Plusz ÁFA

MADOCSAY Emil kárpitosmester igen jómódú, igen alacsony, igen csúnya, hatvannyolc esztendős ember volt. Huszonkét munkás dolgozott tágas műhelyében. Aranyat, ékszert, dollárt vásárolt, haszonnal eladta.

Sokfelé megfordult, sok ember utálta.

Legjobban hatvannyolc éves, sovány felesége, Elvira.

Minden Cronin-könyvet olvasott. Mást nem, de azokat a tűnő évek alatt sokszor.

Férje tisztelte a nő műveltségét.

Elvira lenézett mindenkit. Mosolyognivalóan játszotta az előkelő, vagyonos asszony szerepét.

Halkan beszélt, egyre kevesebbet. Később heteken át hálóingben feküdt ágyában. Olvasta Cronint, vagy bámulta a velencei csillárt. Enni sem evett. Néha kekszet majszolt.

Férje vendéglőből finom levest, húst, főzeléket vitt haza. Kérlelte, üljön asztalhoz.

Elvira nem mozdult, nem szólt.

Férje tehetetlenül járkált a szobában.

– Ez így nem mehet tovább. Egyre gyakrabban görcsöl a szívem. Fölfordulok.

Elvira hosszú szünet után, halkan szólalt meg.

– Csak ne érj hozzám.

Madocsay Emil fűnek-fának mesélte, felesége elmebeteg.

– Mindent megteszek érte. Bőrkötésbe köttettem Cronin-könyveit. Egy ilyen művelt nő, és nem akar ágyából kimászni.

Belvárosi cipészmester tanácsolta, ne állapítson meg diagnózist, vizsgáltassa meg ideggyógyásszal.

– Kap tucat injekciót. Fölkel. Eszik.

Műhelyében az idősebb kárpitossegéd, akiben a legjobban megbízott, azt mondta, vigye szeretetotthonba.

– Pénzért talán emberségesen bánnak vele.

A tizenkilenc éves, csinos fölszolgálólány, Szolnoki Erzsike kijelentette:

– Csuda muris. A végén még ágyába pisil.

Kacéran nézett Madocsay Emil csúf arcába. Nevetett.

– Én ágyban mást csinálok.

– Erzsike, maga a legszebb lány Budapesten. Aranyos kis Erzsike, a legszebb az egész világon.

Ötszáz forint borravalót adott.

A házmesterné intézte el a legrövidebben.

– Ha a tisztelt naccsága nem akar enni, koplaljon. Lefogy. Olcsóbb a koporsó.

Vasárnap délben Madocsay Emil kérve kérte asszonyát, másszon ki ágyából, öltözzön föl. Kitűnő vendéglőbe viszi ebédelni.

Elvira szótlanul bámulta a csillárt.

– Lifttel lemegyünk. Autóba ülsz. Megebédelünk. Hazahozlak.

– Hozzám érsz. Liftben, autóban. Véletlenül asztalnál.

Madocsay Emil a bejárónő mellé nyugdíjas ápolónőt fogadott.

– Nővérke, nem lesz könnyű dolga. Legyen türelmes. Etesse.

– Legyen nyugodt, megbarátkozunk. Beszélgetünk. Asztalhoz ülünk.

Madocsay Emil hálásan köszönte. Autójában ült, megebédelt, majd rajztanár öccséhez ment dumálni.

Madocsay Sándor, két gyerek apja, miután végighallgatta bátyja sirámait, annyit mondott:

– Nem beteg. Fogalmam sincs, hogyan mászol ki a lekvárból.

Madocsay Emil ült a széken. Rövid lábán bokáig érő, fűzős cipőjét bámulta.

– Én sem tudom. Tegnap is szívgörcsöm volt.

– Csináltass EKG-t. Kardiológus vizsgáljon meg.

– Egy ilyen művelt asszony. Az ember csak ámul, mennyit olvasott. Falta a könyveket. Az ember fejet hajt nagy tudása előtt. És tessék.

A rajztanár bólintott.

– Művelt emberekkel megesik ilyesmi. Sok könyv sok gondolatot ébreszt. Sok gondolat bajt csinálhat.

– Én is hibás vagyok.

– Ugyan miben?

A kárpitos csúnya, erősen kopaszodó fejét csóválta. Majd azt kérdezte:

– Csóró vagy, öcsém?

– Megélünk, bátyám.

– Ha pénzre van szükséged, szólj.

– Majd szólok.

– Nem beszélnél Elvirával? Talán segít.

– Megpróbáltam, tudod. Idehoztad autóval. Nem szállt ki. Behajoltam az ablakon, beszéltem vele. Annyit mondott, hagyjam békén. Komoly zenét akar hallgatni, mert még nem hallgatott komoly zenét.

A kárpitos gondolkodott.

– Írj föl lemezeket, öcsém.

– Milyent? Mennyit?

– Komolyat. Ötvenezer forintért.

A rajztanár közömbösen mondta:

– Rajtatok a zene nem segít.

– Hát mi? Meddig cipeljem ezt a puttonyt?

– Nem tudja senki. Csak Isten.

Az ápolónő a második héten megmondta Madocsay Emilnek, nem kínlódik tovább. Elege van. Minden erőfeszítése reménytelen.

– Fölöslegesen nem veszem el a pénzét.

– Nővérke, a pénz nem számít. Maradjon. Talán holnap, talán a jövő héten leviheti sétálni.

Este a fiatal fölszolgálólánynak, Szolnoki Erzsikének elpanaszolta keserves sorsát. Arany karórával ajándékozta meg.

– No de ilyet! – ámult a lány. – No de ilyet!

Nyugtatta a kárpitosmestert, higgyen neki.

– Baj után öröm jön. Biztos lehet benne, minden jóra fordul.

Madocsay Emil másnap négyezer dollárt adott el egy gyárigazgatónak, aki komoly hangon tanácsolta, forduljon pszichiáterhez.

– Hetenként háromszor is meglátogathatja a feleségét, beszélget vele. Nem olcsó mulatság, de megéri. Fenyő Lajos pszichiáter főorvost ajánlhatom.

A főorvos luxusautóján hetenként háromszor elment Elvirához beszélgetni. Alkalmanként ezer forintért. Egy hónap múlva azt mondta Madocsay Emilnek, felesége az asztalnál ül, nevetgél.

– Amikor meghallja a maga lépteit, meghallja, hogy lenyomja az előszobaajtó kilincsét, ágyába menekül.

– Én vagyok a hibás – mondta Madocsay Emil. – Imádom a fiatal lányokat. Folyton szerelmes vagyok.

– Én is kedvelem a csinos, fiatal lányokat – nevetett a pszichiáter. – Csak nagyobb baj ne érjen bennünket soha.

A műhellyel nem volt gond. Másfél tonnás teherautóval hozták-vitték az elkészítendő, elkészített fotelokat, kanapékat, rekamiékat. A segédek házhoz mentek, szerelték a karnisokat, függönyöket.

Madocsay sok pénzt adott az adóellenőröknek, értékes ajándékokat a mindig mosolygó Szolnoki Erzsébetnek.

Elvira beszélgetett Fenyő Lajos pszichiáter főorvossal. Ha férje lépteit meghallotta, változatlanul ágyába menekült, szót nem szólt.

– Nem javul a valuta – mondta Madocsay Emil. – Menekül előlem.

Fenyő Lajos igazított selyem pillenyakkendőjén.

– Amerikai szakirodalomban is kikerestem hasonló eseteket. Kötelességem megmondani, Elvira nehezen gyógyítható, de nem reménytelen. Csak hát türelem, nagyon sok idő, sok beszélgetés szükséges.

– De én szerelmes vagyok – panaszolta Madocsay Emil. – Utazni akarok aranyos kis Erzsikémmel Párizsba.

– Utazzék. Vigyáz rá az ápolónő. Én is eljövök, ha kell, hetenként négyszer is. Fél órákat beszélgetünk.

– Találjon jobb megoldást. Nem akarok a szállodában idegeskedni, Elvira nagyon művelt, érzékeny.

– Megértem magát – tűnődött a főorvos. – Ez a hivatásom.

– A pénz mindenre talál megoldást. Szegény ember nyugtalan, éjjel hánykolódik, paplanát rugdalja, feleségével ordít. Nyugalmat akarok.

Fenyő Lajos pszichiáter főorvos igazat adott neki.

– Ha elutazik, bedugjuk a mamuskát hozzánk a kórházba. Könnyű nyugtatótól bóbiskol majd. Heti tizenötezer forint.

– Hogy viszi be?

– Könnyen. Ez a hivatásom.

Madocsay Emil Párizsban járt Szolnoki Erzsikével. Háromszéki Mártikával Londonban. Utazott sokfelé, sok fiatal lánnyal. Mindegyikbe szerelmes volt. Mindegyikkel boldog volt.

A mamuska bóbiskolt.

Madocsay Emil egy alkalommal megkereste öccsét. Elmondta, ilyen szerelmes még soha nem volt.

– Veronikának hívják. Árva. Tizennyolc éves. Rómában luxushotelban laktunk, most budai IBUSZ-lakást bérelek neki.

Föl is hívta azonnal telefonon.

– Hogy aludtál, aranyos picikém? Ugye nagyon szeretsz? Fél óra múlva nálad vagyok, tündérkém. Puszi, puszi.

Azután a rajztanárhoz fordult.

– Csóró vagy, öcsém?

– Megélek, bátyám.

– Ha szükséged van néhány ezer forintra, szólj. Ne szégyelld magad. Havi húszszázalékos kamatra adok. Csinálunk róla papírt.

– Egy baj van, bátyám. Nem szidhatom anyádat. Takarodj!

Múlt az idő.

Egy napon Fenyő Lajos pszichiáter főorvos telefonon kérte Madocsay Emilt, sürgősen látogassa meg.

Körbevezette vadonatúj rózsadombi, háromszintes, csupa üveg villájában.

– Ötvenmillióba került – magyarázta.

Madocsav Emil elismerően bólintott.

– Megérte.

– Be kell függönyözni az ablakokat.

– Hatalmas munka. Legalább százezer forint.

– Ne tréfáljon. Barátságból.

– Barátságból százezer. Plusz ÁFA – nevetett Madocsay.

A főorvos hallgatott valameddig. Szűk szemmel nézte ezt a nagyon csúnya embert.

– A mamuskát mikor szeretné kórházi ágyon bóbiskoltatni?

– A mamuska nem bóbiskol. Aluszik.

Bekötötte cipőfűzőjét, fölegyenesedett.

– Tegnap meghalt. Mint a sicc!

– Nagy gazember maga, Madocsay.

– Az. És folyton szerelmes.

Autója ablakából kiszólt.

– És minden csók után adót fizetek.