak ő ismer.

– Nincs értelme, hogy bemutatkozzunk – mondta a sovány, nagy testű kutyának. – A név nem jelent semmit. Téged sintérek fognak el. Megölnek. Engem, ha rám találnak, bogarak mászkálnak szememben. Temető árkába temetnek.

Megsimogatta a kutya fejét.

– Barátom, ez így jó. Isten kegyes hozzánk. Nincs mihaszna gazdánk. Előny. Míg élünk, éjszaka bámuljuk a szentjánosbogarakat. Nem parancsol nekünk senki.

Tűnődött.

– A szentjánosbogarak főnökét Lámpinak hívják. Nemcsak csodálatos zöld fénnyel világít, de annyi mesét tud, szebbnél szebbeket, hogy ámulok és hálás vagyok neki. Én is sok mesét tudok, magam találom ki őket. A szentjánosbogarak, azt mondják, szépek, csak szomorúak.

Fölnézett az égre.

– Ma nehéz estém lesz. Hajnalban meghalt Lámpi felesége. Igazán nem tudom, mit tegyek. Miféle mese jut majd eszembe. Ma rajtam a sor, ma én mesélek. Sok szentjánosbogár jön lakhelyemre. Mesét várnak, nagyon szép mesét, amilyent Lámpi is szívesen hallgatna. De ilyen alkalommal nehéz helyzetben leszek.

Az öregember arcán sok ránc volt, nagyon sok. Ezernél is több. Csak szeme volt eleven, mint világoskék szemű gyermeké.

A kutya békésen, mozdulatlanul ült. Nézte őt.

– Nem is tudom, mi baja volt Lámpi feleségének. Tegnap este még világított. Élhetek száz évig, kétszáz évig. Mint a teknős, mászkálhatok akár ezer éveken át, csak annyit tudok, nincs szebb muzsika, mint transzmissziós szíjak csattogása. Ha álmomban hallom, boldogan ébredek.

Két rendőr állt meg előttük. Fiatalok. Testesek. Oldalukon szpréflakon. Fényes bilincs. Gumibot.

– Elfáradtál, ezüstfejű? – kérdezte egyikük.

– Nem tagadom. Igaz, százévenként elfáradhat bárki. Nem kell szégyellni.

Dühbe jött.

– Nem koldultam soha.

– De guberálsz.

– Elég jó helyeken. Tudom, hol, merre. Sokat kutattam, tapasztaltam.

– Tiéd ez a kutya?

– A barátom. Együtt uzsonnáztunk.

– Be van oltva? Papírja van?

– Semmi közötök hozzá! Szarháziak! Én nem voltam soha munkavállaló! Én munkás voltam! Fülembe gépek daloltak! Dalárdában én daloltam!

A rendőrök nevettek. A kutyát nézték.

– És ha megharap?

Az öregember ámult.

– Miket beszéltek? Károlyok, Sándorok, Bélák, Zsigák. Ő soha.

– Mesélsz neki?

– Amíg szám van, hang jön, mesélek. Annak, akinek nemcsak füle van.

– Nekünk mesélsz egyszer?

– Soha. De nem is hazudok.

– Szél fúj – mondta az egyik rendőr. – Vigyázz magadra, ezüstfejű. Nehogy megfázz.

Az öregember nézte őket.

– Az ősz esőt hoz. A tél puha havat.

Elmosolyodott.

– Igaz, elhallgatnak a madarak. De hóhullásban születnek a legszebb mesék.

– És kinek meséled őket? Emberekkel nem állsz szóba.

– Kalyibámban tizenkét egér lakik. Gyertyafénynél hallgatnak. Ha futkározni kezdenek, magamnak mesélek. Ha fogságba vinnétek, emberek közé, elnémulnék. Meghalnék.

– Nem viszünk fogdába. Mesélj, ezüstfejű. Isten vigyázzon rád.

Elmentek.

Az öregember megborzongott a frissen támadt szélben. Nyakaira igazított egy kifakult rongydarabot.

– Nem kérdezem nevedet, illetlenség lenne. Nem kérdezem, miért kerültél utcára. Ki rúgott beléd. Miért sánta a hátsó bal lábad. Régen tudom, az emberek emberből vannak.

Az égen felhők gyülekeztek. Pár csöpp eső lepottyant. Az öregember ráncos, piszkos kezével megsimogatta dús, színezüst haját.

– Azt beszélték senkiházi emberek, koldultam. Pár száz évvel ezelőtt szép lelkű apám szalmazsákon meghalt. Rám hagyta kintornáját. Tízéves koromban udvarról udvarra toltam verklijét. Oly szép, édes-bús dallamokkal ajándékoztam meg a lakókat, hogy hálából papírba csomagolt kétfilléreseket dobáltak. De csak négy évig. Akkor lakatosinasnak mentem.

Föltápászkodott. Bal vállára emelte napi szerzeményétől duzzadó, nem túl nagy vászonzsákját.

– Elköszönünk, barátom – mondta a kutyának. – Örülök, hogy megismertelek. Légy ravaszabb, fürgébb az embereknél.

Lassan lépkedett, bőrig ázott a józsefvárosi rendezőpályaudvar csillogó sínei mellett. A kutya mögötte sántikált.

– Ahogy gondolod – mondta az öregember. – A sarokban ellakhatsz. Horkolhatsz is, hiszen férfi vagy. De ígérd meg, nem bántasz senkit.

Jó tízpercnyi gyaloglás után szusszanásnyi időre megállt. Zsákját lábához tette.

Alaposan megrázta magát a kutya. Hosszú füle csattogott, testéről, fejéről fröcskölt a víz. Majd leült az ázott fűre. Az öregembert bámulta.

– Szót se szólj – mondta az öregember. – Amott távol, ahol már vonat se jár, lámpa világít. Onnan nem messze van otthonunk. Ma nem bámulhatunk csillagokat. De van gyertyánk. Míg szemünkre nem jön álom, beszélgetünk.

Míg baktattak az elhagyatott vidéken, az eső áztatta világ végén, az öregember elmondta kutyájának, a rendőrök szigorúan megrótták. Káposztalevelet lopott. Igaz, válaszolta. Vadnyúl látogatta meg őt. Másnap elhozta két barátját. Ott maradtak. Nem adhatott nekik túrós csuszát. Később félhangosan dörmögött. Egész biztos, ma még eljönnek a szentjánosbogarak, azután sokáig eltűnnek. Hová, nagy titok. És ő bajban van. Milyen mesét meséljen Lámpinak. Csak emberek mondják, szembe kell nézni a halállal. Ez lehetetlen.

– Lehetetlen – ismételte. – Lehet sírni, sikoltozni, hallgatagon bámulni. És még sok mindent lehet. De a halállal szembenézni nem lehet.

Baktatott kutyájával. Távolról, nagyon messziről, halkan verkli szólt. Az öregember mosolyogva bólintott. Örült neki, noha tudta, csupán elmeszesedett füle zúg.

– Mindjárt hazaérünk – mondta kutyájának. – Lámpinak annyit mondok, ha eljön a nyár, nézzen föl az esti égre. Parányi ezüstöt lát, majd mellette csodálatos zöldes fényt. Ha csillagászok nem találják, nem baj.

Rekedten nevetett.

– Három vadnyulamat emberek lopták el. Tarkón vágták őket. Embereknek, gyerekkorom óta tudom, fölösleges mesélni. Süketek.

Egyenes szálakban zuhogott az eső. És ők szótlanul mentek a világító lámpa sárgás fénye felé.

Sötétben. Hatalmas csöndben.