A bűvészA család szentül azt hitte, hogy a könnyű homokitól mókázik, kacag olyan hangosakat az egyébként zárkózott, csöndes kis emberke. Pedig Valentin Oszkárnak a boldogság ártott meg. Attól is becsíphet ám bárki, ha váratlanul a nyaka közé pottyan. Nem egy ilyen esettel találkoztunk már. Persze azért ne gondoljuk, hogy e napig a deres hajú pipereügynök különös módon, talán a boldogtalanság mély vizében lubickolt. Dehogy. Sok esztendő óta egyformán haladt az élete, amiben nem talált ő szemernyi hibát sem. Szombatonként, fürdés után megvacsorázott, aztán lila színű, zsinóros házikabátjában a zongorához ült. Mindig Chopint játszott, lehunyt szemmel olyannyira elmerülve a hangok varázslatában, hogy a hamis melléfogásokat nem is észlelhette. S ha igen, hát Istenem. Hiszen nem kottából idézte ő a nagy álmodót. Ilyenkor eltévedt ujjai beleszőttek valami más, de igazán szép és bús dallamot. De nemcsak ennyiből állt az ő tudománya. Míg a konyhában rántást kavart, bal kézzel szájharmonikázott. Most nem szépet és szomorút, hanem harsány, vidám indulókat. Ez a vasárnap délelőtti műsor volt. Majd, hogy megpuhult a bab, és a kolbász is szaftot eresztett már a levesben, zsebre vágta a harmonikát, és jóízűen megebédelt. Akkor lefeküdt, és aludt egy órácskát. Adózott ő másféle szenvedélynek is. Nagy, fekete bőralbumban reprodukciókat gyűjtött. Vonalzóval és zsilettpengével metszette ki a képeslapokból, és pontos margót hagyva, rajzlapokra ragasztotta azokat. Ebben a gyűjteményben meglelhető volt a Mona Lisától a Levél a frontról című műalkotásig minden. Rodin-albuma is volt Valentin úrnak, német illusztrációkkal. Meg Beethoven-feje gipszből. Csontszín csipkén, két piros gyertya között a zongorán. És egy vigyorgó zenebohóca is. Széttárt karokkal ott állt az éjjeliszekrényen, s ha fejebúbján meggyújtották a lámpát, szinte hallotta az ember, mekkora zenebonát csap. Kedves, jópofa zenebohóc, és Valentin úr igen kedvelte. Különös gonddal törölte róla a port, és ha éjjel cigaretta után matatott a szekrényke üveglapján, óvatosan kikerülte, nehogy kárt tegyen benne. Mert bolond tréfát tett Ámor, mikor annyi fiatal legény helyett őt szemelte ki céltáblául. Hisz jól aludt mindig Valentin úr. Utazott szerte az országban, kínálgatta a szagosvizet, borotvaszappant, aztán szombaton este és vasárnaponként elmuzsikálgatott otthon. Meg pálcikákat faragott, s hófehér vattából gombócokat szúrt a végükre. Ez is művészi célokat szolgált, de az országban senki nem tudott bánni velük, csak Valentin úr, s erre büszke is volt. Mégis, mióta Sárika beköltözött az életébe, és éjszakákon át képzeletében beszélgetett vele, ezeket a pálcikákat valami megmagyarázhatatlan szeméremből kint tartotta a fürdőszobában. Csak hétfőn hajnalban süllyesztette őket a kopott aktatáskába, mikor a vonathoz indult. De mindenért kárpótolták őt a csodálatos éjszakai beszélgetések. – Látod, megismerted a zene varázsát, a széna illatát a nyári réteken – mondotta halkan, mosolyogva a sötétben. – Festők álmait… az igazi szépet… – Olyan jó hallgatni téged – válaszolta ilyenkor Sárika. – Szeretlek és veled maradok, amíg csak élünk… Akkor Valentin úr szelíden megcsókolta Sárika szirom arcát és elaludt. Mindig egyformát álmodott, de szerette ezt az álmát. Fényben úszó színpad elején széttárt karokkal hajlongott, de nem cintányér, mint a kerámia bohócnak az éjjeliszekrényen, hanem az ő kezében karmesteri pálca volt, és a sötét nézőtéren félelmetes csend. Aztán felcsattant a tapsvihar, de ő csak egyetlen arcocskát lát, Sárikáét.
Valentin urat, ha felutazott a fővárosba, első útja a Nagyfuvaros utcába vezette. Ilyenkor a bivalyerős borbélymester megszorongatta hosszú, vékony ujjait, és máris a kedvenc téma következett. Ehhez a borbély valóban értett, a szomszéd kocsmában is mindenki elismerte. Pontosan elemezte Bevan felszólalását az alsóházban, az arab kérdést, belátott a Kreml kulisszái mögé, és biztos forrásból tudta, hogy a nyugatnémet tiszteknek atompisztolyokat osztottak. És nem félt a harmadik világháborútól, hisz úgysem tart tovább kétszer huszonnégy óránál. – Kinevetteti magát, kérem! – torkolta le a vitázókat. – Négy elemi sem kell, hogy az atomkorszakban az ember bizonyos dolgokkal tisztában legyen! De Valentin úr régen nem vitázott vele. Szaporán bólogatott a szóáradatnak, s a pillanatot leste, hogy az alacsony székre ülhessen manikűröztetni. Micsoda félórák voltak ezek… Sárika puhán, pilla mozdulatokkal simította, reszelte a körmeit, ő pedig bámulhatta a lány arcát. S közben beszélhettek is. – Maga olyan gyönyörű, Sárika – mondta félszegen mosolyogva. – Egyszer, ha bátor leszek, megkérem a kezét… – Jaj, ne mocorogjon annyit – felelte Sárika. – Ha mindig butáskodik, még belevágok a húsba. Persze, Valentin úr tudja, hogy valóban butaság az egész. Százszor is megfogadta, nem jön ő többet ebbe az üzletbe. Hisz a borbély oly ritkán vásárol tőle borotvaszappant, vagy néha púdert, kenőcsöt, és olyankor válogat, alkuszik, boldogítja őt, mint valami koldust… Sárika pedig… Sárika szép arcát nem simíthatja meg soha… Az álom más, mint a valóság… Elképzelhető, mit érezhetett Valentin Oszkár, mikor egy nyári reggelen, manikűrözés közben zavartan, szégyenlősen így válaszolt Sárika. – Ha akarja, Oszkár… én a felesége leszek… Valentin úr akkor nem is tudott szólni. Megmerítette fejét az asztali lámpa fénykörében, s mint a spanyol reprodukciókon a hidalgó, megcsókolta Sárika szappanvizes ujját. – Eljövök szombaton – rebegte felindultan. – Ünnepi ruhámba öltözöm, és megtartjuk az eljegyzést. – Ha szeret – törölte szemesarkáról a cseppnyi könnyet Sárika –, holnap házasodunk… Valentin úr meghökkent a sors ilyen váratlan fordulatától, de aztán sebesebben a szélnél is, rohant gyűrűket vásárolni. Azon az estén eljegyezte Sárikát, és másnap oltár elé vezette.
A bolt mögötti lakásban vacsoráztak. A két nővér szótlanul kanalazta a levest, de időnként olyan pillantásokat váltottak, hogy a borbély nyugtalan lett tőle. Mert a szépen terített asztalnál csak Valentin úr nem tudta, hogy a borbély felesége két nappal az esküvő előtt felkapta a lúgosüveget a konyhában. – Az arcodba csapom! – sikoltozott eszelősen. – Elegem van már ebből az életből! Esztendőkön át sejtette, hogy Sárika szerelmes a borbélyba, de pár nap óta tudta, mit a környéken mindenki suttogott: a szeretője is. Nincs ezen sok ámulni való, hisz a messzi Kálvária térről is eljönnek az asszonyok daueroltatni a szép borbélymesterhez. Még az ékszerész vén felesége is mindennap vele fésülteti a haját. Ki tudná, hányszor zokogta a párna csücskére Sárika: férjhez megy, elég a hazugsággal telített, bujkáló életből, de mikor hófehér köpenyében jó reggelt kívánt a szép borbély, és puha szájával kezet csókolt, elhagyta őt az ereje. S elmaradtak mind az udvarlók, és az esztendők is elhagyták sorjában… Mondom, csak Valentin úr ült boldogan a díszes asztalnál, bár kissé nyugtalan volt ő is. A gyűrűk, a kölcsönző, virágok, taxik, a szertartás, ebéd a Palace-ban – ez a borbély ötlete volt –, a két vonatjegy másodosztályra, egyszóval ez a váratlan házasság felborította megszokott költségvetését. Ha azt gondolná valaki, hogy különösebben szereti a pénzt, vagy éppenséggel fösvény ember Valentin úr, hát az csalódik. A Morgan-ház vagyonát is kiszórná ő az utcára egyetlen mozdulattal Sárikáért. Másról van itt szó. Tizenkét forint lapul már csupán a tárcájában, és az első szent napokat nem töltheti el Sárikával… A borbélytól nem kérhet kölcsön. Gúnyolódó, kellemetlen ember, a vállát vonogatná… És mi lesz a vonaton? Fagylalt, egy hideg málnaszörp, csomag cukorka?… A hordár?… Arra is kevés a pénz… A nyugtalanító gondolatoktól már megáll az evéssel, de ijedten felrezzen, mert a borbély oldalba böki. – Mi az, öregem! Aludni ráérsz majd otthon is! Valentin úr könnyen jön zavarba, most is láng borítja már az arcát, és megpróbál valami tréfásat mondani. Aztán, látva a két nővér szigorú tekintetét, sietve eszik tovább. Akkor a borbély is elkomolyodik, és kettőt-hármat köhécsel, mintegy jelezve, hogy nem tréfáról lesz szó. – Sárika egyszerű lány – mondja. – A hozománya is elfér egy bőröndben. Viszont nálunk azért megvolt mindene… Valentin úr bólint, iszik egy korty bort, és az életéről beszél csöndesen. Nem sokat, hisz a borbélyra nem tartozik minden. Nem is értené ez a bivaly ember… Majd egyszer, otthon, Sárikának… Most csak annyit, hogy ő magányos ember, a csöndes életet kedveli. Néha színház, kis muzsika… Nyáron a cirkuszt is megnézi. Nem ismeri a kártyát, de a bort sem. Debrecenben a lakás sajátja, adóssága nincsen, s ha szolídan is, de a megélhetésre valót előteremti mindig. A borbély felesége válaszol rá fátyolozott tekintettel. – Maga rendes ember, Oszkár, és mi nagyon szeretjük. Tudom, hogy vigyázni fog a húgomra. Valentin úr hálás a jó szóért, hisz a világ adósa maradt ezzel ötvenhárom éven át. A lába elé térdepelne ennek az asszonynak, úgy köszönné, de hát kinevetnék őt. Ezért csak annyit mond meghatódottan: – A szél fúvásától is megóvom őt, asszonyom… És olyan boldogság önti el: kap a pohara után, kacag, mókázni kezd, hogy mint erről már szó esett, a család szentül azt hitte: a könnyű homoki ártott meg Valentin úrnak. Összevissza fecsegett mindenféle butaságot, amin a borbély csak a fejét csóválta. Hogy a dán király kerékpározik az utcán. És a tervureni búcsúban látott egy flamandot, húsz keménytojást evett egymás után. – Te hányat eszel napjában? – vigyorgott a borbély. Talán meg sem hallotta, azért nem válaszolt rá. Koccintott vidáman, és csak áradt belőle a szó. Még harangról is beszélt. Harangról, ami olyan tisztán szól, hogy a Salz folyó tükre szélcsendes napokon is megremeg tőle… Már nem figyelt rá senki, de ő, mint a megszállott kotorta elő emlékeit, és szórta őket széjjel a kopottas bútorok között. Sárika sem hallja férjének szavát, csak elnézi a sovány, lelkes embert, amint izeg-mozog a széken, és még mosolyog is, mikor Valentin úr az orrára állítja ügyesen a kést, és megkerüli vele az asztalt anélkül, hogy lepottyantaná. Ez a borbélynak is tetszik. – Ügyes pók vagy, Oszkár! – dörmögi álmélkodva, és Valentin úrnak láthatóan jólesik az elismerés. Most úgy áll az asztal mellett, mint egy széles mosolyú kerti törpe, csak a szakáll hiányzik róla. Gyorsan eltünteti a sótartót, és máris elővarázsolja a gallérjából. A borbély is megpróbálja, de elejti, és összetöri a parkettán. Az asszonyok kacagnak. Valentin úr csodálatosabbat is tud. Vékony ujjaival madárhangon fütyül. Trillázik, mint tavasszal a szerelmes pacsirta, majd huhog és vijjog is, akár a sas. Most már biztatják is, Sárika megfogja a kezét, úgy kéri, de Valentin úr a fejét rázza. – Nem tudok már többet – mondja zavartan. A jó hangulat azért megmarad, sőt Valentin úr keringőzik is a két asszonnyal, már amennyire a szűk helyen ez elképzelhető.
A nászút megint csak álom, legalábbis Valentin úrnak úgy rémlik. Visszafelé rohanó táj az ablak nyitott keretében, és a szél Sárika haját borzolja. Meg valahol gólya, kacagni való, igazi, egylábú gólya csillanó víz partján, mint a képeskönyvekben. És Valentin úr lehúzza a rózsaszín függönyt, Sárika arca a szűrt fényben, akár egy piruló kislányé. – Estére vacsorát főzök – mondja. – Meghizlalom ám, ne féljen… Valentin úr nem fél, csak nyel nagyokat, és átöleli Sárikát. S hallgatják a sínek kattogását, míg az asszonyka elszenderül. A deres fejű pipereügynök, hogy álmát se zavarja, mozdulatlan-mereven az ablakon repkedő színes vászonfüggönyt bámulja… Sárika mosolyogva ébredt, s mivel a férjét nem lelte a fülkében, elindult megkeresni őt. Az utolsó kocsi folyosóján látta meg, amint kis csoport közepén teli tüdőből fújta szájharmonikáját. De a következő pillanatban hihetetlen dolgot művelt Valentin úr. Apró termetét meghazudtoló, hatalmas hangon kiáltozni kezdett. – Hát, hölgyeim és uraim! – kapta elő a vattagombócos pálcikákat – amit én most bemutatok önöknek… S meglobbant a gyufa, hatalmas tűz csapott ki Valentin úr torkából, és ő fújta, öklendezte magából a lángokat, mint a mesebeli sárkány. Egy kisgyerek ijedten felsírt, az utasok tapsoltak, Valentin úr pedig köpködött az olajos padlóra, és fehér kendővel törölgette a száját. Aztán a művész meghajolt. Kezében a pálcikával, melynek végén az égett gombóc bűzös volt a petróleumtól. Könnyed, elegáns tartással hajlongott, tekintetét messze küldve túl a vonattetőn, az ég boltozatain is, mint egykor Rodin az Örök Tavasz születésénél, és talán Chopin, ha ujjai alatt elhalt az álom utolsó hangja is… S egy katona szánakozó mosollyal pénzt dobott a földre ejtett sapkába, és az utasok is a zsebükbe nyúltak. Valentin úr fülében csengett az édes taps, míg felszedte a hulló forintosokat, aztán – a büfékocsin keresztül – kopott aktatáskájával elindult asszonyához. De már csak az üres csomagtartó fogadta őt, és az ablakon át látta Sárikát, amint fut, botladozik keresztül a síneken, az állomás épülete felé. Valentin úr nem nyúlt a vészfék karjához. Csak állt az ablaknál, és talán Debrecen közelében járt a vonat, mikor észrevette, hogy a fagylalt szétolvadt, és maszatosra kente mind az indiánereket meg a csúcsos csokoládésat is. Akkor kihajította a papírtálcát az ablakon, és előkereste a zsebkendőjét, mert valami buta korom a szemébe hullt…
Valentin úr ma is utazik szerte az országban, és kínálja a szagosvizet, kenőcsöt, borotvaszappant. Otthon pedig lila színű, zsinóros házikabátjában Chopint játszik az öreg zongorán, és ha elfáradt, hát ott vannak az albumok. Csupán a kedves, jópofa zenebohóc hiányzik az éjjeliszekrényről, mert egyszer, egy nyári alkonyon a goromba Valentin úr a falhoz csapta őt. Persze, ha álmatlan éjszakán cigaretta után matat a sötétben, eszébe jut a vigyorgó, régi cimbora, és ilyenkor hiányzik neki, őszintén szánja a bohócot. De hát Istenem… |