Szegény Vivaldi

ÁRKOSSY Sándor negyvennyolc éves, szakmai körökben határainkon túl is elismert, szerény, mindenkivel udvarias, munkájának élő, igen tehetséges gyógyszervegyész volt. Jóképű, fanyar humorú agglegény. Nyugati lapokban figyelemre méltó cikkeket publikált, sok fontos konferencián volt jelen, alkalmanként angol nyelven beszámolót tartott.

Kora őszi délutánon, Budapesten, csuklójára bilincset raktak.

A rendőrautóban mindössze annyit mondott:

– Szegény Vivaldi.

Letartóztatása közvetett oka a mindenben ártatlan Igaz István, e szorgalmas, szánalmas számítástechnikus volt.

Árkossy Sándor esete a kollégák, ismerősök között a döbbenet erejével hatott.

– Hihetetlen. Érthetetlen – ismételgették napokon át. – Véres álom.

Árkossy Sándor barátnője, elvált asszony, magát is okolta a történtekért.

– Hülye tyúk vagyok – mondta száraz hangon. – Két kemény pofon segíthetett volna.

Az anyja rászólt.

– Ne sírj!

– De sírok!

– Mire mész vele?

– A lányodnak sok a könnye. Akinek sok a könnye, sír.

Zsebkendővel megtörölte szemét.

– Seggbe kellett volna rúgni – mondta hidegen. – Kuka födelét rázárni.

– Nem értem a vegyész urat – ismételgette anyja. – Nem érti senki. Talán zsarolták. Csöndes emberek is zsarolhatók.

– Nem tudott rászoruló embernek nemet mondani. Most befürdött.

– Ezt, lányom, ember nem érti.

Pedig ez volt az igazság.

Tanúkihallgatáson, rendőrségen, bíróságon mindenki ezt vallotta. Árkossy Sándor nem tagadott, nem szépített. Szánalommal hallgatták őt a tárgyalóteremben.

– A tény, tény – mondta az ügyész. – A gyilkosság gyilkosság.

A törvényszéki elmeszakértő nem tett föl olyan kérdést, melyre igennel vagy nemmel lehet válaszolni. A szabályzatnak megfelelően, cigarettafüst mellett hagyta Árkossy Sándort beszélni, aki Igaz István halálától kezdve a legapróbb részletekig elmondott mindent.

– Ezt nem Dosztojevszkij írta – mondta az orvos.

– Nem volt baltám.

Az orvos gépírónőnek diktált. Néhány latin kifejezés kíséretében megállapította, a vádlott hirtelen fölindulásban követte el tettét.

– Átlagon fölül intelligens. Pszichés zavarra utaló momentum nem merült föl.

Amikor a fegyőr Árkossy Sándor csuklójára bilincset kattantott, az orvos csöndesen mondta:

– Rossz színdarab. Őszintén sajnálom, uram.

– Nem gondoltam, uram, hogy így megy le a függöny.

Árkossy az ajtóból visszafordult.

– A védőm nem tudja, tizenkét halott hány halott.

Árkossy Sándor háromszobás kertes házban élt, korán meghalt szülei antik bútorai, perzsaszőnyegei, húszezer értékes könyve között. Sokablakos dolgozószobájában kétméteres, nádból készített kalitkában tucatnyi tarka tollú madár ugrált, csipogott, trillázott. Árkossy Sándor, ha ideje engedte, bámulta, hallgatta őket. Időnként fütyült nekik. Mosolyogva nézte, ahogy figyelnek, mozgatják hüvelykujjnyi fejüket.

Mindegyiket szerette, de volt egy kedvence. Parányi torkán csodálatos hangok zengtek, betöltötték a szobát. A többiek halkabban kísérték.

Árkossy Sándor a többhangú szólamra fejet hajtott.

– Köszönöm, Vivaldi. A te éneked az énekek éneke. Istenhez szól.

Féltette, szerette mindegyiket. Hetente járt nála az állatorvos. Megnyugtatta mindig, semmi bajuk. Ha külföldre utazott, bejárónőjére bízta madarait. A fehér hajú asszony tíz éve járt hozzá. Megbízott benne. Amikor hazaérkezett, barátnője, az elvált asszony, a repülőtéren autóval várta.

– Isten hozott – mondta. – Madaraid jól vannak. Énekszóval várnak.

– Vettem nekik szép hangú furulyát. Te leszel a karmester.

– Felejtsd el a furulyát. Nem engedem kínozni őket.

Nevettek. Megcsókolták egymást.

Az úton fanyar humorával szórakoztatta az asszonyt. A házhoz közel komolyra váltottak.

– Nemsokára itt az ősz – mondta az asszony. – Nyálas lesz a város. A kerted.

– Angyalok érkeznek. Hajnalban ezüst szőnyeggel terítik be a földet.

– Ezt magyarul síkos dérnek hívják. Nyaktörő szőnyegnek.

– A galamboknak, verebeknek kukoricát, búzát, a cinkéknek napraforgómagot kell hozatni. Meg a csúszkáknak. A rigók mindent esznek. Otthon legyen a mag, mielőtt havazik.

– Megrendeltem, míg külföldön voltál.

– A mókusoknak diót, mogyorót. Ha bekopognak fázva, éhesen az ablakon, a szívem is megfagy.

Nem gondolták, nem gondolhatták, hogy ez az ősz bilincseket hoz. Börtönt Árkossy Sándornak.

Egy kivétel akadt, a fehér hajú bejárónő. Még idejében mondta:

– Mérnök úr, a maga türelme nevetséges. Ezt férfi, hiába van diplomája, ilyen tétova bárgyúsággal, már ne is haragudjon, nem ússza, nem úszhatja meg.

– Nem tehetek semmit – mondta Árkossy Sándor.

Igaz Istvánt felszínesen ismerte. A számítástechnikus az intézet emeletén dolgozott. Időnként az ebédlőben egy asztalhoz kerültek.

Egy alkalommal Igaz István őszinte tisztelettel meghívta a gyógyszervegyészt vacsorára. Megemlítette, felesége sokat hallott róla, szeretné megismerni.

Árkossy Sándor köszönte a meghívást. Szabadkozott, nagyon sűrű a programja.

– Talán majd egyszer, ha levegőhöz jutok, meglátogatom.

Erre nem került sor.

Igaz Istvánt az intézet lépcsőházában szívroham ölte meg. Árkossy Sándor nem ment a temetésére. Mesélték, Igaz István felesége elefántcsontszín arccal, száraz szemmel, mozdulatlanul állt a sírnál. Hallgatta a papot.

Torokszorító látvány volt.

– Nyomorult asszony – szánakozott egy férfi az ebédlőben. – Nem áll többé talpra.

– Talán az idő segít – mondta Árkossy Sándor.

A temetés után alig két héttel Árkossy Sándort nem kis meglepetés érte. Az intézet ebédlőjében középkorú nő, számítástechnikus, közölte, Igaz István özvegye rettenetes idegállapotban van. Félő, öngyilkos lesz. Kérte Árkossy Sándort, segítsen.

– Az özvegy gyakran említi, talán maga megnyugtatná. Hívja meg egy kávéra, beszélgessen vele.

Árkossy Sándor csodálkozott a kérésen, hisz soha nem találkozott az asszonnyal.

– Talán életet ment – mondták többen. – Feketekávén, rövid beszélgetésen nem múlhat egy szerencsétlen asszony sorsa.

Árkossy Sándor este elmondta mindezt barátnőjének.

– Hívd meg az özvegyet – tanácsolta. – Ha öngyilkos lesz, nem tudod magaddal elszámolni. Ha segítesz, jó. Ha nem, nem okolhatod magadat.

Másnap este hét órakor, percre pontosan, ahogy telefonon megállapodtak, csöngetett az özvegy. A kapuban azt mondta:

– Helló, darling! Pocsékul nézel ki! Nem jársz uszodába?

– Nem.

– Nem baj, darling. Majd én reggelenként kiviszlek.

A dolgozószobában ültek le, feketekávét ittak.

– Darling, te madarakat gyűjtesz? – kérdezte az asszony.

– Nem gyűjtöm, szeretem őket.

– Ennyi rengeteg könyv. Megöregszel, fölfordulsz, mi lesz velük?

Árkossy Sándor cigarettára gyújtott.

– Olvastam, ha egy öregember meghal, egy könyvtár tűnik el.

Az özvegy nevetett. Kilenc órakor elköszönt.

– Köszönöm az estét – mondta a kapuban. – Darling, jó itt nálad.

Autójába ült.

Jóformán mindennapos vendég lett. Esténként váratlanul beállított. Nem zavarta, ha látogatókat talált, vagy Árkossy Sándor barátnőjét. Bőrfotelba süppedt, ha kellett, kávét főzött. Mindenről volt véleménye, mindig el is mondta.

A kapu előtt, mikor autójába bújt, kijelentette:

– Darling, jó itt nálad. A madaraidon kívül kit szeretsz?

– A madaraimat – válaszolt Árkossy Sándor.

– Drága mafla vagy, darling.

Árkossy Sándort szelíd szóval nyugtatta a barátnője.

– Előbb-utóbb talál magának férfit. Minden nő ráhajt valakire. Férjhez megy, eltűnik a szemünk elől.

– Soha – mondta a bejárónő. – Beköltözik a mérnök úr ágyába.

Nevettek.

Másnap nagy, zörgő dobozzal állított be. Egyedül találta Árkossy Sándort.

– Ajándékot hoztam, darling. Csókot kérek érte.

– Esztendeje nem mostam fogat. Tavasszal hozzálátok.

Az özvegy a dobozból hatalmas, sokszínű madarat emelt ki. Keményen, katonásan lépegetett, hangos, kereplő hangokat adott. Az özvegy kinyitotta a kalitka ajtaját, begyömöszölte ajándékát.

Pillanatok alatt, beavatkozásra sem volt idő, nagy, sárga csőrével a jövevény egy szálig agyonverte az apró énekeseket.

– Láttál már, darling, ilyen mérges madarat?

Szemétlapátot hozott, egyenként kiemelte a halottakat. A konyhában a szemétvödörbe öntötte.

– Ne bánkódj, darling. Veszünk tucatnyit.

Közel lépett Árkossy Sándorhoz. Nyakáig fölhúzta blúzát. Két meztelen melle előbukkant.

– Az egyik a tiéd. A másik a tiéd. Puszit kérek rájuk.

A tárgyaláson, feszes csöndben, a bíró megállapította, a vádlott súlyos, márvány hamutartóval az áldozat arcába sújtott.

– Többször ütött? – kérdezte.

– Egyszer – mondta Árkossy Sándor. – Elég volt.