Kárpótlás betonon

NYÁRI este a Tisza Kálmán téren, gázlámpa sápasztó fényében Prágai Erzsivel, akit csípős nyelve miatt mindenki Sünimalacnak hívott, ketten üldögéltünk a padon. Fejlett, tizenhat éves lány volt, mandulavágású, mélyzöld szemével, szép, csibész kis arcával. A srácoknak, ha idétlenkedtek, kemény pofonokat osztogatott.

– Ingyen kaptad – mondta ilyenkor. – Nem vagyok formában. Szégyellem, hogy lábon maradtál.

És küldte őket oda, ahová nem lehet visszamenni.

Az Almássy téri Szabók Szakszervezete könyvtárából hozta, cserélte, falta a könyveket. Ibsent ridegnek tartotta, Rank doktort sajnálta, Nórától röhögőgörcsöt kapott. Úgy vélte, Anna Karenina, ha otthagyta gyermekét egy lovagló striciért, megérdemelte sorsát. Pierre Bezuhovra is haragudott. Mit tökölődött, lézengett. Tolsztojtól korán elhízó, ócska feleséget, rakás gyereket kapott. Színházba is el akart menni, Sasfiókot nézni. Tudta, sírni fog, mert sajnálta a szerencsétlen, köhécselő reichstadti herceget.

– Nem tudsz sírni – mondtam. – Csak csókolódzni. Szőkével, barnával, fűvel-fával.

– Reggeltől estig. De mellemhez, seggemhez nem nyúlhat senki. Férjemnek tartogatom.

– Nem lesz férjed. Kinyitod a szád, világgá fut.

– Keresztneve Sándor lesz. Szeretni, becsülni fogjuk egymást. Példamutatóan. Forgács illatát hozza. És én átölelem.

– Favágó lesz?

– Hülyének születtél. Mindenki mondja.

Két nagydarab rendőr állt meg előttünk, fekete csákóval, fényes karddal.

– Mit csináltok itt? – kérdezte a bajuszos.

– Szoknyám alá akar nyúlni. Halálát keresi.

– Sünimalac, mindjárt kapuzárás. Apád agyonver.

– Engem ugyan nem.

– Elszaladsz?

– Megfojtom.

– Mikor?

– Amikor horkol. Tíz éve készülök rá.

– Addig beszélsz, Sünimalac, míg fülednél fogva fogdába viszlek.

– Van kardja, mit szarakodik. Legalább rendes ágyban kialszom magam.

– Ember nem bír veled.

– Iki, Miki, Horthy Miki, lesz itten még bolseviki.

– Hol tanultad?

– A Városi Színházra mázolták. Most alhatok maguknál?

– Öld meg apádat. Aztán jelentkezz a kapitányságon.

– Két rendőr nem tud elvinni. Alhatok poloskák között, szalmazsákon.

– Sünimalac, sok baja lesz még veled a hatóságnak.

Nevetve elmentek.

Sünimalac kijelentette, műbútorasztalos lesz a férje. Nyolc segéddel, három inassal.

– Hatalmas, szépen faragott ágyban, illatos, világoskék lepedőn ölelem. Holdfényben fürdünk. Reggel világoskék étkezőhelyiségben szalonnás rántottát adok neki. Omlós kenyeret. És ő kezet csókol. Fürdőszobánk, konyhánk, nappalink világoskék csempéktől ragyog. Az előszoba, sőt még a klozett is.

Hallottuk, zárják a kapukat, döngenek.

– Világoskék lakás jégbarlang. Megfagy a lélek is.

– Világoskék lakásban nem születik hangos szó, hazugság. Mert a legnagyobb csoda, a szerelem színe. Sándor szeme világoskék lesz. Két fényes csillag.

Tóth Jánoshoz ment feleségül. Magas, erős, szép ember volt. Haja, szeme hollófekete. Foglalkozása szállítómunkás. A Homok utcában laktak, szoba-konyhás lakásban.

Sünimalac három műszakban, dobozgyárban dolgozott. Férje csöppségének nevezte, ilyenkor Sünimalac ráordított. Egy primitív szoknyapecér ne hívja őt csöppségének. Kocsmatöltelék. Elitta maradék eszét, ideje, hogy megdögöljön.

Tóth János temetésén kijelentette: innen ugyan nem bújik ki.

– Eleget feküdtél rajtam, ha ideje jön, föléd temetkezem. Itéletnapig nyomom a hasad.

Dombi Lajosné rászólt.

– Sír mellett nem illik így beszélni.

– Nem illik éjszaka nejlonzacskóba pisálni, ablakon kidobni – vágott vissza Sünimalac. – Gyalogoljon a folyosó végére a klotyóra.

A villamos tornácán harcsabajuszú fiának annyit mondott:

– Apádtól megszabadultam, téged se lássalak többé.

Kártérítést követelt. Minden lakót megkérdezett, van-e bármiféle kifogásuk. Tudták, lehetetlent akar, nyugodtan kérhet.

Tíz tyúkot, négy kacsát, két malacot, két süldőt kért. Vállalta, kalapáccsal föltöri a Homok utcai ház betonudvarát, takarmányt termel.

Hivatalról hivatalra járt. Már két tisztviselő betegállományba ment. Egy osztályvezető földhöz vágta szemüvegét, megtaposta, de Sünimalacot nem lehetett megállítani. Emberi jogaihoz ragaszkodott. Végül fáradtan azt tanácsolták, írjon kérvényt.

Megkeresett.

Tudtam, Sünimalaccal vitázni reménytelen. Megírtam, apja a Don mellett, becsületes katonaként, hősi halált halt. Ő harminc esztendeig fizikai munkás volt, bagóért dolgozott. Munkahelyét megszüntették, fiára nem számíthatott, karácsonykor se látja. Anyagi helyzete katasztrofális. Segítséget kérek.

Körülbelül ilyesmit írtam.

– Hová küldjem? – kérdezte.

– Bárhová – mondtam.

Kérvényét a Homok utcai ház lakói elolvasták.

Lubi Béla, akit avval ugrattak, fütyijén tizenkét varjú megáll, és csak szombat este iszik fél liter pálinkát, megmagyarázhatatlan okból percenként cigarettára gyújtott, háta mögé dobta. Péntek este rekedt hangján kijelentette:

– A kérvény nulla. Szórul szóra érthetetlen.

Papírt, tollat kért. Villanyt gyújtottak. A linóleummal borított konyhaasztal fölé hajolt. Megállás nélkül írta:

Kérem a mélyen tisztelt Illetékes Urat, méltóztassék figyelembe venni, nem vagyok munkásosztály, non koronas Ugocsa. Dobozgyárban sokat dolgoztam, bezárták. Egy költő mondta, cinkosok között hallgatni némaság, így úgy gondolom, érthető, nem kívánok ingyenkonyhán étkezni. Ezért úgy gondolom, frango, frangere, rupi, ruptum. Tyúkot, kacsát, malacot, süldőt Illetékes Úr segítsége nélkül, választópolgárként, nem akarom Deák Ferencet, akármelyik nagy halottunkat idézni, jogfilozófiába bonyolódni. Én úgy gondolom, Illetékes Úr tudja, egy fizikai dolgozó egyszeri kárpótlását kérem. Mint Illetékes Úrnak említettem, nem vagyok munkásosztály. Ha majd persona non grata szavazok, figyelembe véve demokráciás jogomat, úgy gondolom, tudnom kell alkotmányos jogomat. Illetékes Úr megértését, segítségét előre is köszönve, nyílt, teljes identitással.

Itt Lubi Béla megkérte Sünimalacot, írja oda nevét, lakcímét.

Azt mondta, több példányban kell gépelni, lévén, nem tudni, valójában ki az Illetékes Úr.

Dombi Lajosné a második emeletről azt javasolta, öt ombucman is olvassa el.

Lubi Béla minden szombat este megiszik fél liter pálinkát. Percenként cigarettára gyújt, háta mögé dobja. Nyugtatja Sünimalacot, ha a Vörös Hadsereg utolsó katonája is elhagyja végre hazánkat, kap kártérítést.

– Nem kell ingyenkonyha.

Háta mögé dobott egy cigarettát.

– Föltörheted kalapáccsal a betonudvart.

Tegnap délután jó napom volt, Sünimalac eljött. Beszélt.

Fuldokoltam a nevetéstől.

– Mit röhögsz? Ültünk a padon. Ahhoz is hülye voltál, hogy megcsókolj.

– Sünimalac, mindig adtam magamra. Te meszes agyú, vén proli.

Rémülten nézett rám.

– Ezt nem szabad. Soha. Tönkreteszel. Prolit mondani tilos.

Este sokadszor Camus Pestisét olvastam.

Kérdezik Rieux doktort, hol tanulta a szenvedést.

– Apám munkás volt – feleli.

Becsukom a könyvet.

Lubi Bélának igaza van.

Nem írok kérvényt.