Alább nem adhatom

A FIÚ farmernadrágban a Bezerédi utcában egy kapu előtt, a járda szélén ült. A túloldalról asszony, kezében reklámszatyorral, átszólt.

– Gyere, úrfi, főzök valamit.

– Köszönöm – mondta a fiú. – Talán majd egyszer.

Megjött a lány.

A fiú fölállt. Magas volt. Vékony. Izmos. Szőke. Világoskék szemével nézte a lányt.

– Haragszol, úrfi? – kérdezte a lány. – Nem késtem.

– Nem tudok haragudni – mondta a fiú. – A verekedéseket is néhány szóval elkerülöm.

– És ha bántanak? Megsértenek?

– Nem bántanak. Jézus szeret, és én imádkozom. Hálás vagyok, mert kegyes hozzám.

A lány lábhegyre állt. Megigazította a fiú nyakán az inggallért.

– Beszéltem a plébánossal – mondta a fú. – Megkértem, törölje le könnyeit.

Farmernadrágja zsebéből elővett hatszáz forintot.

– Nem rossz – mutatta. – Tegnap ötszáz volt. Két év alatt talpra állok.

– A szüleim várnak. Megszereted őket.

– Mátyás Anna-Mária. Szeretem a nevedet.

– Csak a nevemet?

A lány hosszú, vékony ujjával igazított ápolt, puha szálú, derékig érő, szénfekete haján.

– Szép, ha egy név muzsikál. Anyám neve Szirmos Eszter. Egy iskolatársam Savanyú Rózsi. Nem tehet róla, mégis sajnálom.

Bementek a kapun.

A három és fél szobás, ízléses, értékes bútorokkal berendezett, összkomfortos lakásban jó szívvel fogadták. Mátyás István, zömök, középtermetű építészmérnök, mosolyogva mondta:

– Szervusz, úrfi. Jól megnőttél.

– Oltsd el azt a büdös szivart – szólt rá az asszony. – Szememet csípi, krákogok tőle.

– Már bocsánat. – Mátyás István mélyen meghajolt. – Pusztulj, csúf szivar.

– Ülj le, úrfi – mondta a lány. – Itthon vagy.

– Úrfinak hívnak? – mosolygott fehér fogával a negyven év körüli, csinos, kissé molett asszony.

– Mindenki – mondta a fiú. – Anyám hívott így először. Magát hogy hívják?

– Mátyás Istvánné – nevetett az asszony.

– Leánynevén?

– Doktor Éberhardt Saroltának.

A fiú arcába nézett. Látta, nem bolondozik.

– Ügyvéd vagyok. A születési dátumom is érdekel?

A lány libamájas szendvicseket, üdítőitalokat, jégkockákat hozott.

– Jó étvágyat mindenkinek. Egyél, úrfi.

– Talán majd egyszer.

– Elcsaptad a hasadat? – kérdezte az asszony.

– Sokat tűnődöm. Imádkozom. Tűnődöm. Éjszaka szél zúgott. Becsuktam az ablakot.

Az asszony csodálkozott.

– Éjszaka nem mozdult a levegő. Kánikulában pihegtünk.

A fiú nézte őt.

– Talán galamb röppent a párkányra. Szárnyával suhogott.

– Éjszaka, úrfi? A galambok is alszanak!

– Talán egyikük rosszat álmodott.

– Talán képzelődtél.

– Lobogott a gyertyaláng – mondta a fiú. – Gondoltam, a szél bolondozik.

A lány nem szólt.

Mátyás István megkérdezte, hogyan él, mik a tervei.

– Eltemetem anyámat. Kegyes volt hozzá Krisztus. Leérettségizem.

Az asszony Dunhill cigarettára gyújtott.

– És azután? Mi akarsz lenni?

– Ember. Tudom, nagyon nehéz, de alább nem adhatom.

– Mindenki ember – mondta az asszony. – Mindenki.

– Amikor megszületik. De később? Megöli őket becsvágy, pénzhajsza. És Jézus elfordítja tőlük megkínzott arcát. Többé nem emberek.

– Te házasodni akarsz? – nevetett föl az asszony.

– Amikor ideje jön. Gyereket is akarok.

– És Krisztus szent nevében száraz kenyérrel eteted őket?

– Sajnálom magát – mondta a fiú. – És bánt, hogy nem tudok segíteni.

– Furcsa legény vagy, úrfi – szólalt meg Mátyás István. – Furcsákat is beszélsz. Anyádhoz miért volt kegyes Krisztus?

– Nem hagyta szenvedni. Hazajött a munkából, ledőlt a sezlonra, lehunyta szemét, meghalt.

– A szegénység nem jó – mondta a lány.

Öblös fotelba kuporodott, szép combjára igazította rövid szoknyáját.

– Kínlódni egy pár cipőért.

– A szegénység kegyetlen – mondta a fiú. – De van, amit a gazdagok nem ismernek. Egy szó. És hogy nem ismerik, az még kegyetlenebb. Az a pokol. Mert nem ismerik azt a szót, álmukban forgolódnak, rugdalóznak. Ébren megalázkodnak, szoronganak halálukig.

– Mi az a szó? – kérdezte mosolyogva az asszony.

– Amikor Krisztus megígérte, föltámad – mondta a fiú –, arca szép volt, szeme szelíd. Egyszerűen beszélt, mindenki érthette. Mint mindig.

– Mi az a szó? – kérdezte a lány.

– Csak ennyi: elég.

– Elég? – nevetett a lány.

– Gyilkos szó – bólintott a fiú. – Megöli azt, aki nem ismeri.

Csöndesen, indulat nélkül folytatta.

– Te bulira mész, vörösbort iszol, hajnalig vitatkozol, miről beszélhetnek Amszterdamban az utcán az emberek. Szüleid belefeszülnek, eladósodnak, villát építenek a Pasaréten. Ha elkészül, kertész gondozza kertedet. Autódat vezeted. De a virág illatát már nem érzed.

– Apád mivel foglalkozik? – kérdezte Mátyás István.

– A téren megkéselték. Verekedőket választott szét. Szitáló esőben elvérzett.

Elköszönt. Elment.

Doktor Éberhardt Sarolta a lányára nézett.

– Elegem van a hülyeségeidből. Zuhanyozz le, vegyél másik ruhát. Színházba megyünk.

A fiú inget vasalt a tenyérnyi, szoba-konyhás lakásban, egy székre tette sötétkék ruháját.

A szomszédasszony nyakkendőt hozott.

– Csupasz nyakkal nem mehetsz anyád temetésére – mondta. – Az egész Nagyfuvaros utca ott lesz. Ne ugassanak!

Hajnalban a fiú cipelte a zsákokat, ládákat a nagyvásártelepen. Mezítelen, izmos felsőtestén csillogott a veríték.

Atlétatrikós, borostás arcú férfi üvegből sört ivott.

– Dög meleg van, úrfi – mondta. – Én még egy műszakot lenyomok a gyárban. Hát nem elég?

– Elég.

– Mikor lesz a temetés?

– Kettőkor.

– Elkaptad. Derékban.

Eldobta a sörösüveget. Ládát emelt vállára.

– Imádkozhatsz gyertyafénynél! Szelíd baromfajzat!

A fiú nézte őt. Görnyedt vállát. Csöndesen mondta.

– Érted is imádkozhatok, proletár. Szeressen benneteket Jézus Krisztus.

Vállára emelt ő is egy zsákot.