Álmodta egyszer

 

Öt és hét között

A CSOKONAI utcában lakott a lány anyja. Vérbeli, vad Fradi-drukker. Szívbeteg. Csapatával vidékre is utazott. Minden mérkőzésen rekedtre ordította magát.

Férje belebolondult egy rövid szoknyás, vastag combú fölszolgálólányba.

Otthagyta őket.

– Bocsánatos bűn. Szerelmes – mondta a lány anyja. – Szentek pillanatait éli. Kínozza makacs székrekedés. Rohadjon meg cipőben.

Nevetett.

– Belgiumban bányász. Ezer méter mélyen vájkál. Kimoshatatlan, szénporos szemmel bámulhatja babája alkatrészeit.

Figyelmeztette lányát, rövid szoknyát ne hordjon.

– Unalmas. Közönséges. Szűk blúzt viszont mindig, mert a nő keble a boldogság kirakata.

Megkérte, vegye komolyan a tízparancsolatot. Kerülje a gazdagokat. Bűnözők. Jövő hónapban tizenkilenc éves lesz. Nem nyomorék. Ne kapkodjon, legyen türelmes. Válogathat is. Ne nézze a férfi matracnak. Meggyőződése, ha ideje jön, emberséges ember vezeti oltár elé.

– Nem maradsz pártában. Ha férjednek bánata akad, fejét simogassad. Két ember nem hal éhen, mondd neki.

Elbúcsúzkodtak. Korán ágyba bújtak. Hajnalban dolgozni jártak.

Holdfényben, félálomban még annyit mondott lányának, ha bárhol bárki bukkan elé, dumára ne nagyon figyeljen. Szemét nézze.

– Ritka gazember, aki lelke tükrével hazudni tud.

A lány hallgatott.

– Tessék kimondani, értettem. Nyugodtan akarok aludni.

– Igen, anyám. Értettem. Aludj nyugodtan.

– Holnap üvegeket forrázunk – mondta az anyja. – Tíz kiló paradicsomot elrakunk.

Amikor a Rókus Kórházba átvitték, egyágyas szobába, fölvette az utolsó kenetet. Megcsókolta a felé nyújtott keresztet, megköszönte gyóntató papjának, hogy a Kun utcai Rita kápolnából eljött hozzá. Nyugodt szívvel állhat az Atya elé. Talán Krisztus is kitárja karját.

– Átölel – mondta a pap. – Sokat szenvedtél.

Amikor ketten maradtak, kérte lányát, igazítsa dereka alá párnáját. Csöndes szóval, szederjes szájjal mondta, jeles vagyon marad rá. Szoba-konyhás lakás, lábosok, étkészlet, abrosz, kakukkos óra, két rend ágynemű. Fizetése nyolcezer forint. Nincs oka panaszra. Keresztapjával meszeltesse ki a lakást. Nem fogad el pénzt. Adjon neki egy liter bort. A konyhaajtót olajozza meg, nyikorog. A temetésén fölösleges a koszorú. Szál rózsa megteszi. A sírásóknak száz forintot adjon. Gazdag embert kerüljön, mondta újra. Mind bűnöző. Nyelvük sima, gyomruk nincs. Álmukban rugdalódznak. Ha valahol, valamikor emberrel találkozik, bármit is beszél, mindig a szemét figyelje.

– Mert ritka oly nagy gazember, aki hazudni tud lelke tükrével.

A lány hazatért a munkából. Evett valamit. Rendet csinált. Üldögélt egyedül szobája ablakánál.

Egy napon fölöltözött, fésülködött.

Elindult a boldogságát keresni.

Kikanyarodott a Népszínház utcába, onnan a körútra. Nézte a kirakatokat. Este hét órára hazatért.

Minden vasárnap délelőtt, mise után, szál rózsával temetőbe ment.

Suhogó esővel jött az ősz, hóhullással a tél, könnyű szellővel a tavasz, napsütéssel a nyár. Ő minden nap elindult boldogságát keresni öt és hét óra között, mert máskor nem ért rá.

A szomszédok szerették, sajnálták. Már nem mosolyogtak reménytelen konokságán. Tudomásul vették, minden délután öt és hét óra között a boldogságát keresi, mert máskor nem ér rá.

A Rita kápolna parányi udvarán a pap azt tanácsolta, keressen társaságot. Beszélgessen, nevessen fiúkkal, lányokkal.

Ő tagadóan ingatta fejét.

Nem érdekli motorbicikli-márka, vörösbor íze, földőlt poharak, tompa világítás, magnetofon lármája.

– Atyám, ezek között nem teremhet boldogság.

A pap nézte őt. Lehajtotta fejét.

– Keresd a boldogságodat. Isten vezessen.

Öreg volt. Végigfolyt arcán a könny.

És a lány minden délután elindult. Öt és hét óra között a boldogságot kereste. Mert máskor nem ért rá.

Augusztusban, hőségben, telefonfülke mögül hosszúra nőtt fiú lépett elé. Könnyű farmernadrágban, rövid ujjú, hófehér ingben.

– Hová mész, lány? – kérdezte.

– Boldogságomat keresem. Minden délután öt és hét óra között. Máskor nem érek rá.

– Szép vagy. Hajad selyem. Hogy hívnak?

– Ámon Anna.

– Ámon. Álom.

– Igen – mondta a lány. – Ámon. Álom.

– És nem ismered a boldogságot?

– Még nem.

– Ha fizetsz egy jeges limonádét, leveszem napszemüvegem, elmondom neked.

És limonádé mellett a fiú elmondta.

Az élő holtak városában született. Csepelen. Onnan jött, ahol a lassú mozgású emberek tétovák. Szemük üres. Elfelejtettek mosolyogni.

Ő tizennyolc éves. Apját, anyját, Csepelen mindenkit megtanít nevetni. Ebből nem enged. Szeretni, ölelkezni fognak. A munkapadoknál tréfás bolondságokat kiáltanak egymásnak. Ezt úgy hívják, boldogság.

– Dalolni fog Csepel. Vagy másik bolygóra költözünk.

Ámon Anna nem mozdította tekintetét a fiú dióbarna szeméről.

– Partnernőd van?

– Hivőt keresek.

– És barátod?

A fiú mosolygott.

– Egy francia, aki felhők között röpült – mondta csöndesen. – Azt írta, nincs barátkereskedés. Azért nincs barát.

– Kit nevezel hivőnek? – kérdezte Ámon Anna.

– Akik szeretik a szegényeket, miként Jézus szerette. Kevesen vannak. Úgy hívják őket: elit.

És beszélt vallásos, lélektelen, csavaros eszű senkiháziakról, templomban keresztet vető hatalomvágyókról. És beszélt emberségről, igaz szerelemről, munkásember munkaszeretetéről, gyermekkacagásról.

– Aki mindezt nem ismeri, ne vegye kezébe a Bibliát.

Puszit adott Ámon Annának. Föltette napszemüvegét.

Elment.

Ámon Anna a konyhában döbbent rá, a nevét sem ismeri. Másnap délután öttől hét óráig Csepelen bolyongott.

Fásult embereket kérdezgetett. Fásultan válaszolták, nem ismerik a fiút.

Ámon Annát délután hét óra után, harmincadik születésnapján fölköszöntötték a szomszédok. Ügyvédet hoztak, akinek nagy lakása, garázsa, autója van.

Megkérte a lány kezét.

– Én hivő vagyok – mondta Ámon Anna.

És múltak az évek.

Ámon Anna minden délután, kissé görnyedt háttal, öt és hét óra között a boldogságát keresi, mert máskor nem ér rá.

A konyhában eszik valamit. Rendet csinál. Fölhúzza vekkeróráját. Korán ágyba bújik. Bibliát lapozgat.

Temetésére a szomszédok gyűjtöttek pénzt.

Tegnap álmodtam róla. Álmomban sírtam.

Álom kocsmáról

A MÁTYÁS téren, vasárnap délelőttönként, padokon üldögéltek, szotyolát köpködtek az öregasszonyok. Beszéltek, fecsegtek fogatlan szájukkal elmúlt életükről, előrángatott emlékeikről, a múlt hét eseményeiről. Ezerszer elmondták, kinek az esküvőjén hány csirkéből főztek húslevest, hány demizson bor fogyott, kivel csalta Szabó Irénke hites urát. És sorjázták ismerősök galádságait, kik régen temetőben nyugodtak.

Két napja kalapáccsal a lépcsőházban szétverték Samu László negyvenéves bolti eladó fejét. Az öregasszonyok ámuldoztak, mennyi vére volt Samu Lászlónak. Bokáig ért.

– Csakis Nagy Broki tehette – mondogatták az öregasszonyok. – Mindig keveset járt a szája, annál többet az ökle. Nem kevés ember állkapcsát törte el. Legutóbb kuglipartinál Samu Lászlóval is összeveszett. Keményen megfenyegette, ami egyenlő a halállal.

Özvegy Száraz Józsefné rájuk támadt. Kijelentette, Nagy Broki hirtelen haragú ember. Férfi a javából.

– Soha nem ölne embert. Egyébként a kerületi rendőrkapitányság nyomozói világosan megállapították, Nagy Broki ártatlan. A gyilkosság idején Szekszárdon, rokonainál volt. Százan tanúsítják.

– A rendőrök nem értik a dolgukat – mondta Vörös Sarolta. – Nagy Broki gyorsvonattal megjött, jókorát ütött, és már vágtatott vissza Szekszárdra.

Özvegy Szárazné azt válaszolta, hallgasson. Elmúlt hetvenéves, omlós vajas pogácsát sem tud sütni. Óvatosan köpködje a szotyolát, ki ne pottyanjon fogsora.

– Még megharap néhány ártatlan kavicsot.

Özvegy Száraz Józsefné apja kohász volt. Szocdem. Elvitték a nyilasok. Nem került elő.

Férje szakaszvezetőként harcolt az orosz fronton. Négy év hadifogság után, maláriával hazakerült. Esztendőkig dolgozott, azután meghalt. Temetésén az özvegy ráripakodott az emberekre, ne óbégassanak, mert bevágja őket a gödörbe. A papra rászólt:

– Gyönyörű hangja van. Fejezze be a cirkuszt.

Kutyakemény özvegy volt.

Ő is esztendőkön át gyárban dolgozott, majd gondolt egyet, leszázalékoltatta magát ötezerkétszáz forint nyugdíjjal.

– Rohadékok – mondta. – Amíg kezem-lábam mozog, velem nem bántok el.

Panaszkodni senki nem hallotta. Sírni csak karácsonykor sírt. Alaposan kibőgte magát. Mert egyedül volt.

Takarítást vállalt. Sok pénzt keresett. Adómentesen. Négy-öt családnál vállalt munkát. Gyors keze volt, rendet hagyott maga után. Gyűlölte minden munkaadóját, ahogy a takarítónők tudnak gyűlölni.

Páratlan ügyességgel osztotta be pénzét, az OTP-ben szaporította. Egy mérnöknek, akinél takarított, elmondta álmát.

– Kocsmát akarok bérelni a Nagyfuvaros utcában. Fölvizezem a bort. Arra vigyázok, legyen kéznél annyi pénzem, ha szarakodnak, bárkit módom legyen megvesztegetni.

Hallotta, lehet feketén dollárt venni.

A mérnök barátságosan kérdezte:

– Miért gyűjt vagyont?

– Egy kapitalizmusban már nyomorogtam, a mostaniban semmi kedvem – válaszolta.

Nyolcszázezer forintot adott a mérnöknek, aki dollárt vett neki.

– Tegye be BC-számlára. Kamatozik. Nem történhet baja – nyugtatta meg.

A mérnök elvált, gyermektelen férfi volt. A takarítónő, három fogával szájában, ügyetlen mosollyal megjegyezte, ötvenhat éves.

Három évet letagadott.

– Bárkinek jó felesége lennék. Gyermekem nincs. A spájz minden jó falattal zsúfolt lenne, a lakás pedig akár egy patika. Én sok beszéddel nem fárasztok senkit. Esténként szótlanul nézem a televíziót.

A mérnök cigarettára gyújtott, mosolygott. Nem válaszolt.

– Egy hét múlva hazaküldene – mondta a takarítónő.

És idétlenül nevetett.

A Mátyás téren, a padokon ülő asszonyoknak elmondta, egy nőtlen mérnök megkérte a kezét. Nagy gerjedelmében magához ölelte, fenekét fogdosta. Ő a kezére ütött, ellökte magától. Rákiáltott, ő takarítónő. Sem házasodni, sem ágyban hemperegni nem akar.

– Én mosogatok, de nem vagyok mosogatórongya egy diplomásnak.

Az öregasszonyok köpködték a szotyolát. Ámultak a mérnökön.

– Pont egy ilyen vén tyúktól jön rá a kangörcs?

– Miért ne jönne? – kérdezte ingerülten a takarítónő. – A nyakam ráncos, de a lábam szét tudom tárni. Ha kell, fél óráig is.

– Megöregedtünk – mondták az asszonyok –, megöregedtünk. Az öregség ellen egy orvosság van. Az ember fiatalon akassza föl magát.

– Szegény ember korán öregszik – mondta a takarítónő. – Akinek pénze van, harapni való ajándék minden porcikája.

– A tiéd is?

– Ha rendbe szedem.

– És mit kezdesz vele?

– Ami jó.

Egyik öregasszony kiköpte fogatlan szájából a szotyolát.

– Mondják, van kórház, ahol jó pénzért afféle asszonyoknak orvosok fölvarrják arcukat, csöcsüket.

– Én még várhatok tíz évet.

Az öregasszony nyögött. Meszes derekával lehajolt. Szandáljából kigurított egy kavicsot.

– Nagy titkodra féltenyérnyi csipkebugyit húzhatsz. Akkor is vén tyúk vagy.

A takarítónő hangosan, rossz hangon nevetett.

– Te proli vagy. Maholnap behúgyozol. Én burzsuj vagyok. Csodákon csodálkozom.

Özvegy Száraz Józsefné takarítónő videót vett. Tucatnyi pornókazettát. Esténként kulcsra zárta ajtaját, ágyából nézegette. Fogsorát, úgy mondták, Svájcból hozatott porcelánból, nyolcvanhatezer forintért hozatta rendbe. Őszülő haját melíroztatta. A kozmetikus hosszan pepecselt vele.

Álmát, a Nagyfuvaros utcai kocsmát, nem tudta megvalósítani. Más bérelte ki.

Rövid udvarlás, szép esti margitszigeti séták, halvacsorák, kézcsókok után, a Mátyás téri, szotyolát köpködő öregasszonyok figyelmeztetése ellenére férjhez ment Nagy Brokihoz, aki házasságuk második hetében az utolsó fillérig kirabolta.

Nagy Brokit megbilincselve, Bécsből hozták vissza.

A rendőrautóban annyit mondott:

– Tisztességes bíró, ha meglátja a feleségem, szabadlábra enged.

A nyolcadik kerületi kapitányságon, amikor szembesítették a takarítónővel, fölröhögött.

– Mi van, nyanya? Hiányzik a furkó?

– Hol a pénzem? – kérdezte sápadtan a takarítónő.

– Volt, nincs, fene bánja – röhögött Nagy Broki. – Két hetet hánytam érte.

A takarítónő hetenként egyszer vállal munkát, nyugdíját kipótolni.

Panaszkodni senki nem hallotta.

Nyári vasárnap délelőtt a Mátyás téren üldögél az öregasszonyokkal. Svájci porcelánfogával köpködi a szotyolát.

Időnként félhangosan beszél magában.

Egy nagyon öreg asszony megkérdezte, talán imádkozik?

– Elfordította arcát Isten. Nincs mondanivalónk egymásnak.

Elmosolyodott.

– Csak annyit mondtam, aki nem tud megöregedni, fiatalon kösse föl magát.

A fáradt, kopott öregasszonyok bólogattak. Csak egyikük szólalt meg.

– Mérget esznek. Bort isznak rá. Naponta két tucat pusztítja magát.

Ölébe tette kötőtűjét, szotyolát köpött.

– Seggük kemény, mellük hullámzik. Mi nyavalya bajuk van?

Ezen tűnődtek. Beszéltek róla jó ideig.

A takarítónő annyit mondott:

– Ádám, Éva elszarta az egészet.

Fölállt a padról. Biccentett ősz fejével.

– Jó ebédet, hűs éjszakát, testvéreim. Temető csöndje vigyázzon ránk.

Mosolyogva elment.

Csak karácsonykor sírt. Alaposan kibőgte magát. Mert egyedül volt.

És nagyon öreg.

Szaporán hulló könnyek

A BALSORSÚ, és ez itt enyhe szó, nagydarab, jámbor, elkényeztetett, hízásra hajlamos, könnyen síró, szőke, húszesztendős Szerdahelyi Anna jóképű, sokat bolondozó, léhűtő pincérbe volt reménytelenül szerelmes. Anyja, apja biztatására, jeles hozománnyal, melyet jómódú vendéglős szüleitől kapott, feleségül ment a nála tizenhat esztendővel idősebb, magas, sovány, korán kopaszodó, szemüveges, mázos beszédű, gátlástalan, kegyetlenül pénzhajhász Bertalan Mátyáshoz, akinek üzlete volt a Népszínház utcában. Négy kirakatablakában mutatta a férfiruhákat, felöltőket, bársonygalléros télikabátokat, női bundákat.

Bertalan Mátyás két ügyes eladójával vezette üzletét. Jelszava volt, aki ajtaján belép, mosoly fogadja. Vásárlás nélkül nem távozhat.

– A vevőt kezelni kell. Szép tartású férfi, uram. De aranyos hangja van, asszonyom.

Minden este megszámlálta a lózungot. Sok pénzt keresett.

Feleségével nagy lakásban a Bródy Sándor utcában lakott. Reggel, ha elment, este, ha megjött, asszonyának kezet csókolt. Néhány szál rózsát vitt. Pesti zsidó vicceket mesélt, kitűnően. Felesége olyankor elnevette magát. Lassan megszokta, elfogadta férjét. Ha anyja kérdezgette, hogyan él, annyit válaszolt:

– Csak éjszaka ne lenne. Ágy.

– Asszony sorsa, kötelessége odaadni férjének, ami jár neki. Így van megírva. Férjed szelíd, szorgalmas, udvarias.

– Igen, anyám. Szórja a vicceket.

– Köszönd meg Istennek. Sok asszony sóhajt éjszaka, kevés nevet nappal.

Késő őszön Bertalan Mátyás szentül állította, idősebb eladója tíz pengővel becsapta. Azonnal kirúgta.

Este, vacsoránál rettenetes szavakkal szitkozódott. Felesége döbbenten nézte arcát, előreugró állát.

– Nem biztos, hogy csalt. Negyvenéves elmúlt, beteg felesége, két fia van.

– Feleségét temesse el! Két fia kolduljon! Tíz pengő az tíz pengő! Velem nem baszhat ki senki!

Vacsora után az asszony szólt a cselédlánynak, szedje le az asztalt. Majd megkérte férjét, ne rohangásszon föl-alá, és hagyja abba átkozódását.

– Levetkőztetem Annácskát mezítelenre. Ágyába zavarom. Aktatáskányi tízpengőssel betakarom. Így megfelel, hölgyem?

Felesége bólintott.

– Csináltasson új protézist. Olyan mulatságosan csúszkál minden foga. Nincs kedvem hányni. Egyébként lefekszem, kérésére.

Másnap elmondta anyjának, milyen szerencsés. Budapesten ő az egyetlen leány, aki sakálhoz ment férjhez.

– Apád is rendez jeleneteket. Ordít. A férj keresi a pénzt. Nem mindig könnyű a dolga.

– Anyám, nem érted. Én láttam az arcát. Sakál arca.

– Kezet csókol. Virágot hoz.

– Igen, anyám. A sakál kezet csókol, virágot hoz. Megcsókolja mellemet.

Fölnevetett.

– Szülök majd sok kis sakált.

Két kislányt szült. Ikreket. A kórházban meghaltak.

Három esztendő múlva erős, egészséges fiúval ajándékozta meg férjét. A Deák téri református templomban Károly névre keresztelték. Anna bölcsőjében alvó gyermekét nézte.

– No, kis sakál, mi lesz velünk? Vízbe fojtsalak?

Férje rendületlen szorgalommal, hajlongással, bájvigyorral vezette üzletét. Gyarapította vagyonát. Teleszórta lakásukat pesti zsidó viccekkel. És dicsérte asszonya aranyos hangocskáját. Felesége megkérte, ne tegye fogsorát pohárba, míg fia nem megy szobájába aludni.

A fiú szépen fejlődött. Magasabbra nőtt apjánál. Közepes tanuló volt, csak számtanból kitűnő. Elvégezte a négy polgárit. Úgy határoztak, kereskedő lesz. Apja üzletében tanulja, amit ügyes kereskedőnek tudnia kell.

Hajlongott, bájvigyorgott, ügyesen dicsérte vevőit. Asszonyoknak kezet csókolt, és minden pénzét lóversenyre költötte. Nem egy alkalommal parázs vita támadt közöttük. Apja előreugró állal kérdezte, ha meghal, miféle senkiházira hagyja üzletét. Ilyenkor fia szája remegni kezdett, majd fölzokogott. Könnyek között közölte, öngyilkos lesz, és hiába próbálnak telefonálni mentőkért. Elharapja a telefonzsinórt.

– Átverheted az egész várost, de engem nem! – ordított apja. – Minden szavad gennyes hazugság, minden könnyed műkönny.

Bertalan Mátyás ezerkilencszáznegyvenkettőben, Szilveszter estéjén a szívéhez nyúlt, hördült, meghalt.

Fia nem ment el temetésére.

Két okot említett. Túl érzékeny és kurva hideg van.

Az özvegy a Népszínház utcai üzletet busás pénzért eladta. És eladta Újpesten Ősz utcai, kertes családi házukat is.

Ékszereket vásárolt. Amikor fia megkapta katonai behívóját, dugdosta őt.

A háborút mindketten túlélték. Lakásuk is sértetlen maradt. Aranyuk, ékszerük átsegítette őket az infláción. Egy ideig Bertalan Károly nagy tételekben tűzkővel, hamisított szacharinnal seftelt. Ügyes volt. Kegyetlenül rámenős, akár az apja. Biliárdozott. Sokat ivott.

Belépett a kommunista pártba. Egyik szervezője lett a Világifjúsági Találkozónak. Teherautón munkásokkal vidékre utazott, parasztokat agitálni. Hároméves pártiskolát végzett. Bajuszt növesztett, amolyan József Attila formájút. Egy belkereskedelmi vállalatnál propagandistaként hirdetett igét. Mondta főnökeinek, boldog, hogy hallja aranyos hangjukat. Csepelen egy szép munkáslánynak udvarolt, de házasságuk előtt a lány kórházba került. Pár napra rá, perforált vakbéllel, műtőasztalon meghalt.

Bertalan Károly sírt. Anyja vigasztalta.

Temetésére nem ment el.

Két okot említett. Nem tud nézni nyitott sírgödröt, és biztos tippje van az ügetőn. S valóban, a temetés ideje alatt nyert háromezer forintot.

Társadalmi munkában, ha nem futottak a lovak, üzemekben munkásokkal beszélt. Elmondta, apja zsellér volt, ő hét testvérével melaszt evett. Később Budapestre kerültek. A Józsefvárosban megismerte a munkások embertelen nyomorát.

Ezerkilencszázötvenhatban Bródy Sándor utcai lakásukból hallgatta a Rádió ostromát, lövöldözést. Pincéjükből akkor ment ki, november végén, amikor csönd született.

Három emberrel beszélt. Örült aranyos hangjuknak. Igazolták egymást. A Rádió ablakából, az utolsó golyóig, lőtték az ellenforradalmárokat.

Arany plecsnit kaptak.

Anyja hangosan nevetett. Hangosabban a kelleténél.

– Ügyesebb vagy apádnál.

A belkereskedelmi vállalatnál alaposan megemelték fizetését. Elég ritkán látták őt. Ha előkerült, a nőknek kezet csókolt, örült a férfiak aranyos hangjának. Pesti zsidó viccekkel teleszórta az irodát, és rohant a lóversenyre.

A hatvanas évek derekán egy éjjel anyjának annyit mondott:

– A fiad megvakult.

Az asszony fölsikoltott.

Kis idő múltán a mentőorvos rászólt.

– Nyissa ki a szemét.

Kinyitotta.

– Lát?

Bertalan Károly csodálkozott.

– Hát hogyne látnék.

– Részeg, mint a disznó! – mondta a mentőorvos.

Az asszony ágyba fektette. Nézte kopaszodó fiát.

– Kis sakálom, mit fogsz még produkálni nekem?

Öt házasságot produkált, öt lakást. És pesti zsidó viccek tömegét.

A hetvenes évek végén apasági keresettel hozták dühbe. Tizenkilenc éves lány perelte. Vizsgálatokra rohant. Tagadta, hogy ismeri a lányt. Dicsérte az orvosok aranyos hangját. Hivatalos papír igazolta, lehet ő az apa. Két hét múlva tizennyolc éves lány perelte. Főnöke azt tanácsolta, ne pereskedjék. Miért nem használt óvógumit. Ingerülten válaszolta, nem szeret zokniban lábat áztatni. A főnök felesége, csinos építészmérnök, nevetve mondta, ő sem.

A mérnökasszony, a kerületi pártbizottság tagja, azt tanácsolta, vegye feleségül valamelyik lányt. Végül is mindegy. Budapest minden utcájában van felesége, lakása. Bertalan Károly lehajtotta kopasz fejét. Sírt. Majd szemüvegét törölgetve kijelentette, kidolgozta a belét. Semmiért.

– Másnak úszómedencéje van, nekem zsíros kenyérre se telik. Elveszem az egyiket, a másiknak fizetek.

Amikor ezerötszázas Ladájával elment, főnöke kijelentette, az életében soha, egyetlen percig sem dolgozott. Könnyfacsaró dumából, zsidó viccekből él. Meg arany plecsnijéből. Szerencsétlen, tökkopasz, mondta az asszony. Vaksi, protézise táncol szájában. És oly könnyen sír. Meg az utcán pisil, felelte férje, autója kerekére.

De segített neki. Ilyen-olyan jól fizető különmunkákkal bízta meg. A beosztottjai rendre elvégezték.

Amikor anyja meghalt, zokogott. A mérnökasszony nyugtatta, férje ígérte, elkíséri a temetésre. Bertalan Károly nyelvével mozgatta fogsorát. Nem megy a temetésre, mondta. Két okot említett. Egyik: harmincöt fokos hőség van. Másik: határidős beutalója van a soproni szanatóriumba.

Ezerkilencszáznyolcvan őszén főnöke gyomorrákban meghalt. Amikor a kórházból kilépett az asszony, annyit mondott, hihetetlen. Bertalan Károly sírt. Autóján hazavitte az özvegyet. Az asszony a fotelban ült, szótlanul bámult. Bertalan Károly nagy poharakba töltötte a konyakot. Amikor levetkőztek, ágyba bújtak, az asszony széttárta két lábát, annyit mondott: halotti tor.

Bertalan Károly nem ment a temetésre. Két okot említett.

Napjainkban egy ötvenhat után börtönbüntetésre ítélt férfival beszélt. Dicsérte aranyos hangját, pesti zsidó vicceket mondott.

A férfi hangosan nevetett.

Bertalan Károly tudta, talál majd újra három férfit, aki forradalmár múltját igazolja.

Minél gyorsabban meg kellett szabadulnia arany plecsnijétől.

Hajnal

VEREKEDŐS Mariska érzékeny, becsületes, szerelemre éhes, segítőkész, szelíd asszony volt. Férje galamblelkűnek nevezte. Büszke volt rá. Ha valakit megütött, jó helyen megrúgott, az napokig nem tudta, merre van az annyi.

– Gőzkalapács – mondogatta férje. – Elver bárkit, mint jég a határt.

Verekedős Mariskát óvta.

– Egyszer koporsóba pakolsz valakit.

– Remélem, nem téged – mondta Verekedős Mariska.

Májusban a Légszesz utca sarkán egy férfi megszólította, tutajosszeműnek nevezte. Eltörte lábszárát, felső karját, két bordáját. Mentőt hívtak.

Este megpuszilta férjét, szelíden mosolygott.

– Neked köszönhetem – mondta.

– Csak tapsolni tudok – ismerte el férje. – Kifizettem a büntetést. A rendőrök is elismerték, jól dolgoztál, csak nem kellett volna tökön rúgnod.

Verekedős Mariska augusztusban, a konyhában, mosogatás közben bejelentette:

– Holnap ünnep lesz.

Harmincnyolcadik születésnapját ünnepelte Berzsenyi utcai lakásukon. Jó szívvel kínálta szomszédait. Egyenek, igyanak – biztatta őket. Köszönte a virágokat, illatos szappant, kávéfőzőt, üveg kovászos uborkát, préselt, színes hamutálat. Férjétől áttetsző, halványkék, combig érő hálóinget kapott. Nevetett. Puszit adott érte.

– Malac – mondta –, mindig a fütyiden jár az eszed.

Majd kijelentette, ha negyvenéves lesz, padlóra issza magát.

A sokat olvasó, művelt, sovány, kopaszodó borbély, akit, ki tudja, miért, a környéken mindenki Szarórának hívott, letette borospoharát. Verekedős Mariskának elmagyarázta, évmilliók tengerében negyven év nulla. Helytelenül gondolkodik, ez pedig könnyen identitászavart okoz.

Verekedős Mariska tányér vajas pogácsát rakott elé.

– Gondolod?

– Pofonegyszerű – válaszolta Szaróra. – Ha pillanatig nem figyelünk, oda a konszenzus.

Beszélt elhanyagolhatatlan dualizmusról, világosan elmondta véleményét az ambivalenciáról, mely mindig adekvát a parlamenti individualizmussal, ez sorskérdés, károsan befolyásolhatja az ugrásra kész integrációt.

– Akkor pedig hiába utazunk Genfbe, elveszítjük a normatívánkat.

A péksegéd kérte, mondja el, hogy kell bolhán tollat simogatni.

Szaróra fölkapta hangját.

– Én magánvállalkozó vagyok. Te rabszolga.

– Csaló vagy. Ha naponta keresel nyolcvan forintot, negyvenet vallasz be.

– Én nem csalok. Védekezem.

– Rád börtön vár.

– Rád ingyenkonyha.

Verekedős Mariska leintette őket.

– Szaróra, elismerem, sok mindent tudsz – mondta. – Áruld el, hol lakik a szerelem. Bakonyban fák között, Gellért-hegyen barlangban, Sebes-Körös vizében? Megkeresem.

– Házasságban – mondta Szaróra.

– Minden házasságban?

– Hol máshol?

Verekedős Mariska nevetett. Nem tudta abbahagyni.

Este megágyazott.

– Szexuálunk?

– Hamar végzünk – mondta a férje.

Ezen az augusztusi éjszakán, az ablaknál világító holdfényben sokáig beszélgettek. Indulat nélkül.

– Sok szarvat raktál a homlokomra?

– Hármat. De mind csak maszatolás volt. A negyedik nem jött össze.

– Nem tudtad elkapni?

– Ült az ágy szélén. Idétlenkedett az óvszerrel. Pofán csaptam.

– Miért jöttél hozzám feleségül? – kérdezte a férfi.

Verekedős Mariska fölkönyökölt.

– Ebben a házban születtünk, te hat évvel hamarabb. A folyosó végén egy vécére járunk a mai napig. Tizenöt éves koromban hónapokig tanítottál férfi módra verekedni. Szép szál ember vagy, kitűnő műszerész. Nem iszol, soha nem feledkeztél meg a névnapomról, gorombán nem szóltál hozzám. Miért ne szeretnélek.

A férfi tűnődött.

– Érzékeny lány voltál – mondta csöndesen. – Ha megbántottak, sírtál. Megtanítottalak, nem szabad mindent a szívedre venni, használd férfimód öklödet. Tanítsd meg az embereket emberül viselkedni. Szeretjük egymást. Ne keresd a szerelmet.

– Keresem.

– Ha megtalálod, koporsóba raksz.

– Január van, hajnal, villamos csönget. Október van, hajnal, villamos csönget – mondta Verekedős Mariska. – Mindig hajnal, csörömpölő villamos.

A férfi gondolkodott.

– Szerelmesen is hajnal van. Zsúfolt villamos.

– Akkor nem verekszem többé. És nevetek minden villamostornácon.

Esztendő múltán elköltözött. Nem verekedett. Olyan szerelmes volt, hogy a szomszédok se szapulták.

A Kun utcában lakott, egy szép szavú villanyszerelővel. És szép volt a nappal, szép az éjszaka.

Csak Szaróra, a borbély volt engesztelhetetlen.

– Olcsó tyúk vagy – mondta az utcán.

Verekedős Mariska mosolygott. Nem bántotta.

Kórházból kórházba járt, orvostól orvoshoz. Míg megállapították, meddő.

Akkor a villanyszerelő elköszönt tőle.

Nem sírt. Megvert egy férfit a sarkon.

A Berzsenyi utcai elhanyagolt lakásban rendet csinált. Vacsorát készített férjének. Megágyazott. Fölvette áttetsző, halványkék, combig érő hálóingét.

– Szexuálunk? – kérdezte.

– Hamar végzünk – mondta a férfi. – Nyakunkon a hajnal, villamos csörömpöl.

A virradat ébren találta őket. A plafont bámulták.

Kárpótlás betonon

NYÁRI este a Tisza Kálmán téren, gázlámpa sápasztó fényében Prágai Erzsivel, akit csípős nyelve miatt mindenki Sünimalacnak hívott, ketten üldögéltünk a padon. Fejlett, tizenhat éves lány volt, mandulavágású, mélyzöld szemével, szép, csibész kis arcával. A srácoknak, ha idétlenkedtek, kemény pofonokat osztogatott.

– Ingyen kaptad – mondta ilyenkor. – Nem vagyok formában. Szégyellem, hogy lábon maradtál.

És küldte őket oda, ahová nem lehet visszamenni.

Az Almássy téri Szabók Szakszervezete könyvtárából hozta, cserélte, falta a könyveket. Ibsent ridegnek tartotta, Rank doktort sajnálta, Nórától röhögőgörcsöt kapott. Úgy vélte, Anna Karenina, ha otthagyta gyermekét egy lovagló striciért, megérdemelte sorsát. Pierre Bezuhovra is haragudott. Mit tökölődött, lézengett. Tolsztojtól korán elhízó, ócska feleséget, rakás gyereket kapott. Színházba is el akart menni, Sasfiókot nézni. Tudta, sírni fog, mert sajnálta a szerencsétlen, köhécselő reichstadti herceget.

– Nem tudsz sírni – mondtam. – Csak csókolódzni. Szőkével, barnával, fűvel-fával.

– Reggeltől estig. De mellemhez, seggemhez nem nyúlhat senki. Férjemnek tartogatom.

– Nem lesz férjed. Kinyitod a szád, világgá fut.

– Keresztneve Sándor lesz. Szeretni, becsülni fogjuk egymást. Példamutatóan. Forgács illatát hozza. És én átölelem.

– Favágó lesz?

– Hülyének születtél. Mindenki mondja.

Két nagydarab rendőr állt meg előttünk, fekete csákóval, fényes karddal.

– Mit csináltok itt? – kérdezte a bajuszos.

– Szoknyám alá akar nyúlni. Halálát keresi.

– Sünimalac, mindjárt kapuzárás. Apád agyonver.

– Engem ugyan nem.

– Elszaladsz?

– Megfojtom.

– Mikor?

– Amikor horkol. Tíz éve készülök rá.

– Addig beszélsz, Sünimalac, míg fülednél fogva fogdába viszlek.

– Van kardja, mit szarakodik. Legalább rendes ágyban kialszom magam.

– Ember nem bír veled.

– Iki, Miki, Horthy Miki, lesz itten még bolseviki.

– Hol tanultad?

– A Városi Színházra mázolták. Most alhatok maguknál?

– Öld meg apádat. Aztán jelentkezz a kapitányságon.

– Két rendőr nem tud elvinni. Alhatok poloskák között, szalmazsákon.

– Sünimalac, sok baja lesz még veled a hatóságnak.

Nevetve elmentek.

Sünimalac kijelentette, műbútorasztalos lesz a férje. Nyolc segéddel, három inassal.

– Hatalmas, szépen faragott ágyban, illatos, világoskék lepedőn ölelem. Holdfényben fürdünk. Reggel világoskék étkezőhelyiségben szalonnás rántottát adok neki. Omlós kenyeret. És ő kezet csókol. Fürdőszobánk, konyhánk, nappalink világoskék csempéktől ragyog. Az előszoba, sőt még a klozett is.

Hallottuk, zárják a kapukat, döngenek.

– Világoskék lakás jégbarlang. Megfagy a lélek is.

– Világoskék lakásban nem születik hangos szó, hazugság. Mert a legnagyobb csoda, a szerelem színe. Sándor szeme világoskék lesz. Két fényes csillag.

Tóth Jánoshoz ment feleségül. Magas, erős, szép ember volt. Haja, szeme hollófekete. Foglalkozása szállítómunkás. A Homok utcában laktak, szoba-konyhás lakásban.

Sünimalac három műszakban, dobozgyárban dolgozott. Férje csöppségének nevezte, ilyenkor Sünimalac ráordított. Egy primitív szoknyapecér ne hívja őt csöppségének. Kocsmatöltelék. Elitta maradék eszét, ideje, hogy megdögöljön.

Tóth János temetésén kijelentette: innen ugyan nem bújik ki.

– Eleget feküdtél rajtam, ha ideje jön, föléd temetkezem. Itéletnapig nyomom a hasad.

Dombi Lajosné rászólt.

– Sír mellett nem illik így beszélni.

– Nem illik éjszaka nejlonzacskóba pisálni, ablakon kidobni – vágott vissza Sünimalac. – Gyalogoljon a folyosó végére a klotyóra.

A villamos tornácán harcsabajuszú fiának annyit mondott:

– Apádtól megszabadultam, téged se lássalak többé.

Kártérítést követelt. Minden lakót megkérdezett, van-e bármiféle kifogásuk. Tudták, lehetetlent akar, nyugodtan kérhet.

Tíz tyúkot, négy kacsát, két malacot, két süldőt kért. Vállalta, kalapáccsal föltöri a Homok utcai ház betonudvarát, takarmányt termel.

Hivatalról hivatalra járt. Már két tisztviselő betegállományba ment. Egy osztályvezető földhöz vágta szemüvegét, megtaposta, de Sünimalacot nem lehetett megállítani. Emberi jogaihoz ragaszkodott. Végül fáradtan azt tanácsolták, írjon kérvényt.

Megkeresett.

Tudtam, Sünimalaccal vitázni reménytelen. Megírtam, apja a Don mellett, becsületes katonaként, hősi halált halt. Ő harminc esztendeig fizikai munkás volt, bagóért dolgozott. Munkahelyét megszüntették, fiára nem számíthatott, karácsonykor se látja. Anyagi helyzete katasztrofális. Segítséget kérek.

Körülbelül ilyesmit írtam.

– Hová küldjem? – kérdezte.

– Bárhová – mondtam.

Kérvényét a Homok utcai ház lakói elolvasták.

Lubi Béla, akit avval ugrattak, fütyijén tizenkét varjú megáll, és csak szombat este iszik fél liter pálinkát, megmagyarázhatatlan okból percenként cigarettára gyújtott, háta mögé dobta. Péntek este rekedt hangján kijelentette:

– A kérvény nulla. Szórul szóra érthetetlen.

Papírt, tollat kért. Villanyt gyújtottak. A linóleummal borított konyhaasztal fölé hajolt. Megállás nélkül írta:

Kérem a mélyen tisztelt Illetékes Urat, méltóztassék figyelembe venni, nem vagyok munkásosztály, non koronas Ugocsa. Dobozgyárban sokat dolgoztam, bezárták. Egy költő mondta, cinkosok között hallgatni némaság, így úgy gondolom, érthető, nem kívánok ingyenkonyhán étkezni. Ezért úgy gondolom, frango, frangere, rupi, ruptum. Tyúkot, kacsát, malacot, süldőt Illetékes Úr segítsége nélkül, választópolgárként, nem akarom Deák Ferencet, akármelyik nagy halottunkat idézni, jogfilozófiába bonyolódni. Én úgy gondolom, Illetékes Úr tudja, egy fizikai dolgozó egyszeri kárpótlását kérem. Mint Illetékes Úrnak említettem, nem vagyok munkásosztály. Ha majd persona non grata szavazok, figyelembe véve demokráciás jogomat, úgy gondolom, tudnom kell alkotmányos jogomat. Illetékes Úr megértését, segítségét előre is köszönve, nyílt, teljes identitással.

Itt Lubi Béla megkérte Sünimalacot, írja oda nevét, lakcímét.

Azt mondta, több példányban kell gépelni, lévén, nem tudni, valójában ki az Illetékes Úr.

Dombi Lajosné a második emeletről azt javasolta, öt ombucman is olvassa el.

Lubi Béla minden szombat este megiszik fél liter pálinkát. Percenként cigarettára gyújt, háta mögé dobja. Nyugtatja Sünimalacot, ha a Vörös Hadsereg utolsó katonája is elhagyja végre hazánkat, kap kártérítést.

– Nem kell ingyenkonyha.

Háta mögé dobott egy cigarettát.

– Föltörheted kalapáccsal a betonudvart.

Tegnap délután jó napom volt, Sünimalac eljött. Beszélt.

Fuldokoltam a nevetéstől.

– Mit röhögsz? Ültünk a padon. Ahhoz is hülye voltál, hogy megcsókolj.

– Sünimalac, mindig adtam magamra. Te meszes agyú, vén proli.

Rémülten nézett rám.

– Ezt nem szabad. Soha. Tönkreteszel. Prolit mondani tilos.

Este sokadszor Camus Pestisét olvastam.

Kérdezik Rieux doktort, hol tanulta a szenvedést.

– Apám munkás volt – feleli.

Becsukom a könyvet.

Lubi Bélának igaza van.

Nem írok kérvényt.

Szegény Vivaldi

ÁRKOSSY Sándor negyvennyolc éves, szakmai körökben határainkon túl is elismert, szerény, mindenkivel udvarias, munkájának élő, igen tehetséges gyógyszervegyész volt. Jóképű, fanyar humorú agglegény. Nyugati lapokban figyelemre méltó cikkeket publikált, sok fontos konferencián volt jelen, alkalmanként angol nyelven beszámolót tartott.

Kora őszi délutánon, Budapesten, csuklójára bilincset raktak.

A rendőrautóban mindössze annyit mondott:

– Szegény Vivaldi.

Letartóztatása közvetett oka a mindenben ártatlan Igaz István, e szorgalmas, szánalmas számítástechnikus volt.

Árkossy Sándor esete a kollégák, ismerősök között a döbbenet erejével hatott.

– Hihetetlen. Érthetetlen – ismételgették napokon át. – Véres álom.

Árkossy Sándor barátnője, elvált asszony, magát is okolta a történtekért.

– Hülye tyúk vagyok – mondta száraz hangon. – Két kemény pofon segíthetett volna.

Az anyja rászólt.

– Ne sírj!

– De sírok!

– Mire mész vele?

– A lányodnak sok a könnye. Akinek sok a könnye, sír.

Zsebkendővel megtörölte szemét.

– Seggbe kellett volna rúgni – mondta hidegen. – Kuka födelét rázárni.

– Nem értem a vegyész urat – ismételgette anyja. – Nem érti senki. Talán zsarolták. Csöndes emberek is zsarolhatók.

– Nem tudott rászoruló embernek nemet mondani. Most befürdött.

– Ezt, lányom, ember nem érti.

Pedig ez volt az igazság.

Tanúkihallgatáson, rendőrségen, bíróságon mindenki ezt vallotta. Árkossy Sándor nem tagadott, nem szépített. Szánalommal hallgatták őt a tárgyalóteremben.

– A tény, tény – mondta az ügyész. – A gyilkosság gyilkosság.

A törvényszéki elmeszakértő nem tett föl olyan kérdést, melyre igennel vagy nemmel lehet válaszolni. A szabályzatnak megfelelően, cigarettafüst mellett hagyta Árkossy Sándort beszélni, aki Igaz István halálától kezdve a legapróbb részletekig elmondott mindent.

– Ezt nem Dosztojevszkij írta – mondta az orvos.

– Nem volt baltám.

Az orvos gépírónőnek diktált. Néhány latin kifejezés kíséretében megállapította, a vádlott hirtelen fölindulásban követte el tettét.

– Átlagon fölül intelligens. Pszichés zavarra utaló momentum nem merült föl.

Amikor a fegyőr Árkossy Sándor csuklójára bilincset kattantott, az orvos csöndesen mondta:

– Rossz színdarab. Őszintén sajnálom, uram.

– Nem gondoltam, uram, hogy így megy le a függöny.

Árkossy az ajtóból visszafordult.

– A védőm nem tudja, tizenkét halott hány halott.

Árkossy Sándor háromszobás kertes házban élt, korán meghalt szülei antik bútorai, perzsaszőnyegei, húszezer értékes könyve között. Sokablakos dolgozószobájában kétméteres, nádból készített kalitkában tucatnyi tarka tollú madár ugrált, csipogott, trillázott. Árkossy Sándor, ha ideje engedte, bámulta, hallgatta őket. Időnként fütyült nekik. Mosolyogva nézte, ahogy figyelnek, mozgatják hüvelykujjnyi fejüket.

Mindegyiket szerette, de volt egy kedvence. Parányi torkán csodálatos hangok zengtek, betöltötték a szobát. A többiek halkabban kísérték.

Árkossy Sándor a többhangú szólamra fejet hajtott.

– Köszönöm, Vivaldi. A te éneked az énekek éneke. Istenhez szól.

Féltette, szerette mindegyiket. Hetente járt nála az állatorvos. Megnyugtatta mindig, semmi bajuk. Ha külföldre utazott, bejárónőjére bízta madarait. A fehér hajú asszony tíz éve járt hozzá. Megbízott benne. Amikor hazaérkezett, barátnője, az elvált asszony, a repülőtéren autóval várta.

– Isten hozott – mondta. – Madaraid jól vannak. Énekszóval várnak.

– Vettem nekik szép hangú furulyát. Te leszel a karmester.

– Felejtsd el a furulyát. Nem engedem kínozni őket.

Nevettek. Megcsókolták egymást.

Az úton fanyar humorával szórakoztatta az asszonyt. A házhoz közel komolyra váltottak.

– Nemsokára itt az ősz – mondta az asszony. – Nyálas lesz a város. A kerted.

– Angyalok érkeznek. Hajnalban ezüst szőnyeggel terítik be a földet.

– Ezt magyarul síkos dérnek hívják. Nyaktörő szőnyegnek.

– A galamboknak, verebeknek kukoricát, búzát, a cinkéknek napraforgómagot kell hozatni. Meg a csúszkáknak. A rigók mindent esznek. Otthon legyen a mag, mielőtt havazik.

– Megrendeltem, míg külföldön voltál.

– A mókusoknak diót, mogyorót. Ha bekopognak fázva, éhesen az ablakon, a szívem is megfagy.

Nem gondolták, nem gondolhatták, hogy ez az ősz bilincseket hoz. Börtönt Árkossy Sándornak.

Egy kivétel akadt, a fehér hajú bejárónő. Még idejében mondta:

– Mérnök úr, a maga türelme nevetséges. Ezt férfi, hiába van diplomája, ilyen tétova bárgyúsággal, már ne is haragudjon, nem ússza, nem úszhatja meg.

– Nem tehetek semmit – mondta Árkossy Sándor.

Igaz Istvánt felszínesen ismerte. A számítástechnikus az intézet emeletén dolgozott. Időnként az ebédlőben egy asztalhoz kerültek.

Egy alkalommal Igaz István őszinte tisztelettel meghívta a gyógyszervegyészt vacsorára. Megemlítette, felesége sokat hallott róla, szeretné megismerni.

Árkossy Sándor köszönte a meghívást. Szabadkozott, nagyon sűrű a programja.

– Talán majd egyszer, ha levegőhöz jutok, meglátogatom.

Erre nem került sor.

Igaz Istvánt az intézet lépcsőházában szívroham ölte meg. Árkossy Sándor nem ment a temetésére. Mesélték, Igaz István felesége elefántcsontszín arccal, száraz szemmel, mozdulatlanul állt a sírnál. Hallgatta a papot.

Torokszorító látvány volt.

– Nyomorult asszony – szánakozott egy férfi az ebédlőben. – Nem áll többé talpra.

– Talán az idő segít – mondta Árkossy Sándor.

A temetés után alig két héttel Árkossy Sándort nem kis meglepetés érte. Az intézet ebédlőjében középkorú nő, számítástechnikus, közölte, Igaz István özvegye rettenetes idegállapotban van. Félő, öngyilkos lesz. Kérte Árkossy Sándort, segítsen.

– Az özvegy gyakran említi, talán maga megnyugtatná. Hívja meg egy kávéra, beszélgessen vele.

Árkossy Sándor csodálkozott a kérésen, hisz soha nem találkozott az asszonnyal.

– Talán életet ment – mondták többen. – Feketekávén, rövid beszélgetésen nem múlhat egy szerencsétlen asszony sorsa.

Árkossy Sándor este elmondta mindezt barátnőjének.

– Hívd meg az özvegyet – tanácsolta. – Ha öngyilkos lesz, nem tudod magaddal elszámolni. Ha segítesz, jó. Ha nem, nem okolhatod magadat.

Másnap este hét órakor, percre pontosan, ahogy telefonon megállapodtak, csöngetett az özvegy. A kapuban azt mondta:

– Helló, darling! Pocsékul nézel ki! Nem jársz uszodába?

– Nem.

– Nem baj, darling. Majd én reggelenként kiviszlek.

A dolgozószobában ültek le, feketekávét ittak.

– Darling, te madarakat gyűjtesz? – kérdezte az asszony.

– Nem gyűjtöm, szeretem őket.

– Ennyi rengeteg könyv. Megöregszel, fölfordulsz, mi lesz velük?

Árkossy Sándor cigarettára gyújtott.

– Olvastam, ha egy öregember meghal, egy könyvtár tűnik el.

Az özvegy nevetett. Kilenc órakor elköszönt.

– Köszönöm az estét – mondta a kapuban. – Darling, jó itt nálad.

Autójába ült.

Jóformán mindennapos vendég lett. Esténként váratlanul beállított. Nem zavarta, ha látogatókat talált, vagy Árkossy Sándor barátnőjét. Bőrfotelba süppedt, ha kellett, kávét főzött. Mindenről volt véleménye, mindig el is mondta.

A kapu előtt, mikor autójába bújt, kijelentette:

– Darling, jó itt nálad. A madaraidon kívül kit szeretsz?

– A madaraimat – válaszolt Árkossy Sándor.

– Drága mafla vagy, darling.

Árkossy Sándort szelíd szóval nyugtatta a barátnője.

– Előbb-utóbb talál magának férfit. Minden nő ráhajt valakire. Férjhez megy, eltűnik a szemünk elől.

– Soha – mondta a bejárónő. – Beköltözik a mérnök úr ágyába.

Nevettek.

Másnap nagy, zörgő dobozzal állított be. Egyedül találta Árkossy Sándort.

– Ajándékot hoztam, darling. Csókot kérek érte.

– Esztendeje nem mostam fogat. Tavasszal hozzálátok.

Az özvegy a dobozból hatalmas, sokszínű madarat emelt ki. Keményen, katonásan lépegetett, hangos, kereplő hangokat adott. Az özvegy kinyitotta a kalitka ajtaját, begyömöszölte ajándékát.

Pillanatok alatt, beavatkozásra sem volt idő, nagy, sárga csőrével a jövevény egy szálig agyonverte az apró énekeseket.

– Láttál már, darling, ilyen mérges madarat?

Szemétlapátot hozott, egyenként kiemelte a halottakat. A konyhában a szemétvödörbe öntötte.

– Ne bánkódj, darling. Veszünk tucatnyit.

Közel lépett Árkossy Sándorhoz. Nyakáig fölhúzta blúzát. Két meztelen melle előbukkant.

– Az egyik a tiéd. A másik a tiéd. Puszit kérek rájuk.

A tárgyaláson, feszes csöndben, a bíró megállapította, a vádlott súlyos, márvány hamutartóval az áldozat arcába sújtott.

– Többször ütött? – kérdezte.

– Egyszer – mondta Árkossy Sándor. – Elég volt.

Hajat borzoló szél

LEMICKY Mihály a Tisza Kálmán tér huszonnyolcas szám alatti házban lakott, melynek udvarát szerették a fiúk, mert ott falra szerelt vízcsap volt. Verekedés után nem kellett hazamenni, minden nap annál a csapnál mosták meg vérző arcukat.

Lemicky Mihály apjáról az a hír járta, Rökk Marika sofőrje. Vagy igaz volt, vagy nem. Ha nagy ritkán hazakerült, pofozta feleségét, kegyetlenül, ököllel, szíjjal verte egyetlen fiát. Majd konyhaasztalukra pénzt tett. Bevágta maga után az ajtót. Köszönés nélkül távozott. Két-három hét múlva, sötétszürke, vasalt öltönyben hazatért, meglazította nyakkendőjét. Vékonyka felesége megkapta két pofonját, fiát alaposan megverte. Ilyenkor mérhetetlen gőggel, hatalmas hangon ordított, zengett a ház. Mindig ugyanazt ordította, színjózanul. Ha nem tudná valaki, kicsoda ő, hát megmondja mindenkinek, aki kíváncsi.

– Én Lemicky István vagyok! Lemicky István!

Két-három hét múlva újra hazament. Felesége megkapta két pofonját, fiát kegyetlenül megverte, színjózanul ordította, ő Lemicky István.

Rökk Marikának vagy sofőrje volt, vagy sem, ezt senki nem tudhatta. Mindig gyalog érkezett. Az emberek úgy vélték, kezet csókol Rökk Marikának, és garázsba viszi a méregdrága autót.

Csak Schmidt fűszeres állította, hogy a rendőrségen dolgozik. A főkapitányságon. Harmincszemélyes rabszállító kocsin. Hogy miért jár civil ruhában, arra csak egy magyarázatot tudott.

– Mert titok. Titokról nem lebbentik föl a fátylat.

Fiától sem lehetett megtudni, mit csinál valójában verekedő, ordibáló apja. Ha kérdezték, mosolytalanul, szenvtelen arccal, mely szinte egész értelmetlen életére rájegesedett vonásaira, vállat vont. Vagy ő sem tudta, vagy nem akarta mondani.

– Apád hóhér – mondta egy szomszéd. – Állami ítéletvégrehajtó. A bicskás Unyi Jancsit is ő akasztotta föl.

Lemicky Mihály érdektelen arccal hallgatta. Annyit mondott mindennap mindenkinek, nagyon magabiztosan, ő autóversenyző lesz, minden országban első. Lemicky Mihály nevét a világ megismeri.

Kamaszkorában furnérlemezekből dobozfélét tákolt össze, oldalára ráfestette: LE-MI. Négy babakocsikereket, valamiféle kormányt szerelt rá, mely az első két kereket jobbra-balra forgatta. Egy fiúnak négy fillért adott, beült LE-MI nevű autójába, a fiú tolta. Megkerülték a Városi Színházat. Lemi, mert a név ráragadt, szájával hangosan berregett, időnként mély hangon dudált.

Soha senki nem látta mosolyogni. A fiúk szerint ez nem volt meglepő. Annyi verést kap otthon, hogy elfelejtette a mosolyt.

Nem kötekedett, nem verekedett, noha izmos fiú volt. És jóképű. A lányok sem érdekelték.

– A száguldás izgat – mondta. – Amikor hajamat szél fújja.

A lányok nevettek. Nem bánta. Anyjának autóversenyekről beszélt. Anyja bólogatott, türelmesen hallgatta. Büszke volt fia serkenő bajuszára.

Lemi apját elsodorta a háború. Megpofozta feleségét, megverte fiát, pénzt tett asztalukra. Jól szabott öltönyében, gondosan megkötött nyakkendővel, sörtehajával elment. Többé nem tért haza.

Anyja ágyban, éjszaka, észrevétlenül távozott örök nyugalomba. Lemi reggel szólította, percekig csodálkozva nézte őt.

– Ez igen – mondta félhangosan. – Locsolhatom a muskátlit.

Rezzenéstelen arccal temette el anyját Rákoskeresztúron.

Nem sokáig locsolta ablakában a három cserép muskátlit. Behívták katonának, légelhárítónak. Harcolt, ahogy elvárták tőle. A Dontól Várpalotáig nyomták vissza a csapatot. A Mátyás vár tetejéről, fülsiketítő lármában lőtték az ellenséges repülőgépeket.

– Se vége, se hossza, annyian vannak, mint a csicsóka! – ordította bajtársainak.

Pétfürdőn szakaszvezetőként esett fogságba. Álmatlanságtól gyulladt szemmel, elgyötört, borostás arccal azt mondta a kurva hidegben:

– Emberek, lőttünk, amíg bírtunk. Fújjatok trombitát! Hallja meg Isten, mert a többi rá tartozik!

Ránézett négycsövű ágyújukra.

– Eleget ugattál. Neked is befogták a pofádat.

Az elgyötört katonákhoz fordult.

– Szakasz, vigyázz! Aki érti ezt az egészet, jelentkezzen!

Nem mozdult, nem jelentkezett senki.

Három év múlva keveredett haza, a franc se tudta, honnan. Valahonnan Szibériából. Ha kérdezték, hol volt, mosolytalan arcával, közömbös hangon, kurta vállvonással annyit válaszolt:

– A szomszédban.

Szülei lakásában lakott, teherautósofőr lett. Az ország különböző gyáraiba alkatrészeket szállított. Feleségül vett egy elvált asszonyt, aki néhány hónap múltán kijelentette:

– Képtelenség jégcsappal élni.

Lemi szótlanul bólintott.

Elváltak. Az utcán megkérdezte az asszony, haragszik-e. Ő fölhajtotta sofőrbundája gallérját az erős, havat ígérő szélben.

– Semmi okom haragudni – válaszolta őszintén, közömbösen.

Dolgozott becsületesen. Esténként, vasárnap délelőttönként sötétszürke, vasalt öltönyben, nyakkendővel, sörtehajával a Gong eszpresszóban a régi haverokkal üldögélt, hallgatta őket. Ritkán szólalt meg, mert kevés beszédű ember volt. Redves életében, vénülő fejjel, egyetlenegyszer egy világosszőke nőnek kezdett beszélni, de akkor egyfolytában este nyolctól éjfélig. Sok-sok év múlva, amikor a fiúkból már csak ketten maradtak.

Valamikor ezerkilencszázötvenkettő táján nyomtalanul eltűnt a presszóból, lakásáról is. A fiúk nem tudták mire vélni. Ha karambolozott, meghalt, tudnák. Legvalószínűbbnek tippelték, feketefuvart vállalt, lebukott. Bezárták. Vagy lepattant. Átszökött Bécsbe.

Évekkel később előkerült. A Gong eszpresszó tompa világításában, sűrű cigarettafüstben a fiúk faggatták, hol, merre járt? Talán újra házasodott? Gyermekei születtek? Vagy feketefuvar miatt sittre vágták?

Közönyös hangon annyit mondott:

– Nincs feleségem, gyerekem. Feketefuvart nem csináltam.

A fiúk nyúzták, nyaggatták, egyre ingerültebben. Egyik-másik nekivadult. Záporoztak a kérdések.

Lemi nézte őket, végül, látható unalommal arcán mondta:

– Furcsa országba születtem. Folyton-folyvást írtam. Annyit írtam, hogy az rengeteg.

A fiúk dühbe jöttek. Egyikük rákiáltott.

– Hová írtál? Kinek írtál? Szép lánynak írtál? Szarik rád? Ha szarik rád, minek írtál?

Lemi szürke, vasalt öltönyben, sörtehajával, nagy, zöld szemével szótlanul nézte őket.

Babi, a testes fölszolgálólány, két szelet tortát tett elé a csupasz márványasztalra.

– Egyél. – A fiúkhoz fordult. – Mit marháskodtok?

– Eladta a lakását! – kiabálta egyikük. – Hol lakik?

– A Lenin körúton – mondta Babi. – Öt szobában. Fiatal lány hozománya. Klassz fiú. Megérdemli.

Lemi megette a két szelet tortát. Száját papírszalvétával megtörölte. Váratlanul megszólalt.

– Különös ország. Cicegni nem szabad. Írni kötelező.

A fiúk rátámadtak.

– Mi az, hogy cicegni? Ki a nyavalya ciceg? És ha valaki ciceg, miért ne cicegjen?

Lemi fölállt az asztaltól.

– Különös ország – mondta komolyan, nyugodtan. – Nagyon különös.

Fizetett. Babi puszit adott neki.

– Isten vigyázzon rád, Lemi.

Ő szótlanul, köszönés nélkül elment.

Ezerkilencszázötvenhat októberében a bűnös Budapest föllázadt. Novemberre tombolt a harc. A józsefvárosi fiúk közül sokan fogtak fegyvert, jó néhányan aszfalton haltak meg.

Lemi nem harcolt.

– Különös ország ez – mondta. – Félek.

Amikor a harc véget ért, új kormány alakult, a Gong eszpresszóban annyit mondott az életben maradt fiúknak:

– A kutyát cserélték. A lánc maradt.

– Fogd a pofád! – kiáltott rá Babi, a testes fölszolgálólány. – Menekülj, amíg menekülhetsz!

Lemi nem menekült.

Mátyásföldről, az autófelszerelések gyáregységéből háromtonnás teherautót szerzett. Fölpakolta a fiúkat családostul, vitte őket a határig. Vitte Babit is. Talán háromszor-négyszer fordult vissza a következő csoportokért.

Ő itthon maradt. Már csak vasárnap délelőttönként járt a Gong eszpresszóba. Feketekávét ivott. Középszürke öltönyében, nyakkendővel hallgatta a régi haverokat. A nagy galeriből már csak öten maradtak.

Azután megint eltűnt. Hosszú, nagyon hosszú évekre.

A fiúk tűnődtek. Börtönben nem lehet, ötvenhatban nem harcolt.

Hacsak a teherautó-szállítmányokért nem kapták el. Ez nem látszott valószínűnek. Képtelenségnek tartották. Ilyen szarságért be nem zárják.

Tíz évre nyoma veszett.

– Meghalt – mondta egyikük.

Ebben megállapodtak.

Bolondoztak, nevetgéltek a fiatal fölszolgálólánnyal. Dicsérték karcsú alakját, pornómagazin képeit mutatták neki. A lány nevetett.

– Malacok – mondta.

Ezerkilencszázhatvankilencben Lemi vasárnap délelőtt belépett a Gong eszpresszó ajtaján. Középszürke, vasalt öltönyben, nyakkendővel a fiúk asztalához ült. Sörtehajában egyetlen ősz szál sem volt. Közönyös arcán, főleg a szeme körül és szájszögletében elmélyültek a ráncok. Álla csücskén sebhely nyoma.

A fiúk mint valami kísértetet bámulták. Egyikük a sebhelyre mutatott.

– Megvertek?

– Elestem.

– Cicegtél? Írtál?

Lemi nyugodtan, gyerekkorától megszokott közömbös hangján mondta:

– Kanadában éltem. Meguntam.

A fiúk tudták, hazudik. Csöndesen kérdezték:

– Mire van szükséged? Miben segíthetünk?

– Nincs munkám.

– Miért nem ülsz teherautóra?

– Nincs jogosítványom.

Két évig dolgozott segédmunkásként építkezéseken, azután visszakapta jogosítványát. Teherautóra ült.

Futottak az évek szélsebesen. A fiúk kopaszodtak, őszültek, csak, furcsa módon, Lemi nem változott. Közömbösen, szótlanul ült velük télen, nyáron, vasárnap délelőtt a Gong eszpresszóban. Azután szívhalál, rák, elmentek örökre a fiúk, elmosta az idő a valaha volt, csudálatos, hatalmas galerit.

Ketten üldögéltek vasárnaponként, Lemi és Varga Sanyi precíziós műszerész. Egy téli délelőttön Lemi kijelentette, szerelmes.

– Jókor – mondta Varga Sanyi.

Este, csöndes étteremben, vacsora után Lemi feleségül kérte a nőt, negyvenöt éves, elvált asszonyt, aki mosolyogva mondta:

– Alig ismerjük egymást.

A nő szőke volt, csinos. Darukezelő egy gyárban.

Lemi váratlanul mesélni kezdett.

És beszélt, beszélt háborúról, fogságról, első letartóztatásáról, amikor papírokat raktak elé. Ő olvasta, hogy cic. Hogy került velük kapcsolatba? – faggatták, ő meg magyarázta, fogalma sincs, mi az a cic. Rászóltak.

– Ne cicegjen. Irjon le mindent gyerekkorától.

Leírt mindent, mindig, tízszer, hússzor. Újraíratták. Hiába ismételte, nem tudja, mi a cic, soha nem cicegett. Váltig állították, beszervezte a cic. Apja Rökk Marika sofőrje volt, a náciknak dolgozott.

– Írjon le részletesen mindent – parancsolták.

– Én részletesen nem tudtam írni apámról. Jött-ment. A cicről meg nem tudtam semmit. A kihallgató tiszt fenyegetett.

– Ne nézzen hülyének!

– Végül a cic miatt évekre bezártak.

Kis szünetet tartott.

– Különös ország. Ez a cic kinek jutott eszébe? Rejtély.

Az asszony nem vette le róla szemét.

– Megverték?

– Már a bölcsőben is. Amióta eszemet tudom, megvertek.

A szőke asszony sürgette a folytatást.

– Ötvenhat után azért zártak be hosszú esztendőkre, mert azt mondtam, a lánc maradt, csak a kutyák cserélődtek. És mert teherautóval szállítottam barátaimat az osztrák határra. Igaz, mondtam, ha kell, leírom. De senkitől egyetlen fillért sem kaptam. Nem vagyok seftelő, ügyeskedő. És a cichez még mindig semmi közöm. Haragudtak rám, a bíró is. Tíz esztendőt kaptam.

És különös, megmagyarázhatatlan dolog történt.

Lemi, életében először, nevetett. Egyre hangosabban.

Belevörösödött. És nevetett, míg a szőke asszony rá nem szólt, fizessenek.

– Éjfél van. Hajnalban kelek. A munkásnőt várja a daru.

Az utcán, kavargó hóban, Lemibe karolt.

A buszmegállóban Lemi megkérte, ne mondja hangosan, hogy munkás.

– Különös országban élünk. Bajunk lehet belőle.

Álltak mozdulatlanul.

Talán cseresznyepálinkát

VITÁLIS Szabó István vasesztergályos váltig mondta, mondta, van egy álma. Pest legszebb, legcsinosabb, hamvas bőrű, nárciszillatú lányát, akár ha csak egyetlen éjszakára, feledhetetlen élményként ágyába viszi. Hajnalig öleli, ébredő napfényben fürdeti.

Buzás Károly megállította gépén a forgó tokmányt.

– Mi az, hogy feledhetetlen? Van kezük, lábuk, bugyijuk. Feleségül veszed. Amíg élsz, felesel.

Vitális Szabó István komoly hangon válaszolt.

– Combja hosszú lesz, hasa lapos, melle kemény, bimbója parányi, rózsaszín, szája puha szamóca, foga hófehér. Szeme izzó, fekete.

– Lába parányi – mondta Buzás Károly. – Arany cipellőben kilép mesekönyvedből. Kopogtat tízcentes albérleti szobád ajtaján. Megkér, húzódj a sarokba, simulj szorosan a falhoz, vetkőzni akar. Te rászólsz: csöndesen. Bábjáték e feledhetetlen éjszaka, mert bejön haragosan Molnár néni. És lábhegyen enyeleghetsz hosszú combú emlékeddel a lépcsőházban.

Megtörölte két olajos kezét.

– A lány halkan sikolt, többször egymás után. Ez igen, ez pompás, gyönyörű emlék.

Vitális Szabó István kijelentette: esztendeje foglalkozik e kalanddal. Végiggondolt mindent egy vörös hajú asszony mellett. Albérleti szobája ágyában végképp határozott. Molnárnét alaposan megbünteti. Kész terve van.

– Huszonnyolc éves vagyok. Amit elhatároztam, megvalósítom. A hosszú combú lányt megtalálom. Szállodában, széles ágyban, hangulatlámpa fényénél ölelem.

– Spórolj össze harminc forintot. Olcsóbban nem megy.

– Lesz pénzem, Buzás Károly. Tudod jól, előteremtem.

– Kirabolod Molnár nénit?

Vitális Szabó István előrehajolt. Fölbúgott keze alatt a motor.

Műszak után, hóesésben átmentek a Fóti úton a Púposba egy pohár borra. Buzás Károly bosszús volt, káromkodott, mert másnap hajnalban, műszak előtt, Szabad Nép félóra.

– Legalább tágul az agyad – mondta Vitális Szabó István. – Fölolvasod, ügyes parasztnál mennyit legel negyven kecske.

Buzás Károly még egy pohár bort rendelt. Ezt ő fizette. Rázendített szokásos mondókájára. Feleségét szapulta. Gyűlölettel sziszegett száján a szó.

– Slampos, lusta, örökké aludni akar. Míg meg nem vadulok. Akkor leütöm, a padlón szétrúgom a fejét.

– Gonosz torkod van – mondta Vitális Szabó István. – Szült három gyereket, gyárban dolgozik. Esténként nincs kedve táncra perdülni.

– Horkol! Hajnalig! Reggel két szeme csipás! Ha rám jön a rám jön, mordul, ne nyúlkáljak!

A villamos tornácán, fáradt munkások közé zsúfolva még azt mondta:

– Minden embernek jár egy feledhetetlen emlék. Ha börtön az ára, akkor is.

Vitális Szabó István nézte a sűrű hóesést.

– Ez természetes.

– Megszerzed?

– Ha akasztófára tesznek, akkor is.

Karácsony előtt hatalmas pontyot vett Molnárné, a fürdőkádban úsztatta. Késő este Vitális Szabó István kihúzta a dugót. A víz lefolyt, reggelre a ponty megdöglött.

– Éjszaka kihúzták a dugót! – jajgatott Molnárné. – Elpusztult a ponty!

– Ügyes halat vásárolt – mondta Vitális Szabó István. – Öngyilkos lett.

– Várjon, fiatalember! Nincs rendőr, aki elhiszi!

– Ha nem maga mondaná, én sem hinném el.

Buzás Károly nevetett, amikor meghallotta a történetet.

– Ezt letudtad. És a hosszú combú lány, elegáns szálloda?

– Hozzáértő emberekkel beszélgetek. Okos tanácsokat kapok. Ne félts engem.

És bekapcsolta gépét.

A Púposban, pohár bor mellett, csöndesen, magabiztosan mondta:

– Elmúlik a tél, a tavasz, és nyári hajnalon álmomban látott lány mellett ébredek.

– Lehetetlen.

– Seggedbe csukott esernyőt dugni, nyitva kihúzni, az lehetetlen.

A zsúfolt villamoson Buzás Károly azt mondta, egy halat meggyilkolni nem kunszt.

– Ha Molnár néni pénzére spekulálsz, az már meredek.

– Ha feleséged horkol, vegyél füldugót. Ha tapenolod, kérd meg, ne morogjon. Ennyi a dolgod. Az enyémet bízd rám.

Vitális Szabó István valóban sok emberrel beszélt. Egyre jobban hitte, vágyakozása nem csupán álmodozás, hanem igenis megvalósítható.

Beszélt egy élsportolóval, barátságos kardvívóval, aki őszintén mondta, nem kérdés a kérdés, megleli a szebbnél is szebb, hosszú combú lányt, legyen nyugodt.

– Feledhetetlen emléke marad.

Vitális Szabó István a Púposban boldog mosollyal, pohár bor mellett elmondta szerencséjét Buzás Károlynak, aki tátott szájjal hallgatta. Ámult, milyen egyszerű az egész.

– Nem olyan egyszerű. Vigyáznom kell minden szavamra, mozdulatomra, nehogy megrebbenjen.

– Mikor valósítod meg?

– Augusztusban.

És úgy történt.

Augusztus közepe táján Vitális Szabó István megborotválkozott, hófehér ingbe bújt, fölvette vasalt öltönyét, nyakkendőt kötött. Zsebre vágta megtakarított ötezerhatszáz forintját, és elindult az éjszakába. Ment egyik lokálból a másikba. A kardvívó nem hazudott, szebbnél is szebb, karcsú lányok ittak vele konyakot, és röpke mosollyal magára hagyták.

Éjfél körül a Lenin körúton betért a Lúdláb királynőbe. Konyakot kért. Intett a cigányzenésznek, és életében először, hamis hangján magyar nótákat énekelt.

A szemközti asztalnál jegyüzérek számoltak. Egyikük átszólt, fogja halkabbra hangját, mert begorombul. Vitális Szabó István odalépett hozzá, fölállította székéről, szorosan megmarkolta két kezével a jegyüzér zakóját, és homlokába rántotta az arcát.

A hetedik kerületi rendőrkapitányságon az ügyeletes tiszt mérgesen kérdezte Vitális Szabó Istvánt, egy becsületes esztergályos hogyan kerülhet össze ilyen ócska alakokkal.

– Azt tanácsolom – mondta a rendőrtiszt –, maradjon itt, aludja ki magát. Majd reggel hazamegy.

Vitális Szabó István kérte, engedjék haza. Alszik valamennyit, reggel munkába megy.

De nem ment haza. Baktatott az utcákon, betért kocsmákba. Öt fél konyakot megivott még.

A Wesselényi utca sarkán, a kétes hírű Gambrinus szálló első emeleti szobájában ébredt. Ágyát napfény világította. Mellette fehér, gyér hajú asszony tátott, fogatlan szájjal aludt.

Vitális Szabó István megkocogtatta fejét.

– Mama, hogy kerültünk ide?

Az öregasszony nyögve, csontsovány karjára fölkönyökölt.

– Olyan kedvesnek tetszett lenni. Azt tetszett mondani, negyven forintot kapok.

Kimászott az ágyból, fölöltözködött.

Utcaseprő volt.

Vitális Szabó István a verőfényes utcán azon töprengett, hol ismerkedtek meg, miről beszéltek, hol hagyták a taligát, lapátot.

Másra nem mert gondolni.

A Púposban, pohár bor mellett, Buzás Károly izgatottan faggatta. Hogyan történt, milyen volt.

– Férfiember nem beszél nőügyeiről – válaszolta Vitális Szabó István.

A villamoson még ingerülten annyit mondott, konyakot nem szabad inni.

– Elátkozott ital.

– Hanem mit?

Gondolkodott.

– Talán cseresznyepálinkát.

Megóvott szerelem

MIÓTA világ a világ, szerelem születik, elmúlik.

Hívatlan vendég érkezik. Nem köszön. Leül asztalhoz, ágy szélére. Neve megszokás. Másként szólva unalom.

Hallgat. Figyel. Vár. Mint jó kártyás jó lapra. Nem az első leosztásnál akar nyerni.

Tudja, egy napon férfi vagy nő bukkan elő. Velejárója végiggondolatlan légyott, mely széttapos régen szőtt álmokat.

Ez bizony gyakran megesik.

Ilyenkor van sírás, szitok, átok, undorító válópör. A bírónő ásít. Szólítja a következő feleket, szégyenkező tanúkat.

E hívatlan vendég tudja, szűz lányt nem szabad elvenni. Előbb-utóbb kíváncsi lesz, érdekli, hogy ityeg a fityeg. Jámbor férj is veszedelmes. Röpke mosollyal, ügyes szemvillanással befűzhető. Azt viszont nem csupán hívatlan vendég, hanem mindenki tudja, ahol a szegénység besurran az ajtón, a szerelem kiszökik az ablakon.

A fiút és lányt e hívatlan vendég elkerülte.

A fiú és a lány magas növésű volt. Mindketten kék szeműek, világosszőkék. A fiú kosárlabdázott, a lány röplabdázott. Egyetemisták. Értelmesek. Intelligensek.

Nagyon szegények.

Keményen tanultak, mindig kitűnően vizsgáztak. A fiú a polgáz miatt bosszankodott. Nem értette, minek pocsékol erre időt, energiát, mi haszna lesz valaha is belőle. Angolból, németből fölső fokon vizsgáztak. A fiú könnyebben tanult, a lány többet ült a fenekén. Az évfolyamtársak, barátok, ismerősök szerették őket. Kitűnő humoruk volt, jó szívvel segítettek bárkinek.

Három gyereket akartak.

Senki nem értette, ha végeznek, megházasodnak, hol laknak majd, miből zabálnak, hol kapnak munkát.

Ők sem.

Csak annyit tudtak, halálukig együtt élnek, családot nevelnek. Soha nem hazudnak. Nem fogy el szívükből a szerelem, nehéz napokon a türelem, szájukról a nevetés.

A lányt Berkes Klárának hívták. Haját rövidre vágatta. Mindenki Kókusznak szólította. A fiú neve Szentkeresztes Elemér Endre volt. E miatt lett Mekmekk.

Egy alkalommal a könyvtárban szemüveges kollegina azt mondta Berkes Klárának, gyönyörűnél gyönyörűbb minden igaz szerelem. Ő nem jósnő, de annyit mondhat, ismer minden körülményt. Házasságuk második évében kifent késsel ugranak egymásnak. Mózeskosárban gyermek szolgáltat muzsikát.

– Sírodra azt vésik: Itt nyugszik Kókusz. Angolul, németül fölső fokon felhőkkel beszélt. Két lábán nem tudott járni, ágyban nem tudott feküdni. Gyermekét hirdetőoszlopnak dőlve, fárasztó trükkel készítette.

– Tizenhat szobás házam lesz, három fürdőszobám – nevetett Kókusz. – Hatalmas kertem, közepén szökőkút. Telefonon szólok férjemnek, jöjjön le az emeletről. Franciaágyunkban gyerekeket akarok gyártani.

– Így lesz. Így igaz – mondta a kollegina. – Hátatok meggörnyed, karotok leszakad hónap végén, amikor hazatalicskázzátok fizetéseteket.

A fiú esztendővel hamarabb diplomázott. Élelmiszervegyész lett. Nyelvpótlékkal pár ezer forint fizetésért. A lány, nyelvpótlékkal, még kevesebbért közgazdász.

– Nem kell talicskáznunk – mondta Kókusz. – Legalább sérvet nem kapunk.

– Lakást sem – mondta a fiú.

Kérvényt írtak.

Ha három gyereket produkálnak, öt éven belül lakást kapnak – jött az ígéret.

Albérletre nem telt keresetükből.

– Szeretlek – mondta a fiú. – Ha aluljáróban lakunk, akkor is. Este majd átlépnek fölöttünk az emberek.

– Táblát teszek mellénk – mondta Kókusz. – Vigyázzanak, állapotos vagyok.

Kókusz szülei a Berzsenyi utcában laktak. Apja többször visszaeső alkoholista. Ha ivott, ordított. Erősre itta magát. Ha józan volt, semmi embernek nevezte magát. Elege van az életből, öngyilkos lesz – fenyegetődzött. Időnként marék hashajtót zabált. A Korányi Kórházban fosósnak hívták.

A fiú szülei a Luther utcában laktak, ők is szoba-konyhás lakásban. Szorgalmas munkásemberek. Szerették Kókuszt. Nem ok nélkül.

A lány szerény volt, nem félt a házimunkától. Tudták, komolyan veszi az életet. Talpig becsületes. Nem hazudik. Apját átkozza, őszintén szánja. Anyjáért rajong.

És sugárzóan szép.

Megházasodtak.

A Luther utcai szoba-konyhás lakásba költöztek. Első lányát Kókusz, kit kis Klárának kereszteltek, ott szülte meg. Apósa vásárolt mózeskosarat.

Tündérszőke gyerek volt, mindig mosolygott.

– Ilyent még nem láttam – ámult az após. – Azt hiszi, kötelező.

És boldogság költözött a szűk lakásba.

Kókusz még két lányt szült.

– Tele vagyunk aprópénzzel – nevetett apósa, és puszit adott.

Egy délután Kókusz találkozott az utcán egykori polgáztanárával.

– Sokan várnak lakásra – mondta a tanár. – Dolgozzanak nyugodtan. Örüljenek három kislányuknak. Vannak még gondok. De a szocialista rendszer becsületes embereket nem hagy cserben.

Kókusz elmondta férjének a találkozást, de férje egy szót se szólt.

Kókusz félni kezdett. Egyre riadtabb lett. Aggódott szerelmükért, három gyermekükért.

– Sokan élnek rosszabb körülmények között. Várjon türelemmel – kérték a hivatalban a lakáselosztók.

Csúszópénze nem volt.

Amikor kiment a kapun, elbőgte magát.

Este az előszobában, sezlonon, paplan alatt férjéhez bújt. Nem mert szólni. A három gyerek a szobában, a nagyszülőkkel aludt.

Másnap munkahelyén Kókusz első ízben találkozott a folyosón nagy hatalmú főnökével, a vezérigazgató elvtárssal. Kókusz bordó, rövid ujjú blúzt, térdig érő szoknyát, sarok nélküli bordó szandált viselt.

A hatalmas, bőrrel párnázott ajtajú szobában a vezérigazgató elvtárs hatszáz forinttal emelte fizetését. Bosszús volt, amiért három gyerekkel ilyen körülmények között kínlódik. Jó tíz percig telefonálgatott, több emberrel beszélt.

– Maga kivételesen vonzó asszony – mondta Kókusznak. – Tíz napon belül két és fél szobás, összkomfortos lakást kaphat. Magán múlik.

Kókusz munka után a Berzsenyi utcában elmondott mindent anyjának.

Anyja kapásból felelte, nincs min gondolkodni. Három gyereke, férje, mindnyájuk boldogsága a tét. Férjének ne említse fizetésemelését.

– Büszke lesz, asszonya mily ügyesen bánik pénzetekkel. A lakás kiutalásán essen ámulatba.

Aztán mindketten sokáig sírtak.

Három hét múlva megkapták lakásukat.

Ámult mindenki. Elmondhatatlanul boldogok voltak. Kevés pénzükből olcsó bútort vásároltak.

A gyerekek hancúroztak, lármáztak.

A férj szorosan ölelte Kókuszt.

– Szeretlek – mondta. – Szép vagy.

Boldog volt.

Kókusz kék szeme könnyes lett.

– Ne haragudj – mondta férjének. – Sírnom kell.

A férj nevetett.

– Érthető – mondta. – Minden okod megvan rá.

És szerették egymást, mint szerelmük kezdetén.

Kókuszt egyre gyakrabban küldték külföldi tanácskozásokra. Ilyenkor férje szülei vigyáztak a három gyerekre.

– Fáradt vagy. Sápadt – mondta a férje. – Túlhajszolod magad. Nevetni is elfelejtettél.

Kókusz megpuszilta őt.

– Münchenbe megyek. Szükségük van rám.

Nézte három apró gyermekét.

– A fene se gondolta.

Hálóinget húzott.

– Ha egy üzlet menni kezd. Főosztályvezető lettem.

Két tenyerébe vette férje arcát. Nézte.

– Szeretlek. Ezt mindig tudd. De legvadabb álmomban nem álmodtam, így küzdök valaha a családomért.

– Tehetséges vagy – mondta a férje.

Kókusz leoltotta a villanyt.

– Kurva tehetséges. És kurva szorgalmas.

Párizsban a nagy hatalmú főnök bemutatta őt egy magas, nagy hatalmú elvtársnak. Derékszögben hajolt meg előtte.

– Férje vadászik? – kérdezte az elvtárs, akit a háta mögött nyámnyám elvtársnak neveztek, mert olyan nyámnyám módon beszélt. – Kedden Pesten leszünk. Délután hétkor várom, oroszlántól jobbra. Neve ott lesz a kapuőrnél. Fölkísérik.

Kókusz kedden, ezerkilencszázhetvenöt nyarán, oroszlántól jobbra belépett a Parlament kapuján. Nyámnyám elvtárs francia konyakkal kínálta. Mutatott egy szobát, ahol széles ágy volt.

– Éjszakába nyúló tárgyalások után mindig itt pihenek.

Kétezer forinttal emelték Kókusz fizetését.

Férje bámult. Örült. De megkérte Kókuszt, fogja vissza e kegyetlen tempót, mielőtt idegei cserbenhagyják.

– A tehetséggel, szorgalommal lehet gazdálkodni. De lehet botorul garázdálkodni. A vége tragédia.

– Szerelmes asszony vagyok. Becsületes feleség. Boldog anya.

Kormánykitüntetést kapott.

A következő fontos elvtárs telefonon, durva hangon mondta a Fővárosi Tanács illetékesének, ha másnap még a helyén akar maradni, Szentkeresztes Elemér Endrének azonnal utaljon ki Budán kertes tanácsi villát. Sok hasznot hozott a népgazdaságnak.

Három és fél szobás villában laknak. A férj gondozza kertjüket. Virágoktól pompázik. A három lány kitűnő tanuló. Kókusz keményen ellenőrzi őket.

– Szép pár – mondják róluk. – Ritka boldog házasság.

Eljött a többpártrendszer.

Egykori polgáztanáruk kiszállt nyugati luxusautójából. Elmondta, egy hamburgi vállalat pesti igazgatója. Megkérdezte Kókuszt, akar-e nála titkárnő lenni.

Kókusz ráordított.

– Menjen a kopasz, mocskos, alávaló, parazita, rohadt anyjába.

Később férje átölelte őt.

– Fáradt vagy.

– Fáradt – mondta Kókusz. – Kurva fáradt.

És a férje vállán zokogott.

Tréning

VÁGÓ Horváth Sándor hatvanhárom éves, nyugdíjas szerszámkészítőt hatalmas becsvágy fűtötte. Nem is akármilyen. Elszántan, konokul, ellentmondást nem tűrőn magyarázta szomszédainak, ismerősöknek, minden tartalmatlan életű emberről megvan megvető véleménye. Ő a mai napig megtartotta a kőtáblába vésett tízparancsolatot. Olyankor is, ha néha megkísértette az ördög. Egy dologban hibázott. Nem kívánja mentegetni magát, de annak gyárban eltöltött évtizedek az oka. Teljesen hiányzik belőle a küldetéstudat.

– E nélkül hogyan lehetett élni?

– Eltengődünk – mondta szomszédja. – Eszünk, iszunk, dáridózunk. Asszonyok seggét simogatjuk.

– Dögvész! Kongó üresség! Merő szégyen! Én minden nap keményen tréningezem. Elég jól haladok. Hónap múltán restruktív ombucman leszek.

– Nem baj.

– Ez csak a kezdet. Ha sikerül szétnyitnom valahány prosperált, ambivalens, adekvát agrárollót, föladom ombucmanságomat. Továbblépek.

– A küldetéstudatba?

– No, csak lassan. Nem olyan egyszerű. Fegyelmezni kell veszedelmes álmaimat.

A szomszéd bámult.

– Miért csodálkozol? – kérdezte Vágó Horváth Sándor. – Kardinálisan földúcolt, specifikus, joghézagos probléma. Ha szúnyogokról álmodom, numerusz nulla. Ha turulmadárról, abszolutikus győzelem.

– És jön a turulmadár?

Vágó Horváth Sándor ingatta fejét.

– Még nem. De jönni fog.

A szomszéd gondolkodott. Komolyan, bántó él nélkül mondta:

– Add el a televíziódat. Elég neked a kőtáblába vésett tízparancsolat.

Vágó Horváth Sándor szájából szánalom szólt.

– Ultizzál. Álmodd, amit álmodsz. Levelibékáról. Szakállas kecskéről. Idd meg borodat. De én identitással terhes professzionálisan stabilicionális, destruktívan kijelölt utamon végigmegyek mindenre elszánt küldetéstudatomig.

– És ha nem jutsz odáig?

– Lehetetlen. Rengeteg időt feccölök rá. Hátam izzad, agyam pattan.

A szomszéd fölordított.

– Baromfajzat! Frissen borotvált turulmadár!

– Ne ordíts – mondta szelíden Vágó Horváth Sándor. – Európa megriad. Én megharcolom harcomat. Van, aki segít.

– Hitler Adolf.

– Látod, itt a hiba. Neoliberális szöveget szajkózol. Mocsárszagú, jogsértő borzadályt. Nekem özvegy Kilincses Jánosné segít.

Ez így volt igaz.

Vágó Horváth Sándor középtermetű, ápolt, korát meghazudtolóan stramm férfi volt. Korán reggel ragyogó tisztára takarította szoba-konyhás, udvari lakását. Néhányszor leguggolt, fölállt. Két karját körkörösen előre-hátra forgatta. Ujját pulzusára tette, lehunyta szemét. Majd bólintott.

– Fasza – mondta.

Megmosakodott. Borotválkozott. Tiszta inget húzott. Asztalához ült. Cigarettára gyújtott. Lábát keresztbe tette. Bemelegített.

Csöndes, komoly hangon szólalt meg.

– Én úgy gondolom… Igyekszem röviden összegezni gondolataimat… Én úgy gondolom, hogy mindjárt a lényegre rátérjek… Én úgy gondolom… Én csak magam gondolom, senkivel nem beszéltem erről, hogyan gondolom, de most beszélek. Gondolataimat bárki füle számára dezinformációs közölni. Kitűnő hangulattal kijelentve… Én úgy gondolom, pofonegyszerű…

Megszívta cigarettáját.

– Ennyi elég ebből. Ez szúnyogszöveg. Kezdjünk hozzá.

A plafonra nézett. Homlokát ráncolta. Majd néhány pillanatig asztalát borító csipketerítőjét. Gondolatait rendezte. Félhangosan, komolyan munkához látott.

– Nagy koalíciós költőnk szavaival szólva: A csillagok dolgoznak, mi meg megyünk szépen. Megyünk egy prominens stratégiában lebonyolítandó dezillúzió törvényes erejű, ügyesen instabilizált, stratégikus, rövid lejáratos multinacionalizmusba.

Özvegy Kilincses Jánosné bekönyökölt a körfolyosóra nyíló, napfényes ablakon. Ötvenkét éves, csinos, szép arcú nő. Igazított aranykeretes szemüvegén.

– És ha a törvényes erejű nem oda megy?

– Akkor megváltoztatjuk a törvényt.

Vágó Horváth Sándor már nem törődött vele. Folytatta mindennapi tréningjét.

– Evidencia az agresszív kötődés apológiáját polémiával definiálni. Intellektuális negáció habitusa teoretikus teoretika teleologikus teológia teóriái tendenciáit technokráciába fullasztja.

Özvegy Kilincses Jánosné köhintett.

Vágó Horváth Sándor ránézett.

– Még itt vagy, Brigitta Viktória?

– Sokat kell még csiszolnod.

Vágó Horváth Sándor tréningezett tovább.

– Nonstop egzisztencializmus egzisztenciája dominancia. Nivellálás variabilitása civilizatorikus tempus. Mennyit kell még csiszolnom, Brigitta Viktória?

– Sokat. Ennyi kevés a turulmadárhoz.

– Jegyzeteltél?

Az asszony bólintott.

– A hangzengetésre is vigyáznod kell.

Papírlapot vett elő. Olvasta a szöveget.

– Objektum. Ökológiai hipotézis. Etnikumok. Negatív diszkrimináció, pozitív diszkrimináció. Európai autonómia. Szabadságcsorbítások.

– Ez nem jó, Brigitta Viktória. Ezt mindenki ismeri.

Az asszony kihúzta.

– Folytatom. Korrespondencia. Groteszk elemek. Diszkontált komprádor, potenciális struktúra, reprodukciós technostruktúra. Kvázivalóság kontraszelektálva és proszelektálva a pártoligarchiában potenciálisan horribilis deperszonifikált reperszonifikálást indukál.

– Potenciális már volt.

– Nem lehet elégszer. Ezeket, Sándorom, be kell építened.

– Csodálatos, Brigitta Viktória. Az nem baj, hogy református vagyok?

– Elhanyagolható.

– Akkor belecsúszhatunk a küldetéstudatba?

– Belém csússzál, Sándorom. Egyszerűbb. Fontosabb.

– Soha, Brigitta Viktória.

– Kőtábla. Tízparancsolat.

– Ez nem tréfa. Köszönöm, hogy nehéz utamon segítesz. De a tízparancsolat nem tréfa.

– Csaltad a feleségedet.

– Én? Kivel?

– Velem, Sándorom.

Vágó Horváth Sándor lehajtotta fejét

– Egyszer megbotlottam.

– Ezerhetvenegyszer. Milyen jó volt, Sándorom.

Vágó Horváth Sándor valameddig hallgatott.

– Jegyzetelsz?

– Ötvennél több szót. Este áthozom.

Azon a fülledt, nyári éjszakán az asszony Vágó Horváth Sándor ágyába bújt. Lihegtek, verítékeztek, elfáradtak. Vágó Horváth Sándor fölkönyökölt. Nézte az asszony fényes szemét.

– Brigitta Viktória, a Kelet-Európába a nacionalista liberális demokrácia kompenzációja megfelel?

Az asszony megsimogatta Vágó Horváth Sándor fejét. Boldogan mosolygott.

– Már nem kell sokat tréningezned, Sándorom. Mindent tudsz. Győzelemre születtél. Kiállhatsz a legnagyobb közönség elé. Elkápráztatod őket.

Félálomban Vágó Horváth Sándor csupán annyit mondott, elég jól halad. Célba ér. Hisz az óvatosságot is megtanulta.

– Félelmekről, munkásokról, gettóról, deportálásokról nem beszélek.

Elégedetten horkolt reggelig.

Valami történt

HA VAN szerelem, és van, megjelenik szegénynél, gazdagnál. Nagy ünnep, semmihez nem hasonlítható, gyönyörű tűzijáték. Majd e szédítő csoda, hosszabb-rövidebb varázslat után aláhull, eltűnik a sötétben.

Ilyenkor két ember egymásra bámul. Csodálkozik. Mintha valahol, valamikor már találkoztak volna.

Udvarias mosoly. Főbólintások.

Máskor egymásnak ugranak, pofonok, hajcibálás, verekedés. Iszonytató mondatokat mondanak. Hisztérikus zokogás.

Nemritkán rövid újsághírben említett, értelmetlen tragédia.

A szerelem, melyről itt szó esik, oly ritka. Talán hihetetlen is. Nem villanófény, lobbanás hajnalon vagy alkonyatban. Nem pillanatnyi hangulat szüleménye, mint könnyű bor bódulata. Mély, lélekkel áldott, ésszel végiggondolt, tartalmas szerelem volt. Alaposan fölszívódott bennük. Oly csodálatos zamatú, mint gondos gazda pincéjében sok esztendőn át tárolt óbor.

Tizenhat esztendős korukban kezdődött, kamaszodó fejjel. Ha alkalmuk akadt, csókolództak. Egyébként, szüleik meglepetésére, örömére, ágyba nem bújtak. Mértéktartóan viselkedtek.

Vasárnap hátizsákkal, kerékpárral kirándultak. Esőben, havazásban moziba, színházba jártak, jó könyveket olvastak. Gondolataikat kicserélték. Nem unatkoztak. Néha civódtak. Semmiségeken.

Kitűnően tanultak. A fiú középtermetű, érdekes, vonzó arcú, sűrű fickó volt. Ökle kemény. Lobbanékony természete miatt gyakran használta. Rezzenéstelen arccal nézte földre zuhant áldozatát.

Osztálytársai ennek ellenére Ködevőnek nevezték. Egyrészt, mert váltig hirdette, hisz tisztességben, házasságban fogant boldogságban, minden gondot elűző tisztaságban. Másrészt, mert fárasztó, furcsa, szokatlan mondatokkal beszélt.

– Hiába csodálkozol, így igaz – mondta a lány. – Elmagyarázod, a legártatlanabb, aranyszegélyű felhő szívében is tektonikus erő lakik.

– Bizony így igaz. Apró csiga lelkében is a természet kiszámíthatatlan ereje.

A lány nevetett.

– Ejnye no, a mienkben is?

A fiú komolyan nézte őt.

– Neked nem szabad meggondolatlanul nevetned. Társam vagy. Ültem a fűben, láttam, parányi rovar megvadult, a másiknak rontott. Megölte.

– Féltékeny volt?

– Nem tudom. A természet kiszámíthatatlan.

Szerelmük hajnalán úgy határoztak, a fiú autószerelő lesz, a lány tanárképző főiskolára megy. Ezen nem változtattak.

Kitűnően érettségiztek.

Ballagás után úgy döntöttek, megfelelő alkalommal házasodnak. Nem hazudnak. Gondolatban sem csalják egymást. Tűzön-vízen át lakást szereznek.

Csak a lány mondta később:

– Lehetetlen.

A fiú elcsámpította száját. Arca kiismerhetetlen lett. Cigarettára gyújtott.

– Reszkessen a polgármester. Szigorú leszek.

– Megtanítod a természet kiszámíthatatlan erejére?

– Igen. Két percig szuszog, többé nem tüsszent. Nem lesz influenzás.

A lány nevetett.

– Bezárnak.

A fiú bámult.

– Munkást? Ott még nem tartunk. Ki tartaná rendben a sokmilliós kocsijukat?

– Emberölésért akárkit bezárnak.

A fiú megszívta cigarettáját.

– Milyen bíróság ítél el? A munkás hajnalban kel, két kezével dolgozik. Nem ér rá nyakkendőben pofázni. Azért munkás. A munkás szerelmes. Házasodni, lakni akar. Nincs kétmillió forintja. A szülei se fizetik ki helyette, mert nekik sincs. Az élet minden munkája után sincs. Ezt tudnia kell minden polgármesternek. Ha süket, a Duna jegén hatalmasat ordítunk. Másikat választunk.

A fiú apja bement az egyetlen, egyablakos szobába. Bekapcsolta a televíziót. Felesége vacsorát vitt neki.

– Mit bámulsz? – kérdezte. – Hazudnak.

Férje a levest kanalazta.

– Érdekel, mit hazudnak!

A fiú nevetett.

– Apám, fölhergeled magad. Kihányod a vacsorát. Anyám meg sír.

– Minden férfi hány. Minden asszony sír. Így van elrendelve.

A lányra nézett.

– A te apád szerencsés. Ordít. Káromkodik.

A lány megpuszilta sápadt, kemény, ráncokkal barázdált arcát. Nevetett.

– Tetőtől talpig van identitással. Ha elküldik, ombucmannak megy, kiabálja. Anyám nyugtatja őt. Igéri, ő is vele megy.

A lány a Köztársaság téren lakott. Szoba-konyhás lakásban.

A fiú a kapuig kísérte őt. Váratlanul zuhogni kezdett az eső, dobpergésként verte a járdát. A homályos kapualjba húzódtak.

– A természet kiszámíthatatlan ereje – nevetett a lány.

– Igen. És ez nem játék. Ha felhő zokogni kezd, nem tehetsz ellene.

– Sírjon, ha bánata van. Megkönnyebbül.

A fiú komoly szemmel nézte őt.

– Ha félrelépsz, akár álmodban is, Káron ladikjába lépsz.

– Butákat beszélsz. Nem tudnám magammal elszámolni.

– Én megmondtam.

– Fehér ruhát hozunk a kölcsönzőtől. Együtt élünk jóban-rosszban, tisztességben nyolcvan évig.

Az eső vadabbul zuhogott, lármásan záporozta a járdát. A lány fölhúzta keskeny szemöldökét.

– És ha te öleled lány derekát?

– Nyolcvan évig a tied megfelel. Álmomban is.

– Ködevő, nyolcvanévesen aluljáróban ébren is fárasztó.

A fiú szeme beszűkült.

– Rám tartozik. Meg a polgármesterre.

Két kezébe fogta a lány arcát. Megcsókolta.

– Van oka félni.

A józsefvárosi polgármesternek nem kellett félni. Lakáskérdésük váratlanul megoldódott.

A fiú szülei meghaltak. Apja bélelzáródással műtőasztalon távozott örökre. Temetése után alig egy hónappal, fekete ruhás anyján augusztusban, ragyogó napsütésben, keresztülment egy kamion.

Rendőri nyelven szólva, személyazonosságát nehezen állapították meg.

A fiú keményen tartotta magát. A temetés után karon fogta a lányt. Száraz hangon annyit mondott:

– Azt bizony soha nem gondoltam, hogy palacsintát rakok apám mellé.

Kigombolta nyakán az ingét, lazított nyakkendőjén.

– Mulatságos.

Később, a villamoson, pokoli hőségben, mogorván a lányra szólt.

– Ne sírj! Ha így volt megírva, így volt. Százszor mondtam, kivédhetetlen a kivédhetetlen. Nem zabálom magamat. Nem kedvelem a halottkultuszt.

A lány kérte őt, ebédeljen náluk, de a fiú elnézést kérő mosollyal szabadkozott, nem tud enni. Hazamegy, alszik egy órát.

– Ne igyál – kérte csöndesen a lány.

– Ne félj. A szagától is undorodom.

Nem ivott. Más baj volt.

Este a lány odaköltözött hozzá. Két megpakolt bőrönddel. Sötétedésig csöndesen beszélgettek. Életről, e rövid élet értelméről, mindarról, amiért valóban érdemes reggel fölkelni, gondokkal birkózni, este lefeküdni. Pontosan föltérképezték jövőjüket. Azt is, noha a fiú ellenezte, magyarázta, elég jól keres, minden nap zsebébe dugnak több száz forint borravalót, a lány kötötte magát szelíden, addig nem szül gyereket, nem okos, nem is becsületes, míg nem kapta kézbe diplomáját.

Nagyon szerették egymást.

Mielőtt ágyba bújtak, a fiú két mécsest gyújtott, a szekrény tetejére tette, majd a lány mellé feküdt.

– Azért, akárhogy magyarázom, mégiscsak történt valami – mondta meglepően nyugodtan. – Értek mindent e kurva életben, akkor is történt valami.

Öt perc múlva aludt.

A lány hallgatta a mécsesek sercegését, nézte a mennyezeten imbolygó fényeket. Végtelenül szánta a fiút.

Igen – gondolta –, valami történt.

Három hétig minden este világított, sercegett a két mécses. A lány remegett már az álmatlanságtól, idegességtől. Nem szólt, hisz valami történt. És tudta, a fiú milyen érzékeny.

Szerény esküvőt tartottak. Apró civódásoktól eltekintve, melyekben főként a lány volt hibás, szépen éltek.

Házasságuk egyetlen esztendeig tartott.

Okát fölösleges kutatni. Hétköznapi.

A fiú összeállt a lány egyik évfolyamtársnőjével.

– Oly szép a melle, feszes a combja – magyarázta. – A természet ellen mindenki tehetetlen.

A lány két bőröndjével hazaköltözött. Anyja ijedten nézte őt.

– Semmi baj – mondta a lány. – Este mécsest gyújtok.

Furcsa mosollyal hozzátette:

– Azért mégis történt valami.

Plusz ÁFA

MADOCSAY Emil kárpitosmester igen jómódú, igen alacsony, igen csúnya, hatvannyolc esztendős ember volt. Huszonkét munkás dolgozott tágas műhelyében. Aranyat, ékszert, dollárt vásárolt, haszonnal eladta.

Sokfelé megfordult, sok ember utálta.

Legjobban hatvannyolc éves, sovány felesége, Elvira.

Minden Cronin-könyvet olvasott. Mást nem, de azokat a tűnő évek alatt sokszor.

Férje tisztelte a nő műveltségét.

Elvira lenézett mindenkit. Mosolyognivalóan játszotta az előkelő, vagyonos asszony szerepét.

Halkan beszélt, egyre kevesebbet. Később heteken át hálóingben feküdt ágyában. Olvasta Cronint, vagy bámulta a velencei csillárt. Enni sem evett. Néha kekszet majszolt.

Férje vendéglőből finom levest, húst, főzeléket vitt haza. Kérlelte, üljön asztalhoz.

Elvira nem mozdult, nem szólt.

Férje tehetetlenül járkált a szobában.

– Ez így nem mehet tovább. Egyre gyakrabban görcsöl a szívem. Fölfordulok.

Elvira hosszú szünet után, halkan szólalt meg.

– Csak ne érj hozzám.

Madocsay Emil fűnek-fának mesélte, felesége elmebeteg.

– Mindent megteszek érte. Bőrkötésbe köttettem Cronin-könyveit. Egy ilyen művelt nő, és nem akar ágyából kimászni.

Belvárosi cipészmester tanácsolta, ne állapítson meg diagnózist, vizsgáltassa meg ideggyógyásszal.

– Kap tucat injekciót. Fölkel. Eszik.

Műhelyében az idősebb kárpitossegéd, akiben a legjobban megbízott, azt mondta, vigye szeretetotthonba.

– Pénzért talán emberségesen bánnak vele.

A tizenkilenc éves, csinos fölszolgálólány, Szolnoki Erzsike kijelentette:

– Csuda muris. A végén még ágyába pisil.

Kacéran nézett Madocsay Emil csúf arcába. Nevetett.

– Én ágyban mást csinálok.

– Erzsike, maga a legszebb lány Budapesten. Aranyos kis Erzsike, a legszebb az egész világon.

Ötszáz forint borravalót adott.

A házmesterné intézte el a legrövidebben.

– Ha a tisztelt naccsága nem akar enni, koplaljon. Lefogy. Olcsóbb a koporsó.

Vasárnap délben Madocsay Emil kérve kérte asszonyát, másszon ki ágyából, öltözzön föl. Kitűnő vendéglőbe viszi ebédelni.

Elvira szótlanul bámulta a csillárt.

– Lifttel lemegyünk. Autóba ülsz. Megebédelünk. Hazahozlak.

– Hozzám érsz. Liftben, autóban. Véletlenül asztalnál.

Madocsay Emil a bejárónő mellé nyugdíjas ápolónőt fogadott.

– Nővérke, nem lesz könnyű dolga. Legyen türelmes. Etesse.

– Legyen nyugodt, megbarátkozunk. Beszélgetünk. Asztalhoz ülünk.

Madocsay Emil hálásan köszönte. Autójában ült, megebédelt, majd rajztanár öccséhez ment dumálni.

Madocsay Sándor, két gyerek apja, miután végighallgatta bátyja sirámait, annyit mondott:

– Nem beteg. Fogalmam sincs, hogyan mászol ki a lekvárból.

Madocsay Emil ült a széken. Rövid lábán bokáig érő, fűzős cipőjét bámulta.

– Én sem tudom. Tegnap is szívgörcsöm volt.

– Csináltass EKG-t. Kardiológus vizsgáljon meg.

– Egy ilyen művelt asszony. Az ember csak ámul, mennyit olvasott. Falta a könyveket. Az ember fejet hajt nagy tudása előtt. És tessék.

A rajztanár bólintott.

– Művelt emberekkel megesik ilyesmi. Sok könyv sok gondolatot ébreszt. Sok gondolat bajt csinálhat.

– Én is hibás vagyok.

– Ugyan miben?

A kárpitos csúnya, erősen kopaszodó fejét csóválta. Majd azt kérdezte:

– Csóró vagy, öcsém?

– Megélünk, bátyám.

– Ha pénzre van szükséged, szólj.

– Majd szólok.

– Nem beszélnél Elvirával? Talán segít.

– Megpróbáltam, tudod. Idehoztad autóval. Nem szállt ki. Behajoltam az ablakon, beszéltem vele. Annyit mondott, hagyjam békén. Komoly zenét akar hallgatni, mert még nem hallgatott komoly zenét.

A kárpitos gondolkodott.

– Írj föl lemezeket, öcsém.

– Milyent? Mennyit?

– Komolyat. Ötvenezer forintért.

A rajztanár közömbösen mondta:

– Rajtatok a zene nem segít.

– Hát mi? Meddig cipeljem ezt a puttonyt?

– Nem tudja senki. Csak Isten.

Az ápolónő a második héten megmondta Madocsay Emilnek, nem kínlódik tovább. Elege van. Minden erőfeszítése reménytelen.

– Fölöslegesen nem veszem el a pénzét.

– Nővérke, a pénz nem számít. Maradjon. Talán holnap, talán a jövő héten leviheti sétálni.

Este a fiatal fölszolgálólánynak, Szolnoki Erzsikének elpanaszolta keserves sorsát. Arany karórával ajándékozta meg.

– No de ilyet! – ámult a lány. – No de ilyet!

Nyugtatta a kárpitosmestert, higgyen neki.

– Baj után öröm jön. Biztos lehet benne, minden jóra fordul.

Madocsay Emil másnap négyezer dollárt adott el egy gyárigazgatónak, aki komoly hangon tanácsolta, forduljon pszichiáterhez.

– Hetenként háromszor is meglátogathatja a feleségét, beszélget vele. Nem olcsó mulatság, de megéri. Fenyő Lajos pszichiáter főorvost ajánlhatom.

A főorvos luxusautóján hetenként háromszor elment Elvirához beszélgetni. Alkalmanként ezer forintért. Egy hónap múlva azt mondta Madocsay Emilnek, felesége az asztalnál ül, nevetgél.

– Amikor meghallja a maga lépteit, meghallja, hogy lenyomja az előszobaajtó kilincsét, ágyába menekül.

– Én vagyok a hibás – mondta Madocsay Emil. – Imádom a fiatal lányokat. Folyton szerelmes vagyok.

– Én is kedvelem a csinos, fiatal lányokat – nevetett a pszichiáter. – Csak nagyobb baj ne érjen bennünket soha.

A műhellyel nem volt gond. Másfél tonnás teherautóval hozták-vitték az elkészítendő, elkészített fotelokat, kanapékat, rekamiékat. A segédek házhoz mentek, szerelték a karnisokat, függönyöket.

Madocsay sok pénzt adott az adóellenőröknek, értékes ajándékokat a mindig mosolygó Szolnoki Erzsébetnek.

Elvira beszélgetett Fenyő Lajos pszichiáter főorvossal. Ha férje lépteit meghallotta, változatlanul ágyába menekült, szót nem szólt.

– Nem javul a valuta – mondta Madocsay Emil. – Menekül előlem.

Fenyő Lajos igazított selyem pillenyakkendőjén.

– Amerikai szakirodalomban is kikerestem hasonló eseteket. Kötelességem megmondani, Elvira nehezen gyógyítható, de nem reménytelen. Csak hát türelem, nagyon sok idő, sok beszélgetés szükséges.

– De én szerelmes vagyok – panaszolta Madocsay Emil. – Utazni akarok aranyos kis Erzsikémmel Párizsba.

– Utazzék. Vigyáz rá az ápolónő. Én is eljövök, ha kell, hetenként négyszer is. Fél órákat beszélgetünk.

– Találjon jobb megoldást. Nem akarok a szállodában idegeskedni, Elvira nagyon művelt, érzékeny.

– Megértem magát – tűnődött a főorvos. – Ez a hivatásom.

– A pénz mindenre talál megoldást. Szegény ember nyugtalan, éjjel hánykolódik, paplanát rugdalja, feleségével ordít. Nyugalmat akarok.

Fenyő Lajos pszichiáter főorvos igazat adott neki.

– Ha elutazik, bedugjuk a mamuskát hozzánk a kórházba. Könnyű nyugtatótól bóbiskol majd. Heti tizenötezer forint.

– Hogy viszi be?

– Könnyen. Ez a hivatásom.

Madocsay Emil Párizsban járt Szolnoki Erzsikével. Háromszéki Mártikával Londonban. Utazott sokfelé, sok fiatal lánnyal. Mindegyikbe szerelmes volt. Mindegyikkel boldog volt.

A mamuska bóbiskolt.

Madocsay Emil egy alkalommal megkereste öccsét. Elmondta, ilyen szerelmes még soha nem volt.

– Veronikának hívják. Árva. Tizennyolc éves. Rómában luxushotelban laktunk, most budai IBUSZ-lakást bérelek neki.

Föl is hívta azonnal telefonon.

– Hogy aludtál, aranyos picikém? Ugye nagyon szeretsz? Fél óra múlva nálad vagyok, tündérkém. Puszi, puszi.

Azután a rajztanárhoz fordult.

– Csóró vagy, öcsém?

– Megélek, bátyám.

– Ha szükséged van néhány ezer forintra, szólj. Ne szégyelld magad. Havi húszszázalékos kamatra adok. Csinálunk róla papírt.

– Egy baj van, bátyám. Nem szidhatom anyádat. Takarodj!

Múlt az idő.

Egy napon Fenyő Lajos pszichiáter főorvos telefonon kérte Madocsay Emilt, sürgősen látogassa meg.

Körbevezette vadonatúj rózsadombi, háromszintes, csupa üveg villájában.

– Ötvenmillióba került – magyarázta.

Madocsav Emil elismerően bólintott.

– Megérte.

– Be kell függönyözni az ablakokat.

– Hatalmas munka. Legalább százezer forint.

– Ne tréfáljon. Barátságból.

– Barátságból százezer. Plusz ÁFA – nevetett Madocsay.

A főorvos hallgatott valameddig. Szűk szemmel nézte ezt a nagyon csúnya embert.

– A mamuskát mikor szeretné kórházi ágyon bóbiskoltatni?

– A mamuska nem bóbiskol. Aluszik.

Bekötötte cipőfűzőjét, fölegyenesedett.

– Tegnap meghalt. Mint a sicc!

– Nagy gazember maga, Madocsay.

– Az. És folyton szerelmes.

Autója ablakából kiszólt.

– És minden csók után adót fizetek.

Rád gondolok

FÜLÖP Márton szülei egyetlen gyermeke volt, szemük fénye.

Apja, Fülöp Sándor, jómódú belvárosi úri szabó mester. Mindig tréfálkozó, mosolygó, szép szál ember. Lányok, asszonyok kedvence.

Nem sokat vacakolt velük. Nem cifrázott szöveget, időt sem pocsékolt rájuk. Ha bármelyik kacérkodott, illegette, kellette magát, rászólt.

– Mit mozgatod üleped? Ha gondod van, szólj. Ágy van, nadrágomon kitűnő villámzár! Vagy kérd meg anyádat, főzzön belőled paprikást!

Vitte mindet szép számmal ágyba. Megkérte, másnap ne köszönjenek. Pofátlanságnak tartja, nagyon megharagszik. És ha ő megharagszik, akkor Jézus.

Sokan tudták, nagy nőcsábász. Sok nő szája eljárt.

Valószínű, felesége is sejtette e röpke kalandok tömegét. A törékeny asszony okos volt, szerette nőbolond férjét. Soha nem szólt kalandjai miatt. Ostobaságnak tartotta cirkuszt rendezni. Egyrészt, férje úgyis letagad mindent. Nevetve kérdezné, ki látta őt, ki tartott gyertyát. Másrészt bizonyos volt benne, nincs olyan nőcike, akiért otthagyná.

Néhány alkalommal, vasárnap ebéd után, amikor átsétáltak karon fogva egymást Budára, levegőzni, ügyesen, tréfálkozva meg is kérdezte.

– Sándor, ha jön egy gyönyörű asszony, velem mi lesz?

Férje átlátott rajta. Megállt. Ő is mosolygott.

– Asszony, mi jár a fejedben? Esküt tettünk, halálunkig nem hagyjuk el egymást.

Megcsókolta felesége homlokát.

– Szeretlek – mondta csöndesen, őszintén. – Ha nem tudod, borogasd be homlokod.

Fenyőtobozt emelt föl. Forgatta.

– Ha egyszer váratlanul hazamegyek, ruhátlanul férfival ágyban talállak, sírógörcsöt kapok. Vagy élesen zokogok, hogy elreped az ablaküveg.

– Megversz?

Fülöp Sándor ámult.

– Feleségemet? Ordítok. Ó, mit tettél! Most pirul mindkét fülem! Izzad a talpam! És kancsó vizet öntök a legény pöcsére.

Az asszony hangosan nevetett.

– És ha megfázik?

– Anyukája dunsztkötést rak rá.

Az asszony fenyőtobozzal férje feje búbjára ütött.

– Az ország legnagyobb gazembere bolondított meg.

– A legnagyszerűbb férfi. Dolgozik, nem cigarettázik, nem iszik, nem kártyázik, nem lóversenyezik, nem szórja a pénzét.

Az asszony nézte őt.

– És még?

Férje hallgatott egy percig.

– Huszonegy éves vagy. Este, ha ágyba bújunk, átölellek, megcsókolom szádat. Csukd be szemed, imádkozz.

– Miért?

– Gyereket akarok. Fiút.

– És ha lány?

– Óvodányi lányt szülhetsz. De addig recsegni fog ágyad, míg egy fiút nem produkálsz.

– Nem kívánsz sokat?

– Nem. Csupán egy trónörököst.

Messzire hajította a fenyőtobozt.

– És holnap ebédre töltött paprikát.

Májusban a törékeny asszony fiút szült. Márton névre keresztelték.

Mint később, hosszú esztendők múltán kiderült, ez a jó eszű, jól fejlett gyermek annyi szenvedést, keserűséget okozott szüleinek, hogy anyja, apja fölőrlődött az áldatlan, váratlan, reménytelen küzdelemben, hisz mindenük, igaz kincsük Márton volt. A mindennapi, apja számára végképp érthetetlen, csöndes faggatódzásba, harcba beleroppantak.

Hiába vallatták Mártont, mi oka, hogy nem kedvelik a lányok.

Márton eltűnődött. Maga sem tudta.

– Kedvelnek, szeretnek – mondta. – Jó barátnak tekintenek. Mással csókolódznak.

Apja fölcsattant.

– Karold át derekukat, markold meg seggüket. Ha sokat beszélsz, bámulnak. Szűzen halsz meg.

A fiú nézte apját. Visszafogta könnyeit. Keserűen mondta:

– Mégsem vagyunk állatok.

– Nem. Mondjál nekik verseket. Rögtön ágyadba bújnak. Ha nem, ne keseregj.

Egyszer, érettségi után ütötte meg fiát. Hirtelen indulattal, nagy erővel.

– Most Vágó Mártát hagytad ki! – ordított.

Sorolta a lányokat.

– A múlt héten Jászberényi Ilonát! Három este Molnár Zsuzsával ültél a cukrászdában. A térdét se fogtad meg. Mit mondtál neki?

Márton keze fejével letörölte orráról a vért.

– Azt mondtam: Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár.

Apja üveges szemmel bámulta.

– Nem igaz. Ilyen nincs.

– Goethe írta.

Apja csöndesen mondta:

– Ki érti Istent? Százhetvenhat centi magas. Karcsú. Izmos. Egészséges. Jó méretű szerszáma van. És divatos ruhákat viselő gyóntató pap.

Este, ágyban, panaszkodott feleségének.

– Fiam tizennyolc éves siratófal. Akit cserbenhagyott lovagja, ha kedve tartja, nála bőghet. Nem mulatságos?

Az asszony nyugtatta.

– Jóképű fiú, fiatal. Akad neki lány.

– Verseket mond! – háborgott férje. – Miért nem verekszik? Veszek neki élő csirkét, előttem elvágja torkát. Ha nem, papnak adom. Beül egy kalitkába, hallgatja huncut nők gyónását.

A fiú biológus lett, máshová nem vették föl.

Sok lány elmondta neki bánatát.

Mindegyikbe szerelmes lett. Reménytelenül.

Apja már nem szólt érte. Betegeskedett. Keserű emberként halt meg.

Fülöp Márton negyvenöt évesen, kopaszodó fejjel, galambősz anyja mellé ült esténként. Szebbnél szebb verseket olvasott föl neki.

Anyja szelíden nézte őt.

Mindkét fülére süket volt.

Álmodta egyszer

BARÁNYI Péter szerszámkészítő hatvanévesen, saját kérésére nyugdíjba ment. Jó néhány munkás, középszerű, tehetségtelen megkönnyebbült.

Ez természetes.

Barányi Péter megszállottja, oly kitűnő tudója volt szakmájának, amilyen alig akad. Együtt élt, lélegzett a forgácsoló egyben minden géppel, meglátott minden ügyetlen mozdulatot, meghallott minden disszonáns hangot. Harag fogta el, ha ügyetlenkedett a villanytargoncás. Rászólt.

– Mit totojázik, nem dodzsemen ül a vidámparkban. Az akkumulátor nem égi ajándék, nem kertben terem. Pénzbe kerül.

Akaratlanul sok embert megalázott, néhány mondattal megmart.

Kivéve egy húszéves lakatost, aki szorgalmas volt, nem fecsegett, nem emelt szájához sörösüveget, soha nem használt csúnya szavakat. Két keze aranyat ért.

Ezt a visszahúzódó, magányos fiút Fegyverneki Istvánnak hívták.

Barányi Péter utolsó munkanapján még megállt egy esztergapadnál, odaröffent az esztergályosnak.

– Szenved a gépe, sír a munkadarab, mint a magára hagyott csecsemő. Kegyetlenség. Tanulja meg ezt a pofonegyszerű munkát, vagy kéregessen az aluljáróban. Uram, amit itt csinál, nagyobb szégyen.

Barányi Péter kopasz volt, feje fényes, mint a biliárdgolyó, Dús, fekete szemöldöke, metszett, fekete szeme, széles, erős válla, magas termete, puha, párduckönnyű mozgása miatt háta mögött tatár kánnak hívták.

Idős kora ellenére az asszonyok izgalmas férfinak tartották.

Csak a főmérnöktől búcsúzott el. Régóta ismerték egymást, mindketten valamikor a Weiss Manfréd kismozdony gyáregységben kezdtek.

Fegyverneki Istvánt magához intette.

– Most mit csinál majd, Barányi úr? – kérdezte a fiú.

– Hajnalban lemegyek a térre. Figyelem, hogy nő a fű.

A fiú szótlanul nézte őt. Majd csöndesen kérdezte:

– Mennyi lesz a nyugdíja?

– Nyolcezerkétszáz forint – felelte Barányi Péter. – Nem kevés – tette hozzá. – Minden volt kommunista nagyfejűnek megszavaznám.

– Meg szükséglakást – mondta komolyan Fegyverneki. – Legyen hol pihenniük. Egy ablak is jár nekik. Lássák, milyen a világ.

Barányi Péter behúzott szemmel nézte őt.

– Fél az ordítástól, késektől?

– Ordít, aki ordít – vont vállat Fegyverneki. – Nappal fény táncol a késeken, este lámpa furcsa színe.

– Vigyázzon magára, Fegyverneki.

– Hiányozni fog, Barányi úr.

Barányi Péter napjai békésen teltek.

Keveset beszélt, szokatlan mondatokkal fejezte ki magát. A letűnt vezetők élete, sorsa foglalkoztatta. Nem gyűlöli őket, magyarázta esténként feleségének.

– Hernyókat nem lehet gyűlölni. De miben hittek? – tűnődött. – Csúsztak-másztak, csúsznak-másznak ma is. Újra vezérek lettek.

Felesége, Margitka, alacsony, kövér, majdnem vak, sokdioptriás, vastag szemüveget viselő asszony, aki több mint harminc esztendeje rögeszmésen féltékeny volt, megágyazott. Nyugtatta férjét. Kérte, ne rágja magát olyasmin, ami nem tartozik rá.

– Hanem kire, Margitka?

– A mennyei Atyára. Ott már hiába csúszkálnak.

Barányi Péter hitványul érezte magát. Abban bizonyos volt, nemsokára meghal. Éjszakánként eltűnődött. Nem félt. Eleget dolgozott, kínlódott.

Csupán az aggasztotta, mit csinál nélküle majdnem vak felesége. Megoldást kell találnia, mert nagyon szereti.

Margitka hiába kérte, ne izgassa magát politikán, volt nagyfejűek sosem volt hitén, gazdagságán. Ne keressen igazságot.

– Gazemberek – mondta Barányi Péter. – Milliókat harácsoltak a verítékemen.

Kiment a vécére, kihányta a krumplipürét.

– Meghalok, Margitka.

Az asszony kérte, menjen sétálni.

– Süt a nap, bámuld a várost. Erős, stramm férfi vagy. Csak nőt ne csípj föl. Semmi kedvem válóperes tárgyalásra járni. Május van, veszedelmes hónap.

– Mire leesik a hó, eltemetsz – mondta Barányi Péter.

Május végén, este, elindult Angyalföldre. A Fóti út után néhány megállóval leszállt a villamosról. Lármás kocsmák előtt baktatott.

Földszintes, ócska ház parányi szobájában találta Fegyverneki Istvánt. Lepedővel letakart szalmazsákon, színehagyott paplan alatt feküdt. Üres ládára állított lámpa fényénél olvasott.

– Szedje a cókmókját, Fegyverneki. Velem jön.

Bejelentette lakásába a fiút.

Margitka meggyőződése volt, férje balkézről gyártott fiát vitte oda.

– A haja oly sűrű, fekete, mint a tiéd volt. A szeme is úgy izzik. A szavajárása is olyan.

Barányi Péter, amikor az első hó betakarta a Józsefvárost, meghalt. Esztendő múltán Fegyverneki István megtakarított pénzéből sírkövet állított neki.

Amit tudott, segített az özvegynek. Nemcsak keresetével. Ha megtért a munkából, takarított, szenet cipelt a pincéből, a lakást, míg el nem jött a tavasz, fűtötte. Az özvegy nem talált rajta kifogásolnivalót.

A fiú csöndes volt, udvarias, de az asszony haláláig nem ismerte ki, nem tudott vele mit kezdeni. Áradt belőle valami megmagyarázhatatlan közöny, titokzatos magány. Ha kérdezte szüleiről, életéről, a fiú mosolygott, másról beszélt. Különös gondolatait szokatlan szavakkal, varázslatosan mondta el. Az özvegyasszony többször kérte, szólítsa Margit néninek. De a fiú, anélkül, hogy magyarázkodott volna, őszinte szeretettel továbbra is asszonyomnak szólította.

Szombat délutánonként, ha elkóborolt, este mindig cukrászsüteményt vitt az özvegynek. Néha mesélte, hegyekben járt.

– Nem értem, miért lövik le az őzeket, szarvasokat. Lefeküdtem a fűbe. Vadgalamb röppent homlokomra, jó ideig nem szállt el. Ha érdemes, ezért érdemes élni.

Az özvegyasszony megszokta már a fiú történeteit.

– Talán más is akad – mondta. – Például egy rendes lány. Életre szóló házasság.

– Asszonyom, a galamb honnan tudta, hogy nem tekerem ki a nyakát? Az életben mindenki mindenkinek a nyakát tekeri.

– Te mindig szomorú vagy – mondta az asszony.

– Csak az emberek között. Nem látják meg soha a csodát. Csak azt becsülik, ami pénzért kapható. És én sajnálom őket.

Fegyverneki István magas, szép legény volt. Egy lány azt mondta barátnőjének:

– A franc essen a bánatos képébe. Ha néha elmosolyodik, mintha egy nagy csillárt meggyújtanának.

A lányok rajzottak körülötte.

Nemcsak, mert nem sokat törődött velük. Udvariasan, furcsán beszélt. Ezerszer megpróbálták kideríteni, hol született, kik a szülei. Amelyikük moziba, sétálni ment vele, faggatta. De még az is titok maradt, vajon meghaltak-e, élnek-e, ismerte-e őket. Kacérkodtak.

Némelyikükkel csókolódzott. Azok dicsekedtek.

Egy-két találkozás után a fiú szép mosolyával, csöndes hangján, pestiesen szólva, bemondta az unalmast.

A lányok határozottan állították, nője van. Buja asszony, aki testével rabságban tartja, azért képtelen szerelemre.

Ez nem volt igaz.

Minden lány ámult, amikor Fegyverneki István szerelmes lett barátnőjükbe, a hülye nevű Vastag Máriába, aki vékony volt, akár a drót, magas, mint a fiú. Arca szép, két melle formás. Mindig nevetett, fehér fogai villogtak. A lányok nem értették, miért választotta Vastag Máriát, de tudomásul vették. A szerelem csoda. Megmagyarázhatatlan.

Egy esztendeig jártak együtt.

Szép esztendejük volt, a lány sokat nevetett. Olyanon is, amitől a fiú megrezzent, elkomorult.

Egy alkalommal a lány nagy nevetés után hirtelen elhallgatott. Ingerülten kérdezte, mi a baja, talán savanyú káposztás hordóban gyártották?

A fiú nem válaszolt.

– A bilin is szomorú voltál? Mióta vagy szomorú?

A fiú várt egy percig.

– Egyszer azt álmodtam, pofon ütöttem a holdat. Elsápadt. Azóta szomorú vagyok.

A lány élesen fölnevetett.

– Ez igen! Hokedlira álltál! Pofán csaptad!

Néhány nappal később Barányi Péter özvegye meghalt. A fiú a férje mellé temettette. Majd otthagyta a lakást.

Vastag Mária hiába kereste. Nyomtalanul eltűnt.

– Fölszívódott – mondta egy lány. – Nem volt komplett.

– Lökött volt – bólintott Vastag Mária. – A szivárványos, hülye dumájával.

Múltak az évek, házasodtak a lányok.

Vastag Mária is férjhez ment. Sok ajándékot, virágot kapott.

Egyik csokorra cédulát tűztek. Szép kézírással ezt írták rá: Álmomban egyszer pofon ütöttem a holdat. Elsápadt.

– Ezt a marhaságot ki írta? – kérdezte a férj.

Az asszony nevetett.

– Fogalmam sincs.

Férjéhez bújt, nevetett.

Annyira nevetett, hogy könnyei potyogtak.

Rögeszmések

A FÉRFI, autóbuszsofőr, tagbaszakadt, hatvanéves ember, miután nyugdíjazták, jóformán sötétedésig ablakukban könyökölt. Bámulta a Rákóczi út forgalmát. Időnként félhangosan beszélt, csak úgy magának. Halkan káromkodott, nem is tudott róla.

Amióta nem járt dolgozni, halálától félt. Rögeszmésen ismételte ablakukban:

– Temetésemen nem lesz senki. És ha lesz néhány ember, azok is hazamennek. A villamoson pofáznak minden marhaságot. Leginkább, hogy mit zabálnak vacsorára.

Ilyenkor kiköpött ablakukon.

– A rohadt dögök! – mondta és káromkodott.

Egyébként jámbor ember volt.

Évtizedek óta hetenként többször megverte feleségét, néha naponta kétszer is. Sok értelme nem volt. Az asszony hamar megszokta a pofonokat, de úgy érezte, kötelessége jajongani. Ha nem felejtette el, nem hagyta férjét csalódni.

– Jóskám, miért kaptam? – kiabálta. – Két ekkora pofont.

– Tudok nagyobbat. A fejed is elröpül.

– Erős ember vagy – bólintott az asszony. – Medvét is agyonütsz.

Mosogatni kezdett. És törlesztett.

– Ha sírba raknak bárkit, Jóskám, ott a kukacok erősek.

A férfi ült a hokedlin. Komoran hallgatott. Majd fölállt, keményen megfogta felesége vállát.

– Nem kérdezed, miért ütlek?

– Mert szeretsz.

– Az biztos. Mint a híg szart.

– Neveletlen vagyok. Sokat nevetek, énekelek.

– Nem azért.

– Akkor maradjon nagy titkod.

– Egyszer megmondom.

Fölemelte az asszony állát. Szemét nézte.

– Egyszer elmondom. Istenre esküszöm, halálod órája lesz.

Az asszony nevetett.

– A szeretet ünnepén. Karácsonyfa alatt. Máskor nem érvényes.

– Hol voltál este hétig?

– A szeretőmnél. Huszonkilenc éves. Minden lábujjamat megcsókolja.

– Leveszed a cipőd, harisnyád?

– Meg a bugyimat.

Kapott egy pofont. Nevetett.

– Egészségedre! – mondta. – Gyere, kapcsoljuk be a televíziót.

– Váljunk el, rühes.

– Ezer éve gondolok rá. Ahogy megtanulsz egyedül a vécére ülni, Isten veled, Jóskám.

– Mi van ma a televízióban?

– Videoklip, amit úgy utálsz – mondta boldogan az asszony. – Sok videoklip.

Este, hálóingben, az asszony éjjeliszekrénylámpa fényénél énekelni kezdte, hogy ázik a katona. Két kezével feje fölött csápolt.

Kapott egy pofont.

– Igazad van, Jóskám. Idegtépő hangom van, de szeretek szép nótákat énekelni. Ez nem tilos.

– Nem. Megforgatlak a fejem fölött. A falhoz csaplak.

Az asszony puszit adott neki.

– Jóskám, inkább zsidózz. Meséld, autóbuszon hogyan tolonganak. Lakótelepen hogyan foglalták el a lakásokat.

– Ma nincs kedvem.

– Jóskám, csak tíz percig. Olyan szépen csinálod.

– Nézem őket a Rákóczi úton. Egymásba érnek.

– Hangosak?

A férfi hallgatott egy percig.

– Fáj a hasam. Kurvául fáj a hasam.

– Sokat ettél. Dupla adag káposztás kockát. Televíziózás közben meg paprikás szalonnát, két fej lila hagymát.

– Boldogan mennél a temetésemre.

– Jóskám, elhamvasztatlak. Elég szarul nézel ki.

– A fiúdat is viszed?

– Sose búsulj. Evangélikus.

Kapott egy pofont. Megpaskolta párnáját. Eloltotta a villanyt.

– Az sem jó – mondta a férje.

– Mi nem jó?

– Az evangélikus.

– Ki tudja, melyik beled rohad. Talán a hasnyálmirigyed.

– Semmi bajom.

– Nézd meg magad tükörben. Láthatod, szétesik a karosszéria. Jóskám, a szeretet beszél belőlem. Karácsonyra gyufásdobozba szórlak. Nem látsz többé ablakból hóesést.

A férfi nyögött. Hasát tapogatta.

– A kurva anyád! Ravatalodon köplek pofán!

– Aludj, Jóskám, aludjál. Szépet álmodjál, Józsikám.

A férfi délelőtt a rendelőbe ment. Az orvos figyelmeztette, még semmi baja, de mértéktartóbban egyék.

– A múlt héten kivizsgáltuk. Minden lelete negatív.

Este a konyhában pofonütötte feleségét.

– Az evangélikusért.

– Jóskám, itt valami tévedés van. Én római katolikus vagyok.

– Kilenc óra elmúlt.

– A szerelmem megkérte a kezemet. Édesanyja áldását adta ránk.

– Ő is evangélikus?

– Nem, Jóskám. Református.

– Az is szar.

– Magyar.

– Lehet besenyő. Itt maradt, lelket fertőző, veszedelmes góc.

Leült a hokedlira.

– A rendelőben húsz zsidó várakozott.

– Az orvos is zsidó?

– Levágatta a pajeszát. Koplaltatni akar.

– Egyél, Jóskám. Rengeteget. Annál is többet.

A férfi kanalazta a tökfőzeléket. A hetedik fasírtot ette.

– Valamit nem értek.

– Mit, Jóskám?

– Mi öröme van az evangélikusnak, ha levetkőzöl? Segged két fél löttyedt szilva. Melled puha labda.

– Seggem kicsi, kőkemény. Mellem tenyérbe simuló. Bimbója rózsaszín. Jóskám, a szerelmem szerint csókolni való.

A férfi nyögött.

– Dolgozik a fasírt – mondta az asszony. – Hozzak szalonnát?

– Még húsz évig élek.

– Jóskám, mafla Jóskám, karácsonyra a pokolban leszel.

– Magammal viszlek.

– Lehetetlen. Szerelmes vagyok. Plafonig érő fám lesz. Nevetek, tapsolok, szerelmes férjemmel csókolódzom.

Nem így történt.

Az asszony csoportvezető volt. Ötvenöt éves korában nyugdíjazták. A Rákóczi úti ház második emeletén barátnője kérte, ne kergessen álmokat.

– Tíz év múlva hatvanöt leszel, a fiú harminckilenc. Ez vicc.

– Nem tudok nélküle élni. Valaki azt tanácsolta, menjek nőgyógyászhoz, kapartassam ki magam. Nyerhetek néhány évet.

– Nyugdíjas vagy. Nem tudsz többé szabad időt lopni.

Az asszony slampos pongyolában könyökölt férjével az ablakukban.

– Mennyi zsidó. Lótnak-futnak.

– Meg besenyők, Jóskám.

– Rohadjanak meg ők is. Meg a kunok, az avarok, a tótok, a svábok, az oláhok.

Cigarettára gyújtott.

– Régóta csalsz?

– Esküvőnk után egy évvel kezdtem. Azóta sorozatban.

– Az evangélikus?

– Megnősült.

– Nemsokára karácsony.

– Mekkora fát vegyek?

– A valagadon maradsz. Én veszem meg.

– Jóskám, mi tart össze bennünket?

A férfi a forgalmat figyelte.

– A gyűlölet – mondta komolyan. – Anélkül hogyan lehetne élni?

Nézték a televíziót. Az asszony énekelt, csápolt.

Pofont kapott.

– Plafonig érő fát veszel?

– Fáj a hasam.

– Jóskám, majd csak megdöglesz.

– Előbb szétszóratlak spricnivel.

Az asszony eloltotta a lámpát.

– Aludj jól, Jóskám.

Már nem nevetett. Tudta, a gyűlölet sem fogy el soha. Akár a szeretet.

Alább nem adhatom

A FIÚ farmernadrágban a Bezerédi utcában egy kapu előtt, a járda szélén ült. A túloldalról asszony, kezében reklámszatyorral, átszólt.

– Gyere, úrfi, főzök valamit.

– Köszönöm – mondta a fiú. – Talán majd egyszer.

Megjött a lány.

A fiú fölállt. Magas volt. Vékony. Izmos. Szőke. Világoskék szemével nézte a lányt.

– Haragszol, úrfi? – kérdezte a lány. – Nem késtem.

– Nem tudok haragudni – mondta a fiú. – A verekedéseket is néhány szóval elkerülöm.

– És ha bántanak? Megsértenek?

– Nem bántanak. Jézus szeret, és én imádkozom. Hálás vagyok, mert kegyes hozzám.

A lány lábhegyre állt. Megigazította a fiú nyakán az inggallért.

– Beszéltem a plébánossal – mondta a fú. – Megkértem, törölje le könnyeit.

Farmernadrágja zsebéből elővett hatszáz forintot.

– Nem rossz – mutatta. – Tegnap ötszáz volt. Két év alatt talpra állok.

– A szüleim várnak. Megszereted őket.

– Mátyás Anna-Mária. Szeretem a nevedet.

– Csak a nevemet?

A lány hosszú, vékony ujjával igazított ápolt, puha szálú, derékig érő, szénfekete haján.

– Szép, ha egy név muzsikál. Anyám neve Szirmos Eszter. Egy iskolatársam Savanyú Rózsi. Nem tehet róla, mégis sajnálom.

Bementek a kapun.

A három és fél szobás, ízléses, értékes bútorokkal berendezett, összkomfortos lakásban jó szívvel fogadták. Mátyás István, zömök, középtermetű építészmérnök, mosolyogva mondta:

– Szervusz, úrfi. Jól megnőttél.

– Oltsd el azt a büdös szivart – szólt rá az asszony. – Szememet csípi, krákogok tőle.

– Már bocsánat. – Mátyás István mélyen meghajolt. – Pusztulj, csúf szivar.

– Ülj le, úrfi – mondta a lány. – Itthon vagy.

– Úrfinak hívnak? – mosolygott fehér fogával a negyven év körüli, csinos, kissé molett asszony.

– Mindenki – mondta a fiú. – Anyám hívott így először. Magát hogy hívják?

– Mátyás Istvánné – nevetett az asszony.

– Leánynevén?

– Doktor Éberhardt Saroltának.

A fiú arcába nézett. Látta, nem bolondozik.

– Ügyvéd vagyok. A születési dátumom is érdekel?

A lány libamájas szendvicseket, üdítőitalokat, jégkockákat hozott.

– Jó étvágyat mindenkinek. Egyél, úrfi.

– Talán majd egyszer.

– Elcsaptad a hasadat? – kérdezte az asszony.

– Sokat tűnődöm. Imádkozom. Tűnődöm. Éjszaka szél zúgott. Becsuktam az ablakot.

Az asszony csodálkozott.

– Éjszaka nem mozdult a levegő. Kánikulában pihegtünk.

A fiú nézte őt.

– Talán galamb röppent a párkányra. Szárnyával suhogott.

– Éjszaka, úrfi? A galambok is alszanak!

– Talán egyikük rosszat álmodott.

– Talán képzelődtél.

– Lobogott a gyertyaláng – mondta a fiú. – Gondoltam, a szél bolondozik.

A lány nem szólt.

Mátyás István megkérdezte, hogyan él, mik a tervei.

– Eltemetem anyámat. Kegyes volt hozzá Krisztus. Leérettségizem.

Az asszony Dunhill cigarettára gyújtott.

– És azután? Mi akarsz lenni?

– Ember. Tudom, nagyon nehéz, de alább nem adhatom.

– Mindenki ember – mondta az asszony. – Mindenki.

– Amikor megszületik. De később? Megöli őket becsvágy, pénzhajsza. És Jézus elfordítja tőlük megkínzott arcát. Többé nem emberek.

– Te házasodni akarsz? – nevetett föl az asszony.

– Amikor ideje jön. Gyereket is akarok.

– És Krisztus szent nevében száraz kenyérrel eteted őket?

– Sajnálom magát – mondta a fiú. – És bánt, hogy nem tudok segíteni.

– Furcsa legény vagy, úrfi – szólalt meg Mátyás István. – Furcsákat is beszélsz. Anyádhoz miért volt kegyes Krisztus?

– Nem hagyta szenvedni. Hazajött a munkából, ledőlt a sezlonra, lehunyta szemét, meghalt.

– A szegénység nem jó – mondta a lány.

Öblös fotelba kuporodott, szép combjára igazította rövid szoknyáját.

– Kínlódni egy pár cipőért.

– A szegénység kegyetlen – mondta a fiú. – De van, amit a gazdagok nem ismernek. Egy szó. És hogy nem ismerik, az még kegyetlenebb. Az a pokol. Mert nem ismerik azt a szót, álmukban forgolódnak, rugdalóznak. Ébren megalázkodnak, szoronganak halálukig.

– Mi az a szó? – kérdezte mosolyogva az asszony.

– Amikor Krisztus megígérte, föltámad – mondta a fiú –, arca szép volt, szeme szelíd. Egyszerűen beszélt, mindenki érthette. Mint mindig.

– Mi az a szó? – kérdezte a lány.

– Csak ennyi: elég.

– Elég? – nevetett a lány.

– Gyilkos szó – bólintott a fiú. – Megöli azt, aki nem ismeri.

Csöndesen, indulat nélkül folytatta.

– Te bulira mész, vörösbort iszol, hajnalig vitatkozol, miről beszélhetnek Amszterdamban az utcán az emberek. Szüleid belefeszülnek, eladósodnak, villát építenek a Pasaréten. Ha elkészül, kertész gondozza kertedet. Autódat vezeted. De a virág illatát már nem érzed.

– Apád mivel foglalkozik? – kérdezte Mátyás István.

– A téren megkéselték. Verekedőket választott szét. Szitáló esőben elvérzett.

Elköszönt. Elment.

Doktor Éberhardt Sarolta a lányára nézett.

– Elegem van a hülyeségeidből. Zuhanyozz le, vegyél másik ruhát. Színházba megyünk.

A fiú inget vasalt a tenyérnyi, szoba-konyhás lakásban, egy székre tette sötétkék ruháját.

A szomszédasszony nyakkendőt hozott.

– Csupasz nyakkal nem mehetsz anyád temetésére – mondta. – Az egész Nagyfuvaros utca ott lesz. Ne ugassanak!

Hajnalban a fiú cipelte a zsákokat, ládákat a nagyvásártelepen. Mezítelen, izmos felsőtestén csillogott a veríték.

Atlétatrikós, borostás arcú férfi üvegből sört ivott.

– Dög meleg van, úrfi – mondta. – Én még egy műszakot lenyomok a gyárban. Hát nem elég?

– Elég.

– Mikor lesz a temetés?

– Kettőkor.

– Elkaptad. Derékban.

Eldobta a sörösüveget. Ládát emelt vállára.

– Imádkozhatsz gyertyafénynél! Szelíd baromfajzat!

A fiú nézte őt. Görnyedt vállát. Csöndesen mondta.

– Érted is imádkozhatok, proletár. Szeressen benneteket Jézus Krisztus.

Vállára emelt ő is egy zsákot.

Uzsonna tűzfalnál

A JÓZSEFVÁROS régi időkből itt felejtett, macskaköves, gyéren világított sikátorában, ahol valaha rendőr is kardjára tett kézzel, óvatosan lépkedett, zabigyerekek késsel rohangásztak, kintornás soha nem járt, kora őszön, kopott tűzfal oldalán vadszőlő született.

Öregember és egy kóbor kutya csúnyán összeveszett az Úristen váratlan ajándékán. Néhány szem savanyú bogyón. A kutya két lábon forgott, morgott, vicsorított. Tépte, szaggatta zsákmányát.

Az öregember nem szállt harcba. Tudta, nem győzhet.

Amikor a kutya leült lábához, mustrálta őt, az öregember annyit mondott:

– Jó vadászat volt. Néhány szem savanyúság összehúzta pofádat. Jóllaktál? Nem laktál jól. Datolyát ettél? Vargabélest? Kutya vagy, mégis úgy viselkedsz, mint az emberek. Szomorú.

Alkonyodott. Leült a járda szélére, a kutya mellé. Nagyon öreg volt az öregember. Ruházata csupa rongy. Szakadt cipője eredeti színére már ő sem emlékezett. Igaz, nem is érdekelte. Csak a haja volt csodálatos. Valóban úgy tűnt, mintha mesebeli ezüst tóba mártotta valami nagyon titkos helyen. Valami messzi tájon, amit csak ő ismer.

– Nincs értelme, hogy bemutatkozzunk – mondta a sovány, nagy testű kutyának. – A név nem jelent semmit. Téged sintérek fognak el. Megölnek. Engem, ha rám találnak, bogarak mászkálnak szememben. Temető árkába temetnek.

Megsimogatta a kutya fejét.

– Barátom, ez így jó. Isten kegyes hozzánk. Nincs mihaszna gazdánk. Előny. Míg élünk, éjszaka bámuljuk a szentjánosbogarakat. Nem parancsol nekünk senki.

Tűnődött.

– A szentjánosbogarak főnökét Lámpinak hívják. Nemcsak csodálatos zöld fénnyel világít, de annyi mesét tud, szebbnél szebbeket, hogy ámulok és hálás vagyok neki. Én is sok mesét tudok, magam találom ki őket. A szentjánosbogarak, azt mondják, szépek, csak szomorúak.

Fölnézett az égre.

– Ma nehéz estém lesz. Hajnalban meghalt Lámpi felesége. Igazán nem tudom, mit tegyek. Miféle mese jut majd eszembe. Ma rajtam a sor, ma én mesélek. Sok szentjánosbogár jön lakhelyemre. Mesét várnak, nagyon szép mesét, amilyent Lámpi is szívesen hallgatna. De ilyen alkalommal nehéz helyzetben leszek.

Az öregember arcán sok ránc volt, nagyon sok. Ezernél is több. Csak szeme volt eleven, mint világoskék szemű gyermeké.

A kutya békésen, mozdulatlanul ült. Nézte őt.

– Nem is tudom, mi baja volt Lámpi feleségének. Tegnap este még világított. Élhetek száz évig, kétszáz évig. Mint a teknős, mászkálhatok akár ezer éveken át, csak annyit tudok, nincs szebb muzsika, mint transzmissziós szíjak csattogása. Ha álmomban hallom, boldogan ébredek.

Két rendőr állt meg előttük. Fiatalok. Testesek. Oldalukon szpréflakon. Fényes bilincs. Gumibot.

– Elfáradtál, ezüstfejű? – kérdezte egyikük.

– Nem tagadom. Igaz, százévenként elfáradhat bárki. Nem kell szégyellni.

Dühbe jött.

– Nem koldultam soha.

– De guberálsz.

– Elég jó helyeken. Tudom, hol, merre. Sokat kutattam, tapasztaltam.

– Tiéd ez a kutya?

– A barátom. Együtt uzsonnáztunk.

– Be van oltva? Papírja van?

– Semmi közötök hozzá! Szarháziak! Én nem voltam soha munkavállaló! Én munkás voltam! Fülembe gépek daloltak! Dalárdában én daloltam!

A rendőrök nevettek. A kutyát nézték.

– És ha megharap?

Az öregember ámult.

– Miket beszéltek? Károlyok, Sándorok, Bélák, Zsigák. Ő soha.

– Mesélsz neki?

– Amíg szám van, hang jön, mesélek. Annak, akinek nemcsak füle van.

– Nekünk mesélsz egyszer?

– Soha. De nem is hazudok.

– Szél fúj – mondta az egyik rendőr. – Vigyázz magadra, ezüstfejű. Nehogy megfázz.

Az öregember nézte őket.

– Az ősz esőt hoz. A tél puha havat.

Elmosolyodott.

– Igaz, elhallgatnak a madarak. De hóhullásban születnek a legszebb mesék.

– És kinek meséled őket? Emberekkel nem állsz szóba.

– Kalyibámban tizenkét egér lakik. Gyertyafénynél hallgatnak. Ha futkározni kezdenek, magamnak mesélek. Ha fogságba vinnétek, emberek közé, elnémulnék. Meghalnék.

– Nem viszünk fogdába. Mesélj, ezüstfejű. Isten vigyázzon rád.

Elmentek.

Az öregember megborzongott a frissen támadt szélben. Nyakaira igazított egy kifakult rongydarabot.

– Nem kérdezem nevedet, illetlenség lenne. Nem kérdezem, miért kerültél utcára. Ki rúgott beléd. Miért sánta a hátsó bal lábad. Régen tudom, az emberek emberből vannak.

Az égen felhők gyülekeztek. Pár csöpp eső lepottyant. Az öregember ráncos, piszkos kezével megsimogatta dús, színezüst haját.

– Azt beszélték senkiházi emberek, koldultam. Pár száz évvel ezelőtt szép lelkű apám szalmazsákon meghalt. Rám hagyta kintornáját. Tízéves koromban udvarról udvarra toltam verklijét. Oly szép, édes-bús dallamokkal ajándékoztam meg a lakókat, hogy hálából papírba csomagolt kétfilléreseket dobáltak. De csak négy évig. Akkor lakatosinasnak mentem.

Föltápászkodott. Bal vállára emelte napi szerzeményétől duzzadó, nem túl nagy vászonzsákját.

– Elköszönünk, barátom – mondta a kutyának. – Örülök, hogy megismertelek. Légy ravaszabb, fürgébb az embereknél.

Lassan lépkedett, bőrig ázott a józsefvárosi rendezőpályaudvar csillogó sínei mellett. A kutya mögötte sántikált.

– Ahogy gondolod – mondta az öregember. – A sarokban ellakhatsz. Horkolhatsz is, hiszen férfi vagy. De ígérd meg, nem bántasz senkit.

Jó tízpercnyi gyaloglás után szusszanásnyi időre megállt. Zsákját lábához tette.

Alaposan megrázta magát a kutya. Hosszú füle csattogott, testéről, fejéről fröcskölt a víz. Majd leült az ázott fűre. Az öregembert bámulta.

– Szót se szólj – mondta az öregember. – Amott távol, ahol már vonat se jár, lámpa világít. Onnan nem messze van otthonunk. Ma nem bámulhatunk csillagokat. De van gyertyánk. Míg szemünkre nem jön álom, beszélgetünk.

Míg baktattak az elhagyatott vidéken, az eső áztatta világ végén, az öregember elmondta kutyájának, a rendőrök szigorúan megrótták. Káposztalevelet lopott. Igaz, válaszolta. Vadnyúl látogatta meg őt. Másnap elhozta két barátját. Ott maradtak. Nem adhatott nekik túrós csuszát. Később félhangosan dörmögött. Egész biztos, ma még eljönnek a szentjánosbogarak, azután sokáig eltűnnek. Hová, nagy titok. És ő bajban van. Milyen mesét meséljen Lámpinak. Csak emberek mondják, szembe kell nézni a halállal. Ez lehetetlen.

– Lehetetlen – ismételte. – Lehet sírni, sikoltozni, hallgatagon bámulni. És még sok mindent lehet. De a halállal szembenézni nem lehet.

Baktatott kutyájával. Távolról, nagyon messziről, halkan verkli szólt. Az öregember mosolyogva bólintott. Örült neki, noha tudta, csupán elmeszesedett füle zúg.

– Mindjárt hazaérünk – mondta kutyájának. – Lámpinak annyit mondok, ha eljön a nyár, nézzen föl az esti égre. Parányi ezüstöt lát, majd mellette csodálatos zöldes fényt. Ha csillagászok nem találják, nem baj.

Rekedten nevetett.

– Három vadnyulamat emberek lopták el. Tarkón vágták őket. Embereknek, gyerekkorom óta tudom, fölösleges mesélni. Süketek.

Egyenes szálakban zuhogott az eső. És ők szótlanul mentek a világító lámpa sárgás fénye felé.

Sötétben. Hatalmas csöndben.

A fél város megbolondult

AZ ÖREGEMBER különös teremtménye volt Istennek, ezt sokan tudták a Józsefvárosban. Beszélt napsütésről, esősuhogásról, hópihék táncáról.

Hirdette, élni jó.

Összevissza ugráló, kiszámíthatatlan kakukkjának hol szelíden, hol mérgesen magyarázta, nem érti, amit egy javakorabeli kakukknak értenie kell, és ez igen bosszantó.

Fejét csóválta.

– Ostoba vagy, kakukk, műveltséged hiányos. Nem tudod, hány óra, nem is érdekel. Szerencsédre szeretlek.

Belépett a fiú. Ötéves volt.

– Megyünk a mojamokhoz?

– Most nem lehet – mondta az öregember. – A majmok most vitatkoznak.

– Miről vitatkoznak?

– Kaptak banánt. Tíz kilót. Testvériesen kell elosztani. Senki ne maradjon éhesen.

– Amelyik erősebb, az zabál?

– Akár erős, akár gyönge, mindegyik enni akar.

– És akinek nem jut? Megdöglik?

– Valamennyi banán mindenkinek jut.

– És ha egy mojamnak egy se nem jut?

Az öregember ölébe ült.

– Ha egy mojam nem eszik, fölfordul?

Az öregember megsimogatta a fiú kobakját.

– Akkor kitalál valamit. Nem fordul föl.

– Te mit találsz ki? Egész nap csak kiabálsz a kakukkoddal.

– Nekem nem kell semmit kitalálnom. Eszem, amikor kedvem tartja. Pocakom növesztem. A kakukk a barátom. Kiabálunk egymással.

Az öregember megpuszilta a fiú szőke haját.

– Milyen illatos vagy. Jövő héten megnézzük a majmokat. Meglátod, bukfenceznek, semmi bajuk.

Letette öléből a fiút.

– Pucc haza! Dolgom van!

A fiú az ajtóból visszafordult.

– Se dolgod, se pénzed. Nem megyek gyalog az Állatkertbe. Ha fölfordulsz, autóba raknak, mit csinálsz.

– A sofőr mellé ülök. Nézem a napfénytől szikrázó ablakokat.

A kakukk kicsapta ajtaját. Kakukkolt. Az öregember szelíden mondta neki:

– Ne félj, egészséges vagyok. Este holdfényben mesélek neked. Télen hóhullásban.

Az öregember tudta, félnótásnak tartják. Nem érdekelte. Mondta a magáét. Mesélt Dréher lovak szép szőréről, Sasvári néniről, aki karbidlámpa fényénél a Rákóczi út és Kenyérmező utca sarkán este tíztől reggel hétig jókedvű embereknek korhelylevest, szaftos szafaládét, mustárt, tormát árult. A tér gesztenyét potyogtató fáiról, betlehemezésről, amikor ajtóról ajtóra járva gyűjtötték az aprópénzt. Kék meg zöld szódásüvegekről, föltámadt szélről, mely konfliskocsisok kalapjával bolondozott. Menekülő felhőkről, puhán hulló hóról, mely betemette a pirosra festett padokat.

– Ne erről beszélj – mondta Vékony Gyula nyugdíjas vasesztergályos. – A disztibucionális, adekvát veszedelem visszahúzó ellehetetlenüléséről beszélj, lehetőleg egy költő szavaival.

– Igen – bólintott egy másik szomszéd. – Minden néma cinkos, aki nem beszél.

A kakukk kicsapta ajtaját. Kiugrott. Kakukkolt.

– Jól van – mondta neki az öregember. – Tudom.

A kakukk ötször-hatszor visszapofázott. Majd becsapta ajtaját.

Délután a férfiak átjöttek a szomszédból beszélgetni. Az öregember elővett szekrényéből lepedőt, párnát. Ágyára készítette.

– Gyöngülsz? – kérdezte Gerzanics Béla.

– Még bő öt nap. Akkor elkísérsz.

Gerzanics Béla bólintott.

– A totalitásból való átmenet, néhány csúsztatással, ebből természetszerűen következő kontinuitással megoldott marginális biztonsági szelepek kinyitása nélkül még hátravan a privatizálás kötelező irányába.

– Igen – mondta az öregember. – Éjjel könyököltem az ablakban.

Csodát láttam. Színezüst volt az udvar a hold fényétől. Örülök, hogy nem aludtam.

– Egy reinkarnációs, alkotmánybíróság által kitervezett koalíciós folyamat Európához kapcsol? – kérdezte Verő Sándor nyugdíjas szerszámkészítő. – Mert ezen a szent szaron át kell esnünk. Egyszerűen.

– Átesünk. Egyszerűen – felelte Gerzanics Béla. – Leginkább a japánokhoz. Csupán a nehézipari komplexusainkat kell középszintről magasba determinálni, és alaposan szétnyitni az agrárollót.

Verő Sándor ámult.

– Hátha különösen képzett jogi garanciális bizottság megtudja?

Gerzanics Béla tűnődött.

– Nem is olyan bonyolult – mondta végül. – A japánokat is meg lehet szokni.

– Sokáig maradnak?

– A politika nagy dolog – felelte Vékony Gyula. – Kiszámíthatatlan.

Az öregemberhez fordult.

– Szerinted is?

– Süt a nap – mondta az öregember. – A Rákóczi téren leülök egy padra. Nézelődöm.

– A rövid szoknyás, szemét kurvák agyonhajszolt, gömbölyű valagát.

– Sajnálom, szeretem őket. Ha idejük van, csöndes szóval beszélgetünk.

– Árpolitikáról?

– Börtönről. Pofonról. Hitvány életükről.

– Könnyed is pottyan?

Az öregember hallgatott egy percig.

– Megtörtént. Olyankor puszit adnak. Vigasztalnak.

A szomszédok nevettek.

Öt nap múlva Gerzanics Béla kórházba kísérte őt.

A főorvos azt mondta, ez így tovább nem megy.

– Heinerich, kevés az ágy. Legyél beteg.

Ő ezen eltűnődött.

– Legalább gyomorvérzésem volna. Szívpanaszaim. Vagy vesekövem. Talán operálnának – mondta keserűen. – De teljesen tehetetlen vagyok, mert semmi bajom sincs.

A főorvos vállat vont.

– Márpedig, ha semmi bajod sincs, akkor én is tehetetlen vagyok.

Szólt a főnővérnek, dugják őt ágyba.

– Adjanak neki dupla porciót.

– És mit ír a kórlapra? Alultáplált?

A főorvos a fejét ingatta.

– Valamit kitalálunk.

– Ebből még baj lesz.

Az öregember szótlanul hallgatta őket. Gyönge volt, és szégyellte magát.

– Menj a szemem elől. Adjanak neki pizsamát – mondta a főorvos. – Időnként arról álmodom, feleségül veszi a takarítónőnket. Többé nem látom. Egészségesen nem.

– Én vasesztergályos vagyok. Jól képzett, nagy tapasztalattal. Feleségem is szakmunkás volt – mondta büszkén, bágyadtan az öregember. – Álmodjon másról.

– Igazad van, Heinerich – mondta a főorvos. – Ötezerkétszáz forintnyi nyugdíjadból válogathatsz.

Levette szemüvegét, zsebkendővel törölgette.

– Örülök, hogy diplomám van. Etethetlek. A fene essen beléd.

Hízott három kilót. Akkor hazaküldték.

A szomszédai bosszúsak voltak.

– Százszor kértünk, csinálj magadnak valami betegséget – mondta Gerzanics Béla. – Nekünk is alig futja zabálnivalóra, nem tudunk karbantartani.

Az öregember ezt megértette. Tudta, igazat beszélnek.

– Jó ideje kérem Istent, szánjon meg egy nyavalyával. Ennyit megérdemlek, hisz nem éltem tisztességtelenül, dologtalanul a világban.

Kis idő után hozzátette:

– Valójában nincs kedvem betegségben kínlódni. Oly szép a napsütés, falevelek tánca, hópihékben álomszép álom.

Elmosolyodott.

– Akárhogy is, nagy kincs az egészség.

– Ez bizony igaz – mondták a szomszédok. – De két hét alatt fölzabálod, ami a nyugdíjadból a lakbér, villanyszámla után marad. Várhatnak a Rákóczi téri lányok. Szédülsz, heversz az ágyon, bámulod a plafont. Hiába süt a nap, nem neked süt.

Vékony Gyula azt tanácsolta, üljön le az aluljáróban, írjon egy cédulát:

Könyörüljenek rajtam! Egészséges vagyok!

– Ezt tűzd magadra!

Az öregember két hétig feküdt ágyában. Kakukkja időnként kicsapta ajtaját, néhányat kakukkolt. De ő hiába bámulta a plafont. Aztán a szomszédok megint kórházba vitték. A kapuban Vékony Gyula annyit mondott neki:

– Japán kozmopolitikus bizottság biztosítja tökéletes identitását.

Az öregember kérte a főorvost, oly szépen süt a nap, van itt mindenféle masina. Vizsgálják meg alaposan. Bizonyára találnak végre valami nyavalyát.

– Én röntgen elé állok. Szurkálhatják a vénámat. Boldogan pisilek üvegbe.

– Nézd, Heinerich, nagy baj a te egészséged – mondta a főorvos. – Tíz napig ehetsz, aztán hazasétálsz. Legközelebb rendőrökkel dobatlak ki.

Az öregember gondolkodott.

– Rendőrökkel még nem volt dolgom. Ha lökdösnek, kiabálnak, az bizony életem csődje.

Sápadtan mosolygott.

– És nem tudhatom, milyen náluk a koszt.

Elvette az ápolónőtől a kórházi pizsamát. A főorvos százforintost akart neki adni. Elpirult. Nem fogadta el.

– Többé nem lát. Még utoljára adjanak dupla porciót.

Az öregember ágyba bújt. A fiatal ápolónőtől köcsög tejet kért, két adag vajat, négy zsemlét. És ígérte, holnapután nem szédül, és mesél neki tündérkertről, ahol ő a tündér, és egy hajnalon érte jön a fiú, megcsókolja, és elutaznak messzire. A Balatonhoz. És süt a nap, és boldog lesz.

– Te is boldog leszel, Heinerich – mondta az ápolónő. – Előbb-utóbb csak lesz valami betegséged. Holnap összecserélem a leleteidet. Amíg rájönnek, beteg lehetsz, ehetsz.

– Ez csalás – mondta az öregember. – Vigyázz, tiéd a tündérek kertje. A csalást ne engedd be. Elhervadnak a virágok, fáznak a levelek.

– A nővérszálláson? Fülön csípek egy hatvanéves pasast, megházasodom. Villában lakom, Mercédesszel utazom, a Földközi-tengeren napozom.

– Ez szomorú, Mónika – mondta az öregember –, ne gondolj ilyenre. A ringyók sem beszélnek így. A ringyók becsületesek, nem hazudnak.

– Beszélsz, mesélsz, Heinerich – mondta az ápolónő –, míg egészségesen éhen nem halsz. – Hallgatott egy pillanatig, majd ingerülten folytatta. – A lábcéduládra tudod, mit írnak? A nevedet. És a sírodra? Itt nyugszik egy becsületes ember, aki éhen halt. Hát ez nevetséges.

Mutatta feszes combját.

– Olcsón nem kapható.

– Sajnállak, Mónika – mondta az öregember. – Minden okom megvan rá.

Hízott három kilót. Mónika puszit adott neki, zacskóban zsömlét vajat.

– Tizenkilenc éves múltam. Heinerich, ne haragudj rám. Nem akarok soha betegségért fohászkodni.

Az öregember szótlanul nézte őt.

Hazaküldték.

Augusztus közepén Gerzanics Béla azt mondta neki:

– Fekszel az ágyon, bámulod a plafont, mindenkit idegesítesz. Mit szarakodsz, meddig akarsz élni?

– Még nyolc napig koplalok – mondta az öregember. – Azután tejet iszom, kenyeret eszem, leülök egy padra, élvezem a napsütést. Nagy a hangod, szaktárs. Elismerem, értesz a japánokhoz, de a zöldpaprika ízére már nem emlékszel. Pedig a feleséged még dolgozik.

Ezt Gerzanics Béla elismerte.

A nyolcadik napon tejet ivott, kenyeret evett, sütött rá a nap, leült egy padra a Rákóczi téren a szőke Nusi mellé.

– Sápadt vagy, Heinerich – mondta a szőke Nusi. – Mi a nyavalya van veled?

– Egészséges vagyok – mondta az öregember. – És ez nagy baj.

A szőke Nusi elmondta, milyen furcsa az élet. Anyja zongoratanárnő. Konyhakéssel lapockán szúrta az apját, aki elektromérnök. De nincs köztük harag. Neki tízévesen őszülni kezdett a haja. Most szőkére festve megcsinál egy nap öt-hat fuvart. Vendéglőben eszik, de a legjobb falatokat. Ruháit is butikokban vásárolja. Csak azt nem érti, a legváratlanabb pillanatokban miért kap sírógörcsöt?

Az öregember azt mondta, nem szabad sírni. Mindenkinek van furcsa története. Tudja biztosan, hogy majd férjhez megy, rendben tartja a gyerekeit. Moziba járnak, kirándulni. A férje óriáskifliket vásárol, és sokat fognak nevetni.

A szőke Nusi ámult.

– Így igaz – erősítette meg az öregember. – Hiszen tisztességes lány vagy. Megkínlódtál a boldogságért.

A szőke Nusi nem tudott válaszolni, mert egy férfi elszólította. Száz forintot nyomott az öregember markába. Ment a férfival, de még visszaszólt.

– Jár neked, szépen dolgoztál érte. Köszönöm, Heinerich. Talán ma nem sírok.

És Heinerich másnap a kicsi Marinak mesélt a Rákóczi téri padon. A bronzvörös Krisztinának mondta, ne igyék, mindenkinek van különös története.

És a lányok, ha idejük volt, fényes szemmel hallgatták.

– Ha süt a nap, eső suhog, hópihékben szép álmok születnek. Mindenkinek van különös története, de az élet akkor is csodálatos.

Őszintén mesélt, szívéből, és a lányok már várták őt. És ő meghízott. Evett vajat, kenyeret, zöldpaprikát. Füstölt szalonnával kínálta Gerzanics Béla vasesztergályost, aki szabadkozott, ekkora kincset nem fogadhat el.

– Becsülettel keresem kenyerem – mondta az öregember. – Csirkét is veszek, meglátod. Meg hatalmas görögdinnyét.

Három hét múlva öngyilkos lett. Két doboz Dorlotint zabált be. Egy cédulát hagyott maga után. Annyit írt rá:

„Hiába süt a nap. Elfogyott a mese.”

Gerzanics Béla a fejét vakarta.

– Egészséges volt, akár a makk – mondta a rendőröknek. – Ki a franc, ki a jó büdös franc érti?

A rendőr azt felelte, nem ér rá ilyesmin tökölődni.

– A fél város megbolondult.