Szegény Vivaldi

 

Álmodta egyszer

 

Öt és hét között

A CSOKONAI utcában lakott a lány anyja. Vérbeli, vad Fradi-drukker. Szívbeteg. Csapatával vidékre is utazott. Minden mérkőzésen rekedtre ordította magát.

Férje belebolondult egy rövid szoknyás, vastag combú fölszolgálólányba.

Otthagyta őket.

– Bocsánatos bűn. Szerelmes – mondta a lány anyja. – Szentek pillanatait éli. Kínozza makacs székrekedés. Rohadjon meg cipőben.

Nevetett.

– Belgiumban bányász. Ezer méter mélyen vájkál. Kimoshatatlan, szénporos szemmel bámulhatja babája alkatrészeit.

Figyelmeztette lányát, rövid szoknyát ne hordjon.

– Unalmas. Közönséges. Szűk blúzt viszont mindig, mert a nő keble a boldogság kirakata.

Megkérte, vegye komolyan a tízparancsolatot. Kerülje a gazdagokat. Bűnözők. Jövő hónapban tizenkilenc éves lesz. Nem nyomorék. Ne kapkodjon, legyen türelmes. Válogathat is. Ne nézze a férfi matracnak. Meggyőződése, ha ideje jön, emberséges ember vezeti oltár elé.

– Nem maradsz pártában. Ha férjednek bánata akad, fejét simogassad. Két ember nem hal éhen, mondd neki.

Elbúcsúzkodtak. Korán ágyba bújtak. Hajnalban dolgozni jártak.

Holdfényben, félálomban még annyit mondott lányának, ha bárhol bárki bukkan elé, dumára ne nagyon figyeljen. Szemét nézze.

– Ritka gazember, aki lelke tükrével hazudni tud.

A lány hallgatott.

– Tessék kimondani, értettem. Nyugodtan akarok aludni.

– Igen, anyám. Értettem. Aludj nyugodtan.

– Holnap üvegeket forrázunk – mondta az anyja. – Tíz kiló paradicsomot elrakunk.

Amikor a Rókus Kórházba átvitték, egyágyas szobába, fölvette az utolsó kenetet. Megcsókolta a felé nyújtott keresztet, megköszönte gyóntató papjának, hogy a Kun utcai Rita kápolnából eljött hozzá. Nyugodt szívvel állhat az Atya elé. Talán Krisztus is kitárja karját.

– Átölel – mondta a pap. – Sokat szenvedtél.

Amikor ketten maradtak, kérte lányát, igazítsa dereka alá párnáját. Csöndes szóval, szederjes szájjal mondta, jeles vagyon marad rá. Szoba-konyhás lakás, lábosok, étkészlet, abrosz, kakukkos óra, két rend ágynemű. Fizetése nyolcezer forint. Nincs oka panaszra. Keresztapjával meszeltesse ki a lakást. Nem fogad el pénzt. Adjon neki egy liter bort. A konyhaajtót olajozza meg, nyikorog. A temetésén fölösleges a koszorú. Szál rózsa megteszi. A sírásóknak száz forintot adjon. Gazdag embert kerüljön, mondta újra. Mind bűnöző. Nyelvük sima, gyomruk nincs. Álmukban rugdalódznak. Ha valahol, valamikor emberrel találkozik, bármit is beszél, mindig a szemét figyelje.

– Mert ritka oly nagy gazember, aki hazudni tud lelke tükrével.

A lány hazatért a munkából. Evett valamit. Rendet csinált. Üldögélt egyedül szobája ablakánál.

Egy napon fölöltözött, fésülködött.

Elindult a boldogságát keresni.

Kikanyarodott a Népszínház utcába, onnan a körútra. Nézte a kirakatokat. Este hét órára hazatért.

Minden vasárnap délelőtt, mise után, szál rózsával temetőbe ment.

Suhogó esővel jött az ősz, hóhullással a tél, könnyű szellővel a tavasz, napsütéssel a nyár. Ő minden nap elindult boldogságát keresni öt és hét óra között, mert máskor nem ért rá.

A szomszédok szerették, sajnálták. Már nem mosolyogtak reménytelen konokságán. Tudomásul vették, minden délután öt és hét óra között a boldogságát keresi, mert máskor nem ér rá.

A Rita kápolna parányi udvarán a pap azt tanácsolta, keressen társaságot. Beszélgessen, nevessen fiúkkal, lányokkal.

Ő tagadóan ingatta fejét.

Nem érdekli motorbicikli-márka, vörösbor íze, földőlt poharak, tompa világítás, magnetofon lármája.

– Atyám, ezek között nem teremhet boldogság.

A pap nézte őt. Lehajtotta fejét.

– Keresd a boldogságodat. Isten vezessen.

Öreg volt. Végigfolyt arcán a könny.

És a lány minden délután elindult. Öt és hét óra között a boldogságot kereste. Mert máskor nem ért rá.

Augusztusban, hőségben, telefonfülke mögül hosszúra nőtt fiú lépett elé. Könnyű farmernadrágban, rövid ujjú, hófehér ingben.

– Hová mész, lány? – kérdezte.

– Boldogságomat keresem. Minden délután öt és hét óra között. Máskor nem érek rá.

– Szép vagy. Hajad selyem. Hogy hívnak?

– Ámon Anna.

– Ámon. Álom.

– Igen – mondta a lány. – Ámon. Álom.

– És nem ismered a boldogságot?

– Még nem.

– Ha fizetsz egy jeges limonádét, leveszem napszemüvegem, elmondom neked.

És limonádé mellett a fiú elmondta.

Az élő holtak városában született. Csepelen. Onnan jött, ahol a lassú mozgású emberek tétovák. Szemük üres. Elfelejtettek mosolyogni.

Ő tizennyolc éves. Apját, anyját, Csepelen mindenkit megtanít nevetni. Ebből nem enged. Szeretni, ölelkezni fognak. A munkapadoknál tréfás bolondságokat kiáltanak egymásnak. Ezt úgy hívják, boldogság.

– Dalolni fog Csepel. Vagy másik bolygóra költözünk.

Ámon Anna nem mozdította tekintetét a fiú dióbarna szeméről.

– Partnernőd van?

– Hivőt keresek.

– És barátod?

A fiú mosolygott.

– Egy francia, aki felhők között röpült – mondta csöndesen. – Azt írta, nincs barátkereskedés. Azért nincs barát.

– Kit nevezel hivőnek? – kérdezte Ámon Anna.

– Akik szeretik a szegényeket, miként Jézus szerette. Kevesen vannak. Úgy hívják őket: elit.

És beszélt vallásos, lélektelen, csavaros eszű senkiháziakról, templomban keresztet vető hatalomvágyókról. És beszélt emberségről, igaz szerelemről, munkásember munkaszeretetéről, gyermekkacagásról.

– Aki mindezt nem ismeri, ne vegye kezébe a Bibliát.

Puszit adott Ámon Annának. Föltette napszemüvegét.

Elment.

Ámon Anna a konyhában döbbent rá, a nevét sem ismeri. Másnap délután öttől hét óráig Csepelen bolyongott.

Fásult embereket kérdezgetett. Fásultan válaszolták, nem ismerik a fiút.

Ámon Annát délután hét óra után, harmincadik születésnapján fölköszöntötték a szomszédok. Ügyvédet hoztak, akinek nagy lakása, garázsa, autója van.

Megkérte a lány kezét.

– Én hivő vagyok – mondta Ámon Anna.

És múltak az évek.

Ámon Anna minden délután, kissé görnyedt háttal, öt és hét óra között a boldogságát keresi, mert máskor nem ér rá.

A konyhában eszik valamit. Rendet csinál. Fölhúzza vekkeróráját. Korán ágyba bújik. Bibliát lapozgat.

Temetésére a szomszédok gyűjtöttek pénzt.

Tegnap álmodtam róla. Álmomban sírtam.

Álom kocsmáról

A MÁTYÁS téren, vasárnap délelőttönként, padokon üldögéltek, szotyolát köpködtek az öregasszonyok. Beszéltek, fecsegtek fogatlan szájukkal elmúlt életükről, előrángatott emlékeikről, a múlt hét eseményeiről. Ezerszer elmondták, kinek az esküvőjén hány csirkéből főztek húslevest, hány demizson bor fogyott, kivel csalta Szabó Irénke hites urát. És sorjázták ismerősök galádságait, kik régen temetőben nyugodtak.

Két napja kalapáccsal a lépcsőházban szétverték Samu László negyvenéves bolti eladó fejét. Az öregasszonyok ámuldoztak, mennyi vére volt Samu Lászlónak. Bokáig ért.

– Csakis Nagy Broki tehette – mondogatták az öregasszonyok. – Mindig keveset járt a szája, annál többet az ökle. Nem kevés ember állkapcsát törte el. Legutóbb kuglipartinál Samu Lászlóval is összeveszett. Keményen megfenyegette, ami egyenlő a halállal.

Özvegy Száraz Józsefné rájuk támadt. Kijelentette, Nagy Broki hirtelen haragú ember. Férfi a javából.

– Soha nem ölne embert. Egyébként a kerületi rendőrkapitányság nyomozói világosan megállapították, Nagy Broki ártatlan. A gyilkosság idején Szekszárdon, rokonainál volt. Százan tanúsítják.

– A rendőrök nem értik a dolgukat – mondta Vörös Sarolta. – Nagy Broki gyorsvonattal megjött, jókorát ütött, és már vágtatott vissza Szekszárdra.

Özvegy Szárazné azt válaszolta, hallgasson. Elmúlt hetvenéves, omlós vajas pogácsát sem tud sütni. Óvatosan köpködje a szotyolát, ki ne pottyanjon fogsora.

– Még megharap néhány ártatlan kavicsot.

Özvegy Száraz Józsefné apja kohász volt. Szocdem. Elvitték a nyilasok. Nem került elő.

Férje szakaszvezetőként harcolt az orosz fronton. Négy év hadifogság után, maláriával hazakerült. Esztendőkig dolgozott, azután meghalt. Temetésén az özvegy ráripakodott az emberekre, ne óbégassanak, mert bevágja őket a gödörbe. A papra rászólt:

– Gyönyörű hangja van. Fejezze be a cirkuszt.

Kutyakemény özvegy volt.

Ő is esztendőkön át gyárban dolgozott, majd gondolt egyet, leszázalékoltatta magát ötezerkétszáz forint nyugdíjjal.

– Rohadékok – mondta. – Amíg kezem-lábam mozog, velem nem bántok el.

Panaszkodni senki nem hallotta. Sírni csak karácsonykor sírt. Alaposan kibőgte magát. Mert egyedül volt.

Takarítást vállalt. Sok pénzt keresett. Adómentesen. Négy-öt családnál vállalt munkát. Gyors keze volt, rendet hagyott maga után. Gyűlölte minden munkaadóját, ahogy a takarítónők tudnak gyűlölni.

Páratlan ügyességgel osztotta be pénzét, az OTP-ben szaporította. Egy mérnöknek, akinél takarított, elmondta álmát.

– Kocsmát akarok bérelni a Nagyfuvaros utcában. Fölvizezem a bort. Arra vigyázok, legyen kéznél annyi pénzem, ha szarakodnak, bárkit módom legyen megvesztegetni.

Hallotta, lehet feketén dollárt venni.

A mérnök barátságosan kérdezte:

– Miért gyűjt vagyont?

– Egy kapitalizmusban már nyomorogtam, a mostaniban semmi kedvem – válaszolta.

Nyolcszázezer forintot adott a mérnöknek, aki dollárt vett neki.

– Tegye be BC-számlára. Kamatozik. Nem történhet baja – nyugtatta meg.

A mérnök elvált, gyermektelen férfi volt. A takarítónő, három fogával szájában, ügyetlen mosollyal megjegyezte, ötvenhat éves.

Három évet letagadott.

– Bárkinek jó felesége lennék. Gyermekem nincs. A spájz minden jó falattal zsúfolt lenne, a lakás pedig akár egy patika. Én sok beszéddel nem fárasztok senkit. Esténként szótlanul nézem a televíziót.

A mérnök cigarettára gyújtott, mosolygott. Nem válaszolt.

– Egy hét múlva hazaküldene – mondta a takarítónő.

És idétlenül nevetett.

A Mátyás téren, a padokon ülő asszonyoknak elmondta, egy nőtlen mérnök megkérte a kezét. Nagy gerjedelmében magához ölelte, fenekét fogdosta. Ő a kezére ütött, ellökte magától. Rákiáltott, ő takarítónő. Sem házasodni, sem ágyban hemperegni nem akar.

– Én mosogatok, de nem vagyok mosogatórongya egy diplomásnak.

Az öregasszonyok köpködték a szotyolát. Ámultak a mérnökön.

– Pont egy ilyen vén tyúktól jön rá a kangörcs?

– Miért ne jönne? – kérdezte ingerülten a takarítónő. – A nyakam ráncos, de a lábam szét tudom tárni. Ha kell, fél óráig is.

– Megöregedtünk – mondták az asszonyok –, megöregedtünk. Az öregség ellen egy orvosság van. Az ember fiatalon akassza föl magát.

– Szegény ember korán öregszik – mondta a takarítónő. – Akinek pénze van, harapni való ajándék minden porcikája.

– A tiéd is?

– Ha rendbe szedem.

– És mit kezdesz vele?

– Ami jó.

Egyik öregasszony kiköpte fogatlan szájából a szotyolát.

– Mondják, van kórház, ahol jó pénzért afféle asszonyoknak orvosok fölvarrják arcukat, csöcsüket.

– Én még várhatok tíz évet.

Az öregasszony nyögött. Meszes derekával lehajolt. Szandáljából kigurított egy kavicsot.

– Nagy titkodra féltenyérnyi csipkebugyit húzhatsz. Akkor is vén tyúk vagy.

A takarítónő hangosan, rossz hangon nevetett.

– Te proli vagy. Maholnap behúgyozol. Én burzsuj vagyok. Csodákon csodálkozom.

Özvegy Száraz Józsefné takarítónő videót vett. Tucatnyi pornókazettát. Esténként kulcsra zárta ajtaját, ágyából nézegette. Fogsorát, úgy mondták, Svájcból hozatott porcelánból, nyolcvanhatezer forintért hozatta rendbe. Őszülő haját melíroztatta. A kozmetikus hosszan pepecselt vele.

Álmát, a Nagyfuvaros utcai kocsmát, nem tudta megvalósítani. Más bérelte ki.

Rövid udvarlás, szép esti margitszigeti séták, halvacsorák, kézcsókok után, a Mátyás téri, szotyolát köpködő öregasszonyok figyelmeztetése ellenére férjhez ment Nagy Brokihoz, aki házasságuk második hetében az utolsó fillérig kirabolta.

Nagy Brokit megbilincselve, Bécsből hozták vissza.

A rendőrautóban annyit mondott:

– Tisztességes bíró, ha meglátja a feleségem, szabadlábra enged.

A nyolcadik kerületi kapitányságon, amikor szembesítették a takarítónővel, fölröhögött.

– Mi van, nyanya? Hiányzik a furkó?

– Hol a pénzem? – kérdezte sápadtan a takarítónő.

– Volt, nincs, fene bánja – röhögött Nagy Broki. – Két hetet hánytam érte.

A takarítónő hetenként egyszer vállal munkát, nyugdíját kipótolni.

Panaszkodni senki nem hallotta.

Nyári vasárnap délelőtt a Mátyás téren üldögél az öregasszonyokkal. Svájci porcelánfogával köpködi a szotyolát.

Időnként félhangosan beszél magában.

Egy nagyon öreg asszony megkérdezte, talán imádkozik?

– Elfordította arcát Isten. Nincs mondanivalónk egymásnak.

Elmosolyodott.

– Csak annyit mondtam, aki nem tud megöregedni, fiatalon kösse föl magát.

A fáradt, kopott öregasszonyok bólogattak. Csak egyikük szólalt meg.

– Mérget esznek. Bort isznak rá. Naponta két tucat pusztítja magát.

Ölébe tette kötőtűjét, szotyolát köpött.

– Seggük kemény, mellük hullámzik. Mi nyavalya bajuk van?

Ezen tűnődtek. Beszéltek róla jó ideig.

A takarítónő annyit mondott:

– Ádám, Éva elszarta az egészet.

Fölállt a padról. Biccentett ősz fejével.

– Jó ebédet, hűs éjszakát, testvéreim. Temető csöndje vigyázzon ránk.

Mosolyogva elment.

Csak karácsonykor sírt. Alaposan kibőgte magát. Mert egyedül volt.

És nagyon öreg.

Szaporán hulló könnyek

A BALSORSÚ, és ez itt enyhe szó, nagydarab, jámbor, elkényeztetett, hízásra hajlamos, könnyen síró, szőke, húszesztendős Szerdahelyi Anna jóképű, sokat bolondozó, léhűtő pincérbe volt reménytelenül szerelmes. Anyja, apja biztatására, jeles hozománnyal, melyet jómódú vendéglős szüleitől kapott, feleségül ment a nála tizenhat esztendővel idősebb, magas, sovány, korán kopaszodó, szemüveges, mázos beszédű, gátlástalan, kegyetlenül pénzhajhász Bertalan Mátyáshoz, akinek üzlete volt a Népszínház utcában. Négy kirakatablakában mutatta a férfiruhákat, felöltőket, bársonygalléros télikabátokat, női bundákat.

Bertalan Mátyás két ügyes eladójával vezette üzletét. Jelszava volt, aki ajtaján belép, mosoly fogadja. Vásárlás nélkül nem távozhat.

– A vevőt kezelni kell. Szép tartású férfi, uram. De aranyos hangja van, asszonyom.

Minden este megszámlálta a lózungot. Sok pénzt keresett.

Feleségével nagy lakásban a Bródy Sándor utcában lakott. Reggel, ha elment, este, ha megjött, asszonyának kezet csókolt. Néhány szál rózsát vitt. Pesti zsidó vicceket mesélt, kitűnően. Felesége olyankor elnevette magát. Lassan megszokta, elfogadta férjét. Ha anyja kérdezgette, hogyan él, annyit válaszolt:

– Csak éjszaka ne lenne. Ágy.

– Asszony sorsa, kötelessége odaadni férjének, ami jár neki. Így van megírva. Férjed szelíd, szorgalmas, udvarias.

– Igen, anyám. Szórja a vicceket.

– Köszönd meg Istennek. Sok asszony sóhajt éjszaka, kevés nevet nappal.

Késő őszön Bertalan Mátyás szentül állította, idősebb eladója tíz pengővel becsapta. Azonnal kirúgta.

Este, vacsoránál rettenetes szavakkal szitkozódott. Felesége döbbenten nézte arcát, előreugró állát.

– Nem biztos, hogy csalt. Negyvenéves elmúlt, beteg felesége, két fia van.

– Feleségét temesse el! Két fia kolduljon! Tíz pengő az tíz pengő! Velem nem baszhat ki senki!

Vacsora után az asszony szólt a cselédlánynak, szedje le az asztalt. Majd megkérte férjét, ne rohangásszon föl-alá, és hagyja abba átkozódását.

– Levetkőztetem Annácskát mezítelenre. Ágyába zavarom. Aktatáskányi tízpengőssel betakarom. Így megfelel, hölgyem?

Felesége bólintott.

– Csináltasson új protézist. Olyan mulatságosan csúszkál minden foga. Nincs kedvem hányni. Egyébként lefekszem, kérésére.

Másnap elmondta anyjának, milyen szerencsés. Budapesten ő az egyetlen leány, aki sakálhoz ment férjhez.

– Apád is rendez jeleneteket. Ordít. A férj keresi a pénzt. Nem mindig könnyű a dolga.

– Anyám, nem érted. Én láttam az arcát. Sakál arca.

– Kezet csókol. Virágot hoz.

– Igen, anyám. A sakál kezet csókol, virágot hoz. Megcsókolja mellemet.

Fölnevetett.

– Szülök majd sok kis sakált.

Két kislányt szült. Ikreket. A kórházban meghaltak.

Három esztendő múlva erős, egészséges fiúval ajándékozta meg férjét. A Deák téri református templomban Károly névre keresztelték. Anna bölcsőjében alvó gyermekét nézte.

– No, kis sakál, mi lesz velünk? Vízbe fojtsalak?

Férje rendületlen szorgalommal, hajlongással, bájvigyorral vezette üzletét. Gyarapította vagyonát. Teleszórta lakásukat pesti zsidó viccekkel. És dicsérte asszonya aranyos hangocskáját. Felesége megkérte, ne tegye fogsorát pohárba, míg fia nem megy szobájába aludni.

A fiú szépen fejlődött. Magasabbra nőtt apjánál. Közepes tanuló volt, csak számtanból kitűnő. Elvégezte a négy polgárit. Úgy határoztak, kereskedő lesz. Apja üzletében tanulja, amit ügyes kereskedőnek tudnia kell.

Hajlongott, bájvigyorgott, ügyesen dicsérte vevőit. Asszonyoknak kezet csókolt, és minden pénzét lóversenyre költötte. Nem egy alkalommal parázs vita támadt közöttük. Apja előreugró állal kérdezte, ha meghal, miféle senkiházira hagyja üzletét. Ilyenkor fia szája remegni kezdett, majd fölzokogott. Könnyek között közölte, öngyilkos lesz, és hiába próbálnak telefonálni mentőkért. Elharapja a telefonzsinórt.

– Átverheted az egész várost, de engem nem! – ordított apja. – Minden szavad gennyes hazugság, minden könnyed műkönny.

Bertalan Mátyás ezerkilencszáznegyvenkettőben, Szilveszter estéjén a szívéhez nyúlt, hördült, meghalt.

Fia nem ment el temetésére.

Két okot említett. Túl érzékeny és kurva hideg van.

Az özvegy a Népszínház utcai üzletet busás pénzért eladta. És eladta Újpesten Ősz utcai, kertes családi házukat is.

Ékszereket vásárolt. Amikor fia megkapta katonai behívóját, dugdosta őt.

A háborút mindketten túlélték. Lakásuk is sértetlen maradt. Aranyuk, ékszerük átsegítette őket az infláción. Egy ideig Bertalan Károly nagy tételekben tűzkővel, hamisított szacharinnal seftelt. Ügyes volt. Kegyetlenül rámenős, akár az apja. Biliárdozott. Sokat ivott.

Belépett a kommunista pártba. Egyik szervezője lett a Világifjúsági Találkozónak. Teherautón munkásokkal vidékre utazott, parasztokat agitálni. Hároméves pártiskolát végzett. Bajuszt növesztett, amolyan József Attila formájút. Egy belkereskedelmi vállalatnál propagandistaként hirdetett igét. Mondta főnökeinek, boldog, hogy hallja aranyos hangjukat. Csepelen egy szép munkáslánynak udvarolt, de házasságuk előtt a lány kórházba került. Pár napra rá, perforált vakbéllel, műtőasztalon meghalt.

Bertalan Károly sírt. Anyja vigasztalta.

Temetésére nem ment el.

Két okot említett. Nem tud nézni nyitott sírgödröt, és biztos tippje van az ügetőn. S valóban, a temetés ideje alatt nyert háromezer forintot.

Társadalmi munkában, ha nem futottak a lovak, üzemekben munkásokkal beszélt. Elmondta, apja zsellér volt, ő hét testvérével melaszt evett. Később Budapestre kerültek. A Józsefvárosban megismerte a munkások embertelen nyomorát.

Ezerkilencszázötvenhatban Bródy Sándor utcai lakásukból hallgatta a Rádió ostromát, lövöldözést. Pincéjükből akkor ment ki, november végén, amikor csönd született.

Három emberrel beszélt. Örült aranyos hangjuknak. Igazolták egymást. A Rádió ablakából, az utolsó golyóig, lőtték az ellenforradalmárokat.

Arany plecsnit kaptak.

Anyja hangosan nevetett. Hangosabban a kelleténél.

– Ügyesebb vagy apádnál.

A belkereskedelmi vállalatnál alaposan megemelték fizetését. Elég ritkán látták őt. Ha előkerült, a nőknek kezet csókolt, örült a férfiak aranyos hangjának. Pesti zsidó viccekkel teleszórta az irodát, és rohant a lóversenyre.

A hatvanas évek derekán egy éjjel anyjának annyit mondott:

– A fiad megvakult.

Az asszony fölsikoltott.

Kis idő múltán a mentőorvos rászólt.

– Nyissa ki a szemét.

Kinyitotta.

– Lát?

Bertalan Károly csodálkozott.

– Hát hogyne látnék.

– Részeg, mint a disznó! – mondta a mentőorvos.

Az asszony ágyba fektette. Nézte kopaszodó fiát.

– Kis sakálom, mit fogsz még produkálni nekem?

Öt házasságot produkált, öt lakást. És pesti zsidó viccek tömegét.

A hetvenes évek végén apasági keresettel hozták dühbe. Tizenkilenc éves lány perelte. Vizsgálatokra rohant. Tagadta, hogy ismeri a lányt. Dicsérte az orvosok aranyos hangját. Hivatalos papír igazolta, lehet ő az apa. Két hét múlva tizennyolc éves lány perelte. Főnöke azt tanácsolta, ne pereskedjék. Miért nem használt óvógumit. Ingerülten válaszolta, nem szeret zokniban lábat áztatni. A főnök felesége, csinos építészmérnök, nevetve mondta, ő sem.

A mérnökasszony, a kerületi pártbizottság tagja, azt tanácsolta, vegye feleségül valamelyik lányt. Végül is mindegy. Budapest minden utcájában van felesége, lakása. Bertalan Károly lehajtotta kopasz fejét. Sírt. Majd szemüvegét törölgetve kijelentette, kidolgozta a belét. Semmiért.

– Másnak úszómedencéje van, nekem zsíros kenyérre se telik. Elveszem az egyiket, a másiknak fizetek.

Amikor ezerötszázas Ladájával elment, főnöke kijelentette, az életében soha, egyetlen percig sem dolgozott. Könnyfacsaró dumából, zsidó viccekből él. Meg arany plecsnijéből. Szerencsétlen, tökkopasz, mondta az asszony. Vaksi, protézise táncol szájában. És oly könnyen sír. Meg az utcán pisil, felelte férje, autója kerekére.

De segített neki. Ilyen-olyan jól fizető különmunkákkal bízta meg. A beosztottjai rendre elvégezték.

Amikor anyja meghalt, zokogott. A mérnökasszony nyugtatta, férje ígérte, elkíséri a temetésre. Bertalan Károly nyelvével mozgatta fogsorát. Nem megy a temetésre, mondta. Két okot említett. Egyik: harmincöt fokos hőség van. Másik: határidős beutalója van a soproni szanatóriumba.

Ezerkilencszáznyolcvan őszén főnöke gyomorrákban meghalt. Amikor a kórházból kilépett az asszony, annyit mondott, hihetetlen. Bertalan Károly sírt. Autóján hazavitte az özvegyet. Az asszony a fotelban ült, szótlanul bámult. Bertalan Károly nagy poharakba töltötte a konyakot. Amikor levetkőztek, ágyba bújtak, az asszony széttárta két lábát, annyit mondott: halotti tor.

Bertalan Károly nem ment a temetésre. Két okot említett.

Napjainkban egy ötvenhat után börtönbüntetésre ítélt férfival beszélt. Dicsérte aranyos hangját, pesti zsidó vicceket mondott.

A férfi hangosan nevetett.

Bertalan Károly tudta, talál majd újra három férfit, aki forradalmár múltját igazolja.

Minél gyorsabban meg kellett szabadulnia arany plecsnijétől.

Hajnal

VEREKEDŐS Mariska érzékeny, becsületes, szerelemre éhes, segítőkész, szelíd asszony volt. Férje galamblelkűnek nevezte. Büszke volt rá. Ha valakit megütött, jó helyen megrúgott, az napokig nem tudta, merre van az annyi.

– Gőzkalapács – mondogatta férje. – Elver bárkit, mint jég a határt.

Verekedős Mariskát óvta.

– Egyszer koporsóba pakolsz valakit.

– Remélem, nem téged – mondta Verekedős Mariska.

Májusban a Légszesz utca sarkán egy férfi megszólította, tutajosszeműnek nevezte. Eltörte lábszárát, felső karját, két bordáját. Mentőt hívtak.

Este megpuszilta férjét, szelíden mosolygott.

– Neked köszönhetem – mondta.

– Csak tapsolni tudok – ismerte el férje. – Kifizettem a büntetést. A rendőrök is elismerték, jól dolgoztál, csak nem kellett volna tökön rúgnod.

Verekedős Mariska augusztusban, a konyhában, mosogatás közben bejelentette:

– Holnap ünnep lesz.

Harmincnyolcadik születésnapját ünnepelte Berzsenyi utcai lakásukon. Jó szívvel kínálta szomszédait. Egyenek, igyanak – biztatta őket. Köszönte a virágokat, illatos szappant, kávéfőzőt, üveg kovászos uborkát, préselt, színes hamutálat. Férjétől áttetsző, halványkék, combig érő hálóinget kapott. Nevetett. Puszit adott érte.

– Malac – mondta –, mindig a fütyiden jár az eszed.

Majd kijelentette, ha negyvenéves lesz, padlóra issza magát.

A sokat olvasó, művelt, sovány, kopaszodó borbély, akit, ki tudja, miért, a környéken mindenki Szarórának hívott, letette borospoharát. Verekedős Mariskának elmagyarázta, évmilliók tengerében negyven év nulla. Helytelenül gondolkodik, ez pedig könnyen identitászavart okoz.

Verekedős Mariska tányér vajas pogácsát rakott elé.

– Gondolod?

– Pofonegyszerű – válaszolta Szaróra. – Ha pillanatig nem figyelünk, oda a konszenzus.

Beszélt elhanyagolhatatlan dualizmusról, világosan elmondta véleményét az ambivalenciáról, mely mindig adekvát a parlamenti individualizmussal, ez sorskérdés, károsan befolyásolhatja az ugrásra kész integrációt.

– Akkor pedig hiába utazunk Genfbe, elveszítjük a normatívánkat.

A péksegéd kérte, mondja el, hogy kell bolhán tollat simogatni.

Szaróra fölkapta hangját.

– Én magánvállalkozó vagyok. Te rabszolga.

– Csaló vagy. Ha naponta keresel nyolcvan forintot, negyvenet vallasz be.

– Én nem csalok. Védekezem.

– Rád börtön vár.

– Rád ingyenkonyha.

Verekedős Mariska leintette őket.

– Szaróra, elismerem, sok mindent tudsz – mondta. – Áruld el, hol lakik a szerelem. Bakonyban fák között, Gellért-hegyen barlangban, Sebes-Körös vizében? Megkeresem.

– Házasságban – mondta Szaróra.

– Minden házasságban?

– Hol máshol?

Verekedős Mariska nevetett. Nem tudta abbahagyni.

Este megágyazott.

– Szexuálunk?

– Hamar végzünk – mondta a férje.

Ezen az augusztusi éjszakán, az ablaknál világító holdfényben sokáig beszélgettek. Indulat nélkül.

– Sok szarvat raktál a homlokomra?

– Hármat. De mind csak maszatolás volt. A negyedik nem jött össze.

– Nem tudtad elkapni?

– Ült az ágy szélén. Idétlenkedett az óvszerrel. Pofán csaptam.

– Miért jöttél hozzám feleségül? – kérdezte a férfi.

Verekedős Mariska fölkönyökölt.

– Ebben a házban születtünk, te hat évvel hamarabb. A folyosó végén egy vécére járunk a mai napig. Tizenöt éves koromban hónapokig tanítottál férfi módra verekedni. Szép szál ember vagy, kitűnő műszerész. Nem iszol, soha nem feledkeztél meg a névnapomról, gorombán nem szóltál hozzám. Miért ne szeretnélek.

A férfi tűnődött.

– Érzékeny lány voltál – mondta csöndesen. – Ha megbántottak, sírtál. Megtanítottalak, nem szabad mindent a szívedre venni, használd férfimód öklödet. Tanítsd meg az embereket emberül viselkedni. Szeretjük egymást. Ne keresd a szerelmet.

– Keresem.

– Ha megtalálod, koporsóba raksz.

– Január van, hajnal, villamos csönget. Október van, hajnal, villamos csönget – mondta Verekedős Mariska. – Mindig hajnal, csörömpölő villamos.

A férfi gondolkodott.

– Szerelmesen is hajnal van. Zsúfolt villamos.

– Akkor nem verekszem többé. És nevetek minden villamostornácon.

Esztendő múltán elköltözött. Nem verekedett. Olyan szerelmes volt, hogy a szomszédok se szapulták.

A Kun utcában lakott, egy szép szavú villanyszerelővel. És szép volt a nappal, szép az éjszaka.

Csak Szaróra, a borbély volt engesztelhetetlen.

– Olcsó tyúk vagy – mondta az utcán.

Verekedős Mariska mosolygott. Nem bántotta.

Kórházból kórházba járt, orvostól orvoshoz. Míg megállapították, meddő.

Akkor a villanyszerelő elköszönt tőle.

Nem sírt. Megvert egy férfit a sarkon.

A Berzsenyi utcai elhanyagolt lakásban rendet csinált. Vacsorát készített férjének. Megágyazott. Fölvette áttetsző, halványkék, combig érő hálóingét.

– Szexuálunk? – kérdezte.

– Hamar végzünk – mondta a férfi. – Nyakunkon a hajnal, villamos csörömpöl.

A virradat ébren találta őket. A plafont bámulták.

Kárpótlás betonon

NYÁRI este a Tisza Kálmán téren, gázlámpa sápasztó fényében Prágai Erzsivel, akit csípős nyelve miatt mindenki Sünimalacnak hívott, ketten üldögéltünk a padon. Fejlett, tizenhat éves lány volt, mandulavágású, mélyzöld szemével, szép, csibész kis arcával. A srácoknak, ha idétlenkedtek, kemény pofonokat osztogatott.

– Ingyen kaptad – mondta ilyenkor. – Nem vagyok formában. Szégyellem, hogy lábon maradtál.

És küldte őket oda, ahová nem lehet visszamenni.

Az Almássy téri Szabók Szakszervezete könyvtárából hozta, cserélte, falta a könyveket. Ibsent ridegnek tartotta, Rank doktort sajnálta, Nórától röhögőgörcsöt kapott. Úgy vélte, Anna Karenina, ha otthagyta gyermekét egy lovagló striciért, megérdemelte sorsát. Pierre Bezuhovra is haragudott. Mit tökölődött, lézengett. Tolsztojtól korán elhízó, ócska feleséget, rakás gyereket kapott. Színházba is el akart menni, Sasfiókot nézni. Tudta, sírni fog, mert sajnálta a szerencsétlen, köhécselő reichstadti herceget.

– Nem tudsz sírni – mondtam. – Csak csókolódzni. Szőkével, barnával, fűvel-fával.

– Reggeltől estig. De mellemhez, seggemhez nem nyúlhat senki. Férjemnek tartogatom.

– Nem lesz férjed. Kinyitod a szád, világgá fut.

– Keresztneve Sándor lesz. Szeretni, becsülni fogjuk egymást. Példamutatóan. Forgács illatát hozza. És én átölelem.

– Favágó lesz?

– Hülyének születtél. Mindenki mondja.

Két nagydarab rendőr állt meg előttünk, fekete csákóval, fényes karddal.

– Mit csináltok itt? – kérdezte a bajuszos.

– Szoknyám alá akar nyúlni. Halálát keresi.

– Sünimalac, mindjárt kapuzárás. Apád agyonver.

– Engem ugyan nem.

– Elszaladsz?

– Megfojtom.

– Mikor?

– Amikor horkol. Tíz éve készülök rá.

– Addig beszélsz, Sünimalac, míg fülednél fogva fogdába viszlek.

– Van kardja, mit szarakodik. Legalább rendes ágyban kialszom magam.

– Ember nem bír veled.

– Iki, Miki, Horthy Miki, lesz itten még bolseviki.

– Hol tanultad?

– A Városi Színházra mázolták. Most alhatok maguknál?

– Öld meg apádat. Aztán jelentkezz a kapitányságon.

– Két rendőr nem tud elvinni. Alhatok poloskák között, szalmazsákon.

– Sünimalac, sok baja lesz még veled a hatóságnak.

Nevetve elmentek.

Sünimalac kijelentette, műbútorasztalos lesz a férje. Nyolc segéddel, három inassal.

– Hatalmas, szépen faragott ágyban, illatos, világoskék lepedőn ölelem. Holdfényben fürdünk. Reggel világoskék étkezőhelyiségben szalonnás rántottát adok neki. Omlós kenyeret. És ő kezet csókol. Fürdőszobánk, konyhánk, nappalink világoskék csempéktől ragyog. Az előszoba, sőt még a klozett is.

Hallottuk, zárják a kapukat, döngenek.

– Világoskék lakás jégbarlang. Megfagy a lélek is.

– Világoskék lakásban nem születik hangos szó, hazugság. Mert a legnagyobb csoda, a szerelem színe. Sándor szeme világoskék lesz. Két fényes csillag.

Tóth Jánoshoz ment feleségül. Magas, erős, szép ember volt. Haja, szeme hollófekete. Foglalkozása szállítómunkás. A Homok utcában laktak, szoba-konyhás lakásban.

Sünimalac három műszakban, dobozgyárban dolgozott. Férje csöppségének nevezte, ilyenkor Sünimalac ráordított. Egy primitív szoknyapecér ne hívja őt csöppségének. Kocsmatöltelék. Elitta maradék eszét, ideje, hogy megdögöljön.

Tóth János temetésén kijelentette: innen ugyan nem bújik ki.

– Eleget feküdtél rajtam, ha ideje jön, föléd temetkezem. Itéletnapig nyomom a hasad.

Dombi Lajosné rászólt.

– Sír mellett nem illik így beszélni.

– Nem illik éjszaka nejlonzacskóba pisálni, ablakon kidobni – vágott vissza Sünimalac. – Gyalogoljon a folyosó végére a klotyóra.

A villamos tornácán harcsabajuszú fiának annyit mondott:

– Apádtól megszabadultam, téged se lássalak többé.

Kártérítést követelt. Minden lakót megkérdezett, van-e bármiféle kifogásuk. Tudták, lehetetlent akar, nyugodtan kérhet.

Tíz tyúkot, négy kacsát, két malacot, két süldőt kért. Vállalta, kalapáccsal föltöri a Homok utcai ház betonudvarát, takarmányt termel.

Hivatalról hivatalra járt. Már két tisztviselő betegállományba ment. Egy osztályvezető földhöz vágta szemüvegét, megtaposta, de Sünimalacot nem lehetett megállítani. Emberi jogaihoz ragaszkodott. Végül fáradtan azt tanácsolták, írjon kérvényt.

Megkeresett.

Tudtam, Sünimalaccal vitázni reménytelen. Megírtam, apja a Don mellett, becsületes katonaként, hősi halált halt. Ő harminc esztendeig fizikai munkás volt, bagóért dolgozott. Munkahelyét megszüntették, fiára nem számíthatott, karácsonykor se látja. Anyagi helyzete katasztrofális. Segítséget kérek.

Körülbelül ilyesmit írtam.

– Hová küldjem? – kérdezte.

– Bárhová – mondtam.

Kérvényét a Homok utcai ház lakói elolvasták.

Lubi Béla, akit avval ugrattak, fütyijén tizenkét varjú megáll, és csak szombat este iszik fél liter pálinkát, megmagyarázhatatlan okból percenként cigarettára gyújtott, háta mögé dobta. Péntek este rekedt hangján kijelentette:

– A kérvény nulla. Szórul szóra érthetetlen.

Papírt, tollat kért. Villanyt gyújtottak. A linóleummal borított konyhaasztal fölé hajolt. Megállás nélkül írta:

Kérem a mélyen tisztelt Illetékes Urat, méltóztassék figyelembe venni, nem vagyok munkásosztály, non koronas Ugocsa. Dobozgyárban sokat dolgoztam, bezárták. Egy költő mondta, cinkosok között hallgatni némaság, így úgy gondolom, érthető, nem kívánok ingyenkonyhán étkezni. Ezért úgy gondolom, frango, frangere, rupi, ruptum. Tyúkot, kacsát, malacot, süldőt Illetékes Úr segítsége nélkül, választópolgárként, nem akarom Deák Ferencet, akármelyik nagy halottunkat idézni, jogfilozófiába bonyolódni. Én úgy gondolom, Illetékes Úr tudja, egy fizikai dolgozó egyszeri kárpótlását kérem. Mint Illetékes Úrnak említettem, nem vagyok munkásosztály. Ha majd persona non grata szavazok, figyelembe véve demokráciás jogomat, úgy gondolom, tudnom kell alkotmányos jogomat. Illetékes Úr megértését, segítségét előre is köszönve, nyílt, teljes identitással.

Itt Lubi Béla megkérte Sünimalacot, írja oda nevét, lakcímét.

Azt mondta, több példányban kell gépelni, lévén, nem tudni, valójában ki az Illetékes Úr.

Dombi Lajosné a második emeletről azt javasolta, öt ombucman is olvassa el.

Lubi Béla minden szombat este megiszik fél liter pálinkát. Percenként cigarettára gyújt, háta mögé dobja. Nyugtatja Sünimalacot, ha a Vörös Hadsereg utolsó katonája is elhagyja végre hazánkat, kap kártérítést.

– Nem kell ingyenkonyha.

Háta mögé dobott egy cigarettát.

– Föltörheted kalapáccsal a betonudvart.

Tegnap délután jó napom volt, Sünimalac eljött. Beszélt.

Fuldokoltam a nevetéstől.

– Mit röhögsz? Ültünk a padon. Ahhoz is hülye voltál, hogy megcsókolj.

– Sünimalac, mindig adtam magamra. Te meszes agyú, vén proli.

Rémülten nézett rám.

– Ezt nem szabad. Soha. Tönkreteszel. Prolit mondani tilos.

Este sokadszor Camus Pestisét olvastam.

Kérdezik Rieux doktort, hol tanulta a szenvedést.

– Apám munkás volt – feleli.

Becsukom a könyvet.

Lubi Bélának igaza van.

Nem írok kérvényt.

Szegény Vivaldi

ÁRKOSSY Sándor negyvennyolc éves, szakmai körökben határainkon túl is elismert, szerény, mindenkivel udvarias, munkájának élő, igen tehetséges gyógyszervegyész volt. Jóképű, fanyar humorú agglegény. Nyugati lapokban figyelemre méltó cikkeket publikált, sok fontos konferencián volt jelen, alkalmanként angol nyelven beszámolót tartott.

Kora őszi délutánon, Budapesten, csuklójára bilincset raktak.

A rendőrautóban mindössze annyit mondott:

– Szegény Vivaldi.

Letartóztatása közvetett oka a mindenben ártatlan Igaz István, e szorgalmas, szánalmas számítástechnikus volt.

Árkossy Sándor esete a kollégák, ismerősök között a döbbenet erejével hatott.

– Hihetetlen. Érthetetlen – ismételgették napokon át. – Véres álom.

Árkossy Sándor barátnője, elvált asszony, magát is okolta a történtekért.

– Hülye tyúk vagyok – mondta száraz hangon. – Két kemény pofon segíthetett volna.

Az anyja rászólt.

– Ne sírj!

– De sírok!

– Mire mész vele?

– A lányodnak sok a könnye. Akinek sok a könnye, sír.

Zsebkendővel megtörölte szemét.

– Seggbe kellett volna rúgni – mondta hidegen. – Kuka födelét rázárni.

– Nem értem a vegyész urat – ismételgette anyja. – Nem érti senki. Talán zsarolták. Csöndes emberek is zsarolhatók.

– Nem tudott rászoruló embernek nemet mondani. Most befürdött.

– Ezt, lányom, ember nem érti.

Pedig ez volt az igazság.

Tanúkihallgatáson, rendőrségen, bíróságon mindenki ezt vallotta. Árkossy Sándor nem tagadott, nem szépített. Szánalommal hallgatták őt a tárgyalóteremben.

– A tény, tény – mondta az ügyész. – A gyilkosság gyilkosság.

A törvényszéki elmeszakértő nem tett föl olyan kérdést, melyre igennel vagy nemmel lehet válaszolni. A szabályzatnak megfelelően, cigarettafüst mellett hagyta Árkossy Sándort beszélni, aki Igaz István halálától kezdve a legapróbb részletekig elmondott mindent.

– Ezt nem Dosztojevszkij írta – mondta az orvos.

– Nem volt baltám.

Az orvos gépírónőnek diktált. Néhány latin kifejezés kíséretében megállapította, a vádlott hirtelen fölindulásban követte el tettét.

– Átlagon fölül intelligens. Pszichés zavarra utaló momentum nem merült föl.

Amikor a fegyőr Árkossy Sándor csuklójára bilincset kattantott, az orvos csöndesen mondta:

– Rossz színdarab. Őszintén sajnálom, uram.

– Nem gondoltam, uram, hogy így megy le a függöny.

Árkossy az ajtóból visszafordult.

– A védőm nem tudja, tizenkét halott hány halott.

Árkossy Sándor háromszobás kertes házban élt, korán meghalt szülei antik bútorai, perzsaszőnyegei, húszezer értékes könyve között. Sokablakos dolgozószobájában kétméteres, nádból készített kalitkában tucatnyi tarka tollú madár ugrált, csipogott, trillázott. Árkossy Sándor, ha ideje engedte, bámulta, hallgatta őket. Időnként fütyült nekik. Mosolyogva nézte, ahogy figyelnek, mozgatják hüvelykujjnyi fejüket.

Mindegyiket szerette, de volt egy kedvence. Parányi torkán csodálatos hangok zengtek, betöltötték a szobát. A többiek halkabban kísérték.

Árkossy Sándor a többhangú szólamra fejet hajtott.

– Köszönöm, Vivaldi. A te éneked az énekek éneke. Istenhez szól.

Féltette, szerette mindegyiket. Hetente járt nála az állatorvos. Megnyugtatta mindig, semmi bajuk. Ha külföldre utazott, bejárónőjére bízta madarait. A fehér hajú asszony tíz éve járt hozzá. Megbízott benne. Amikor hazaérkezett, barátnője, az elvált asszony, a repülőtéren autóval várta.

– Isten hozott – mondta. – Madaraid jól vannak. Énekszóval várnak.

– Vettem nekik szép hangú furulyát. Te leszel a karmester.

– Felejtsd el a furulyát. Nem engedem kínozni őket.

Nevettek. Megcsókolták egymást.

Az úton fanyar humorával szórakoztatta az asszonyt. A házhoz közel komolyra váltottak.

– Nemsokára itt az ősz – mondta az asszony. – Nyálas lesz a város. A kerted.

– Angyalok érkeznek. Hajnalban ezüst szőnyeggel terítik be a földet.

– Ezt magyarul síkos dérnek hívják. Nyaktörő szőnyegnek.

– A galamboknak, verebeknek kukoricát, búzát, a cinkéknek napraforgómagot kell hozatni. Meg a csúszkáknak. A rigók mindent esznek. Otthon legyen a mag, mielőtt havazik.

– Megrendeltem, míg külföldön voltál.

– A mókusoknak diót, mogyorót. Ha bekopognak fázva, éhesen az ablakon, a szívem is megfagy.

Nem gondolták, nem gondolhatták, hogy ez az ősz bilincseket hoz. Börtönt Árkossy Sándornak.

Egy kivétel akadt, a fehér hajú bejárónő. Még idejében mondta:

– Mérnök úr, a maga türelme nevetséges. Ezt férfi, hiába van diplomája, ilyen tétova bárgyúsággal, már ne is haragudjon, nem ússza, nem úszhatja meg.

– Nem tehetek semmit – mondta Árkossy Sándor.

Igaz Istvánt felszínesen ismerte. A számítástechnikus az intézet emeletén dolgozott. Időnként az ebédlőben egy asztalhoz kerültek.

Egy alkalommal Igaz István őszinte tisztelettel meghívta a gyógyszervegyészt vacsorára. Megemlítette, felesége sokat hallott róla, szeretné megismerni.

Árkossy Sándor köszönte a meghívást. Szabadkozott, nagyon sűrű a programja.

– Talán majd egyszer, ha levegőhöz jutok, meglátogatom.

Erre nem került sor.

Igaz Istvánt az intézet lépcsőházában szívroham ölte meg. Árkossy Sándor nem ment a temetésére. Mesélték, Igaz István felesége elefántcsontszín arccal, száraz szemmel, mozdulatlanul állt a sírnál. Hallgatta a papot.

Torokszorító látvány volt.

– Nyomorult asszony – szánakozott egy férfi az ebédlőben. – Nem áll többé talpra.

– Talán az idő segít – mondta Árkossy Sándor.

A temetés után alig két héttel Árkossy Sándort nem kis meglepetés érte. Az intézet ebédlőjében középkorú nő, számítástechnikus, közölte, Igaz István özvegye rettenetes idegállapotban van. Félő, öngyilkos lesz. Kérte Árkossy Sándort, segítsen.

– Az özvegy gyakran említi, talán maga megnyugtatná. Hívja meg egy kávéra, beszélgessen vele.

Árkossy Sándor csodálkozott a kérésen, hisz soha nem találkozott az asszonnyal.

– Talán életet ment – mondták többen. – Feketekávén, rövid beszélgetésen nem múlhat egy szerencsétlen asszony sorsa.

Árkossy Sándor este elmondta mindezt barátnőjének.

– Hívd meg az özvegyet – tanácsolta. – Ha öngyilkos lesz, nem tudod magaddal elszámolni. Ha segítesz, jó. Ha nem, nem okolhatod magadat.

Másnap este hét órakor, percre pontosan, ahogy telefonon megállapodtak, csöngetett az özvegy. A kapuban azt mondta:

– Helló, darling! Pocsékul nézel ki! Nem jársz uszodába?

– Nem.

– Nem baj, darling. Majd én reggelenként kiviszlek.

A dolgozószobában ültek le, feketekávét ittak.

– Darling, te madarakat gyűjtesz? – kérdezte az asszony.

– Nem gyűjtöm, szeretem őket.

– Ennyi rengeteg könyv. Megöregszel, fölfordulsz, mi lesz velük?

Árkossy Sándor cigarettára gyújtott.

– Olvastam, ha egy öregember meghal, egy könyvtár tűnik el.

Az özvegy nevetett. Kilenc órakor elköszönt.

– Köszönöm az estét – mondta a kapuban. – Darling, jó itt nálad.

Autójába ült.

Jóformán mindennapos vendég lett. Esténként váratlanul beállított. Nem zavarta, ha látogatókat talált, vagy Árkossy Sándor barátnőjét. Bőrfotelba süppedt, ha kellett, kávét főzött. Mindenről volt véleménye, mindig el is mondta.

A kapu előtt, mikor autójába bújt, kijelentette:

– Darling, jó itt nálad. A madaraidon kívül kit szeretsz?

– A madaraimat – válaszolt Árkossy Sándor.

– Drága mafla vagy, darling.

Árkossy Sándort szelíd szóval nyugtatta a barátnője.

– Előbb-utóbb talál magának férfit. Minden nő ráhajt valakire. Férjhez megy, eltűnik a szemünk elől.

– Soha – mondta a bejárónő. – Beköltözik a mérnök úr ágyába.

Nevettek.

Másnap nagy, zörgő dobozzal állított be. Egyedül találta Árkossy Sándort.

– Ajándékot hoztam, darling. Csókot kérek érte.

– Esztendeje nem mostam fogat. Tavasszal hozzálátok.

Az özvegy a dobozból hatalmas, sokszínű madarat emelt ki. Keményen, katonásan lépegetett, hangos, kereplő hangokat adott. Az özvegy kinyitotta a kalitka ajtaját, begyömöszölte ajándékát.

Pillanatok alatt, beavatkozásra sem volt idő, nagy, sárga csőrével a jövevény egy szálig agyonverte az apró énekeseket.

– Láttál már, darling, ilyen mérges madarat?

Szemétlapátot hozott, egyenként kiemelte a halottakat. A konyhában a szemétvödörbe öntötte.

– Ne bánkódj, darling. Veszünk tucatnyit.

Közel lépett Árkossy Sándorhoz. Nyakáig fölhúzta blúzát. Két meztelen melle előbukkant.

– Az egyik a tiéd. A másik a tiéd. Puszit kérek rájuk.

A tárgyaláson, feszes csöndben, a bíró megállapította, a vádlott súlyos, márvány hamutartóval az áldozat arcába sújtott.

– Többször ütött? – kérdezte.

– Egyszer – mondta Árkossy Sándor. – Elég volt.

Hajat borzoló szél

LEMICKY Mihály a Tisza Kálmán tér huszonnyolcas szám alatti házban lakott, melynek udvarát szerették a fiúk, mert ott falra szerelt vízcsap volt. Verekedés után nem kellett hazamenni, minden nap annál a csapnál mosták meg vérző arcukat.

Lemicky Mihály apjáról az a hír járta, Rökk Marika sofőrje. Vagy igaz volt, vagy nem. Ha nagy ritkán hazakerült, pofozta feleségét, kegyetlenül, ököllel, szíjjal verte egyetlen fiát. Majd konyhaasztalukra pénzt tett. Bevágta maga után az ajtót. Köszönés nélkül távozott. Két-három hét múlva, sötétszürke, vasalt öltönyben hazatért, meglazította nyakkendőjét. Vékonyka felesége megkapta két pofonját, fiát alaposan megverte. Ilyenkor mérhetetlen gőggel, hatalmas hangon ordított, zengett a ház. Mindig ugyanazt ordította, színjózanul. Ha nem tudná valaki, kicsoda ő, hát megmondja mindenkinek, aki kíváncsi.

– Én Lemicky István vagyok! Lemicky István!

Két-három hét múlva újra hazament. Felesége megkapta két pofonját, fiát kegyetlenül megverte, színjózanul ordította, ő Lemicky István.

Rökk Marikának vagy sofőrje volt, vagy sem, ezt senki nem tudhatta. Mindig gyalog érkezett. Az emberek úgy vélték, kezet csókol Rökk Marikának, és garázsba viszi a méregdrága autót.

Csak Schmidt fűszeres állította, hogy a rendőrségen dolgozik. A főkapitányságon. Harmincszemélyes rabszállító kocsin. Hogy miért jár civil ruhában, arra csak egy magyarázatot tudott.

– Mert titok. Titokról nem lebbentik föl a fátylat.

Fiától sem lehetett megtudni, mit csinál valójában verekedő, ordibáló apja. Ha kérdezték, mosolytalanul, szenvtelen arccal, mely szinte egész értelmetlen életére rájegesedett vonásaira, vállat vont. Vagy ő sem tudta, vagy nem akarta mondani.

– Apád hóhér – mondta egy szomszéd. – Állami ítéletvégrehajtó. A bicskás Unyi Jancsit is ő akasztotta föl.

Lemicky Mihály érdektelen arccal hallgatta. Annyit mondott mindennap mindenkinek, nagyon magabiztosan, ő autóversenyző lesz, minden országban első. Lemicky Mihály nevét a világ megismeri.

Kamaszkorában furnérlemezekből dobozfélét tákolt össze, oldalára ráfestette: LE-MI. Négy babakocsikereket, valamiféle kormányt szerelt rá, mely az első két kereket jobbra-balra forgatta. Egy fiúnak négy fillért adott, beült LE-MI nevű autójába, a fiú tolta. Megkerülték a Városi Színházat. Lemi, mert a név ráragadt, szájával hangosan berregett, időnként mély hangon dudált.

Soha senki nem látta mosolyogni. A fiúk szerint ez nem volt meglepő. Annyi verést kap otthon, hogy elfelejtette a mosolyt.

Nem kötekedett, nem verekedett, noha izmos fiú volt. És jóképű. A lányok sem érdekelték.

– A száguldás izgat – mondta. – Amikor hajamat szél fújja.

A lányok nevettek. Nem bánta. Anyjának autóversenyekről beszélt. Anyja bólogatott, türelmesen hallgatta. Büszke volt fia serkenő bajuszára.

Lemi apját elsodorta a háború. Megpofozta feleségét, megverte fiát, pénzt tett asztalukra. Jól szabott öltönyében, gondosan megkötött nyakkendővel, sörtehajával elment. Többé nem tért haza.

Anyja ágyban, éjszaka, észrevétlenül távozott örök nyugalomba. Lemi reggel szólította, percekig csodálkozva nézte őt.

– Ez igen – mondta félhangosan. – Locsolhatom a muskátlit.

Rezzenéstelen arccal temette el anyját Rákoskeresztúron.

Nem sokáig locsolta ablakában a három cserép muskátlit. Behívták katonának, légelhárítónak. Harcolt, ahogy elvárták tőle. A Dontól Várpalotáig nyomták vissza a csapatot. A Mátyás vár tetejéről, fülsiketítő lármában lőtték az ellenséges repülőgépeket.

– Se vége, se hossza, annyian vannak, mint a csicsóka! – ordította bajtársainak.

Pétfürdőn szakaszvezetőként esett fogságba. Álmatlanságtól gyulladt szemmel, elgyötört, borostás arccal azt mondta a kurva hidegben:

– Emberek, lőttünk, amíg bírtunk. Fújjatok trombitát! Hallja meg Isten, mert a többi rá tartozik!

Ránézett négycsövű ágyújukra.

– Eleget ugattál. Neked is befogták a pofádat.

Az elgyötört katonákhoz fordult.

– Szakasz, vigyázz! Aki érti ezt az egészet, jelentkezzen!

Nem mozdult, nem jelentkezett senki.

Három év múlva keveredett haza, a franc se tudta, honnan. Valahonnan Szibériából. Ha kérdezték, hol volt, mosolytalan arcával, közömbös hangon, kurta vállvonással annyit válaszolt:

– A szomszédban.

Szülei lakásában lakott, teherautósofőr lett. Az ország különböző gyáraiba alkatrészeket szállított. Feleségül vett egy elvált asszonyt, aki néhány hónap múltán kijelentette:

– Képtelenség jégcsappal élni.

Lemi szótlanul bólintott.

Elváltak. Az utcán megkérdezte az asszony, haragszik-e. Ő fölhajtotta sofőrbundája gallérját az erős, havat ígérő szélben.

– Semmi okom haragudni – válaszolta őszintén, közömbösen.

Dolgozott becsületesen. Esténként, vasárnap délelőttönként sötétszürke, vasalt öltönyben, nyakkendővel, sörtehajával a Gong eszpresszóban a régi haverokkal üldögélt, hallgatta őket. Ritkán szólalt meg, mert kevés beszédű ember volt. Redves életében, vénülő fejjel, egyetlenegyszer egy világosszőke nőnek kezdett beszélni, de akkor egyfolytában este nyolctól éjfélig. Sok-sok év múlva, amikor a fiúkból már csak ketten maradtak.

Valamikor ezerkilencszázötvenkettő táján nyomtalanul eltűnt a presszóból, lakásáról is. A fiúk nem tudták mire vélni. Ha karambolozott, meghalt, tudnák. Legvalószínűbbnek tippelték, feketefuvart vállalt, lebukott. Bezárták. Vagy lepattant. Átszökött Bécsbe.

Évekkel később előkerült. A Gong eszpresszó tompa világításában, sűrű cigarettafüstben a fiúk faggatták, hol, merre járt? Talán újra házasodott? Gyermekei születtek? Vagy feketefuvar miatt sittre vágták?

Közönyös hangon annyit mondott:

– Nincs feleségem, gyerekem. Feketefuvart nem csináltam.

A fiúk nyúzták, nyaggatták, egyre ingerültebben. Egyik-másik nekivadult. Záporoztak a kérdések.

Lemi nézte őket, végül, látható unalommal arcán mondta:

– Furcsa országba születtem. Folyton-folyvást írtam. Annyit írtam, hogy az rengeteg.

A fiúk dühbe jöttek. Egyikük rákiáltott.

– Hová írtál? Kinek írtál? Szép lánynak írtál? Szarik rád? Ha szarik rád, minek írtál?

Lemi szürke, vasalt öltönyben, sörtehajával, nagy, zöld szemével szótlanul nézte őket.

Babi, a testes fölszolgálólány, két szelet tortát tett elé a csupasz márványasztalra.

– Egyél. – A fiúkhoz fordult. – Mit marháskodtok?

– Eladta a lakását! – kiabálta egyikük. – Hol lakik?

– A Lenin körúton – mondta Babi. – Öt szobában. Fiatal lány hozománya. Klassz fiú. Megérdemli.

Lemi megette a két szelet tortát. Száját papírszalvétával megtörölte. Váratlanul megszólalt.

– Különös ország. Cicegni nem szabad. Írni kötelező.

A fiúk rátámadtak.

– Mi az, hogy cicegni? Ki a nyavalya ciceg? És ha valaki ciceg, miért ne cicegjen?

Lemi fölállt az asztaltól.

– Különös ország – mondta komolyan, nyugodtan. – Nagyon különös.

Fizetett. Babi puszit adott neki.

– Isten vigyázzon rád, Lemi.

Ő szótlanul, köszönés nélkül elment.

Ezerkilencszázötvenhat októberében a bűnös Budapest föllázadt. Novemberre tombolt a harc. A józsefvárosi fiúk közül sokan fogtak fegyvert, jó néhányan aszfalton haltak meg.

Lemi nem harcolt.

– Különös ország ez – mondta. – Félek.

Amikor a harc véget ért, új kormány alakult, a Gong eszpresszóban annyit mondott az életben maradt fiúknak:

– A kutyát cserélték. A lánc maradt.

– Fogd a pofád! – kiáltott rá Babi, a testes fölszolgálólány. – Menekülj, amíg menekülhetsz!

Lemi nem menekült.

Mátyásföldről, az autófelszerelések gyáregységéből háromtonnás teherautót szerzett. Fölpakolta a fiúkat családostul, vitte őket a határig. Vitte Babit is. Talán háromszor-négyszer fordult vissza a következő csoportokért.

Ő itthon maradt. Már csak vasárnap délelőttönként járt a Gong eszpresszóba. Feketekávét ivott. Középszürke öltönyében, nyakkendővel hallgatta a régi haverokat. A nagy galeriből már csak öten maradtak.

Azután megint eltűnt. Hosszú, nagyon hosszú évekre.

A fiúk tűnődtek. Börtönben nem lehet, ötvenhatban nem harcolt.

Hacsak a teherautó-szállítmányokért nem kapták el. Ez nem látszott valószínűnek. Képtelenségnek tartották. Ilyen szarságért be nem zárják.

Tíz évre nyoma veszett.

– Meghalt – mondta egyikük.

Ebben megállapodtak.

Bolondoztak, nevetgéltek a fiatal fölszolgálólánnyal. Dicsérték karcsú alakját, pornómagazin képeit mutatták neki. A lány nevetett.

– Malacok – mondta.

Ezerkilencszázhatvankilencben Lemi vasárnap délelőtt belépett a Gong eszpresszó ajtaján. Középszürke, vasalt öltönyben, nyakkendővel a fiúk asztalához ült. Sörtehajában egyetlen ősz szál sem volt. Közönyös arcán, főleg a szeme körül és szájszögletében elmélyültek a ráncok. Álla csücskén sebhely nyoma.

A fiúk mint valami kísértetet bámulták. Egyikük a sebhelyre mutatott.

– Megvertek?

– Elestem.

– Cicegtél? Írtál?

Lemi nyugodtan, gyerekkorától megszokott közömbös hangján mondta:

– Kanadában éltem. Meguntam.

A fiúk tudták, hazudik. Csöndesen kérdezték:

– Mire van szükséged? Miben segíthetünk?

– Nincs munkám.

– Miért nem ülsz teherautóra?

– Nincs jogosítványom.

Két évig dolgozott segédmunkásként építkezéseken, azután visszakapta jogosítványát. Teherautóra ült.

Futottak az évek szélsebesen. A fiúk kopaszodtak, őszültek, csak, furcsa módon, Lemi nem változott. Közömbösen, szótlanul ült velük télen, nyáron, vasárnap délelőtt a Gong eszpresszóban. Azután szívhalál, rák, elmentek örökre a fiúk, elmosta az idő a valaha volt, csudálatos, hatalmas galerit.

Ketten üldögéltek vasárnaponként, Lemi és Varga Sanyi precíziós műszerész. Egy téli délelőttön Lemi kijelentette, szerelmes.

– Jókor – mondta Varga Sanyi.

Este, csöndes étteremben, vacsora után Lemi feleségül kérte a nőt, negyvenöt éves, elvált asszonyt, aki mosolyogva mondta:

– Alig ismerjük egymást.

A nő szőke volt, csinos. Darukezelő egy gyárban.

Lemi váratlanul mesélni kezdett.

És beszélt, beszélt háborúról, fogságról, első letartóztatásáról, amikor papírokat raktak elé. Ő olvasta, hogy cic. Hogy került velük kapcsolatba? – faggatták, ő meg magyarázta, fogalma sincs, mi az a cic. Rászóltak.

– Ne cicegjen. Irjon le mindent gyerekkorától.

Leírt mindent, mindig, tízszer, hússzor. Újraíratták. Hiába ismételte, nem tudja, mi a cic, soha nem cicegett. Váltig állították, beszervezte a cic. Apja Rökk Marika sofőrje volt, a náciknak dolgozott.

– Írjon le részletesen mindent – parancsolták.

– Én részletesen nem tudtam írni apámról. Jött-ment. A cicről meg nem tudtam semmit. A kihallgató tiszt fenyegetett.

– Ne nézzen hülyének!

– Végül a cic miatt évekre bezártak.

Kis szünetet tartott.

– Különös ország. Ez a cic kinek jutott eszébe? Rejtély.

Az asszony nem vette le róla szemét.

– Megverték?

– Már a bölcsőben is. Amióta eszemet tudom, megvertek.

A szőke asszony sürgette a folytatást.

– Ötvenhat után azért zártak be hosszú esztendőkre, mert azt mondtam, a lánc maradt, csak a kutyák cserélődtek. És mert teherautóval szállítottam barátaimat az osztrák határra. Igaz, mondtam, ha kell, leírom. De senkitől egyetlen fillért sem kaptam. Nem vagyok seftelő, ügyeskedő. És a cichez még mindig semmi közöm. Haragudtak rám, a bíró is. Tíz esztendőt kaptam.

És különös, megmagyarázhatatlan dolog történt.

Lemi, életében először, nevetett. Egyre hangosabban.

Belevörösödött. És nevetett, míg a szőke asszony rá nem szólt, fizessenek.

– Éjfél van. Hajnalban kelek. A munkásnőt várja a daru.

Az utcán, kavargó hóban, Lemibe karolt.

A buszmegállóban Lemi megkérte, ne mondja hangosan, hogy munkás.

– Különös országban élünk. Bajunk lehet belőle.

Álltak mozdulatlanul.

Talán cseresznyepálinkát

VITÁLIS Szabó István vasesztergályos váltig mondta, mondta, van egy álma. Pest legszebb, legcsinosabb, hamvas bőrű, nárciszillatú lányát, akár ha csak egyetlen éjszakára, feledhetetlen élményként ágyába viszi. Hajnalig öleli, ébredő napfényben fürdeti.

Buzás Károly megállította gépén a forgó tokmányt.

– Mi az, hogy feledhetetlen? Van kezük, lábuk, bugyijuk. Feleségül veszed. Amíg élsz, felesel.

Vitális Szabó István komoly hangon válaszolt.

– Combja hosszú lesz, hasa lapos, melle kemény, bimbója parányi, rózsaszín, szája puha szamóca, foga hófehér. Szeme izzó, fekete.

– Lába parányi – mondta Buzás Károly. – Arany cipellőben kilép mesekönyvedből. Kopogtat tízcentes albérleti szobád ajtaján. Megkér, húzódj a sarokba, simulj szorosan a falhoz, vetkőzni akar. Te rászólsz: csöndesen. Bábjáték e feledhetetlen éjszaka, mert bejön haragosan Molnár néni. És lábhegyen enyeleghetsz hosszú combú emlékeddel a lépcsőházban.

Megtörölte két olajos kezét.

– A lány halkan sikolt, többször egymás után. Ez igen, ez pompás, gyönyörű emlék.

Vitális Szabó István kijelentette: esztendeje foglalkozik e kalanddal. Végiggondolt mindent egy vörös hajú asszony mellett. Albérleti szobája ágyában végképp határozott. Molnárnét alaposan megbünteti. Kész terve van.

– Huszonnyolc éves vagyok. Amit elhatároztam, megvalósítom. A hosszú combú lányt megtalálom. Szállodában, széles ágyban, hangulatlámpa fényénél ölelem.

– Spórolj össze harminc forintot. Olcsóbban nem megy.

– Lesz pénzem, Buzás Károly. Tudod jól, előteremtem.

– Kirabolod Molnár nénit?

Vitális Szabó István előrehajolt. Fölbúgott keze alatt a motor.

Műszak után, hóesésben átmentek a Fóti úton a Púposba egy pohár borra. Buzás Károly bosszús volt, káromkodott, mert másnap hajnalban, műszak előtt, Szabad Nép félóra.

– Legalább tágul az agyad – mondta Vitális Szabó István. – Fölolvasod, ügyes parasztnál mennyit legel negyven kecske.

Buzás Károly még egy pohár bort rendelt. Ezt ő fizette. Rázendített szokásos mondókájára. Feleségét szapulta. Gyűlölettel sziszegett száján a szó.

– Slampos, lusta, örökké aludni akar. Míg meg nem vadulok. Akkor leütöm, a padlón szétrúgom a fejét.

– Gonosz torkod van – mondta Vitális Szabó István. – Szült három gyereket, gyárban dolgozik. Esténként nincs kedve táncra perdülni.

– Horkol! Hajnalig! Reggel két szeme csipás! Ha rám jön a rám jön, mordul, ne nyúlkáljak!

A villamos tornácán, fáradt munkások közé zsúfolva még azt mondta:

– Minden embernek jár egy feledhetetlen emlék. Ha börtön az ára, akkor is.

Vitális Szabó István nézte a sűrű hóesést.

– Ez természetes.

– Megszerzed?

– Ha akasztófára tesznek, akkor is.

Karácsony előtt hatalmas pontyot vett Molnárné, a fürdőkádban úsztatta. Késő este Vitális Szabó István kihúzta a dugót. A víz lefolyt, reggelre a ponty megdöglött.

– Éjszaka kihúzták a dugót! – jajgatott Molnárné. – Elpusztult a ponty!

– Ügyes halat vásárolt – mondta Vitális Szabó István. – Öngyilkos lett.

– Várjon, fiatalember! Nincs rendőr, aki elhiszi!

– Ha nem maga mondaná, én sem hinném el.

Buzás Károly nevetett, amikor meghallotta a történetet.

– Ezt letudtad. És a hosszú combú lány, elegáns szálloda?

– Hozzáértő emberekkel beszélgetek. Okos tanácsokat kapok. Ne félts engem.

És bekapcsolta gépét.

A Púposban, pohár bor mellett, csöndesen, magabiztosan mondta:

– Elmúlik a tél, a tavasz, és nyári hajnalon álmomban látott lány mellett ébredek.

– Lehetetlen.

– Seggedbe csukott esernyőt dugni, nyitva kihúzni, az lehetetlen.

A zsúfolt villamoson Buzás Károly azt mondta, egy halat meggyilkolni nem kunszt.

– Ha Molnár néni pénzére spekulálsz, az már meredek.

– Ha feleséged horkol, vegyél füldugót. Ha tapenolod, kérd meg, ne morogjon. Ennyi a dolgod. Az enyémet bízd rám.

Vitális Szabó István valóban sok emberrel beszélt. Egyre jobban hitte, vágyakozása nem csupán álmodozás, hanem igenis megvalósítható.

Beszélt egy élsportolóval, barátságos kardvívóval, aki őszintén mondta, nem kérdés a kérdés, megleli a szebbnél is szebb, hosszú combú lányt, legyen nyugodt.

– Feledhetetlen emléke marad.

Vitális Szabó István a Púposban boldog mosollyal, pohár bor mellett elmondta szerencséjét Buzás Károlynak, aki tátott szájjal hallgatta. Ámult, milyen egyszerű az egész.

– Nem olyan egyszerű. Vigyáznom kell minden szavamra, mozdulatomra, nehogy megrebbenjen.

– Mikor valósítod meg?

– Augusztusban.

És úgy történt.

Augusztus közepe táján Vitális Szabó István megborotválkozott, hófehér ingbe bújt, fölvette vasalt öltönyét, nyakkendőt kötött. Zsebre vágta megtakarított ötezerhatszáz forintját, és elindult az éjszakába. Ment egyik lokálból a másikba. A kardvívó nem hazudott, szebbnél is szebb, karcsú lányok ittak vele konyakot, és röpke mosollyal magára hagyták.

Éjfél körül a Lenin körúton betért a Lúdláb királynőbe. Konyakot kért. Intett a cigányzenésznek, és életében először, hamis hangján magyar nótákat énekelt.

A szemközti asztalnál jegyüzérek számoltak. Egyikük átszólt, fogja halkabbra hangját, mert begorombul. Vitális Szabó István odalépett hozzá, fölállította székéről, szorosan megmarkolta két kezével a jegyüzér zakóját, és homlokába rántotta az arcát.

A hetedik kerületi rendőrkapitányságon az ügyeletes tiszt mérgesen kérdezte Vitális Szabó Istvánt, egy becsületes esztergályos hogyan kerülhet össze ilyen ócska alakokkal.

– Azt tanácsolom – mondta a rendőrtiszt –, maradjon itt, aludja ki magát. Majd reggel hazamegy.

Vitális Szabó István kérte, engedjék haza. Alszik valamennyit, reggel munkába megy.

De nem ment haza. Baktatott az utcákon, betért kocsmákba. Öt fél konyakot megivott még.

A Wesselényi utca sarkán, a kétes hírű Gambrinus szálló első emeleti szobájában ébredt. Ágyát napfény világította. Mellette fehér, gyér hajú asszony tátott, fogatlan szájjal aludt.

Vitális Szabó István megkocogtatta fejét.

– Mama, hogy kerültünk ide?

Az öregasszony nyögve, csontsovány karjára fölkönyökölt.

– Olyan kedvesnek tetszett lenni. Azt tetszett mondani, negyven forintot kapok.

Kimászott az ágyból, fölöltözködött.

Utcaseprő volt.

Vitális Szabó István a verőfényes utcán azon töprengett, hol ismerkedtek meg, miről beszéltek, hol hagyták a taligát, lapátot.

Másra nem mert gondolni.

A Púposban, pohár bor mellett, Buzás Károly izgatottan faggatta. Hogyan történt, milyen volt.

– Férfiember nem beszél nőügyeiről – válaszolta Vitális Szabó István.

A villamoson még ingerülten annyit mondott, konyakot nem szabad inni.

– Elátkozott ital.

– Hanem mit?

Gondolkodott.

– Talán cseresznyepálinkát.

Megóvott szerelem

MIÓTA világ a világ, szerelem születik, elmúlik.

Hívatlan vendég érkezik. Nem köszön. Leül asztalhoz, ágy szélére. Neve megszokás. Másként szólva unalom.

Hallgat. Figyel. Vár. Mint jó kártyás jó lapra. Nem az első leosztásnál akar nyerni.

Tudja, egy napon férfi vagy nő bukkan elő. Velejárója végiggondolatlan légyott, mely széttapos régen szőtt álmokat.

Ez bizony gyakran megesik.

Ilyenkor van sírás, szitok, átok, undorító válópör. A bírónő ásít. Szólítja a következő feleket, szégyenkező tanúkat.

E hívatlan vendég tudja, szűz lányt nem szabad elvenni. Előbb-utóbb kíváncsi lesz, érdekli, hogy ityeg a fityeg. Jámbor férj is veszedelmes. Röpke mosollyal, ügyes szemvillanással befűzhető. Azt viszont nem csupán hívatlan vendég, hanem mindenki tudja, ahol a szegénység besurran az ajtón, a szerelem kiszökik az ablakon.

A fiút és lányt e hívatlan vendég elkerülte.

A fiú és a lány magas növésű volt. Mindketten kék szeműek, világosszőkék. A fiú kosárlabdázott, a lány röplabdázott. Egyetemisták. Értelmesek. Intelligensek.

Nagyon szegények.

Keményen tanultak, mindig kitűnően vizsgáztak. A fiú a polgáz miatt bosszankodott. Nem értette, minek pocsékol erre időt, energiát, mi haszna lesz valaha is belőle. Angolból, németből fölső fokon vizsgáztak. A fiú könnyebben tanult, a lány többet ült a fenekén. Az évfolyamtársak, barátok, ismerősök szerették őket. Kitűnő humoruk volt, jó szívvel segítettek bárkinek.

Három gyereket akartak.

Senki nem értette, ha végeznek, megházasodnak, hol laknak majd, miből zabálnak, hol kapnak munkát.

Ők sem.

Csak annyit tudtak, halálukig együtt élnek, családot nevelnek. Soha nem hazudnak. Nem fogy el szívükből a szerelem, nehéz napokon a türelem, szájukról a nevetés.

A lányt Berkes Klárának hívták. Haját rövidre vágatta. Mindenki Kókusznak szólította. A fiú neve Szentkeresztes Elemér Endre volt. E miatt lett Mekmekk.

Egy alkalommal a könyvtárban szemüveges kollegina azt mondta Berkes Klárának, gyönyörűnél gyönyörűbb minden igaz szerelem. Ő nem jósnő, de annyit mondhat, ismer minden körülményt. Házasságuk második évében kifent késsel ugranak egymásnak. Mózeskosárban gyermek szolgáltat muzsikát.

– Sírodra azt vésik: Itt nyugszik Kókusz. Angolul, németül fölső fokon felhőkkel beszélt. Két lábán nem tudott járni, ágyban nem tudott feküdni. Gyermekét hirdetőoszlopnak dőlve, fárasztó trükkel készítette.

– Tizenhat szobás házam lesz, három fürdőszobám – nevetett Kókusz. – Hatalmas kertem, közepén szökőkút. Telefonon szólok férjemnek, jöjjön le az emeletről. Franciaágyunkban gyerekeket akarok gyártani.

– Így lesz. Így igaz – mondta a kollegina. – Hátatok meggörnyed, karotok leszakad hónap végén, amikor hazatalicskázzátok fizetéseteket.

A fiú esztendővel hamarabb diplomázott. Élelmiszervegyész lett. Nyelvpótlékkal pár ezer forint fizetésért. A lány, nyelvpótlékkal, még kevesebbért közgazdász.

– Nem kell talicskáznunk – mondta Kókusz. – Legalább sérvet nem kapunk.

– Lakást sem – mondta a fiú.

Kérvényt írtak.

Ha három gyereket produkálnak, öt éven belül lakást kapnak – jött az ígéret.

Albérletre nem telt keresetükből.

– Szeretlek – mondta a fiú. – Ha aluljáróban lakunk, akkor is. Este majd átlépnek fölöttünk az emberek.

– Táblát teszek mellénk – mondta Kókusz. – Vigyázzanak, állapotos vagyok.

Kókusz szülei a Berzsenyi utcában laktak. Apja többször visszaeső alkoholista. Ha ivott, ordított. Erősre itta magát. Ha józan volt, semmi embernek nevezte magát. Elege van az életből, öngyilkos lesz – fenyegetődzött. Időnként marék hashajtót zabált. A Korányi Kórházban fosósnak hívták.

A fiú szülei a Luther utcában laktak, ők is szoba-konyhás lakásban. Szorgalmas munkásemberek. Szerették Kókuszt. Nem ok nélkül.

A lány szerény volt, nem félt a házimunkától. Tudták, komolyan veszi az életet. Talpig becsületes. Nem hazudik. Apját átkozza, őszintén szánja. Anyjáért rajong.

És sugárzóan szép.

Megházasodtak.

A Luther utcai szoba-konyhás lakásba költöztek. Első lányát Kókusz, kit kis Klárának kereszteltek, ott szülte meg. Apósa vásárolt mózeskosarat.

Tündérszőke gyerek volt, mindig mosolygott.

– Ilyent még nem láttam – ámult az após. – Azt hiszi, kötelező.

És boldogság költözött a szűk lakásba.

Kókusz még két lányt szült.

– Tele vagyunk aprópénzzel – nevetett apósa, és puszit adott.

Egy délután Kókusz találkozott az utcán egykori polgáztanárával.

– Sokan várnak lakásra – mondta a tanár. – Dolgozzanak nyugodtan. Örüljenek három kislányuknak. Vannak még gondok. De a szocialista rendszer becsületes embereket nem hagy cserben.

Kókusz elmondta férjének a találkozást, de férje egy szót se szólt.

Kókusz félni kezdett. Egyre riadtabb lett. Aggódott szerelmükért, három gyermekükért.

– Sokan élnek rosszabb körülmények között. Várjon türelemmel – kérték a hivatalban a lakáselosztók.

Csúszópénze nem volt.

Amikor kiment a kapun, elbőgte magát.

Este az előszobában, sezlonon, paplan alatt férjéhez bújt. Nem mert szólni. A három gyerek a szobában, a nagyszülőkkel aludt.

Másnap munkahelyén Kókusz első ízben találkozott a folyosón nagy hatalmú főnökével, a vezérigazgató elvtárssal. Kókusz bordó, rövid ujjú blúzt, térdig érő szoknyát, sarok nélküli bordó szandált viselt.

A hatalmas, bőrrel párnázott ajtajú szobában a vezérigazgató elvtárs hatszáz forinttal emelte fizetését. Bosszús volt, amiért három gyerekkel ilyen körülmények között kínlódik. Jó tíz percig telefonálgatott, több emberrel beszélt.

– Maga kivételesen vonzó asszony – mondta Kókusznak. – Tíz napon belül két és fél szobás, összkomfortos lakást kaphat. Magán múlik.

Kókusz munka után a Berzsenyi utcában elmondott mindent anyjának.

Anyja kapásból felelte, nincs min gondolkodni. Három gyereke, férje, mindnyájuk boldogsága a tét. Férjének ne említse fizetésemelését.

– Büszke lesz, asszonya mily ügyesen bánik pénzetekkel. A lakás kiutalásán essen ámulatba.

Aztán mindketten sokáig sírtak.

Három hét múlva megkapták lakásukat.

Ámult mindenki. Elmondhatatlanul boldogok voltak. Kevés pénzükből olcsó bútort vásároltak.

A gyerekek hancúroztak, lármáztak.

A férj szorosan ölelte Kókuszt.

– Szeretlek – mondta. – Szép vagy.

Boldog volt.

Kókusz kék szeme könnyes lett.

– Ne haragudj – mondta férjének. – Sírnom kell.

A férj nevetett.

– Érthető – mondta. – Minden okod megvan rá.

És szerették egymást, mint szerelmük kezdetén.

Kókuszt egyre gyakrabban küldték külföldi tanácskozásokra. Ilyenkor férje szülei vigyáztak a három gyerekre.

– Fáradt vagy. Sápadt – mondta a férje. – Túlhajszolod magad. Nevetni is elfelejtettél.

Kókusz megpuszilta őt.

– Münchenbe megyek. Szükségük van rám.

Nézte három apró gyermekét.

– A fene se gondolta.

Hálóinget húzott.

– Ha egy üzlet menni kezd. Főosztályvezető lettem.

Két tenyerébe vette férje arcát. Nézte.

– Szeretlek. Ezt mindig tudd. De legvadabb álmomban nem álmodtam, így küzdök valaha a családomért.

– Tehetséges vagy – mondta a férje.

Kókusz leoltotta a villanyt.

– Kurva tehetséges. És kurva szorgalmas.

Párizsban a nagy hatalmú főnök bemutatta őt egy magas, nagy hatalmú elvtársnak. Derékszögben hajolt meg előtte.

– Férje vadászik? – kérdezte az elvtárs, akit a háta mögött nyámnyám elvtársnak neveztek, mert olyan nyámnyám módon beszélt. – Kedden Pesten leszünk. Délután hétkor várom, oroszlántól jobbra. Neve ott lesz a kapuőrnél. Fölkísérik.

Kókusz kedden, ezerkilencszázhetvenöt nyarán, oroszlántól jobbra belépett a Parlament kapuján. Nyámnyám elvtárs francia konyakkal kínálta. Mutatott egy szobát, ahol széles ágy volt.

– Éjszakába nyúló tárgyalások után mindig itt pihenek.

Kétezer forinttal emelték Kókusz fizetését.

Férje bámult. Örült. De megkérte Kókuszt, fogja vissza e kegyetlen tempót, mielőtt idegei cserbenhagyják.

– A tehetséggel, szorgalommal lehet gazdálkodni. De lehet botorul garázdálkodni. A vége tragédia.

– Szerelmes asszony vagyok. Becsületes feleség. Boldog anya.

Kormánykitüntetést kapott.

A következő fontos elvtárs telefonon, durva hangon mondta a Fővárosi Tanács illetékesének, ha másnap még a helyén akar maradni, Szentkeresztes Elemér Endrének azonnal utaljon ki Budán kertes tanácsi villát. Sok hasznot hozott a népgazdaságnak.

Három és fél szobás villában laknak. A férj gondozza kertjüket. Virágoktól pompázik. A három lány kitűnő tanuló. Kókusz keményen ellenőrzi őket.

– Szép pár – mondják róluk. – Ritka boldog házasság.

Eljött a többpártrendszer.

Egykori polgáztanáruk kiszállt nyugati luxusautójából. Elmondta, egy hamburgi vállalat pesti igazgatója. Megkérdezte Kókuszt, akar-e nála titkárnő lenni.

Kókusz ráordított.

– Menjen a kopasz, mocskos, alávaló, parazita, rohadt anyjába.

Később férje átölelte őt.

– Fáradt vagy.

– Fáradt – mondta Kókusz. – Kurva fáradt.

És a férje vállán zokogott.

Tréning

VÁGÓ Horváth Sándor hatvanhárom éves, nyugdíjas szerszámkészítőt hatalmas becsvágy fűtötte. Nem is akármilyen. Elszántan, konokul, ellentmondást nem tűrőn magyarázta szomszédainak, ismerősöknek, minden tartalmatlan életű emberről megvan megvető véleménye. Ő a mai napig megtartotta a kőtáblába vésett tízparancsolatot. Olyankor is, ha néha megkísértette az ördög. Egy dologban hibázott. Nem kívánja mentegetni magát, de annak gyárban eltöltött évtizedek az oka. Teljesen hiányzik belőle a küldetéstudat.

– E nélkül hogyan lehetett élni?

– Eltengődünk – mondta szomszédja. – Eszünk, iszunk, dáridózunk. Asszonyok seggét simogatjuk.

– Dögvész! Kongó üresség! Merő szégyen! Én minden nap keményen tréningezem. Elég jól haladok. Hónap múltán restruktív ombucman leszek.

– Nem baj.

– Ez csak a kezdet. Ha sikerül szétnyitnom valahány prosperált, ambivalens, adekvát agrárollót, föladom ombucmanságomat. Továbblépek.

– A küldetéstudatba?

– No, csak lassan. Nem olyan egyszerű. Fegyelmezni kell veszedelmes álmaimat.

A szomszéd bámult.

– Miért csodálkozol? – kérdezte Vágó Horváth Sándor. – Kardinálisan földúcolt, specifikus, joghézagos probléma. Ha szúnyogokról álmodom, numerusz nulla. Ha turulmadárról, abszolutikus győzelem.

– És jön a turulmadár?

Vágó Horváth Sándor ingatta fejét.

– Még nem. De jönni fog.

A szomszéd gondolkodott. Komolyan, bántó él nélkül mondta:

– Add el a televíziódat. Elég neked a kőtáblába vésett tízparancsolat.

Vágó Horváth Sándor szájából szánalom szólt.

– Ultizzál. Álmodd, amit álmodsz. Levelibékáról. Szakállas kecskéről. Idd meg borodat. De én identitással terhes professzionálisan stabilicionális, destruktívan kijelölt utamon végigmegyek mindenre elszánt küldetéstudatomig.

– És ha nem jutsz odáig?

– Lehetetlen. Rengeteg időt feccölök rá. Hátam izzad, agyam pattan.

A szomszéd fölordított.

– Baromfajzat! Frissen borotvált turulmadár!

– Ne ordíts – mondta szelíden Vágó Horváth Sándor. – Európa megriad. Én megharcolom harcomat. Van, aki segít.

– Hitler Adolf.

– Látod, itt a hiba. Neoliberális szöveget szajkózol. Mocsárszagú, jogsértő borzadályt. Nekem özvegy Kilincses Jánosné segít.

Ez így volt igaz.

Vágó Horváth Sándor középtermetű, ápolt, korát meghazudtolóan stramm férfi volt. Korán reggel ragyogó tisztára takarította szoba-konyhás, udvari lakását. Néhányszor leguggolt, fölállt. Két karját körkörösen előre-hátra forgatta. Ujját pulzusára tette, lehunyta szemét. Majd bólintott.

– Fasza – mondta.

Megmosakodott. Borotválkozott. Tiszta inget húzott. Asztalához ült. Cigarettára gyújtott. Lábát keresztbe tette. Bemelegített.

Csöndes, komoly hangon szólalt meg.

– Én úgy gondolom… Igyekszem röviden összegezni gondolataimat… Én úgy gondolom, hogy mindjárt a lényegre rátérjek… Én úgy gondolom… Én csak magam gondolom, senkivel nem beszéltem erről, hogyan gondolom, de most beszélek. Gondolataimat bárki füle számára dezinformációs közölni. Kitűnő hangulattal kijelentve… Én úgy gondolom, pofonegyszerű…

Megszívta cigarettáját.

– Ennyi elég ebből. Ez szúnyogszöveg. Kezdjünk hozzá.

A plafonra nézett. Homlokát ráncolta. Majd néhány pillanatig asztalát borító csipketerítőjét. Gondolatait rendezte. Félhangosan, komolyan munkához látott.

– Nagy koalíciós költőnk szavaival szólva: A csillagok dolgoznak, mi meg megyünk szépen. Megyünk egy prominens stratégiában lebonyolítandó dezillúzió törvényes erejű, ügyesen instabilizált, stratégikus, rövid lejáratos multinacionalizmusba.

Özvegy Kilincses Jánosné bekönyökölt a körfolyosóra nyíló, napfényes ablakon. Ötvenkét éves, csinos, szép arcú nő. Igazított aranykeretes szemüvegén.

– És ha a törvényes erejű nem oda megy?

– Akkor megváltoztatjuk a törvényt.

Vágó Horváth Sándor már nem törődött vele. Folytatta mindennapi tréningjét.

– Evidencia az agresszív kötődés apológiáját polémiával definiálni. Intellektuális negáció habitusa teoretikus teoretika teleologikus teológia teóriái tendenciáit technokráciába fullasztja.

Özvegy Kilincses Jánosné köhintett.

Vágó Horváth Sándor ránézett.

– Még itt vagy, Brigitta Viktória?

– Sokat kell még csiszolnod.

Vágó Horváth Sándor tréningezett tovább.

– Nonstop egzisztencializmus egzisztenciája dominancia. Nivellálás variabilitása civilizatorikus tempus. Mennyit kell még csiszolnom, Brigitta Viktória?

– Sokat. Ennyi kevés a turulmadárhoz.

– Jegyzeteltél?

Az asszony bólintott.

– A hangzengetésre is vigyáznod kell.

Papírlapot vett elő. Olvasta a szöveget.

– Objektum. Ökológiai hipotézis. Etnikumok. Negatív diszkrimináció, pozitív diszkrimináció. Európai autonómia. Szabadságcsorbítások.

– Ez nem jó, Brigitta Viktória. Ezt mindenki ismeri.

Az asszony kihúzta.

– Folytatom. Korrespondencia. Groteszk elemek. Diszkontált komprádor, potenciális struktúra, reprodukciós technostruktúra. Kvázivalóság kontraszelektálva és proszelektálva a pártoligarchiában potenciálisan horribilis deperszonifikált reperszonifikálást indukál.

– Potenciális már volt.

– Nem lehet elégszer. Ezeket, Sándorom, be kell építened.

– Csodálatos, Brigitta Viktória. Az nem baj, hogy református vagyok?

– Elhanyagolható.

– Akkor belecsúszhatunk a küldetéstudatba?

– Belém csússzál, Sándorom. Egyszerűbb. Fontosabb.

– Soha, Brigitta Viktória.

– Kőtábla. Tízparancsolat.

– Ez nem tréfa. Köszönöm, hogy nehéz utamon segítesz. De a tízparancsolat nem tréfa.

– Csaltad a feleségedet.

– Én? Kivel?

– Velem, Sándorom.

Vágó Horváth Sándor lehajtotta fejét

– Egyszer megbotlottam.

– Ezerhetvenegyszer. Milyen jó volt, Sándorom.

Vágó Horváth Sándor valameddig hallgatott.

– Jegyzetelsz?

– Ötvennél több szót. Este áthozom.

Azon a fülledt, nyári éjszakán az asszony Vágó Horváth Sándor ágyába bújt. Lihegtek, verítékeztek, elfáradtak. Vágó Horváth Sándor fölkönyökölt. Nézte az asszony fényes szemét.

– Brigitta Viktória, a Kelet-Európába a nacionalista liberális demokrácia kompenzációja megfelel?

Az asszony megsimogatta Vágó Horváth Sándor fejét. Boldogan mosolygott.

– Már nem kell sokat tréningezned, Sándorom. Mindent tudsz. Győzelemre születtél. Kiállhatsz a legnagyobb közönség elé. Elkápráztatod őket.

Félálomban Vágó Horváth Sándor csupán annyit mondott, elég jól halad. Célba ér. Hisz az óvatosságot is megtanulta.

– Félelmekről, munkásokról, gettóról, deportálásokról nem beszélek.

Elégedetten horkolt reggelig.

Valami történt

HA VAN szerelem, és van, megjelenik szegénynél, gazdagnál. Nagy ünnep, semmihez nem hasonlítható, gyönyörű tűzijáték. Majd e szédítő csoda, hosszabb-rövidebb varázslat után aláhull, eltűnik a sötétben.

Ilyenkor két ember egymásra bámul. Csodálkozik. Mintha valahol, valamikor már találkoztak volna.

Udvarias mosoly. Főbólintások.

Máskor egymásnak ugranak, pofonok, hajcibálás, verekedés. Iszonytató mondatokat mondanak. Hisztérikus zokogás.

Nemritkán rövid újsághírben említett, értelmetlen tragédia.

A szerelem, melyről itt szó esik, oly ritka. Talán hihetetlen is. Nem villanófény, lobbanás hajnalon vagy alkonyatban. Nem pillanatnyi hangulat szüleménye, mint könnyű bor bódulata. Mély, lélekkel áldott, ésszel végiggondolt, tartalmas szerelem volt. Alaposan fölszívódott bennük. Oly csodálatos zamatú, mint gondos gazda pincéjében sok esztendőn át tárolt óbor.

Tizenhat esztendős korukban kezdődött, kamaszodó fejjel. Ha alkalmuk akadt, csókolództak. Egyébként, szüleik meglepetésére, örömére, ágyba nem bújtak. Mértéktartóan viselkedtek.

Vasárnap hátizsákkal, kerékpárral kirándultak. Esőben, havazásban moziba, színházba jártak, jó könyveket olvastak. Gondolataikat kicserélték. Nem unatkoztak. Néha civódtak. Semmiségeken.

Kitűnően tanultak. A fiú középtermetű, érdekes, vonzó arcú, sűrű fickó volt. Ökle kemény. Lobbanékony természete miatt gyakran használta. Rezzenéstelen arccal nézte földre zuhant áldozatát.

Osztálytársai ennek ellenére Ködevőnek nevezték. Egyrészt, mert váltig hirdette, hisz tisztességben, házasságban fogant boldogságban, minden gondot elűző tisztaságban. Másrészt, mert fárasztó, furcsa, szokatlan mondatokkal beszélt.

– Hiába csodálkozol, így igaz – mondta a lány. – Elmagyarázod, a legártatlanabb, aranyszegélyű felhő szívében is tektonikus erő lakik.

– Bizony így igaz. Apró csiga lelkében is a természet kiszámíthatatlan ereje.

A lány nevetett.

– Ejnye no, a mienkben is?

A fiú komolyan nézte őt.

– Neked nem szabad meggondolatlanul nevetned. Társam vagy. Ültem a fűben, láttam, parányi rovar megvadult, a másiknak rontott. Megölte.

– Féltékeny volt?

– Nem tudom. A természet kiszámíthatatlan.

Szerelmük hajnalán úgy határoztak, a fiú autószerelő lesz, a lány tanárképző főiskolára megy. Ezen nem változtattak.

Kitűnően érettségiztek.

Ballagás után úgy döntöttek, megfelelő alkalommal házasodnak. Nem hazudnak. Gondolatban sem csalják egymást. Tűzön-vízen át lakást szereznek.

Csak a lány mondta később:

– Lehetetlen.

A fiú elcsámpította száját. Arca kiismerhetetlen lett. Cigarettára gyújtott.

– Reszkessen a polgármester. Szigorú leszek.

– Megtanítod a természet kiszámíthatatlan erejére?

– Igen. Két percig szuszog, többé nem tüsszent. Nem lesz influenzás.

A lány nevetett.

– Bezárnak.

A fiú bámult.

– Munkást? Ott még nem tartunk. Ki tartaná rendben a sokmilliós kocsijukat?

– Emberölésért akárkit bezárnak.

A fiú megszívta cigarettáját.

– Milyen bíróság ítél el? A munkás hajnalban kel, két kezével dolgozik. Nem ér rá nyakkendőben pofázni. Azért munkás. A munkás szerelmes. Házasodni, lakni akar. Nincs kétmillió forintja. A szülei se fizetik ki helyette, mert nekik sincs. Az élet minden munkája után sincs. Ezt tudnia kell minden polgármesternek. Ha süket, a Duna jegén hatalmasat ordítunk. Másikat választunk.

A fiú apja bement az egyetlen, egyablakos szobába. Bekapcsolta a televíziót. Felesége vacsorát vitt neki.

– Mit bámulsz? – kérdezte. – Hazudnak.

Férje a levest kanalazta.

– Érdekel, mit hazudnak!

A fiú nevetett.

– Apám, fölhergeled magad. Kihányod a vacsorát. Anyám meg sír.

– Minden férfi hány. Minden asszony sír. Így van elrendelve.

A lányra nézett.

– A te apád szerencsés. Ordít. Káromkodik.

A lány megpuszilta sápadt, kemény, ráncokkal barázdált arcát. Nevetett.

– Tetőtől talpig van identitással. Ha elküldik, ombucmannak megy, kiabálja. Anyám nyugtatja őt. Igéri, ő is vele megy.

A lány a Köztársaság téren lakott. Szoba-konyhás lakásban.

A fiú a kapuig kísérte őt. Váratlanul zuhogni kezdett az eső, dobpergésként verte a járdát. A homályos kapualjba húzódtak.

– A természet kiszámíthatatlan ereje – nevetett a lány.

– Igen. És ez nem játék. Ha felhő zokogni kezd, nem tehetsz ellene.

– Sírjon, ha bánata van. Megkönnyebbül.

A fiú komoly szemmel nézte őt.

– Ha félrelépsz, akár álmodban is, Káron ladikjába lépsz.

– Butákat beszélsz. Nem tudnám magammal elszámolni.

– Én megmondtam.

– Fehér ruhát hozunk a kölcsönzőtől. Együtt élünk jóban-rosszban, tisztességben nyolcvan évig.

Az eső vadabbul zuhogott, lármásan záporozta a járdát. A lány fölhúzta keskeny szemöldökét.

– És ha te öleled lány derekát?

– Nyolcvan évig a tied megfelel. Álmomban is.

– Ködevő, nyolcvanévesen aluljáróban ébren is fárasztó.

A fiú szeme beszűkült.

– Rám tartozik. Meg a polgármesterre.

Két kezébe fogta a lány arcát. Megcsókolta.

– Van oka félni.

A józsefvárosi polgármesternek nem kellett félni. Lakáskérdésük váratlanul megoldódott.

A fiú szülei meghaltak. Apja bélelzáródással műtőasztalon távozott örökre. Temetése után alig egy hónappal, fekete ruhás anyján augusztusban, ragyogó napsütésben, keresztülment egy kamion.

Rendőri nyelven szólva, személyazonosságát nehezen állapították meg.

A fiú keményen tartotta magát. A temetés után karon fogta a lányt. Száraz hangon annyit mondott:

– Azt bizony soha nem gondoltam, hogy palacsintát rakok apám mellé.

Kigombolta nyakán az ingét, lazított nyakkendőjén.

– Mulatságos.

Később, a villamoson, pokoli hőségben, mogorván a lányra szólt.

– Ne sírj! Ha így volt megírva, így volt. Százszor mondtam, kivédhetetlen a kivédhetetlen. Nem zabálom magamat. Nem kedvelem a halottkultuszt.

A lány kérte őt, ebédeljen náluk, de a fiú elnézést kérő mosollyal szabadkozott, nem tud enni. Hazamegy, alszik egy órát.

– Ne igyál – kérte csöndesen a lány.

– Ne félj. A szagától is undorodom.

Nem ivott. Más baj volt.

Este a lány odaköltözött hozzá. Két megpakolt bőrönddel. Sötétedésig csöndesen beszélgettek. Életről, e rövid élet értelméről, mindarról, amiért valóban érdemes reggel fölkelni, gondokkal birkózni, este lefeküdni. Pontosan föltérképezték jövőjüket. Azt is, noha a fiú ellenezte, magyarázta, elég jól keres, minden nap zsebébe dugnak több száz forint borravalót, a lány kötötte magát szelíden, addig nem szül gyereket, nem okos, nem is becsületes, míg nem kapta kézbe diplomáját.

Nagyon szerették egymást.

Mielőtt ágyba bújtak, a fiú két mécsest gyújtott, a szekrény tetejére tette, majd a lány mellé feküdt.

– Azért, akárhogy magyarázom, mégiscsak történt valami – mondta meglepően nyugodtan. – Értek mindent e kurva életben, akkor is történt valami.

Öt perc múlva aludt.

A lány hallgatta a mécsesek sercegését, nézte a mennyezeten imbolygó fényeket. Végtelenül szánta a fiút.

Igen – gondolta –, valami történt.

Három hétig minden este világított, sercegett a két mécses. A lány remegett már az álmatlanságtól, idegességtől. Nem szólt, hisz valami történt. És tudta, a fiú milyen érzékeny.

Szerény esküvőt tartottak. Apró civódásoktól eltekintve, melyekben főként a lány volt hibás, szépen éltek.

Házasságuk egyetlen esztendeig tartott.

Okát fölösleges kutatni. Hétköznapi.

A fiú összeállt a lány egyik évfolyamtársnőjével.

– Oly szép a melle, feszes a combja – magyarázta. – A természet ellen mindenki tehetetlen.

A lány két bőröndjével hazaköltözött. Anyja ijedten nézte őt.

– Semmi baj – mondta a lány. – Este mécsest gyújtok.

Furcsa mosollyal hozzátette:

– Azért mégis történt valami.

Plusz ÁFA

MADOCSAY Emil kárpitosmester igen jómódú, igen alacsony, igen csúnya, hatvannyolc esztendős ember volt. Huszonkét munkás dolgozott tágas műhelyében. Aranyat, ékszert, dollárt vásárolt, haszonnal eladta.

Sokfelé megfordult, sok ember utálta.

Legjobban hatvannyolc éves, sovány felesége, Elvira.

Minden Cronin-könyvet olvasott. Mást nem, de azokat a tűnő évek alatt sokszor.

Férje tisztelte a nő műveltségét.

Elvira lenézett mindenkit. Mosolyognivalóan játszotta az előkelő, vagyonos asszony szerepét.

Halkan beszélt, egyre kevesebbet. Később heteken át hálóingben feküdt ágyában. Olvasta Cronint, vagy bámulta a velencei csillárt. Enni sem evett. Néha kekszet majszolt.

Férje vendéglőből finom levest, húst, főzeléket vitt haza. Kérlelte, üljön asztalhoz.

Elvira nem mozdult, nem szólt.

Férje tehetetlenül járkált a szobában.

– Ez így nem mehet tovább. Egyre gyakrabban görcsöl a szívem. Fölfordulok.

Elvira hosszú szünet után, halkan szólalt meg.

– Csak ne érj hozzám.

Madocsay Emil fűnek-fának mesélte, felesége elmebeteg.

– Mindent megteszek érte. Bőrkötésbe köttettem Cronin-könyveit. Egy ilyen művelt nő, és nem akar ágyából kimászni.

Belvárosi cipészmester tanácsolta, ne állapítson meg diagnózist, vizsgáltassa meg ideggyógyásszal.

– Kap tucat injekciót. Fölkel. Eszik.

Műhelyében az idősebb kárpitossegéd, akiben a legjobban megbízott, azt mondta, vigye szeretetotthonba.

– Pénzért talán emberségesen bánnak vele.

A tizenkilenc éves, csinos fölszolgálólány, Szolnoki Erzsike kijelentette:

– Csuda muris. A végén még ágyába pisil.

Kacéran nézett Madocsay Emil csúf arcába. Nevetett.

– Én ágyban mást csinálok.

– Erzsike, maga a legszebb lány Budapesten. Aranyos kis Erzsike, a legszebb az egész világon.

Ötszáz forint borravalót adott.

A házmesterné intézte el a legrövidebben.

– Ha a tisztelt naccsága nem akar enni, koplaljon. Lefogy. Olcsóbb a koporsó.

Vasárnap délben Madocsay Emil kérve kérte asszonyát, másszon ki ágyából, öltözzön föl. Kitűnő vendéglőbe viszi ebédelni.

Elvira szótlanul bámulta a csillárt.

– Lifttel lemegyünk. Autóba ülsz. Megebédelünk. Hazahozlak.

– Hozzám érsz. Liftben, autóban. Véletlenül asztalnál.

Madocsay Emil a bejárónő mellé nyugdíjas ápolónőt fogadott.

– Nővérke, nem lesz könnyű dolga. Legyen türelmes. Etesse.

– Legyen nyugodt, megbarátkozunk. Beszélgetünk. Asztalhoz ülünk.

Madocsay Emil hálásan köszönte. Autójában ült, megebédelt, majd rajztanár öccséhez ment dumálni.

Madocsay Sándor, két gyerek apja, miután végighallgatta bátyja sirámait, annyit mondott:

– Nem beteg. Fogalmam sincs, hogyan mászol ki a lekvárból.

Madocsay Emil ült a széken. Rövid lábán bokáig érő, fűzős cipőjét bámulta.

– Én sem tudom. Tegnap is szívgörcsöm volt.

– Csináltass EKG-t. Kardiológus vizsgáljon meg.

– Egy ilyen művelt asszony. Az ember csak ámul, mennyit olvasott. Falta a könyveket. Az ember fejet hajt nagy tudása előtt. És tessék.

A rajztanár bólintott.

– Művelt emberekkel megesik ilyesmi. Sok könyv sok gondolatot ébreszt. Sok gondolat bajt csinálhat.

– Én is hibás vagyok.

– Ugyan miben?

A kárpitos csúnya, erősen kopaszodó fejét csóválta. Majd azt kérdezte:

– Csóró vagy, öcsém?

– Megélünk, bátyám.

– Ha pénzre van szükséged, szólj.

– Majd szólok.

– Nem beszélnél Elvirával? Talán segít.

– Megpróbáltam, tudod. Idehoztad autóval. Nem szállt ki. Behajoltam az ablakon, beszéltem vele. Annyit mondott, hagyjam békén. Komoly zenét akar hallgatni, mert még nem hallgatott komoly zenét.

A kárpitos gondolkodott.

– Írj föl lemezeket, öcsém.

– Milyent? Mennyit?

– Komolyat. Ötvenezer forintért.

A rajztanár közömbösen mondta:

– Rajtatok a zene nem segít.

– Hát mi? Meddig cipeljem ezt a puttonyt?

– Nem tudja senki. Csak Isten.

Az ápolónő a második héten megmondta Madocsay Emilnek, nem kínlódik tovább. Elege van. Minden erőfeszítése reménytelen.

– Fölöslegesen nem veszem el a pénzét.

– Nővérke, a pénz nem számít. Maradjon. Talán holnap, talán a jövő héten leviheti sétálni.

Este a fiatal fölszolgálólánynak, Szolnoki Erzsikének elpanaszolta keserves sorsát. Arany karórával ajándékozta meg.

– No de ilyet! – ámult a lány. – No de ilyet!

Nyugtatta a kárpitosmestert, higgyen neki.

– Baj után öröm jön. Biztos lehet benne, minden jóra fordul.

Madocsay Emil másnap négyezer dollárt adott el egy gyárigazgatónak, aki komoly hangon tanácsolta, forduljon pszichiáterhez.

– Hetenként háromszor is meglátogathatja a feleségét, beszélget vele. Nem olcsó mulatság, de megéri. Fenyő Lajos pszichiáter főorvost ajánlhatom.

A főorvos luxusautóján hetenként háromszor elment Elvirához beszélgetni. Alkalmanként ezer forintért. Egy hónap múlva azt mondta Madocsay Emilnek, felesége az asztalnál ül, nevetgél.

– Amikor meghallja a maga lépteit, meghallja, hogy lenyomja az előszobaajtó kilincsét, ágyába menekül.

– Én vagyok a hibás – mondta Madocsay Emil. – Imádom a fiatal lányokat. Folyton szerelmes vagyok.

– Én is kedvelem a csinos, fiatal lányokat – nevetett a pszichiáter. – Csak nagyobb baj ne érjen bennünket soha.

A műhellyel nem volt gond. Másfél tonnás teherautóval hozták-vitték az elkészítendő, elkészített fotelokat, kanapékat, rekamiékat. A segédek házhoz mentek, szerelték a karnisokat, függönyöket.

Madocsay sok pénzt adott az adóellenőröknek, értékes ajándékokat a mindig mosolygó Szolnoki Erzsébetnek.

Elvira beszélgetett Fenyő Lajos pszichiáter főorvossal. Ha férje lépteit meghallotta, változatlanul ágyába menekült, szót nem szólt.

– Nem javul a valuta – mondta Madocsay Emil. – Menekül előlem.

Fenyő Lajos igazított selyem pillenyakkendőjén.

– Amerikai szakirodalomban is kikerestem hasonló eseteket. Kötelességem megmondani, Elvira nehezen gyógyítható, de nem reménytelen. Csak hát türelem, nagyon sok idő, sok beszélgetés szükséges.

– De én szerelmes vagyok – panaszolta Madocsay Emil. – Utazni akarok aranyos kis Erzsikémmel Párizsba.

– Utazzék. Vigyáz rá az ápolónő. Én is eljövök, ha kell, hetenként négyszer is. Fél órákat beszélgetünk.

– Találjon jobb megoldást. Nem akarok a szállodában idegeskedni, Elvira nagyon művelt, érzékeny.

– Megértem magát – tűnődött a főorvos. – Ez a hivatásom.

– A pénz mindenre talál megoldást. Szegény ember nyugtalan, éjjel hánykolódik, paplanát rugdalja, feleségével ordít. Nyugalmat akarok.

Fenyő Lajos pszichiáter főorvos igazat adott neki.

– Ha elutazik, bedugjuk a mamuskát hozzánk a kórházba. Könnyű nyugtatótól bóbiskol majd. Heti tizenötezer forint.

– Hogy viszi be?

– Könnyen. Ez a hivatásom.

Madocsay Emil Párizsban járt Szolnoki Erzsikével. Háromszéki Mártikával Londonban. Utazott sokfelé, sok fiatal lánnyal. Mindegyikbe szerelmes volt. Mindegyikkel boldog volt.

A mamuska bóbiskolt.

Madocsay Emil egy alkalommal megkereste öccsét. Elmondta, ilyen szerelmes még soha nem volt.

– Veronikának hívják. Árva. Tizennyolc éves. Rómában luxushotelban laktunk, most budai IBUSZ-lakást bérelek neki.

Föl is hívta azonnal telefonon.

– Hogy aludtál, aranyos picikém? Ugye nagyon szeretsz? Fél óra múlva nálad vagyok, tündérkém. Puszi, puszi.

Azután a rajztanárhoz fordult.

– Csóró vagy, öcsém?

– Megélek, bátyám.

– Ha szükséged van néhány ezer forintra, szólj. Ne szégyelld magad. Havi húszszázalékos kamatra adok. Csinálunk róla papírt.

– Egy baj van, bátyám. Nem szidhatom anyádat. Takarodj!

Múlt az idő.

Egy napon Fenyő Lajos pszichiáter főorvos telefonon kérte Madocsay Emilt, sürgősen látogassa meg.

Körbevezette vadonatúj rózsadombi, háromszintes, csupa üveg villájában.

– Ötvenmillióba került – magyarázta.

Madocsav Emil elismerően bólintott.

– Megérte.

– Be kell függönyözni az ablakokat.

– Hatalmas munka. Legalább százezer forint.

– Ne tréfáljon. Barátságból.

– Barátságból százezer. Plusz ÁFA – nevetett Madocsay.

A főorvos hallgatott valameddig. Szűk szemmel nézte ezt a nagyon csúnya embert.

– A mamuskát mikor szeretné kórházi ágyon bóbiskoltatni?

– A mamuska nem bóbiskol. Aluszik.

Bekötötte cipőfűzőjét, fölegyenesedett.

– Tegnap meghalt. Mint a sicc!

– Nagy gazember maga, Madocsay.

– Az. És folyton szerelmes.

Autója ablakából kiszólt.

– És minden csók után adót fizetek.

Rád gondolok

FÜLÖP Márton szülei egyetlen gyermeke volt, szemük fénye.

Apja, Fülöp Sándor, jómódú belvárosi úri szabó mester. Mindig tréfálkozó, mosolygó, szép szál ember. Lányok, asszonyok kedvence.

Nem sokat vacakolt velük. Nem cifrázott szöveget, időt sem pocsékolt rájuk. Ha bármelyik kacérkodott, illegette, kellette magát, rászólt.

– Mit mozgatod üleped? Ha gondod van, szólj. Ágy van, nadrágomon kitűnő villámzár! Vagy kérd meg anyádat, főzzön belőled paprikást!

Vitte mindet szép számmal ágyba. Megkérte, másnap ne köszönjenek. Pofátlanságnak tartja, nagyon megharagszik. És ha ő megharagszik, akkor Jézus.

Sokan tudták, nagy nőcsábász. Sok nő szája eljárt.

Valószínű, felesége is sejtette e röpke kalandok tömegét. A törékeny asszony okos volt, szerette nőbolond férjét. Soha nem szólt kalandjai miatt. Ostobaságnak tartotta cirkuszt rendezni. Egyrészt, férje úgyis letagad mindent. Nevetve kérdezné, ki látta őt, ki tartott gyertyát. Másrészt bizonyos volt benne, nincs olyan nőcike, akiért otthagyná.

Néhány alkalommal, vasárnap ebéd után, amikor átsétáltak karon fogva egymást Budára, levegőzni, ügyesen, tréfálkozva meg is kérdezte.

– Sándor, ha jön egy gyönyörű asszony, velem mi lesz?

Férje átlátott rajta. Megállt. Ő is mosolygott.

– Asszony, mi jár a fejedben? Esküt tettünk, halálunkig nem hagyjuk el egymást.

Megcsókolta felesége homlokát.

– Szeretlek – mondta csöndesen, őszintén. – Ha nem tudod, borogasd be homlokod.

Fenyőtobozt emelt föl. Forgatta.

– Ha egyszer váratlanul hazamegyek, ruhátlanul férfival ágyban talállak, sírógörcsöt kapok. Vagy élesen zokogok, hogy elreped az ablaküveg.

– Megversz?

Fülöp Sándor ámult.

– Feleségemet? Ordítok. Ó, mit tettél! Most pirul mindkét fülem! Izzad a talpam! És kancsó vizet öntök a legény pöcsére.

Az asszony hangosan nevetett.

– És ha megfázik?

– Anyukája dunsztkötést rak rá.

Az asszony fenyőtobozzal férje feje búbjára ütött.

– Az ország legnagyobb gazembere bolondított meg.

– A legnagyszerűbb férfi. Dolgozik, nem cigarettázik, nem iszik, nem kártyázik, nem lóversenyezik, nem szórja a pénzét.

Az asszony nézte őt.

– És még?

Férje hallgatott egy percig.

– Huszonegy éves vagy. Este, ha ágyba bújunk, átölellek, megcsókolom szádat. Csukd be szemed, imádkozz.

– Miért?

– Gyereket akarok. Fiút.

– És ha lány?

– Óvodányi lányt szülhetsz. De addig recsegni fog ágyad, míg egy fiút nem produkálsz.

– Nem kívánsz sokat?

– Nem. Csupán egy trónörököst.

Messzire hajította a fenyőtobozt.

– És holnap ebédre töltött paprikát.

Májusban a törékeny asszony fiút szült. Márton névre keresztelték.

Mint később, hosszú esztendők múltán kiderült, ez a jó eszű, jól fejlett gyermek annyi szenvedést, keserűséget okozott szüleinek, hogy anyja, apja fölőrlődött az áldatlan, váratlan, reménytelen küzdelemben, hisz mindenük, igaz kincsük Márton volt. A mindennapi, apja számára végképp érthetetlen, csöndes faggatódzásba, harcba beleroppantak.

Hiába vallatták Mártont, mi oka, hogy nem kedvelik a lányok.

Márton eltűnődött. Maga sem tudta.

– Kedvelnek, szeretnek – mondta. – Jó barátnak tekintenek. Mással csókolódznak.

Apja fölcsattant.

– Karold át derekukat, markold meg seggüket. Ha sokat beszélsz, bámulnak. Szűzen halsz meg.

A fiú nézte apját. Visszafogta könnyeit. Keserűen mondta:

– Mégsem vagyunk állatok.

– Nem. Mondjál nekik verseket. Rögtön ágyadba bújnak. Ha nem, ne keseregj.

Egyszer, érettségi után ütötte meg fiát. Hirtelen indulattal, nagy erővel.

– Most Vágó Mártát hagytad ki! – ordított.

Sorolta a lányokat.

– A múlt héten Jászberényi Ilonát! Három este Molnár Zsuzsával ültél a cukrászdában. A térdét se fogtad meg. Mit mondtál neki?

Márton keze fejével letörölte orráról a vért.

– Azt mondtam: Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár.

Apja üveges szemmel bámulta.

– Nem igaz. Ilyen nincs.

– Goethe írta.

Apja csöndesen mondta:

– Ki érti Istent? Százhetvenhat centi magas. Karcsú. Izmos. Egészséges. Jó méretű szerszáma van. És divatos ruhákat viselő gyóntató pap.

Este, ágyban, panaszkodott feleségének.

– Fiam tizennyolc éves siratófal. Akit cserbenhagyott lovagja, ha kedve tartja, nála bőghet. Nem mulatságos?

Az asszony nyugtatta.

– Jóképű fiú, fiatal. Akad neki lány.

– Verseket mond! – háborgott férje. – Miért nem verekszik? Veszek neki élő csirkét, előttem elvágja torkát. Ha nem, papnak adom. Beül egy kalitkába, hallgatja huncut nők gyónását.

A fiú biológus lett, máshová nem vették föl.

Sok lány elmondta neki bánatát.

Mindegyikbe szerelmes lett. Reménytelenül.

Apja már nem szólt érte. Betegeskedett. Keserű emberként halt meg.

Fülöp Márton negyvenöt évesen, kopaszodó fejjel, galambősz anyja mellé ült esténként. Szebbnél szebb verseket olvasott föl neki.

Anyja szelíden nézte őt.

Mindkét fülére süket volt.

Álmodta egyszer

BARÁNYI Péter szerszámkészítő hatvanévesen, saját kérésére nyugdíjba ment. Jó néhány munkás, középszerű, tehetségtelen megkönnyebbült.

Ez természetes.

Barányi Péter megszállottja, oly kitűnő tudója volt szakmájának, amilyen alig akad. Együtt élt, lélegzett a forgácsoló egyben minden géppel, meglátott minden ügyetlen mozdulatot, meghallott minden disszonáns hangot. Harag fogta el, ha ügyetlenkedett a villanytargoncás. Rászólt.

– Mit totojázik, nem dodzsemen ül a vidámparkban. Az akkumulátor nem égi ajándék, nem kertben terem. Pénzbe kerül.

Akaratlanul sok embert megalázott, néhány mondattal megmart.

Kivéve egy húszéves lakatost, aki szorgalmas volt, nem fecsegett, nem emelt szájához sörösüveget, soha nem használt csúnya szavakat. Két keze aranyat ért.

Ezt a visszahúzódó, magányos fiút Fegyverneki Istvánnak hívták.

Barányi Péter utolsó munkanapján még megállt egy esztergapadnál, odaröffent az esztergályosnak.

– Szenved a gépe, sír a munkadarab, mint a magára hagyott csecsemő. Kegyetlenség. Tanulja meg ezt a pofonegyszerű munkát, vagy kéregessen az aluljáróban. Uram, amit itt csinál, nagyobb szégyen.

Barányi Péter kopasz volt, feje fényes, mint a biliárdgolyó, Dús, fekete szemöldöke, metszett, fekete szeme, széles, erős válla, magas termete, puha, párduckönnyű mozgása miatt háta mögött tatár kánnak hívták.

Idős kora ellenére az asszonyok izgalmas férfinak tartották.

Csak a főmérnöktől búcsúzott el. Régóta ismerték egymást, mindketten valamikor a Weiss Manfréd kismozdony gyáregységben kezdtek.

Fegyverneki Istvánt magához intette.

– Most mit csinál majd, Barányi úr? – kérdezte a fiú.

– Hajnalban lemegyek a térre. Figyelem, hogy nő a fű.

A fiú szótlanul nézte őt. Majd csöndesen kérdezte:

– Mennyi lesz a nyugdíja?

– Nyolcezerkétszáz forint – felelte Barányi Péter. – Nem kevés – tette hozzá. – Minden volt kommunista nagyfejűnek megszavaznám.

– Meg szükséglakást – mondta komolyan Fegyverneki. – Legyen hol pihenniük. Egy ablak is jár nekik. Lássák, milyen a világ.

Barányi Péter behúzott szemmel nézte őt.

– Fél az ordítástól, késektől?

– Ordít, aki ordít – vont vállat Fegyverneki. – Nappal fény táncol a késeken, este lámpa furcsa színe.

– Vigyázzon magára, Fegyverneki.

– Hiányozni fog, Barányi úr.

Barányi Péter napjai békésen teltek.

Keveset beszélt, szokatlan mondatokkal fejezte ki magát. A letűnt vezetők élete, sorsa foglalkoztatta. Nem gyűlöli őket, magyarázta esténként feleségének.

– Hernyókat nem lehet gyűlölni. De miben hittek? – tűnődött. – Csúsztak-másztak, csúsznak-másznak ma is. Újra vezérek lettek.

Felesége, Margitka, alacsony, kövér, majdnem vak, sokdioptriás, vastag szemüveget viselő asszony, aki több mint harminc esztendeje rögeszmésen féltékeny volt, megágyazott. Nyugtatta férjét. Kérte, ne rágja magát olyasmin, ami nem tartozik rá.

– Hanem kire, Margitka?

– A mennyei Atyára. Ott már hiába csúszkálnak.

Barányi Péter hitványul érezte magát. Abban bizonyos volt, nemsokára meghal. Éjszakánként eltűnődött. Nem félt. Eleget dolgozott, kínlódott.

Csupán az aggasztotta, mit csinál nélküle majdnem vak felesége. Megoldást kell találnia, mert nagyon szereti.

Margitka hiába kérte, ne izgassa magát politikán, volt nagyfejűek sosem volt hitén, gazdagságán. Ne keressen igazságot.

– Gazemberek – mondta Barányi Péter. – Milliókat harácsoltak a verítékemen.

Kiment a vécére, kihányta a krumplipürét.

– Meghalok, Margitka.

Az asszony kérte, menjen sétálni.

– Süt a nap, bámuld a várost. Erős, stramm férfi vagy. Csak nőt ne csípj föl. Semmi kedvem válóperes tárgyalásra járni. Május van, veszedelmes hónap.

– Mire leesik a hó, eltemetsz – mondta Barányi Péter.

Május végén, este, elindult Angyalföldre. A Fóti út után néhány megállóval leszállt a villamosról. Lármás kocsmák előtt baktatott.

Földszintes, ócska ház parányi szobájában találta Fegyverneki Istvánt. Lepedővel letakart szalmazsákon, színehagyott paplan alatt feküdt. Üres ládára állított lámpa fényénél olvasott.

– Szedje a cókmókját, Fegyverneki. Velem jön.

Bejelentette lakásába a fiút.

Margitka meggyőződése volt, férje balkézről gyártott fiát vitte oda.

– A haja oly sűrű, fekete, mint a tiéd volt. A szeme is úgy izzik. A szavajárása is olyan.

Barányi Péter, amikor az első hó betakarta a Józsefvárost, meghalt. Esztendő múltán Fegyverneki István megtakarított pénzéből sírkövet állított neki.

Amit tudott, segített az özvegynek. Nemcsak keresetével. Ha megtért a munkából, takarított, szenet cipelt a pincéből, a lakást, míg el nem jött a tavasz, fűtötte. Az özvegy nem talált rajta kifogásolnivalót.

A fiú csöndes volt, udvarias, de az asszony haláláig nem ismerte ki, nem tudott vele mit kezdeni. Áradt belőle valami megmagyarázhatatlan közöny, titokzatos magány. Ha kérdezte szüleiről, életéről, a fiú mosolygott, másról beszélt. Különös gondolatait szokatlan szavakkal, varázslatosan mondta el. Az özvegyasszony többször kérte, szólítsa Margit néninek. De a fiú, anélkül, hogy magyarázkodott volna, őszinte szeretettel továbbra is asszonyomnak szólította.

Szombat délutánonként, ha elkóborolt, este mindig cukrászsüteményt vitt az özvegynek. Néha mesélte, hegyekben járt.

– Nem értem, miért lövik le az őzeket, szarvasokat. Lefeküdtem a fűbe. Vadgalamb röppent homlokomra, jó ideig nem szállt el. Ha érdemes, ezért érdemes élni.

Az özvegyasszony megszokta már a fiú történeteit.

– Talán más is akad – mondta. – Például egy rendes lány. Életre szóló házasság.

– Asszonyom, a galamb honnan tudta, hogy nem tekerem ki a nyakát? Az életben mindenki mindenkinek a nyakát tekeri.

– Te mindig szomorú vagy – mondta az asszony.

– Csak az emberek között. Nem látják meg soha a csodát. Csak azt becsülik, ami pénzért kapható. És én sajnálom őket.

Fegyverneki István magas, szép legény volt. Egy lány azt mondta barátnőjének:

– A franc essen a bánatos képébe. Ha néha elmosolyodik, mintha egy nagy csillárt meggyújtanának.

A lányok rajzottak körülötte.

Nemcsak, mert nem sokat törődött velük. Udvariasan, furcsán beszélt. Ezerszer megpróbálták kideríteni, hol született, kik a szülei. Amelyikük moziba, sétálni ment vele, faggatta. De még az is titok maradt, vajon meghaltak-e, élnek-e, ismerte-e őket. Kacérkodtak.

Némelyikükkel csókolódzott. Azok dicsekedtek.

Egy-két találkozás után a fiú szép mosolyával, csöndes hangján, pestiesen szólva, bemondta az unalmast.

A lányok határozottan állították, nője van. Buja asszony, aki testével rabságban tartja, azért képtelen szerelemre.

Ez nem volt igaz.

Minden lány ámult, amikor Fegyverneki István szerelmes lett barátnőjükbe, a hülye nevű Vastag Máriába, aki vékony volt, akár a drót, magas, mint a fiú. Arca szép, két melle formás. Mindig nevetett, fehér fogai villogtak. A lányok nem értették, miért választotta Vastag Máriát, de tudomásul vették. A szerelem csoda. Megmagyarázhatatlan.

Egy esztendeig jártak együtt.

Szép esztendejük volt, a lány sokat nevetett. Olyanon is, amitől a fiú megrezzent, elkomorult.

Egy alkalommal a lány nagy nevetés után hirtelen elhallgatott. Ingerülten kérdezte, mi a baja, talán savanyú káposztás hordóban gyártották?

A fiú nem válaszolt.

– A bilin is szomorú voltál? Mióta vagy szomorú?

A fiú várt egy percig.

– Egyszer azt álmodtam, pofon ütöttem a holdat. Elsápadt. Azóta szomorú vagyok.

A lány élesen fölnevetett.

– Ez igen! Hokedlira álltál! Pofán csaptad!

Néhány nappal később Barányi Péter özvegye meghalt. A fiú a férje mellé temettette. Majd otthagyta a lakást.

Vastag Mária hiába kereste. Nyomtalanul eltűnt.

– Fölszívódott – mondta egy lány. – Nem volt komplett.

– Lökött volt – bólintott Vastag Mária. – A szivárványos, hülye dumájával.

Múltak az évek, házasodtak a lányok.

Vastag Mária is férjhez ment. Sok ajándékot, virágot kapott.

Egyik csokorra cédulát tűztek. Szép kézírással ezt írták rá: Álmomban egyszer pofon ütöttem a holdat. Elsápadt.

– Ezt a marhaságot ki írta? – kérdezte a férj.

Az asszony nevetett.

– Fogalmam sincs.

Férjéhez bújt, nevetett.

Annyira nevetett, hogy könnyei potyogtak.

Rögeszmések

A FÉRFI, autóbuszsofőr, tagbaszakadt, hatvanéves ember, miután nyugdíjazták, jóformán sötétedésig ablakukban könyökölt. Bámulta a Rákóczi út forgalmát. Időnként félhangosan beszélt, csak úgy magának. Halkan káromkodott, nem is tudott róla.

Amióta nem járt dolgozni, halálától félt. Rögeszmésen ismételte ablakukban:

– Temetésemen nem lesz senki. És ha lesz néhány ember, azok is hazamennek. A villamoson pofáznak minden marhaságot. Leginkább, hogy mit zabálnak vacsorára.

Ilyenkor kiköpött ablakukon.

– A rohadt dögök! – mondta és káromkodott.

Egyébként jámbor ember volt.

Évtizedek óta hetenként többször megverte feleségét, néha naponta kétszer is. Sok értelme nem volt. Az asszony hamar megszokta a pofonokat, de úgy érezte, kötelessége jajongani. Ha nem felejtette el, nem hagyta férjét csalódni.

– Jóskám, miért kaptam? – kiabálta. – Két ekkora pofont.

– Tudok nagyobbat. A fejed is elröpül.

– Erős ember vagy – bólintott az asszony. – Medvét is agyonütsz.

Mosogatni kezdett. És törlesztett.

– Ha sírba raknak bárkit, Jóskám, ott a kukacok erősek.

A férfi ült a hokedlin. Komoran hallgatott. Majd fölállt, keményen megfogta felesége vállát.

– Nem kérdezed, miért ütlek?

– Mert szeretsz.

– Az biztos. Mint a híg szart.

– Neveletlen vagyok. Sokat nevetek, énekelek.

– Nem azért.

– Akkor maradjon nagy titkod.

– Egyszer megmondom.

Fölemelte az asszony állát. Szemét nézte.

– Egyszer elmondom. Istenre esküszöm, halálod órája lesz.

Az asszony nevetett.

– A szeretet ünnepén. Karácsonyfa alatt. Máskor nem érvényes.

– Hol voltál este hétig?

– A szeretőmnél. Huszonkilenc éves. Minden lábujjamat megcsókolja.

– Leveszed a cipőd, harisnyád?

– Meg a bugyimat.

Kapott egy pofont. Nevetett.

– Egészségedre! – mondta. – Gyere, kapcsoljuk be a televíziót.

– Váljunk el, rühes.

– Ezer éve gondolok rá. Ahogy megtanulsz egyedül a vécére ülni, Isten veled, Jóskám.

– Mi van ma a televízióban?

– Videoklip, amit úgy utálsz – mondta boldogan az asszony. – Sok videoklip.

Este, hálóingben, az asszony éjjeliszekrénylámpa fényénél énekelni kezdte, hogy ázik a katona. Két kezével feje fölött csápolt.

Kapott egy pofont.

– Igazad van, Jóskám. Idegtépő hangom van, de szeretek szép nótákat énekelni. Ez nem tilos.

– Nem. Megforgatlak a fejem fölött. A falhoz csaplak.

Az asszony puszit adott neki.

– Jóskám, inkább zsidózz. Meséld, autóbuszon hogyan tolonganak. Lakótelepen hogyan foglalták el a lakásokat.

– Ma nincs kedvem.

– Jóskám, csak tíz percig. Olyan szépen csinálod.

– Nézem őket a Rákóczi úton. Egymásba érnek.

– Hangosak?

A férfi hallgatott egy percig.

– Fáj a hasam. Kurvául fáj a hasam.

– Sokat ettél. Dupla adag káposztás kockát. Televíziózás közben meg paprikás szalonnát, két fej lila hagymát.

– Boldogan mennél a temetésemre.

– Jóskám, elhamvasztatlak. Elég szarul nézel ki.

– A fiúdat is viszed?

– Sose búsulj. Evangélikus.

Kapott egy pofont. Megpaskolta párnáját. Eloltotta a villanyt.

– Az sem jó – mondta a férje.

– Mi nem jó?

– Az evangélikus.

– Ki tudja, melyik beled rohad. Talán a hasnyálmirigyed.

– Semmi bajom.

– Nézd meg magad tükörben. Láthatod, szétesik a karosszéria. Jóskám, a szeretet beszél belőlem. Karácsonyra gyufásdobozba szórlak. Nem látsz többé ablakból hóesést.

A férfi nyögött. Hasát tapogatta.

– A kurva anyád! Ravatalodon köplek pofán!

– Aludj, Jóskám, aludjál. Szépet álmodjál, Józsikám.

A férfi délelőtt a rendelőbe ment. Az orvos figyelmeztette, még semmi baja, de mértéktartóbban egyék.

– A múlt héten kivizsgáltuk. Minden lelete negatív.

Este a konyhában pofonütötte feleségét.

– Az evangélikusért.

– Jóskám, itt valami tévedés van. Én római katolikus vagyok.

– Kilenc óra elmúlt.

– A szerelmem megkérte a kezemet. Édesanyja áldását adta ránk.

– Ő is evangélikus?

– Nem, Jóskám. Református.

– Az is szar.

– Magyar.

– Lehet besenyő. Itt maradt, lelket fertőző, veszedelmes góc.

Leült a hokedlira.

– A rendelőben húsz zsidó várakozott.

– Az orvos is zsidó?

– Levágatta a pajeszát. Koplaltatni akar.

– Egyél, Jóskám. Rengeteget. Annál is többet.

A férfi kanalazta a tökfőzeléket. A hetedik fasírtot ette.

– Valamit nem értek.

– Mit, Jóskám?

– Mi öröme van az evangélikusnak, ha levetkőzöl? Segged két fél löttyedt szilva. Melled puha labda.

– Seggem kicsi, kőkemény. Mellem tenyérbe simuló. Bimbója rózsaszín. Jóskám, a szerelmem szerint csókolni való.

A férfi nyögött.

– Dolgozik a fasírt – mondta az asszony. – Hozzak szalonnát?

– Még húsz évig élek.

– Jóskám, mafla Jóskám, karácsonyra a pokolban leszel.

– Magammal viszlek.

– Lehetetlen. Szerelmes vagyok. Plafonig érő fám lesz. Nevetek, tapsolok, szerelmes férjemmel csókolódzom.

Nem így történt.

Az asszony csoportvezető volt. Ötvenöt éves korában nyugdíjazták. A Rákóczi úti ház második emeletén barátnője kérte, ne kergessen álmokat.

– Tíz év múlva hatvanöt leszel, a fiú harminckilenc. Ez vicc.

– Nem tudok nélküle élni. Valaki azt tanácsolta, menjek nőgyógyászhoz, kapartassam ki magam. Nyerhetek néhány évet.

– Nyugdíjas vagy. Nem tudsz többé szabad időt lopni.

Az asszony slampos pongyolában könyökölt férjével az ablakukban.

– Mennyi zsidó. Lótnak-futnak.

– Meg besenyők, Jóskám.

– Rohadjanak meg ők is. Meg a kunok, az avarok, a tótok, a svábok, az oláhok.

Cigarettára gyújtott.

– Régóta csalsz?

– Esküvőnk után egy évvel kezdtem. Azóta sorozatban.

– Az evangélikus?

– Megnősült.

– Nemsokára karácsony.

– Mekkora fát vegyek?

– A valagadon maradsz. Én veszem meg.

– Jóskám, mi tart össze bennünket?

A férfi a forgalmat figyelte.

– A gyűlölet – mondta komolyan. – Anélkül hogyan lehetne élni?

Nézték a televíziót. Az asszony énekelt, csápolt.

Pofont kapott.

– Plafonig érő fát veszel?

– Fáj a hasam.

– Jóskám, majd csak megdöglesz.

– Előbb szétszóratlak spricnivel.

Az asszony eloltotta a lámpát.

– Aludj jól, Jóskám.

Már nem nevetett. Tudta, a gyűlölet sem fogy el soha. Akár a szeretet.

Alább nem adhatom

A FIÚ farmernadrágban a Bezerédi utcában egy kapu előtt, a járda szélén ült. A túloldalról asszony, kezében reklámszatyorral, átszólt.

– Gyere, úrfi, főzök valamit.

– Köszönöm – mondta a fiú. – Talán majd egyszer.

Megjött a lány.

A fiú fölállt. Magas volt. Vékony. Izmos. Szőke. Világoskék szemével nézte a lányt.

– Haragszol, úrfi? – kérdezte a lány. – Nem késtem.

– Nem tudok haragudni – mondta a fiú. – A verekedéseket is néhány szóval elkerülöm.

– És ha bántanak? Megsértenek?

– Nem bántanak. Jézus szeret, és én imádkozom. Hálás vagyok, mert kegyes hozzám.

A lány lábhegyre állt. Megigazította a fiú nyakán az inggallért.

– Beszéltem a plébánossal – mondta a fú. – Megkértem, törölje le könnyeit.

Farmernadrágja zsebéből elővett hatszáz forintot.

– Nem rossz – mutatta. – Tegnap ötszáz volt. Két év alatt talpra állok.

– A szüleim várnak. Megszereted őket.

– Mátyás Anna-Mária. Szeretem a nevedet.

– Csak a nevemet?

A lány hosszú, vékony ujjával igazított ápolt, puha szálú, derékig érő, szénfekete haján.

– Szép, ha egy név muzsikál. Anyám neve Szirmos Eszter. Egy iskolatársam Savanyú Rózsi. Nem tehet róla, mégis sajnálom.

Bementek a kapun.

A három és fél szobás, ízléses, értékes bútorokkal berendezett, összkomfortos lakásban jó szívvel fogadták. Mátyás István, zömök, középtermetű építészmérnök, mosolyogva mondta:

– Szervusz, úrfi. Jól megnőttél.

– Oltsd el azt a büdös szivart – szólt rá az asszony. – Szememet csípi, krákogok tőle.

– Már bocsánat. – Mátyás István mélyen meghajolt. – Pusztulj, csúf szivar.

– Ülj le, úrfi – mondta a lány. – Itthon vagy.

– Úrfinak hívnak? – mosolygott fehér fogával a negyven év körüli, csinos, kissé molett asszony.

– Mindenki – mondta a fiú. – Anyám hívott így először. Magát hogy hívják?

– Mátyás Istvánné – nevetett az asszony.

– Leánynevén?

– Doktor Éberhardt Saroltának.

A fiú arcába nézett. Látta, nem bolondozik.

– Ügyvéd vagyok. A születési dátumom is érdekel?

A lány libamájas szendvicseket, üdítőitalokat, jégkockákat hozott.

– Jó étvágyat mindenkinek. Egyél, úrfi.

– Talán majd egyszer.

– Elcsaptad a hasadat? – kérdezte az asszony.

– Sokat tűnődöm. Imádkozom. Tűnődöm. Éjszaka szél zúgott. Becsuktam az ablakot.

Az asszony csodálkozott.

– Éjszaka nem mozdult a levegő. Kánikulában pihegtünk.

A fiú nézte őt.

– Talán galamb röppent a párkányra. Szárnyával suhogott.

– Éjszaka, úrfi? A galambok is alszanak!

– Talán egyikük rosszat álmodott.

– Talán képzelődtél.

– Lobogott a gyertyaláng – mondta a fiú. – Gondoltam, a szél bolondozik.

A lány nem szólt.

Mátyás István megkérdezte, hogyan él, mik a tervei.

– Eltemetem anyámat. Kegyes volt hozzá Krisztus. Leérettségizem.

Az asszony Dunhill cigarettára gyújtott.

– És azután? Mi akarsz lenni?

– Ember. Tudom, nagyon nehéz, de alább nem adhatom.

– Mindenki ember – mondta az asszony. – Mindenki.

– Amikor megszületik. De később? Megöli őket becsvágy, pénzhajsza. És Jézus elfordítja tőlük megkínzott arcát. Többé nem emberek.

– Te házasodni akarsz? – nevetett föl az asszony.

– Amikor ideje jön. Gyereket is akarok.

– És Krisztus szent nevében száraz kenyérrel eteted őket?

– Sajnálom magát – mondta a fiú. – És bánt, hogy nem tudok segíteni.

– Furcsa legény vagy, úrfi – szólalt meg Mátyás István. – Furcsákat is beszélsz. Anyádhoz miért volt kegyes Krisztus?

– Nem hagyta szenvedni. Hazajött a munkából, ledőlt a sezlonra, lehunyta szemét, meghalt.

– A szegénység nem jó – mondta a lány.

Öblös fotelba kuporodott, szép combjára igazította rövid szoknyáját.

– Kínlódni egy pár cipőért.

– A szegénység kegyetlen – mondta a fiú. – De van, amit a gazdagok nem ismernek. Egy szó. És hogy nem ismerik, az még kegyetlenebb. Az a pokol. Mert nem ismerik azt a szót, álmukban forgolódnak, rugdalóznak. Ébren megalázkodnak, szoronganak halálukig.

– Mi az a szó? – kérdezte mosolyogva az asszony.

– Amikor Krisztus megígérte, föltámad – mondta a fiú –, arca szép volt, szeme szelíd. Egyszerűen beszélt, mindenki érthette. Mint mindig.

– Mi az a szó? – kérdezte a lány.

– Csak ennyi: elég.

– Elég? – nevetett a lány.

– Gyilkos szó – bólintott a fiú. – Megöli azt, aki nem ismeri.

Csöndesen, indulat nélkül folytatta.

– Te bulira mész, vörösbort iszol, hajnalig vitatkozol, miről beszélhetnek Amszterdamban az utcán az emberek. Szüleid belefeszülnek, eladósodnak, villát építenek a Pasaréten. Ha elkészül, kertész gondozza kertedet. Autódat vezeted. De a virág illatát már nem érzed.

– Apád mivel foglalkozik? – kérdezte Mátyás István.

– A téren megkéselték. Verekedőket választott szét. Szitáló esőben elvérzett.

Elköszönt. Elment.

Doktor Éberhardt Sarolta a lányára nézett.

– Elegem van a hülyeségeidből. Zuhanyozz le, vegyél másik ruhát. Színházba megyünk.

A fiú inget vasalt a tenyérnyi, szoba-konyhás lakásban, egy székre tette sötétkék ruháját.

A szomszédasszony nyakkendőt hozott.

– Csupasz nyakkal nem mehetsz anyád temetésére – mondta. – Az egész Nagyfuvaros utca ott lesz. Ne ugassanak!

Hajnalban a fiú cipelte a zsákokat, ládákat a nagyvásártelepen. Mezítelen, izmos felsőtestén csillogott a veríték.

Atlétatrikós, borostás arcú férfi üvegből sört ivott.

– Dög meleg van, úrfi – mondta. – Én még egy műszakot lenyomok a gyárban. Hát nem elég?

– Elég.

– Mikor lesz a temetés?

– Kettőkor.

– Elkaptad. Derékban.

Eldobta a sörösüveget. Ládát emelt vállára.

– Imádkozhatsz gyertyafénynél! Szelíd baromfajzat!

A fiú nézte őt. Görnyedt vállát. Csöndesen mondta.

– Érted is imádkozhatok, proletár. Szeressen benneteket Jézus Krisztus.

Vállára emelt ő is egy zsákot.

Uzsonna tűzfalnál

A JÓZSEFVÁROS régi időkből itt felejtett, macskaköves, gyéren világított sikátorában, ahol valaha rendőr is kardjára tett kézzel, óvatosan lépkedett, zabigyerekek késsel rohangásztak, kintornás soha nem járt, kora őszön, kopott tűzfal oldalán vadszőlő született.

Öregember és egy kóbor kutya csúnyán összeveszett az Úristen váratlan ajándékán. Néhány szem savanyú bogyón. A kutya két lábon forgott, morgott, vicsorított. Tépte, szaggatta zsákmányát.

Az öregember nem szállt harcba. Tudta, nem győzhet.

Amikor a kutya leült lábához, mustrálta őt, az öregember annyit mondott:

– Jó vadászat volt. Néhány szem savanyúság összehúzta pofádat. Jóllaktál? Nem laktál jól. Datolyát ettél? Vargabélest? Kutya vagy, mégis úgy viselkedsz, mint az emberek. Szomorú.

Alkonyodott. Leült a járda szélére, a kutya mellé. Nagyon öreg volt az öregember. Ruházata csupa rongy. Szakadt cipője eredeti színére már ő sem emlékezett. Igaz, nem is érdekelte. Csak a haja volt csodálatos. Valóban úgy tűnt, mintha mesebeli ezüst tóba mártotta valami nagyon titkos helyen. Valami messzi tájon, amit csak ő ismer.

– Nincs értelme, hogy bemutatkozzunk – mondta a sovány, nagy testű kutyának. – A név nem jelent semmit. Téged sintérek fognak el. Megölnek. Engem, ha rám találnak, bogarak mászkálnak szememben. Temető árkába temetnek.

Megsimogatta a kutya fejét.

– Barátom, ez így jó. Isten kegyes hozzánk. Nincs mihaszna gazdánk. Előny. Míg élünk, éjszaka bámuljuk a szentjánosbogarakat. Nem parancsol nekünk senki.

Tűnődött.

– A szentjánosbogarak főnökét Lámpinak hívják. Nemcsak csodálatos zöld fénnyel világít, de annyi mesét tud, szebbnél szebbeket, hogy ámulok és hálás vagyok neki. Én is sok mesét tudok, magam találom ki őket. A szentjánosbogarak, azt mondják, szépek, csak szomorúak.

Fölnézett az égre.

– Ma nehéz estém lesz. Hajnalban meghalt Lámpi felesége. Igazán nem tudom, mit tegyek. Miféle mese jut majd eszembe. Ma rajtam a sor, ma én mesélek. Sok szentjánosbogár jön lakhelyemre. Mesét várnak, nagyon szép mesét, amilyent Lámpi is szívesen hallgatna. De ilyen alkalommal nehéz helyzetben leszek.

Az öregember arcán sok ránc volt, nagyon sok. Ezernél is több. Csak szeme volt eleven, mint világoskék szemű gyermeké.

A kutya békésen, mozdulatlanul ült. Nézte őt.

– Nem is tudom, mi baja volt Lámpi feleségének. Tegnap este még világított. Élhetek száz évig, kétszáz évig. Mint a teknős, mászkálhatok akár ezer éveken át, csak annyit tudok, nincs szebb muzsika, mint transzmissziós szíjak csattogása. Ha álmomban hallom, boldogan ébredek.

Két rendőr állt meg előttük. Fiatalok. Testesek. Oldalukon szpréflakon. Fényes bilincs. Gumibot.

– Elfáradtál, ezüstfejű? – kérdezte egyikük.

– Nem tagadom. Igaz, százévenként elfáradhat bárki. Nem kell szégyellni.

Dühbe jött.

– Nem koldultam soha.

– De guberálsz.

– Elég jó helyeken. Tudom, hol, merre. Sokat kutattam, tapasztaltam.

– Tiéd ez a kutya?

– A barátom. Együtt uzsonnáztunk.

– Be van oltva? Papírja van?

– Semmi közötök hozzá! Szarháziak! Én nem voltam soha munkavállaló! Én munkás voltam! Fülembe gépek daloltak! Dalárdában én daloltam!

A rendőrök nevettek. A kutyát nézték.

– És ha megharap?

Az öregember ámult.

– Miket beszéltek? Károlyok, Sándorok, Bélák, Zsigák. Ő soha.

– Mesélsz neki?

– Amíg szám van, hang jön, mesélek. Annak, akinek nemcsak füle van.

– Nekünk mesélsz egyszer?

– Soha. De nem is hazudok.

– Szél fúj – mondta az egyik rendőr. – Vigyázz magadra, ezüstfejű. Nehogy megfázz.

Az öregember nézte őket.

– Az ősz esőt hoz. A tél puha havat.

Elmosolyodott.

– Igaz, elhallgatnak a madarak. De hóhullásban születnek a legszebb mesék.

– És kinek meséled őket? Emberekkel nem állsz szóba.

– Kalyibámban tizenkét egér lakik. Gyertyafénynél hallgatnak. Ha futkározni kezdenek, magamnak mesélek. Ha fogságba vinnétek, emberek közé, elnémulnék. Meghalnék.

– Nem viszünk fogdába. Mesélj, ezüstfejű. Isten vigyázzon rád.

Elmentek.

Az öregember megborzongott a frissen támadt szélben. Nyakaira igazított egy kifakult rongydarabot.

– Nem kérdezem nevedet, illetlenség lenne. Nem kérdezem, miért kerültél utcára. Ki rúgott beléd. Miért sánta a hátsó bal lábad. Régen tudom, az emberek emberből vannak.

Az égen felhők gyülekeztek. Pár csöpp eső lepottyant. Az öregember ráncos, piszkos kezével megsimogatta dús, színezüst haját.

– Azt beszélték senkiházi emberek, koldultam. Pár száz évvel ezelőtt szép lelkű apám szalmazsákon meghalt. Rám hagyta kintornáját. Tízéves koromban udvarról udvarra toltam verklijét. Oly szép, édes-bús dallamokkal ajándékoztam meg a lakókat, hogy hálából papírba csomagolt kétfilléreseket dobáltak. De csak négy évig. Akkor lakatosinasnak mentem.

Föltápászkodott. Bal vállára emelte napi szerzeményétől duzzadó, nem túl nagy vászonzsákját.

– Elköszönünk, barátom – mondta a kutyának. – Örülök, hogy megismertelek. Légy ravaszabb, fürgébb az embereknél.

Lassan lépkedett, bőrig ázott a józsefvárosi rendezőpályaudvar csillogó sínei mellett. A kutya mögötte sántikált.

– Ahogy gondolod – mondta az öregember. – A sarokban ellakhatsz. Horkolhatsz is, hiszen férfi vagy. De ígérd meg, nem bántasz senkit.

Jó tízpercnyi gyaloglás után szusszanásnyi időre megállt. Zsákját lábához tette.

Alaposan megrázta magát a kutya. Hosszú füle csattogott, testéről, fejéről fröcskölt a víz. Majd leült az ázott fűre. Az öregembert bámulta.

– Szót se szólj – mondta az öregember. – Amott távol, ahol már vonat se jár, lámpa világít. Onnan nem messze van otthonunk. Ma nem bámulhatunk csillagokat. De van gyertyánk. Míg szemünkre nem jön álom, beszélgetünk.

Míg baktattak az elhagyatott vidéken, az eső áztatta világ végén, az öregember elmondta kutyájának, a rendőrök szigorúan megrótták. Káposztalevelet lopott. Igaz, válaszolta. Vadnyúl látogatta meg őt. Másnap elhozta két barátját. Ott maradtak. Nem adhatott nekik túrós csuszát. Később félhangosan dörmögött. Egész biztos, ma még eljönnek a szentjánosbogarak, azután sokáig eltűnnek. Hová, nagy titok. És ő bajban van. Milyen mesét meséljen Lámpinak. Csak emberek mondják, szembe kell nézni a halállal. Ez lehetetlen.

– Lehetetlen – ismételte. – Lehet sírni, sikoltozni, hallgatagon bámulni. És még sok mindent lehet. De a halállal szembenézni nem lehet.

Baktatott kutyájával. Távolról, nagyon messziről, halkan verkli szólt. Az öregember mosolyogva bólintott. Örült neki, noha tudta, csupán elmeszesedett füle zúg.

– Mindjárt hazaérünk – mondta kutyájának. – Lámpinak annyit mondok, ha eljön a nyár, nézzen föl az esti égre. Parányi ezüstöt lát, majd mellette csodálatos zöldes fényt. Ha csillagászok nem találják, nem baj.

Rekedten nevetett.

– Három vadnyulamat emberek lopták el. Tarkón vágták őket. Embereknek, gyerekkorom óta tudom, fölösleges mesélni. Süketek.

Egyenes szálakban zuhogott az eső. És ők szótlanul mentek a világító lámpa sárgás fénye felé.

Sötétben. Hatalmas csöndben.

A fél város megbolondult

AZ ÖREGEMBER különös teremtménye volt Istennek, ezt sokan tudták a Józsefvárosban. Beszélt napsütésről, esősuhogásról, hópihék táncáról.

Hirdette, élni jó.

Összevissza ugráló, kiszámíthatatlan kakukkjának hol szelíden, hol mérgesen magyarázta, nem érti, amit egy javakorabeli kakukknak értenie kell, és ez igen bosszantó.

Fejét csóválta.

– Ostoba vagy, kakukk, műveltséged hiányos. Nem tudod, hány óra, nem is érdekel. Szerencsédre szeretlek.

Belépett a fiú. Ötéves volt.

– Megyünk a mojamokhoz?

– Most nem lehet – mondta az öregember. – A majmok most vitatkoznak.

– Miről vitatkoznak?

– Kaptak banánt. Tíz kilót. Testvériesen kell elosztani. Senki ne maradjon éhesen.

– Amelyik erősebb, az zabál?

– Akár erős, akár gyönge, mindegyik enni akar.

– És akinek nem jut? Megdöglik?

– Valamennyi banán mindenkinek jut.

– És ha egy mojamnak egy se nem jut?

Az öregember ölébe ült.

– Ha egy mojam nem eszik, fölfordul?

Az öregember megsimogatta a fiú kobakját.

– Akkor kitalál valamit. Nem fordul föl.

– Te mit találsz ki? Egész nap csak kiabálsz a kakukkoddal.

– Nekem nem kell semmit kitalálnom. Eszem, amikor kedvem tartja. Pocakom növesztem. A kakukk a barátom. Kiabálunk egymással.

Az öregember megpuszilta a fiú szőke haját.

– Milyen illatos vagy. Jövő héten megnézzük a majmokat. Meglátod, bukfenceznek, semmi bajuk.

Letette öléből a fiút.

– Pucc haza! Dolgom van!

A fiú az ajtóból visszafordult.

– Se dolgod, se pénzed. Nem megyek gyalog az Állatkertbe. Ha fölfordulsz, autóba raknak, mit csinálsz.

– A sofőr mellé ülök. Nézem a napfénytől szikrázó ablakokat.

A kakukk kicsapta ajtaját. Kakukkolt. Az öregember szelíden mondta neki:

– Ne félj, egészséges vagyok. Este holdfényben mesélek neked. Télen hóhullásban.

Az öregember tudta, félnótásnak tartják. Nem érdekelte. Mondta a magáét. Mesélt Dréher lovak szép szőréről, Sasvári néniről, aki karbidlámpa fényénél a Rákóczi út és Kenyérmező utca sarkán este tíztől reggel hétig jókedvű embereknek korhelylevest, szaftos szafaládét, mustárt, tormát árult. A tér gesztenyét potyogtató fáiról, betlehemezésről, amikor ajtóról ajtóra járva gyűjtötték az aprópénzt. Kék meg zöld szódásüvegekről, föltámadt szélről, mely konfliskocsisok kalapjával bolondozott. Menekülő felhőkről, puhán hulló hóról, mely betemette a pirosra festett padokat.

– Ne erről beszélj – mondta Vékony Gyula nyugdíjas vasesztergályos. – A disztibucionális, adekvát veszedelem visszahúzó ellehetetlenüléséről beszélj, lehetőleg egy költő szavaival.

– Igen – bólintott egy másik szomszéd. – Minden néma cinkos, aki nem beszél.

A kakukk kicsapta ajtaját. Kiugrott. Kakukkolt.

– Jól van – mondta neki az öregember. – Tudom.

A kakukk ötször-hatszor visszapofázott. Majd becsapta ajtaját.

Délután a férfiak átjöttek a szomszédból beszélgetni. Az öregember elővett szekrényéből lepedőt, párnát. Ágyára készítette.

– Gyöngülsz? – kérdezte Gerzanics Béla.

– Még bő öt nap. Akkor elkísérsz.

Gerzanics Béla bólintott.

– A totalitásból való átmenet, néhány csúsztatással, ebből természetszerűen következő kontinuitással megoldott marginális biztonsági szelepek kinyitása nélkül még hátravan a privatizálás kötelező irányába.

– Igen – mondta az öregember. – Éjjel könyököltem az ablakban.

Csodát láttam. Színezüst volt az udvar a hold fényétől. Örülök, hogy nem aludtam.

– Egy reinkarnációs, alkotmánybíróság által kitervezett koalíciós folyamat Európához kapcsol? – kérdezte Verő Sándor nyugdíjas szerszámkészítő. – Mert ezen a szent szaron át kell esnünk. Egyszerűen.

– Átesünk. Egyszerűen – felelte Gerzanics Béla. – Leginkább a japánokhoz. Csupán a nehézipari komplexusainkat kell középszintről magasba determinálni, és alaposan szétnyitni az agrárollót.

Verő Sándor ámult.

– Hátha különösen képzett jogi garanciális bizottság megtudja?

Gerzanics Béla tűnődött.

– Nem is olyan bonyolult – mondta végül. – A japánokat is meg lehet szokni.

– Sokáig maradnak?

– A politika nagy dolog – felelte Vékony Gyula. – Kiszámíthatatlan.

Az öregemberhez fordult.

– Szerinted is?

– Süt a nap – mondta az öregember. – A Rákóczi téren leülök egy padra. Nézelődöm.

– A rövid szoknyás, szemét kurvák agyonhajszolt, gömbölyű valagát.

– Sajnálom, szeretem őket. Ha idejük van, csöndes szóval beszélgetünk.

– Árpolitikáról?

– Börtönről. Pofonról. Hitvány életükről.

– Könnyed is pottyan?

Az öregember hallgatott egy percig.

– Megtörtént. Olyankor puszit adnak. Vigasztalnak.

A szomszédok nevettek.

Öt nap múlva Gerzanics Béla kórházba kísérte őt.

A főorvos azt mondta, ez így tovább nem megy.

– Heinerich, kevés az ágy. Legyél beteg.

Ő ezen eltűnődött.

– Legalább gyomorvérzésem volna. Szívpanaszaim. Vagy vesekövem. Talán operálnának – mondta keserűen. – De teljesen tehetetlen vagyok, mert semmi bajom sincs.

A főorvos vállat vont.

– Márpedig, ha semmi bajod sincs, akkor én is tehetetlen vagyok.

Szólt a főnővérnek, dugják őt ágyba.

– Adjanak neki dupla porciót.

– És mit ír a kórlapra? Alultáplált?

A főorvos a fejét ingatta.

– Valamit kitalálunk.

– Ebből még baj lesz.

Az öregember szótlanul hallgatta őket. Gyönge volt, és szégyellte magát.

– Menj a szemem elől. Adjanak neki pizsamát – mondta a főorvos. – Időnként arról álmodom, feleségül veszi a takarítónőnket. Többé nem látom. Egészségesen nem.

– Én vasesztergályos vagyok. Jól képzett, nagy tapasztalattal. Feleségem is szakmunkás volt – mondta büszkén, bágyadtan az öregember. – Álmodjon másról.

– Igazad van, Heinerich – mondta a főorvos. – Ötezerkétszáz forintnyi nyugdíjadból válogathatsz.

Levette szemüvegét, zsebkendővel törölgette.

– Örülök, hogy diplomám van. Etethetlek. A fene essen beléd.

Hízott három kilót. Akkor hazaküldték.

A szomszédai bosszúsak voltak.

– Százszor kértünk, csinálj magadnak valami betegséget – mondta Gerzanics Béla. – Nekünk is alig futja zabálnivalóra, nem tudunk karbantartani.

Az öregember ezt megértette. Tudta, igazat beszélnek.

– Jó ideje kérem Istent, szánjon meg egy nyavalyával. Ennyit megérdemlek, hisz nem éltem tisztességtelenül, dologtalanul a világban.

Kis idő után hozzátette:

– Valójában nincs kedvem betegségben kínlódni. Oly szép a napsütés, falevelek tánca, hópihékben álomszép álom.

Elmosolyodott.

– Akárhogy is, nagy kincs az egészség.

– Ez bizony igaz – mondták a szomszédok. – De két hét alatt fölzabálod, ami a nyugdíjadból a lakbér, villanyszámla után marad. Várhatnak a Rákóczi téri lányok. Szédülsz, heversz az ágyon, bámulod a plafont. Hiába süt a nap, nem neked süt.

Vékony Gyula azt tanácsolta, üljön le az aluljáróban, írjon egy cédulát:

Könyörüljenek rajtam! Egészséges vagyok!

– Ezt tűzd magadra!

Az öregember két hétig feküdt ágyában. Kakukkja időnként kicsapta ajtaját, néhányat kakukkolt. De ő hiába bámulta a plafont. Aztán a szomszédok megint kórházba vitték. A kapuban Vékony Gyula annyit mondott neki:

– Japán kozmopolitikus bizottság biztosítja tökéletes identitását.

Az öregember kérte a főorvost, oly szépen süt a nap, van itt mindenféle masina. Vizsgálják meg alaposan. Bizonyára találnak végre valami nyavalyát.

– Én röntgen elé állok. Szurkálhatják a vénámat. Boldogan pisilek üvegbe.

– Nézd, Heinerich, nagy baj a te egészséged – mondta a főorvos. – Tíz napig ehetsz, aztán hazasétálsz. Legközelebb rendőrökkel dobatlak ki.

Az öregember gondolkodott.

– Rendőrökkel még nem volt dolgom. Ha lökdösnek, kiabálnak, az bizony életem csődje.

Sápadtan mosolygott.

– És nem tudhatom, milyen náluk a koszt.

Elvette az ápolónőtől a kórházi pizsamát. A főorvos százforintost akart neki adni. Elpirult. Nem fogadta el.

– Többé nem lát. Még utoljára adjanak dupla porciót.

Az öregember ágyba bújt. A fiatal ápolónőtől köcsög tejet kért, két adag vajat, négy zsemlét. És ígérte, holnapután nem szédül, és mesél neki tündérkertről, ahol ő a tündér, és egy hajnalon érte jön a fiú, megcsókolja, és elutaznak messzire. A Balatonhoz. És süt a nap, és boldog lesz.

– Te is boldog leszel, Heinerich – mondta az ápolónő. – Előbb-utóbb csak lesz valami betegséged. Holnap összecserélem a leleteidet. Amíg rájönnek, beteg lehetsz, ehetsz.

– Ez csalás – mondta az öregember. – Vigyázz, tiéd a tündérek kertje. A csalást ne engedd be. Elhervadnak a virágok, fáznak a levelek.

– A nővérszálláson? Fülön csípek egy hatvanéves pasast, megházasodom. Villában lakom, Mercédesszel utazom, a Földközi-tengeren napozom.

– Ez szomorú, Mónika – mondta az öregember –, ne gondolj ilyenre. A ringyók sem beszélnek így. A ringyók becsületesek, nem hazudnak.

– Beszélsz, mesélsz, Heinerich – mondta az ápolónő –, míg egészségesen éhen nem halsz. – Hallgatott egy pillanatig, majd ingerülten folytatta. – A lábcéduládra tudod, mit írnak? A nevedet. És a sírodra? Itt nyugszik egy becsületes ember, aki éhen halt. Hát ez nevetséges.

Mutatta feszes combját.

– Olcsón nem kapható.

– Sajnállak, Mónika – mondta az öregember. – Minden okom megvan rá.

Hízott három kilót. Mónika puszit adott neki, zacskóban zsömlét vajat.

– Tizenkilenc éves múltam. Heinerich, ne haragudj rám. Nem akarok soha betegségért fohászkodni.

Az öregember szótlanul nézte őt.

Hazaküldték.

Augusztus közepén Gerzanics Béla azt mondta neki:

– Fekszel az ágyon, bámulod a plafont, mindenkit idegesítesz. Mit szarakodsz, meddig akarsz élni?

– Még nyolc napig koplalok – mondta az öregember. – Azután tejet iszom, kenyeret eszem, leülök egy padra, élvezem a napsütést. Nagy a hangod, szaktárs. Elismerem, értesz a japánokhoz, de a zöldpaprika ízére már nem emlékszel. Pedig a feleséged még dolgozik.

Ezt Gerzanics Béla elismerte.

A nyolcadik napon tejet ivott, kenyeret evett, sütött rá a nap, leült egy padra a Rákóczi téren a szőke Nusi mellé.

– Sápadt vagy, Heinerich – mondta a szőke Nusi. – Mi a nyavalya van veled?

– Egészséges vagyok – mondta az öregember. – És ez nagy baj.

A szőke Nusi elmondta, milyen furcsa az élet. Anyja zongoratanárnő. Konyhakéssel lapockán szúrta az apját, aki elektromérnök. De nincs köztük harag. Neki tízévesen őszülni kezdett a haja. Most szőkére festve megcsinál egy nap öt-hat fuvart. Vendéglőben eszik, de a legjobb falatokat. Ruháit is butikokban vásárolja. Csak azt nem érti, a legváratlanabb pillanatokban miért kap sírógörcsöt?

Az öregember azt mondta, nem szabad sírni. Mindenkinek van furcsa története. Tudja biztosan, hogy majd férjhez megy, rendben tartja a gyerekeit. Moziba járnak, kirándulni. A férje óriáskifliket vásárol, és sokat fognak nevetni.

A szőke Nusi ámult.

– Így igaz – erősítette meg az öregember. – Hiszen tisztességes lány vagy. Megkínlódtál a boldogságért.

A szőke Nusi nem tudott válaszolni, mert egy férfi elszólította. Száz forintot nyomott az öregember markába. Ment a férfival, de még visszaszólt.

– Jár neked, szépen dolgoztál érte. Köszönöm, Heinerich. Talán ma nem sírok.

És Heinerich másnap a kicsi Marinak mesélt a Rákóczi téri padon. A bronzvörös Krisztinának mondta, ne igyék, mindenkinek van különös története.

És a lányok, ha idejük volt, fényes szemmel hallgatták.

– Ha süt a nap, eső suhog, hópihékben szép álmok születnek. Mindenkinek van különös története, de az élet akkor is csodálatos.

Őszintén mesélt, szívéből, és a lányok már várták őt. És ő meghízott. Evett vajat, kenyeret, zöldpaprikát. Füstölt szalonnával kínálta Gerzanics Béla vasesztergályost, aki szabadkozott, ekkora kincset nem fogadhat el.

– Becsülettel keresem kenyerem – mondta az öregember. – Csirkét is veszek, meglátod. Meg hatalmas görögdinnyét.

Három hét múlva öngyilkos lett. Két doboz Dorlotint zabált be. Egy cédulát hagyott maga után. Annyit írt rá:

„Hiába süt a nap. Elfogyott a mese.”

Gerzanics Béla a fejét vakarta.

– Egészséges volt, akár a makk – mondta a rendőröknek. – Ki a franc, ki a jó büdös franc érti?

A rendőr azt felelte, nem ér rá ilyesmin tökölődni.

– A fél város megbolondult.

Pihenni a csöndben

 

Kenguru

A LÁNY mellettem feküdt a fűben. Karcsú, barna, hajlékony testén kék fürdőruhát viselt. Nyakán Ferenc József húszkoronást.

– Szeretlek, zöldszemű – mondtam neki.

Nevetett.

– Biztos?

Az a nyár. Minden mozzanatára emlékszem.

Rósz Gyuri francia nyelvtankönyvét lapozta. Időnként megbökte az oldalamat, fölolvasott nekünk. Ilyenkor csücsörített, pörgette az er betűt.

– Csodálatos – mondta. – Latin.

– Hány szót tudsz? – kérdeztem.

Megnézett egy papirost.

– Kettőezerháromszázat.

Összecsaptam a tenyeremet.

– Még mennyi hiányzik?

Gondolkodott.

– Talán ötvenezer.

– Az már menni fog.

– Ilyen marhaságot – nevetett Lacika. – Megáll az ész.

Boldogan ült közöttünk a fűben, sovány, pirosra sült hátára törülközőt terítettünk.

Lacika egy pillanatig némán ült. Komoran nézte Rószt.

– Miért nem jössz velünk?

Rósz vigyorgott.

– Nem titok. Meg akarok szabadulni tőled.

Lacika fölemelte az ujját.

– Hohó! És ha másért?

– Hohó! – mondta Rósz. – Más nincsen.

– De van! De van! Megmondjam?

– Légy szíves!

– Nem fontos – mondtam.

– Tudod, minek megy Párizsba?

– A Notre-Dame-ban akar imádkozni. Máshol nem tud.

– Nem azért! Nem azért!

– Hát miért? – kérdezte Rósz. – Árulkodjál.

– Ordítani fogsz.

– Nem fogok.

– Mindig ezt mondod, és ordítasz. – Rám nézett. – Mert a Gizához megy Párizsba.

A lány ámult.

– Van ott valakid?

Rósz elmosolyodott.

– Igen.

– Ki?

– A nagynéném.

– Gazdag?

Lacika kiabált.

– Gazdag! Gazdag! Föl van írva a címe! Tagadod?

– Nem tagadom.

– Gizának hívják és taxitulajdonos! Így néz ki a latin kultúra!

Rósz fanyarul mosolygott.

– Én nem vagyok haszonleső.

Lacika röhögött.

– Verítékes munkával keresi a pénzt.

Rósz vállat vont.

– Faragatlan vagy.

– Mindig veszekedtek – mondta a lány.

– Nem unatkozunk. A fene egye meg!

Lacika kinyújtotta elzsibbadt lábát.

– Bármikor rájön a rapli, és kész a cirkusz.

– Meddő ügy – mondta Rósz. – Nem vitás.

– Meddő? – kérdezte a lány.

– Tökéletesen.

– Miért?

– Nagy náluk a sötétség, fölösleges a szó. Unintelligensek.

A lány nevetett.

– Nagy náluk a sötétség?

– Igen – mondta Rósz. – Olyan lakásban nőttek föl, ahol két nap alatt meghal a cserepes virág. Nem tudják levetkőzni.

Elismerően bólintottam.

– Rósz, ez gyönyörű volt. Aszódon meddig élnek a kaktuszok?

Elpirult.

– Egyszer majd elmesélem, Zimi.

– Félek.

– Mitől?

– Elfelejted.

– Dehogy. Hasznos dolgokat hallasz.

– Fülelni fogok.

– Rád fér.

– Gondolod?

– Igen. Nagyon buta vagy.

– Miről mesélsz?

– Akármiről.

– Kengururól?

Vállat vont.

– Arról.

Röhögtem.

– Hány füle van?

Nem válaszolt.

– Kár, hogy elhagyod a barátaidat – mondta a lány.

Lacika megigazította hátán a törülközőt.

– Mi hagyjuk el őt. Ez az igazság.

– Miért?

Sóhajtott.

– Abban állapodtunk meg, hogy Párizsba megyünk. Most aztán kínos a helyzet.

Rósz fölemelte fejét.

– Nem kínos.

– Nem?

– Egyáltalán nem. – Bosszúsan legyintett. – Örülök, hogy végre lepakollak benneteket.

Cigarettára gyújtottam.

– Olyan sok bajod van velünk?

Összeráncolta szemöldökét.

– Olyan sok.

– Idegesítünk?

– Mindig tele a nadrágotok.

– Semmi okunk rá. Átlag kétnaponként megvernek.

A lány Rósz begipszelt kezéhez nyúlt.

– Haragszol rám?

– Miért?

– Mert elviszem a barátodat.

– Szeret téged.

– Egyedül maradsz.

– Elmegyek majd hozzátok.

– Mikor?

– Amikor csak engedi az időm.

– Biciklire ül – mondtam. – Majd tapossa.

Vigyorgott.

– Yachtom lesz, Zimi.

– És télikabátod?

– Párizs beszélni fog rólam.

Bólintottam.

– Még az igazságügy-miniszter is.

– Vagyonom, hatalmas házam, szobainasom, mindenem lesz.

A lány elmosolyodott.

– Hogyan?

Röhögtem.

– Vannak tervei.

– Igazán?

– Szüntelenül.

Rósz bólintott.

– Én Aszódon nevelődtem, büntetőintézetben. Akad néhány.

Lacika megdermedt. A lányra nézett. Rósz elvette Lacika szemüvegét, meggyújtott vele egy száraz fűszálat. Párizsról beszélt. A Louvre-ról, ahol a csodálatos Mona Lisát őrzik, a Citèről, ahol vasárnaponként lármás madárvásárt tartanak, a Parc Moncau-ról, ahol Philip d’Orléans, Napóleon is üldögélt, a Montmartre-ról, amit mindenki ismer, a Moulin Rouge-ról, amit Toulouse Lautrec, a nagy francia festő is megörökített, és a Place Pigalle-ról, ahol az egyszerű nép szórakozik.

– Több nincs? – kérdeztem.

Bámult.

– Mi nincs?

– Csudaság.

Gondolkodott.

– De van!

– Mi?

– A Notre-Dame!

– Melyik század?

– Középkor. Boltívek, homály, vastag falak.

Ránéztem.

– Vastag falak?

Elmosolyodott.

– Ne félj – mondta csöndesen. – Ott lesz az esküvőm.

– Házasodsz? – kérdezte a lány.

Hallgatott egy percig.

– Föltétlenül. Én nem vagyok agglegénytípus. Egyedül nem is tudnék élni.

Almába harapott jókedvűen, mindenfélét fecsegett, majd hozzám fordult.

– A kenguru vadászható a legkönnyebben – mondta. – Tudod, milyen egyszerű lelőni?

– Tudom. Csak egy fához kell kötözni a farkát.

– Nem, Zimi, ez most nem tréfa. A vadász könnyen elcsípheti, ha nyílt tisztáson helyezkedik el, néhány hangosan csaholó kutya társaságában.

– Nem menekül? – kérdezte a lány.

– Nem.

– Nem – mondtam én is. – Leül a hűvösbe, és élvezi a csaholást.

Rósz vállat vont.

– Nem tud menekülni.

– Miért?

Legyintettem.

– Lusta disznó.

– Nem lusta. Állandóan körbe ugrál a kutyák elől. De mert a szülőhelyét sohasem hagyja el, végül a puskacső elé kerül.

– Nem hallottam még ilyent – mondta a lány.

– Ő sem.

– De igen. Ilyent nem lehet kitalálni.

Bennszülöttek

RÉGI barátság volt ez közöttük. Talán a parányi faóvodában kezdődött, hol tornacipős lábukkal együtt tipegtek, táncoltak Piroska néni szelíd hegedűszavára, vagy talán még előbb is. De erre már nem emlékeztek.

Tény az, hogy bennszülöttek voltak mind a négyen. Név szerint ismerték a rengeteg csőszt, az utcalányokat, akiktől tíz fillért kaptak, ha elfutottak az olaszhoz fagylaltért, a fényes kardú rendőröket, sőt Rósz Gyuri még a végrehajtót is. Mert ő az első udvarban lakott, ami nem tréfa. Hozzájuk az OTI-torony csúcsáról ellátogatott a napsugár, és kéthetenként a végrehajtó is. Persze nemcsak Rószékhoz ment, hiába próbálta Gyuri nagyképűen így beállítani. Az első udvar valahány kisiparosát megtisztelte. De való igaz – ezt a környéken mindenki elismerte – , Rósz Dezső volt közöttük a legkülönb. Ha a félszemű bádogos beivott, furfangos eszével nagyszerű cirkuszokat rendezett. Képes volt áramot vezetni a kilincsbe, fazekat szerelt az ajtó fölé, és megtöltötte vízzel. Egyszer azonban nagyon a pohár aljára tekintett, tíz darab sündisznóját gyors egymásutánban hozzácsapta a végrehajtóhoz, egy háromélű szerszámmal még meg is kergette. Ekkor négy hónapra ítélték. Gyurinál büszkébb fiú nem volt a téren.

A másik három barátnak nem akadt ilyen büszkélkednivalója.

Először is ők a második udvarban laktak, a földszinten, az emeletet az imaház foglalta el. Amikor az első csillag kifénylett, és hajnalonként, amikor az utolsó is behunyta szemét, jámbor lelkek mentek oda imádkozni. Erről a meredek tűzfalakkal zárt, sötét udvarról elég annyit mondani, hogy emberöltők óta ószeres még nem kiáltott benne, és két nap alatt meghalt ott a cserepes virág is.

Másodszor pedig az ő szüleik semmiféle dicsekednivalót nem követtek el. Szó, ami szó, elég unalmas emberek voltak.

Zimonyi Pista apja hazament, lehúzták a csizmáját, lefeküdt aludni. Azután meg fölhúzta a csizmát, és elment szolgálatba. Csupán egyetlen alkalommal történt meg az öreg tűzoltóval, István napján, hogy berúgott, és eltottyant az udvaron. Nem történt baja, a részegekkel ott az Isten. Ült egy szappanos tócsa közepén, jókedvűen énekelte, hogy ő Horthy Miklós katonája. Lapát tenyerével csapkodta a taktust fényes csizmáján.

Taniszter Laci papája sem volt különb legény. Ő Waxler úrnál varrta vékony ujjával az öltönyöket, Szilveszter táján néha még szmokingot is, az elharapott cérnavégeket ügyesen fölköpködte a falra, az inasok minden szombaton, annak rendje-módja szerint, ollóval lekaparták.

Állítólag, néha mesélt róla, valamikor szépen tudott fütyülni. Sajnos, Waxler úr nem volt híve a tudományának. Márpedig, aki hetenként száz órát gubbaszt a varrópanklinál, annak otthonra nemigen marad fütyülnivalója. Néha, áldott vasárnapokon, sakkozott a házmesterrel. Ilyenkor homlokát ráncolta. Mit is kezdhetne ő a királlyal?

Héger Sanyi esete a legunalmasabb. Neki még papája se volt. Héger néni rendszeresen eljárt takarítani a Kun utcai libásasszonyokhoz, abból pedig bárki megélhet rendesen. Nála erősebb nőt nem ismertek az egész kerületben. Nyolc féldeci kevert sem tudta lecsapni a lábáról. Ha a kilencediket is megitta, minden ok nélkül elkezdett bőgni.

Mondják, az embereken még az öreg Isten sem ismeri ki magát.

Talán van, aki úgy képzeli, a négy barát süket és sivár, sötét és áporodott, szomorú vagy éppen tragikus körülmények között cseperedett emberré.

Ez nem igaz.

Nekik bennszülötteknek a Tér ezer csodát nyújtott. Ott voltak például a nyáréji razziák. Izgalmasabbat vajon ki látott?

Megy a sok rendőr nagy, nyugodt léptekkel, a megnyíló bokrokból ugrálnak elő a szerelmesek, mint a bolhák. Dőlni kellett a nevetéstől, ahogy kapkodták magukra a göncöt. Mikor a gázlámpák alá terelték őket, makogtak összevissza minden butaságot.

Láthatták őszi estén, hogy lány vajúdott a keskeny padon. Ámultak furcsa grimaszain, topogtak körülötte a roppanó avaron, míg a mentőautó közéjük nem sikoltott.

Téli alkonyon stricik verekedtek meg a szőke Giziért, vérük lecsöppent a hóra. Ha rendőr bukkant elő, ölelték egymást. Bizonygatták, játszottak, tréfa volt.

Nem unatkoztak sohasem.

Annyi bizonyos, mire elvégezték az öt elemit, igen kevés dolog akadt, amin meglepődtek.

Zimonyi Pista és Héger Sanyi az autószerelő mesterséget választotta, mert annál szebb nincs. Szatyornyi halott alkatrészből lüktető motort teremteni.

Taniszter Laci szabó lett.

– Ha megtakarítasz egy varrógépre valót – így mondta az apja, mikor elvezette Waxler úr műhelyébe –, a magad ura lehetsz mindenütt a világon.

Erre Waxler úr is bólintott, így a bölcs igazsághoz immár kétség sem férhetett.

Rósz Gyuri semmit sem tanult, de igen sok mindennel foglalkozott. Gyertyákat árult a Kerepesi temető kapujában, kosarakat cipelt a Teleki téren. Jól forgatta a römikártyát, vasárnaponként jegyeket adott el a Phönix mozi előtt, ötvenszázalékos felárral. Állítólag a belvárosi kávéházakban kéregetett is, de ezt váltig tagadta.

A lipótvárosi eszpresszókban már javában suttogták csillogó szemű bölcsek, hogy Hitlernek gégerákja van, ezért utazott Ribbentrop Moszkvába, de a négy barátnak erről fogalma sem volt.

Meglepődtek, amikor ropogni kezdett körülöttük a világ. S mire vége lett a háborúnak, amely annyi ostobaságot okozott, ők négyen, mondjuk meg őszintén, se köpni, se nyelni nem tudtak. Már sírni sem.

Mert nézzük csak meg, milyen ostobaság az, hogy a félszemű bádogos örökké huncut lelke füstként szállt el egy krematórium égbe nyúló kéményén.

Vagy talán az nem tréfa, hogy egy jámbor tűzoltóra, ki csak lstván-napkor kóstolta a bort, rázuhanjon a Tőzsdepalota kupolája?

A legmulatságosabban Taniszter papa fejezte be a varrástudomány nemes ápolását. A mafla szabó halottakat temetett, amikor belepuffantottak. Mesélik, ijedtében húszméternyire is elszaladt a gödörtől, és fütyült hozzá keservesen. Persze ezt kifejezetten csak tüdőlövéssel lehetett produkálni.

Héger néninek nem történt baja. A kilencedik féldeci után bőgött változatlanul.

Ők négyen barátok tétován botorkáltak az őrület csókjától dermedt téren, aztán leültek a színház repedezett lépcsőire. Csöndes szóval vitatkoztak sorsukon. Valamit határozniuk kellett.

Héger Sanyi ingatta fejét a kora tavaszi napsütésben.

– Ne félj – mosolygott rá Zimonyi bátorítóan –, aki dolgozni tud, annak nincs félnivalója.

– Anyám így is iszik eleget. Nem hagyom őt magára.

Másnap, amikor a Nyugati pályaudvar üvegablakait bearanyozta a hajnal, csak három fiú indult el a Tisza Kálmán térről a boldogságát keresni.

Párizs.

Rósz Gyuri úgy szemlélte az orra előtt hullámzó tömeget, a tükrös aszfalton suhanó autókat és a lányokat is, kik a bisztró tornácán könnyű blúzban itták a hűsítő italokat, mint aki hosszú távollét után hazatér, és gyönyörködik a régi, kedves tájban. Vállára kapta hátizsákját, és vidáman bekanyarodott az első bisztró tornácára.

– Trois apéritif – szólt fölényesen a pincérnek. Barátaira nézett mint csatát nyert hadvezér.

Megint ő volt a parancsnok, és a két fiú e szomorú tényt szótlanul tudomásul vette.

– Hol alszunk? – kérdezte félénken Taniszter.

– Selyemágyban – nevetett Gyuri, és koccintott velük. – Ma éjszaka az én vendégeim vagytok, úri barátaim.

– Örülök, ha ezt a micsodát ki tudod fizetni – mondta Zimonyi fáradtan. – Azt mondják, itt a hidak alatt is alszanak.

Rósz Gyuri nem tréfált.

– A rue des Jeuners-be megyünk. Rokonom lakik ott. Már húsz éve. Taxitulajdonos.

Késő éjjel volt, amikor sok keserves kérdezősködés után megálltak a rue des Jeuners huszonöt előtt. A rokon pizsamában nyitott ajtót. Gyuri kedvesen elmagyarázta, Budapestről jött, Rósz Dezső bádogos fia.

A rokon álmos, hunyorgó tekintettel hallgatta, aztán becsukta orruk előtt az ajtót. Majd újból megjelent, szótlanul átnyújtott egy ezerfrankost. Gyuri zsebre vágta a pénzt.

– Most érkeztünk – mondta. – Valahol aludni kéne.

– Mért nem mentél Dániába? – kérdezte a rokon. – Zsófiéknak három szobájuk van.

Ezen a lehetőségen Rósz is meglepődött.

– Dániába? Azt sem tudom, kik azok a Zsófiék.

– Az teljesen mindegy. Engem sem ismersz, mégis idetaláltál. Abban a zsákban mi van?

– Tetűpor – mondta Gyuri, és árnyalatnyi büszkeséggel hozzátette. – Kettőszázötven doboz.

– Hát nálam nincs hely. Jó éjszakát.

Becsapta az ajtót.

Álltak a kihalt utcán, a gázlámpák alatt. Tanácstalanul bámulták egymást.

– Mondd – kérdezte végül Zimonyi –, ezzel a tetűporral egész Európát körbe akarod hencegni?

Nem jutott idő válaszra. A rokon kicsapta az ablakot, és lekiáltott.

– A Lamarckra menjetek, ott kaptok szállást. Itt háború volt kérem, még tegnap háború volt. Mi is öten szorongunk egy szobában. Vagy menjetek Amerikába.

A szemben levő ház ablakából érkezett válasz. Hálóinges, izgága férfi valósággal öntötte rájuk a szavak zuhatagát. A fiúk tátott szájjal bámulták, mert sűrűn említett valami sale boche-t, és ilyenkor rázta az öklét az ég felé. Határozottan mulatságosnak találták.

Sokáig kószáltak az alvó utcákon, míg kibukkantak a Place Pigalle-ra. A tér szögleténél, céllövősátor mögött, erőművész állt zsebre dugott kézzel. Hordónyi mellkasán citromszínű atlétatrikó, sötétkék betűkkel rajta a szöveg: Champion du Monde. Két fia már a gázlámpa tövéhez láncolta különféle súlyzóit, hatalmas lakatot kattintottak rá.

Rósz arany mosollyal odalépett hozzá.

– Lömárk? Moszjő Lömárk?

Az erőművész szemrevételezte őt. Megszánhatta, mert kiköpött a szája csücskébe ragasztott cigaretta mellől, és egyetlen szó nélkül a távoli lépcsősor felé a mutatott.

Taniszter Laci talált először munkát.

– Reggel velem jössz te is – mondta izgatottan Zimonyinak. – Mert erős embert is keresnek. És nézzétek, pénzt is adtak szállodára.

Rósz azt javasolta, szökjenek át Dániába. Ott közeli rokona él. Váratlan örömükben még csak feleletre sem méltatták.

A rue d’Ormaison igen keskeny, és a hunyorgó gázlámpák alatt tűsarkú cipőben utcalányok kopogtatják az évszázados macskaköveket. Ott találtak olcsó szállodát.

Két üres szobát mutatott az Hôtel D’Ormaison patronja. A harmadik emeletiben széles franciaágy volt, fakult, sárga selyemhuzattal.

– Kétszemélyes – magyarázta. – Napi százhatvan frank.

Az utca túlsó oldalán az ablak áttetsző függönye mögött csinos nő ült kombinéban. Fekete haját bontotta az ovális tükör előtt.

– Spanyol – mondta Rósz súlyosan. – Ebben a szobában maradok.

Taniszter a manzárdra költözött, parányi szobába. Ha kinézett a ferde tető ablakán, Saint-Paul temploma előtt szundikáló gyümölcsárus asszonyokat látott.

Rósz Gyuri segélyekből élt. Valahányszor dolgozni küldték, kijött a csalánja. Ilyenkor a jámbor tisztviselők megijedtek, támogatták tovább. Ismerte Párizst, mint a tenyerét. Délelőtt a tornatérre ment, majszolta a datolyát, megbámulta a feszülő trikóban hajlongó, bukfencező lányokat. Délutánonként a rue de Turenne sarkán, a magyar kávéházban römizett. Ha Fortuna cserbenhagyta, másnap megjelent némi segélyért.

Szentül hitte, egyszer gazdag lesz.

Taniszter hörcsögként gyűjtötte a pénzt, konok szívósággal harcolt az önállóságért. Varrógépet akart, lakást, iparengedélyt.

Zimonyi céltalanul élt. Az autószerelő műhelyhez komoly tőke kell. Ruhát csináltatott, cipőt vett, lapos svájci karórát. A többi pénz kifolyt a kezéből. Szombat éjszakákon bolyongott a hatalmas városban, megfordult a nők után. Apró bárok pultjánál megismerte Raffael, Cinzano, Martell és Pernod ízét, hazafelé a rue de Rivolin valamelyik utcalány belekarolt, gyűrött ágyába cipelte. Vasárnap délután Taniszterral a Citén lófráltak, bámulták a madárvásárt.

Ha Taniszter nagyon fáradt volt, Zimonyi egyedül csatangolt.

Egyszer kétszáz frankos jeggyel beült a Folies-Bergère-be. Kényelmesen eleresztette magát a klubfotelban, már az is tetszett neki, hogy lehet dohányozni a nézőtéren. Sötét lett, csodálatos estélyi ruhában a függöny elé jött Nita Raya, a sztár.

– Jó estét, hölgyeim és uraim – szólt mély, búgó hangon. – Izgalmas meglepetést tartogatunk egy szerencsés férfi számára. Akinek a fején megáll a reflektor, ma megcsókolhatja Párizs legszebb lányát.

A reflektor végigpásztázott lassan a fejeken, végül Zimonyin kötött ki.

– Bravó, Frédéric! – kiáltott föl nevetve Nita Raya a világosítónak. Szép fiúknak kijáró, kacér mosolyát küldte Zimonyi felé.

Zimonyi dermedten bámult rá. Bíbor arccal fölállt.

– Mondja, mon petit – kérdezte Nita Raya őszinte csodálkozással –, lehet az, hogy maga még szűz?

– Én rosszul beszélek még franciául.

– Akkor most megtanul! – kacagott a sztár. Kettőt tapsolt. – Válasszon!

Szétfutott a függöny.

A színpadon, mint kihallgatásra váró katonák, tucatnyi karcsú lány állt egy sorban. Nem volt rajtuk más, mint parányi aranyflitteres ágyékkötő.

– Tessék! Jöjjön föl!

– Nem – mondta Zimonyi. – Nem akarok.

Leült, hirtelen belemerült a fotel jótékony sötétjébe, de Frédéric kíméletlenül rácsapott a reflektorral. A nézőtéren fölálltak az emberek, úgy biztatták. Ő ült hunyorogva a szikrázó fényben.

Akkor a vörös kókusszal borított hídon lányok futottak le hozzá. Körülfogták, cipelni próbálták a színpadra.

Kiszakította magát a púderos karok láncából, reflektortól kergetve kirohant az utcára.

Másik kalandja rosszabbul végződött.

A Bastille mögött, mocskos mulatóban csúnyán megverték.

Hajába font fátyollal mulatt nő táncolt, a részegen röhögő közönség dobálta az öt- és tízfrankosokat. Pillanatra sem hagyta abba, forgatta verítékkel vert meztelen testét az árva furulya sipítozására.

Zimonyi nézte szánalmas vonaglását, petyhüdt arcán a lárvaszerű, odaragasztott mosolyt. A parkett szegélyéhez lépett, ezerfrankost dobott a nő elé.

– Hagyd abba! – mondta gorombán. – Hagyd abba, eredj aludni!

A szakállas furulyás szeme megvillant.

– Iris most neked fog táncolni – szólt mosolyogva. – Iris csodás táncot lejt az úrnak.

Belefújt a furulyába.

– A pénzemért aludni fog! – kiáltott Zimonyi. – Alig áll már a lábán!

– Az úrnak kell aludni – mondta a furulyás. – Sokat ivott.

– Qu’est que vous fichez là? – kiáltott egy türelmetlen matróz – Sale méteque!

A következő pillanatban már ütötték Zimonyit.

Kint az utcán egyenesedett föl, amikor hóna alá nyúlt a rendőr, hogy talpra állítsa.

– Nincs semmi baj – próbált mosolyogni dagadtra vert szájával. – Egészséges ember sok pofont elbír.

– Egészséges ember mást csinál Párizsban – csóválta fejét a rendőr. – Egészen mást.

Távolabbról kiszűrődött a vékony furulyaszó, mintha csak nevetne.

Harmadik kalandja szép volt és röpke, mint bóbiskoló ember álma. S a kurta álmok szomorúak.

Őszi este volt, mikor a boulevard Sebastopolon meglátta a kék neonbetűket: Balage Dance.

Lebaktatott a lépcsőkön, kért egy konyakot, bámészkodott, szívta a cigarettákat. Halálos bizonyossággal érezte, nála árvább nincs kerek e világon.

Ekkor lépett asztalához a kislány.

– Jöjjön, Georges – nyújtotta kedvesen a karját. – Táncolni akarok.

– Étienne vagyok. És nem tudok táncolni.

– Jöjjön csak nyugodtan – mosolygott. – Mindenki tud táncolni.

S valóban. Lépegettek ők is a lila fényben. A kislány ráemelte nagy, csodálkozó szemét.

– Szomorú vagy, Étienne – mondta. – Vigasztalhatlak?

– Egyedül vagyok. Talán azért.

– Ölelj át jobban, akkor nem vagy egyedül.

Később, amikor a szmokingos zenekar pihent, ők is visszaültek az asztalhoz.

– Hol születtél? – kérdezte a kislány.

– Budapesten.

– Román vagy.

– Nem – mosolygott Zimonyi. – Magyar.

– Mindegy. Szép vagy, Étienne. Akarsz ma éjszaka engem szeretni?

– Mindig szeretni akarlak.

– Jól van. Tudok itt egy szállodát a közelben. Olcsó, és kevés a poloska.

– Akárhová mehetünk. Az Operához is – nevetett boldogan Zimonyi. – Van pénzem elég.

– Én nem vagyok tyúk, Étienne – nézett rá a lány. – Ennek az éjszakának a felét én fizetem. Ezért nem kerülhet többe százötven franknál.

Csodálatos éjszaka volt.

Reggel a kislány fölöltözött, két tenyerébe fogta Zimonyi arcát, és szájon csókolta.

– Holnap ötkor a Metro Châtelet-nél – mondta. – Ott várj meg.

Sokáig várta őt.

– Marha vagy! – mondta otthon Rósz. – Ezek idegennel nem randevúznak. Legföljebb…

És magyarul megmondta, mit csinálnak.

A varrógépek aludtak végig a fal mentén. Csak a legelsőn nézte a parányi lámpa Taniszter ujjait, ahogy fekete vonalakat húz a rohanó vászonra. S még egy lámpa égett. Ez nagyobb volt, komolyabb szórakozást talált magának, mint hogy Zimonyi kezét bámulja. A meszelt falra dobta a fiú árnyékát, és játszott vele. Fölnyújtotta a mennyezetig, törpére zsugorította, tojásnyi fejjel, azután görögdinnyét csinált belőle, nevetni való elefántfülekkel.

Amikor Zimonyi a vödörbe mártotta a vasalóruhát, eltűnt az árny.

– Venezuelában lámpással keresik a teherautósofőrt – egyenesedett föl. Nadrágszárába törölte a kezét, cigarettára gyújtott. – És odaát hosszúak az országutak.

Taniszter megállította a villanymotort.

– Azt mondjak, odaát sok a szúnyog. A pénz meg kevés. A szabóság semmit sem ér.

– Miért? Ott meztelenül járnak az emberek? – kérdezte ingerülten Zimonyi.

Taniszter cérnagurigával játszott.

– Nem lehet örökké vándorolni. Itt már értem valamennyire a nyelvet, munkám is van. Nem megyek el innen.

– Nem igaz – mondta Zimonyi. – Csak beszélsz a nyelvükön. Érteni nem fogod őket soha.

Etűd I.

PÁRIZST este ismerték meg.

Álltak sokáig a Gare de l’Est előtt, megilletődötten és tanácstalanul, mint a gyerekek, kiket szüleik egy nyári estén ottfelejtettek valahol a vurstliban. Azután sokáig kószáltak az alvó utcákon, míg kikukkantak a Place Pigalle-ra. A mulatók fölött transzparensek ugráltak, a Gaumont Palace-ból áradó nép zsivajogva hozta magával a mozi izgalmát. A lámpa alatt szpáhitiszt alkudozott egy szép arcú lánnyal. A tiszt kárminköpennyel borított vállán apró majom gubbasztott, és mogyoró burkával mérgesen dobálta a járókelőket.

Ők a Lomarcot keresték, míg egy vasutas megmutatta az irányt. Szája csücskébe ragasztott cigaretta mellől, egyetlen szó nélkül távoli lépcsősor felé mutatott.

Gázlámpák sorfalánál kapaszkodtak mind följebb a Montmartre oldalában, de a rengeteg lépcső nem akart elfogyni. Azt hitték már, kimennek a világból.

– Ha az utolsón majd Szent Péter áll egy barom nagy kulccsal – mondta Zimonyi –, egyáltalán nem fogok meglepődni.

De meglepődött.

A tetőn pelerines rendőrök nyüzsögtek, forogtak. Emeletes épületből toprongyos alakokat tereltek gumibotokkal egy rabomobil tátott szájába.

Ők egy bokor mögül figyelték a lármát, melyet a szedett-vedett népség csapott.

– Razzia – mondta szakértelemmel Rósz. – Otthon csöndesebben csinálják.

Azután a rendőrautó éles szirénaszóval elrobogott.

Hatalmas csönd lett.

– Kétszer nem jönnek egy éjszaka – szólalt meg Rósz. – Muszáj valamit aludnunk.

A bokrokból csavargók bújtak elő. Kényelmes léptekkel elindultak a kőház felé, melynek homlokzatán márványtábla állt:

Armée de Salut.

Ők is odamentek.

Az ajtóban Taniszter döbbenten megállt.

Jézusom…

A mennyezeten, csupasz dróton, egyetlen villanykörte égett. A helyiségben penetráns bűz áradt. A padlóra terített szalmazsákokon koldusok aludtak, a kecskelábú asztalon mocskos arabok csapkodták a kártyát. A sarokban részeg nő káromkodott valami cifra, pergő nyelven, míg valaki hozzá nem vágott egy rossz cipőt.

Lépésnyire tőlük, a falhoz támaszkodva, egy férfi rajzolt.

– Pestiek? – kérdezte.

Boldogan felelték a magyar szóra:

– Pestiek, persze hogy pestiek. A Tisza Kálmán térről.

A törött ablakon benézett a virradat. A férfi meglátta, és nem törődve semmivel, kiszaladt az ajtón.

Kint, a tető peremén, megállt.

A fákon halványkék volt már a harmat, nagyon messze citromszínű az ég.

A férfi cigányos arcából elővillant egészséges foga. Hosszan, szerelmesen nézte a lábuk előtt heverő kőrengeteget.

Ködökben füstölgött Párizs.

A férfi csöndes áhítattal szólalt meg.

– Az igazi hajnal. Látják, az ott a Szajna – mutatta vékony karjával. – Ott meg a Tour Eiffel. Az a két lecsapott torony a szigeten a Notre Dame. Barátaim, ez Párizs… Őrült álmok és lopott szobrok kegyetlen városa.

– Régen él itt? – kérdezte Rósz.

– Az idők kezdetétől.

– És mivel foglalkozik?

A férfi rádobta koplalástól lázas tekintetét, és látta a fiú arcán a mosolyt.

– E törpe golyóbison lézengő ostobák között én vagyok a Művész – felelte gőgösen. – Freud barátja, a nagy Daumier örököse.

Hóna alá szorította mappáját, és szép tartással elindult a sikátorok felé.

Taniszter megfogta a karját.

– Művész úr? – kérdezte. – Művész úr, nem tud nekünk valami szállást?

A férfi nézte az ijedt, szemüveges fiút. Szomorúan elmosolyodott. Majd hanyatt feküdt a harmatos füvön, egy bokor tövében, feje alá tette a mappát. Csöndesen nevetett.

– Aludjanak nálam.

Rósz helyet keresett magának. Letette a hátizsákját.

– Ne marháskodj – mondta ingerülten Zimonyi. – Munkát kell találni.

– Azért nem érdemes úgy sietni – nevetett a Művész. – Míg a koporsó födelét magára nem szögezik, addig egyfolytában csak dolgozni fog. Sajnos, szegénykém, maga az a fajta.

– Apám sem volt koldus – felelte Zimonyi. – Sem művész.

A Művész fanyar mosollyal nézett az arcába. Hallgatott egy percig.

– Fog még koldulni, büszke kis emberem. Majd ha az utcán táncoló nép nevetve odábblöki. Talán a Notre-Dame-ban, éjfélkor, ha búg az orgona. Nem tudom… No, csak menjenek… és ha nagyon árva lesz, ha egyetlen jó szót akar majd koldulni ebben a városban, akkor visszajöhet. Én megvigasztalom.

Még aznap találtak munkát.

Két háznyira a Folies Bergère-től, egy nyitott ablaksor alatt Taniszter hirtelen megállt.

– Halljátok? – fülelte a gépek zümmögését. – Szabóság.

– Eredj! – mondta Zimonyi. – Megvárunk.

Tízezer frank előleggel lépett ki a kapun. Izgatottan.

– Reggel te is jössz – mondta Zimonyinak. – Mert erős embert is keresnek.

Taniszter nehezen bírta a hatalmas iramot, az állandó túlórát. Ha fölállt a géptől, gyulladt szemét alig tudta nyitva tartani. Arca zöld volt, remegett a lába.

Zimonyi összeszorított foggal, atlétatrikóban emelgette, csapkodta a hétkilós vasalót, hetenként nemegyszer száz órán át is.

– Csak szorgalmasan – nevettek a franciák délután, amikor hazamentek. – Ősszel megveszitek a metrót, és mi karácsonyig ingyen utazunk.

Ősszel, szombaton este, fáradtan ment haza Zimonyi. Alig vonszolta föl magát a lépcsőkön a negyedik emeletre. Rósz otthon volt. Az ágy szélén ült, harisnyát stoppolt.

– Megfogtam az Isten lábát – mondta. – A rue de Charonne-ban lakik egy francia asszony, potya vacsorákat ad. Azt mondta, hívhatom a barátaimat is.

Zimonyi lehúzta ingét, a mosdóhoz ment.

– Utállak, mint a bűnt – nyitotta ki a csapot. – Meg az asszonyodat is a potya vacsorájával. Mondd meg neki. Utálom az egész életet.

Tarkójára csorgatta a hideg vizet. Lekergette az ágyról Rószt, ledőlt, és már aludt is.

Arra ébredt, hogy kopogtatnak.

– Tessék! – szólt álmosan, de nem nyitotta ki a szemét.

– Ó, pardon! – hökkent meg az ajtóban egy elegáns nő. Elfordította furcsa tornyú frizurával díszített fejét.

Zimonyi magára húzta a takarót, és fölkönyökölt.

– Ön eltévesztette az emeletet – mondta. – A bokszoló pontosan fölöttem lakik.

– Én magához jöttem, Monsieur Zimonyi. Remélem, kialudta magát?

– Én is remélem.

Megnézte a nikkel ébresztőórát. Két órát mutatott.

– Elárulná, mit óhajt tőlem?

Az asszony bólintott.

– Vasárnap itt ebédelek mindig a rue de Turenne-ben a szüleimnél. Gondoltam, magát is meglátogatom.

– Ez kedves. Tehát most meg vagyok látogatva.

– Eddig úgy hittem, Monsieur, hogy a magyarok példásan udvariasak.

– El ne higgye – legyintett Zimonyi. – Egész héten lovagolunk, vasárnap már arra sincs erőnk, hogy megegyük a nyers húst.

Az asszony nevetett.

– A barátja tegnap sok bort ivott. Még a kezemet is megkérte. Azt mondta, hogy maga utál engem. Nevettünk, de ő ezt a leghatározottabban állította. Kijelentette, hogy maga becsületes, és soha nem hazudik. Hát eljöttem most ezt megkérdezni egy becsületes embertől.

Zimonyi cigarettára gyújtott.

– Mindenkinek megvan a maga keresztje – mondta. – Én a barátomat cipelem. Ostobaság. Tegnap fáradt voltam, ingerült, ő meg lelkendezett valami potya vacsoráról. De én ezt nem magára értettem, hiszen nem is ismerem.

– Egész délután ágyban akar maradni? – kérdezte az asszony.

– Nem is rossz ötlet.

– Gondoltam, meginnánk valahol egy Raffaelt.

Zimonyi fáradtan beletúrt a hajába. Elmosolyodott.

– Ha megígéri, hogy nem fog vigasztalni.

– Ne féljen tőlem – nézte őt az asszony. – Egy óra múlva elbocsátom. Egyetlen vigasztaló szó nélkül.

Kemény tél jött.

Csípős szél söpörte Párizst. A metróállomások rácsozatán már talpalatnyi melegért veszekedtek a koldusok, amikor az első levél megérkezett otthonról.

A sarokban hangulatos karácsonyfa állt. Az asszony megkoccintott rajta egy parányi hangot.

– Monsieur, mindjárt itt a Jézuska – nevetett. – Ma este illetlenség meztelen nőket bámulni.

Zimonyi sötét öltönyben, vakító ingben, ezüst nyakkendővel ült az asztalnál. Behajtotta a magazint, odament az asszonyhoz, megcsókolta.

– Ilyen szép karácsonyfát még sohasem láttam, pedig otthon nekem tízméteres volt.

– Hát az meg hogyan lehet?

– Mert a téren állították föl a szegényeknek.

– És földíszítették?

– Föl bizony! Apró villanykörtékkel.

Kint csöngettek.

Az asszony az előszobába ment, és egy levéllel tért vissza.

– Postád van, Étienne! – szólt mosolyogva. – Eszébe jutottál egy budapesti kislánynak.

Rövid volt a levél, Zimonyi letette az asztalra.

– Meghalt az anyám – mondta.

Cigarettára gyújtott.

– Két sor géppel… mint egy báli meghívó. Eltemettük folyó hó negyedikén, üdvözöllek, bátyád.

A heverőre ült, kerek, üveglapú asztalka mellé.

– Mindig dicsekedett, hogy mekkora cukorrépa terem náluk – szólt tűnődőn. – Fegyverneki volt, beszélt tótul is. Már iskolába jártunk, akkor derült ki, hogy nem tud sem írni, sem olvasni. Mi meg csúfoltuk érte.

– Elmegyek veled a templomba – mondta félénken az asszony. – Gyertyát gyújtunk.

Zimonyi tekintete messze járt. Határokon is túl.

– Megpofozná érte az angyalokat – mosolygott furcsán. – Spórolós lelke volt szegénynek.

Márványkockára erősített üveggömböt emelt föl, melynek közepébe a Tour Eiffelt zárták. Lassan megfordította. A gömbben hullani kezdett a hó.

– Nálunk karácsonykor fehér a város. Egész éjjel csikorogtak a hólapátolók.

– Étienne… tavasszal megvesszük a házat.

– Szeretem a tavaszt. Tavasszal zöld a tér, és kinyílik az orgona a homokosláda mögött.

Halkan nevetett.

– A csőszök meg fütyörésznek.

Az asszony a tükörhöz ment, riadtan bámulta magát. Tétova ujjakkal igazított haján. Zimonyi felé fordult.

Mozdulatlanul állt arannyal hímzett, fekete ruhájában. Csuklóját szép művű karperec fonta körül.

– Étienne – próbált mosolyogni. – Étienne, szebb vagyok, mint a tér?

Zimonyi sokáig nézte őt, mint aki álomból ébredt.

– Szép vagy – mondta. És lehajtotta a fejét.

Az asszony elé kuporodott a tükrös linóleumra. Arcát a fiúra emelte.

– Én szeretlek tégedet – tagolta magyarul. – Pista az enyém. Yvonne boldog vagyok.

Zimonyi megcsókolta a haját.

– Hol tanultad ezt?

Az asszony franciára váltotta a szót.

– Rósz megtanít magyarul.

– Minek az neked?

– Talán akkor nem lesz honvágyad.

– Nekem már nem lesz honvágyam…

Az asszony hallgatott egy percig.

– Ma éjjel imádkozni akarok egy gyerekért… Ne menjek egyedül, Étienne.

– Nem, Yvonne. Ma éjjel elmegyek veled akár az Istenhez is – mondta csöndesen, szomorúan.

A Notre-Dame-ban Krisztus megfeszített teste alatt hóhajú néger pap térdepelt. Lila ruháját súlyos drágakövekkel verték ki. Körülötte kétoldalt fehér csipkébe öltözött, kipirult arcú gyerekek énekeltek. Zengő hangjuk fölszállt az évszázados boltívek között, áhítattal töltötte meg a komor csarnokot.

Ők az oldalhajó szögletébe húzódtak.

Az asszony az oltár előtt térdepelt, imádkozott. Zimonyi mellette állt. Hátát az oszlopnak támasztotta, tűnődő arccal nézte őt. Amikor keresztet vetett, lehajolt érte, fölsegítette. Az asszony elmosolyodott.

Elindultak szótlanul a kockás kövezeten a kijárat felé.

A Notre-Dame előtt emberek kavarogtak, nevettek, boldog ünnepeket kívántak lármásan egymásnak.

Zimonyi megfogta az asszony kezét a hullámzó tömegben.

A gázláng fényében alacsony termetű, idősebb férfi ugrott eléjük. Barna, háromnegyedes kabátot viselt prémgallérral, laza, élénkpiros sált, fekete svájcisapkát.

Arca ráncos volt. Cipőgombszemét a fiúra sütötte. Két karját, mint a rugós babák, földobta az égre.

– Yvonne! – kiáltotta.

Átkarolta. Nagy nevetéssel odább cipelte.

– Ide nézzetek, kit hoztam!

Az asszonyt átölelte a család, a tömeg, a zsivaj. Csókolták, kezét szorongatták, kacagtak, ő pedig forgolódott közöttük, hangosan, vidáman nevetett, boldog ünnepet kívánt.

Azután ijedten a templom felé fordult.

– Étienne! – kiáltotta.

Lábhegyre állt, félretolta apját, testvérét.

De az üvegdobozba zárt gázégő alatt már nem állt senki, csak a hó zuhogott.

Pihenni a csöndben

A SZAJNA partján, könyvárusok bódéi előtt ballagtak hazafelé. Szemben a szigettel, a Notre-Dame sötét tömbje előtt Zimonyi megállt. A kezét nyújtotta.

– Jó éjszakát – köszönt el csöndesen.

– Viszontlátásra – kereste Zimonyi szemét az asszony. – Azt kell mondania, hiszen most adósom lett egy látogatással.

– Majd egyszer elmegyek.

Tréfás, kedves kis mosollyal hozzátette:

– Magához érdemes. Potyán lehet vacsorázni.

Az asszony is mosolygott. Bólintott. Tudta, nem találkoznak többé.

Kövér csöppekben esni kezdett, fekete szeplőket vert az aszfaltra.

– Hívjon taxit – mondta az asszony. – Hazaviszem magát is.

Zimonyi lefutott a hídig, taxi lépcsőjén érkezett vissza. Az asszony sietve bújt a kocsiba, mert az eső már szaporázta.

– Maga nem jön? – csodálkozott ki az ablakon.

– Nem. Átfutok a Rivolin, és már otthon is vagyok. Nem érdemes.

– Üljön csak be – szólt bosszúsan az asszony. – Ne legyen nevetséges.

Zimonyi nem akart vitázni, bemászott a sofőr mellé.

– Rue d’Ormaison – mondta be a címét.

Az asszony előrehajolt, megbökte a sofőr vállát.

– A rue Charonne-ig egy huzattal – szólt a párizsiak pergő argóján. – Kerekítse ki a szemét, aztán röpüljön, mint Blériot. Ma este szerelmes vagyok, és azt még nem bánta meg senki.

A sofőr a fiúra kacsintott. Robogott velük az öreg Citroen a zuhogó esőben. Zimonyi nem értett az egészből semmit, azt sem tudta, merre viszik, mert vastagon csorgott a víz az ablakon.

Az asszony megforgatta a kulcsot a hófehérre lakkozott ajtóban, aztán előrement.

Zimonyi megállt a szobában.

A padlót meggyszín mozaik borította, fényes, mint a tükör. Az ablakokon súlyos, bordó függöny, középen, a hasításnál csontszín csipke villant. A bútorokat is mintha csontból faragta volna az ismeretlen művész. A telefon fehér volt, a rádió burkolata gyöngyház, a sarokban széles, alacsony heverő, mellette tükörlapú asztalkán koppenhágai porcelán váza virággal és kristály hamutál.

– Tegye le a kabátját – szólt az asszony. – Főzök jó, forró feketét.

Zimonyi utánament a mélyzöld csempével borított konyhába.

– Egy vagyonba kerülhetett ez a lakás. Az ember alig mer lépni benne.

– Nem tetszik magának?

– Mindig azt hittem, hogy csak a moziban van ilyen.

Az asszony bevitte a szobába a gőzölgő kávét, meggyújtotta a nagy kalapú, pergamen állólámpát. A rádióhoz hajolt, megkereste Budapestet. A távoli hazából megszólalt egy hang magyarul. A sertések gondozásáról beszélt, hangsúlyosan, mint aki Puskint olvas föl, vagy szerelmet vall egy ligeti padon. Amikor rátért a vastagbél fölfúvódásának veszélyére, Zimonyi elzárta.

– A parasztokat oktatják. Nehogy összetévesszék a búzát a ribizlivel.

Az asszony öblös fotelba kuporodott. Arca elveszett a félhomályban, csak cigarettája parazsa izzott föl időnként.

– Van egy kis telkem. A Marne partján, nem messze Párizstól. Ott akarok élni. Tavasszal házat építtetek, fehér tornáccal. Nagy szalmakalapom lesz, öntözőkannám. Este kiülök a kertbe, és eljönnek hozzám a jánosbogarak.

Hallgattak.

– Hol jár a feje? – kérdezte az asszony.

Zimonyi összeráncolta homlokát.

– Azon töprengek, van-e itt a közelben vendéglő?

– Jézusom! – ugrott föl az asszony. – Hisz ma még nem evett egy falatot sem! Elcsábítom a lakásáról, elrabolom, mint Putifárné Józsefet, ráadásul éheztetem is.

Hideg sültet, banánt, fügét, hosszú nyakú üvegben bort hozott.

– Lásson hozzá – nevetett. – Látja, magának is kijár a potya vacsora.

Az előszoba csöngője berregett élesen. Zimonyi kérdőn nézett föl, de az asszony nem tudta, ki lehet a késői látogató. A csöngő újra szólt szaggatottan, türelmetlenül. Az asszony ajtót nyitott. Magas férfival tért vissza.

– Jó estét. Reggel korán kell az anyag, de csak a hó végén tudom kifizetni.

– Rendben van, Pierre.

Pierre bort töltött magának, és fölemelte a poharat.

– A szerelmedre, Yvonne!

– Merci, Pierre – mosolygott az asszony.

A férfi cigarettacsomagot halászott elő, kínálta Zimonyit. Rágyújtottak.

– Mit csinálsz Párizsban?

– Csapkodom a vasalót.

– Az nem szakma.

– Autószerelő vagyok.

– Elhelyezzelek valahol?

– Minek? – vonta meg vállát Zimonyi. – Itt jól keresek. Meg aztán nem sokáig maradok Párizsban.

– Hová akarsz menni?

– Magam sem tudom. Talán Dél-Amerikába. Hajón még úgysem ültem.

– Hol születtél?

– Nem mindegy?

– Párizsi ember nem tudná elhagyni Párizst. Miért nem mész haza?

Zimonyi nem válaszolt.

– Hiszen a te dolgod.

Kezet fogtak.

– Reggel átjövök az anyagért. Aludj jóízűt.

– Jó éjszakát, Pierre – búcsúzott az asszony.

A férfi az ajtónál megállt, visszafordult.

– Én is vándorolni készültem egyszer. A Marne partjára, nem messze Párizstól. Ha elfárad az ember zajtól, tülekedéstől. Mocsoktól. Megpihenni a csöndben. Kis ház, kert. Ott, az országút szélén javítóműhely, gyors szerelésekre. Az ember amíg él, tervez. Ha megcsinálod, nagy táblát állíts föl, hogy a sofőrök messziről lássák. És becsüld meg magad. Megérdemli.

Rájuk mosolygott, elment.

Zimonyi a kabátjába bújt.

– Vacsorázzon meg – szólt csöndesen az asszony. – Aztán maga is elmehet.

Az ablakhoz lépett, széthúzta a függönyt, kitárta az üvegtáblákat.

Szakadt az eső, kemény dobszót pergetett a háztetőkön, behallatszott a szobába. Zimonyi az asszony mellé könyökölt.

Lent, díszes saroképületen nagy márványtáblát mosott a víz, a vésett aranybetűk csillogtak a lámpafényben.

– Armée de Satut – olvasta a tábláról. – Kísér ebben a városban.

A beömlőcsatorna vasrácsán játszott a rohanó víz, az utca hordalékát kérte táncra. Az asszony ázott papírzacskó halálát figyelte.

– Csinált valami butaságot otthon? Van, aki fél hazamenni.

– Nekem nincs rá okom. Akár holnap bemehetek a követségre. Sok szeretője volt?

– Nem tudom. Nem emlékszem.

Amikor fölébredt, a szoba tele volt fénnyel, az utca zsivajával.

Az asszonyt nem látta sehol. Mosolyogva fölült, a nevét kiáltotta.

Hosszú, sovány nő ment be. Orra nyergén hatalmas pápaszem, lófogai kiültek alsó ajkára.

– Madame Yvonne elment – mosolygott barátságosan.

Így még ijesztőbb volt.

Zimonyi följebb húzta a pehelypaplant.

– Hová ment?

– A műhelybe. Mire elkészül az ebéd, itthon lesz.

– Maga családtag?

– Nem, monsieur. Bejárónő vagyok.

Az asszony nemsokára megérkezett.

– Ma nem dolgozunk, Hugette! – nevetett. – Keresünk egy magyar vendéglőt. Cigánnyal mulatunk. A monsieur majd megtanít.

A bejárónő hamiskás tekintetet dobott asszonyára.

– Szívesen tanulnék tőle. Akár cigány nélkül is.

Az asszony a fejét ingatta.

– Nem eladó. Örök áron vettem.

A Tokaj étterem igencsak cifra. Még a lámpák burája is tulipános. A falon hatalmas freskó. Vágtató lovakon bő gatyás csikósok, a háttérben, szivárvány alatt, gémeskút. Az asztalokon szőrkulacs. A telehímzett függönyök mellé pántlikás fokosokat akasztottak. Harsogott a terem a színektől.

Alacsony dobogón három cigány muzsikált. Puha csizmát, feszes nadrágot viseltek. Fekete, zsinóros mellényük alatt lebegett a bő ujjú, fehér ing. A lófogú bejárónő aprólékosan megbámult mindent.

– Érdekesen lakhatnak maguk odahaza – állapította meg.

– Valóban. Magam sem hittem volna.

Pincér jött, meghajtotta magát.

– Beszél magyarul? – kérdezte Zimonyi.

– Úgy, mint ön, uram – mosolyodott el a pincér.

– A fene se hinné ebben a kitulipánozott csárdában. Gatyát kéne húznia, cifraszűrt. A hóna alá egy nyaláb árvalányhajat. Tud lovagolni?

– Nem, uram. Újpesti vagyok.

– Milyen boruk van?

– Egri vöröset igyon. Kitűnő.

Szalvétába bugyolált palackkal tért vissza. Megtöltötte a kristálypoharakat.

– Milyen ital ez? – kérdezte Yvonne.

– Egri bikavér, asszonyom.

– Izgalmas ital – csücsörített csúnya szájával a bejárónő. – Ha Tyrone Power az enyém volna, éjjel-nappal bikavérrel itatnám.

– Férjhez adlak, Hugette – mondta komolyan Yvonne. – Még ebben az esztendőben. Ez az év nekem is szerencsét hozott.

A csúnya Hugette szórakozottan igazított pápaszemén.

– Azt mondják, Tyrone Power talált már partnert – mosolygott. – Még egypár év, és megszokja az ember így is. Aztán majd templomjáró leszek.

Ittak, a tüzes bortól jókedvük kerekedett. Yvonne hozatott még egy üveggel.

Később a prímás lassú sétára indult az asztalok között. Megállt az asztaluknál, mélyen meghajolt.

– Ismersz minden nótát? – kérdezte Zimonyi.

– Mindent, nagyságos uram, ami magyar földön született.

– Akkor játszd el nekem, hogy: „Öreg fiúk, FTC, hajrá, a síron túl is kergetjük a labdát.”

A cigány ráncolta homlokát.

– Ez nem igazi magyar nóta, nagyságos úr. Talán valami mást tessék rendelni.

Zimonyi nem rendelt mást. Pénzt adott neki, elküldte.

– Hát nem énekel semmit? – kérdezte csalódottan Hugette.

– Nem. Valahányszor rákezdtem, másnap eleredt az eső.

– De jó lenne! – kacagott Yvonne. – Fogyna a raktár.

– Milyen raktár?

– Szép kis vőlegény – csóválta fejét a bejárónő. – Még ezt sem tudja, Madame Yvonne-nak gumikabátkészítő üzeme van. Abból él.

Zimonyi megszívta cigarettáját.

– Én Lustig úrból élek. Félek, ha meglát, nem fog homlokon csókolni.

– Ő kicsoda? – kérdezte Yvonne.

– A kenyéradó gazdám. Tegnapig az volt. Lehet, ma már más áll a helyemen. Sajnálom, jól fizetett.

Az asszony hallgatott. A bejárónő sietve elköszönt.

A prímás szétvetett lábbal állt a dobogón, derekát hátrafeszítette. Álmodó mosollyal hatalmas csöndet parancsolt.

– Szép – szólalt meg halkan Yvonne, és a fiúhoz simult.

– Kinek az ötlete volt az a ház? – fogta kezébe Zimonyi az asztalra állított szőrkulacsot. – A Marne partján.

Az asszony szelíden mosolygott.

– Mindenkinek az eszébe juthat. Ha elfáradt zajtól, tülekedéstől. Mocsoktól. Megpihenni a csöndben.

– Ezek Pierre szavai. Sok embernek mondtad már?

Yvonne elhúzódott tőle. Cigarettára gyújtott, a foszló füsttel messzire küldte tekintetét.

– Nekem sok kalandom volt. A férjem idejében is. Még nem voltam tizenhat esztendős, amikor egy brüsszeli gyáros az ágyába vitt.

Zimonyi helyére állította a kulacsot. Szeme hűvös volt, idegen.

– Mégiscsak emlékszel – nevetett.

Szája mellé két kemény vonás rajzolódott.

– Vajon találsz még az ízek között különbséget? Melyik volt ezer frank és melyik tízezer.

Tekintetét körbefuttatta. Yvonne látta, a fizetőpincért keresi. Fölállt.

– Nem. Várj, amíg elmentem. Nem akarom, hogy kifizesd az éjszakánkat.

Ideges ujjakkal pénzt markolt, az asztalára szórta.

– Ostoba vagy, Étienne. Ezt megbánjuk még mind a ketten.

Elment.

A cigányok veszett csárdásba kezdtek. A cimbalmos komiszul verte a húrokat, kurjantott is hozzá. A prímás hajlongott, forgott, csizmájával a port csapta föl. A bőgős vigyorgott.

– Ácsi! – kiáltott dühvel a fiú. – Az úristenit!

A váratlan csöndben a vendégek fölnéztek. Értetlenül, kíváncsian.

A prímás lelépett a dobogóról, állához szorított hegedűvel az asztalához ment.

Zimonyi az abroszon heverő halomnyi papírpénzre mutatott.

– Tedd el! Elég volt a zajból!

A maradék bort két pohárba töltötte. Koccintott a cigánnyal. Elmosolyodott.

– Pihenjetek, cimbora. Ha elfáradunk, pihenni kell a csöndben.

Etűd II.

A GÁZRÓZSA kivirágzott zölden, fürtösen, amikor a lámpagyújtogató behunyorgott rájuk a kirakatablakon. Az asszony szép, hosszú ujjaival átölelte a poharat.

– Este van – mosolygott. – Nem is vettem észre. Iszunk még egyet? – De nem várt választ. Intett a pincérnek.

– Sok lesz – mondta Zimonyi. – Nekem hajnalban dolgoznom kell.

Az asszony cigarettára gyújtott.

– Hajnalban – bámult ki az ablakon, hol az ősz már faleveleket görgetett. – Furcsa ember maga. Nem talált még olyan pillanatot, amikor mondani kell valamit, ami szép? Amire sokáig visszaemlékezhetünk? Mikor hűvös van és csönd a Notre-Dame-ban… vagy a Marseillaise-t éneklik… Vagy őszi estén… Nem tudom. De van pillanat, amit meg kell érezni.

A pincér a márványasztalra tette az italt.

Zimonyi megpöccintette körmével a pohár szélét, és a pendülő hang után küldte fanyar mosolyát.

– Szappanbuborékot fújtam egyszer – mondta. – Már nagyobb volt, mint ha egybeteszem a két öklöm. Lehelni is alig mertem, mikor kiütötték számból a papírcsövet. Fát kellett lehordanom Mayer úrnak a pincébe. Két pengőt fizetett. Nagy pillanat volt.

Koccintott az asszonnyal, és ivott.

– Menjünk – mosolygott. – Hajnalban kezdődik a robot, és addig tart, míg rám nem szögezik a koporsó födelét. Tudósféle mondta, itt Párizsban. De hát ez nem baj, csak egyenes maradjon a gerinc. És ne féljünk se Istentől, se királytól.

– Hát a királytól én se félek – nevetett az asszony.

– Nem is szabad – bólintott Zimonyi. – Mert nincs is igazi király, csak a mesében.

– És az Isten? Abban sem hisz?

Zimonyi elnyomta cigarettáját.

– Nem tudom – szólt tűnődőn. – Amikor apámra zuhant a gerenda, kértem nagyon őt, fél éjszakán mondtam a Miatyánkot a Szegényház téri templomban, pedig dörögtek kint az ágyúk komiszul. Aztán másnap reggel a kórházban megtanultam, hogy az imádság annyit ér, mint halottnak a csók.

Megitták a maradék italt.

– Szeretik magát a nők?

– Nem hiszem, hogy ugrálnának értem – mondta őszintén. – Tudja, ha az ember darabos munkát végez, darabossá válik. A nők szeretik a szép szavakat, bókokat. Az meg nem az én kenyerem.

– Menjünk – állt föl az asszony. – Késő van már.

Az asszony megforgatta a kulcsot a hófehérre lakkozott ajtóban, azután előrement.

– Tegye le a kabátját – szólt. – Főzök jó forró feketét.

Nem sokkal később hozta a gőzölgő kávét, meggyújtotta a nagy kalapú, pergamen állólámpát, majd a rádióhoz hajolt, és megkereste Budapestet.

S a távoli hazából megszólalt egy hang magyarul.

Az asszony az öblös fotelba kuporodott. Arca elveszett a félhomályban, csak cigarettája parazsa izzott föl időnként.

Kint az előszoba csöngője berregett élesen.

Zimonyi kérdőn nézett föl, de az asszony sem tudta, ki lehet a késői látogató. Ajtót nyitott, és egy magas férfival tért vissza.

– Jó estét – hajolt meg udvariasan Zimonyi felé.

Az asszonyhoz fordult.

– Hatvan méter anyag kell reggel korán. Világoskék.

– Rendben van, Pierre. Reggel gyere át a műhelybe. Elviheted.

– Új fiú? – kérdezte Pierre.

– A legújabb.

– Sovány.

Zimonyihoz fordult.

– Egyél csak, ne zavartasd magad. Hogy megerősödj. A gyümölcsben sok a vitamin. És ez igen olcsó hely. Ingyen mérik.

Zimonyi fölállt:

– Ki vagy te, barátom?

– Régi bútor e házban.

A férfi csóválta a fejét.

– Félek, Yvonne. Könnyelmű vagy. Ha kirabolják a lakásodat, repülőgéppel se találod meg őket. Futkároznak ezek összevissza a világban.

Zimonyi az arcába csapott.

Pierre szédülten állt, rázta a fejét, de a második ütésnél lezuhant a linóleumra.

– Miért ütötte meg? – mondta kétségbeesetten az asszony. – Hiszen béna. A bal karja teljesen béna.

A heverőre fektették őt. Az asszony vizes kendőt hozott, törölgette a férfi arcát. Pierre szája elrepedt, szeme alján tojásnyi dudor volt.

– Erős kezed van – szólalt meg. – Ha számítok rá, hogy ütsz, rajzszöggel föltűzlek a plafonra… Félkézzel is.

– Én nem szeretek verekedni – mondta Zimonyi. – Mit akarsz tőlem? A szeretődet nem veszem el.

– Nem tudod elvenni. Nem az enyém.

Föltápászkodott a heverőről, az asszonyra nézett.

– Reggel átmegyek az anyagért.

– Jó éjszakát, Pierre – köszönt az asszony.

Pierre duzzadt szájával rájuk mosolygott, azután elment.

Zimonyi a cipőjét bámulta.

– Sok szeretője volt? – kérdezte.

– Nem tudom – felelte az asszony. – Én nem emlékszem vissza csókokra.

Gitár állt a szögletben. Zimonyi lehajolt, megpendítette.

– Gitározni is tud?

– A férjemé. De ő sem ért hozzá.

Zimonyi megvakarta a feje búbját. Mosolygott.

– Erős ember?

– Ne féljen, ő már nem jön ide.

A heverőre kuporodott. Szemét a fiúra függesztve várt.

– Én tőled félek – szólt csöndesen Zimonyi.

– Menj el. Talán jobb is így.

Zimonyi odaült mellé, és magához vonta.

– Az utolsó télen sokan meghaltak nálunk – mondta lassan. – Azt mondtam, háború van. De aztán a téren nem maradt egyetlen gesztenyefa sem. Nem akarok hazamenni. Elloptak tőlem mindent. Ha te is meglopnál, semmim se maradna többé.

Pirkadt a háztetők fölött. Beszökött szürkén a hajnal, átfestette a bútorokat. Az állólámpa elsápadt, mint a halálraítélt.

– Szeressél – szólt az asszony.

Szeme tág volt. Két tiszta tükör.

– Én nem hagylak el.

Később dongó tévedt a szobába. Talán az őszi napsugár küldte, amikor bágyadt szemével virágot lelt a koppenhágai vázában. Az aranypotrohú vándor megült rajta, döngött sokáig, mint parányi dinamó.

De ők azt sem hallották, amikor elröpült.

A varrógépek aludtak sorban a fal mentén. Egyetlen lámpa égett. A meszelt falra dobta Zimonyi árnyékát, és játszott vele. Fölnyújtotta a mennyezetig, törpére zsugorította, tojásnyi fejjel, azután görögdinnyét csinált belőle, nevetni való elefántfülekkel.

Amikor Zimonyi a vödörbe mártotta a rongyot, eltűnt az árnyék. Azután lesújtott a vasalóval. Karján duzzadt az ér, atlétatrikója testére tapadt.

Akkor vette észre Pierre-t, amikor már a lámpa fénykörébe ért. Letette a vasalót.

– Öltözz föl – mondta nyersen a férfi. Száján gyűrődött a ragtapasz. – Beszélni akarok veled.

Lustig úr sietett be. Ügyetlenül botorkált a homályban, fölborított egy próbababát.

– Sztrájkolunk, barátom? – kiabált tréfásan, de láthatóan az idegen férfit fürkészte. – Vagy csak elfáradtunk?

Pierre nézte a mozgékony, kövér emberkét, azután udvariasan meghajtotta magát.

– Elfáradtunk – szólt öngúnnyal. – Valahol Dunkerque-nél. Engedjen néha egy kis pihenőt, uram.

– Dunkerque-nél volt? – kérdezte csöndesen a főnök.

– Ne vegye a szívére – mosolygott Pierre. – Én minden marhaságra azt hiszem, becsület dolga. Ide is eljöttem.

Arca homályba merült, csak kemény nevetését hallották.

Olcsó kávéházban ültek a rue de Rivolin. Ablakából pontosan St. Paul templomára láthattak. Kopott pianínón, pókláb ujjakkal, cingár, sápadt férfi kalimpált, szemét időnként álmosan lehunyta. Madárnyakán hegyes ádámcsutka nyugtalankodott.

Pierre a karórájára nézett.

– Nos? – kérdezte.

Zimonyi sokáig dobolt az asztalon.

– Nem értettél meg, Pierre. Holnap újra eljönnék tőle.

Pierre ivott egy kortynyit a poharából.

– Annak az asszonynak nem hazudtam soha – szólt szárazon. – Ő tudja, hogy ma éjjel visszamész hozzá, mert én tettem rá az ígéretet.

Lassan kiürült a kávéház. Kivénült utcalány ölelgette még a fáradt zongoristát. Mellettük néhány osztrigaárus vitatkozott a pincérrel. A sarokban részeg metróalkalmazott aludt.

Az elfüggönyözött üvegajtón szikár férfi lépett be, ápolt haján vastag ezüst ült.

Pierre-nek villant a szeme.

– Avsarov! – kiáltott hirtelen vidámsággal. – Tisztelj meg bennünket!

Az idős ember az asztalukhoz jött. Pierre cigarettával kínálta, konyakot rendelt neki.

– Játsszál nekünk, Avsarov – kérte azután. – Valami szépet.

Avsarov maga elé igazította harmonikáját, és teleszívta levegővel.

– Rahmanyinov – mosolygott. – Cisz-moll prélude.

– Nem – szólt Pierre. – Az Internacionálét.

Avsarov összetolta a harmonikát.

– Nem ismerem – nézett hidegen. – Mást kérj.

– Énekelem neked. Kétszer egymás után.

– Nem vagyok kíváncsi rá.

Pierre tíz darab ezerfrankost számolt le az asztalra.

Farkasszemet néztek.

Az öreg törölte a homlokát.

– Tudod, hogy lázas az asszonyom – szólt remegő hangon. – Miért, Pierre? Azért neked nem volna szabad ilyent. Te mindig jó fiú voltál. Pierre, hallgasd meg, milyen szép a doni kozákok dala.

Pierre összehúzta a pénzt. Vállat vont.

A csontos, görcsbe meredt ujjak lassan mozdultak. Tétován keresték a sárguló billentyűket.

A becsípett metróalkalmazott bizonytalanul fölállt, kopott fahangon énekelte az Internacionálét.

Azután elment az öreg, mázsás teherként cipelve harmonikáját.

– Miért bántottad? – kérdezte fáradtan Zimonyi.

– Mert emelt fővel koldult Párizsban – mosolygott kegyetlenül. – Én pedig nyüszítve. Ha ittunk, sírtam. Ő nevetett, a lováról mesélt. De Avsarov ezredes ma éjjel, néhány frankért, elárulta a cárját. Én csak a magam álmát kínálom egy sihedernek.

Tarkóját hátrafeszítette. Nevetett hangtalanul.

Zimonyi mozdult.

– Részeg vagy, Pierre.

– Tíz esztendeje – felelt gorombán. – Ma reggel eljött hozzám. Gyereket akar tőled. Megsimogattam a kezét, azt mondtam: visszahozom őt. Ez nehezebb volt az Internacionálénál.

Ittak szótlanul.

Fiatal pár jött be az utcáról, a homályos sarokba ültek. A zongorista álmos ujakkal végigfutott a billentyűkön.

– Hajnalodik – szólt csöndesen Pierre. – Menned kell, Étienne.

– És te?

– Elkísérlek.

Mosolygott.

– Ez a nászajándékom.

St. Paul temploma már kihúzta magát az éjszakából, amikor az utcára léptek.

A ködben munkások suhantak. Álmosan bólogattak a kerékpárokon, köszöngettek az ébredő városnak.

Pierre fölhajtotta gallérját, azután elindultak a rue de Rivolin a Bastille irányába.

Mikor legnehezebb az ökör?

 

Kígyóvarázs

„OLYAN lehettem, mint az állatkerti fecskendőcső, amikor megtudta, hogy csörgőkígyó” – olvasom Szerb Antal Pendragon legendájában.

Szerencsés ember. Magam csak a fordítottjával találkoztam. Avval, amikor csörgőkígyónak képzeli magát a fecskendőcső.

És mégis. Ha el tudja hinni és hitetni veszélyes voltát, félelmet gerjeszt. Áldozatai akadnak szép számmal, tisztelői is. Ha talpa volna, talpnyalói is. Környezete szétszórja félelmetes hírét mindenfelé. Amikor már meggyőződött kivédhetetlen hatalmáról, félelmetes erejéről, nagy megrendülést jelent, amikor kiderül, s kénytelen tudomásul venni a szomorú tényt, csörgőkígyósága gyönyörű évei már arra is alkalmatlanná tették, hogy fecskendőcsőként használni lehessen.

Mert kiderül idővel. Többnyire.

Mindig undorodtam a hüllőktől. Az igaziaktól is. Undorom gyerekkorom óta kísér.

Etetéskor jártam az Állatkertben. Láttam a nyulat elevenen, majd láttam eltűnni és kidudorodni a pikkelyes tömbben. Ennyi elég volt. Hosszú időre elég.

Kígyóbűvölőket is láttam filmen, képen. Csodáltam a tényt, hozzáérnek. E hőstett után a veszély, produkció alig fokozta bámulatomat.

Sokszor olvastam kígyókról. Tudom, voltak régmúlt hatalom jelképei, istenek, kalandok, legendák tárgyai. Mindenki tudja.

Már csak azt kéne megtudni, mi igaz róluk?

Váratlanul ért fölizzott kíváncsiságom a valóság iránt.

Mondanom se kell, nem született szimpátiám. Undorom is maradt.

Sőt fokozódott életben szerzett tapasztalataimmal.

Próba szerencse, gondoltam. Könnyen lehet, jelenségsorokat, melyeket soha nem értettem, ez a kígyódolog megmagyaráz. Ha meg agyonbonyolított képzeteket egyszerűen meg lehet érteni, mire várok?

Lapozgatom a nagy Brehm tizenegyedik kötetét. A hüllőkkel foglalkozót.

Már az általános bevezetőben fura megállapításokat találtam.

A hüllőknek csak múltjuk van. Elgondolkodtató.

Hát nem jobb fecskendőcsőnek lenni? Nem értem az időnkénti kétségbeesést. A fecskendőcső jövője csodás, a jelenben nélkülözhetetlen.

A jövőtlen csörgőkígyó valamiképpen megalapozta a jelenben a maga tiszteletét.

Így kellett lennie. Féltek és félnek tőle.

Brehm adatai a múlt század végéről valók.

Régen tízezrekre rúgott a kígyómarás okozta haláleset egy-egy vidéken. Esztendőnként. Nem kevés. Szükséges volt a védekezés. Az ország nagyjai a maguk és a lakosság érdekében pénzzel jutalmazták azokat, akik fölkutatták, elpusztították és beszolgáltatták a veszélyes fenevad tetemét.

A váratlan jövedelemszerzés megtette hatását.

Bár évről évre növekedett a kígyók áldozatai száma, a helyzetet illetékesek mégsem értékelték vigasztalannak. Hatalmas összegeket fizettek ki a beszolgáltatott mérges kígyók tetemeiért. Megtették a magukét.

Hogy eredmény nem mutatkozott, kit érdekelt? Fizettek.

Mondják, a kígyó ravasz. De úgy tűnik, az ember ravaszabb.

És kényelemszerető, amit ebben a kánikulában könnyen meg tudok érteni.

Viszont, ha a pénzt is szereti, mert szereti, a kényelmet is, akkor használható megoldást kell találni.

Megtalálták.

Rájöttek, nem érdemes hőségben tunyán sütkérező kígyók után mászkálni. Fárasztó. Hadd élvezzék nyugodtan a lomha szörnyek a napfényt.

Odahaza tenyésztették a beszolgáltatandó fenevadakat. Így célszerűbb.

Jól járt mindenki, kivéve az ország lakossága. De avval ki törődik?

A hivatal elégedett volt. Elköltötte a kígyóirtásra előirányzott összeget, néha még pótlást is kért. Sőt követelt. Megkapta a veszély miatt. Tehát a hivatal jól dolgozott.

Az ország nagyjai lelkiismeretüket több oldalról is megnyugtatták. Védték a lakosság életét, egészségét, s az arra érdemesek fölhasználhatták a kígyóbőrt. Nem kis haszonnal árulták termékeiket. Kártékony fenevad irtatása dicséretes, vállalkozó szelleműek támogatása is. Minden a legnagyobb rendben volt.

Jól jártak a kígyóhullák átadói is. Amikor pénzre volt szükségük, csak pár lépést tettek a tenyészet helyéig. Kiszedték a soros áldozatot, agyonütötték, beszolgáltatták. Zsebre vágták a jutalmat, dicséretet és buzdítást további szorgos munkára.

A kígyó szapora faj. Ha jobb táplálék nem akad, egérrel, patkánnyal is beéri. Ingyen elemózsiával. Tartásuk jóformán semmibe sem kerül. Munkába is alig. A jövedelem biztosított.

Zárójelben jegyzem meg, hogy ezt Brehm nem mondja, csak én gondolom. Igaz, némi tapasztalat alapján.

Még jobb az üzlet, ha az ügyes vállalkozó nem egyesével csapja agyon kígyóit. Az utánpótlás akkor is biztosított. Mondjuk, eggyel többet szolgáltat be, mint amennyiért a jutalmat kéri. Így az átvevő hivatalnok se fizet rá a boltra. Fölveszi egy kígyóért a díjat, a bőrért az árat. És még a munkáját is megkönnyíti. Nem fárasztja magát zavarba ejtő kérdezősködéssel. Semminek nem kell utánanéznie. Elfogadja, amit közölnek vele és a jutalom fenevadat.

Mondom, mindenki jól jár, az ország lakossága kivételével.

Kit érdekel, hogy csúszómászószaporítás történik irtásuk helyett? Igaz is, minden potomsággal kár foglalkozni.

Különben is, hogy kerülhet szóba fontos hivatali, egyéni érdekekkel szemben a lakosság nagyobb része érdeke? Magam sem gondolhatom komolyan, hogy ily csekélység nagy horderejű vállalkozások mellett szempont lehet. Buta tréfa volt, hogy megemlítettem. Elnézést.

Illedelmesen visszatérek Brehmhez.

A kialakult körülmények, magas hasznok mellett nem csoda, a kígyók áldozatai évről évre szaporodtak. Halálos áldozatokról beszélek.

Csakhogy az állandó áldozatnövekedés szükséges volt.

Erősödött tőle a félelem.

Biztosította, nem apad ki egyhamar e kényelmes, pompás jövedelemforrás.

Meg is maradt jó ideig. Gondoskodott róla a félelem.

Szorgos kígyóirtás mellett, hisz a hivatalos adatokban óriási számok szerepeltek az átvett tetemekről, kifizetett jutalmakról. Az áldozatok száma növekedéséről is. Minden gondoskodás, áldozatvállalás ellenére.

Az áldozat annyi volt, hogy a lakosságtól beszedett adókat, többi szintén haszontalan kiadások, elképzelések megvalósítása mellett, még erre a védekezésre is fordították.

Védekezésre, mely senkit sem védett.

Ha valódi adatok szerepeltetését az anyagi érdek megengedte volna, talán csökken az áldozatok száma, a félelem. A kígyóirtás tudatában élők nem vigyáztak eléggé magukra.

Ha egyszer irtják a fenevadat, végül csak elfogy.

A hamis adatok és következményeik más bűnöket is takargattak.

Idézem Brehmet.

„…megtudjuk az ottani viszonyok jó ismerőitől, hogy úgyszólván minden emberveszteséget, nevezetesen a gyermekgyilkosságokat, az özvegyek ijesztően gyakori öngyilkosságát és minden egyebet is, amit a nyilvánosság előtt valami okból leplezni kell, a mérges kígyók rovására írnak; hogy továbbá az adószedőknek holtnak nyilvánítanak egyes személyeket, akik aztán vígan bújnak elő rejtekhelyeikről, hogy végül megbízhatatlan hivatalnokok, akik könnyelmű eljárásuk horderejét be nem látva, »hasból« firkálják rá az adatokat a papirosra, ami a kormány által helyesnek vélt s jóhiszeműleg elfogadott kimutatások hitelességét megingatja, sőt teljesen meg is dönti.”

Nem haszontalan ötletek. Mi több, igen hasznosak.

A gyilkosok mérges kígyókkal együtt süttethetik, nagy békességben, hasukat a napon. Ha a kígyók öltek, ők ártatlanok. Ha egyszer jó az élet, nincs önpusztítás. Foglalkozni nem kell vele. Ami nincs, az nem terheli senki lelkiismeretét. A kígyóét terhelhetné, ha néki volna lelkiismerete. És, mellesleg, ha ő követte volna el, amit a számlájára írnak.

Ha valóban okos, vagy talán inkább ravasz, akkor jól jár ő is, ha fölvállalja a számláján szereplő gyilkosságokat.

Pénzébe, fáradságába nem kerül, hogy félelmetes hírét költsék világszerte ártalmatlan fajtáinak is. Ingyen reklám.

Akitől sokan félnek, az félelmetes. Akárha fecskendőcső is. S egyre növekvő számláján szinte elenyészők a szórakozottságból, hirtelen indulatból elkövetett, saját gyilkosságai.

Alig változtatják a statisztikát.

Semmi nem fontos hasonlóan, mint a félelemkeltés.

Attól tartok, az események is tanúsítják, akár csörgőkígyó, akár fecskendőcső, ha igazán félnek tőle, ölni tud. Jól szervezett körülmények között büntetlenül.

A jó szervezést nagyban segítik a régi legendák varázserőről, természetfölötti hatalomról. Még akkor is, ha bizonyított tény, nincs varázserő.

Ismét Brehmet idézem.

„Csupán arról lehet szó, hogy a fenyegetett állatok nem ismerik föl a kígyóban a félelmetes ellenséget.”

Olvasom, egy tyúkot a kígyó ketrecébe tettek. Nem félt. Nyugodt maradt. Nem menekült a lomha test elől. Egy idő után viselkedése hirtelen megváltozott. Olyan lett, mint aki halni készül. Pár perc, és meghalt valóban.

Hinni kezdték a kísérletezők a varázserőt, amikor meglátták, hogy az alattomos dög, miközben közömbös ábrázattal szemlélte áldozatát, farkát a tyúk nyaka köré tekerte és megfojtotta.

Hirtelen pusztulása, a körülmények, történések megismerése magával vitte a természetfölöttiben való hitet.

Másképp alakult a helyzet, amikor ketrecébe nem kevésbé gusztustalan állat került önmagánál. Patkány például. Az se félt, folytatta életét, ahogy addig tette. Kimarta a kígyó oldalát, s az belepusztult.

Azért, ha belegondolok, talán nem olyan egyszerű, ahogy leírták.

Sokfelé kellenek szövetségesek. Hamis adatokat összeírni lehet, de kellenek, akik elfogadják. Nem lepne meg, ha akadna tisztességes ember, végtére is majd mindenütt akad, aki kételkedik félelmetes, de hamis adatokban. Ezeket meg kell tanítani, ne üssék bele az orrukat a más dolgába. Az adatába meg főleg ne.

Élnek kígyók a tengerekben is.

A tengeri kígyók legközönségesebbike a kettős színű tengeri kígyó. Nevét két színéről kapta. Barnásfekete és okker- vagy citromsárga. Nem szép. Mintha fakószőke ember volna.

Bár talán idegenkedésemet szakmai sovinizmusom táplálja.

„…gyakran tapasztalható, hogy ahol gyakori, ott nagy mennyiségű Sepia-maradvány található, tehát ezek szerint tápláléka főként szépiák, azaz tintahalak sorából kerül ki.” (Brehm)

Találós kérdések

ÍGY október közepe tájt már gondolataimba furakodik a karácsony.

Még csak tervezgetés, még csak szeretet. Még szép. Még távoli a boltok zsúfoltsága, a fejtörés, mit felejtettem el. Kit felejtettem el.

Még harmonikus, mint majd sok-sok esztendővel utána lesz újra. Emlékek között.

Nem is olyan régen háború előtti folyóiratokat lapozgattam. Mit kerestem, magam se tudom. Megfoghatatlant, megismételhetetlent. Rég eltűnt hangulatot.

Váratlanul bukkantam Szép Ernő írására. Hát azt tudod-e, hogy támadt a hegy? – ez volt a címe. Legenda. Kastély istállójában béres mesélte, szórakoztatta társait.

Kár volna bezárva hagyni a régi színházi hetilap karácsonyi számában – gondoltam. Elmesélem.

Csak nehogy színezzem, nehogy hozzátegyek valamit. Ahogy rátaláltam, úgy tökéletes. Nem bízom eléggé magamban, előkeresem újra a lapot.

Fél évszázad múlt el a megjelenése óta. Akkor, ezerkilencszázharminchat decemberében kisiskolás voltam. Azt se tudtam, létezhet ilyen újság.

Gyorsan előkerült, föllapoztam. Kicsit félve, nem csalt-e meg az emlékezetem.

Nem csalt meg.

Találós kérdésekkel múlatják az időt este az istállóban a béresek. Vidámak, jókedvűek, szellemesek.

Játszanak.

„– Mikor legnehezebb az ökör? – kérdezik. – Mikor a lábodra lép.”

„Hát azt tudod-e, hogy támadt a Mátra?

Nahát, hogy támadt.

– Hát úgy támadt öcsém, hogy mikor a Krisztus kijött a sírból, oszt fölszállott a mennyországba, felemelkedett a föld, utána akart menni Krisztus urunknak. De Krisztus urunk lenézett, integetett, hogy te csak maradj odale. Avval a föld nem emelkedett tovább, csak úgy maradt, amennyire mán felágaskodott.

A föld idelenn maradt, de látod, csupa Mátra ez a föld, Mátra, Tátra, Dolomitok, Alpok, Sierra-Nevada, Cordilleriák, Himalája, Mount Everest. Epekedik, álmodik fölfelé, fölfelé, mind a leragadt, legázolt göröngy, akinek nevét nem tudják, arcát nem látják, akinek a sóhaját sohse mérték meg, hány centiméter az, se nem tettek kísérletet a szeme pillantásának a felmérésére, vagy kiszámítására; szökik az a selyemszál soványabb, gyémántnál sugárzóbb sugár a sztratoszférába, még annál is feljebb és még végtelenebb, útja közben minden csillag megcsókolja, amelyik csak hozzáférhet.”

Most már kíváncsi vagyok, milyen folyóirat is volt ez, lapozom tovább.

Színházi előadások, filmek képei. Arcok, nevek. Többségüket nem hallottam soha. Az arcok is majd mind idegenek. Színészek, írók fiatalon, ahogy nem adatott meg látnom őket.

Három és fél száz oldalas ünnepi szám, és talán ha húsz név ismerős.

De nem.

Szembe ötlik József Attila és Bálint György neve.

Elolvasom a cikket.

Színházi kritikus írta, Egyed Zoltán. A cím: Meglepem magam egy színházzal.

Ezerszemélyes színházat álmodik, gyönyörűt, egyetlen éjszaka alatt elkészülőt. Karácsonytájt könnyű hinni a csodában. De csak maga az épület az álom. A többi kemény realitás.

Legfontosabbnak a drámák kiválasztását tartja.

Furcsák az elképzelései azon a fél évszázad előtti karácsonyon.

„Az emberek komiszak, önzők, kíméletlenek, problémáik az ősember problémái: mohóság, kapzsiság, az élet javainak orvvadászata – egyenesen boldogok tehát, ha a színpad javukra szólón meghazudtolja őket, hogy nem is olyan alávalóak, mint amilyenek.”

„A másik fajta darab, amelyet játszanék… mi a mába, a mai életbe nyúl bele. A mai politikába, a mai szerelembe, a mai pénzbe, a mai Európába, Amerikába, a repülésbe, a külpolitikába, a háborúba például.”

Választ egy drámaírót, mert: „Van benne a prófétából valami, olyan tud lenni, mint az élő lelkiismeret, s némelykor nem árt – ha a lelkiismeret is megszólal, nemcsak a jazzenekar.”

Néhányra azok közül az írók közül is szükség volna, akik még nem szerepeltek színpadon.

„…társadalmi drámát József Attilával, szatírát Bálint Györggyel” íratna.

Elnézést, megismétlem az évszámot.

Ezerkilencszázharminchat telén jelent meg ez a cikk. József Attila utolsó karácsonyán.

Vajon eljutott hozzá? Volt valaki, aki megmutatta?

Nem is tudom, hogy magyarázzam.

Akkor már készítették a háborút. Rotyogott, óriási üstökben rotyogott embertelenség, tömeghalál. Még láthatatlanul, érzékelhetetlenül. Még csak készült.

Őrült terveket főztek, kavargattak. Hihetetleneket. Elképzelhetetleneket.

És megtörténtek.

Az álom a színházról, ahol József Attilát, Bálint Györgyöt játszanak, nem hihetetlen. Elképzelni se nehéz.

Épp csak nem történt meg.

Ennyi maradt belőle. Fölsorolás egy régi hetilapban, indokolás, magyarázat nélkül.

Talán épp ezért megrendítő.

Ha jóságoskodna, mondogatná, segíteni kell a nyomorgó költőt, rést törni magánya falán, ráébreszteni, szükség van rá, nincs egyedül, azt hiszem, kevesebbet jelentene még akkor is, ha minden szó igaz.

Ez a magától értetődő természetesség, ha véletlenül találkozott vele, fölizzíthatta utolsó karácsonya csillagait.

Talán arra is futotta volna a szó hatalmából, hogy kicsit még itt marassza a földön. Mint a legendában Krisztus a hegyet: „Te csak maradj odale.”

Színházi kritikus karácsonyi ábrándja.

Kritizálni könnyű, mondja, most azt kell megmutatnom, én hogy csinálnám.

Így csinálná. Megkeresné, akire szüksége van. Neki, hogy jó színházat csinálhasson, a közönségnek, hogy segítsen embertelen világban embermódra élni.

Kézenfekvő, József Attilát nem hagyhatta ki.

Álomszínház, azért. Álomban minden lehet, még fontos dolgok is megtörténhetnek. Álom.

Mert valódi színházban nem. A fölvillantott ötleten senki se kapott. Ki érti ezt?

Hadd játsszam én is. Így karácsonytájt talán szabad.

Mi történt volna, ha megérzi, nem szánják, nem segíteni akarják. Az ő segítségére számítanak.

Szükség van rá.

Ha a magányos balatoni késő ősz helyett, nyirkos, ködös, borongós táj helyett színházi próbák melege öleli körül. Ha hagyják megvalósítania azt a világot, amely nincs sehol, talán sose volt, de legalább hinni lehetett volna még benne.

De nem szólt senki. Nem várta más, csak a Szárszón átdöcögő vonat.

Mohó szörnyeteg. Azóta is szedett áldozatokat.

József Attilát nem ismertem. A többieket igen.

Csak játék, őt mi tarthatta volna itt, egyáltalán volt-e, ami megtarthatta volna. Játék. De a többiekről tudom, ha megérzik, szükség van rájuk, idelent marasztotta volna őket ez a tudat.

Ez már nem is játék.

Gyerek voltam, amikor ez a kritikus színházat álmodott magának. Az nem álom, hogy segített ízlést formálni. Talán hallgatott szavára színész, talán megteremtette hitelét a nézőnél is.

Így kellett történnie. Olvasom színháza terveit, s hiszek benne. Szégyen, a nevét most jegyeztem meg, álomszínháza kapcsán. De jó, hogy ha már valóra nem váltották, legalább elmondhatta az álmait.

De jó, hogy a Szép Ernő följegyezte találós kérdéseket olvastam. Mennyi bölcsesség tölti be az istálló játékait.

„Mikor legnehezebb az ökör? Mikor a lábodra lép.”

Ki tudja, a büszke ökör talán attól oly rátarti, hogy mindazt a súlyt magáénak hiszi, melyet azok éreztek, akiket idétlensége megsebzett.

Ökör. Azt már nem tudja, a seb gyógyul, a csont összeforr. Többnyire. Amikor helyrehozhatatlan sebeket üt, kibírhatatlan kínokat okoz, nem a maga súlyát növeli. Csak az áldozataiét.

Amikor őt léptetik mérlegre, való súlya lendíti a mutatót. Annyit mutat, amennyit ér. A súlyát sokszorozni vélt kín, melyet másoknak okozott, nem növeli – csökkenti az értékét. Néha annyira, hogy alig moccan a mérleg nyelve. Mérlegeléskor. Mert előtte, utána gondol magáról, ami jólesik. És roncsol, merthogy az is jólesik.

Idétlen ökör. De csúnya örömei lehetnek.

Csak azt nem értem, a mennybe tartó hangját a jajszó miért nyomja el? Minden gazsággal szemben mért nem erősödik föl parancsolóan:

„Te csak maradj odale.”

Mese

MESÉT hallottam, hadd adjam tovább.

A század harmincas éveiben az emberek szerették a színházat. Európában, Amerikában sorok álltak a pénztárak előtt.

Divat volt.

Hogyan alakult, arról nem szól a mese.

Csodát látni mentek a szegényebbek s bármilyen furcsa, a gazdagok is. Bár vagyonfitogtatásra számos más, jobb alkalom is kínálkozott. Ruhakölteményeik, ékszereik estélyek, bálok, koktélpartik, mulatók, bárok fényében se csillogtak kevésbé, haloványabban. Mit számított a jegyek ára rulettra, pókerpartira föltett összegekhez képest.

Gazdagságuk mutogatására a jótékony célú estélyek, vásárok se jöttek rosszul.

A szegényekről nem gondoskodni akartak. Életlehetőségüket kellett megteremteni, munkaalkalmakat teremteni. De a nyomorgóknak, magatehetetleneknek alamizsnát gyűjteni, az volt az igazi.

Kirakatba tehették pénzük, megunt cuccaik mellett érző szívüket is.

Akkoriban már a technika is részt kért a szórakoztatásból. Rádió, gramofon, film, énekes sztárok, mozihősök versengtek a közönség kegyéért. Eredményesen.

Világsikerek születtek. Világsztárok.

Mégis tömegeket vonzott a színház.

Európában Reinhardt két-, háromszázas szériákat ért el Shakespeare-drámákkal. Amerikában a gazdasági föllendülés egyik eszköze lett.

Mesém amerikai történet.

New York elhanyagolt külső negyedében két, jó üzleti érzékkel megáldott férfi összevásárolt olcsó telkeket. Sávot hasítottak ki középen, utcává építtették, elnevezték, és hozzáláttak a pénzcsináláshoz.

Cél a legkisebb további befektetéssel a legtöbbet keresni.

Nyitott szemmel járták a világot. Látták a sorban állókat a színházi pénztárak előtt. Megértették, az emberek gépesített életükben is igénylik a varázst, esténként testet öltő csodát.

Fölhúzattak két épületet.

A kisebbet trafiknak rendezték be. Pult, polcok, néhány szék. A majdani vásárló kényelmesen válogasson. Olcsón megúszták.

A nagyot színházzá alakították. Ahhoz se kell sok. Aranyozott díszek, csillárok, bársony széksorok. Színpad s mindaz, ami a játékot szolgálja. Kevés helyet foglal, túl sokba nem kerül.

Elkészült. Megnyitották.

Ragyogóan ment.

Divat volt, mint már említettem. Ám ezen túl sem bízták a véletlenre a sikert.

Rájöttek a nagy trükkre.

Nem rétegelőadásokat rendeztek. Nem is tehették, az későbbi találmány.

Talán hallottak Shakespeare színházáról, hisz köztudott, óceánokat is átívelnek a pletykák. Valaha rég szintén szerethették a színházat. Arisztokrácia, a szellem kiválóságai, az utca, a kocsmák népe együtt nézte az előadásokat.

Előadásokat, amelyek mindnyájukhoz szóltak.

És mert azért játszottak színházat, hogy mindenki láthassa, helyáraikat a különböző rétegek pénztárcájához szabták.

Bármily meglepő, tudták, több réteg igényeit kell kielégíteni. De nem a műsor, pusztán a jegyek árai hordozták a különbséget. Jobb helyen ült, aki meg tudta fizetni. Az előadás minden nézőnek egyforma volt.

Nem döntött senki a nézők helyett. Nem volt ennek ezt játsszuk, mert úgy hisszük ezt fogja szeretni, annak meg amazt, ugyanilyen okból. Ilyen nem volt. Későbbi találmány.

Mondottam, az ötlet már Shakespeare korában sem volt új. Előtte is válogatatlan közönségnek játszottak.

Gond nélkül használták megelőző évszázadok jól bevált tapasztalatait.

Így azután a két New York-i telekvásárló se törte magát, hogy ismét fölfedezze a csőben a lyukat. Folytatták a hagyományokat.

Elérhetővé tették a színházat azoknak, akiket valóban érdekelt s azoknak is, akik az uralkodó divatot követték. Telt házak előtt játszottak este, délután, néha délelőtt is. Áradt a közönség New York minden pontjairól.

Ragyogóan ment a trafik is. Hasonló föltételek mellett.

A legdrágább külföldi áruk mellett helyet kapott az olcsó s a még olcsóbb is. A két úr igen jó kapcsolatot tartott a valósággal.

Nem akarták elképzeléseiket senkire sem ráerőszakolni.

Figyelték a mutatkozó igényeket. Árulni kezdtek a dohány mellett méregdrága bonbont, olcsó cukorkát. A siker nagy szériákat jelentett. Premierek, jubileumok alkalmával tartottak virágot is. Újságok, könyvek, illatszerek, színházi festékek növelték a nappali forgalmat.

A színház jóvoltából divatba jött a környék. Fölszöktek a telekárak.

A két vállalkozó szellemű úr pillanatok alatt sokszorosan visszakaphatta volna befektetett pénzét. Csakhogy ismét jó ötletük támadt. Semmit nem adtak el.

A színház és a trafik tiszta jövedelméből harmincemeletes felhőkarcolót építtettek. Az immár divatos negyedben bérbe adták a lakásokat. Különböző nagyságúakat, minőségűeket, különböző árakon. A működés hibáit, kopásait azonnal javíttatták.

Törődésük jól jövedelmezett.

Egymás után húzták föl telkeiken a felhőkarcolókat. Jó hírük városszerte elterjedt. Biztosították a lakók kényelmét, egyben a maguk életnívóját is. De mert jövedelmük nagyobbik részét karbantartásra, építkezésre fordították, luxus körülményeiket nem irigyelte senki. Megérdemelték.

Múlt az idő, szükség lett a trafik helyére.

Nem kapkodták el a bontást. Nem lettek mohók a sikertől.

Akkor bontatták le a kis épületet, amikor a közeli felhőkarcoló földszintjére költöztethették.

A tervezők csillogó, hatalmas áruházat álmodtak. A tulajdonosok nem engedték megvalósítani vonzónak tűnő terveiket. Ragaszkodtak a kis méretekhez, a megtartott intim hangulathoz. Azt kedvelték meg a vásárlók a kitűnő áruellátáson kívül.

Ők ketten kiszolgálni akarták az embereket, nem irányítani.

A trafik mintájára otthonos kis boltokat alakítottak ki sokféle árujuk számára.

Jó volt ott élni.

Távoli városrészek lakói is versengtek bérleményeikért. Hiába. Még föl sem épült a ház, már megvoltak lakói.

A maguk telkeit beépítették már. A nemrég elhanyagolt külterületen nem akadt több megvásárolható házhely.

Túl csábító volt az újabb harmincemeletes felhőkarcoló lakásai, üzletei jövedelme. Tenniük kellett valamit.

Lebontották a színházat.

Tehették bátran, már megtette a kötelességét. Eltűnhetett a föld színéről. Kikaparta a gesztenyét a felhőkarcolók tulajdonosainak.

Réges-rég érdektelenné vált a szempont, amely életre hívta. Már nem számított a nagy befektetés. Pénz volt, több, mint elég.

Az új felhőkarcoló még könnyített is életükön. Külön gondoskodást nem igényelt. Besorolt a többi közé. Jól kialakított karbantartási rendszerük meg sem érezte az új terhelést.

Rádöbbentek, milyen más volt a színházzal.

Mindig mindent elölről kellett kezdeni. Darabokat keresni, amelyek érdekelték, szórakoztatták az embereket. Színészeket, minden drámához a legalkalmasabbakat megtalálni, akik életre keltik a szerepeket. Akiket kedvel, látni akar a közönség. Létrehozni a minden esti előadást, a délutánit, néha a délelőttit is.

Varázslatot, csodát vinni a szépre éhes nézők életébe. Amelyet megnéz a nagyérdemű. Amiért sorba áll a pénztár előtt.

Csodateremtésnél mennyivel egyszerűbb még a felhőkarcoló üzemeltetése is. Több felhőkarcolóé is. Jobb üzlet is.

Vagyis, akkor már jobb üzlet volt. Az előzmények után.

A színház megtette azt, amit felhőkarcolókkal nem tudtak volna ilyen könnyen elérni.

Talán sehogy se tudtak volna elérni.

Divatba hozta a városrészt, amely otthont adott neki. Mi szükség lett volna rá tovább?

Mese a huszadik század elejéről. Tanulsága nemcsak emberekre érvényes ma is, közel a huszonegyedik századhoz, úgy látszik.

Hogy is szól?

Minden jótett elnyeri méltó büntetését.

Akkor is

SZÜLETÉSNAPJA a hónap elején, névnapom a hónap végén. Megállapodásunk szerint ilyentájt elmondjuk, mi mindenre vágyunk. Így biztosítjuk, örömöt szerezzen az ajándék. S mert nem tudni, a sok fölsorolt közül melyiket kapjuk, a meglepetés is megmarad.

Idén, otthoni incidens miatt, a vártnál napokkal korábban jött.

Négy éve megy így.

Harmadik születésnapja előtt kék papírba csomagolt finom cukorról mesélt. Nem tudta a nevét. Papírbabáról, akit nagyszerűen lehet öltöztetni. Ha új ruhát szeretne, rajzol neki olyant, amilyet kíván. Csodavirágokról, állandóan változó, színes szirmokkal.

Gyermekemlékeimet visszaidézve rájöttem, kaleidoszkópot szeretne. Megcsináltam.

Szerényen lapult művem méregdrága ajándékai között. De ő azt forgatta, sikoltozva a látvány gyönyörétől.

Sokat változott az eltelt idő alatt, de ez a tulajdonsága megmaradt.

Ma sem az ár jelenti számára az értéket. Környezetével szemben, pillanatig sem érdekli.

Őriz egy citrommalacot. Amikor készült, fényessárga volt, puha, gömbölyű, jópofa. Azóta megfogyott, kemény, egyre sötétebb barna a bőre. Fénytelen. Szomorú, szánalmas, vézna. Bántani mégsem engedi.

Születése óta mindenből a legdrágábbat kapja.

Kicsivel jobbat, mint szeretne, mint amivel játszani tud.

Féltenie nem kell semmit. Ha elromlik, eltörik, sebaj.

Tegnap, életében először, elverték a fenekét. Zavaros iskolai esemény miatt.

Szülei kértek, magyarázzam meg én is a kislánynak, mindez az ő érdekében történt. De óvatosan.

– Érzékeny lelkét nem szabad fölzaklatni – figyelmeztettek.

Kibújni nem tudtam a rám mért föladat alól.

– Majd mondok valamit, ha szóba hozza. Magamtól nem firtatom.

Mert többre nem voltam kapható, ennyivel is megelégedtek.

Megjött hamarosan. Kezdetben minden másról beszélt.

– Csinálhatnánk egy tolltartót – javasolta. – Kicsit. Csak annak legyen benne hely, amire föltétlenül szükségem van.

– Megszerezzük a hozzávalókat.

– Neked milyen tolltartód volt?

– Nagy. Emeletes. Később bőr. Olyant tudunk csinálni. Akármekkorát.

– Jól emlékszel rá?

– Igen. A tiedet elvesztetted?

Nem értettem az egészet. Egyetlen szót szól, és már kap újat.

– Nem vesztettem el. Te mit csináltál, ha otthon felejtettél valamit?

– Azt csináltam volna…

Itt megállított.

– Nem volna. Mit csináltál? Vagy te soha nem hagytál otthon semmit? Annyi év alatt? Mered mondani?

– Nem merem.

Gondolkodtam.

– Attól függött, mit hagytam otthon, és miért.

– Hogyhogy miért?

Elvész nem létező tekintélyem maradéka is, ha válaszolok. Mégse tehettem mást.

– Adódott úgy, hogy a délutánt leckeírásnál fontosabb dolgokkal töltöttem. Legalábbis akkor fontosabbnak éreztem. Másnap könnyebb volt vállalni az otthon felejtett füzetet, mint a meg nem írt leckét.

– Hazudtál?

– Sajnos, igen.

Hála Istennek, ezen túljutottam. A többi könnyebb.

– Amikor valóban otthon felejtettem valamit, és ezt tekintheted tapasztalatátadásnak is, akkor vagy kölcsönkértem, vagy lelógtam szünetben a közeli boltba megvenni. Vagy megkértem valamelyik felnőttet, hozza be az iskolába. A pedellust vagy a nagybátyámat. A nagybátyámat mindig megtaláltam telefonon. A Breitner-csehóban biliárdozott.

– Segített?

– Mindig.

Most ő gondolkodott.

– Kölcsönkértél a gyerekektől? Te nem voltál nagyon jó tanuló?

– Nem.

Nagyot sóhajtott.

– Úgy könnyű.

Vártam további magyarázatát.

– Én eddig csak piros pontokat kaptam. Én nem kérhetek kölcsön egy rongyos golyóstollat sem, mert nem adnának. Nem szeretnek.

Váratlan közlés. Érzelemmentes ténymegállapítás. Rosszabb, mint a fenékverés.

– A tolltartódat hagytad otthon?

– Azért kell a tartalék.

Hevesen bólogat.

– Soha nem nyúlnék hozzá. Ott várná a táskámban, hogy elővegyem, ha megint bajba kerülök.

– Nagy baj?

– Rosszpontot kap, aki otthon felejt valamit.

– Most mondtad, csak jópontod van. Piros. Hogy úsztad meg az első rosszpontot?

– Úgy megijedtem, amikor hiába kerestem a tolltartómat, hogy elkezdett fájni a hasam. Meg a fejem. Meg minden. Telefonáltak anyáért, értem jött, hazavitt.

– Igazán fájt?

– Nem. Hazudtam. De legalább nem örülhetett senki, hogy végre én is büntetést kapok.

– Megijesztetted anyádat.

Két tenyerét égnek fordítva tiltakozott.

– Ne hidd. Már az utcán látta, semmi bajom. Nem orvost hívtak. A fenekemet verték el.

– Az orvos rosszabb lett volna.

– A fenékverés se volt jó. De még mindig jobb, mint amivel magyarázták. Mit gondolsz, mért kaptam ki?

– Mert hazudtál. Mert rendetlen voltál. Figyelmetlen. Ha szigorúan vesszük, csaltál.

– Nem. Azt a szót, hogy csaltam, hazudtam, nem mondták.

– Mert jólneveltek. Nem szeretik a csúnya szavakat, csúnya dolgokat.

– Lehet. Annyi szót csavartak helyette, hogy végül már nem is tudtam, miről beszélnek.

– Például?

– Elrugaszkodtam az igazságtól. Nem mertem vállalni tettem következményét. Becsaptam mindenkit. Visszaéltem a bizalmukkal. Te tudtad, hogy ilyen rengeteg szóval is lehet ugyanazt mondani?

– Rengeteg szóval még semmit is lehet mondani. Szerzek neked egy szinonímaszótárt.

– Abból mindig megtudhatom, miről beszélnek?

– Talán. Többnyire. Ártani nem árt.

Már más foglalkoztatta.

– Ha nagyon sok jólnevelt, illedelmes szóba csomagolják, akkor igazság lesz a hazugságból?

– Nem. Ami nem igaz, arról akármilyen szép hosszan beszélhetnek, körülírhatják vagy becézhetik, ha egyszer nem az igazat mondod, akkor hazudtál. Függetlenül a körítéstől.

– Na ugye – mondta elégedetten. – És mit gondolsz, mi volt velem a baj?

Válaszolni akartam, de nem hagyta.

– Várj. Az, hogy nem néztem meg, mielőtt elindultam, megvan-e minden, vagy hogy amikor észrevettem a bajt, kimásztam belőle? Csak a hibám nem vállalásáról beszéltek, mintha csak az volna fontos. A hiba maga érdektelen. Mintha nem is történt volna. Hogy van ez?

Hallgattam, szöveget kerestem. A gyakori jelenség magyarázatát úgy, hogy hétévesen is érteni lehessen, és ne undorodjék túlságosan.

Azt hitte, ő nem kérdezett pontosan. Magyarázta.

– A tévében láttam, hogy egy fiú kapával agyonvert egy kölyökkutyát. Addig ütötte, amíg meghalt. És másokra fogta, hogy megölték. Na. Mondd, az az igazi baj, hogy hazudott, vagy az, hogy kegyetlenül agyonverte a kiskutyát? Ha nem rugaszkodik el a valóságtól, ha vállalja, amit tett, akkor rendben van? Nem történt semmi? Ha én azt mondom róla, hazudott, az sértés. Hogy előtte gyilkolt, az nem érdekes? Így már érted, mit akarok tudni?

– A fenének nézel annyi tévét!

Valóban érzékeny gyerek.

Rájött, nem az ő kérdése volt pontatlan. Értem, amit tudni akar, csak nem tudom, hogy fogalmazzam meg a választ. Valamiért kínos beszélnem róla.

Nem kérdezett újra.

Megigazította hajában összes csatját, fölírta, rajzolta, minek kell okvetlenül elférnie a tolltartóban. Majd rátért születésnapi kívánságlistájára.

– Láttam angol-magyar mesekönyvet, sok képpel. Malacok vannak a tetején. Meg ilyen kétnyelvű meseújságot is.

A közelgő karácsony miatt fontos az arany-ezüst papír, festék, ceruza. Arany-ezüst golyóstoll is jó volna, csak nem lehet szerezni.

Föl akartam oldani zavaromat. Rendben, ha egyszer kínos arról beszélnem, ami valóban érdekli, beszéljünk másról.

Végül rátért még egyszer, de nem kérdés formájában. Megkereste a maga válaszát.

– Hiába is mondanál akármit. Nem az a baj, ha akármilyen szavakkal fejedre olvassák a hülyeségedet. A hülyeség a baj. Akár beismerik, akár nem. A hazugság csak szó. Nem szép szó. Ha angyaltollal söprögetik körül, igaz akkor se lesz. Mégis, nem hiszed, hogy az a baj, amit takargatni próbálnak vele?

Hiszem.

Istenemre, csak játszani

 

Szájharmonika

SZERELMES voltam egy Nagyfuvaros utcai lányba, Ibolyka Ibolyának hívták.

Ibolyka Ibolya szép volt, haja hollófekete, szeme világoskék, bőre bronz, ha nevetett, hófehér fogai villogtak. Anyám kedvelte őt. Ibolyka Ibolya segített mosogatni, tett-vett a konyhában, és jó szívvel segített, beszélt kedves csacsiságokat. Anyám mosolygott, ami csodaszámba ment, hisz apámat akkor már eltemettük Rákoskeresztúron.

A Tisza Kálmán téren ültünk, a kiskörben, pirosra festett padon. A fiúk szájharmonikáztak, én fogtam Ibolyka Ibolya kezét. Változatos szövegem volt.

– Szeretlek – mondtam, mint a papagáj.

Ő is cifrázta a szót.

– Én is szeretlek – mondta.

– Hát ez akkor szerelem – mondta ifjabb Sebőky István.

Szőke, jóképű fiú, legjobb barátaim közül az egyik legjobb barátom.

És megtörtént a nagy eset.

Egy késő délután bementem a Baross téren a cukrászdába, anyámnak süteményt venni. Ott csókolódzott Ibolyka Ibolya ifjabb Sebőky Istvánnal, de úgy, hogy fölért egy mandulaműtéttel.

– Hol lakik a szerelem? – kérdeztem tőlük. – Ha itt, akkor zeneszó kísérje.

Elővettem szájharmonikámat, fújtam tüdőből, míg a fölszolgálólány ki nem dobott.

Anyám a konyhában majszolta a cukrászsüteményt.

– Szegény Sebőky Pista most meghal a szégyentől – mondta –, minek kellett akkora zenebonát csapnod?

Elismertem, csúnya dolog cukrászdában szájharmonikázni. Ha kést veszek elő, férfiasabb.

Anyám vizet tett a hokedlira, kért, mosakodjam. Hajnalban kelünk, dolgozunk. Kell a pénz. A következő szerelmemnél ne nyűglődjem, mert kisbaltával agyoncsap.

– Ibolyka Ibolya szép lány, rendes lány – mondta –, szakadjon rá a plafon.

Nem szakadt rá a plafon, bár jobban járt volna. Ifjabb Sebőky István se a szégyenbe halt meg. De az tény, szégyellte magát. Jó időre eltűnt, nem jött a térre.

Ibolyka Ibolya a legjobb barátaim közül az egyik legjobb barátommal, Szentes Bertalannal járt, aki azt ígérte, villamoskalauz lesz. És én hallgattam a pirosra festett padon, mint mondogatta, szeretlek, és Ibolyka Ibolya mosolygott.

– Én is szeretlek – felelte.

Talán tíz nappal később előkerítettem ifjabb Sebőky Istvánt. Magyaráztam neki, Szentes Bertalan villamoskalauz lesz, Ibolyka Ibolyára meg rászakad a plafon, és mi ketten a legjobb barátok vagyunk. Ígértem, számíthat rám, adandó alkalommal eltemetem őt. Örült, hogy számíthat rám, és szájharmonikáztunk a téren.

Ibolyka Ibolya már Lázár Misivel járt, legjobb barátaim közül az egyik legjobb barátommal. De Szentes Bertalan nem tudott szájharmonikázni, ezért elég sok bajunk volt vele. Verekedni akart Lázár Misivel. Mondtam, lásson hozzá, de valódi gondunk volt, mert Lázár Misi volt a legerősebb a téren.

Azután a félszemű kárpitoslegény, akit vak Sanyinak hívtunk, görkorcsolyát lopott Ibolyka Ibolyának, és Lázár Misi fújta rendületlenül a szájharmonikát. És Ibolyka Ibolya boldogan mesélte, artista lesz, görkorcsolyázással ejti ámulatba a közönséget. És mi hittünk is ebben, mert a Városi Színház előtt szorgalmasan görkorcsolyázott.

Néztem őt, törékeny, csinos kis alakját, csetlő-botló, formás lábát, széttárt karját, amellyel egyensúlyozott.

Nézte ifjabb Sebőky István, Szentes Bertalan, Lázár Misi, és vak Sanyi is fújta már a szájharmonikáját, mert a legjobb barátaim közül az egyik legjobb barátom, Prágai Laci járt vele mandulaműtétre a Baross téri cukrászdába.

Prágai Laci volt az első hősi halott a Tisza Kálmán téren.

Élen járt a sorban. Alighogy katona lett, még tábori lapot se küldött, érkezett a papír, hősi halott.

Ifjabb Sebőky Pista gondolt egyet, eltépte a behívóját. Őt géppisztollyal a nyilasok lőtték agyon a Fiumei úton. A Magdolna Kórház előtt temettük el.

Bolond tél volt, a legjobb barátaim közül sok legjobb barátom halt meg.

Zuhogó hóesésben, szőnyegbombázás után, a Luther utcában találkoztam Ibolyka Ibolyával.

Puszit adott. Én boldogságomban megkértem a kezét, és adtam neki fél kiló szalonnát.

Anyám röpködött a boldogságtól.

Adott két pofont, és szelíden megjegyezte, milyen szerencsések a gyermektelen asszonyok. Én kereken megmondtam, Ibolyka Ibolya nélkül nem tudok élni. Anyám azt mondta, nem az a baj, hanem honnan szerez most fél kiló szalonnát.

Anyám meghalt.

Ezerkilencszáznegyvenötben a legjobb barátaim közül a legjobb barátaimmal világgá menten. Becsavarogtam Európát.

Mindig sok eszem volt, hazajöttem.

Albérletben laktam, kétnaponként ettem.

Vasárnap délelőtt a Gong eszpresszóban üldögéltünk a legjobb barátaim közül a legjobb barátaimmal. Ebédre nem hívtak, de jópofa dolgokról beszélgettünk.

Egyszer szóba hoztam Ibolyka Ibolyát. és azt mondtam, szívesen megölelném őt.

Röhögtek.

– Mi az akadálya? – kérdezték.

A körút és Népszínház utca sarkára kísértek, egy újságárus bódéhoz.

Fehér hajú, sötét szemüveges asszony ült egy széken, mellette vakvezető kutya.

Hazamentem a Déry utcába, albérletembe.

Levetkőztem. Atlétatrikóban üldögéltem az ágyam szélén, cigarettáztam. Besötétedett, amikor bekopogott a főbérlőm. Kérdezte, mi a bajom.

– Nincs szájharmonikám – feleltem.

Azt mondta egy meglett ember miért beszél mindig marhaságokat. Inkább adjam oda neki a tíz forintot, mert két fürdés árával tartozom.

– De, Kovács néni, mondja meg, hogyan lehet szájharmonika nélkül élni? – kérdeztem. – Az ember fújja teli tüdőből, a galambok is fölröpülnek. Talán anyám is mosolyog a túlvilágon.

Magam elé bámulok a papír fölött.

Van rádióm, magnóm, lemezjátszóm. Minek ide, minek ebben a kurva életben egy rohadt szájharmonika.

Istenemre, csak játszani

ÁPOLATLANNAK, gyűröttnek senki nem látta. Semmilyen körülmények között.

Munkáját kiállításra küldhették volna, biztos nyerőként.

Kiigazította a természet tévedéseit. Kis pocak, görbe hát, ferde váll eltűnt, a tekintélyes has megfogyott.

Kiváló szabó volt.

Ráígértek az áraira, csak vállalja el aránytalan testek szükséges korrekcióját. Mellényen, zsebeken, gomblyukon, minden apró öltésén látszott, érti, szereti a munkáját.

Kevés öltöny készítését vállalta. Annyit, amennyi okvetlenül kell a család megélhetéséhez, fedezi a lakbér, villany, gáz, élelem, a gyerekek tanulása költségeit. És minden lóversenynapon tíz pengőt a játékra.

Csodálták a lóversenypályán is.

Tétjét biztos befutóra tette. Általában megnyerte pénze kétszeresét. Nagy néha többet is. Tovább nem kockáztatott. Nyereményét zsebre vágta. Elment.

Senki nem tudta utánacsinálni, hogy ilyenkor abbahagyja a játékot.

Nem szenvedélyes játékos. Nem igazi – állapították meg a lelátón. Bár ki nem hagyna egyetlen versenynapot, mégse igazi. Nincs benne játékszenvedély.

Ez nem volt igaz.

Pénzét kártyaasztalhoz vitte. Nyert, veszített, ott játszott reggelig, zárásig. Ruháján akkor sem látszott gyűrődés, amikor a takarítónők körülsöpörték.

Minden nap kártyázott.

Állandó partnerokkal mérte össze erejét, csalogatta szerencséjét. Folytatta, ha nyert, ha veszített. Ha elfogyott a pénze, kölcsönkért. Mindig pontosan megadta.

A versenynapok tízpengőseinél többet soha nem vitt el otthonról. Ennyi jár neki, több nem. A többi a családé.

Így is kisemmizettnek érezte magát a család. Ámbár érzelmeik kor és nem szerint megoszlottak.

A gyerekek szerették. Rajongásig. A kicsik mindig találtak cukorkát jól vasalt zsebei valamelyikében. Ha mást nem, becsomagolt kockacukrot. Eltüntette ruháikon verekedéseik nyomát, a szülők észre sem vették baleseteiket. Sokat érő ajánlatokat visszautasított idő híján, a rokongyerekek szakadt holmijával órákat kínlódott.

Nem érdekelte a pénz.

Szeretett játszani, megértette mások játékszeretetét. Segített, ahol tudott, amennyire lehetett.

A nagyobbak mindenütt rátaláltak, ha hiányzott mozipénzből, vagy egyéb fontos kiadásaikból. Védték is családi támadások ellen, míg gorombán le nem torkollták valamennyiüket.

A férfiak nem támadták, nem védték. Hallgattak. Holott leginkább nekik volt okuk panaszra.

Állandó játékadót vetett ki rájuk.

Ha nem volt versenynap, nem mindig volt partikezdéshez elég pénze. A hiányzó összeget mindenképp meg kellett szereznie. Szabott összeget fizettetett bátyjával, unokatestvéreivel, nagybátyjaival. Szerény összeget, épp csak kezdéshez elegendőt.

De azt föltétlenül behajtotta.

Néha úgy éreztem, irigylik a család férfitagjai. Úgy élt, ahogy jólesett, csinálta, amit szeretett.

Soha mást.

A nők gyűlölték.

Osztottak, szoroztak. Kiszámították, mi mindenre telne, mi mindent szerezhetnének, ha az aranykezű rokon munkával töltené drága idejét, nem fecsérelné kártyára. Ahelyett, hogy segítené a gyöngébb képességűeket, még a kis pénzüket elszedi. Eljátssza.

Volt úgy, hogy ránk nyitotta az ajtót.

Anya vödör vízzel várta, amint belépett, ráloccsantotta.

Ő meg se rázta magát, nyugodtan jött beljebb.

– Engem csak bicskával lehet megsérteni – mondta. – Ha hagyom.

Levetette vizes öltönyét, vasalóval megszárította. Ingét rendbe tette. Játékpénzét csak az után kérte el, amikor már volt hová elraknia. Frissen vasalt öltönye valamelyik, mindig cukorkát rejtő zsebébe.

Tehetetlenek voltak vele szemben. Míg egyszer csak nagyot fordult a világ.

Apám hallott egy orvosról, aki szenvedélybetegeket gyógyít.

Betegség – látták be –, az mindjárt más. Akkor meg kell gyógyíttatni.

Gyűlölködésük részvétté változott. Már a ráfordítandó, nem kevés pénzt sem sajnálták. Mert nem voltak rossz, érzéketlen emberek. Ha megértették, amiről szó van, megértették, szükség van rájuk, segítőkészek, nagyvonalúak lettek.

A játékot nem értették. A betegséget igen.

Megkeresték az orvost, elmondták panaszukat. Vállalták, ráveszik a kezelésre.

Bíztak az orvosban. Hipnózissal gyógyít.

Hipnózis. Furcsa szó. Annyi mindent rejthet.

Gyógyulást is talán.

Mindent pontosan kiterveltek. Még a lábadozási időre is gondoltak.

A csodadoktor leszoktatja lóversenyről, kártyáról, azután rengeteg kitöltetlen szabad ideje marad. Mit kezd vele? Azonnal nem vetheti bele magát hajnaltól késő estig tartó szabásba, varrásba. Kívánni is naivitás volna.

Ekkor jutottam, életemben először, fontos szerephez a családban.

Szerettem a Dunát. Úsztam, eveztem.

A lábadozás legjobb segítőjének a csónakázást tartották.

Víz, napfény megteszi a magáét. Ráébreszti a természet, a szabad levegő, mozgás gyönyöreire.

Vigyem magammal a Dunára, kaptam meg a föladatot.

Már nagy kamasz voltam, meg lehetett bízni bennem.

Talán az is befolyásolta választásukat, hogy tudták, gyerekekkel jó a kapcsolata. Felnőttekben nem hisz soha. Pénzüket elfogadta, kikövetelte, visszaadta. Többre nem tartotta őket.

Még a gyerekekkel is, akikkel korábban jó kapcsolata volt, velük is meglazult, amikor fölnőve eltűnt minden játék az életükből.

Felemás érzésekkel vállaltam föladatomat.

Büszke voltam, amiért segítségemet kérik. Pénzt bíznak rám, ha megéhezünk, megszomjazunk a jó levegőn, együnk, igyunk bőségesen.

Csakhogy azt is éreztem, neki adósa vagyok. Faggatás, prédikálás nélkül segített mindig. Nem kérdezte, mire kell a kért pénz. Szakadt ruhám fölött sose prédikált a verekedés ostobaságáról. Tudta, ok nélkül nem verekszem.

Töprengtem, vajon milyen lesz gyógyultan? Talán olyan, mint a többi felnőtt.

Az nem lesz nagy öröm. Se neki, se nekünk gyerekeknek.

Én is a váróban ültem, amíg tartott a csodát ígérő kezelés.

Sok időbe telt. Elaltatták, fölébresztették. Így ment néhányszor. Végül mi is hallhattuk meggyőződésteli válaszait a föltett kérdésekre.

Lovak nem érdeklik, semmi dolga velük.

A kártya értelmetlen időpocsékolás. Füstfelhőben gubbasztani órákon át ahelyett, hogy élvezné az életet. Gusztustalan a koszos lapokat fogdosni.

Napfényre, levegőre vágyik.

Undorodik azoktól, akik kiszolgáltatják magukat szerencsének, lapjárásnak. Azoktól is, akik lovak futását bámulják. Elherdálják pénzüket. Minden fillért a családjuktól vonnak el. Nemcsak a kártyától, a kártyástól is undorodik.

Balgák. Tudhatnák, szerencsejátékon végül senki nem nyer.

Aki győzni akar, számtalan valódi lehetősége nyílik rá.

Mindenre jól felelt.

Boldoggá tette az orvost. A családot.

Meggyógyult a beteg. Sokba került, de megérte.

A boldog család a Dunáig kísért.

Csónakba szálltunk.

Az Összekötő vasúti hídnál szólalt meg először. Addig bámulta a vizet.

Nagy jelenetet rendezett. Ordított.

– Vigyél ki a partra! Gyorsan! Már megy a parti!

– Azt mondtad, már nem érdekel a kártya. Undorít. Meg utálod.

De már a part felé kormányoztam a csónakot.

– Most mondtad.

– Most mondtam.

– Miért mondtad, ha egyszer nem igaz?

– Mert megint elaltattak volna. Legalább két körről már így is lemaradtam. Adj valami pénzt.

Odaadtam az evésre-ivásra szánt összeget. Zsebre tette.

– Az a csodadoktor fabatkát se ér? – kérdeztem kíváncsian.

– Ki tudja. Ne bántsd, nem érdemli. Sokat kínlódott velem szegény. Győzködött, nem kártyaasztalnál kell győzelmet keresni. Igaza van.

– Akkor miért megyünk vissza? – értetlenkedtem.

– Nem győzni akarok. Soha nem is akartam. Játszani akarok. Csak játszani.

Kikötöttem. Kiszállt.

A partról visszanevetett.

– Istenemre, csak játszani. Soha nem akartam mást.

Tűnődöm

EZERKILENCSZÁZNEGYVENNÉGY novembere végén a Városi Színház lépcsője előtt Sztojka Karcsit meg Zoltai Lalit vártam. Topogtam hidegtől, félelemtől. Ők tudták, hol zabálunk, hol alszunk.

Sztojka Karcsi zömök, erős fiú volt. Híres, kiváló verekedő. Nem egy embernek rakták jóvoltából drótkosárba állkapcsát. Tótul is beszélt, büszkeségtől dagadt a keble. Kijelentette, ha a ruszkik ideérnek, szót ért velük. Negyven lovat szerez, istállót tart Alagon.

Engem Pocoknak hívott mindenki. Anyámtól kaptam e becenevet, pedig ő igazán szeretett.

– Idehallgass, Pocok – magyarázta nemegyszer Sztojka Karcsi –, negyven lóval sok pénzt lehet keresni. Belépek a Szociáldemokrata Pártba, mert a fater ehhez ragaszkodni fog. Nagykanállal eszünk.

Zoltai Lali szép szál fiú volt. Feje búbján, kalapja alatt hordta pisztolyát. Avval magyarázta, ha motozzák, ott nem keresik. Vízilabdázó akart lenni, balszélső. Vagy tengerész, gépmester.

– Csak a mutter miatt lesz gondom. Míg hajózom, kiszaladgál utánam.

Apját nem ismerte.

Anyjával sok bajunk volt. Pedikűrözött egy fürdőben, szabad idejében laktanyák kapujához ment. Katonákat kért, tegyék le fegyverüket, menjenek haza. Jehova így kívánja. Ne várják itt, míg eljön Armagedon. Mélyen hitt igazában.

Általában két-három hónapra becsukták.

Álltam a Városi Színház előtt. Tenyeremmel percenként söpörtem le hajamról a havat. Idegességemben zsebemben pisztolyomat markolásztam.

Hódos Pali szólított meg. Kopott télikabátban, karján Árpád-sávos szalag.

– Reszket a lábad, Pocok?

– Kezem-lábam reszket.

– Így van rendjén – mondta. – Reszket mindenki, neked is jár.

Cigarettával kínált. Figyelmeztetett, a bátyjával ne találkozzam.

– Begolyózott. Igazi nyilas. Nem spórol a golyóval. Győzelem vagy halál – mondogatja.

Kezet nyújtott, ott hagyott a hóesésben.

Ahogy ponyvaregényekben írják, néhány perc múlva Hódos István bukkant elém. Fekete egyenruhát viselt, karján Árpád-sávos szalag, sapkáján halálfej. Nyakában géppisztoly.

Elég hosszan beszélt.

Elmondott mindennek, amit egy begolyózott józsefvárosi nyilas mondhatott.

Igazított géppisztolyán.

– Nem tetszel, Pocok. Holtan szebb vagy.

Kértem, ne sokat cicázzon. Lőjön agyon, jár nekem. Fázom, nem tudom, mikor zabálok, hol a francban alszom. Szívességet tesz. Belefáradtam e redves életbe.

Hozzátettem, azért szép volt a gyerekkorunk. Anyám kenyeret szelt, megkente vastagon zsírral, megszórta piros paprikával. Köszöntük, örültünk, ettük a téren mindketten.

– Kotródj – mondta. – Ne találkozzunk még egyszer. Remélem, az első razziánál kinyírnak.

Találkoztunk, Hódos István. Nem látszott nálad a géppisztoly.

Míg e kusza sorokat írom, fölnevetek. Olyan ostobaság begolyózott párttagnak lenni.

Akkor, azon a télen, amikor halálomat kívántad, Hódos István, az Alsóerdősor utcába, Vidrákovits kocsmájába mentem. Rendes ember volt, többször büntetett, menő strici. Meleg fánkot adott, pincéjében dugott el. Bombazáporban utcalányok között kucorogtam.

Egy szép napon megérkeztek a ruszkik.

Zoltai Lalit puskatussal hátba vágták, elvették karóráját.

Sztojka Karcsi szót értett velük.

Négy év múltán hazajött a hadifogságból. Lovak helyett maláriával.

Engem leültettek a Nemzeti Színház előtt az aszfaltra. Ültek ott már vagy százan. Egy katona belém rúgott. Burzsuj – mondta.

Megszöktem. Világgá futottam.

Párizsból hazajöttem.

A fiúkkal ritkán beszéltünk a múltról. Dolgoztunk. Snóbliztunk.

Sztojka Karcsi megnősült. Fia született. A felesége másik férfi miatt kirúgta. A fiát az asszony agyonkényeztette. Alkoholista lett. Sztojka Karcsi magához vette, munkára fogta.

– Ne félj, kis Karcsi – mondogatta –, ember leszel, nincs itt semmi hézag.

Egy délután kis Karcsi beszívta a gázt. Sztojka Karcsi eltemette, elég furcsán.

Egyedül állt a gödörnél, csak a sírásók voltak ott. Másnap föladott egy táviratot a volt feleségének, hol keresse a fiát. Aztán öngyilkos lett.

Zoltai Lali három szép nőtől vált el. Gyermeke nem volt. Édesanyja pedikűrözött, Armagedonnal ijesztgette a katonákat.

Két-három hónapra becsukták.

Ezerkilencszázhatvanhatban is börtönből szabadult. Zoltai Lali telefonált, menjek el a józsefvárosi pártbizottságra. Nem bírja már cérnával. Adjanak egy lakást, ahol klozett van. Csapjak az asztalra, nyissam ki a pofám.

– Borogasd be a homlokod – mondtam. – Nem vagyok párttag, nem csapkodhatok.

– De menő vagy – ordította. – Menő Manó, Pocok úr, rohadj meg.

– Anyád Menő Manó. Nagyemberek lábkörmét ápolgatja.

– Próbálkozott, ígéretet is kapott. Azután figyelmeztették az elvtársat, óvakodjék tőle. Börtöntöltelék, valami szörnyű szekta tagja. A végén még baja lesz miatta az elvtársnak. Megértette a figyelmeztetést, másik pedikűröst keresett.

– Megpróbálok valamit – mondtam csöndesen.

Nem volt rá szükség.

Este kikapcsolta a televíziót, és a szívinfarktus örökre megoldotta lakásgondját. Eszembe jutott anyám, ő mondogatta, aki prolinak született, proliként hal meg.

Ebből egyetlen szó nem igaz.

A hetvenes évek derekán a Múzeum Kávéházban snóbliztam. Szemben ültem a kirakatablakkal.

Autó állt meg, a sofőr ajtót nyitott.

Hódos István fekete diplomatatáskáját a székre tette, amikor leült az egyik asztalhoz. Pár perccel később nekem szólt a pincér.

– Az elvtárs kéri, fáradjon az asztalához.

Hódos István zavartan mosolygott. Elmondta, örül, hogy találkoztunk.

Nem volt kevésbé félelmetes, mint azon a régi, november végi találkozásunkkor a hóesésben.

Anyám zsíros kenyerét emlegette, szép gyerekkorunkat. Majd elmagyarázta, milyen mélyről jöttünk.

– Mi lett volna belőlünk, ha nem így alakul a világ?

Ő most az egyik kerületi pártbizottságon fontos munkát végez. Budán villája van, a fia Moszkvában tanul. Szerzett egy kis horgásztanyát, hét végén ott pecázgat.

És beszélt, beszélt, ahogy egy begolyózott párttag beszél.

Az öccséről kérdeztem.

– Reménytelen eset volt – mondta. – Mindig szégyelltem. Börtönben halt meg.

Többet nem mondott róla.

– Pocok, gondoltad volna, hogy valaha így élünk?

– Nem – mondtam. – Lázálmomban sem.

Fáradt vagyok. Öreg.

Tűnődöm, most melyik pártot támogatja.

Álarcosbál

ÁLMOMBAN álarcosbálban jártam.

Hogy a délutáni jelmezkeresés folytatása volt, vagy másé, nem tudom.

Késő délután állítottak be a testvérek. A fiú még középiskolás, a lány idén befejezi egyetemi tanulmányait. Másnap este jelmezbálba mennek, ki-ki a párjával. Segítsek a jelmezeket kitalálni.

Nem könnyű. Sorolták a föltételeket.

– Holnap estig meg tudjuk csinálni. Olyan kell, hogy láthatóan összetartozunk mi négyen. Meg szöveg kell. Szöveg nélkül a jelmez nem érvényes.

– Két fiú, két lány – tűnődtem.

– Evvel ne törődj – könnyítettek a helyzetemen. – Takarja a jelmez.

– Igaz.

Meséken gondolkoztam, de ott ritka a négyes szám.

– Talán az Óz. Dorothy, madárijesztő, bádogember, oroszlán. Alufólia kell, zsák, fonalak.

– Totó nélkül, a kutya nélkül nem jó. Meg sokan gondolhatnak rá. Ezért nem akarjuk a Kis herceg-et sem.

– Aranyszőrű bárány. Kell hozzá két király, egy juhász, egy királylány. Az aranyszőrűt viszi valamelyikőtök. Hol a juhász, hol a királylány.

A továbbiakban királyokért lelkesedtem. Kaptam egy bordó-arany ágyterítőt, remek palást lehet. Másra nem használható, öröm, ha megszabadulok tőle. Nem vitás, érveket keresek a király mellett. Becsempészem a gondolataikba.

Hasztalan próbálkozás volt.

– Köznapibb kéne. Ami jópofa, másnak mégse jut eszébe.

– A dohányzás ártalmassága. Gyufa, gyufásdoboz, cigaretta, csontváz.

Nem tetszett.

– Próbálkozzunk vadonnal, pokollal, éggel?

Tiltakoztak.

– Az űrt is hagyjuk, meg az idegen bolygókról idetévedt lényeket. Nyüzsögni fognak a zöld emberek.

– Akkor a jövő századokból idelátogatók is? Azokhoz csak alufólia kell.

A mesék után a jövőt is elvetették. Marad a múlt.

– Ádám, Éva, kígyó, haragvó angyal – soroltam. – A jelmezek nem túl bonyolultak. A ruhák. De a fejek? A kígyó feje? Az arcokat hogy oldjuk meg?

– Az a legkönnyebb. Nylonzacskóra bármit ráerősítünk.

Állatok, növények, tárgyak következtek.

Elhallgattam.

Nem a lelkesedésem csökkent, nem a fáradtságom uralkodott el. Összegeztem a szempontokat.

Mások ne gondoljanak rá. Fél nap alatt készüljön el. Kevés anyagot igényeljen, sok leleményt. Összetartozó legyen és könnyű, mert nem szeretnek cipekedni.

Mondják, jellemzi az embert, milyen jelmezbe bújik. A tétel nem tűnt igazolhatónak. Kíváncsi lettem.

– Ha kölcsönzőből szereznénk, mit választanátok?

– Választani?

Néztek rám, mintha most érkeztem volna a holdról.

– Ami van. Ami rám fér. Amiből nem esem ki. Ami nem drága. Amit még ki tudunk fizetni.

A lélek titkai rejtve maradtak.

– Késő van – mondta a fiú. – Gondolkozz. Reggel jelentkezünk. Iskola előtt.

Elmentek.

Még az ágyban is törtem a fejem. Ruhákon, csak a ruhákon. Állóóra. Állatidomár. Zenebohóc, kötéltáncos, láncot tépő erőművész. Láttam a zenebohóc kezében a parányi hegedűt.

Átmenet nélkül egyszerre jelmezek, kellékek helyett csak arcokat láttam. Álarcban. Rendes utcai ruhában. Álarcban.

De hisz nem is álarcok. Arcok. Némelyik ismerős. Vagy tévedek? Mégiscsak álarc. Folyton cserélődnek az arcok. Van, aki óvatos. Levetett arcát gondosan összehajtogatva zsebre teszi. Van, aki könnyed mozdulattal messze hajítja. Más szemérmesen, alig észrevehetően csúsztatja a földre.

Kívülről nézem, ablakon át.

Sokan ácsorgunk idekint.

Bizonyára megtelt a bálterem.

Mégsem. Az ajtó nyitott.

Hirtelen tudom, nem is sejtem, honnan, mindannyian bemehetnénk, ha akarnánk. Észre se vennék a valódi arcokat. Nem különböznek a többitől, amíg ki nem derül, hogy a valódi nem cserélhető.

Hangok szűrődnek ki. Nem zene. Szavak. Erőteljes kinyilatkoztatás.

Szeretni kell a virágokat.

Pillanat, s már mindenki kezében, hajában, ruháján virág. Átszellemült arcok gyönyörködnek a tobzódó színekben. Átszellemült arcot viselnek, rózsához, szegfűhöz, liliomhoz illőt. Látok orgonát, gerberát, orchideát. Árnyalatnyi távolságot tart a tömegtől, aki kényes, ritka virággal díszítette magát. Érdekes virágok, a nevüket se ismerem. Furcsák, de nem vonzanak. Egy csoportban margaréta, búzavirág, pipacs, árvalányhaj.

Hangzavar, idekint nem érteni a szavakat. Új vezényszónak kellett elhangzania, mást kell majd szeretni.

Egyszerre tűnik el mind a virág. Ragyogó, puha, százszínű szőnyegként hevernek a földön a szirmok. Taposnak rajtuk óvatosan, el ne csússzanak. Alig telt el idő, és már szürkévé tiporták a bent nyüzsgők a virágszőnyeget. Az iménti pompa már csak szemét.

Hirtelen egyformák lettek a ruhák. Azok is szürkék, kopottak.

Az átszellemült arcok eltűnnek a zsebekben, a földön. A latyakban, amely a virágokból maradt.

Az egyforma, kopott ruhákhoz lelkes arcot viselnek. Az ajkak egyszerre mozdulnak. Ugyanazt mondja mindenki? Persze. Ehhez az archoz illő szavakat.

A mozdulatok itt-ott különböznek.

Aki nem elég kopott, titkon gyűri a ruháját, megmártóztatja a széttiport virágok mocskában. Más gombot szaggat le, díszt, zsebet, van, aki a gallérját tünteti el. A földön eldobott gombok, tépett szövetek. Rongyok. És már a lelkes arcok is mellettük hevernek. A fénytelen cipők az elhajított, lelkes arcokat tapossák.

Állandó a változás, mégis látok ismerősöket.

Nő a hangzavar, már nem tudom kivenni a vezérszöveget. Mégis egyszerre kezdődnek, érnek véget a változtatások, az arccserék. Titkon jön az utasítás. Elektronika, távirányítás, másként nem lehet. Hol állatokat szeret mindenki, hol gépeket, anyagokat.

Sokan álldogálunk az ablakok előtt. Hull ránk a hó. Jellemző, már megint nincs rajtam sapka, kalap, semmi. Fázom.

Az imént még mellettem bámészkodó is fázhatott. Eltűnt. A teremben látom meg. Szajkózza ő is az épp érvényes szavakat, elárulja a szájmozgása. Arcváltáskor bajba kerül. Nem tud cserélni. Nincs másik arca. Leguggol, keresgél a földre dobott arcok között.

Nem egyedül matat a lábak körül.

Most veszem észre, mindenki a már egyszer volt arcát veszi elő, azt viseli. Az óvatosak zsebükből halásszák elő a megfelelőt, kisimítják, fölteszik. A többiek a földön keresgélik a könnyelműen elhajítottat. Mind rátalálnak, kivéve volt szomszédomat. Ő markolászik, sikertelenül. Ha távozott volna valaki a bálozók közül, jutna neki is, de úgy látszik, mindannyian maradtak. Szegény. Dugdossa egyetlen, valódi arcát a sűrűn váltakozó maszkok között. Szempillantás, már újra itt áll mellettem a lassan hóviharrá váló havazásban.

Szívem szerint megkérdezném, kirakták-e vagy maga elégelte meg. Nem teszem. Nem akarom bántani.

Odabent most vadonatújak, jól vasaltak, szépek a ruhák. Elegánsak. Az imént még zord, szigorú arcok helyére mindenre elszántak kerültek. Ez se tart sokáig, az elszántság is ott hever a padlón a többi szemét között. Az előrelátók zsebébe csusszan óvatosan. De csak a mozdulat óvatos, az arc derűs, elégedett. Mindenkié a teremben. Egyformán.

A hangzavarból újra kivehetők szavak. De furcsa. Néhány mássalhangzó kihullott belőlük, jól látszanak az elhajított arcok között.

Hogy is mondták az este a gyerekek? A jelmezhez szöveg kell, csak úgy érvényes. Lám, hangsúlyokra nem gondoltak, holott, úgy tűnik, nem elhanyagolhatók. A táncolók észreveszik, az utasításokból eltűntek betűk. A maguk szövegéből is sietve kimetszik.

Ahogy egyre gyorsabban váltakoznak az álarcok, úgy lesz egyre kapkodóbb, komikusabb a tánc. Nemcsak a résztvevők, a sugalmazott szavak is egymásba botlanak.

Nevettem.

Valaki megfogta a karomat.

– Ha elfogynak az álarcok, mi lesz? Arc nélküli ruhák táncolnak odabent?

– Arc nélküliek? – kérdeztem. – Hogy képzeli?

Nem válaszolt. Talán már nem is állt mellettem.

Megriadtam.

Rohanni kezdtem, egyre kétségbeesettebben, egyre sebesebben. Ömlött rólam a veríték, kavargott szemem előtt millió hópihe. Alig láttam, kapkodtam levegő után, mégis fokoztam a már nem fokozható, nem elviselhető iramot.

Csak nem megállni, csak nem visszanézni.

Menekültem az elképzelt, de nem elkerülhető látvány elől.

Féltem.

Uramisten, bármit elviselek, csak ezt ne. Ne kelljen meglátnom álarc nélküli, valódi arcukat. Az egyetlent. Az igazit.

Rémálom. Maga a rettenet.

Csörgősipka nélkül nem megy

AMIÓTA betette lábát az első általánosba, jópontokat, dicséreteket, kitűnőket, néhány barátot, sok irigyet szerzett. És időről időre kibogozhatatlan kellemetlenségeket.

Ötévesen ismerte a betűket, számjegyeket.

Bizalmas barátok vagyunk. Családi ünnepek, karácsony előtt nálam rejti el ajándékait. Az utolsó percben jön értük. Meglepetései így valóban meglepetések, előre senki sem találhat rájuk. Én meg sem kérésre, sem könyörgésre, sem fenyegetésre nem árulom el.

Amikor elsős volt, szülei kerek számú házassági évfordulóját ünnepeltük. Megjelent szépen csomagolt ajándékaiért. Pár sort írt külön-külön mindkettőjüknek.

Október volt, tanév eleje.

– Mit szólnak az iskolában ahhoz, hogy írsz, olvasol?

– Nem tudják.

Fejét nem emelte föl a papírról, úgy nézett rám.

– Épp annyi betűt ismerek, mint a többiek.

– Titok?

– Nem titok. Nem kérdezték.

Ezen nem változtatott évek óta. Nem vitatkozik. Különválasztja a tananyagot a véleményétől. Lelkiismeretesen, pontosan megtanul föladatot, verset. Azt is, amit tudnia kell róla. Ha megkérdik, miért szereti az imént dicsért verset, közli, mert hazudni nem szokott, hogy nem szereti. Nem a véleményét, a leckét mondta. Azt kérték számon.

Ilyesmikből adódnak a bajok.

Konokul járja a maga útját.

Hiúsága sok munkát követel. Még második se hajlandó lenni. Megdolgozik érte, de tartja elsőségét. Időnként ellenszenvet kiváltó véleménye ellenére.

Az idei év Mátyás király jegyében telt. Válogatás nélkül elcipelt tőlem is minden könyvet, amely a királyra vagy korára vonatkozott. Népmesétől tanulmányig.

Jól fölkészült. Sokszor próbára tettük tudását. Én föltettem a lehetséges kérdéseket, ő pontos, kimerítő válaszokat adott.

Tegnap visszahozta kölcsönkönyveit. Nem kért újakat.

– Mindent tudsz már, gondolod?

– Nem veszek részt a versenyben – jelentette be.

– Ostobaság. Hónapok óta készülsz.

Mindkét kezével kísérte mondandóját, ami nála a tiltakozás, fölháborodás jele.

– Nem ostobaság. Ne hidd. Ez így nem igazi verseny.

Látta rajtam, semmit nem értek. Részletezte.

– Megtanultam évszámokat, történéseket, okokat, következményeket, körülményeket. Véleményem is van. De az másik dolog. Ha kérdezik, megmondom, tudod jól.

– Tudom.

– De úgy nem játszom, ha arra, hogy én mit gondolok valamiről, azt várják el, az ő véleményüket mondjam. Másképp kiröhögnek.

Ez új. Eddig még soha nem nevettek rajta.

– Kiröhögtek?

– Ki. Ma az osztályban. Mert nem azt mondtam, amit hallani szerettek volna.

Talán még sosem láttam ennyire közel a síráshoz, de most se sírt. Csak percnyi szünetet tartott.

– Ha tőled azt kérdeznék, mit hoznál át az igazságos király uralkodásából a mi korunkba? Mi az, amire ma is nagy szükségünk volna? Mit válaszolnál?

Gondolkodás nélkül vágtam rá.

– Az igazságosságot.

Elégedetlen volt a válasszal.

– Ha nem csak rávágnád, ha gondolkodnál rajta, akkor mit mondanál? Ha te volnál a király, az igazságosságot hogyan érnéd el?

Értetlen képet vághattam.

– Várj egy kicsit – folytatta türelmesen –, megmagyarázom.

Kényelmesen elhelyezkedett.

– Akikkel gazságokat műveltek régen, azok nem kerültek a király színe elé. Akik a gazságokat művelték, azoknak volt annyi eszük, ha több sokszor nem is, hogy nem kötötték a király orrára. Őelőtte aranyosak voltak. Akkor gonoszkodtak, ha távol voltak tőle vagy azoktól, akik megtorolhatták bűnüket. A szegényeket, becsületeseket, gyöngéket egyre jobban fosztogatták. Ha nem voltak szem előtt, visszaéltek csúnyán a hatalmukkal. Hogy biztonságosan folytathassák az idők végtelenségéig jól jövedelmező mesterkedéseiket, ráérő idejükben a hatalmasabbak talpát nyalogatták. Így volt, igaz?

– Valahogy így.

– Na. Ha a király igazságot akart tenni, meg kellett ismernie a valóságot, amit gondosan rejtegettek előle. Mit tehetett? Álruhában járta az országot, amikor épp nem háborúzott valamerre. Így aztán nem tudtak elrejteni előle semmi galádságot. Amíg nem ismertek rá, a jelenlétében, sőt vele is ugyanolyan rondán viselkedtek, mint másokkal, máskor. Ahogy szoktak. Láthatta a valódi helyzetet. Igazságot tehetett. Akkor. De lásd be, ma senki nagyember nem ölthet álruhát. Az ábrázatukat mindenki ismeri. Még a családtagjaikat, a kíséretükben levőket is mutatja a tévé a reptéren, mindenfelé. Ezen nincs álruha, ami segít. És akkor hogyan tudhatják meg, mi az igaz, mi a hamis?

– Álruha nélkül.

– Hogyisne. Nem tudod, aki nagyember elé kerül, a legszebbre mázolt arcát mutatja. Ami a leghasznosabb. Akkor meg hogyan ismer meg igazságot, igazságtalanságot szegény nagyember? Ha csak retusált képekkel találkozik, megszépített, elferdített eseményekkel?

– Megkérdezi a tanácsadóitól.

– Hát ennél a használhatatlan álruha is jobb ötlet. Kitűnően élő tanácsadóitól előre meg kell kérdeznie, jó-e az, amit tesz, vagy tenni enged. Mindent meg kell beszélnie velük. Csak nem kívánnád, hogy kockáztassák nagyszerű életüket, kiváltságaikat, a kellemes talpnyalogatást csak azért, hogy nem hízelgő igazságokat közöljenek? Esetleg nem is rossz szándékból hazudoznak, épp csak ahhoz nem értenek, amiről véleményüket kérik? Vallják be tudatlanságukat? Még mit nem? Jobb, ha magabiztosan hülyeségeket beszélnek. Később meg ragaszkodnak hozzájuk akkor is, amikor már megmutatkoztak az eredmények, és csak a süket, a vak nem veszi észre, mekkora bajt csináltak. De nem visszakozhatnak, nem tévedhetnek. Nem kockáztatják kényelmes tanácsadóságukat. Végtére is káruk nem származik belőle. Nem a maguk kárára tévedtek.

– Igaz – ismertem el rosszkedvűen. – Te mit mondtál, mit hoznál át a mi korunkba? A fekete sereget? A győzelmeket? A harcokat? A Corvinákat? Mit?

– Azt, amit az osztályban mondtam, és kiröhögtek érte. Az udvari bolondot.

– Megleptél.

– Miért? – csodálkozott, két tenyerét ég felé nyújtva. – Fontos állás. Mindig, mindenkinek megmondhatja az igazat. A tévé nem mutogatná, nem ismernék föl. Csak a fontos embereket mutogatják. Ki a fene törődne egy bolonddal? Ha meg nem ismernék föl, neki senki sem mutogatná jobbnak magát. Így nem a megszépített, a valódi valóságot ismerné meg. Arról számolhatna be, ha kérdeznék. Bolond. Hülyéskednie kell, hízelegnie nem. Arra van elég nem bolond nagyember, meg az őket körülvevők. Az udvari bolond minden kötöttség nélkül igazat mondhat. Nincs ellenfele, nem kell jó tanácsokat lehurrognia csak azért, mert másik csoport tagjától hallja. Nincs saját tábora. Nem kell hülyeségekért lelkesednie csak azért, mert valaki közülük ajánlotta. Bátran mondhatja jónak a jót és rossznak a rosszat. Hasznosnak a hasznost és károsnak, ami árt. Megtorlás nélkül becsületes lehet. Aki figyel rá, eljuthat akár az igazsághoz, igazságossághoz is.

– És ha téved? Előfordulhat, nem? Átverhetik. Szófacsarás, látszat megtévesztheti. Ő sem volna csalhatatlan.

– Nem. De nem kell tévedéséhez ragaszkodnia tekintélye védelmében. Mert bolond. Nincs tekintélye. Nem semmi. Nem kell akarnia, hogy mindentudónak tartsák, ha egyszer nem az. Beláthat tévedést, hibát. Változtathat rajta. Udvariaskodnia se kell. Jól fölépített becsapást rezdülés nélkül végighallgatnia. Belebukfencezhet, belekukorékolhat, akár belenevethet osztályon fölüli baromságokba, akármilyen komoly képpel tálalják. Elhangzásuk pillanatában kinevettethet hamis érveket, bármilyen jól hangozzanak is. Értsd meg, neki nem kötelező előregyártott elképzelésekhez ragaszkodnia. Különleges helyzetében megismerheti a valóságot, még figyelembe is veheti. És közölheti a tényeket minden gátlás nélkül. Bolond. Nem bánthatják, ha az igazat mondja. Őt nem. Védi a csörgősapkája.

– Meggyőztél. Fontos szerep. Ha királlyá választanak, semmiképpen nem nélkülözöm majd.

Várt. Talán hogy győzködjem, vegyen részt mégis a versenyen? Talán megnyugtatást, nem mindig történik így. Hiába. Én is csak kérdezni tudok. Hallgattam.

Megköszönte a kölcsönkönyveket, addigi segítségemet. Elment.

Mi mindent kellett tapasztalnia általános iskolás életében, amik meggyőzték, csörgősipka nélkül nem megy.

A kiskacsa sárga

AZ ORVOS a mozgást tiltotta, a fájdalom betartatta utasításait. Ágyban maradtam.

Berci, a dog, ott csodálkozott mellettem napokon át, miért nem megyünk már valamerre.

Két hölgylátogatóm érkezett, anya és lánya.

Ágnes, az anya, vacsorát készített. Klári beszámolt a nap legfontosabb eseményeiről.

– Iskolaérett vagyok. Holnap beiratkozom.

Büszkén mondta. Nem akartam elkedvetleníteni, de szívesen vettem volna, ha kap még egy esztendőnyi szabadságot.

Játszani hívta a kutyát, de az csak füle mozdításával jelezte, hallja a hívást, érti, mit akar tőle. De nem mozdul mellőlem, nem megy sehová.

– Berci most mért nem játszik velem? Ő is beteg?

– Nem. Amióta feküdnöm kell, nem hagy magamra. Vigyáz rám.

Klári letette a kis labdát, amellyel a kutyát csalogatta. Mellém ült.

– Mert szeret téged – világosított föl komolyan. – Azért.

Nemrég olvastam, ezt a szót, szeret, már nem lehet leírni. Senki el nem hiszi, hogy ma még kimondja valaki.

Akkor sem fogadtam el a kioktatást, korszerűnek tűnő megállapítást. Most meg tanúsíthatom, iskolaérettség táján még elhangzik. Pátosz nélkül. Természetesen.

Klári tovább magyarázott.

– Dino, az én kutyám, meg engem szeret. Amikor beteg voltam, ő sem mozdult el az ágyam mellől. Vigyázott rám. Kiabált, ha megszomjaztam, meg akkor is, ha álmomban lecsúszott a paplan.

Hosszan sorolta, mi minden történt betegsége alatt. Mennyit segített Dino, a kutyája.

Közben figyelt, értem-e, hiszem-e mindazt, amit mesél.

Elhittem. Természetesen.

Kertes házban laknak. Dino szabadban nőt fel. Hogy tilos-e belépnie a kitűnően ápolt lakásba, vagy jobb szeret odakinn maradni, nem tudom.

Örül, ha meglát, az ajtóig kísér.

Tovább soha.

Klári mégis az igazat mondta.

Tudtuk mind a ketten, ha Dino átléphette volna az előszoba bűvös küszöbét, minden pontosan úgy történt volna, ahogy elmesélte.

Ők ketten mit sem tehetnek arról, hogy a valóságban soha nem történhet meg.

A következő napok bizonyították, Klári komolyan gondolja ezt a dolgot a szeretettel és avval, hogy az ember nem hagyja magára a bajban azt, akit szeret.

Mindennapi látogató lett.

Könnyíteni kívánt helyzetemen, ahogy tudott. Hozta díszes dobozát, fölhúzta. Meghallgattuk az Óz zenéjét, a dalt a szivárványról.

– Nem viszem haza – mondta. – Maradjon nálad, hallgathatod akkor is, amikor én óvodában vagyok.

Tegnap vadonatúj filctollait hozta el. Nagy tálcát tett a paplanomra.

– Rajzolj nekem egy kiskacsát – kérte.

Megtörtént. Kivételesen fölismerhetőre sikerült.

– Színezd ki te – mondtam.

Nézegette filctollait.

– Nincs sárgám.

Nem töprengett túl soká a megoldáson.

Kékkel, zölddel, pirossal csodakacsát varázsolt.

Csillagszemű csodakacsát.

Mindig így történik.

Nem vitatkozik. Egyéni módszerrel oldja meg fölmerülő problémáit.

Amióta az iskola szóba került, mindenkitől érdeklődött, mit fog ott csinálni. Tanul majd írni, olvasni, számolni, énekelni, tornázni, rajzolni – világosítottuk föl.

Rajzolni, énekelni tud, nem nyugtalanította. Tornára régóta jár, mindig bemutatja új gyakorlatait.

A betűket akarta előre megismerni.

Édesanyja türelmesen magyarázta, majd megtanulja a többiekkel. Nem jó az, ha unatkozik, az sem, ha fitogtatja tudását.

Nem vitázott.

Leíratta a nevét kisbetűvel, naggyal. Megtanulta. Utána az enyémet. Majd a szülei, rokonai, barátai következtek. Dani bátyja nevét maga állította össze Dino kutya betűiből. Bercit a szigorúbb Bertalan formában is le tudta írni.

Úgy lett, ahogy akarta.

Ha netán eszébe jut a számokkal is gyorsan megismerkedni, bízvást rátalál a trükkre, ahogy sikerül.

Nézegettük a valóban szép csodakacsát. A csillagszeműt. Ő itt-ott igazított a színeken.

– Mennyi az idő? – kérdeztem.

Íróasztalomról ágyamhoz hozta az órámat.

– Fél hat. Mindjárt itt lesznek Péterék.

Úgy tudtam jó barátok.

Klári visszavitte az órát. Gondosan helyezhette el az asztalon, mert elég soká tért vissza hozzám.

– Nem szeretem Pétert – mondta határozottan.

Sok értelme nem volt okokról faggatni. Ha akarja, elmondja magától. Meg idő se volt. Csöngettek.

Váratlanul ért, a két gyerek nem viselkedett értelmesebben, mint a felnőttek.

Amit az egyik javasolt, a másik azonnal elvetette. Hülyeségnek tartotta. Fügetlenül attól, valójában volt-e kedve hozzá. Tiltakoztak, a világért el nem fogadták volna, amit a másik mond.

– Csináljunk fagylaltot. Tejszínhabot is verhetünk föl hozzá – próbáltam enyhíteni a feszültségen.

Emlékeztem nemrégi jókedvű fagylaltgyártásunkra.

Péter már ugrott a hozzávalókért, amikor Klári elhúzta a száját

– Nem jó. Majd hozok neked holnap igazit, termoszban, ha szereted – ígérte. – Ne félj, nem felejtem el.

Nem féltem.

Sose hittem volna, hogy képes lemondani kedvenc eledeléről, csak borsot törhessen haragosa orra alá.

– Inkább nézzük meg a tévében a mesét – javasolta.

– Hülyeség – tiltakozott Péter.

A Hupikék törpikéket sugározták. Más körülmények között nemhogy egy részt, egyetlen kockát se volt hajlandó kihagyni.

Semmit nem lehetett kettőjükkel kezdeni.

Péter elhozta húsvéti ajándékát, bűvészfölszerelését. Néhány trükköt már megtanult. Kész volt bemutatni valamennyit.

– Csak kicsiknek való – tiltakozott Klári –, akik még mindenfélét elhisznek.

Pár hónappal idősebb Péternél.

Egyre jobban elmérgesedett a helyzet. Azt is a másik rovására írták, hogy nem tehették azt, amit szerettek volna, mert a másiknak jutott előbb eszébe. Nemhogy szelídíteni nem lehetett egymásnak feszülő indulataikat, minden közeledési próbálkozás mélyítette az ellentéteket.

Ugyanazt szerették volna mind a ketten, mégis dühödten tiltakoztak.

Lassan hasonlítani kezdett a légkör a felnőttek világához.

Szántam magunkat az elrontott délutánért. Úgy örültem, hogy jönnek, és már-már alig vártam, hogy vége legyen a kellemesnek, vidámnak ígérkezett napnak. Meg se hallották, meg se várták, mit mond a másik, már csattant a nem.

Klári váratlanul visszahozta a tünedező, értelmes, tiszta gyerekvilágot.

Péter meglátta a színes, csillagszemű csodakacsát.

– Ez mi? – kérdezte kötekedve. – Mi a csuda?

– Kacsa – mondta Klári. – Kiskacsa.

Péter visszadobta a rajzot a tálcára.

– Az nem lehet. A kiskacsa sárga.

Klári igazított szemébe hulló haján.

– Igaz – mondta. – A kiskacsa sárga.

És gondosan eltette csillagszemű csodakacsáját táskájába, kék, zöld, piros filctolla mellé.

Nem mentegetődzött.

Tényekkel soha nem vitatkozott.

Hogyan is tehetné? Hatéves múlt, iskolaérett. Ebben a korban már nem hülyéskedhet az ember.

Találkozás királynővel

TERASZON várom Gertrúdist.

Pontos. Mosolyogva ül le szemben velem.

A meglepődéstől bámulom.

– Csalódást okoztam?

Dadogok.

– Ne legyen ilyen zavart. Nem az én hibám, hogy kitalálnak egy képet, és ragaszkodnak tévedésükhöz akár évszázadokon át.

Mosolyog.

– Férfiasnak tud. Darabosnak, aki alatt csak úgy reng a föld. Tenyeres-talpas, erőszakos és nagyon kellemetlen perszóna vagyok. Ezt várta?

Elnyomom cigarettámat.

– Gonosz hatalmamban tartottam jó királyukat. Én, minden baj, bánat oka. Igaz?

– Igaz.

– És mivel értem el sikereimet? Zord külsőmmel? Mi a titkom? Erőm?

– Szépsége. Vonzereje. Nőiessége.

Már nem mosolyog.

– Akkor miért nem erről beszélnek? A legparányibb részletekben sem viselik el a valót? Nevetséges. Kérdeztem Ágnes testvéremet, Fülöp Ágost francia király hitvesét, ő mennyiben befolyásolta, mennyire alakította a franciák történetét? A kérdést se értette. Nem csoda. Fülöp Ágost erős volt, merte vállalni vágyait. A gyönge Endre nem.

– Úgy írják a régi krónikák, ön irányította a királyt.

– Szerettük egymást, ismertem a vágyait. Ha arra akartam rávenni, amit maga is akart, megtette. De csak azt. Nem túl hízelgő. Igaz.

– Többféleképpen emlékeznek meg önről a régi iratok.

– Tudom. Akik nem akarják elfogadni, hogy Szent Erzsébet anyja, Szent Margit nagyanyja olyan, mint én, azok megszépítenek. Nem a külsőmet. A lelkemet, jellememet. A királyukat dicsőíteni szándékozók elrondítanak kívül-belül. Akik nagy összefüggéseket szeretnek fölfedezni, mindkettőnket fölmentenek. A hanyatló középkor, születő újkor számlájára írják a történteket. Ki-ki a maga céljai, kedve szerint. Nincs szánalmasabb, higgye el, mint amikor már csak a saját hazugságukba képesek megkapaszkodni. Értelmetlenebb sem.

– Az igazat szeretném hallani.

Most ő zavart.

– Tisztában van avval, mit akar? Az igaz nem föltétlenül az, amit tudni szeretne. Ha kérdi, én csak az igazat mondhatom. Már leváltak rólunk a hazugságok. Nincsenek érdekeink, céljaink. Csak azt mondhatjuk, ami történt és ahogy történt. Szépítés nélkül.

Kis szünetet tart, hagy gondolkodási időt.

– Arra kérem, azt mondja el.

– Néhány múltkutató már ráfázott. Tetszetős elméleteket alakítottak ki, elégedettek voltak velük. De itt, bármilyen jól hangzottak is, nem erősíttettek meg. Megismerték a valót, annak ismeretében hangoztatták továbbra is hamis tételeiket. A többség ezt választotta. Másik lehetőség lett volna mindent elölről kezdeni. Belátva korábbi tévedésüket. Erre alig akadt vállalkozó. Nem kellemes egyik lehetőség sem.

– Nekem nincsenek előre gyártott elméleteim. Különben se szoktam elképzeléshez válogatni össze a tényeket. Örülök, amiért fogadott.

Újra mosolyog.

– Megtehettem, maga veszélytelen. Soha nem foglalkozott politikával. Soha nem is fog. Ha magával beszélek, nem szükséges minden szavamra ügyelnem. Ha elkotyognék bármit a jövőről, ami szigorúan tilos, ha olyat kotyognék el, ami a maga jelene következménye lesz, akkor sem használná föl semmire. Nincs rá lehetősége.

– Már hogyne volna. Megírom a riportot önnel. Közzéteszem minden szavát.

– Azt megteheti, annak nincs hatása. Legföljebb magát kedvelik majd még kevésbé és még kevesebben. Megszokhatta. De használni senki nem fogja, amit tőlem megtudott. Nem szokták. Meg se hallanak mást, csak azt, ami kedves fülüknek. Mármint azok, akik tehetnének valamit, változtathatnának. A többiek meg hiába értenek mindent, semmit nem tehetnek. Nincs cselekvési lehetőségük. A bukás egyenes útja ez.

Szánalommal folyatja.

– Ne keseredjék el, nem szabad. Béla fiam is mindig elszomorodik, amikor látja, mindazt, amiért oly drágán megfizetett, senki nem használja. Kivétel csak ha nagyon nagy már a baj. De elkeseredéseikor egy Epiktétosz nevű mindig megvigasztalja. Azt mondják, rabszolga volt, de alig hihető, olyan nagyszerű ember. Vigaszát maga is megszívlelheti. Az ember dolga annyi, kimondja a megismert igazat. Megteszi, ami szükséges. Időben. Béla fiam egyetlen fölismert tévedéséhez sem ragaszkodott. Változtatott, amint rájött a hibára. Ki mit gondol erről, az nem az ő dolga. Maga is csak a lehetőségei határáig mehet el. Megírhatja becsülettel, amit megtud. Ennyi. Hogy használják-e, nem magára tartozik.

– Ismerem Epiktétoszt. Sok keserűségen átsegített.

– Nem azért jött, hogy Epiktétoszról társalogjunk.

– Nem. Van egy drámánk. Önről szól, Bánkról, Endre királyról.

– Ismerem. Mindig szomorú a költő, aki írta. Nincs rá oka. A sok múltkutató közül ő közelített legjobban a valósághoz.

– Nem bánik kesztyűs kézzel önnel.

– Hogy mondhat ilyet?

Őszintén visszautasító.

– Annál a kínos kis incidensnél, amikor a testvérem szégyenszemre csak erőszakkal bírta megszerezni Bánk nejét, altatót adat be nekem, ne tudjak semmiről. Megteremti az ártatlanságomat. Kedves tőle. Az is, hogy nem Bertold kalocsai érseket fűzte történetébe, akivel mindez megesett, csak a szegény kis Ottó herceget. Az érsek rovásán túl sok volt e nélkül is. A pápa kedvünkért érsekké emelte. Megbánta, amikor tudomására jutott, csak írni-olvasni tud. Tanulatlan, tudatlan ifjú, akit csak szeszélyei érdekelnek. Jól éljen, mindegy, milyen áron. A végén még engem is meglopott, akinek mindent köszönhetett.

Nem értettem.

– A pápa, amikor rájött, az érsek alkalmatlan hivatalára, miért nem váltotta le?

Csodálkozik naivitásomon.

– Az nem olyan egyszerű. Tudta, végletekig védem testvéremet, harcolok kierőszakolt rangjáért. Az ember igyekszik gondoskodni a rokonairól. És sajnos nem válogathat közöttük. Szép is volna. Ez okos, az nem, ez becsületes, az nem, ez ért valamihez, az semmihez. Nem így mérik. Rokon, támogatni kell törekvéseit. Ha irreálisak, akkor is. Miért csodálkozik? Endre se tudott egész hosszú uralkodása alatt megválni senkitől, akit kinevezett. Amikor botrányossá váltak posztjukon, megcserélte másik szintén használhatatlannal. Hol itt, hol ott, de minden semmire se jó ember maradt. Becsvágyát kielégítő magas poszton.

– Nála talán érthető. Hálás volt az őt trónra segítőknek.

– Ne legyen gyerek. Amíg futotta a keresztes háborúra kapott pénzből, addig megfizette híveit. Utána már csak ígérgetett. Majdani birtokot, hivatalt. De hol volt annyi birtok, főhivatal, amennyit jutalmul fölkínált?

– Csak pénzért, jutalomért vásárolt híveik voltak?

– Ezek alapföltételek. Két ízben is el kellett árulniok fölkent királyukat miértünk. Az apát és a gyermeket. Nem kívánhattuk ingyen. Hívek nélkül nem tudtunk volna polgárháborút kirobbantani. Kockára tették az életüket is. Gondolja, ha azt mondjuk, ugyan már tegyétek föl mindeneteket azért, mert mi szeretnénk uralkodni fölöttetek, azt akarjuk, miénk legyen a hatalom, akkor tolongtak volna? Nem könnyű játék az ilyen. Megvádoltuk a királyt, hogy tetteit csupán szeszélyei vezérlik. Ez nem volt elég a lázadáshoz. Akkor jött az idegen érdekeket érvényesít, az ország rovására. Mi majd fölszabadítjuk őket az idegenek, a pápa uralma alól. Az ország érdekeit tartjuk szem előtt. Jólétet teremtünk, elégedettséget. Nem engedjük zsarolni az embereket. Békében, igazságos törvények szerint él mindenki. Ilyesmiket ígértünk.

– Pillanatig se gondolták komolyan?

– Komolyan gondoltuk, hogy meg kell szereznünk a korlátlan hatalmat. Más törvények érvényesek, amíg megszerezzük, megint mások azután. Nagy a családom, sok a jó barát. Méltó módon gondoskodtam mindegyikükről. Különben, azt is tudnia kell, azok az igen könnyen föllázítható urak meglepően feledékenyek voltak.

– Amiért megfeledkeztek esküjükről, a királyhűségről?

– Többek között. Fölkent királyuk halála után megkoronázott fia ellen is lázadtak. Hogy férfi kell a trónra, nem gyerek. És akár hiszi, akár nem, még abban az esztendőben, amikor meghalt az elüldözött gyerekkirály, Endre sereget tudott gyűjteni halicsi hadjáratához. Ott is gyerek került a trónra, ott is el akarták üldözni. Honfitársai az idegen gyereket az életük árán is védték. Nem fura? Pár hónap telt csak el, s már nem gondoltak avval, hogy ők is elűzték a kis királyt. Lelkesen mentek idegenbe védeni az ártatlan gyermek jogait.

– Drámaírónk szerint Endre azért verekedett Halicsért, hogy kisebbik fia majdan ne veszélyeztesse bátyja hatalmát. Legyen egy bár kicsi, de saját birodalma. Hosszú időre békességet akart teremteni a trón körül.

– Endrét soha nem érdekelte a béke. Gyerekként Halics ura volt. Elűzték. Soha nem tudta megemészteni. Elfogadni. Évtizedeken át verekedett. Kifosztotta a saját országait, vágóhídra hurcolta a népét, a kardforgatásra képes embereket. Bármit föláldozott, csak Halicsot visszaszerezze. Halicsot, ami soha nem volt igazán az övé. Nem olcsó mulatság az ilyen. Még a pápa, akinek nem dolga világi hatalmakat védeni, még a pápa is intette Endrét, hagyjon föl véres ábrándjával. Törődjék a saját népével. Nézzen körül a saját országában. Meglepően sok megoldandó föladatot talál.

Elcsodálkoztam.

– A pápa? Önök azt ígérték, kivonják magukat, országukat a hatalma alól.

– Valóban. Mielőtt megszereztük a trónt. De utána?

– A nép gyűlölte az idegeneket. Önt is.

– Észrevettem. A nép azt gyűlöli, ami ellen lázítják. Idegenek, ugyan. Endre anyja francia, az exkirálynő, Imre özvegye spanyol. A többi királynő is mindig idegen volt. Elhagyott hazájukból hozták kíséretüket. Mégis, csak énvelem volt bajuk.

– Talán a többiek nem voltak oly igen családszeretők, mint ön. Nem foglalt el kíséretük, családjuk minden birtokot, hivatalt. Mindent, ami jövedelmező. Az ön kiterjedt családja, baráti köre viszont kitúrt a helyéből mindenki mást. A magyarokat. Ezért zúgolódtak, lázadoztak ön ellen.

– Sikerrel. A király miattuk hagyta Bánk bánt a nyakamon.

– Néha úgy érzem, az önök története modern krimi.

Gondolkodott.

– Jól érzi – mondta kis idő után. – Az. A király idegenben verekedett, az ország gondja mind rám maradt. Nem bántam rosszul a környezetemmel, mindnyájan jól éltünk. Közöltem az igényeimet, teljesítették minden kívánságomat. Ezért kellettek a hivatalokba, birtokokra olyanok, akik gondolkodás nélkül intézkedtek. Mire mentem volna olyanokkal, akik fontolgatnak, méregetnek? A maga szempontjából mindig mindenkinek igaza van. Én Erzsébet lányomnak gyűjtöttem vagyont. Amikor Thüringiába vitték, megígértem, küldök utána rangjához méltóan ékszert, aranyat. A többiek azt tettek a pénzükkel, amit akartak.

Nem bírom megállni, hogy ne mondjam.

– Az ön uralkodása végén Oxfordban néhány professzor elavultnak tartotta egyetemüket. Kiváltak régi intézményükből, és megalapították a cambridge-i egyetemet. Ott így gazdálkodtak a pénzzel.

– Hallottam róla. Az enyéim is csinálhattak, amit akartak. Egyetemet nem akartak, nem alapítottak. Mért tették volna? Könnyebb tanulatlan néppel elbánni. Igaz a vád, néptől, nemesektől mindenüket elszedtek. A kisemmizettek morogtak. Ennyi jogot meghagytunk nekik. Simán ment minden, amíg Bánk nem maradt idehaza. Vadember volt, jelenléte megzavarhatta volna jó sínen gördülő kis ügyeinket. Veszélyeztette megszokott, kellemes életünket. Nem csoda, hogy megpróbáltuk leszerelni. Megszédíteni kinccsel, könnyű élettel, gyönyörű nőkkel. Egyik sem érdekelte. Nem maradt más, feleségét kellett kézbe venni. Ha valaki, ő elbánik vele, reméltük.

– Ezért vitették az udvarba?

– Ezért. Ruhaköltemények, ékszerek, mindennapi mulatozások közé. De ő se szédült meg. Kincstől, mulatságtól nem. Kapóra jött az érsek föllobbanó szerelme.

– Szerelme?

– Vágya, hiúsága. Mindegy. Nem hallgatta meg. Holott ha házasságtörő, akkor nyertünk. Tiszta üzlet. Mi titokban tartjuk viselt dolgait, ő cinkosunk lesz. Leszereli, a saját érdekében is, hites urát. Ez se ment. Csak erőszakkal végül. Nem bántam. Új helyzet, alkalmazkodtunk hozzá. Leplezzük szégyenét, cserébe nem hagyja ellenünk fordulni Bánkot. Mehet minden tovább zavartalanul. Hát nem kikiabálta az a kis majom? Olyan kitűnően, körültekintően rendeztünk el mindent. Bánkot eltávolítottuk. Elküldtük, járja be az országot. Kényelmessé tettük a remélt szerelmet. Hiába.

– Nem jelentett veszélyt, ha Bánk egyszerre látja meg a nép kiszolgáltatottságát, nyomorát mindenütt? Hogy esetleg a megnyomorítottak mellé áll?

– Kockázat volt valóban. De ha szeretett hitvesét cinkosunkká tesszük, ha sikerül, akkor nincs baj. Zsarolt jövedelmekből dőzsöltünk. Aki részese, nem kérhet számon, nem léphet föl ellenünk. Parányi idő elég lett volna. A jólétet gyorsan megszokja bárki, nehezen mond le róla nagy szavakért. Becsület, jog, jogtalanság. Ugyan. Mindenki megvásárolható, így tudtuk. Tévedtünk. Ezért krimi, ami végül megtörtént. Hogy megöltek.

– Bánk magánsérelmei miatt állt a lázadók közé? Csak amiatt?

– Nem. Igaz, evvel vádolják számosan. De nem igaz. A maga bőrén is azt az erőszakot, jogtiprást érezte, amelyet országjárása közben tapasztalt. Választania kellett, a néphez marad hű, vagy a király családjához. A népet választotta.

– Nem volt túl nagy kockázat egy szelíd nőre tervet építeni?

– Minden nagy kockázat, ami jogtalanságot véd. A megtorlás elérheti a legpontosabban, leggondosabban tervezőt is. Általában el is éri. De erre előre gondolni sem szabad.

– Nem egyedül dőzsölt, végül mégis mindenért ön fizetett.

– A hatalomnak ára van. Annak is, ha vágyainkat lehetőségnek hisszük s a szerint élünk. Nincs más mód, az erőszakkal kell szövetkezni. Ábrándkergetéssel nem könnyű uralkodni. Endre gyermekálmait kergette. Bármi áron, de megmutatja, újra ő uralkodik Halicsban. Sok értelme nem volt, nem is lehetett. Akit támadnak, az védekezhet. Győzhet is. De Halics legalább valóban létezett. Én hatalmas, dúsgazdag birodalom urának tudtam magamat, amiből egyetlen betű sem volt igaz. De én e tudat bűvöletében éltem. Bizonyítódtak a lehetőségek, teljesítették minden kívánságomat. Hogy milyen áron, nem az én gondom volt.

– A nép nem bírta a terheket.

– A nép mindent elbír, ha nem lázítják. Tűr, mint a barom. Nyög, koplal és fizet. Morgolódik. Istenem. Joga van hozzá, ha csöndben teszi.

– Béla fia más utat keresett.

– Eleinte nem. Meg akarta torolni halálomat. Eltüntette mind, akinek köze lehetett hozzá. Alig maradt az országban, aki konyított háborúskodáshoz, harcedzett volt. Visszavette a birtokokat, melyeket mi adományoztunk. Így akarta erősíteni a királyi hatalmat.

– Idegenektől vette vissza.

– Mindegy. Nem kedvelte őket. Ő is lehetőségnek hitte vágyait, amíg a tatárok helyre nem billentették a fejét. Azután könnyebb volt.

– Könnyebb? Fölégetett tájakon, romokon, elpusztítottak hulláján? Az országot újból föl kellett építenie.

Mintha kissé ingerült lett volna.

– Miért szeretik úgy a nagy szavakat? Nem országot épített, azt nem is lehet. Visszatért a pusztítás után, látta, hegyeken épült várak, folyók közelsége, sűrűn lakott területek menedéket adtak a kevés életben maradottnak. Elbúcsúztatta ábrándjait. Már nem erős királyi hatalmat akart, bosszút állni évtizedekkel korábbi megöletésemért. Nem volt ideje játszadozni. Már csupán a valósággal gondolt. Ráébredt, a legfontosabbak az emberek. Behívott mindenünnen idegeneket. Nem barátokat, családtagokat, kedves, szórakoztató ismerősöket. Olyanokat, akikre szükség volt. Akikben megbízhatott. Hegyeken adományozott birtokokat, a föltétel: erős várat építenek. Minden joghoz kötelességet társított. Aki nem teljesítette, attól visszavette az adományt. Híre ment, ha bekövetkezett. Az urak óvatosak lettek. Nem merték zsarolni, irreális adókkal sanyargatni a várnépet. Szükség volt a munkájukra, a saját érdekükben. Könnyebb helyzet, mint a miénk volt. Nálunk az alkalmasságot rokoni, baráti kapcsolat helyettesítette. Az nem változott. Ezért maradt mindenki, ha nem is megszokott helyén, de a hatalomban. Béla, akit alkalmatlannak talált, leváltotta. Nem csereberélt. Semmilyen csoportocskát nem hagyott hatalmaskodni a többiek fölött. Az Aranybullából átvette, egy főember csak egy hivatalt tölthet be. A vágyait jövedelméhez alakította. Nem vágyakhoz zsarolt jövedelmet. Elérte, mindenki ott dolgozott, amihez a legjobban értett. Alkalmasságukon túl semmi más nem érdekelte. Vallási különbség sem. Zsidókat, mohamedánokat képességük szerint, egyenjogúként alkalmazott. Megszerezte hozzá a pápa beleegyezését. Így a hegyeken várak épültek, a folyók mentén sűrűn lakott települések, városok. Nem élt nagy szavak bűvöletében. Évek múlva, ahogy ön mondaná, fölépült, védekezésre alkalmas volt az ország. Munka, hozzáértés, tisztesség alapjára épült. Béla azt tette, amire valóban szükség volt.

– Mégis sokszor vigaszra szorul ahelyett, hogy elégedett volna. Ön mondta.

– Igaz. Rám a bűneim miatt emlékeznek, rá a tatárdúlás miatt. Holott élete nagyobbik fele azt példázza, a hatalom felelőssége óriási. Ráébredni tévedésre, azonnal kiigazítani. Túllépni hibás képzelgéseken. Érdem, nem érzelem szerint kormányozni, juttatni címet, rangot, birtokot. Ez a hatalom ára. A többi népbutítás, zsarnokság, zsarolás. Rossz nézni, mennyire nem törődnek drágán megszerzett tapasztalataival. Ha nagyon nagy a baj, rövid időre élnek velük, használják. Azután újra elfelejtik. Valóban elkeserítő. Látja a felénk közeledő idős urat? Ő Béla fiam. Értem jön.

– Már? Még annyi megválaszolatlan kérdésem maradt.

– Találunk alkalmat a folytatásra.

– Kegyes hozzám.

– Szánom. A mi krimink, ahogy mondja, a mi életünk legjobb értője kollégája volt. Hiszem, folytatódik a hagyomány. Bár az ő közléseit se használják érdemük szerint. Maga se jár jobban, tudnia kell.

Fölnevetett.

– Közzé teszi riportját, szellő sem rezdül. Ha a nép megroppan, és megroppan, vihar támad. Tűz. Kevés lesz a vízágyú.

Műsorváltozás

LÁNYRÓL mesélt, aki bajban van.

Ragyogott a nap. Meccs kezdetét vártuk. Még volt idő.

– Tehetek valamit? – kérdeztem.

– Nem. Magam verekszem végig. Ne piszkáljanak miattam.

– Megszoktam.

Tudta ő is. Érezhetően ki akart hagyni a verekedésből. Nevetve mondta:

– Olvastam, az ördög ravasz, de az ember ravaszabb. Meglátom.

Még nem volt harmincéves.

Nem mondott többet a lányról, a bajról. Bekapcsolta a készüléket.

A képernyőn vihar tombolt. Fölázott pályán tócsák csillogtak. Változott a kép. A bemondó közölte, elhalasztják a mérkőzést. Kupaszerda volt.

Kapcsolgattam, ugráltam országok között. Talán elcsípek meccset valahol. Ha nem láttam labdát, mentem tovább.

– Maradj itt! – kiabált.

Színházi közvetítés. A nyelvet nem értettem.

Kiderült, nincs is rá szükség. Az Éjjeli menedékhelyet játszották.

Furcsa előadás volt.

A színpadon senki nem szenvedett. A sivár környezet valóban menedék. Kés, ököl és hogy használják, ha kell, mindennapjaik tartozéka. Ilyen az életük. Erőseké, egészségeseké közülük. Aki beteg, vagy talpra áll, vagy meghal. Nincs mit kapálódzni ellene. Minden egyszerű volt, természetes. Nem szánták se magukat, se egymást.

– Az ember nem arra való, hogy szánalommal megalázzák. Valahogy így írta Gorkij, ugye? – kérdezte a szünetben.

– Így.

Az előadásban csak jelen létezett. A perc. A múlt ugyanolyan mese volt, mint az épp olvasott regény részlete. Jövő nem volt. A holnap senkit sem érdekelt.

Furcsa fénytörésbe került valóság és mese.

Sok esztendő telt el a dráma megírása és akkori előadás között. Közben az élet lassan baktatott az irodalom után. És mindent megváltoztatott.

A változás akkor lett a legerőteljesebb, amikor a csavargó öreg megjelent.

Kiútként a valóságot kínálta.

A régen csalfa vigasz időközben lehetőség lett.

A mai néző tud alkoholelvonással kínlódó kórházakról. Sok kemény munkáról Szibériában. Azon a tájon valóban lehet új életet kezdeni. Munka jut mindenkinek. Az ajánlott kiutak valódiak lettek, a lehetőségek igazak.

Ami kiúttalan maradt, nem csupán az élet mélyére jutottak gondja.

Nem a nyomor vált erőteljessé. Ami mindenkiről szól, az erősödött föl.

A fiatal nő gyűlölete, aki pénzért öreg férjet tűr el. Képtelen kivárni a kevés időt a természetes halálig. Ölje meg valaki, azt követeli.

Szenvedélyes szerelme ahhoz elég, hogy vetélytársát gyilkolja, hogy szeretőjét gyilkosságba hajszolja. Ahhoz nem, hogy otthagyja a várható vagyont. Az mindennél fontosabb. A pénz.

Fiatal harmonikázó fiú szétnéz maga körül, és már semmit nem akar. Semmit. Harmonikázik.

Az arisztokratát születési előjogai emelték az emberek fölé, a maga korlátai a helyére lökték, a többi csavargó közé. Nyomorogni. Pontosabban, kis prostituált nem könnyű életén élősködni.

Mindig mesét mond a múltjáról. Maga sem hiszi, igazat beszél. Szép mesét mesél.

A Színészt az életből viszi el, hogy mesévé vált a múltja. Mondja, mondja, mondja színpadi sikereit, alkoholtól mérgezett sorsát. De tudja, amit mond, nem történt, nem történhetett meg soha. Csak kitalálta.

Holott színház, siker, minden valóság volt.

Csak az örökös alkoholmámor változtatta mesévé, ami igaz volt valaha.

Menne meggyógyulni távoli kórházba. Visszatérni a színpadra. Csakhogy álomnak tartja elmúlt életét, és álomba nem lehet visszatérni. Valóság a napi alkohol megszerzése marad.

A menedékhely lakóit abban az előadásban nem gyötörte más, mint mindannyiunkat. Legföljebb kevésbé szép falak között.

Ha nem tör ki a távoli vihar, talán sosem jövök rá, mily megrázó dráma ez.

Lement a függöny. Ifjú barátom rágyújtott.

– Hányszor megríkatott a nyomorultak sorsa. Nem tudtam, hogy magamat siratom. Ez az előadás olyan volt, mint egy arculcsapás. Személyesen nekem. De nem. Nem fogadom el, hogy létező lehetőséggel nem lehet élni.

Kétszer annyi idős voltam. Nem volt mit mondanom.

Ő beszélni kezdett.

– Félek, nyaktörő vállalkozásnak tartod, amit akarok. Amit mindenképpen megcsinálok. Megpróbálok. Először az a lány mesélte. Nem hittem neki. Azután meggyőződtem róla. Fiúk, lányok, mindenki iszonyatos vénember hatalmában él. A lányok, ha jutni akarnak valamire, lefekszenek vele, amikor kívánja, még jó képet is kell vágniuk hozzá. A továbbiakban keresetük jó részét is oda kell adniuk. Nemcsak az ifjú hölgyeket, a pénzt is kedveli. A fiúk is duplán fizetnek. Részt kell venniük az orgiákban, keresetük nagy százalékát ők is leadják.

– Mohó torzkép.

– Az. Aki kényes, elfogy a szerencséje. Nincs karrier.

– A pasas vállalkozása nem nyaktörő, csak a tiéd? A leleplezése? Miért?

– Jók a kapcsolatai. Nem irigy. Akitől hasznot remél, azt fiúkkal, lányokkal ellátja. Nemre való korlátozás nélkül. Bármit el tud intézni. Bárkit.

– És te most nekimész. Hogy képzeled?

– Megtudom pontosan a részleteket, véget vetek a játékának. Összeszedek adatokat, bizonyítékokat. Akkor nem megy tovább.

– Kiktől? Akik kimaradtak az aranyesőből vagy akik részesei?

– Mindenki beszél. Mindenki mellettem áll. Mindenki undorodik tőle.

– Hirtelen erősebb lett az undor sok pénznél? Gyors karriernél?

– Erősebb. De nem hirtelen. Részt vettem egy orgián. Láttam.

– Nafene. Ittál?

Mosolygott.

– Órákig sétáltattam egy poharat, föltűnő ne legyek. Irtózom a szagától is. Az orgiától nem kevésbé. Józanul pokoli látvány. Márkás italoktól bamba részegek lettek. Röpködtek a rosszul használt latin, angol, francia kifejezések. Néha németek is. Mint a lerángatott ruhadarabok. Többségüket ismerem. Nappali fényben szépek, kedvesek. Tömegben gusztustalanok. Mint az a vén kéjenc zsaroló disznó.

– Mintha nem kedvelnéd túlzottan.

Elcsodálkozott.

– Kedvelem? Nem értelek. Ocsmány féreggel nem lehet érzelmi kapcsolatba kerülni. Undorodni lehet tőle.

– Gondolod, ha elmondja, aki el meri mondani, az elég?

– Kapok fotókat, videokazettákat, magnószalagokat. Ha megnézed, meghallgatod őket, megérted, miért nem bírják tovább. Mindet megkapom. Nyilvánosságra hozom, és akkor vége.

Elment. Bizakodva.

Másnap lejátszották az elmaradt meccset. Nem nálam nézte.

Hetekig nem jelentkezett.

Amikor végre eljött, dossziét nyújtott át.

– Tedd el. Az összegyűjtött anyag.

– Minek nekem?

– Talán tudsz valamit használni belőle. Regényben, drámában. Én semmit se tehetek. Eltűrik az idő végezetéig. Félnek. Mindenki fél. Otthagyni nem merik. Volt, aki megpróbálta. Ráfázott cudarul. Aki elment, annak utánanyúlt. Mindenhová.

– Ekkora hatalom? Ki hitte volna?

– Elhitette. Bizonyára van kevéske alapja. De főként az adja a hatalmát, hogy hisznek benne.

– Akiket zsarol?

– Is. Azok is, akik teljesítik a kívánságait, követik az utasításait. Nem pénzért, karrierért. Tudják, ráfáznak, ha ellentmondanak. Azért képes utánanyúlni mindenkinek, mindenhová. Azt hiszik, az Atyaúristen is mögötte áll, és büntet.

Nevettem.

– Ha kölyökkutya előtt eljátszod, menekülsz előle, félsz tőle, végül igen erősnek képzeli magát. Támad, amíg a hátsójára nem vernek.

– Ennek a vénségnek nem vernek a hátsójára. Én nem. Már nincs hol leadnom az anyagot.

– Kirúgtak?

– Ki. Máshol se vesznek át. Sehol. Próbáltam. Öcsémet, apámat is piszkálják. Miattam.

– De hisz nem hoztad nyilvánosságra.

– Nem rajtam múlt. A híre, hogy foglalkozom vele, anyagot gyűjtök, elég volt.

– És most én őrizzem?

– Hidd el, nem mindennapi anyag. Szerencsére. Elkeseredett percükben elmondták, de már nem merik vállalni, akik átélték.

Búcsúzóul még figyelmeztetett, érdemes elolvasnom.

Nem volt kedvem nézegetni. Elraktam. Amióta az eszem tudom, a mindent eltűrés ingerít.

Pár nap múlva elhozta villanyírógépét. Szótlanul letette és elment.

Hetek múlva telefonált. Találkozzunk kettőkor az antikváriumban. Fontos.

Fél négykor még nézegettem a régi könyveket. Azután hazamentem. Majd elmondja, mi jött közbe váratlanul, hogy még telefonálni se tudott az üzletbe.

Nem mondta el.

Értesítés jött. Tragikus hirtelenséggel. Temetése kedden délután. Az utolsó percben értem oda. Már nem láttam. Lezárták a koporsót.

Zene szólt. Érdemeit sorolták. Megvalósítatlanul maradt szép terveit.

Némán hallgattuk, aránylag sokan. Volt, aki sírt, volt, aki megkönnyebbült. A fölvirágzott autót kísérve találgattak. Mi késztette erre? Reménytelen szerelem? Csalódás? Véletlen volt? Több altatót vett be?

A kevesek közé tartozott, akik nem éltek altatóval. Sokszor kinevetett. Miből gondolom, hogy nem alszom el magamtól? Miért kell előre védekeznem?

A sírnál is a véletlen balesetet bizonygatták. Megegyeztek, részeg volt, többször vette be altatóadagját. Talán a szokottnál is többet ivott.

Hangosan mondtam:

– Soha nem ivott. A szagától is undorodott.

Válaszoltak. Síró lány nézett rám. Szép. Talán húszesztendős.

– Véletlen volt. Csak úgy történhetett. Sokat ivott.

Szeme, hangja könyörgött megnyugtatásért.

Bólintottam.

– Talán. Talán véletlen volt. Az ördög volt a ravaszabb.

Már elrendezték a hanton a virágokat. Indultak.

Én még álltam ott. És a lány.

A karomhoz nyúlt.

– De mi történik itt? Hát hol lakik Isten?

Elnevettem magam, mert nem tudok sírni.

– Az ördög volt a ravaszabb. Az első menetben.

Összeférhetetlen

IDŐBE telt, míg ráébredtem, az összeférhetetlen kifejezés a „hogy jön ő ahhoz, hogy igaza legyen, amikor csak nekem lehet igazam, mindent átfogó bölcsességem miatt” szinonimája.

Tapasztalataim értették meg, ha elhangzik ez a vezényszó, kétoldalú ráfázás következik. Azonnal és valóságosan, súlyos következményeket hordozón az kerül bajba, akiről kimondják. A későbbiekben, amikor a kudarc az összeférhetetlen egyén figyelmeztetését igazolja, pár pillanatig talán az is kényelmetlenül érzi magát, aki megbélyegezte. De mert a sokadik tévedés se hordoz következményt, még némi töprengésre se késztet, minden háborítatlanul marad úgy, ahogy volt. Aki figyelmeztetni merészelt, eltávolítva is hurcolja összeférhetetlensége ballasztját. Aki az ostobaságot elkövette, a kárt okozta, tekintélye, rangja, jó híre csorbulása nélkül marad a helyén. Esetenként, nagyszerűsége elismeréseképpen, emelkedik is. S hogy el ne felejtsem, a pár pillanatnyi talán kínos, néha még esetleg kissé kényelmetlen rossz érzést csillapítani igyekvők tábora vigaszt nyújt.

Erőt ad további hülyeségek megvalósításához.

Nem örültem igazán, amikor rájöttem a dolgok ilyen menetére.

Tudomásul vettem, vannak, akik jelt viselnek homlokukon.

Barátaim többnyire az összeférhetetlenség bélyegét cipelték, mások, számosabban, tévedhetetlenségük ragyogó csillagát.

Tények természetesen nem befolyásolták a jelzéseket.

Ismétlem, a kínos következményeket az viselte, aki eléggé el nem ítélhető módon a várható következményekre figyelmeztetett.

A mechanizmus a legapróbb dolgokban is pompásan működött.

Hogy mindezt illusztráljam, megpróbálok indulat nélkül mesélni el egy régi-régi történetet.

Színészről mesélek, aki ragyogó versmondó is volt.

Akkoriban már megtanultuk, tudtuk a leckét. A közönséget nem érdeklik versek. Csúnya dolog. Az talán még csúnyább, hogy minden alkalommal, ha lehetőséget kapott versmondásra, csak nagy nehézségek árán lehetett bejutni meghallgatni.

Hogy akkor mi történt volna, ha érdeklik a közönséget a versek, nem tudom. Talán a végtelenbe tolták volna ki a terem falait.

Mivel tételüket csak bizonyítani lehetett, ritka kegyként adományozták a telt házakat vonzónak a föllépés lehetőségét. Érthetően.

Látványosan cáfolta meg a közönségről kialakított hivatalos, uralkodó véleményt. Látványosan és vétlenül. Nem tett mást, mindössze verset mondott. Akkor meg mi az ördögért nézték volna szívesen, hogy tolonganak jegyekért.

Azok, akiket szerintük nem érdekelt a vers.

Ritka adottság, nem tudom pontosabban mondani, szerették egymást a verssel. Nem elírás. A versek is szerették őt. Úgy tárták föl titkaikat, ahogy kiválasztottak közül is csak keveseknek.

Egyszer, ismét összeférhetetlensége miatt, kivágták a színházból. Más országokban nagy szériákat elért sikerdarabra azt merte mondani a próbák során, baj van. Vagy a fordítással, vagy a húzásokkal, átigazításokkal, vagy csak az Isten tudja, mivel. Utána kell nézni. Ha nem hozzák rendbe, biztos bukás.

Ahogy az már lenni szokott, nem keresgélték a hibát. Őt vágták ki. Más vette át szerepét.

A darabot néhány előadás után le kellett venni műsorról. Az üresen tátongó nézőtér miatt.

A színház új bemutatóra kényszerült. Ő hordozta összeférhetetlensége legújabb bélyegét.

A kudarcot sem kivédeni, sem tudomásul venni nem hajlandókat körülnyüzsögték a vigasztalók.

Ő állás, jövedelem nélkül maradt. Nem először. Mert valóban fontosnak tartotta a színházat, hiszen az életét tette rá. Nem érzett diadalt a bukás hallatán. Rá sem ért volna diadalmaskodni.

Megélhetést kellett találnia.

Valamennyit keresett a Rádió, Televízió megbízásaiból. Megélhetés volt, ha szerény is. De volt. A maguk furcsa, sajátos körülményekhez alkalmazkodó időrendjével biztosították kevés jövedelmét Rádió, Televízió.

A színházak délelőtti próbái, esti előadásai miatt rendszeres volt az éjszakai munka. Próba, fölvétel akkor, amikor már mindenki ráér.

Versműsort készített a Televízió. Őt is behívták éjszakára.

Nemcsak versekkel készült, a föllépésre is.

Reggel, amikor elindult otthonról, szép ruháját, frissen vasalt ingét, nyakkendőjét gondosan kocsijába tette. Egész nap magával hordozta. Ha nem kerülne haza késő estig, akkor is kéznél legyen minden.

Elmúlt a nap, eljött az éjszaka.

Óvatosan karjára vette féltett holmiját, vitte föl a lépcsőkön. A Televízió épületébe érve megállt. Igazolta magát.

A rendész az előtte heverő listát vizsgálta lassan, tüzetesen.

Ő várt türelmesen, bár nem volt könnyű mereven állni, karját távol tartva testétől. Hozzá ne érjen, meg ne gyűrődjék féltett holmija.

Várt.

Hiába. Nem engedték be. Nem volt rajta a listán.

Könyörgött, kérdezzék meg telefonon, nem nagy fáradság. Csak néhány pillanat, és pótolják hiányzó nevét.

Nem tették meg. A rend a fontos. Ki-ki végezze pontosan a dolgát. Akinek nem dolga telefonálgatni, az nem telefonál. Logikus. Szép is volna, ha mindenki csinálhatná, ami épp eszébe jut. Ki-be mászkálnának az épületbe, ha kedvük szottyan, akármennyien. Megzavarni más emberek munkáját.

Hallgatta a kioktatást. Magyarázott, próbálkozott.

Ha nem jelenik meg időben, mondta, avval zavarja a munkát. Higgyenek neki. Ha soká könyörög a belépés engedélyéért, végül elkésik, ami szintén zavart okozhat.

Nem engedtek a mindennél fontosabb rendből.

Állt megalázottan. Még mindig óvta immár fölöslegessé vált szép, gyűretlen ruháját. Mutatta, érvelt. Reménykedett. Hiába. Itt be nem lép, aki nincs a listán. Akinek a listán nincs helye, annak a műsorban sincs helye. Kár erőszakoskodni. Menjen haza szépen. Nem szabad ilyen sokáig engedély nélkül itt ténferegni, zavarogni. Hagyja békén azokat, akik dolgoznak.

Kidobták. Elment.

Nem haza ment. Hozzám jött. Képtelen volt megemészteni, elfogadni a történteket.

Magyarázat után kutattunk.

Talán a műsor változott. Talán a felvétel időpontja. Talán elfelejtették a változásról értesíteni. Talán nem találta otthon az értesítés.

Hajnalig soroltunk lehetséges okokat. Lehetetleneket is.

Egyetlent nem mertünk kimondani, bár mindkettőnket az tartott rettegésben. Kirakták onnan is. Többé verset se mondhat avval az összeférhetetlen, rossz természetével.

Végig kuvaszom fejét simogatta.

Értették egymást.

A kutya gyönyörű volt. Hatalmas. Hófehér.

Mások elől el kellett zárnom. Féltek tőle. Ők ketten jó barátok voltak. A kuvasz mellette maradt mozdulatlanul, fejét a térdére fektette.

Meglepődtem.

Máskor mindig menekült az alkohol szagától. Utálta.

Ezen a nem vidám éjszakán mintha megértette volna, szükségünk van rá. Kivételesen eltűrte.

Hajnal felé már nem is találgattunk. Ittunk pogányul. Tehetetlenül.

Öröm követte virrasztásunkat. Nagy öröm. Őszinte.

Csak meghatározott időre tiltották le a Televízióból. Nem örökre. A büntetés hónapjai majd csak eltelnek valahogy. Hogy közben miből él, az kit érdekel.

Meg kell értenie, jár a büntetés. Nem jelent meg a fölvételen.

A műsort változtatni kellett miatta. Kimaradtak Ady-, József Attila-versek.

Magyarázni próbált. Nem vádaskodott.

Nem hittek neki.

Most utólag persze menteni akarja magát, kibújni a felelősség alól. Csakhogy résen vannak, nem lehet. Bűnhődnie kell.

A közönséggel együtt, hisz az élménytől a nézőket fosztották meg.

Szintén bűntelenül.

Hárman virrasztottunk azon az éjszakán hajnalig. Mi ketten és a kuvaszom.

Ő rég halott. A kuvaszom se él már.

Ő megszökött. Nem éri utol több méltatlan büntetés. Mentegetődzésre sincs többé szüksége.

Így aztán célja, értelme nincs a történetének. A szó már nem segít. Most sem segít.

Mégis, egyszer már el kellett mondani.

Ősanya

SZOKATLAN volt, hogy meghívott. Évek kialakult gyakorlatát szakította meg.

Eddig a legkülönbözőbb időpontokban állított be. Nem egyedül. Gyanítom, szülei még mit sem sejtettek, amikor nekem bemutatta soros lovagját. Tőle telhetően tapintatosan viselkedett, tekintettel van mások érzékenységére.

Érkezésekor azonnal megkérdi, tetszik-e?

Ha nem alkotok elég gyorsan véleményt, megszán. Segít.

Sorolja a jelen levő ifjú erényeit az előzővel szemben, mentegeti hibáit. Múltkorában megkérdeztem, nem befolyásolja-e gyakori lovagváltoztatását a mód, ahogy áldozatait elővezeti.

Megnyugtatott.

– Hová gondolsz?

Ebben maradtunk.

Hála az uralkodó divatoknak, a személyek sűrűn változtak, a keresztnevek ritkán. Néha úgy láttam, jól megnőtt utolsó találkozásunk óta a torzonborz, nagy szakállú dalia. Fél métert is összehozott néhány hét alatt. Amikor kiderült, nem érdekli a futball, kizárólag pingpongozni szeret, félve ejtettem ki a nevét.

Már sejtettem, nem változott. Másik.

Többnyire elkerült a baj, ugyanarra a névre hallgatott, mint az elődje.

Jó hírem egyre öregbedett.

A leváltott lovagok mesélték, rendes vagyok. Régi ismerősként fogadtam őket bemutatáskor. Nem feszengtek. Rögtön otthon érezték magukat. Legjobb formájukat futották.

Pár rövid találkozást új bemutatás követett. A változást nem vettem észre.

Csupán abból, ilyenkor fél mondattal közölte, milyen igazam volt előzőleg mindenben.

– Az természetes – nyugtáztam elégedetten.

Ha valamit bizonyosan tudtam, az az volt, esztendők óta szóhoz sem jutok. Talány, miben volt igazam.

Jó pár hete nem jelentkezett.

Nyaral – gondoltam. – Pihen.

De nem. Nem vesztegette a drága időt.

Meglepetésemre egyedül jött.

– Segítened kell – mondta már az ajtóban. – Menyasszony vagyok.

Hatalmas, cizellált, régi jegygyűrűt dugott az orrom alá. Lötyögött az ujján.

– Ékszerészt keress. Én nem tudok gyűrűt kisebbíteni.

Erősebben kancsalított, mint rendesen.

– El kell jönnöd hozzánk. Hamar. Azonnal.

– Ezt a lovagot otthon mutatod be?

– Nem. A vőlegényem nem lesz ott. Majd elhozom. Te leszel a tanúm. Szarság lenne, ha meglepődött képet vágnál.

– Másik keresztneve van? Már ezen, semmin se lepődöm meg.

– Hányban születtél?

– Huszonháromban.

Megnyugodott.

– Csak három évvel idősebb nálad. Nem sok.

– Nem. Apádnál negyed századdal idősebb.

– Nagy ügy! Öltözz. Ki kell találnod valamit.

Mi sem könnyebb.

– Megidézzük az utunkba kerülő első lézengő ördögöt. Fölajánlunk néhány lelket. Cserébe megifjítja az urat. A vőlegényedet. Legalább nem téveszted össze a nagyapáddal.

– Ne komolytalankodj.

– Rendben. Az úr a házasodáson túl foglalkozik valamivel?

– Gazdag.

– Azon nem tudok segíteni.

– Öt percig vegyél komolyan.

– Meglesz.

– Három napja ősanyám született. Nem mindennapi családi esemény.

– Ennél a házasságod is mindennapibb.

– Szép nő. Nagyon szép.

– Ő is bandzsít?

– Ne ugrass. Mindennek te vagy az oka.

Nem volt világos, mit okoztam.

– A házasságodnak vagy újszülött ősanyádnak?

– Az ősanyámnak.

Kezembe adta a villanyborotvát.

– Rád fér.

– Igaz.

A halk zümmögésen át figyeltem történetét.

– A születésnapodra kerestem valamit a bizományiban. Amit meg tudok fizetni. Valami hülyeséget, aminek örülsz. A vőlegényem természetesen elkísért. Reménytelen keresgélés volt az én helyzetemben. Végül már csak az árakat néztem. Nem jártam jobban. Bepipultam. Megálltam gondolkodni, most mi lesz. Kapsz egy tortát, döntöttem, és megesszük, ne legyen gondod vele.

– Előzékeny vagy, mint rendesen.

– A vőlegényem megkérdezte, mitől döbbentem meg. Nem akartam pénzről panaszkodni. Hatalmas kép lógott előttem. Csodaszép nő, arany ruhában. Mondtam, őtőle. Az ősanyámtól. Láttam, hasonlatosságot keres közöttünk. Rátalált. Megvette, aznap hazavitette anyámékhoz a képet. Most ott díszeleg a falamon.

– Hogy fogadta a többi ősöd? Ők is fölfedezték a hasonlatosságot?

– Hová gondolsz? Azt hiszik, csak egy festmény. Eljegyzési ajándék. Majd te megmagyarázod a rokonságot.

– Nem lesz könnyű.

– Ha könnyű volna, rég túllennék rajta.

– Mi a fenéért vette meg a vőlegényed?

– Hogy ne bámulják idegenek az ősömet. Valami családi tragédiát kell kitalálnod, amiért kiárusították a hölgyet.

– Nem volt pénzük. Így szokott történni.

Elképedt.

– Nincs benned kegyelet. Azért beszélsz így. Az ember rongy anyagiak miatt nem válik meg ősei arcképétől, családi ereklyéktől. Az nem illik.

– Egyszerűbb, ha megmondod, hülyültél csak.

– Már nem lehet. Elveszíteném a hitelemet.

– Zseniális ötletem támadt. Iktasd ki a menyasszonyságot. Rongy anyagiak miatt nem árusítja ki magát az ember. Nemcsak az őseit, önmagát sem.

Meg se hallotta.

– Gyere, nézd meg a képet. Csupa aranyszövet, meg csipke, meg ékszer. Rengeteg ékszer. Mindenféle gyűrűk, gyöngyök. Meg a hajában is van valami. Meg a fülében, a karján. Mindenütt. Lefényképezik és megcsinálják. Nekem.

– Úristen, te most akarod begyűjteni ősi családi ékszereidet.

– Épp ideje. Találd ki a történetét. Az övét is, a képeladásét is. Szép szomorú történetek legyenek. Kis dicsőség, hősiesség, tragédia. Ahogy az egy ősanyához illik.

– Megcsinálják az ékszereit?

– Meg a ruháját. A menyasszonyi ruhám épp olyan lesz, mint az övé.

Elkészültem borotválkozással, öltözködéssel.

– Menjünk – sürgetett. – Ha meglátod, megérted, mit akarok.

– Sok ékszert.

– Nemcsak azt.

– Ki festette a képet?

– Ismeretlen festő. Kitűnő.

Elmentem vele.

Életnagyságú a kép. Nem túlzott. A gyönyörű hölgyön aranyruha, aranycsipke, ékszerek. Minden úgy, ahogy mesélte.

Nem minden.

– Az a furcsa ékszer a hajában, az virág. Élővirág – mondtam.

– Nem lehet. De tudod mit, mindegy. Az én hajamban ilyen ékszer lesz, pont ilyen.

Körülnéztem a szobájában.

– Eltűntek a plakátjaid. Se sportoló, se énekes, se meseautó. Semmi, csak a rajzszögek helye. Egy árva cigarettás doboz, mini konyakos üveg se maradt. A plafonról is leimádkoztad kedvenceidet.

Kinyitotta a szekrényajtót.

– Igen hűséges a természetem, tudhatnád. Ennyi megmaradt. A többit ősanyám leutálta a falról.

Becsukta a szekrényt. Leültetett.

– Holnapra kell a családom története.

– Anyádéknak hogy adod be?

– Sehogy. Azt nem lehet. A vőlegényemnek majd azt mondom, erről a hölgyről soha nem beszélünk. Ő is hallgasson róla. Hogy miért titkoljuk, azt te találod ki. Holnapra.

– Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy.

Biztos volt a dolgában. Cipőjét mutatta.

– Jót tesz nekem ez az ősanya. A cipőm is kipucoltam.

Próbálgattam a történetet. Ismert anyagból.

– A szép hölgy Párizs városában élt, vagy ott csináltatta a ruháját. Beleszeretett családja ellenségébe. Máshoz kényszerítenék. Öngyilkos lett.

– Nem jó. Ezt a kényszerítésdolgot nem szeretem.

– Kérlek. Szerelme felesége lett. Boldogan élhettek volna, de rágalmazták. Férje hitt a gaz bitang rágalmazónak. Megfojtotta ártatlanul, mert elhitte, hogy megcsalta.

– Azért ilyen szomorú a szeme?

Bólintottam.

– És mért adták el a képet? Mért váltak meg tőle?

– Nem váltak meg a képtől. A háború sodorta el. Különleges helyzetünk miatt úgy vesztettük el a háborút, hogy a szintén vesztes hurcolta el zsákmányként az értékeinket. Mondtad, a festő ismeretlen. Így a sznoboknak nem volt elég értékes, eladták. Valaki meglátta, megvette, hazahozta. Kész. Amikor megszorult, eladta.

Megállapodtunk.

Igazság az, ismertem a modellt.

Kezdő színésznő volt a háború alatt. Nagy álma a Kaméliás hölgy. Álom maradt.

A lányt rendelet parancsolta le a színpadról.

Vigaszul festette meg a tehetséges, fiatal festő szerepálmában. Barátai, ismerősei nem engedték aláírni a képet. A modell vallása miatt. Ne tegye ki magát fölöslegesen veszélynek. Titokban folytathatja, ha nagyon akarja, e veszélyteli kapcsolatot. De titokban.

A festőt behívták. A színészlányt deportálták. Ott kellett hagynia képet, lakást, könyvet, mindenét.

Megelőzőleg, ha néha beszélgettünk, minden vágy, terv, ábránd avval a mondattal kezdődött: Ha vége lesz a háborúnak. Talán még az álmok is.

Vége lett. A lány is, a fiú is hazakerült.

A kép sehol se volt.

De legalább megvalósulhattak volna az álmok. Csakhogy akkor a drámát parancsolták le a színpadról. Annyi elítélő jelzőt aggattak rá, fejben tartani se lehetett mindet. A lány már-már elhitte, ízlésficam hívta életre régi álmát. Csak amikor az Ember tragédiája is hasonló sorsra jutott, akkor nyugodott meg, mégsem az ő ítélete hamis.

A festő elhagyta az országot. Képtelen volt megfelelni a követelményeknek. A lány maradt. Itt tartotta az anyanyelv, a színház. Talán az is, hátha kap valami hírt elhurcolt szüleiről.

Múltak az évek. Ismét helyet kaphatott a Kaméliás hölgy a színpadon. Már eljátszhatta volna, csakhogy közben középkorú lett. Elment mellette a szerep. Nagy színésznő volt. Ma már csak fáradt, öreg arcára emlékeznek, akik emlékeznek.

Pár éve temettük el.

Betegsége alatt sokat beszélgettünk. Mindenről, ami fontos volt az életében. Színházról, közönségről, szerepekről. A festőről, a képről. A kaméliás hölgyről, élő virággal a hajában.

Ezt a szerepet csak egyszer említette. Őszi délután.

– Szerettem játszani a Kaméliás hölgy-et. Akkor voltam életemben a legboldogabb.

Határozottan állította.

Premier

VENDÉGEM jött az Egyesült Államokból. Korán őszült, talán negyvenéves lehet. Orvos barátom kérte, hozzon el nekem néhány újságcikket. Üzente, jön ő is nemsokára, de személyesen nem szeret fölvágni.

– János az év orvosa lett – mutatta vendégem a cikkeket, képeket.

– Ráfért egy kis öröm – mondtam. – Épp akkor volt legutóbb itthon, amikor ötvenhat áldozatait temették. A kivégzetteket. Iszonyatosan kiütötte.

– Sose említette, hogy az akkori események részese volt.

– Mit mondott volna? Csak végezte a dolgát. Orvos mit tehet, ha a sebesültek az utcán hevernek? Szerzett mentőautót, sofőrt. Kórházba szállítottak mindenkit, a könnyebb eseteket még a kocsiban ellátta. Napi húsz órákat rohangáltak. Amikor helyreállt a rend, de nem úgy, ahogy akarták, nem az, amiért verekedtek, elment. Mostanában már néha hazalátogat. Azon az emlékezetes temetésen itthon volt. Hallgatta, amint ünnepélyesen fölolvasták a kivégzettek névsorát. Akkor tudta meg, több mint harminc év után, hogy fölakasztották a gépkocsivezetőt, akivel hordozták a sebesülteket. Ennyi volt a bűne. Te akkoriban kisgyerek lehettél.

– Épp kezdtem beletörődni az iskolába.

Vendégem válogatott az újságok között, néhány lapot külön rakott.

– Ezt nem tudták azok, akik kitüntették. A tudását becsülik. Az eredményeit.

Ott valóban megbecsülték. Szanatórium igazgató főorvosa lett, egyetemi professzor. És most az év orvosa.

Nézegettem a cikkeket, képeket. A külön rakottakért nyúltam.

– Azokban filmkritikák vannak. Megnézheted, ha érdekel.

Lapozgattam, az egyik fotót látva elnevettem magam.

– Neki hoztad? – mutattam a fotón az egyik színészt. – Itt hagyhatod, ő is barátom. Csak ő itthon maradt.

– Sikere van, láthatod, elsőként méltatják az alakítását. Világsztárok előtt.

– Láttad a filmet?

– Láttam. Nem túloznak a kritikák. Nagyszerű.

– Idővel talán bemutatják itthon is. A héten színházi premierje lesz. Érdekel? Szerzek jegyet.

Ebben megállapodtunk.

Miután elment, tárcsáztam színész barátomat. Hadd örüljön mielőbb a külföldi elismerésnek. Meséltem, hogy jutottam a cikkekhez. Kiderült, vendégemet mind a ketten ismertük, igaz, felületesen, mielőtt elhagyta az országot.

– Itthon filmnél, színháznál dolgozott – emlékezett színész barátom. – Talán tíz éve is van, hogy elment. A fene se tudja, miért. Politikával nem foglalkozott. Tehetségesnek, lelkiismeretesnek ismerték. Amerikában mit csinál?

– Ugyanazt. Főleg filmet. Nem kis sikerrel.

Korán értünk a színházba, több mint fél óra volt kezdésig. Mehettünk volna a közeli presszóba kávét inni, de annyi volt az ismerőse, hogy maradtunk. Háttérbe húzódtam, őt sokan vették körül. Nem csoda, ritkán jön haza. Látszott, nem mindenkire emlékszik, akivel beszélget.

Mint mindig, kisebb-nagyobb csoportok alakultak. Így volt a szünetben is. Vitáztak darabon, előadáson, rendezésen, színészi játékon, díszleten, jelmezen. Vélemények ütköztek, mindenki mondta a magáét.

Ismerős alak tűnt föl. Cérnavékony. Mindegyik csoporthoz odament. Hosszú karjával ölelgette a vitázókat.

Talán ő volt az egyetlen, aki mindennel, mindenkivel egyetértett. Növekvő lelkesedéssel.

Egyetértett az ütköző vélemények mindegyikével.

Kedvesen csinálta, jópofán. Nem haragított meg senkit. Épp csak nem vették komolyan. Megmosolyogták buzgó igyekezetét.

Évtizedek óta ebből él. Nem rosszul, bár ezt nem tudja magáról, nem ismeri el.

Rendületlenül tisztogatja azok talpát, akikét a pillanatban éppen érdemes. Nem könnyelmű, gondol a jövőre. Szorgalmas. Nem bánja, ha olyan talpat is fényesre tisztogat nyelvével, amelyik később fölöslegesnek bizonyul. Annyi baj legyen, csak ki ne maradjon véletlenül se a valamikor majdan szükséges. A többit automatikusan törli emlékezete. Érzelmek, múlt mit sem jelent, eltűnik, mintha sosem is lett volna. Kéretlen szolgálatait busásan megfizetteti.

Mégis elégedetlen, sűrűn panaszkodik. Okkal.

Valóban ellentmondásos a helyzete. A tisztogatandó talpakat a fölötte állók közül maga válogatja. Így ésszerű. Ám sértő, akik fölötte állnak, többet tudnak fölmutatni. Holott, úgy véli, mindannyiuknál többet, jobban dolgozik, csak nem értékelik megfelelően szorgos munkálkodását. Nem gyerekjáték mindig mindenkivel egyetérteni. Nem könnyű naprakészen számon tartani, kinek a karrierje kezd fölfelé ívelni, jó előre kiverekedni a maga helyét az induló talpnál. Mennyi fölösleges fáradság, kárba veszett igyekezet a sok, jól startoló, de valahol elakadó talp fényesre tisztogatása. Tudja, megéri a lemaradottakra fecsérelt idő, energia, hisz másként ne adj Isten, még kimaradhatna egy beérkező talp. Inkább a túlmunka, még mindig kifizetődőbb. De mégis.

Meggyőződése, munka az, amit nap mint nap művel. Holott nem több, nem más, mint amit itt a színház előcsarnokában, büféjében látunk.

Nem lebecsülendő teljesítmény. Jópofáskodik mindenkivel. Mélységesen csodálja mindenki véleményét. Mélységesen egyetért mindenkivel. Halált megvető bátorsággal mondja szemébe mindenkinek, mennyire bámulja, mily nagyon szereti. És főképp becsüli. Meg tiszteli. Meg szerényen lezsenizi összes beszélgető partnerét. Mindegyiket. Áhítattal fogadja el az egymásnak ellentmondó véleményeket. Ő is épp így gondolta, bólogat lelkesen.

Időszámítása is sajátos.

Hihetetlen tempóban gyorsul nála az idő. Mesében három nap egy esztendő. Nála jó esetben csak percekig tart. Akit most, itt ismer meg, csoporttól csoporthoz sündörgés közben, holnapra sok évtizede jó barátja. Új ismerőseivel gyerekkori barátságokat köt. E régi kapcsolatok jogán szerez új és új megbízásokat, pénzt, mindent, amire épp szüksége van. Mégis boldogtalan. Elkeseredett. Jóval kevesebbet kap, mint amit érdemel. Alulfizetett képességeiről igen jó a véleménye.

Figyelem mozgását, már amennyire lehet. Nem könnyű. Mintha egyszerre több helyen lobogna, cáfolva a fizika törvényeit. Igaza van. Ez az egyetlen, amire képes. Erre az örök, bármiért, bárkiért lobogásra.

Semmihez nem ért. Régen tagkönyvei törték, óvták az útját. Most valószínűleg nincs ilyen könyvecskéje, bár mindenütt úgy nyüzsög, mintha az aktuális tagság bizonysága valamelyik zsebében volna. Istenem, így szokta meg. Kellemes, magas életnívót hozott össze, ha kevesli, akkor is. Ki hibáztathatná, ha ragaszkodik a megszokotthoz. Ügyes. Nagyon ügyes.

Kezdődik a második fölvonás, indulunk a nézőtérre. Még hallom, amint kezdő ifjú drámaírónak súgja.

– Nem igazi siker. Premier. Majd meglátják, ha közönség lesz, ha lesz, amit kétlek. Most csak a szakma van itt. Rokonok, barátok. Potyajegyesek. Persze, hogy tapsolnak.

Pillanat, s már tovalebbent.

Az utolsók között foglalta el helyét a nézőtéren. Gratulált, integetett, köszöngetett mindenfelé.

Siker volt, megérdemelt siker. Előadás végén nem siettünk, megvártuk, amíg már nem tolonganak a ruhatárban. Most is kis csoportok alakultak. Újra alkalmunk volt megcsodálni közös ismerősünk működését.

Nem veszített energiájából. Hosszú karjával csápolt, ölelgetett, magasztalt, becsmérelt, ahogy a pillanat kívánta. Valami mégis változott. Vagy csak most vettem észre. Még testmagassága is alkalmazkodott partneréhez. Hol alacsony volt, hol még alacsonyabb. Megnyúlt, ha megengedhette magának. Soha nem volt magasabb annál, akivel pusmogott.

Ámulva néztük. Ez már teljesítmény. Nem is akármilyen.

Vendégem mereven figyelte.

– Veszélytelen akrobatamutatványok – mondta.

– Nem veszélytelenek – tiltakoztam. – Bolond világ ez, te is tudod. Akik most éppen nem kedvelik egymást, holnap, ki hinné, megbékélnek újra. Testi-lelki jó barátok megint. Akkor mi lesz?

– Semmi. Bemeséli, hogy mindig mindegyikükkel egyetértett. Vagy elhiszik, vagy nem, vitatni nem fogják. Annyira nem veszik komolyan. Hallgatják továbbra is fél füllel keserű panaszait, néha megszánják, enyhítik nehéz sorsát. Értelmetlen, fölösleges munkák bérét juttatják neki. Nem a munkáját fizetik meg, csak a szolgálatait. Mint mindig.

– Honnan tudod? – kérdeztem meglepődve.

– Miatta disszidáltam.

Pörgettem magamban a lehetőségeket, mivel bánthatta, mit tehetett ellene. Nőügy? Ahhoz túl nagy a korkülönbség. Kikészítette valahol, lejáratta, rágalmazta? Kitúrta állásból, munkából?

Ránk került a sor a ruhatárnál. Már az utcán voltunk, amikor megállított.

– Ne törd a fejed – mosolygott szelíden. – Nem tett semmit ellenem. Kezdő voltam. Igaz, jól indultam, de várni még semmit nem lehetett tőlem. Észre se vett, nem kerültem a látókörébe.

– Akkor?

– Nem történt semmi. Sokszor volt dolgunk ugyanott. Sokszor láttam. És egyszer megéreztem, ha itthon maradok, pár év múlva talán én is ilyen leszek. Akkor elmentem.

Disszidensek

ÓVODÁBAN kezdődött barátságuk iskolai, egyetemi éveik alatt is töretlen maradt. Kamaszálmaik más-más lány köré fonódtak, sosem keresztezték egymás útjait. A barátságot vették komolyan, vagy csupán a lányoknál tért el egyébként hasonló ízlésük, maguk se tudták talán. Növekedésben is egymás mellett haladtak, százkilencven centi fölött hagyták abba. Egyikük szőke, másikuk éjfekete.

Iskolai eredményeik kezdettől kitűnőek, érdeklődésük hasonló. Egyetemre első nekifutásra bejutottak, diplomáig csupa kitűnő jegyet szereztek. Ugyanabban az intézetben helyezkedtek el, kíváncsiságuk rokonproblémák kutatása felé hajszolta a két fiút.

Már kezdett a pénz körül forogni, szédelegni a világ, de egyiküket sem érdekelte. Nem túlságosan. Szüleik kiskoruk óta külföldi nyaralásokat, sportlehetőséget, különórákat biztosítottak. Zongorát, hegedűt tanultak, érettségikor már angol, olasz nyelvvizsgájuk volt. A franciával kacérkodtak, amikor megismerkedtünk.

Barátom lánya a szőke fiúval járt, ő mutatta be kettőjüket. Majd elmúlt a szerelem. Barátaim maradtak mindhárman hosszú éveken át.

Sokat dolgoztak, lelkesen, ha ugyan ezt a divatból kiment jelzőt ma még használni szabad. De róluk mesélve jobbat nem tudok.

Főnökük nagy érdeklődéssel kísérte munkájukat, alaposan tanulmányozta legapróbb részeredményeiket is. Ügyelt, el ne bízzák magukat, ne veszítsék szem elől mily jelentéktelen a részmegoldás még előttük levő föladataikhoz képest. Kis idő múltán meglepődve látták, mily sokat jelent a tálalás. Egyre kevésbé tisztelt főnökük remekül értett hozzá. Saját publikációiban világméretűként ismertette, a maga szorgos munkája eredményeként mindazt, amit általuk ismert meg, csak valahogy a nevüket elfelejtette megemlíteni. Így aztán nem bízhatták el magukat, dicsfény, vállveregetés a főnök jó hírét teremtette meg. Nem bánták. Minden alkalommal fogadtak, melyikük találja el, mily szavakkal biztosítja a nagy ember szerény megoldásaik világjelentőségét. Némi gyakorlat után még a kötőszavakat is eltalálták.

Néha, különös jókedvükben, becsempésztek idegen anyagot is, de mert senki nem vette észre, lassan fölhagytak evvel a játékkal.

Éveken át mindig elmagyarázták, mire jutottak. Azután asztalomra rakták ugyanazt kinyomtatva, az említésük nélkül. Idővel mintha már nem derültek volna olyan jól főnökük csínytevésén. De hogy a munkától is sikerült elvenni a kedvüket, arra csak akkor gondoltam, amikor a fekete hajú ifjú egy írást tett elém.

– Elolvasnád? – kérdezte.

– Magyarázat nélkül megértem?

– Remélem. Nem szakma. Nem akarlak fárasztani, csak ha unatkozol vagy valami, akkor nézz bele.

Azonnal el akartam olvasni.

– Majd ha elmentem – szakította félbe mozdulatomat. – Ne unj ennyire. Előbb-utóbb magadra hagylak, akkor majd nem tudsz mit kezdeni az időddel.

Pillantása fölmérte íróasztalomon félretolt kisregényem kéziratát, körkérdésre válaszoltam. Tartottam magam kívánságához, amint elment, olvasni kezdtem a kéziratát. Nem kis meglepetés, novellát írt.

Utcaseprő lapátjára igazgatja az összegyűjtött szemetet a nyolcadik kerület egyik kis mellékutcájában. Söprőn is, lapáton is megcsillan valami. Lehajol, tenyerére rakja óvatosan a fénylő fémdarabkát.

– Aranyszemcsék? – vizsgálja hitetlenkedve. Egyenként cigarettadobozába dobja. Ha a központjuk felé jár, leadja. A talált tárgyak között megtalálja, aki elveszítette.

Így megy napokon át. Gyanakodni kezd. Létezhet olyan véletlen, hogy valaki mindig épp ezen a helyen veszíti el aranydarabkáit. Ismeri a környék lakóit. Azoknak nincsen aranyuk. Képtelenség ez az egész. A legképtelenebb ötlet, hogy itt aranyat rejtene, dobálna ki a föld. Mégis előszedi zsebkését, lehajol, kapirgál a kockakövek között.

Arany csillan a késén, a kezén. Már nem gyűjtögeti cigarettadobozába, ki tudja, milyen rengeteg arany van itt. És senkié. Egy részét talán annak adják, aki megtalálta. Határozott. Kezében söprővel, lapáttal elindult megkeresni a számára elérhető hatalmasságot, a főnökét. Becsületessége diktálta, vagy józan esze, hiszen nem állhat oda aranyat ásni egy pesti mellékutcában, ezen nem töprengett.

Már aranyrögök is csillogtak tenyerén, amikor főnöke felé nyújtotta. Körülményesen elmondta az utóbbi napok történetét, még zsebkését is megmutatta. Köszönetet várt, jó szót legalább.

– Nyilvánvalóan lopta. Csupán jóindulatból nem adjuk át a rendőrségnek. Vigye, ahová akarja, egyetlen porszemet ne hagyjon itt. Mi nem keveredünk bele efféle ügyekbe. Nem is tudunk róla.

Az utcaseprő erre nem számított. Az első percekben föl se fogta, mi történik.

– És mi legyen a földben a többivel? – kérdezte elkeseredetten. – Cipőtalpukon széthordják a járókelők, kárba vész. Meg hát mindig mondják, szegény az ország. Ki tudja, milyen nagy vagyon van ott. Ki kéne ásni.

– Pesti mellékutcában nincs arany. Nem röhögtetjük ki magunkat. Nem ásogatunk világ csúfjára kockakövek között.

– Nézze meg – dugta a már egyre ingerültebb főnök orra alá aranytól ragyogó tenyerét –, ezt mind ott gyűjtöttem. Látja.

Elfogyott a türelem. Kidobták.

Még mindig nem kísértette meg, hogy magának tartja zsákmányát. Makacs utcaseprő, nem hagyta nyugodni az eset. Előkereste otthon a legerősebb konyhakést, avval ment másnap munkába. Ha sokat szerez, gondolta, akkor majd hisznek neki. Vagy ha neki nem, hát a saját szemüknek. Szerencsére az egyik kockakő sarkát kimozdította helyéről a nagy kés, a tág résen nagy aranyrögök is kifértek.

Okult előző kudarcából, a főnöke főnökét kereste fel.

Vele sem járt jobban.

– Ha egyszer azon a környéken nem lehet aranyat találni, akkor hiába mutogatja, hiába dugja az orrom alá, hiába erőszakoskodik. Csak lopja mindkettőnk idejét.

Nyilvánvaló jó szándéka miatt nem hívtak rendőrt. Megegyeztek abban, találta valahol, azért meri mutogatni. Aki lop, az eldugja. Ennyit mindenki tud tévéből, krimiből.

Most már megfordult a fejében, ha megtartaná zsákmányát, eladogathatná, élete végéig kényelmesen, gazdagon élhetne. De elhessegette bűnös gondolatát. Ami nem az övé, avval nem kereskedhet.

Nem csoda, hogy ilyen fölfogással utcasöprésnél nem vitte többre.

Ragaszkodott a becsülethez. Járt hivatalról hivatalra, mutogatta tenyerén az aranyat, mesélte, hol találta.

Mindenünnen egyformán dobták ki. Abban senki nem kételkedett, arany a fénylő vacak, amivel vegzálja a hivatalnokokat. Nem értették, mért találta ki ezt az ostoba mesét. Mindenki tudja, ott nincs aranylelőhely. Amit mindenki tud, az úgy is van. Ha nincs, akkor nincs.

Miközben győzködte, aki elé sikerült bejutnia, egyre fogytak tenyeréről az aranyrögök. Nem vette észre, hogyan tűntek el. Lassan már csak aranyszemcsék maradtak.

Hire már mindenütt megelőzte. Végül az egyik nagyember megszánta. Ideggyógyászt hívott, mentőautóba tuszkolták, elvitték.

Akkor már úgy tűnt, jogosan.

Amikor ezt az utolsó hivatalt is elhagyta, már csak üres tenyerét mutogatta orvosnak, ápolónak. Erősködött, íme a bizonyíték, aranyat lelt.

Haláláig nyújtogatta üres tenyerét mindenki felé. Ismételgette az aranylelőhelyet, el ne felejtse. Ha végre kiengedik, rátaláljon.

Soha nem derült ki, az aranyrögöket az emberi kapzsiság tüntette-e el, vagy ami nincs, annak bizonyítéka nem ragyoghat senki tenyerén.

Érdekelt az írás, továbbadtam.

Nyár eleje volt, szabadságát töltötte mindenki. A döntésre, véleményre jóval tovább kellett várnom, mint más, hűvösebb időben. Nem bosszankodtam, a két fiú is külföldön csavargott.

Színesedtek a falevelek, amikor hírt kaptam, közölnék az írást, de az ifjú szerző javítson rajta. Megbeszélik vele, kerítsem elő.

Egyszer a leghosszabb kóborlás is véget ér, gondoltam naivan, és bementem az intézetbe.

Szemrehányásözönt zúdítottam magamra.

Szép kis alak, akit keresek, a levegőt se érdemli, nem azt, hogy bárki törődjék vele. Kilépett, butikot nyitott. Rongyos pénzért otthagyta a pályáját. Mindent megkapott. Tálcán kínálták az előrelépést. Képtelen ötleteit megvalósíthatta, kívánságait teljesítették, munkaföltételeit a legmesszebbmenőkig biztosították. Hálátlan szemét, mint a barátja, az a nyurga, szőke csirkefogó. Az külföldi nyaralásból nem tért haza. Csak egy sértő, pimasz lapot küldött. Hogy a maga erejéből maga akar élni. Ha odahaza nem lehet, sajnálja. Ennyi.

A hamutartó mellett előkelő szakmai folyóirat, a főnök cikkénél kinyitva. Szemem véletlenül tévedt az oly sokszor hallott kísérletsor pontos, részletes leírására. Természetesen a fölháborodott, sértett főnök ott sem említette beosztottjai nevét. Még oly szelíd formában sem, hogy munkájában segítették.

Nem emlékszem, köszöntem-e, amikor kimentem a szobából.

Megkerestem a butikot. Magas, fekete hajú barátomat már nem érdekelte novellája sorsa.

– Anyagbeszerzés, olyan árut kínálni, ami a vevőknek tetszeni fog, ez érdekel. Eddig sikerült. Tudom, lesz majd, amire ráfázom. A fene bánja. Vállalom a magam hülyesége kockázatát. De a szerény eredmény is az enyém, magam akarom közreadni.

Elnevette magát.

– Úgy beszélek, mintha még mindig tudománykodnék. Ostoba megszokás, majd elmúlik. Nem fontos.

– Mi fontos? – kérdeztem rosszkedvűen.

– Nem a pénz, ne hidd.

Kedvesen szolgálta ki a vevőket, előzékenyen.

– Az fontos, hogy világos legyen, ki lop és kitől loptak. Ne folyjék össze egy kabátlopási históriába.

Évek teltek el. Ma sem értem, mért kellett két tehetséges ifjú embernek ilyen különbözőképpen disszidálni. Ugyanaz ok miatt.

Bor mellett

AZ ELSŐ lövések óta vártam hírt rokonokról, barátokról, ismerősökről. A környékről. De semmi. Rádió, tévé épp hogy megemlítette a helységek nevét. A tudósítások nagy harcokról szóltak. Ezrével halottak, sebesültek. A Küküllő táján nyugalom van, mondták. Mégis féltem.

Már az új esztendőben jártunk, amikor váratlanul megszólalt a csöngő. Távoli rokon, jó barát állt az ajtóban. Láttam, jó hírt hozott. Nincs baj, megvannak, egészségesek.

Gyűröttebb lett az arca az évek alatt. Mozgása, szeme nem változott.

Vacsora után bort vettem elő. Vörösbort. Azt szereti. Ittunk.

– Az az álomleány – kérdezte –, Anna, akiről a Hazudós azt mesélte, szereti őt, akit követni akart a messzeségbe, Anna a Szent Anna-tónál élt vagy a Gyilkos-tónál? Erre már nem emlékszem pontosan. Rég olvastam, több mint huszonöt éve.

– A Szent Anna-tónál élt. Anna, mint a húgom. Amikor apa meghalt, Édes Nagyváradra adta intézetbe. Míg be nem hívtak, minden vasárnap odautaztam, vittem a hazait. Nem volt rá szükség, Édes akarta. Mentem. Az apácák velem kiengedték a városba, hozhatta a barátnőit is. Nekem Nagyvárad ma is a cukrászdát jelenti, csivitelő kislányokat. Mind copfos volt. A Szent Anna-tóról írtam, ott jártam. A Gyilkos-tónál nem, csak sokat hallottam róla. Arról, miért nevezik így.

– És miért?

– Te nem tudod?

– Én tudom.

– Akkor mért engem vallatsz?

Üres lett a pohara, az üveg.

– Mert sok történetről beszélsz. Igaz meg csak egyetlenegy lehet.

Új üveg bort nyitottam. Míg töltöttem, szent ígéretet tett.

– Ha a sok között az igazit is elmeséled, tavaszra ordát hozok neked. Most majd könnyebben jöhetünk át. Hiszed?

Ittunk.

– Remélem.

Pipát vett elő, nagy gonddal tömte bele a dohányt. Én meg soroltam mindazt, amit a tóról hallottam, olvastam. Lestem az arcán, mikor találok rá az igazira.

Kortyolta a bort, szívta a pipát. Figyelt.

– Lány ölte bele magát a magzatával. Elhagyta a szerelme, azért. Gonosz mostoha belezavarta a férje kislányát, ne kelljen majd megosztani a vagyont. Belefojtotta. Féltékeny férj ártatlan feleségét dobatta a tóba.

Egyik se volt az igazi. Próba szerencse, gondoltam, és Arany balladáit is hozzácsentem a sorozathoz. Beleveszejtettem a fiút, aki halálra táncoltatta a lányt, aki nem őt szerette. Kisfiút, aki a szivárványt kereste. Szeretőket, akiket elválasztott világ, vagyon, rang.

Fogyott a bor, fogyott az este, fogytak a történeteim. De nem adtam föl.

Nyelt a tó kártyást, ki pénzét veszítette el, bankárt, ki a becsületét. Nyomorgó öreget, ki végre letette elviselhetetlen terheit, amikor tovább hordozni nem bírta már, unatkozó dámát, ki sokallta a reggeli-esti öltözést-vetkőzést, bukott diákot, aki nem akarta hazavinni a bizonyítványát. Nyelt mindenkit, aki eszembe jutott.

Hiába. Egyik se volt az igazi.

Pipájából verte ki a hamut, amikor megszánt.

– Ne kínlódj. Nemcsak embereket lehet meggyilkolni. Az a tó az erdőt ölte meg.

Vizsgálta, jól szelel-e a pipa, újra megtömte gondosan. Majd hozzákezdett.

– Nagyapám is a nagyapjától tudja, talán neki is a nagyapja mondta el. Régen, száz esztendők előtt, hegyek lábánál kicsi kis patak folydogált a völgyben. Égbe nyúló fenyők vigyázták minden rezdülését. Kevesen éltek ott. Néhány fából épített kis ház, kerítés, kapu, a temetőben faragott sírkereszt. Ennyi volt a völgy. Minden fából készült, szép cifrára faragva. Nemcsak a magukét díszítették, a szelíd kis patakot átívelő híd minden részét díszesre faragták, szépen öltöztesse a vizet. A parton asszonyok, lányok sulykolták, mosták a ruhát, gyerekek fából vájt csónakokat, hajókat úsztattak. Kocsma nem volt, részegek, verekedés sem. Jó emberek laktak azon a tájon. Békében éltek. Nehéz munkát végeztek, nem terhelték magukat gyűlölséggel. Nem volt irigység, nagyravágyás, harag. Jók voltak, amennyire ember jó lehet.

A hegytető fenyői messzire elláttak. Ismerték a helyet, ahol a szelíd kis patak felszínre tört. Azonnal sokfelé ágazott erdőn, hegyen, hisz mindenütt kellett a tiszta víz állatnak, madárnak, fának, arra járó embernek is. Sokfelé vájt utat magának, minden patakocska medrét látni lehetett, simára csiszolt köveket, kavicsokat is. Legnyugodtabb, legszelídebb testvérei közül az volt, amelyik ezt a békés völgyet szelte át. A hegyek még a széltől is óvták. Sima tükrében bárki elégedetten nézhette magát, soha nem torzította el képét annak, aki belenézett.

Az alacsonyabban álló fenyők sem voltak elégedetlenek. Igaz, ők nem láttak olyan messzire, mint magasabban álló rokonaik, de közelebbről figyelhették a nehezen élő emberek békés, szép életét.

A gonosz, aki mindig lesben áll, nem talált parányi rést, amelyen befurakodhatott. Erőlködött, fondorlatoskodott, ügyeskedett szüntelen, mégsem bírt indulatokat egymásnak feszíteni. Nem csoda, hogy kudarcát sokáig nem tűrhette el. Tennie kellett valamit.

Verőfényes tavaszi napon a hegytető óriás fenyői észrevették, a távolban mozdul a föld. A mindenfelé kanyargó patakok partjai egymáshoz simultak, összezáródtak. Minden víz ebbe az egyetlen patakba ömlött. Mintha óriások sziklákkal labdáztak volna, a legkisebb elágazáshoz is hatalmas sziklák gördültek mozdíthatatlanul. Pillanat, és megszűnt a nyugalom. Az eddig békésen csobogó víz duzzadt, áradt. Alig telt el idő, s már mosta a partot. Akkor elsötétült az ég. Sötét felhők takarták el a nap elől az elkövetkezendő pusztítást.

Kitört a vihar.

Olyan vihar, amilyent emberemlékezet óta senki sem látott. Szél csavarta a hatalmas fákat, szakadt az eső órákon, napokon át. A patak miután kilépett medriből, legelőször a hidat ragadta el, széttörte, darabjait vonszolta magával, úgy rohant összevissza minden irányban egy ideig. Azután vágtatott a kertek felé. Megszédült váratlan hatalmától. Hitte, ő rohan, holott a szél kergette, űzte. Hol volt már tiszta, átlátszó vize? Hordozta sebesen, ami útjába került, hídroncsokat, kerítések, kapuk cifra darabjait, végül megtámadta a faházakat is. Ember, állat menekült előle erdőn, hegyen át.

A fenyők szánták a menekülőket. Viharral dacolva hajlították meg törzsüket, ágaikat. Szabaddá tették előttük az utat.

Szikla zuhant épp arra a helyre, ahol a víz eddig elhagyta a völgyet. Hatalmas szikla. A víz ezután már a völgy foglya volt. Duzzadt, rohant, nőttön nőtt az ár. Többé már nem volt patak, tóvá szélesedett. Eleinte talán talált volna még utat kifele a fogságból, de nem kereste, nem akarta. Csak rombolni akart, pusztítani. Mutatni erejét. Ember, állat elhagyta már szülőföldjét, a völgyet, amikor leszaggatta a háztetőket.

Komor felhők szakadatlanul zúdították az esőt. Nyitott padlások kincse kavargott a vízen. A tegnap még szelíd patak betöltötte a völgyet. A viharban vad, hatalmas, pusztító tó lett.

A fenyők láttak villám fényinél.

– Ha elgörgethetnénk a sziklát, erősek vagyunk, elbírnánk vele, megszabadítanánk a völgyet, elhagyhatná a víz. De tehetetlenek vagyunk, nem mozdulhatunk – sóhajtották. – Sosem mozdulhatunk.

Még hallották, a megvadult tó nevet. És többé már nem hallottak semmit. Megcsúszott alattuk a föld, a hegyoldal belezuhant a vízbe.

Álltak a háborgó, megbolydult tó alján. Haldokló ágaik fölfogták, dajkálták az emberi élet maradványait. Gyerekjátékok, bölcsők, bútorok, edények díszítették ágaikat a víz alatt. Az eső pillanatra meg nem állt, még azután is zuhogott, amikor már a legmagasabb fenyő csúcsát is elnyelte a víz, amikor már megfulladtak mind a fák.

Meghalt az erdő.

A tó szintje egyre emelkedett.

Halálra ítélte magát minden fenyő. Megpróbált a gonosz útjába állni.

Harmadnapra kiderült az ég, elült a vihar, az eső elállt. Az otthonukat kereső visszamerészkedők zavaros vizű, fenyegető tavat találtak a házuk helyén. A hegyoldal, mintha óriás borotvával vágták volna le, csupasz volt. Idegen. Rémítő.

– Erdőgyilkos te – mondták mind a tónak. Bámulták hatalmas, sötét, holmijaikat elnyelő vizét. – Fenyők gyilkosa. Örök időkre megölted az erdőt. Gyilkos tó. Ez legyen a neved.

Így történt. A gonosz vágya betelt, megnyugodhatott, mehetett tovább. Megrontani nem tudta ott a népet. Minden irányba szétkergette őket.

A pipa kialudt, a poharakból elfogyott a bor.

Töltöttem újra, aztán csak hallgattunk.