Valami történt

HA VAN szerelem, és van, megjelenik szegénynél, gazdagnál. Nagy ünnep, semmihez nem hasonlítható, gyönyörű tűzijáték. Majd e szédítő csoda, hosszabb-rövidebb varázslat után aláhull, eltűnik a sötétben.

Ilyenkor két ember egymásra bámul. Csodálkozik. Mintha valahol, valamikor már találkoztak volna.

Udvarias mosoly. Főbólintások.

Máskor egymásnak ugranak, pofonok, hajcibálás, verekedés. Iszonytató mondatokat mondanak. Hisztérikus zokogás.

Nemritkán rövid újsághírben említett, értelmetlen tragédia.

A szerelem, melyről itt szó esik, oly ritka. Talán hihetetlen is. Nem villanófény, lobbanás hajnalon vagy alkonyatban. Nem pillanatnyi hangulat szüleménye, mint könnyű bor bódulata. Mély, lélekkel áldott, ésszel végiggondolt, tartalmas szerelem volt. Alaposan fölszívódott bennük. Oly csodálatos zamatú, mint gondos gazda pincéjében sok esztendőn át tárolt óbor.

Tizenhat esztendős korukban kezdődött, kamaszodó fejjel. Ha alkalmuk akadt, csókolództak. Egyébként, szüleik meglepetésére, örömére, ágyba nem bújtak. Mértéktartóan viselkedtek.

Vasárnap hátizsákkal, kerékpárral kirándultak. Esőben, havazásban moziba, színházba jártak, jó könyveket olvastak. Gondolataikat kicserélték. Nem unatkoztak. Néha civódtak. Semmiségeken.

Kitűnően tanultak. A fiú középtermetű, érdekes, vonzó arcú, sűrű fickó volt. Ökle kemény. Lobbanékony természete miatt gyakran használta. Rezzenéstelen arccal nézte földre zuhant áldozatát.

Osztálytársai ennek ellenére Ködevőnek nevezték. Egyrészt, mert váltig hirdette, hisz tisztességben, házasságban fogant boldogságban, minden gondot elűző tisztaságban. Másrészt, mert fárasztó, furcsa, szokatlan mondatokkal beszélt.

– Hiába csodálkozol, így igaz – mondta a lány. – Elmagyarázod, a legártatlanabb, aranyszegélyű felhő szívében is tektonikus erő lakik.

– Bizony így igaz. Apró csiga lelkében is a természet kiszámíthatatlan ereje.

A lány nevetett.

– Ejnye no, a mienkben is?

A fiú komolyan nézte őt.

– Neked nem szabad meggondolatlanul nevetned. Társam vagy. Ültem a fűben, láttam, parányi rovar megvadult, a másiknak rontott. Megölte.

– Féltékeny volt?

– Nem tudom. A természet kiszámíthatatlan.

Szerelmük hajnalán úgy határoztak, a fiú autószerelő lesz, a lány tanárképző főiskolára megy. Ezen nem változtattak.

Kitűnően érettségiztek.

Ballagás után úgy döntöttek, megfelelő alkalommal házasodnak. Nem hazudnak. Gondolatban sem csalják egymást. Tűzön-vízen át lakást szereznek.

Csak a lány mondta később:

– Lehetetlen.

A fiú elcsámpította száját. Arca kiismerhetetlen lett. Cigarettára gyújtott.

– Reszkessen a polgármester. Szigorú leszek.

– Megtanítod a természet kiszámíthatatlan erejére?

– Igen. Két percig szuszog, többé nem tüsszent. Nem lesz influenzás.

A lány nevetett.

– Bezárnak.

A fiú bámult.

– Munkást? Ott még nem tartunk. Ki tartaná rendben a sokmilliós kocsijukat?

– Emberölésért akárkit bezárnak.

A fiú megszívta cigarettáját.

– Milyen bíróság ítél el? A munkás hajnalban kel, két kezével dolgozik. Nem ér rá nyakkendőben pofázni. Azért munkás. A munkás szerelmes. Házasodni, lakni akar. Nincs kétmillió forintja. A szülei se fizetik ki helyette, mert nekik sincs. Az élet minden munkája után sincs. Ezt tudnia kell minden polgármesternek. Ha süket, a Duna jegén hatalmasat ordítunk. Másikat választunk.

A fiú apja bement az egyetlen, egyablakos szobába. Bekapcsolta a televíziót. Felesége vacsorát vitt neki.

– Mit bámulsz? – kérdezte. – Hazudnak.

Férje a levest kanalazta.

– Érdekel, mit hazudnak!

A fiú nevetett.

– Apám, fölhergeled magad. Kihányod a vacsorát. Anyám meg sír.

– Minden férfi hány. Minden asszony sír. Így van elrendelve.

A lányra nézett.

– A te apád szerencsés. Ordít. Káromkodik.

A lány megpuszilta sápadt, kemény, ráncokkal barázdált arcát. Nevetett.

– Tetőtől talpig van identitással. Ha elküldik, ombucmannak megy, kiabálja. Anyám nyugtatja őt. Igéri, ő is vele megy.

A lány a Köztársaság téren lakott. Szoba-konyhás lakásban.

A fiú a kapuig kísérte őt. Váratlanul zuhogni kezdett az eső, dobpergésként verte a járdát. A homályos kapualjba húzódtak.

– A természet kiszámíthatatlan ereje – nevetett a lány.

– Igen. És ez nem játék. Ha felhő zokogni kezd, nem tehetsz ellene.

– Sírjon, ha bánata van. Megkönnyebbül.

A fiú komoly szemmel nézte őt.

– Ha félrelépsz, akár álmodban is, Káron ladikjába lépsz.

– Butákat beszélsz. Nem tudnám magammal elszámolni.

– Én megmondtam.

– Fehér ruhát hozunk a kölcsönzőtől. Együtt élünk jóban-rosszban, tisztességben nyolcvan évig.

Az eső vadabbul zuhogott, lármásan záporozta a járdát. A lány fölhúzta keskeny szemöldökét.

– És ha te öleled lány derekát?

– Nyolcvan évig a tied megfelel. Álmomban is.

– Ködevő, nyolcvanévesen aluljáróban ébren is fárasztó.

A fiú szeme beszűkült.

– Rám tartozik. Meg a polgármesterre.

Két kezébe fogta a lány arcát. Megcsókolta.

– Van oka félni.

A józsefvárosi polgármesternek nem kellett félni. Lakáskérdésük váratlanul megoldódott.

A fiú szülei meghaltak. Apja bélelzáródással műtőasztalon távozott örökre. Temetése után alig egy hónappal, fekete ruhás anyján augusztusban, ragyogó napsütésben, keresztülment egy kamion.

Rendőri nyelven szólva, személyazonosságát nehezen állapították meg.

A fiú keményen tartotta magát. A temetés után karon fogta a lányt. Száraz hangon annyit mondott:

– Azt bizony soha nem gondoltam, hogy palacsintát rakok apám mellé.

Kigombolta nyakán az ingét, lazított nyakkendőjén.

– Mulatságos.

Később, a villamoson, pokoli hőségben, mogorván a lányra szólt.

– Ne sírj! Ha így volt megírva, így volt. Százszor mondtam, kivédhetetlen a kivédhetetlen. Nem zabálom magamat. Nem kedvelem a halottkultuszt.

A lány kérte őt, ebédeljen náluk, de a fiú elnézést kérő mosollyal szabadkozott, nem tud enni. Hazamegy, alszik egy órát.

– Ne igyál – kérte csöndesen a lány.

– Ne félj. A szagától is undorodom.

Nem ivott. Más baj volt.

Este a lány odaköltözött hozzá. Két megpakolt bőrönddel. Sötétedésig csöndesen beszélgettek. Életről, e rövid élet értelméről, mindarról, amiért valóban érdemes reggel fölkelni, gondokkal birkózni, este lefeküdni. Pontosan föltérképezték jövőjüket. Azt is, noha a fiú ellenezte, magyarázta, elég jól keres, minden nap zsebébe dugnak több száz forint borravalót, a lány kötötte magát szelíden, addig nem szül gyereket, nem okos, nem is becsületes, míg nem kapta kézbe diplomáját.

Nagyon szerették egymást.

Mielőtt ágyba bújtak, a fiú két mécsest gyújtott, a szekrény tetejére tette, majd a lány mellé feküdt.

– Azért, akárhogy magyarázom, mégiscsak történt valami – mondta meglepően nyugodtan. – Értek mindent e kurva életben, akkor is történt valami.

Öt perc múlva aludt.

A lány hallgatta a mécsesek sercegését, nézte a mennyezeten imbolygó fényeket. Végtelenül szánta a fiút.

Igen – gondolta –, valami történt.

Három hétig minden este világított, sercegett a két mécses. A lány remegett már az álmatlanságtól, idegességtől. Nem szólt, hisz valami történt. És tudta, a fiú milyen érzékeny.

Szerény esküvőt tartottak. Apró civódásoktól eltekintve, melyekben főként a lány volt hibás, szépen éltek.

Házasságuk egyetlen esztendeig tartott.

Okát fölösleges kutatni. Hétköznapi.

A fiú összeállt a lány egyik évfolyamtársnőjével.

– Oly szép a melle, feszes a combja – magyarázta. – A természet ellen mindenki tehetetlen.

A lány két bőröndjével hazaköltözött. Anyja ijedten nézte őt.

– Semmi baj – mondta a lány. – Este mécsest gyújtok.

Furcsa mosollyal hozzátette:

– Azért mégis történt valami.