Vonó IgnácTavasz óta bámulták a felhőket. Nótáztak, féltek a haláltól, és mind gyakrabban álmodoztak forró asszonyölelésről az olasz éjszakában. – Nézze csak, zászlós úr – szólt egy nyári estén Vonó Ignác –, megint hív a zöld szemű asszony. A kopaszra nyírt bakák mozdultak a lövészárokban. – Bolond vagy, Ignác! – nevetett a zászlós. – Hol a te asszonyod? – Ott ül a nyárfa tetején – mondta Vonó Ignác. – Napok óta kacsingat rám. És fölnyújtotta kezét egy hunyorgó csillagra. Ekkor lőtték át a csuklóját. A tábori kórház udvarán szólt a zene, apácák mosolyogtak, egy ezredes érmét tűzött a mellére. Hazaküldték. – Jó szemű golyó volt – mutatta kacska kezét az ismerősöknek. – Isten áldja meg a derék talijánt. Altiszt lett az OTI-ban. Cipelte az aktákat, üldögélt a barnára pácolt padon, később Olajos Irénnek kakaót hozott szalmaszállal, és puha kiflit. Míg a titkárnő elfogyasztotta, beszélgettek. Kassáról, a Felvidékről. Szerette a lány csöndes szavát, fényes köpenyét, tűhegyes ceruzáit, vékony ujján a parányi rubint. Pontosan tizenkét órakor bekopogott Del Medico Antalhoz. Ilyenkor Del Medico Antal föltette lábát egy székre. – Mért nem házasodsz, Ignác? – érdeklődött. – Rossz ugyan az egyik kezed, de szép hivatalod van. – Eljön majd az ideje, tanácsos úr – válaszolta mindig. És puha bársonnyal áttörölte Del Medico Antal cipőjét. Egy októberi délután kaktuszt vásárolt Olajos Irén. A kék mázas cserepeket Vonó Ignác szállította el, nagy hátizsákban. A szerény budai lakásban székkel kínálta őt a lány, erős pálinkával. Kassáról beszélt, a régi közkert gesztenyefáiról. – Emlékszik-e még az otthonára? – kérdezte. Emlékezett. Patak folyt apja kovácsműhelye előtt. És a nagysurányi cukorgyár, ahol édesanyja zsákokat varrt. De másra terelte a szót. Harcokról beszélt. Meg egy tábori kórházról, a kitüntetéséről. – Nem jó így egyedül – sóhajtott a lány. – Árván nem jó… Vonó Ignác kidomborította széles mellét. – Asszony miatt sebesültem meg. Szép volt, zöld szemű, akár a nagyságos kisasszony. A lány bedugaszolta a pálinkásüveget. Mosolyogva fölállt. – Az én apám bíró volt Kassán – mondta hűvösen. – Csergő Olajos Zsigmondot ismerték a Felvidéken. Vonó Ignác szótlanul ballagott utána, nézte hintázó csípőjét. Egyik lábára bicegett Olajos Irén. Az ajtóban egy pengő borravalót adott. A Duna fölött sűrű köd ült. Eltakarta a fákat a víz partján. Vonó Ignác megállt a Lánchídon, figyelte a folyót. Hátizsákján őszi eső pergett. Vasárnap fakanalat vásárolt, melynek lapátjára kékarany csillámmal szívet rajzoltak. Bágyadt napfény szitált a Baross téren. Sokáig kószált, félszegen, idegenül hallgatta a hangos, nagy tenyerű lányok nevetését. Alkony előtt hazament. Egy hószagú délután az Új Időket lapozgatta a barnára pácolt padon. Furcsa elbeszélést talált. Zichy Tekla a töltés mellett lóhátról megpillantott egy félmeztelen pályamunkást. Beleszeretett, mert szép volt, akár egy antik bronzszobor. De mikor ünneplő ruhában meglátta őt, tíz pengőt adott neki, és szomorúan hazaküldte. – Milyen lehetett az a ruha? – töprengett Vonó Ignác. Nem merte megkérdezni Del Medico Antaltól. Ha puha bársonnyal letörölte cipőjéről a finom port, azt hajtogatta: – furcsák a nők, tanácsos úr… És zavartan nevetgélt. Nehéz esztendők jöttek. Pest, a jókedvű, pletykás város elkomorodott. A néptelen utcák megtanultak hallgatni. Magasan, láthatatlanul, félelmes robajjal bombázók húztak. – Szmolenszk a miénk – mondta Del Medico Antal. Vonó Ignác örült. Kacska kezével boldogan cipelte az aktákat. S ha sziréna szólt, üldögélt az óvóhelyen. – Kassa elesett – szólt egy napon Olajos Irén. Vonó Ignác kétségbeesetten nézte zöld szemén a könnyeket. Karácsonykor sápadt emberek imádkoztak a gyertyafénynél. Remegett a hallgatag város. Aknák, bombák tépték. Bezárult a kör. A májusi szél vörös zászlót talált a Reichstag tornyán. Az OTI-ból SZTK lett, a tanácsos úrból segédmunkás. Vonó Ignác altiszt maradt. Magányos. Agglegény. Minden vasárnap délelőtt, mise után, meghívta Del Medico Antal egy pohár borra. A Bástya sörözőben ültek le. – Európa alszik – mondta Del Medico. – Elfeledték a magyart. – Bíznunk kell, tanácsos úr – felelte Vonó Ignác. – Hinni az Istent. Eljön még a megváltás. Cipőt vásárolt Del Medicótól, selyemingeket, máskor zsebórát. Ezt három részletben fizette. Utoljára egy antik cigarettatárcát vett, száztíz forintért. Szép mívű, címeres tárcát. Pár nappal később meghalt a tanácsos úr. Olajos Irén nem ment a temetésére. Pártnap volt. – Európa alszik – mondta Vonó Ignác szánakozóan. – Elfeledték a magyart. Ötvenedik születésnapján meglepte magát egy tropikálöltönnyel. Szép öltöny volt, világos színű. Elindult megmutatni a városnak. A Lenin körúton váratlan zivatar érte. Ijedten futott be az első cukrászdába. A zsúfolt teremben tanácstalanul körülnézett. A kirakatnál sovány hölgy ült. Odalépett hozzá, engedelmet kért, azután helyet foglalt. Konyakot rendelt. A közelben villám csattant, elhallgattak az emberek, azután zsivajogtak tovább. A sovány hölgy keresztet rajzolt világoskék blúzán. Vonó Ignác is megmutatta, hogy istenhivő. Cinkos szemvillanással vetett keresztet, majd ezüsttárcájából cigarettára gyújtott. Beszélgetni kezdtek. Pár szót az esőről, elázott ruhájáról. – Nagyságos asszonyom messze lakik? – kérdezte barátkozóan. Udvariasan megemelte a fenekét. – Nem szeretnék alkalmatlankodni, Vonó Ignác a nevem. – Csak nem a pécsi Vonó-família? – ámult a hölgy. Kedves, szív alakú arca volt. – Nem, tisztelettel. Nagysurányi vagyok. A hölgy az antik cigarettatárcára pillantott. A vésett címerre. – Engem Virág Teklának hívnak – mosolygott barátságosan. – Talán földbirtokosok? Tűz lobbant ekkor Vonó Ignác szemében. Parányi, mint a tű gömbje. – Ezerötszáz hold – mondta lassan. Levett egy dohányszálat az ajkáról. – Zsíros, fekete föld… – És most? – Altiszt vagyok… Virág Tekla megérintette a kezét. – A Csáty Pityu is. Szórády Bubi kardigánokat köt. Így vagyunk… Vonó Ignác hosszan nézte a cirádás mennyezetet. – Az Isten megsegít – mondta. – Hinni kell. Imádkozni. Két konyakot rendelt. Virág Tekla szelíden, határozottan tiltakozott. Nem iszik soha szeszesitalt. Így lehetett, mert azonnal a fejébe szállt. Megható emlékeket idézett Soror Angelikáról, aki nagyon szerette őt, és beszélt egy ferencrendi szerzetesről, akinek vétkes szeme volt. Elmondta, hogy egyedül él, rendhez hű életet. Vonó Ignác a felvidéki erdőkről mesélt, ahol barátja, Del Medico Antal medvét lőtt. Ő meg vaddisznót. Talán így kezdődött a szerelem. Egyházi esküvőt tartottak. Csöndesen, néhány ismerőssel. Az életük is csöndes volt. Virág Tekla hajnalban kelt, apró staniclikat ragasztott. Vonó Ignác kacska kezével cipelte az aktákat, vagy üldögélt a barnára pácolt padon. Lenézte Olajos Irént, udvariasan köszönt neki, a pártcsoportbizalminak kijáró tisztelettel. Munkaidő után elvitt egy hátizsák staniclit a háziipari szövetkezetbe. Később takarított. Óvta franciaerkélyes, szépen berendezett, új otthonát. Szerelemmel szerette a feleségét. Virág Tekla is őt. Este korán lefeküdtek. Vasárnap eljött Csáty Pityu, Szórády Bubi, az öreg pap, aki a zsíros húst szerette, és a kedves Mater Terézia. Kupica szilvórium után Mater Terézia nevetgélt, kedvenc történetét mesélte. Mikor az orosz csapatok közeledtek, engedélyezte a zárda, hogy aki fél, polgári ruhát ölthet. – Minden nővér divatos ruhába bújt – mondta vidáman. – Szűzanyám, hogy feszült rajtuk a selyem! Szórády Bubit fonalgondok izgatták. Az öreg pap csúnyán csámcsogott. Csáty Pityu gyűlölettel nézte. Vonó Ignác a nagysurányi kastélyról mesélt. Kertjében – százados fák alatt – tiszta vizű patak. Holdfényes partján zöld szemű asszony, titokzatos hölgy, kiért párbajban átlőtték a csuklóját. – Egyszer meg fogadásból egy üveg családi sört ittam – dicsekedett. – Az utolsó kortyig nem vettem le a szájamról. Del Medico Antal barátom fizette. – Ignác bátyám – mondta Csáty –, magyar úr nem iszik sört. – Európa alszik – legyintett. – Elfeledték a magyart. Becsülték az erős lelkű, vidám felvidéki urat. A történelem egyetlen pillanatig sem roppantotta meg. Virág Tekla mindennap jobban szerette. A rajongásig. Október huszonharmadikán a szövetkezetből jött. A Kálvin téren találkozott az éneklő diákokkal. Hátizsákjával közéjük állt, zászlók alatt énekelt végig a városon. A Petőfi-szobornál szavalatot hallgatott, a Bem-szobornál rekedten kiáltotta: vesszen Gerő! Olajos Irénnel a Parlament előtt találkozott. Olajos Irén Kassát követelte. Mámorosan ért haza. Virág Tekla kivette gomblyukából az ökölnyi kokárdát. – Féltelek, Ignác – mondta. – Heves vagy. Meggondolatlan. Libát, zsírt, téliszalámit, cukrot vett Virág Tekla. Háromezer forintot költött élelemre. Vonó Ignác kilószámra hozta a röpcédulákat. Izzó hangon olvasta őket. – Ne izgasd magad, édes úr – könyörgött Virág Tekla. – Egyél szépen. Szórády is csillapította. Csáty Pityu feszült arccal ült a rádiónál. Az öreg pap áldást mondott az asztal fölött. Mater Terézia kétségbeesetten mutatta átlőtt kalapját. Löwenstein herceg szózatát együtt hallgatták. Csáty zárta el a készüléket. Sokáig járkált fel-alá a szobában. Virág Tekla a kredenc mellett térdepelt. Vonó Ignác mosolyogva nézte imádkozó asszonyát. Szerelemmel szerette. November harmadikán komoly arccal érkezett Csáty. Sötétszürke raglánban. Kezet csókolt Virág Teklának. – Ajándékot hoztam – nézett az asszonyra. – Nem fér el a zsebemben. Vonó Ignáchoz fordult. Uralkodott a hangján. – Doktor Fazekas Balázs, a jogtanácsosom intézi birtokaid ügyét. Keresd fel őt, Náci bátyám, az irataiddal. Ekkor elmosolyodott. Lábát a cserépkályha díszes kilincsére tette. Finom por ült Csáty István cipőjén. Vonó Ignác sápadtan nézte. Virág Tekla altwien-csészékbe teát töltött. Elmesélte, hogy tévedésből agyonvertek egy fináncot. Csáty három nevet mutatott a noteszében. A szemükbe kíván nézni. Meg akad még néhány. Aztán Habsburg Ottóról beszélt. Alkonyatkor elbúcsúzott Csáty. A kezét nyújtotta. Keskeny keze volt. Hideg, mint a lámpavas. Vonó Ignác a cserépkályha mellé ült. Nézte homályba tűnő otthonát. Virág Tekla bejött a fürdőszobából. Álmosan beszélt Zsabka Erzsébetről, aki belépett a pártba. – A ringyó – mondta. – A ringyó. Vonó Ignác az öklére köhögött. – Mégiscsak az unokahúgod… – Fizessen minden hazug lélek! Az ágyban még elmondta az esti imádságot. Alig látszott már a szőnyeg az ablak alatt. Vonó Ignác figyelte, mint vész el maradék birtoka is. Ekkor levette zsinóros házikabátját. Télszagú éjszaka jött. Felhő takarta a csillagokat. Virág Tekla mosolygott álmában. Vonó Ignác mozdulatlanul nézte szív alakú arcát. Hallgatta az ólomlapú csöndet. A dörrenés kilökte ágyából. Ugrott az ablakhoz, nyitotta két szárnyát. – Lőnek! – kiáltotta. Forgatta fejét a hajnali szélben. – Jézusom! Szerelmes Istenem! Virág Tekla már szaladt, rémülten szaladt, meleg köntöst borított a hátára. Vezette röhögő emberét, karolta, vitte a cserépkályhához. – Édes úr! – könyörgött sírva. – Édes úr, nyugodj meg… Vonó Ignácból bugyborékolt a nevetés. Térdét csapkodta. Az asszony puha tenyérrel simogatta ősz haját. |