Öt és hét között

A CSOKONAI utcában lakott a lány anyja. Vérbeli, vad Fradi-drukker. Szívbeteg. Csapatával vidékre is utazott. Minden mérkőzésen rekedtre ordította magát.

Férje belebolondult egy rövid szoknyás, vastag combú fölszolgálólányba.

Otthagyta őket.

– Bocsánatos bűn. Szerelmes – mondta a lány anyja. – Szentek pillanatait éli. Kínozza makacs székrekedés. Rohadjon meg cipőben.

Nevetett.

– Belgiumban bányász. Ezer méter mélyen vájkál. Kimoshatatlan, szénporos szemmel bámulhatja babája alkatrészeit.

Figyelmeztette lányát, rövid szoknyát ne hordjon.

– Unalmas. Közönséges. Szűk blúzt viszont mindig, mert a nő keble a boldogság kirakata.

Megkérte, vegye komolyan a tízparancsolatot. Kerülje a gazdagokat. Bűnözők. Jövő hónapban tizenkilenc éves lesz. Nem nyomorék. Ne kapkodjon, legyen türelmes. Válogathat is. Ne nézze a férfi matracnak. Meggyőződése, ha ideje jön, emberséges ember vezeti oltár elé.

– Nem maradsz pártában. Ha férjednek bánata akad, fejét simogassad. Két ember nem hal éhen, mondd neki.

Elbúcsúzkodtak. Korán ágyba bújtak. Hajnalban dolgozni jártak.

Holdfényben, félálomban még annyit mondott lányának, ha bárhol bárki bukkan elé, dumára ne nagyon figyeljen. Szemét nézze.

– Ritka gazember, aki lelke tükrével hazudni tud.

A lány hallgatott.

– Tessék kimondani, értettem. Nyugodtan akarok aludni.

– Igen, anyám. Értettem. Aludj nyugodtan.

– Holnap üvegeket forrázunk – mondta az anyja. – Tíz kiló paradicsomot elrakunk.

Amikor a Rókus Kórházba átvitték, egyágyas szobába, fölvette az utolsó kenetet. Megcsókolta a felé nyújtott keresztet, megköszönte gyóntató papjának, hogy a Kun utcai Rita kápolnából eljött hozzá. Nyugodt szívvel állhat az Atya elé. Talán Krisztus is kitárja karját.

– Átölel – mondta a pap. – Sokat szenvedtél.

Amikor ketten maradtak, kérte lányát, igazítsa dereka alá párnáját. Csöndes szóval, szederjes szájjal mondta, jeles vagyon marad rá. Szoba-konyhás lakás, lábosok, étkészlet, abrosz, kakukkos óra, két rend ágynemű. Fizetése nyolcezer forint. Nincs oka panaszra. Keresztapjával meszeltesse ki a lakást. Nem fogad el pénzt. Adjon neki egy liter bort. A konyhaajtót olajozza meg, nyikorog. A temetésén fölösleges a koszorú. Szál rózsa megteszi. A sírásóknak száz forintot adjon. Gazdag embert kerüljön, mondta újra. Mind bűnöző. Nyelvük sima, gyomruk nincs. Álmukban rugdalódznak. Ha valahol, valamikor emberrel találkozik, bármit is beszél, mindig a szemét figyelje.

– Mert ritka oly nagy gazember, aki hazudni tud lelke tükrével.

A lány hazatért a munkából. Evett valamit. Rendet csinált. Üldögélt egyedül szobája ablakánál.

Egy napon fölöltözött, fésülködött.

Elindult a boldogságát keresni.

Kikanyarodott a Népszínház utcába, onnan a körútra. Nézte a kirakatokat. Este hét órára hazatért.

Minden vasárnap délelőtt, mise után, szál rózsával temetőbe ment.

Suhogó esővel jött az ősz, hóhullással a tél, könnyű szellővel a tavasz, napsütéssel a nyár. Ő minden nap elindult boldogságát keresni öt és hét óra között, mert máskor nem ért rá.

A szomszédok szerették, sajnálták. Már nem mosolyogtak reménytelen konokságán. Tudomásul vették, minden délután öt és hét óra között a boldogságát keresi, mert máskor nem ér rá.

A Rita kápolna parányi udvarán a pap azt tanácsolta, keressen társaságot. Beszélgessen, nevessen fiúkkal, lányokkal.

Ő tagadóan ingatta fejét.

Nem érdekli motorbicikli-márka, vörösbor íze, földőlt poharak, tompa világítás, magnetofon lármája.

– Atyám, ezek között nem teremhet boldogság.

A pap nézte őt. Lehajtotta fejét.

– Keresd a boldogságodat. Isten vezessen.

Öreg volt. Végigfolyt arcán a könny.

És a lány minden délután elindult. Öt és hét óra között a boldogságot kereste. Mert máskor nem ért rá.

Augusztusban, hőségben, telefonfülke mögül hosszúra nőtt fiú lépett elé. Könnyű farmernadrágban, rövid ujjú, hófehér ingben.

– Hová mész, lány? – kérdezte.

– Boldogságomat keresem. Minden délután öt és hét óra között. Máskor nem érek rá.

– Szép vagy. Hajad selyem. Hogy hívnak?

– Ámon Anna.

– Ámon. Álom.

– Igen – mondta a lány. – Ámon. Álom.

– És nem ismered a boldogságot?

– Még nem.

– Ha fizetsz egy jeges limonádét, leveszem napszemüvegem, elmondom neked.

És limonádé mellett a fiú elmondta.

Az élő holtak városában született. Csepelen. Onnan jött, ahol a lassú mozgású emberek tétovák. Szemük üres. Elfelejtettek mosolyogni.

Ő tizennyolc éves. Apját, anyját, Csepelen mindenkit megtanít nevetni. Ebből nem enged. Szeretni, ölelkezni fognak. A munkapadoknál tréfás bolondságokat kiáltanak egymásnak. Ezt úgy hívják, boldogság.

– Dalolni fog Csepel. Vagy másik bolygóra költözünk.

Ámon Anna nem mozdította tekintetét a fiú dióbarna szeméről.

– Partnernőd van?

– Hivőt keresek.

– És barátod?

A fiú mosolygott.

– Egy francia, aki felhők között röpült – mondta csöndesen. – Azt írta, nincs barátkereskedés. Azért nincs barát.

– Kit nevezel hivőnek? – kérdezte Ámon Anna.

– Akik szeretik a szegényeket, miként Jézus szerette. Kevesen vannak. Úgy hívják őket: elit.

És beszélt vallásos, lélektelen, csavaros eszű senkiháziakról, templomban keresztet vető hatalomvágyókról. És beszélt emberségről, igaz szerelemről, munkásember munkaszeretetéről, gyermekkacagásról.

– Aki mindezt nem ismeri, ne vegye kezébe a Bibliát.

Puszit adott Ámon Annának. Föltette napszemüvegét.

Elment.

Ámon Anna a konyhában döbbent rá, a nevét sem ismeri. Másnap délután öttől hét óráig Csepelen bolyongott.

Fásult embereket kérdezgetett. Fásultan válaszolták, nem ismerik a fiút.

Ámon Annát délután hét óra után, harmincadik születésnapján fölköszöntötték a szomszédok. Ügyvédet hoztak, akinek nagy lakása, garázsa, autója van.

Megkérte a lány kezét.

– Én hivő vagyok – mondta Ámon Anna.

És múltak az évek.

Ámon Anna minden délután, kissé görnyedt háttal, öt és hét óra között a boldogságát keresi, mert máskor nem ér rá.

A konyhában eszik valamit. Rendet csinál. Fölhúzza vekkeróráját. Korán ágyba bújik. Bibliát lapozgat.

Temetésére a szomszédok gyűjtöttek pénzt.

Tegnap álmodtam róla. Álmomban sírtam.