Rád gondolok

FÜLÖP Márton szülei egyetlen gyermeke volt, szemük fénye.

Apja, Fülöp Sándor, jómódú belvárosi úri szabó mester. Mindig tréfálkozó, mosolygó, szép szál ember. Lányok, asszonyok kedvence.

Nem sokat vacakolt velük. Nem cifrázott szöveget, időt sem pocsékolt rájuk. Ha bármelyik kacérkodott, illegette, kellette magát, rászólt.

– Mit mozgatod üleped? Ha gondod van, szólj. Ágy van, nadrágomon kitűnő villámzár! Vagy kérd meg anyádat, főzzön belőled paprikást!

Vitte mindet szép számmal ágyba. Megkérte, másnap ne köszönjenek. Pofátlanságnak tartja, nagyon megharagszik. És ha ő megharagszik, akkor Jézus.

Sokan tudták, nagy nőcsábász. Sok nő szája eljárt.

Valószínű, felesége is sejtette e röpke kalandok tömegét. A törékeny asszony okos volt, szerette nőbolond férjét. Soha nem szólt kalandjai miatt. Ostobaságnak tartotta cirkuszt rendezni. Egyrészt, férje úgyis letagad mindent. Nevetve kérdezné, ki látta őt, ki tartott gyertyát. Másrészt bizonyos volt benne, nincs olyan nőcike, akiért otthagyná.

Néhány alkalommal, vasárnap ebéd után, amikor átsétáltak karon fogva egymást Budára, levegőzni, ügyesen, tréfálkozva meg is kérdezte.

– Sándor, ha jön egy gyönyörű asszony, velem mi lesz?

Férje átlátott rajta. Megállt. Ő is mosolygott.

– Asszony, mi jár a fejedben? Esküt tettünk, halálunkig nem hagyjuk el egymást.

Megcsókolta felesége homlokát.

– Szeretlek – mondta csöndesen, őszintén. – Ha nem tudod, borogasd be homlokod.

Fenyőtobozt emelt föl. Forgatta.

– Ha egyszer váratlanul hazamegyek, ruhátlanul férfival ágyban talállak, sírógörcsöt kapok. Vagy élesen zokogok, hogy elreped az ablaküveg.

– Megversz?

Fülöp Sándor ámult.

– Feleségemet? Ordítok. Ó, mit tettél! Most pirul mindkét fülem! Izzad a talpam! És kancsó vizet öntök a legény pöcsére.

Az asszony hangosan nevetett.

– És ha megfázik?

– Anyukája dunsztkötést rak rá.

Az asszony fenyőtobozzal férje feje búbjára ütött.

– Az ország legnagyobb gazembere bolondított meg.

– A legnagyszerűbb férfi. Dolgozik, nem cigarettázik, nem iszik, nem kártyázik, nem lóversenyezik, nem szórja a pénzét.

Az asszony nézte őt.

– És még?

Férje hallgatott egy percig.

– Huszonegy éves vagy. Este, ha ágyba bújunk, átölellek, megcsókolom szádat. Csukd be szemed, imádkozz.

– Miért?

– Gyereket akarok. Fiút.

– És ha lány?

– Óvodányi lányt szülhetsz. De addig recsegni fog ágyad, míg egy fiút nem produkálsz.

– Nem kívánsz sokat?

– Nem. Csupán egy trónörököst.

Messzire hajította a fenyőtobozt.

– És holnap ebédre töltött paprikát.

Májusban a törékeny asszony fiút szült. Márton névre keresztelték.

Mint később, hosszú esztendők múltán kiderült, ez a jó eszű, jól fejlett gyermek annyi szenvedést, keserűséget okozott szüleinek, hogy anyja, apja fölőrlődött az áldatlan, váratlan, reménytelen küzdelemben, hisz mindenük, igaz kincsük Márton volt. A mindennapi, apja számára végképp érthetetlen, csöndes faggatódzásba, harcba beleroppantak.

Hiába vallatták Mártont, mi oka, hogy nem kedvelik a lányok.

Márton eltűnődött. Maga sem tudta.

– Kedvelnek, szeretnek – mondta. – Jó barátnak tekintenek. Mással csókolódznak.

Apja fölcsattant.

– Karold át derekukat, markold meg seggüket. Ha sokat beszélsz, bámulnak. Szűzen halsz meg.

A fiú nézte apját. Visszafogta könnyeit. Keserűen mondta:

– Mégsem vagyunk állatok.

– Nem. Mondjál nekik verseket. Rögtön ágyadba bújnak. Ha nem, ne keseregj.

Egyszer, érettségi után ütötte meg fiát. Hirtelen indulattal, nagy erővel.

– Most Vágó Mártát hagytad ki! – ordított.

Sorolta a lányokat.

– A múlt héten Jászberényi Ilonát! Három este Molnár Zsuzsával ültél a cukrászdában. A térdét se fogtad meg. Mit mondtál neki?

Márton keze fejével letörölte orráról a vért.

– Azt mondtam: Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár.

Apja üveges szemmel bámulta.

– Nem igaz. Ilyen nincs.

– Goethe írta.

Apja csöndesen mondta:

– Ki érti Istent? Százhetvenhat centi magas. Karcsú. Izmos. Egészséges. Jó méretű szerszáma van. És divatos ruhákat viselő gyóntató pap.

Este, ágyban, panaszkodott feleségének.

– Fiam tizennyolc éves siratófal. Akit cserbenhagyott lovagja, ha kedve tartja, nála bőghet. Nem mulatságos?

Az asszony nyugtatta.

– Jóképű fiú, fiatal. Akad neki lány.

– Verseket mond! – háborgott férje. – Miért nem verekszik? Veszek neki élő csirkét, előttem elvágja torkát. Ha nem, papnak adom. Beül egy kalitkába, hallgatja huncut nők gyónását.

A fiú biológus lett, máshová nem vették föl.

Sok lány elmondta neki bánatát.

Mindegyikbe szerelmes lett. Reménytelenül.

Apja már nem szólt érte. Betegeskedett. Keserű emberként halt meg.

Fülöp Márton negyvenöt évesen, kopaszodó fejjel, galambősz anyja mellé ült esténként. Szebbnél szebb verseket olvasott föl neki.

Anyja szelíden nézte őt.

Mindkét fülére süket volt.