Szaporán hulló könnyek

A BALSORSÚ, és ez itt enyhe szó, nagydarab, jámbor, elkényeztetett, hízásra hajlamos, könnyen síró, szőke, húszesztendős Szerdahelyi Anna jóképű, sokat bolondozó, léhűtő pincérbe volt reménytelenül szerelmes. Anyja, apja biztatására, jeles hozománnyal, melyet jómódú vendéglős szüleitől kapott, feleségül ment a nála tizenhat esztendővel idősebb, magas, sovány, korán kopaszodó, szemüveges, mázos beszédű, gátlástalan, kegyetlenül pénzhajhász Bertalan Mátyáshoz, akinek üzlete volt a Népszínház utcában. Négy kirakatablakában mutatta a férfiruhákat, felöltőket, bársonygalléros télikabátokat, női bundákat.

Bertalan Mátyás két ügyes eladójával vezette üzletét. Jelszava volt, aki ajtaján belép, mosoly fogadja. Vásárlás nélkül nem távozhat.

– A vevőt kezelni kell. Szép tartású férfi, uram. De aranyos hangja van, asszonyom.

Minden este megszámlálta a lózungot. Sok pénzt keresett.

Feleségével nagy lakásban a Bródy Sándor utcában lakott. Reggel, ha elment, este, ha megjött, asszonyának kezet csókolt. Néhány szál rózsát vitt. Pesti zsidó vicceket mesélt, kitűnően. Felesége olyankor elnevette magát. Lassan megszokta, elfogadta férjét. Ha anyja kérdezgette, hogyan él, annyit válaszolt:

– Csak éjszaka ne lenne. Ágy.

– Asszony sorsa, kötelessége odaadni férjének, ami jár neki. Így van megírva. Férjed szelíd, szorgalmas, udvarias.

– Igen, anyám. Szórja a vicceket.

– Köszönd meg Istennek. Sok asszony sóhajt éjszaka, kevés nevet nappal.

Késő őszön Bertalan Mátyás szentül állította, idősebb eladója tíz pengővel becsapta. Azonnal kirúgta.

Este, vacsoránál rettenetes szavakkal szitkozódott. Felesége döbbenten nézte arcát, előreugró állát.

– Nem biztos, hogy csalt. Negyvenéves elmúlt, beteg felesége, két fia van.

– Feleségét temesse el! Két fia kolduljon! Tíz pengő az tíz pengő! Velem nem baszhat ki senki!

Vacsora után az asszony szólt a cselédlánynak, szedje le az asztalt. Majd megkérte férjét, ne rohangásszon föl-alá, és hagyja abba átkozódását.

– Levetkőztetem Annácskát mezítelenre. Ágyába zavarom. Aktatáskányi tízpengőssel betakarom. Így megfelel, hölgyem?

Felesége bólintott.

– Csináltasson új protézist. Olyan mulatságosan csúszkál minden foga. Nincs kedvem hányni. Egyébként lefekszem, kérésére.

Másnap elmondta anyjának, milyen szerencsés. Budapesten ő az egyetlen leány, aki sakálhoz ment férjhez.

– Apád is rendez jeleneteket. Ordít. A férj keresi a pénzt. Nem mindig könnyű a dolga.

– Anyám, nem érted. Én láttam az arcát. Sakál arca.

– Kezet csókol. Virágot hoz.

– Igen, anyám. A sakál kezet csókol, virágot hoz. Megcsókolja mellemet.

Fölnevetett.

– Szülök majd sok kis sakált.

Két kislányt szült. Ikreket. A kórházban meghaltak.

Három esztendő múlva erős, egészséges fiúval ajándékozta meg férjét. A Deák téri református templomban Károly névre keresztelték. Anna bölcsőjében alvó gyermekét nézte.

– No, kis sakál, mi lesz velünk? Vízbe fojtsalak?

Férje rendületlen szorgalommal, hajlongással, bájvigyorral vezette üzletét. Gyarapította vagyonát. Teleszórta lakásukat pesti zsidó viccekkel. És dicsérte asszonya aranyos hangocskáját. Felesége megkérte, ne tegye fogsorát pohárba, míg fia nem megy szobájába aludni.

A fiú szépen fejlődött. Magasabbra nőtt apjánál. Közepes tanuló volt, csak számtanból kitűnő. Elvégezte a négy polgárit. Úgy határoztak, kereskedő lesz. Apja üzletében tanulja, amit ügyes kereskedőnek tudnia kell.

Hajlongott, bájvigyorgott, ügyesen dicsérte vevőit. Asszonyoknak kezet csókolt, és minden pénzét lóversenyre költötte. Nem egy alkalommal parázs vita támadt közöttük. Apja előreugró állal kérdezte, ha meghal, miféle senkiházira hagyja üzletét. Ilyenkor fia szája remegni kezdett, majd fölzokogott. Könnyek között közölte, öngyilkos lesz, és hiába próbálnak telefonálni mentőkért. Elharapja a telefonzsinórt.

– Átverheted az egész várost, de engem nem! – ordított apja. – Minden szavad gennyes hazugság, minden könnyed műkönny.

Bertalan Mátyás ezerkilencszáznegyvenkettőben, Szilveszter estéjén a szívéhez nyúlt, hördült, meghalt.

Fia nem ment el temetésére.

Két okot említett. Túl érzékeny és kurva hideg van.

Az özvegy a Népszínház utcai üzletet busás pénzért eladta. És eladta Újpesten Ősz utcai, kertes családi házukat is.

Ékszereket vásárolt. Amikor fia megkapta katonai behívóját, dugdosta őt.

A háborút mindketten túlélték. Lakásuk is sértetlen maradt. Aranyuk, ékszerük átsegítette őket az infláción. Egy ideig Bertalan Károly nagy tételekben tűzkővel, hamisított szacharinnal seftelt. Ügyes volt. Kegyetlenül rámenős, akár az apja. Biliárdozott. Sokat ivott.

Belépett a kommunista pártba. Egyik szervezője lett a Világifjúsági Találkozónak. Teherautón munkásokkal vidékre utazott, parasztokat agitálni. Hároméves pártiskolát végzett. Bajuszt növesztett, amolyan József Attila formájút. Egy belkereskedelmi vállalatnál propagandistaként hirdetett igét. Mondta főnökeinek, boldog, hogy hallja aranyos hangjukat. Csepelen egy szép munkáslánynak udvarolt, de házasságuk előtt a lány kórházba került. Pár napra rá, perforált vakbéllel, műtőasztalon meghalt.

Bertalan Károly sírt. Anyja vigasztalta.

Temetésére nem ment el.

Két okot említett. Nem tud nézni nyitott sírgödröt, és biztos tippje van az ügetőn. S valóban, a temetés ideje alatt nyert háromezer forintot.

Társadalmi munkában, ha nem futottak a lovak, üzemekben munkásokkal beszélt. Elmondta, apja zsellér volt, ő hét testvérével melaszt evett. Később Budapestre kerültek. A Józsefvárosban megismerte a munkások embertelen nyomorát.

Ezerkilencszázötvenhatban Bródy Sándor utcai lakásukból hallgatta a Rádió ostromát, lövöldözést. Pincéjükből akkor ment ki, november végén, amikor csönd született.

Három emberrel beszélt. Örült aranyos hangjuknak. Igazolták egymást. A Rádió ablakából, az utolsó golyóig, lőtték az ellenforradalmárokat.

Arany plecsnit kaptak.

Anyja hangosan nevetett. Hangosabban a kelleténél.

– Ügyesebb vagy apádnál.

A belkereskedelmi vállalatnál alaposan megemelték fizetését. Elég ritkán látták őt. Ha előkerült, a nőknek kezet csókolt, örült a férfiak aranyos hangjának. Pesti zsidó viccekkel teleszórta az irodát, és rohant a lóversenyre.

A hatvanas évek derekán egy éjjel anyjának annyit mondott:

– A fiad megvakult.

Az asszony fölsikoltott.

Kis idő múltán a mentőorvos rászólt.

– Nyissa ki a szemét.

Kinyitotta.

– Lát?

Bertalan Károly csodálkozott.

– Hát hogyne látnék.

– Részeg, mint a disznó! – mondta a mentőorvos.

Az asszony ágyba fektette. Nézte kopaszodó fiát.

– Kis sakálom, mit fogsz még produkálni nekem?

Öt házasságot produkált, öt lakást. És pesti zsidó viccek tömegét.

A hetvenes évek végén apasági keresettel hozták dühbe. Tizenkilenc éves lány perelte. Vizsgálatokra rohant. Tagadta, hogy ismeri a lányt. Dicsérte az orvosok aranyos hangját. Hivatalos papír igazolta, lehet ő az apa. Két hét múlva tizennyolc éves lány perelte. Főnöke azt tanácsolta, ne pereskedjék. Miért nem használt óvógumit. Ingerülten válaszolta, nem szeret zokniban lábat áztatni. A főnök felesége, csinos építészmérnök, nevetve mondta, ő sem.

A mérnökasszony, a kerületi pártbizottság tagja, azt tanácsolta, vegye feleségül valamelyik lányt. Végül is mindegy. Budapest minden utcájában van felesége, lakása. Bertalan Károly lehajtotta kopasz fejét. Sírt. Majd szemüvegét törölgetve kijelentette, kidolgozta a belét. Semmiért.

– Másnak úszómedencéje van, nekem zsíros kenyérre se telik. Elveszem az egyiket, a másiknak fizetek.

Amikor ezerötszázas Ladájával elment, főnöke kijelentette, az életében soha, egyetlen percig sem dolgozott. Könnyfacsaró dumából, zsidó viccekből él. Meg arany plecsnijéből. Szerencsétlen, tökkopasz, mondta az asszony. Vaksi, protézise táncol szájában. És oly könnyen sír. Meg az utcán pisil, felelte férje, autója kerekére.

De segített neki. Ilyen-olyan jól fizető különmunkákkal bízta meg. A beosztottjai rendre elvégezték.

Amikor anyja meghalt, zokogott. A mérnökasszony nyugtatta, férje ígérte, elkíséri a temetésre. Bertalan Károly nyelvével mozgatta fogsorát. Nem megy a temetésre, mondta. Két okot említett. Egyik: harmincöt fokos hőség van. Másik: határidős beutalója van a soproni szanatóriumba.

Ezerkilencszáznyolcvan őszén főnöke gyomorrákban meghalt. Amikor a kórházból kilépett az asszony, annyit mondott, hihetetlen. Bertalan Károly sírt. Autóján hazavitte az özvegyet. Az asszony a fotelban ült, szótlanul bámult. Bertalan Károly nagy poharakba töltötte a konyakot. Amikor levetkőztek, ágyba bújtak, az asszony széttárta két lábát, annyit mondott: halotti tor.

Bertalan Károly nem ment a temetésre. Két okot említett.

Napjainkban egy ötvenhat után börtönbüntetésre ítélt férfival beszélt. Dicsérte aranyos hangját, pesti zsidó vicceket mondott.

A férfi hangosan nevetett.

Bertalan Károly tudta, talál majd újra három férfit, aki forradalmár múltját igazolja.

Minél gyorsabban meg kellett szabadulnia arany plecsnijétől.