Tréning

VÁGÓ Horváth Sándor hatvanhárom éves, nyugdíjas szerszámkészítőt hatalmas becsvágy fűtötte. Nem is akármilyen. Elszántan, konokul, ellentmondást nem tűrőn magyarázta szomszédainak, ismerősöknek, minden tartalmatlan életű emberről megvan megvető véleménye. Ő a mai napig megtartotta a kőtáblába vésett tízparancsolatot. Olyankor is, ha néha megkísértette az ördög. Egy dologban hibázott. Nem kívánja mentegetni magát, de annak gyárban eltöltött évtizedek az oka. Teljesen hiányzik belőle a küldetéstudat.

– E nélkül hogyan lehetett élni?

– Eltengődünk – mondta szomszédja. – Eszünk, iszunk, dáridózunk. Asszonyok seggét simogatjuk.

– Dögvész! Kongó üresség! Merő szégyen! Én minden nap keményen tréningezem. Elég jól haladok. Hónap múltán restruktív ombucman leszek.

– Nem baj.

– Ez csak a kezdet. Ha sikerül szétnyitnom valahány prosperált, ambivalens, adekvát agrárollót, föladom ombucmanságomat. Továbblépek.

– A küldetéstudatba?

– No, csak lassan. Nem olyan egyszerű. Fegyelmezni kell veszedelmes álmaimat.

A szomszéd bámult.

– Miért csodálkozol? – kérdezte Vágó Horváth Sándor. – Kardinálisan földúcolt, specifikus, joghézagos probléma. Ha szúnyogokról álmodom, numerusz nulla. Ha turulmadárról, abszolutikus győzelem.

– És jön a turulmadár?

Vágó Horváth Sándor ingatta fejét.

– Még nem. De jönni fog.

A szomszéd gondolkodott. Komolyan, bántó él nélkül mondta:

– Add el a televíziódat. Elég neked a kőtáblába vésett tízparancsolat.

Vágó Horváth Sándor szájából szánalom szólt.

– Ultizzál. Álmodd, amit álmodsz. Levelibékáról. Szakállas kecskéről. Idd meg borodat. De én identitással terhes professzionálisan stabilicionális, destruktívan kijelölt utamon végigmegyek mindenre elszánt küldetéstudatomig.

– És ha nem jutsz odáig?

– Lehetetlen. Rengeteg időt feccölök rá. Hátam izzad, agyam pattan.

A szomszéd fölordított.

– Baromfajzat! Frissen borotvált turulmadár!

– Ne ordíts – mondta szelíden Vágó Horváth Sándor. – Európa megriad. Én megharcolom harcomat. Van, aki segít.

– Hitler Adolf.

– Látod, itt a hiba. Neoliberális szöveget szajkózol. Mocsárszagú, jogsértő borzadályt. Nekem özvegy Kilincses Jánosné segít.

Ez így volt igaz.

Vágó Horváth Sándor középtermetű, ápolt, korát meghazudtolóan stramm férfi volt. Korán reggel ragyogó tisztára takarította szoba-konyhás, udvari lakását. Néhányszor leguggolt, fölállt. Két karját körkörösen előre-hátra forgatta. Ujját pulzusára tette, lehunyta szemét. Majd bólintott.

– Fasza – mondta.

Megmosakodott. Borotválkozott. Tiszta inget húzott. Asztalához ült. Cigarettára gyújtott. Lábát keresztbe tette. Bemelegített.

Csöndes, komoly hangon szólalt meg.

– Én úgy gondolom… Igyekszem röviden összegezni gondolataimat… Én úgy gondolom, hogy mindjárt a lényegre rátérjek… Én úgy gondolom… Én csak magam gondolom, senkivel nem beszéltem erről, hogyan gondolom, de most beszélek. Gondolataimat bárki füle számára dezinformációs közölni. Kitűnő hangulattal kijelentve… Én úgy gondolom, pofonegyszerű…

Megszívta cigarettáját.

– Ennyi elég ebből. Ez szúnyogszöveg. Kezdjünk hozzá.

A plafonra nézett. Homlokát ráncolta. Majd néhány pillanatig asztalát borító csipketerítőjét. Gondolatait rendezte. Félhangosan, komolyan munkához látott.

– Nagy koalíciós költőnk szavaival szólva: A csillagok dolgoznak, mi meg megyünk szépen. Megyünk egy prominens stratégiában lebonyolítandó dezillúzió törvényes erejű, ügyesen instabilizált, stratégikus, rövid lejáratos multinacionalizmusba.

Özvegy Kilincses Jánosné bekönyökölt a körfolyosóra nyíló, napfényes ablakon. Ötvenkét éves, csinos, szép arcú nő. Igazított aranykeretes szemüvegén.

– És ha a törvényes erejű nem oda megy?

– Akkor megváltoztatjuk a törvényt.

Vágó Horváth Sándor már nem törődött vele. Folytatta mindennapi tréningjét.

– Evidencia az agresszív kötődés apológiáját polémiával definiálni. Intellektuális negáció habitusa teoretikus teoretika teleologikus teológia teóriái tendenciáit technokráciába fullasztja.

Özvegy Kilincses Jánosné köhintett.

Vágó Horváth Sándor ránézett.

– Még itt vagy, Brigitta Viktória?

– Sokat kell még csiszolnod.

Vágó Horváth Sándor tréningezett tovább.

– Nonstop egzisztencializmus egzisztenciája dominancia. Nivellálás variabilitása civilizatorikus tempus. Mennyit kell még csiszolnom, Brigitta Viktória?

– Sokat. Ennyi kevés a turulmadárhoz.

– Jegyzeteltél?

Az asszony bólintott.

– A hangzengetésre is vigyáznod kell.

Papírlapot vett elő. Olvasta a szöveget.

– Objektum. Ökológiai hipotézis. Etnikumok. Negatív diszkrimináció, pozitív diszkrimináció. Európai autonómia. Szabadságcsorbítások.

– Ez nem jó, Brigitta Viktória. Ezt mindenki ismeri.

Az asszony kihúzta.

– Folytatom. Korrespondencia. Groteszk elemek. Diszkontált komprádor, potenciális struktúra, reprodukciós technostruktúra. Kvázivalóság kontraszelektálva és proszelektálva a pártoligarchiában potenciálisan horribilis deperszonifikált reperszonifikálást indukál.

– Potenciális már volt.

– Nem lehet elégszer. Ezeket, Sándorom, be kell építened.

– Csodálatos, Brigitta Viktória. Az nem baj, hogy református vagyok?

– Elhanyagolható.

– Akkor belecsúszhatunk a küldetéstudatba?

– Belém csússzál, Sándorom. Egyszerűbb. Fontosabb.

– Soha, Brigitta Viktória.

– Kőtábla. Tízparancsolat.

– Ez nem tréfa. Köszönöm, hogy nehéz utamon segítesz. De a tízparancsolat nem tréfa.

– Csaltad a feleségedet.

– Én? Kivel?

– Velem, Sándorom.

Vágó Horváth Sándor lehajtotta fejét

– Egyszer megbotlottam.

– Ezerhetvenegyszer. Milyen jó volt, Sándorom.

Vágó Horváth Sándor valameddig hallgatott.

– Jegyzetelsz?

– Ötvennél több szót. Este áthozom.

Azon a fülledt, nyári éjszakán az asszony Vágó Horváth Sándor ágyába bújt. Lihegtek, verítékeztek, elfáradtak. Vágó Horváth Sándor fölkönyökölt. Nézte az asszony fényes szemét.

– Brigitta Viktória, a Kelet-Európába a nacionalista liberális demokrácia kompenzációja megfelel?

Az asszony megsimogatta Vágó Horváth Sándor fejét. Boldogan mosolygott.

– Már nem kell sokat tréningezned, Sándorom. Mindent tudsz. Győzelemre születtél. Kiállhatsz a legnagyobb közönség elé. Elkápráztatod őket.

Félálomban Vágó Horváth Sándor csupán annyit mondott, elég jól halad. Célba ér. Hisz az óvatosságot is megtanulta.

– Félelmekről, munkásokról, gettóról, deportálásokról nem beszélek.

Elégedetten horkolt reggelig.