Hajat borzoló szél

LEMICKY Mihály a Tisza Kálmán tér huszonnyolcas szám alatti házban lakott, melynek udvarát szerették a fiúk, mert ott falra szerelt vízcsap volt. Verekedés után nem kellett hazamenni, minden nap annál a csapnál mosták meg vérző arcukat.

Lemicky Mihály apjáról az a hír járta, Rökk Marika sofőrje. Vagy igaz volt, vagy nem. Ha nagy ritkán hazakerült, pofozta feleségét, kegyetlenül, ököllel, szíjjal verte egyetlen fiát. Majd konyhaasztalukra pénzt tett. Bevágta maga után az ajtót. Köszönés nélkül távozott. Két-három hét múlva, sötétszürke, vasalt öltönyben hazatért, meglazította nyakkendőjét. Vékonyka felesége megkapta két pofonját, fiát alaposan megverte. Ilyenkor mérhetetlen gőggel, hatalmas hangon ordított, zengett a ház. Mindig ugyanazt ordította, színjózanul. Ha nem tudná valaki, kicsoda ő, hát megmondja mindenkinek, aki kíváncsi.

– Én Lemicky István vagyok! Lemicky István!

Két-három hét múlva újra hazament. Felesége megkapta két pofonját, fiát kegyetlenül megverte, színjózanul ordította, ő Lemicky István.

Rökk Marikának vagy sofőrje volt, vagy sem, ezt senki nem tudhatta. Mindig gyalog érkezett. Az emberek úgy vélték, kezet csókol Rökk Marikának, és garázsba viszi a méregdrága autót.

Csak Schmidt fűszeres állította, hogy a rendőrségen dolgozik. A főkapitányságon. Harmincszemélyes rabszállító kocsin. Hogy miért jár civil ruhában, arra csak egy magyarázatot tudott.

– Mert titok. Titokról nem lebbentik föl a fátylat.

Fiától sem lehetett megtudni, mit csinál valójában verekedő, ordibáló apja. Ha kérdezték, mosolytalanul, szenvtelen arccal, mely szinte egész értelmetlen életére rájegesedett vonásaira, vállat vont. Vagy ő sem tudta, vagy nem akarta mondani.

– Apád hóhér – mondta egy szomszéd. – Állami ítéletvégrehajtó. A bicskás Unyi Jancsit is ő akasztotta föl.

Lemicky Mihály érdektelen arccal hallgatta. Annyit mondott mindennap mindenkinek, nagyon magabiztosan, ő autóversenyző lesz, minden országban első. Lemicky Mihály nevét a világ megismeri.

Kamaszkorában furnérlemezekből dobozfélét tákolt össze, oldalára ráfestette: LE-MI. Négy babakocsikereket, valamiféle kormányt szerelt rá, mely az első két kereket jobbra-balra forgatta. Egy fiúnak négy fillért adott, beült LE-MI nevű autójába, a fiú tolta. Megkerülték a Városi Színházat. Lemi, mert a név ráragadt, szájával hangosan berregett, időnként mély hangon dudált.

Soha senki nem látta mosolyogni. A fiúk szerint ez nem volt meglepő. Annyi verést kap otthon, hogy elfelejtette a mosolyt.

Nem kötekedett, nem verekedett, noha izmos fiú volt. És jóképű. A lányok sem érdekelték.

– A száguldás izgat – mondta. – Amikor hajamat szél fújja.

A lányok nevettek. Nem bánta. Anyjának autóversenyekről beszélt. Anyja bólogatott, türelmesen hallgatta. Büszke volt fia serkenő bajuszára.

Lemi apját elsodorta a háború. Megpofozta feleségét, megverte fiát, pénzt tett asztalukra. Jól szabott öltönyében, gondosan megkötött nyakkendővel, sörtehajával elment. Többé nem tért haza.

Anyja ágyban, éjszaka, észrevétlenül távozott örök nyugalomba. Lemi reggel szólította, percekig csodálkozva nézte őt.

– Ez igen – mondta félhangosan. – Locsolhatom a muskátlit.

Rezzenéstelen arccal temette el anyját Rákoskeresztúron.

Nem sokáig locsolta ablakában a három cserép muskátlit. Behívták katonának, légelhárítónak. Harcolt, ahogy elvárták tőle. A Dontól Várpalotáig nyomták vissza a csapatot. A Mátyás vár tetejéről, fülsiketítő lármában lőtték az ellenséges repülőgépeket.

– Se vége, se hossza, annyian vannak, mint a csicsóka! – ordította bajtársainak.

Pétfürdőn szakaszvezetőként esett fogságba. Álmatlanságtól gyulladt szemmel, elgyötört, borostás arccal azt mondta a kurva hidegben:

– Emberek, lőttünk, amíg bírtunk. Fújjatok trombitát! Hallja meg Isten, mert a többi rá tartozik!

Ránézett négycsövű ágyújukra.

– Eleget ugattál. Neked is befogták a pofádat.

Az elgyötört katonákhoz fordult.

– Szakasz, vigyázz! Aki érti ezt az egészet, jelentkezzen!

Nem mozdult, nem jelentkezett senki.

Három év múlva keveredett haza, a franc se tudta, honnan. Valahonnan Szibériából. Ha kérdezték, hol volt, mosolytalan arcával, közömbös hangon, kurta vállvonással annyit válaszolt:

– A szomszédban.

Szülei lakásában lakott, teherautósofőr lett. Az ország különböző gyáraiba alkatrészeket szállított. Feleségül vett egy elvált asszonyt, aki néhány hónap múltán kijelentette:

– Képtelenség jégcsappal élni.

Lemi szótlanul bólintott.

Elváltak. Az utcán megkérdezte az asszony, haragszik-e. Ő fölhajtotta sofőrbundája gallérját az erős, havat ígérő szélben.

– Semmi okom haragudni – válaszolta őszintén, közömbösen.

Dolgozott becsületesen. Esténként, vasárnap délelőttönként sötétszürke, vasalt öltönyben, nyakkendővel, sörtehajával a Gong eszpresszóban a régi haverokkal üldögélt, hallgatta őket. Ritkán szólalt meg, mert kevés beszédű ember volt. Redves életében, vénülő fejjel, egyetlenegyszer egy világosszőke nőnek kezdett beszélni, de akkor egyfolytában este nyolctól éjfélig. Sok-sok év múlva, amikor a fiúkból már csak ketten maradtak.

Valamikor ezerkilencszázötvenkettő táján nyomtalanul eltűnt a presszóból, lakásáról is. A fiúk nem tudták mire vélni. Ha karambolozott, meghalt, tudnák. Legvalószínűbbnek tippelték, feketefuvart vállalt, lebukott. Bezárták. Vagy lepattant. Átszökött Bécsbe.

Évekkel később előkerült. A Gong eszpresszó tompa világításában, sűrű cigarettafüstben a fiúk faggatták, hol, merre járt? Talán újra házasodott? Gyermekei születtek? Vagy feketefuvar miatt sittre vágták?

Közönyös hangon annyit mondott:

– Nincs feleségem, gyerekem. Feketefuvart nem csináltam.

A fiúk nyúzták, nyaggatták, egyre ingerültebben. Egyik-másik nekivadult. Záporoztak a kérdések.

Lemi nézte őket, végül, látható unalommal arcán mondta:

– Furcsa országba születtem. Folyton-folyvást írtam. Annyit írtam, hogy az rengeteg.

A fiúk dühbe jöttek. Egyikük rákiáltott.

– Hová írtál? Kinek írtál? Szép lánynak írtál? Szarik rád? Ha szarik rád, minek írtál?

Lemi szürke, vasalt öltönyben, sörtehajával, nagy, zöld szemével szótlanul nézte őket.

Babi, a testes fölszolgálólány, két szelet tortát tett elé a csupasz márványasztalra.

– Egyél. – A fiúkhoz fordult. – Mit marháskodtok?

– Eladta a lakását! – kiabálta egyikük. – Hol lakik?

– A Lenin körúton – mondta Babi. – Öt szobában. Fiatal lány hozománya. Klassz fiú. Megérdemli.

Lemi megette a két szelet tortát. Száját papírszalvétával megtörölte. Váratlanul megszólalt.

– Különös ország. Cicegni nem szabad. Írni kötelező.

A fiúk rátámadtak.

– Mi az, hogy cicegni? Ki a nyavalya ciceg? És ha valaki ciceg, miért ne cicegjen?

Lemi fölállt az asztaltól.

– Különös ország – mondta komolyan, nyugodtan. – Nagyon különös.

Fizetett. Babi puszit adott neki.

– Isten vigyázzon rád, Lemi.

Ő szótlanul, köszönés nélkül elment.

Ezerkilencszázötvenhat októberében a bűnös Budapest föllázadt. Novemberre tombolt a harc. A józsefvárosi fiúk közül sokan fogtak fegyvert, jó néhányan aszfalton haltak meg.

Lemi nem harcolt.

– Különös ország ez – mondta. – Félek.

Amikor a harc véget ért, új kormány alakult, a Gong eszpresszóban annyit mondott az életben maradt fiúknak:

– A kutyát cserélték. A lánc maradt.

– Fogd a pofád! – kiáltott rá Babi, a testes fölszolgálólány. – Menekülj, amíg menekülhetsz!

Lemi nem menekült.

Mátyásföldről, az autófelszerelések gyáregységéből háromtonnás teherautót szerzett. Fölpakolta a fiúkat családostul, vitte őket a határig. Vitte Babit is. Talán háromszor-négyszer fordult vissza a következő csoportokért.

Ő itthon maradt. Már csak vasárnap délelőttönként járt a Gong eszpresszóba. Feketekávét ivott. Középszürke öltönyében, nyakkendővel hallgatta a régi haverokat. A nagy galeriből már csak öten maradtak.

Azután megint eltűnt. Hosszú, nagyon hosszú évekre.

A fiúk tűnődtek. Börtönben nem lehet, ötvenhatban nem harcolt.

Hacsak a teherautó-szállítmányokért nem kapták el. Ez nem látszott valószínűnek. Képtelenségnek tartották. Ilyen szarságért be nem zárják.

Tíz évre nyoma veszett.

– Meghalt – mondta egyikük.

Ebben megállapodtak.

Bolondoztak, nevetgéltek a fiatal fölszolgálólánnyal. Dicsérték karcsú alakját, pornómagazin képeit mutatták neki. A lány nevetett.

– Malacok – mondta.

Ezerkilencszázhatvankilencben Lemi vasárnap délelőtt belépett a Gong eszpresszó ajtaján. Középszürke, vasalt öltönyben, nyakkendővel a fiúk asztalához ült. Sörtehajában egyetlen ősz szál sem volt. Közönyös arcán, főleg a szeme körül és szájszögletében elmélyültek a ráncok. Álla csücskén sebhely nyoma.

A fiúk mint valami kísértetet bámulták. Egyikük a sebhelyre mutatott.

– Megvertek?

– Elestem.

– Cicegtél? Írtál?

Lemi nyugodtan, gyerekkorától megszokott közömbös hangján mondta:

– Kanadában éltem. Meguntam.

A fiúk tudták, hazudik. Csöndesen kérdezték:

– Mire van szükséged? Miben segíthetünk?

– Nincs munkám.

– Miért nem ülsz teherautóra?

– Nincs jogosítványom.

Két évig dolgozott segédmunkásként építkezéseken, azután visszakapta jogosítványát. Teherautóra ült.

Futottak az évek szélsebesen. A fiúk kopaszodtak, őszültek, csak, furcsa módon, Lemi nem változott. Közömbösen, szótlanul ült velük télen, nyáron, vasárnap délelőtt a Gong eszpresszóban. Azután szívhalál, rák, elmentek örökre a fiúk, elmosta az idő a valaha volt, csudálatos, hatalmas galerit.

Ketten üldögéltek vasárnaponként, Lemi és Varga Sanyi precíziós műszerész. Egy téli délelőttön Lemi kijelentette, szerelmes.

– Jókor – mondta Varga Sanyi.

Este, csöndes étteremben, vacsora után Lemi feleségül kérte a nőt, negyvenöt éves, elvált asszonyt, aki mosolyogva mondta:

– Alig ismerjük egymást.

A nő szőke volt, csinos. Darukezelő egy gyárban.

Lemi váratlanul mesélni kezdett.

És beszélt, beszélt háborúról, fogságról, első letartóztatásáról, amikor papírokat raktak elé. Ő olvasta, hogy cic. Hogy került velük kapcsolatba? – faggatták, ő meg magyarázta, fogalma sincs, mi az a cic. Rászóltak.

– Ne cicegjen. Irjon le mindent gyerekkorától.

Leírt mindent, mindig, tízszer, hússzor. Újraíratták. Hiába ismételte, nem tudja, mi a cic, soha nem cicegett. Váltig állították, beszervezte a cic. Apja Rökk Marika sofőrje volt, a náciknak dolgozott.

– Írjon le részletesen mindent – parancsolták.

– Én részletesen nem tudtam írni apámról. Jött-ment. A cicről meg nem tudtam semmit. A kihallgató tiszt fenyegetett.

– Ne nézzen hülyének!

– Végül a cic miatt évekre bezártak.

Kis szünetet tartott.

– Különös ország. Ez a cic kinek jutott eszébe? Rejtély.

Az asszony nem vette le róla szemét.

– Megverték?

– Már a bölcsőben is. Amióta eszemet tudom, megvertek.

A szőke asszony sürgette a folytatást.

– Ötvenhat után azért zártak be hosszú esztendőkre, mert azt mondtam, a lánc maradt, csak a kutyák cserélődtek. És mert teherautóval szállítottam barátaimat az osztrák határra. Igaz, mondtam, ha kell, leírom. De senkitől egyetlen fillért sem kaptam. Nem vagyok seftelő, ügyeskedő. És a cichez még mindig semmi közöm. Haragudtak rám, a bíró is. Tíz esztendőt kaptam.

És különös, megmagyarázhatatlan dolog történt.

Lemi, életében először, nevetett. Egyre hangosabban.

Belevörösödött. És nevetett, míg a szőke asszony rá nem szólt, fizessenek.

– Éjfél van. Hajnalban kelek. A munkásnőt várja a daru.

Az utcán, kavargó hóban, Lemibe karolt.

A buszmegállóban Lemi megkérte, ne mondja hangosan, hogy munkás.

– Különös országban élünk. Bajunk lehet belőle.

Álltak mozdulatlanul.