Támaszpont

– A galcsi áll a sarkon, jobbnál jobb szerkóban, kopott farmer, térdig érő zakó, hosszú haj. Mindenki megnézi őket, de őket nem érdekli, hogy mindenki megbámulja, aki még nem látott ilyent.

– Miért állnak a sarkon? – kérdi a lány.

– Azért állnak a sarkon, mert most pillanatnyilag nincs kéglijük, na meg pénzük.

– Ó – mondta szomorúan a lány.

– Ez nem szomorú. Amíg ott állnak, jobbnál jobb dumát engednek el. Jön szembe egy csaj. Egy gyerek kilép közülük, elengedi a hármas számú dumát: „Te, barátnőm, ne haragudj, tudod, én egy rossz kis tüdőbajos lelencházi árva gyerek vagyok, akinek nincs se apja, se anyja, nincs egy betevő falatom, egy szál cigim sem, nem tudnál megkínálni?” A csaj kiveszi táskájából a cigarettát, és a krapek felé tartja. A srác kivesz belőle hat darabot, és megszólal: „Ne haragudj, a barátaim is dohányoznak.” Erre a csaj megsértődik, és elküldi a fenébe. A krapek erre: „Mire tartod magad, te kis rossz dög, akkora csápod van.” S hátat fordít neki. A többiek röhögnek. „Mi az, becsajoztad? Jó kis anyag, mondhatom!” A krapek erre: „Maradjál most már, mert szétvágom a pofádat, mire teszed magad, arra a gizda füledre?” A többiek: „Ha neked ilyen füled volna, nem győznéd dicsérgetni.” – Ezzel a vita abbamarad.

– Te is szoktál bolondozni?

– Ha állnak, beszélgetnek, röhögnek, előbb-utóbb mindegyik krapek megszólal.

– Te ilyenkor mit mondasz?

– „Megyek, lelejmolom azt a csajt.” Erre a többiek: „Mi van, nem látsz a hajadtól, nem látod, hogy az krapek?” – Átszaladok a túlsó oldalra, és leszólítom a krapekot: „Te, barátom, látod ott azt a sok bikát?” – s mutatok a galcsira. „Látom” – mondja ő. – „Képzeld, ha nem adok nekik két ruppót, akkor menten agyonvágnak, de viszont ha te nem adsz nekem hármat, akkor én váglak szét.” – A krapek benyúl a zsebébe, kivesz egy tízest. „Csak mallérom van.” – „Nem baj, szevasz, barátom, és máskor is csak pénzzel gyere erre” – és kikapom a pénzt a kezéből.

– Rendetlen vagy, tudod? Gyalázatos a ruhád, a füled, a nyakad is piszkos.

– Kevés víz ér hozzám, az iskolában is mindig koszos voltam. Egyszer elveszett pénz meg valami töltőtoll, rögtön engem gyanúsítottak. A gyerekeket rettegésben tartottam, elvettem tőlük a kaját, a pénzt, de csak amit adtak, lopni sose loptam. Szerencsére az osztályfőnök letett valahová két forintot, figyelte, ki viszi el. Én is láttam, de az ilyenfajta csórás engem sohasem érdekelt. Így lett meg a tolvaj. Mert az a fiú erre is ráment.

– Tudom, rosszul tanultál. Mulasztottál, késtél.

– Kaposváron jobban csináltam, olyan négyes-ötös voltam, de sokat verekedtem. Itthon, a Bezerédi utcában kettes-hármas tanuló voltam, nyírtam, aprítottam a srácokat, tetszett is, hogy én vagyok az, akitől az iskola fél. De reggel hétkor mindig ott voltam, akkor is, amikor már csöveztem.

– Már lejártál a galeriba?

– Igen. Volt úgy télen, hidegben, hogy az öregfater nem engedett be a lakásba, mert későn mentem haza. Ott aludtam a lépcsőházban. Jéghokizok, későn van az edzés, sokszor a Jégrevü műsora után. Egyszer az öreg kérdi: „Már megint csavarogni mész?” – „Nem. Nem jövök többé vissza” – mondtam. Otthagytam a cuccot, és ettől kezdve két évig csöveztem.

– Hol aludtál?

– Haveroknál, ha a szülők nem voltak otthon. Nyáron a Ligetben. Télen a Csúcshegyen találtunk egy elhagyott, rossz kalibát. Se fűtési lehetőség, se víz, csak tíz-tizenkét kilométerre, a Roszka-forrásnál. Szereztünk egy ócska vödröt, azzal sikáltuk, meg smirglivel, minden nyavalyával, abban hoztuk a vizet, de csak inni, mosakodni nem tudtunk. Egy hónapig laktunk itt, három nyíregyházi csajjal és egy aszódi javítóintézeti fiúval. Tízkilométeres körzetben senki és semmi nem volt, jégcsapok lógtak a házban, volt egy faoszlop, abba véstük a napokat. Néha a haverok ennivalót hoztak. Itt ért minket a karácsony is. De akkor nem volt ennivalónk.

– Ember nem élhet így.

– Hehe azt mondja, okos ember a pince mélyén kezdi, akkor emelkedik az életszínvonala. Hehe operabuzi, ha a rádióban szólni kezd a fajsúlyos, ő is énekli. Azt hiszem ilyenkor, elvágom magam, olyan röhejes! De az igazi buzikat utáljuk. Kikezdünk velük, és megverjük őket.

– Sokan vagytok?

– Ma estig tizenöten. Van köztünk iskolás, nyomják a technikumot, a gimnáziumot. A többi segédmunkás vagy munkanélküli, aszódi szökevény vagy szabadult. Ha unalmában ránk szirénázik a rendőrség, mindig akad közveszélyes munkakerülés, egy kis garázdálkodás. A Műjégen egyszer részegek voltunk. Felborítottuk a lócát, ahol fűzték a cipőjüket a srácok. Nem tudtuk, hogy azok is galcsiban vannak. Kint várt vagy negyven srác, bokszerrel megvertek, rugdostak, Pimpi csak úgy szedte ki a fogait elölről. Na, mondom, becsülöm, nem is haragszom rájuk! Kijött az URH, pucolt, aki tudott. Hehe azt mondta, imádkozzunk, néhány repülőgép nem tért vissza, elveszítette a támaszpontot. Ilyenkor változik a létszám. De a galcsiba úgy nem jöhet senki, hogy odaáll, és azt mondja: galcsitag szeretnék lenni. Ha valaki lehozza őt, és látjuk, jó fej, és nem smucig, jöhet. Smucig fej, aki azt mondja: ez az utolsó cigije. Az ilyen krapek nem jó. És tudjon lejmolni. Szólítson meg valakit: „Bátyám, nincs egy mallérod?” – Ha odaadja: – „Csak ennyi? Na, nézz csak körül jobban! Tedd csak ide, bátyám!” – Az muris, amikor egy hosszú krapek mondja egy kicsinek. Meg ilyen balhé: Nyáron, a Velencei-tónál este szól a zene, két csaj ül az asztalnál. Odamegy a krapek, kérdi: „Szabad?” A csaj veszi a kardigánt. „Nem maga, a szék!” – Ez is mindig röhögés.

– Hol tanyáztok?

– Miénk a Rákóczi tér, a csarnok meg a környéke. Este leülünk a padra, és valamelyik elkezdi, ki látta ezt meg ezt a filmet? Elmeséli: piás, idős krapek fia hegedül, gazdag ember taníttatja, nagy művész lesz belőle. Tíz év eltelik, az apa részeges csavargó, hull a hó, rongyokban az öreg, plakáton a fiú neve. Sír és megy a hóesésben. Ilyenkor csönd van, és sírni volna kedvünk. Komálom Psotát, Bodrogit, Törőcsiket, Darvast, Belmondót, díjazom Jean Gabint, mert megszökött a gályáról, és a bátor Jean Marais-t. Utálom Roger Moore-t. Ha az Angyal kimászna a vajszínű Volvóból a Rákóczi téren, nálunk kezdene szaglászni a tolvajok után, letörölném arcáról azt a mindentudó, aranyos mosolyát.

– Lopni is jártok?

– A csövezés idején hárman megpróbáltuk. Kaját, csokit, cigit, gyufát. Felvettem a tolvajszerkót. Ez a mackófelsőrész, mert alul gumi van, és nem potyog ki semmi. Fent bedugja az ember, amíg a másik a kiszolgálóval bajmolódik. Egyszer egy almát dugtam el, amikor rám szóltak: „Hagyja abba!” – „Mit? Ja, az almát?” – Azért ilyenkor ég az ember. Egyszer két hétig beszéltük, hogyan csinálunk meg egy bankrablást. Milyen szerkóban, útcsinálás ürügyén, a riasztócsengő elvágása hogy és hol. Néha még éjfélkor is ezen rágódtunk, csináltuk a terveket.

– És a lányok?

– Amíg egyvalakihez tartoznak, tiszteletben tartjuk, más nem száll rá. Kivétel a házibuli. Az más. A bugyibulinál kalapban a bugyik, mindenki csak tapogat a finom selyem után. Vagy sörösüveget pörgetünk a kör közepén, aki felé megáll, azt viszi el a pörgető. A kis kégliben sok ember szorong egymás mellett, ilyenkor nem fázik senki. Amerre néz – de hát ez megszokott dolog. Nyáron lemegyünk Agárdra vagy Velencére. Néha stoppal, ki hogy tud. Felváltva alszunk a csajokkal a sátorban, a csónakok alatt is. Amikor elfogy a stolla, feldobjuk a csajokat. – „Bátyám, akarsz egy jó nőt?” – Két kiló. Öt kiló. Ezer is volt már. Egy galcsitag, volt mindenkié, akinek kellett a galcsiban, de jó haver volt. Tizenkilenc éves, jó test, nagy mellek, jó láb. Mini, kék szoknya, fehér blúz, magas sarkú cipő, frufru elöl és lógó, hosszú haj, igazi tinézser frizura. Ülünk, Bambit szopogatunk a Cápa nevű mulatónál. A krapek úgy ötven év körüli Nyúl Béla.

– Nyúl Béla?

– Minden külföldi Nyúl Béla. Előtte az asztalon piásüvegek. Int, hogy menjünk oda. Kézzel-lábbal mutogattunk. Én sört ittam, a csaj bonbonmeggyet. Kétszáz forint körül fizetett. Int, üljünk be a kocsiba, az is volt neki. Rátérünk egy mellékútra, erdőfélébe. Én mondom: „Ha nem fizetsz tisztességesen, szétverem a pofádat!” – Kezembe nyomott a kocsiból egy orkánt, mutogattam, hogy pénz is legyen még. Bólogatott, a csaj is mondta, legyek nyugodt, csak menjek már. Kint leültem az országúton egy kilométerkőre. Vártam. Sokáig vártam, gondoltam, megviszem a hírt a többieknek. Három óra múlva jött a csaj, és már messziről lobogtatta a pénzt, ezer forint volt. Olyan is volt, hogy ülök a Katival a kerthelyiségben, egy asztalnál külföldiek. Egyiken állati baró ing, szívemből megkívántam. Félóra múlva jött Kati és hozta. Már tizenhét éves ez a csaj, az apja főorvos.

– Szerelmes voltál?

– Az a köpcös, mély növésű krapek bámul. A pofámba bámul. Odamegyek és megkérdem, mit óhajt.

– Semmit – mondta a lány. – Csak üldögél.

– Titi tizenhat éves, második gimnazista. Az apja diplomata. Csinos csaj, jó alakú, nagy, szőke hajjal. Technikumban buliztunk a zenekarral, ott láttam meg. Írtam egy cédulát: „Gyere ki!” Odajött. – „Te hívtál? Te? Te?” – „Na, mi a mák? Tetszel nekem!” – Másnap randi. „Van pénzed?” – kérdeztem. „Van” – mondta. – „Gyere, jó film megy a Napban: Lobó, a farkas.” – Ő volt életemben az első, három nap múlva, a jégkorongozók öltözőjében. Kínos volt, mindig vett cigit. Három hónapig tartott. Egyszer elvittem őt egy házibulira, rémülten nézte a párokat, haza akart menni. Kikísértem, felraktam a villamosra. – „Na, kislány, jön a villamosod, tűnj haza.” – Ez volt a búcsú. Iszol valamit? Vagy még egy fagylaltot?

– Nem – mondta a lány. – Köszönöm.

– Az ember sokat nevet. Egyszer a Várhegyen játszott a zenekar, egy kollégiumban, nem kíméltük a gitárt. Az ott lakó csajokkal megbeszéltük, hogy a műsor végén felmegyünk a hálóterembe. Fel is mentünk. Mindenki megtalálta a párját, elbújt egy ágyba. Később bejött az ügyeletes tanár, és felkapcsolta a villanyt. Szeme forgott, mint a bűvésztányér. – „Gyermektartást nem vállalok!” – ordította, mi meg a fenekünket mutattuk, húztunk kifelé.

– Milyen zenekarotok van?

– Sok jó együttest hallottam, kitűnő a Hoks, a Liver Sing, a Colour, az Orkán, a Monde. A mienket Vad Fiúknak hívják. Nem vagyunk rosszabbak akárkinél, ha kedvünkre megkeverjük, van ám rázás, őrjöngés, sikítás, Londonban sem jobban. Most a Vegyesipari Club van szerződésben velünk. Beugró tizenöt forint, lekérés van, verekedés óránként. A bevétel bizonyos százaléka a zenészeké. Hehe a menedzserünk, ő köti le a helyeket, ezért tőlünk százalékot kap. Valami intézetben dolgozik, ez olyan másodállás neki. Nem komálom őt, elég link alak, mértéktelenül zabál, a verekedéseknél a kalapokat gyűjti, olyan mint a Dömötör, aki, ha ígérnek neki egy pofont, másnap azt meséli, leütötték.

– Te mit játszol a zenekarban?

– Csörgőzök. Én segítek cipelni a hangfalakat, dobot, szerelést. Az a mély növésű, köpcös krapek meg bámul, bámul, bele a pofámba. Amíg rá nem ülök a szájára, amíg meg nem taposom.

– Nem bámul – mondta a lány. – Százan is ülnek a kertben, hallgatják a zenét, nem törődik veled senki. A családod egyetlen tagjával sem találkozol?

– Az öregfater, hogy is mondjam csak, afféle Dzsudó Jack, cingár, semmire sem jó, pipogya, nyugdíjas kőműves. Ha a nagymuter rászól, berántja a nyakát, hallgat, mint a hal a szatyorban. A nagymuterék nem szúrtak minket, a fater miatt. De hová lett a fater? Mikor kopott le? Hiába töröm az agyam, nem tudok rájönni, hogy a faterom és a muterom Kaposváron milyen viszonyban volt. Nagy a család. Emlékszem, talán négy éve, egy születésnapon összejött a nyáj, engem meg az öcsémet kiküldtek a konyhába, ne legyünk közöttük. Ami mócsing, csont, lótúró kimaradt az unokatestvérek tányérjából, azt hozták ki. – „Na, nesztek, egyétek meg!” – Anyám krapekol. Szúrja az egyenruhásokat, rendőröket, katonákat, ez különösen bánt, hogy mit tud náluk keresni, rejtély. Ül az Ibolya presszóban. Csinos, szőke, talán már harmincöt éves.

– Te erős fiú vagy. Miért nem dolgozol?

– Miért ne melóznék? Fölemelek hetven kilót, csak örökké álmos vagyok. Ha egy kis időm van, elbújok és alszom. Ettől és a hajamtól mindenkinek az idegeire megyek. Egyébként rendes, gavallér, belevaló krapeknak tartanak, ha kölcsönkérek, a fizetés napján mindig megadom. A górém azt mondja, a munkában számítani lehet rám, bizonyos értelemben becsületes vagyok. Azt feleltem, szép szóval mindent el lehet érni nálam, csak a hajvágást nem. Ezer forint a fizetésem, nem kell puttony hozzá, mert az előző munkahelyemről önkényesen távoztam. A rendelet szerint ilyen esetben a fizetést egy évig nem lehet javítani. Nem egész egy hónap volt hátra az egy évből, mikor a hajam miatt kiléptem.

– Nem volt nagy butaság?

– Lehet, hogy az volt. Itt az egyik góré megígérte, ha levágatom, fölszámolják a segédmunkási munkakört, elhelyez a Boy Vállalathoz. Levágattam, és nem tartotta meg az adott szavát. Nem érdekes, sűrű hajam van, nő, mint a fű, két hónap múlva majdnem a vállamig ért, mikor a főgóré kidobott miatta. Próbáltam elhelyezkedni máshol, a MAHART-nál is. Azt mondták, még nem vagyok tizennyolc éves, nem alkalmazhatnak. Ezután próbáltam disszidálni.

– Disszidáltál?

– Nagyon természetes. Bűntársam, Császár Sándor, huszonegy éves nyomdász, jogosítványa is van, James a beceneve. Stoppal mentünk Szegedig. Innen gyalog Röszke felé. Kaja nem volt. Egy falu határában jött két csaj. Mondom: – „Adjatok két ruppót!” – Elmondtuk, hogy pesti krapekok vagyunk. Úgy néztek ránk, mint a nagyokra. Hoztak zsíros kenyeret, kajoltunk, ott is aludtak velünk a szénakazalban. Reggel mondtam: – „gyertek vissza két óra múlva.” – Addig fogtunk egy stoppot és elmentünk. Amikor este lett, messziről fények látszottak, örültünk, nemsokára elérjük Röszkét és Ringo Star számát, a Yellow Submarine-t, a Sárga tengeralattjárót énekeltük. De akkor már rég a határon jártunk. Így fogtak el.

– Hová készültetek?

– Jugóból Olaszba. Nem nagy ügy, nem kell mélyen mellre szívni, a sitten legalább fűtenek, meg kaját is adnak, de a szabadság persze mindent megér. Ott tetováltattam ezt a Roling-fejet a karomra, a mellemen meg van egy megfeszített Jézus, az ágyékkötője, a töviskoszorúja piros. Akad még más is, de azt itt nem lehet most megmutatni.

– Anyád?

– Azt mondják, nincsen új a nap alatt. Megidézték a tárgyalásra. Elmondott stricinek, gazembernek, aztán elment. És mégis, nem tudom, miért, ott még én is bepörögtem, ha valaki az anyámat szidta. Sitten, frankón, annyira érzékeny az ember.

– Felnőttekkel voltál?

– Egyet helyeztek csak be hozzánk, a szobafőnököt. Azt mondta, gépkocsivezető, és karambolozott, azért ül. Hatvan év körüli, rohadt alak, mert kiderült, hogy a lányát erőszakolta meg, ezért került a sittre. Utáltuk őt, meg is mondtuk neki. Karácsonykor söprűből csináltunk karácsonyfát, és énekeltük a Mennyből az angyalt. Az egész börtön. Esküszöm, volt szipogás.

– És most? Hogyan tovább?

– Ha a mély növésű krapek nem szól közbe, elárulom.

– Hagyd már őt!

– A galcsi áll a sarkon, jobbnál jobb szerkóban, kopott farmer, térdig érő zakó, hosszú haj. Mindenki megnézi őket, de őket nem érdekli, hogy mindenki megbámulja őket, aki még nem látott ilyent.

– Azért állnak a sarkon – mondta a lány –, mert most pillanatnyilag nincs kéglijük, na meg pénzük.

– Ez nem szomorú. Amíg állnak a sarkon, jobbnál jobb dumát engednek el. Te is szoktál bolondozni?

– Nem – mondta a lány. – Mi szeretnél lenni?

– Férfifodrász. Ez minden vágyam. Ha behívnak a katonasághoz, megtanulom a sofőr szakmát. Szeretnék havonta ezernyolcszáz forintot, egy szobakonyhás kéglit. A falakat teleraknám kivágott, jó képekkel. Kell két ágy. Az öcsémet kihozom az intézetből, magamhoz veszem. Kell két alacsony szék, egy kisasztal, az öcsémnek tanulópad, szekrény, magnó, hangfallal, gyertyák, szőnyegek. Más nem kell. Huszonkét-huszonhárom éves koromban megnősülök, természetesen szerelemből. Aztán négy évre rá jöhet a krapek. Annak mindent megadok. Az biztos, ütni nem fogom!

 

A mély növésű krapek fizetett. Gyalog ment át a Margitszigeten, az Árpád-hídon a lakótelepre, és lehozta a kutyáját. A mély növésű, köpcös krapek már túl volt élete felén, régen nem akart ő már semmit, összeférhetetlen természete miatt elhúzódtak tőle az emberek. Igaz, ő is egyedül csak a mandulaszemű farkaskutyához ragaszkodott. Nehezen barátkoztak össze, hiszen nem értették egymás nyelvét, most is akad még félreértés közöttük. De sunyiságot nem tapasztalt nála, elölről támadt, ezért egyenes jellemnek tartotta, és nagyon becsülte is érte. Ha zaklatott állapotban volt, ha megalázták, egyre ritkábban rázta az öklét, leült a fűre, a kutyája mellé, átkarolta izmos nyakát, és bámulta a tolató mozdonyt, a gyárakból kiáramló embereket. Ma este egy betonoszlopon ül, nézi a farkasát, amint büszkén tartott fejével úszik a holdfényes Dunán. Cigarettázik, tűnődik. Amikor a kutyára rákapcsolja a pórázt, hazafelé baktatnak a párás melegben, arra gondol, hol is lehet az a hivatal, ahol férfifodrász-tanulókat keresnek, ki tudhatja ezt?