Álmodta egyszer

BARÁNYI Péter szerszámkészítő hatvanévesen, saját kérésére nyugdíjba ment. Jó néhány munkás, középszerű, tehetségtelen megkönnyebbült.

Ez természetes.

Barányi Péter megszállottja, oly kitűnő tudója volt szakmájának, amilyen alig akad. Együtt élt, lélegzett a forgácsoló egyben minden géppel, meglátott minden ügyetlen mozdulatot, meghallott minden disszonáns hangot. Harag fogta el, ha ügyetlenkedett a villanytargoncás. Rászólt.

– Mit totojázik, nem dodzsemen ül a vidámparkban. Az akkumulátor nem égi ajándék, nem kertben terem. Pénzbe kerül.

Akaratlanul sok embert megalázott, néhány mondattal megmart.

Kivéve egy húszéves lakatost, aki szorgalmas volt, nem fecsegett, nem emelt szájához sörösüveget, soha nem használt csúnya szavakat. Két keze aranyat ért.

Ezt a visszahúzódó, magányos fiút Fegyverneki Istvánnak hívták.

Barányi Péter utolsó munkanapján még megállt egy esztergapadnál, odaröffent az esztergályosnak.

– Szenved a gépe, sír a munkadarab, mint a magára hagyott csecsemő. Kegyetlenség. Tanulja meg ezt a pofonegyszerű munkát, vagy kéregessen az aluljáróban. Uram, amit itt csinál, nagyobb szégyen.

Barányi Péter kopasz volt, feje fényes, mint a biliárdgolyó, Dús, fekete szemöldöke, metszett, fekete szeme, széles, erős válla, magas termete, puha, párduckönnyű mozgása miatt háta mögött tatár kánnak hívták.

Idős kora ellenére az asszonyok izgalmas férfinak tartották.

Csak a főmérnöktől búcsúzott el. Régóta ismerték egymást, mindketten valamikor a Weiss Manfréd kismozdony gyáregységben kezdtek.

Fegyverneki Istvánt magához intette.

– Most mit csinál majd, Barányi úr? – kérdezte a fiú.

– Hajnalban lemegyek a térre. Figyelem, hogy nő a fű.

A fiú szótlanul nézte őt. Majd csöndesen kérdezte:

– Mennyi lesz a nyugdíja?

– Nyolcezerkétszáz forint – felelte Barányi Péter. – Nem kevés – tette hozzá. – Minden volt kommunista nagyfejűnek megszavaznám.

– Meg szükséglakást – mondta komolyan Fegyverneki. – Legyen hol pihenniük. Egy ablak is jár nekik. Lássák, milyen a világ.

Barányi Péter behúzott szemmel nézte őt.

– Fél az ordítástól, késektől?

– Ordít, aki ordít – vont vállat Fegyverneki. – Nappal fény táncol a késeken, este lámpa furcsa színe.

– Vigyázzon magára, Fegyverneki.

– Hiányozni fog, Barányi úr.

Barányi Péter napjai békésen teltek.

Keveset beszélt, szokatlan mondatokkal fejezte ki magát. A letűnt vezetők élete, sorsa foglalkoztatta. Nem gyűlöli őket, magyarázta esténként feleségének.

– Hernyókat nem lehet gyűlölni. De miben hittek? – tűnődött. – Csúsztak-másztak, csúsznak-másznak ma is. Újra vezérek lettek.

Felesége, Margitka, alacsony, kövér, majdnem vak, sokdioptriás, vastag szemüveget viselő asszony, aki több mint harminc esztendeje rögeszmésen féltékeny volt, megágyazott. Nyugtatta férjét. Kérte, ne rágja magát olyasmin, ami nem tartozik rá.

– Hanem kire, Margitka?

– A mennyei Atyára. Ott már hiába csúszkálnak.

Barányi Péter hitványul érezte magát. Abban bizonyos volt, nemsokára meghal. Éjszakánként eltűnődött. Nem félt. Eleget dolgozott, kínlódott.

Csupán az aggasztotta, mit csinál nélküle majdnem vak felesége. Megoldást kell találnia, mert nagyon szereti.

Margitka hiába kérte, ne izgassa magát politikán, volt nagyfejűek sosem volt hitén, gazdagságán. Ne keressen igazságot.

– Gazemberek – mondta Barányi Péter. – Milliókat harácsoltak a verítékemen.

Kiment a vécére, kihányta a krumplipürét.

– Meghalok, Margitka.

Az asszony kérte, menjen sétálni.

– Süt a nap, bámuld a várost. Erős, stramm férfi vagy. Csak nőt ne csípj föl. Semmi kedvem válóperes tárgyalásra járni. Május van, veszedelmes hónap.

– Mire leesik a hó, eltemetsz – mondta Barányi Péter.

Május végén, este, elindult Angyalföldre. A Fóti út után néhány megállóval leszállt a villamosról. Lármás kocsmák előtt baktatott.

Földszintes, ócska ház parányi szobájában találta Fegyverneki Istvánt. Lepedővel letakart szalmazsákon, színehagyott paplan alatt feküdt. Üres ládára állított lámpa fényénél olvasott.

– Szedje a cókmókját, Fegyverneki. Velem jön.

Bejelentette lakásába a fiút.

Margitka meggyőződése volt, férje balkézről gyártott fiát vitte oda.

– A haja oly sűrű, fekete, mint a tiéd volt. A szeme is úgy izzik. A szavajárása is olyan.

Barányi Péter, amikor az első hó betakarta a Józsefvárost, meghalt. Esztendő múltán Fegyverneki István megtakarított pénzéből sírkövet állított neki.

Amit tudott, segített az özvegynek. Nemcsak keresetével. Ha megtért a munkából, takarított, szenet cipelt a pincéből, a lakást, míg el nem jött a tavasz, fűtötte. Az özvegy nem talált rajta kifogásolnivalót.

A fiú csöndes volt, udvarias, de az asszony haláláig nem ismerte ki, nem tudott vele mit kezdeni. Áradt belőle valami megmagyarázhatatlan közöny, titokzatos magány. Ha kérdezte szüleiről, életéről, a fiú mosolygott, másról beszélt. Különös gondolatait szokatlan szavakkal, varázslatosan mondta el. Az özvegyasszony többször kérte, szólítsa Margit néninek. De a fiú, anélkül, hogy magyarázkodott volna, őszinte szeretettel továbbra is asszonyomnak szólította.

Szombat délutánonként, ha elkóborolt, este mindig cukrászsüteményt vitt az özvegynek. Néha mesélte, hegyekben járt.

– Nem értem, miért lövik le az őzeket, szarvasokat. Lefeküdtem a fűbe. Vadgalamb röppent homlokomra, jó ideig nem szállt el. Ha érdemes, ezért érdemes élni.

Az özvegyasszony megszokta már a fiú történeteit.

– Talán más is akad – mondta. – Például egy rendes lány. Életre szóló házasság.

– Asszonyom, a galamb honnan tudta, hogy nem tekerem ki a nyakát? Az életben mindenki mindenkinek a nyakát tekeri.

– Te mindig szomorú vagy – mondta az asszony.

– Csak az emberek között. Nem látják meg soha a csodát. Csak azt becsülik, ami pénzért kapható. És én sajnálom őket.

Fegyverneki István magas, szép legény volt. Egy lány azt mondta barátnőjének:

– A franc essen a bánatos képébe. Ha néha elmosolyodik, mintha egy nagy csillárt meggyújtanának.

A lányok rajzottak körülötte.

Nemcsak, mert nem sokat törődött velük. Udvariasan, furcsán beszélt. Ezerszer megpróbálták kideríteni, hol született, kik a szülei. Amelyikük moziba, sétálni ment vele, faggatta. De még az is titok maradt, vajon meghaltak-e, élnek-e, ismerte-e őket. Kacérkodtak.

Némelyikükkel csókolódzott. Azok dicsekedtek.

Egy-két találkozás után a fiú szép mosolyával, csöndes hangján, pestiesen szólva, bemondta az unalmast.

A lányok határozottan állították, nője van. Buja asszony, aki testével rabságban tartja, azért képtelen szerelemre.

Ez nem volt igaz.

Minden lány ámult, amikor Fegyverneki István szerelmes lett barátnőjükbe, a hülye nevű Vastag Máriába, aki vékony volt, akár a drót, magas, mint a fiú. Arca szép, két melle formás. Mindig nevetett, fehér fogai villogtak. A lányok nem értették, miért választotta Vastag Máriát, de tudomásul vették. A szerelem csoda. Megmagyarázhatatlan.

Egy esztendeig jártak együtt.

Szép esztendejük volt, a lány sokat nevetett. Olyanon is, amitől a fiú megrezzent, elkomorult.

Egy alkalommal a lány nagy nevetés után hirtelen elhallgatott. Ingerülten kérdezte, mi a baja, talán savanyú káposztás hordóban gyártották?

A fiú nem válaszolt.

– A bilin is szomorú voltál? Mióta vagy szomorú?

A fiú várt egy percig.

– Egyszer azt álmodtam, pofon ütöttem a holdat. Elsápadt. Azóta szomorú vagyok.

A lány élesen fölnevetett.

– Ez igen! Hokedlira álltál! Pofán csaptad!

Néhány nappal később Barányi Péter özvegye meghalt. A fiú a férje mellé temettette. Majd otthagyta a lakást.

Vastag Mária hiába kereste. Nyomtalanul eltűnt.

– Fölszívódott – mondta egy lány. – Nem volt komplett.

– Lökött volt – bólintott Vastag Mária. – A szivárványos, hülye dumájával.

Múltak az évek, házasodtak a lányok.

Vastag Mária is férjhez ment. Sok ajándékot, virágot kapott.

Egyik csokorra cédulát tűztek. Szép kézírással ezt írták rá: Álmomban egyszer pofon ütöttem a holdat. Elsápadt.

– Ezt a marhaságot ki írta? – kérdezte a férj.

Az asszony nevetett.

– Fogalmam sincs.

Férjéhez bújt, nevetett.

Annyira nevetett, hogy könnyei potyogtak.