Kéktiszta szerelemTenyerét égették a cserepek, míg végigkúszott a háztetőn. A lányok szappant dobtak hozzá, stricinek nevezték. Csúnyábbakat is kiáltottak a zuhanyozó ablakából, és nevettek. Nyár volt, műszakváltás. A fiút is szerették. Csinos volt, álmodozó, szelíd szemekkel. Az udvaron Kendur, a karikalábú embertelenül pofoncsapta, aztán elment. Kevesen látták. Néhány férfi, habfehér blúzban egy lány és Schnírer Pál könyvelő. A könyvelő hangosan megjegyezte: – Elegem van az ízetlenkedésből. Sápadtan mosolyogni próbált. Bolondosat mondott, amin nevetni lehet. De nem figyeltek rá. Elnémult. Hanyagul, egyenlőtlen léptekkel átment a Púposba. A cimborák Rexbiliárdot játszottak. Hideg sört ivott, Vitok Pali fizette a háztetős tréfáért. A vörös hajú Gróf röhögött. Szerinte a háborút mindig nők okozzák. Történelmi példákkal igazolta. Kis Rotyi így szólt. – Miért kell más feleségét meglesni? Hábetler a padlóra köpött. – Át kell szúrni Kendur tüdejét. Kis Rotyi behúzta a nyakát. – Sárga szemed van, Hábetler – mondta Kis Rotyi. – Senki sem szeret. Remegő nyakkal hajolt a posztó fölé. Kinevették. Nem tudták, hogy álmában Hábetler mindig megveri. Egész délután terelték a csontgolyókat, korsó sör volt a tét. Sokat veszekedtek. Preisz Feri alkonyat előtt abbahagyta a játékot. – Nos? – kérdezte gúnyosan Hábetler. Egy-két pillanatig lehajtott fővel bámulta az olajos padlót. Fekete szemével megsimogatta Hábetlert. – Nem tudok gyűlölni – szólt csöndesen. – Nem is akarok… Elnézést kérő mosollyal lépett az utcára. Becsületes embernek ismerték. Szépen született száján a szó. Varázslatos útra tévedt.
Kora őszi estén, színház után még leültek egy pohár borra. Hábetlernek fájt Romeo és Júlia halála. Ingerülten rendelt még egy fél litert. Stanec Lajos a köszvényét panaszolta, az őszt, a kora hajnali ködöket. – Mindennap végigmegy a gépemen egy napsugár – tűnődött Preisz Feri. – Két órakor elköszön, és fölmászik a falra… Most várhatom tavaszig. Az asszony ránézett, és a lányok is mind megkeresték őt a tekintetükkel. Később – hazafelé az aluljáróban – Hábetler csöndet parancsolt. Malac viccet mesélt. Kacagták buta fintorait. Csak Kendur maradt komoly. A karikalábú ritkán nevetett. A vörös téglás kórház előtt egy kövér lány átkarolta Preisz vállát. – Udvarolj, cigányszemű. – Csak annak, akit szeretek – mondta a fiú. – Szeretsz te mindenkit – nevetett a lány. – Te farizeus! Az vagy! Az vagy! A lányok fölzúdultak. Öklüket rázták, csörgették ezüst karpereceiket. Százszínű, dühös kacagással kiáltották a néma éjszakába: – Farizeus! Farizeus! Fekete szemével megmérte őket. Elcsöndesedtek. – Hiába – szólt szemtelenül. – Nem házasodom. Ha azt mondom, nyáron halok meg, mikor szépek a csillagok, bőgni kezdtek és szidalmaztok, mert sohasem házasodom. Azután menekült. Nézték, amint puha tartással fut a könnyű ködben. Csak az asszony kiáltott. – Megházasodsz, farizeus, templom vár az utca végén! És messzecsengő nevetéssel megfogta Kendur kezét. Hűvösödött a szél, Kendur felhajtotta az asszony gallérját. Csöndesen köszönt, elindultak hazafelé a gyér fényű, unalmas Szabolcs utcán. A szilveszteri bál most is jól sikerült. Éjfél után a márványos terem tele volt kacagással. A Kucuk fivérek járták a táncot. Amelyikük elesett, azt kiáltotta: Konstantinápoly! Egyik ősük török nagyúr volt Egerben. Pesterzsébetről jártak be dolgozni. Minden Fradi-meccsen pofozkodtak. A tombolán Preisz egy üveg pezsgőt nyert. A Kucuk fivérek asztalára tette. – Te jó fiú vagy – mondta Kucuk Lajos –, Kendur mégis megütött. Félsz a karikalábútól? Kendur fölemelte fejét a másik asztalnál. Kihívóan nézte a fiút. Nem szólt. Preisz lassú mozgással emelte poharát. – Engem néhányszor pofonütöttek már – szólt szelíden. – Nem dicsekvésből mondom, ha én törlesztek, kő kövön nem marad… Nem sokkal később Schnírer Pál támadta meg. Előző hajnalon hóembert épített a könyvelő szobájában. Ez általános szenzációt okozott. A takarítónők nem akartak havat lapátolni egy második emeleti irodából. Azt mondták: Schnírer zárja el a fűtőtestet, akkor tavaszig semmi baj. Schnírer sápadtan kiabált: – Maga a háztetőre is fölmászott! Asszonyokat lesni! Preisz ingerülten legyintett. – Igaza van, uram! Máskor magát is fölviszem! Leült az összetolt asztalokhoz, hallgatta Kis Rotyi korholását. Ruzskó Sándor is megmondta véleményét a hóemberről. A párttitkárnak sem válaszolt. Hunyorgó szemmel nézte a táncolókat. Ivott egy pohár bort, két karján eligazította fürtös fejét, elaludt. Az asszony ébresztette föl. Alig voltak már a teremben. A vörös hajú Gróf azon tűnődött, a léleknek milyen súlya van. – Mondjuk, ha egy hatvankilós ember meghal, akkor egy finom rezgésű mérleg mit mutat? – Tüdő van. Meg gyomor – felelte Hábetler. – Meg más. Lélek nincsen. Hozott egy üveg bort, és visszaült Ancsura mellé. Kendur elmerülten, aprólékosan a gépkocsivezetés elméletét magyarázta Kis Rotyinak. – Maga szerint a lélek súlya mérhető? – nevetett az asszony. Preisz megnézte karóráját. Negyed kettő volt. – Fáradt vagyok. Valószínűleg hőemelkedésem van. Soha nem voltam beteg… Stanec megkereste a pulzusát. Megállapította, hogy az érverés kifogástalan. Énekelni akart, de nem engedték. – Azért cipeltünk négy zsák havat a hátunkon – mondta recsegő, farkastorok-hangján –, mert Preisz Feri így tanítja Schnírer Pált emberhez méltó viselkedésre. Ezen a hosszúra nyúlt, bolondos téli éjszakán még szerették a fiút. Tréfálkoztak vele. A vörös hajú Gróf gyerekhez illő türelemmel magyarázta, hogy a nátha nem igazi betegség. Katonadolog. Hábetler belefújt egy papírtrombitába. Vastag hangon röhögött. – Ne félj, cigányszemű! – kiáltott Ancsura. – Te nyáron halsz meg! Amikor szépek a csillagok! Nevetett mindenki, a távolabbi asztaloknál is. Az asszony hátrafeszített derékkal kacagott. Nézte őket egyenként, csodálkozón. Az asszony kipirult arcán megállította tekintetét. Gyámoltalan kis mosoly jelent meg szája körül, fölállt, és elment. Az asszony még elérte a ruhatárban. Szép volt, sápadt, mint a lázadók. Egy márványoszlop mögé húzódtak. A teremből hallatszott a zene, átszűrődött a kétszárnyas ajtón. A szignált játszották, az utolsó számot. A ruhatárosnő álmosan megigazította drótkeretes szemüvegét. Kíméletlen fagy ült a városon. A hold nem akart már továbbmenni, ott didergett egy gyárkémény tetején, Újpest irányában. Az asszony az utcán Kendurhoz simult. Szemében kék fények nyugtalankodtak, gyerekét akarta látni. Kendur átkarolta, érezte: remeg. Fázott ő is. Ásított. Bosszúsan mondta: – Semmit nem ér az ilyen mulatság. Nem váltottak több szót hazáig.
Ahol a tizennégyes villamos apró sikolyokkal Angyalföldnek kanyarodik, csöndes cukrászdában bújtak el rettegve, szégyenkezve, egymástól részegen, hónapokon át. Szerette az asszonyt. Szerette az árva ember hálás, boldog szerelmével. Az asszony hallgatag lett, soványodott. Emésztette ez a csodálatos, kék lángú lobogás. Augusztusban szakítottak. Nem bírták tovább a kínt, a reménytelenül szőtt álmokat, a lopott perceket. Az asszony sírt, szeme kivörösödött, csúnyán bedagadt. Meleg délután volt, kószált a puha aszfalton, majd elment a nővéréhez, elmondott mindent. Későn került haza. Megcsókolta férjét, mint hat éven át mindig, és most először, váratlanul úgy érezte, el kell számolnia eltöltött idejével. Elmondta: ágyneművásznat nézett a városban, a kislánynak kötényt, elég messze, a Bajcsy-Zsilinszky úton, azután még elszaladt a nővéréhez. Kendur már az ágyban feküdt. Élesen nézte a vetkőző asszonyt. Ő elhallgatott. Engedelmesen lehajtotta szőke fejét, leoltotta a villanyt. Két napig kerülték egymást. A harmadik nap reggelén Preisz borostás, elkínzott arccal bement a présműhelybe, megállította az asszony dobogó gépét. – Elmegyünk, Mária… Elmosolyodott. Szeméből kibukott a könny. Fölállt az alacsony zsámolyról, megható, szép mozdulattal lesöpörte köpenyéről a fémhulladékot. A lányok némán, döbbenten nézték a sokkockás ablakon, amint egymáshoz simulva, nyugodt léptekkel távolodnak a csőraktár szigorú oszlopai között. Alkonyatkor visszaadta jegygyűrűjét Kendurnak. Kendur csak annyit mondott: – Akkor éjszaka tudtam. Azóta lehajtott fővel élek. Maradj nálam. Szeretlek. Remegő kézzel öltöztette kislányát, és karjába kapva menekült. A taxiban Preisz megcsókolta sápadt arcát, végtelen alázattal.
Hazaköltözött a családjához. Reggel már tudták, a villamoson beszélték. Az öltözőben csönd volt. Preisz nyugtalanul, elszántan fűzte cipőjét. Gépéhez ment. Maroknyi napsugár várta. Egyetlen rántással megpörgette. Tíz órakor Kendur odajött. A napfény mutatta az időt. Két arasznyit távolodott a forgórésztől. – Ismered a szüleit? Elengedte a kapcsolót. Nem lépett hátrább, szemét a másikon tartotta. – Nem. Még nem. Kendur nagy kortyokat nyelt tejesüvegéből, olajos kezével megtörölte a száját. – Ne mondjatok rosszat… a lányomnak… Elment, tejesüvegével játékosan megkoccintotta a gépeket. Többé nem jött vissza. Az emberek hallgatták a lihegő motorokat. Bolond hőség volt, verítékeztek. Az öltözőben a vörös hajú Gróf hangosan kérdezte: – Hogy van a lányod? Vitok Pali felelt: – Nagyon jól. – Hasonlít rád? – Azt gondolod, loptam? – Nőtlen volt mind a kettő. Nem szólt semmit. Kinyitotta szekrényét, öltözni kezdett. Az udvaron nászajándékot kapott. Stanec leköpte. Már kint, túl a kapun, a hazatérő emberek zsivajában Schnírer Pál zavartan mondta: – Törölje meg, kérem, az arcát… Szórakozottan bólintott, elővette zsebkendőjét. Sokan követelték kiközösítését, hangosan és engesztelhetetlenül. Néhány nap múlva, késő délután, a párttitkár magához kérette. Ekkor elmondta gyötrelmeiket, szakításukat. – Három napig őt láttam a falon, a gépemen, a párnámon… – Kendur? Vele nem gondolsz? – Már nem. Nem érdekel. – És a gyerek? – Elviheti. Hetenként kétszer is… Az ablakhoz lépett. Az udvaron teherautó tolatott, félmeztelen emberek lármáztak. A nap már lement, mozdulatlan levegő várta az éjszakát. Csöndesen megszólalt. – Arcul köptök, mert nem tudok hazugságban élni. Nem félek tőletek. Nem tehettek semmit ellenem. Elment. Nem bujkáltak többé, munka után megvárták egymást, szerelemtől szédülten sétáltak a városban. Augusztus utolsó napján, egy telefonfülke mögül váratlanul eléjük lépett Kendur. Lesoványodott, szeme megnőtt üregében. Szégyenkező mosollyal, szelíd koldus hangján kislányát kérte. – Szombaton elhozná édesanyám.. Az asszony tekintete rátapadt. Halkan, megrendülten beszélt. – Elviheted, Jóska. Mindig, amikor akarod. De kérlek, vasárnap délben küldd haza, bábszínházba megyünk. Félszegen, udvariasan köszönt. Nem nyújtott kezet, elindult. Nem küldte vissza a gyereket. Múltak az órák, nyugtalanságuk egyre nőtt, mind kevesebbet beszélgettek, kerülték egymás tekintetét. Az asszonyt sírás fojtogatta. Kapuzárás előtt még egyszer hazaszaladt, nővérével tért vissza a cukrászdába. Preisz bemutatkozott. Ingerülten mondta: – Haza akarja csalni. A lakásába. A nővér hallgatott. Baltával csonkított hüvelykujját nézegette. – Bolondul szereti Máriát. Preisz egyedül ment a kislányért. Fülledt éjszaka volt. Nagyon magasan, minden irányból nehéz felhők futottak, gyülekeztek a város fölött. Villamoson utazott a Zsidókórházig, onnan sietős léptekkel kanyarodott a Szabolcs utcába. A bizalmatlanul hunyorgó házmesternek négy forintot adott, azt mondta, Kendurt keresi, néhány perc múlva visszajön. Soha nem felejtette el ezt a találkozást. Az előszoba ajtaját nyitva találta. Keresztülment a szűk helyiségen, belépett a barnára festett ajtón, és megállt. Rózsaerdő fogadta. Erős illatú virágszőnyeg az ágyon, a székeken, eltakarta a padlót is. Kendur karosszékben ült, mosolyogni próbált, de nem volt az mosoly. Nézték egymást, szótlanul, míg tízig számol az ember, aztán fölállt. Lesimította ünneplőruháját, hátat fordított, az ablakhoz lépett. Hallgatta a föltámadt szél zúgását, míg ő kivette Katinka kezéből az építőkockákat, a kislányt karjába emelte, és lehajtott fejjel kiszökött a lépcsőházba. Ömlött az eső. Szinte percenként dobálta villámait a búcsúzó nyár. Nekiiramodott és rohant, elfulladó lélegzettel, nem törődve semmivel, keresztül a tócsákon, a táncoló lámpák sárga fényében. Ötszáz lépés után, egy boltív alatt letette a gyereket. – Jól van – mondta csöndesen. – Jól van. Mindjárt otthon leszünk. Katinka kérdő szemmel nézett rá, sátoros pilláján kövér vízcsepp remegett. – Otthon? Várták a villamost.
Szeptember első hetében Mária azt mondta: – Anyám meg akar ismerni. Vasárnap délután tíz szál szegfűt vásárolt egy sarki árusnál. A kilencedik kerület egy macskaköves utcáján megkereste a vén, lármás proliházat, fölment a koszos lépcsőkön. Mária nyitott ajtót. A homályos sarokban csontig sovány, alig őszülő, idős asszony asztmásan köhögött. Megcsókolta eres kezét. Az öregasszony ránézett. Égő, száraz és éles volt a tekintete. – Adj bort a vendégnek! Mária elsápadt. – Ő nem vendég, anyám… Nem felelt, a kredenc mellől demizsont emelt az asztalra, három poharat színültig töltött. Keze remegett, arca is mutatta, hogy izgatott. – Nemrég, Jóska születésnapján bekapcsoltuk a rádiót, táncolt a lányommal. Maga a második vőlegény. Ehhez nem értek. Negyvenkét éve élek a férjemmel, nem kerestem mást. Megdöbbent, gondolatai szétszóródtak. Kereste őket a hímzett falvédőn, a konyha sikált kövén, Mária fehér arcán. Belefúrta tekintetét az öregasszony fürkésző szemébe, száraz hangon mondta: – Nem akartam bánatot okozni senkinek. Várakozva, keményen nézték egymást. Az öregasszony a pohárhoz nyúlt, és elsírta magát. Csöndesen elköszönt, a sötét folyosón megvárta Máriát. A lámpa alatt álltak, a rossz fényben, mint két kiátkozott. Halkan azt mondta: – Hárman vagyunk a világon, Katinka, te meg én… Az asszony némán bólintott.
Decembert írtak. A csöndes cukrászdában, cserépkályha melegénél, Katinka babakocsit kért meg alvóbabát, meg egy retikült. – Meglátjuk – mondta Preisz. Megcsókolta jó szagú kobakját, kért egy adag gesztenyepürét, és mesélt neki meseországról, ahol igen szigorú, ezüstkabátos madár ül a kapuban. Aki elkésik, attól megvonja az ebédpénz-hozzájárulást. Katinka nevetett. – Apu nem késik el soha. Korán reggel borotválkozik. Mária megsimogatta őt. – Egyél csillagom… A válópörről beszélgettek. Keményre fordult az idő. Kendur még mindig nem adott életjelt magáról, nem küldött a kislányért. Mária rosszakat álmodott. Preisz látta, mennyire fél. Néhány nappal az ünnep előtt töltött magának egy pohár sört, kiitta, és az asszonyra nézett. – Holnap megkeresem. Mária hálásan elmosolyodott, kezét nyújtotta neki, de a nyugtalanság nem tűnt el az arcáról. Másnap Kendur telefonon jelentkezett. Találkozót kért még egyszer, utoljára, négyszemközött. Nyugodtan, majdnem közömbösen beszélt. Az asszonyt rémület járta át. Letette a hallgatót, csak állt egy helyben és töprengett. Preisz kisírt szemmel találta őt a cukrászdában. Elsápadt a haragtól. – Mit akar hát? Kísértetként végigvonulni az életemen? Nem sánta, nem púpos, mért játszik mártírt? Mária csöndesen felelte: – Még friss a seb. Fáj… Cigarettára gyújtott. Gyanakvóan nézte az asztal fölött. – Szereted? – kérdezte hirtelen. Ráemelte a szemét, elgondolkozott. – Kicsit mindig a fiamnak éreztem. Mondtam is néha, nekem két gyerekem van. Messzenéző szemmel elmosolyodott. A halántékánál megigazított néhány hajszálat. – Látod, őszülök – halkan nevetett. – Őszül a menyasszony. Csak nézte őt. Törékeny, kislányos alakját. – Nem tudok élni nélküled – mondta halkan. – Egyetlen pillanatig sem. És megcsókolta a kezét. Együtt mentek a találkozóra.
Kendur a sarokban ült, új ruha volt rajta. Lesegítette Mária kabátját, a fiúval kezet szorított. Három konyakot rendelt. Elmondta, hogy távolsági buszon sofőr, alig van otthon, megkeresi a kettőezernyolcszázat is. A pincér hozta a konyakot, koccintottak. Preisznek remegett a keze, zavartan körülnézett, de nem látták. Kendur fenékig ürítette poharát, ivott egy kevés szódavizet, néhány percig szórakozottan dobolt jegygyűrűs ujjával. – Szentestén szolgálatban leszek – mondta, hogy mondjon valamit. – Mért hívtál? – kérdezte az asszony. Gondolkozott a válaszon. Tekintete a fiúra suhant, alig észrevehetően vállat vont. – Magam sem tudom. Nehéz elhinni, hogy a gyerekemet nélkülem nevelik. – Nem nevelik nélküled. Elviheted bármikor. Ezt már megbeszéltük. – Gondoltam, megér még néhány szót. Ha egyszer a világra jött. Most már türelmetlenül válaszolt. – Katinka szeret téged. És a jövőben még inkább így lesz. Erre nagyon vigyázunk. Preisz sietve három konyakot kért. Mária ellenezte, de Kendur véleménye is az volt, nem árthat. – Mamika egészséges? – kérdezte az asszony. Miután férje bólintott, folytatta. – Én szerettem őt, sose bántottam. Kérd meg, Jóska, ne mocskolódjon. Elment az üzembe, elmondott mindennek. Kendur nem tudott erről. Láthatóan bosszantotta. – Ez ostobaság! Majd beszélek vele. – Fölösleges ostobaság – mondta Preisz. Kendur ivott. Letette a poharat, eltolta maga elől. – Nem szabad haragudnod – mondta szelíd gúnnyal. – Légy elnézőbb. Anyám öreg, meg kell őt is érteni. Az asszonyra nézett, most már rossz mosollyal. – Egyetlen fiát oldalba rúgták, unokáját elvitték. Esténként imádkozik. Könyörög az Istennek, büntessen kegyetlenül. Hívta a pincért, és fizetett. Metsző szél fújt a Mester utcán. Fázósan bámulták egymás arcán a fényt. Preisz fölnézett a zöld neonbetűkre. – Sápasztó – szólt csöndesen. Kendur némán meghajolt, és elindult a Boráros tér irányába. Karácsonyt megelőző hajnalon havazni kezdett, és hullt a hó másnap délig. Preisz új inget vásárolt, fodrászhoz ment, sötét öltönyét elhozta a zálogházból. Gondosan készült a szentestére. Noha Mária azt ígérte, szeretettel várják, mégis egy italboltban két féldeci cseresznyét ivott. Korán érkezett, még a konyhában ült a család. Az öregasszony komiszul köhögött, orvosságot keresett a mérleg tányérján. Mindenki tudta – ő maga is –, talán egy rossz éjszakán megfullad. Nem félt a haláltól. Okos szemét most az unokákon tartotta. Egy négyéves fiú az ajtónál ágaskodott, rövid lába már remegett. Katinka izgatottan elhúzta őt a kulcslyuktól. – Láttad a Jézuskát? – Láttam! – Milyen volt? A fiú gondolkozott, erősen ráncolta homlokát. – Fekete – mondta végül is. – Fekete?? Katinka szeme kitágult. Anyjára nézett, de az pálinkát töltött keskeny poharakba. Koccintott a fiúval. Nevetve megcsókolták egymást. Ekkor Preisz meglátta az öregasszony tekintetét. Szólni akart, ne gondolja senki, hogy fél a nyugalmas szempártól. De csak ingerülten megvonta a vállát. A suta mosolyt nem tudta letörölni az arcáról. Az öregasszony nézte őt, szája körül ráncok rebbentek. Nálunk otthon vagy… fiam. Akkor ittak. Az öregasszony letette a poharat, hirtelen haraggal megrázta csontos öklét, az asztalra ütött, és fenyegető hangon, majdnem dallam nélkül rákezdett: – „Krisztus urunknak áldott születésén!” A kárhozottnak szólt. Férjének, aki egy tavaszi estén besurrant részeges Jolánkához. Húsvét másodnapján a szomszédasszony kifecsegte szégyenteljes titkukat, és most – húsz esztendő múltán – még mindig ott bujkált a vén asztalossegéd hangjában a sírig tartó bűnhődés. Ijedten, izgatottan kiabált: – Mindjárt! Mindjárt! Valaki vizet öntött a csillagszóróra! Preisz szeme már ködös volt a pálinkától. Az ellenségeiről beszélt, ingerülten bizonygatta: hazugságban nem lehet élni. Hangosan, minden rendszer nélkül, saját magával vitatkozott. – Jogom van a boldogsághoz! Leköphetnek, mondhatnak bármit, míg élek, el nem engedem! Arca zöld volt, fekete haja a homlokába hullt. Katinka ijedten nézte a kredenc homályából. Preisz megható ragaszkodását a családhoz leginkább az öregasszony értette – maga is szülők nélkül nevelődött. Kendur minden második szombaton elküldte édesanyját Katinkáért. Vasárnap, sötétedés előtt az özvegy visszahozta. Ilyenkor fecsegett, megmutatta új, bélelt cipőjét, panaszkodott a veséjére, csak tekintetén látszott, ott lapult álmos szembogarán a tehetetlen gyűlölet. Preisz ügyvédekkel tárgyalt. Az egyik háromezer, a másik háromezerötszáz forintot kért. Nehéz válópörről beszéltek. Az öregasszony dühöngött, rabló gazembereknek nevezte őket, azt mondta, nem engedi a pénzt kiszórni az utcára. A vén asztalossegéd másként ítélte meg a helyzetet. Szerinte Jóska nem akar válni, magának követeli Katinkát, cirkusz lesz a gyerektartás körül, és akad még számos komplikáció, amihez ügyvéd kell. Preisz véleménye is ez volt. Mária az öregasszony oldalára állt. Vitatkoztak sokáig. Katinka elálmosodott, sírt, azt mondta a fiúnak, menjen már el. Preisz megcsókolta őt, és hazament az albérleti szobába. A televízió nagy meglepetést okozott. Március tizenhetedikén, az öregasszony születésnapján, este nyolc órakor a Boy-vállalat emberei megérkeztek a készülékkel. Aláírta a nyugtát, húsz forint borravalót adott, helyet csinált a dióhéjszín doboznak, kihúzta a szobaantennát, és a sikerült csíny örömével Máriára kacsintott. Azután leoltotta a villanyt. Keringő szólt, a képernyőn jégtáncosok suhantak. A két öreg nézte. Fogták egymás kezét, kék fény vetődött riadt arcukra. Mária átölelte a fiút. Igazán szép este volt. Preisz később, magányában, ha elkerülte őt az álom, kiválogatta emlékei közül, nézegette boldog önmagát. Március végén, lázas hangulatban, nagyon sokáig fogalmazták a válópör indokait. Azután üldögéltek még a konyhában. Preisz fecsegett, Mária hallgatta őt, halkan nevetgélt. Időnként megcsókolták egymást. Szemük fényes volt és nyugtalan, mint az operációra készülő betegnek. Találkozót kértek Kendurtól. A Városkapu cukrászdában várták őt. A MÁVAUT-sofőrök egyenruhájában érkezett. A ceruzával teleírt papírt nem olvasta el. Azt mondta, írjanak róla bármit, elfogadja, hat évig együtt éltek, nem akar ő mocskolódni. Annyit kért, hogy később, válás után égessék el a papirosokat, ne olvasson Katinka hamis dolgokat az apjáról. Ezt Mária megígérte. Hallgattak egy ideig, Preisz cigarettára gyújtott. – Természetesen minden költség engem illet. Ő fizette a számlát is. Néhány csillag a szemét nyitotta a Kálvin tér fölött, amikor elbúcsúztak. Az asszony még mondani akart valamit, de a karikalábú már elvegyült az emberek között. A meleg nappalok után meleg esték érkeztek. Katinka már nyitott ajtónál játszott. Néha zavartan kiküldte Preiszt a folyosóra, ilyenkor bilit kért. De nem csinált semmit, fecsegett Máriával. Ezt igen gyakran megismételte. Az öregasszony véleménye az volt, nem ártana elverni a finom lelkű kislány fenekét, és ez Kendurnak is jót tenne, mert hecceli őt. – Jóska nem aljas – mondta az asszony. – Ha majd együtt leszünk, egy födél alatt, megnyugszik a gyerek. Lefektette Katinkát, melléjebújt, megvárta, amíg elalszik. Akkor visszajött a konyhába, egy üveg cseresznyét bontott. Preisz szerette a cseresznyét. Augusztusra tervezték az esküvőt. Mária Hajdúszoboszlóra akart utazni. Csöndre vágyott. Az első tárgyaláson elrendelték Kendur öccse és özvegy Kendur Antalné kihallgatását. Felszólították az asszonyt, nevezze meg a tanúit. Rövid, ideges gondolkodás után nővérét nevezte meg, és Preisz Ferencet. A műhelyben azt beszélték, szakítottak. Nem volt igaz, szerették egymást. A város volt az otthonuk, kóborlásaikon tiszta álmok születtek, s ha éjfélkor más áramkörre kapcsolták a lámpákat, nekik bólintott a gyöngysoros fény, őket köszöntötte az új nap. Ilyenkor megcsókolták egymást. Ki tudná, honnan származhatik a kósza hír, de az forog, dagad, színezhető, akár a szappanbuborék. Szeretik a felnőttek. Ez az ő játékuk. Kis Rotyi bizonygatta, szentül hitte, hogy Kendur, a karikalábú visszavárja boldogtalan, szőke asszonyát. Stanec Lajos nevetett ezen a képtelenségen. A vörös hajú Gróf úgy vélte, nem érdemes találgatni, szerelmeseknél minden elképzelhető, a halál is. Hábetler a gyereket szánta. A lányok szidták a farizeust, a gazembert, keresték titkon tekintetét a sugaras gépnél, úgy látták, az éles májusi fény megöregíti arcvonásait. Katinka fokozódó ellenszenve intő jel volt. Kendur tenyerén érezte magát, tudta, ha e kéz büntetni akar, ökölbe zárul. Néhány nappal a második tárgyalás előtt fölkereste Ruzskó Sándort. Rövid mondókával jött, lakást akart. Leült a fotelba, cigarettára gyújtott. Mondataitól megtelt a szoba nyugtalansággal és félelemmel. Őszinteségi rohamát nem értette. Talán a csönd hozta, a szép kristályváza különös fénye az íróasztalon. Talán a rászegezett, alig mozduló szempár. Várható eseményekről beszélt. Nem adott hangsúlyt egyiknek sem, mutatva, nem érzi magát bűnösnek. Kitaposott úton jár, elmondták ezt már mások is. Kendur bosszúját embertelennek tartotta. Katinka tegnap váratlanul kijelentette, az ő édesanyja Kendur Józsefné, és az is marad. Az öregasszony átkozódott. Azt mondta, fogadjanak azonnal ügyvédet. Preisz tárgyilagosan ítélte meg helyzetét, nem volt rózsás. Néha összekeveredett, ismételte ugyanazt. A fölvillanó gondolatok kavarogtak, ütköztek, egymásba olvadtak. Megnőttek, mint a viharfelhők. Ruzskó fokozódó szánalommal hallgatta. A fáradt, mindenre elszánt fiú televízióval, gyermekjátékokkal bizonygatta önmaga és a világ előtt boldogsághoz való jogát. Álmaiban élt. A kínlódások alig hagytak lelkében valami benyomást. Ez többnyire így történik. A harc súlyát most érezte, hogy a szenvedések váratlanul, veszedelmes erővel újra fenyegetni kezdték. Nem használt nagy szavakat. Egy jezsuita kíméletlen konokságával készült a küzdelemre. Azt mondta, lemond a gyermektartásdíj jogáról. Ez Kendurnak több mint tíz éven át havi négyszáz forint megtakarítást jelent. Remélte, Kendur szót ért, nyugton marad. Lelke mélyén hitte, így elkerülnének egy fölösleges, kiadós verekedést. Ruzskó megjegyzésére elismerte, hogy ököllel nem jutnak semmire. Csak türelem dolgában már cudarul állt. A keringő pletykákkal nem törődött. Tudta, az ő kérvényét nem írja alá a műhelybizalmi, az alapszervi titkár, nem támogatja a szociális osztály kollektívája. Mégis nyugodtan, a rangos esztergályos magabiztosságával beszélt jövendő otthonáról. Csőbútort akart, az ablak alá húsos kukoricalevelet. A tárgyalás esélyeit latolgatta. Kendur iránt nem érzett szánalmat. Ha egy szerelem elmúlik, mind a két ember hibás. Sokáig beszélgettek. Amikor elbúcsúztak, hitték, a beszélgetés változtathat négyük sorsán. Nem változtatott. Ruzskó heves viták árán szerezte meg a lakást. Amikor az üzemi lap a boldog tulajdonosok között megírta Preisz nevét, a forgácsolóban azt mondták, galádság. Schnírer Pál az ellenkezőjét bizonygatta. Meg is mondta Ruzskónak: nem követett el bűnt. Ez a szerelem minden próbát kiállt, emberséges dolog támogatni. Megrázta a kezét, és zavart, kissé erőltetett nevetéssel eltűnt a szűk irodafolyosó könyökén. Még le sem hullt a hó, Ruzskó Sándor elkapta őt. Gúnyosan, keserűen számon kérte nevetséges kijelentését. Ekkor Schnírer Pál, ez a száraz, vallásos könyvelő, katolikus egyházfi, vállalta a felelősség terhét, megosztotta vele. Rendületlenül tartotta korábbi állítását. Meglepő módon, a biblia ellenére, ijesztő okfejtéssel be is bizonyította. Kendurral hamar, alig fél óra alatt végeztek. Preisz óvatosan, elég ügyetlenül mondta el ajánlatát. Mária át is vette mindjárt a szót. Idegesen kijelentette, nincs hatalom, mely őket elválaszthatná. Ha a törvény ellenük ítél, vadházasok lesznek. Kendur meglepődött. Őszinte hangon, finom mosollyal bizonygatta, nem akar akadályt gördíteni boldogságuk elé. Preisz ajánlatáról nem tett említést. Egyet kért, ne beszéljenek róla a gyerek előtt. Legutóbb sírt, azt mondta, egyedül maradtál, mert nem szereted anyut. Rövid csönd után Mária halkan felelte, ők soha nem beszélnek róla. Kendur bólintott, eloltotta cigarettáját, kezet szorított velük, és elment. Ők még ott maradtak a Sörkertben. Ez június közepén volt. Egy nappal a második tárgyalás előtt. Kendur állta a szavát. Szeptember tizedikén, délután két órakor a bíróság fölbontotta a házasságot. Megilletődötten, némán jöttek le a lépcsőkön, a villamoson is alig szóltak egymáshoz. A Haller téren leültek egy padra. Még mutatta erejét a nap, a bódék tetején olvadt a kátrány. Nem messze tőlük nyikorogtak a hintaállvány karikái. Mária nem vette le tekintetét a fiúról. Így szólt: – Megint lány vagyok. Ha elhagysz, nem tudok férjhez menni. Nevettek. Harminc nap után lett jogerős az ítélet. Preisz kölcsönöket kért. Ágyneműt, csőbútort vettek. Katinkának elmondták, anyu neve rövidesen megváltozik. Nem kérdezősködött. Apjától diavetítőt, filmeket kapott, azzal volt elfoglalva. De mikor Preisz hazament, és ők ágyba bújtak, titkot mesélt Máriának. A filmeket Erzsike néni vette. Erzsike néni gyerekeket tanít, apuval jár uszodába, hosszú, barna haja van. Rögtön hozzáfűzte: sokkal szebb vagy, anyukám. Elmosolyodott. Megsimogatta arcát a sötétben. Érezte, könnyes. Sokáig ringatta, mesélt neki. Így aludtak el. Preisz kínos helyzetbe került. A család, főként az öregasszony nekitámadt, megkérdezték, mért mondott le Katinka járandóságáról. Ingerülten felelte, nem csapja be Kendurt. Ha két ember nem tud eltartani egy gyereket, kösse föl magát. Mária sem állt mellé, rábeszélő hangon védte gyermekét. Szerinte sincs joguk megfosztani Katinkát, a havi négyszáz forintot betennék a takarékba. Egyébként a zavartalan válópör nem Kendur József érdeme. A hosszú hajú Erzsikének jár a hála. Október tizenötödikén volt az esküvőjük. Előző nap kivették a szabadságukat. Mária a teknőhöz állt, mosott délig. Az öregasszony két pár tyúkot vett, rövid spárgán tébláboltak a konyhában. Katinka ceruzával piszkálta őket. Unatkozott. Délután megjött Preisz. Bolondos jókedvében kezet csókolt a gyereknek. Preisznénak szólította Máriát, kicsavarta a ruhákat, fölaggatták a szárítóra. Azután sétálni mentek. Erről a sétáról nem beszéltek soha.
A szép lakásba hívatlan vendég költözött velük, a csönd. A hideg már elűzte ablakukból a húsos kukoricalevelet, mikor Preisz megértette, nem szabadulhat néma társbérlőjétől. Moccanás nélkül, keresztbe tett lábbal ült a fotelban, pergette az őszi délután emlékeit. Nevetséges, ostoba érzése támadt: nem álmodta-e. Szép, őszi délután volt, emlékezetes. A falevelekkel borított Mester utcán találkozott a gyűlölettel. Nem védte magát, nem esett hangos szó. Úgy cselekedett, ahogy fáradt lelke megkívánta. Most megcsendült képzeletében minden elhangzott szó, látta Katinka szánalmas arcát, arcának minden rezdülését, látta elhúzódni a borbélyüzlet előtt, hátát a falhoz támasztotta, úgy nézett rájuk, hogy Mária halkan, furcsán sírni kezdett. Gyáván, szótlanul mentek haza, kerülték egymás szemét a gyöngülő napsütésben. A krétával firkált lépcsőházban Katinka megint könyörögni kezdett, engedjék el az apjához. Lakkcipős lábával rúgta a korlátot, ismét fenyegetőzött, elmond mindent, és többé nem jön vissza. Mária rángatta, vonszolta, tüdeje zihált, homlokán kivert a veríték, míg feljutottak a harmadik emeletre. Nyitott tenyérrel ütötte a kislányt. Minden pofon hallatszott a szobából. – Mit mondasz meg? – Mindent! Tudok mindent! – Mit mondasz meg? Vékony hangon kiáltoztak. A konyha ajtaját becsukták, a kartonfüggönyön alig érkezett fény, nem gyújtotta meg senki a villanyt. Az öregasszony pogácsát tett az asztalra, meleg volt, óvatosan ették a cseréptálból. Majd visszakuporodott a kredenc mellé, köhécselt, azt mondta: – A televíziót taxin vigyétek. Később elcsitult a hisztérikus kiabálás, a pofonok csattogása. Katinka megrendítő fájdalommal zokogott, azután csönd lett. Akkor bementek a szobába. Mária halottfehéren ült a sezlonon. Szája puhán remegett, halkan kérdezte: – Mit mondasz meg? Katinka előtte állt, mereven nézte az anyját. Nem volt a szemében gyűlölet, sem szemrehányás. Üres volt. A tanácsházán esküdtek. Néhány héttel később, Mária tudomása nélkül, visszavitte a gyermektartásért járó pénzt Kendurnak. Egy borozóban találkoztak. Kendur fröccsöt rendelt. Álmos volt, vérerek ültek a szemén. Szapulta az időjárást, a nyálas utat. Azután elhallgatott. Ültek szemben egymással, később Preisz fölnézett, mintha mondani akarna valamit. Talán csak a másik szemét kereste. Nem tudott szólni. Elvitte csüggedt tekintetét, megitták a bort, és lassan elindultak az ajtó felé. Hideg, vak éjszaka volt. A borozó előtt mozdulatlan fényoszlop kutatta az utcát a sűrű, téli ködben. |