Vízágyú

Esztendőkön át céltáblája voltam goromba tréfáinak. Beszögezte az öltözőszekrényemet, gépzsírt kent a kanalamra, az aktatáskámat dróttal kötötte a mennyezethez, és megtörtént, hogy az orrom alá dugott egy karéj zsíros kenyeret.

– Edd meg, én már nem bírom.

– Nem kell, édesapám – mondtam neki. – Az előbb ettem lekvárosat.

– Nem ettél napok óta. Zabálj!

Hátrább léptem, és megfogtam a gumicsövet.

– Misikém, ne bántsuk egymást – szóltam csöndesen.

Mikor az érdes héja fölkarcolta a bőrömet, az arcába csaptam a csővel. A fűrészgépig futott, és kacagott, kiabált.

– Megetettem! Nézzétek, megetettem a csórót!

– Legközelebb a kést vágom a pofádba! – köptem a lába elé.

– Az írók nem szoktak köpködni – csóválta a fejét, majd a lámpám alá tartotta dagadt arcát. – Nézd, milyen hülye vagy…

Én megragadtam a lélektani pillanatot, és könyörögve mondtam.

– Misikém, ne köszönjünk mi egymásnak. Baj lesz még abból.

Egy ideig nézte, ahogy dolgozom, majd eltolt a géptől.

– Szerezz valahol egy százast. Huszadikán visszaadom. Addig melózok helyetted.

Mikor odaadtam a pénzt, bólintott.

– Jól van, írj róla egy regényt.

És vigyorogva otthagyott.

Másnap döglött egeret dugott a tejesüvegembe, és mikor a földhöz csaptam, térdét verdeste, úgy nevetett.

– Nézzétek, az írót megszállta az ihlet!

Tehetetlen voltam.

Egy alkalommal az udvaron gumilabdával két kapura fejeltünk. Miska a csiszoló ajtaja előtt ült, és mikor elfutottam előtte, keresztülestem elém nyújtott lábán. Ököllel mentem neki. Kiütötte elöl a fogamat, én pedig a keramitkockákra rántva őt, eltörtem a könyökét. Mindkettőnktől megvonták egy hónapra az ebédpénz-hozzájárulást, és engem másik műszakba helyeztek át. Hosszú időn át jóformán nem is találkoztunk.

Egy téli délután a sakkversenyen szembekerültünk egymással. Szórakozottan játszott, tíz perc alatt végeztem vele. Kézfogás nélkül otthagytam őt. Később, mikor a kabátomba bújtam, odajött, és megfogta a karomat.

– Te, író, beszélni akarok veled!

– Megint nem nyugszol? – léptem hátra.

– Zűröm van – legyintett. – Sietsz?…

A Fóti út sarkán leültünk az italboltban.

– Kiugrottál a normával? – kóstoltam meg a fröccsömet.

– Az Istent! – mosolygott. – A Vargánál ki lehet ugrani? Ha a beledet kimelózod, akkor sem…

– Akkor mi a bajod?

– Ismered a feleségemet – tette le a poharat. – A környéken nincs még olyan szép asszony…

– Az igaz.

– Tudod a szádat tartani?

Bólintottam.

– Összeállt egy zsibárussal.

– Hát, pajtás, az már baj – mondtam, és hoztam a pulttól még két fröccsöt.

– Egy író mit csinál, ha elmegy az asszony? – nézett rám fürkészően.

– Nem tudom. Levonja a konzekvenciát… Meg szomorú…

– Szomorkodni, az marhaság – mondta. – De ha nagyon sokba volt, akkor mit csinál? Azt kell meggondolni.

Nem értettem.

– Ide figyelj! – jött méregbe. – Az ezeröt-ezerhatszázat összehoztam minden hónapban, és odaadtam borítékostól… Csináltatott ruhát meg cipőt, kilencszázért ballont meg encián kardigánt. Nylon bugyi, fodrász, minden nyavalya… Zabáltam a zsíros kenyeret, aztán most, apám, itt maradtam a csupasz fenekemmel…

Megvakartam a fejemet.

– Misikém, ez már késő bánat. Most majd magadra költheted a keresetedet.

– De egy ilyen ne röhögjön rajtam! – csapott az asztalra. – Se az ószeres!

– Hát mit lehet tenni? – kérdeztem tanácstalanul.

Most ő hozta a fröccsöket.

– Arra gondoltam – válaszolta –, elmegyek, fölrúgom a pasast, őt pedig a hajánál hazahúzom. De akkor meg rendőrség, cirkusz, az nem jó. Mást gondoltam… Te fogod őt hazacsalni!

– Én? – ijedtem meg. – Hogyan?

– Azt egy írónak tudni kell. Hazudj neki valamit, az a szakmád. Mondd, hogy beledöglöm a szomorúságba, hasba szúrom magamat egy horgolótűvel – engem nem érdekel, de hozd őt haza.

– Misikém – próbáltam menekülni –, ez nem valami férfias dolog. Visszakönyörögni egy asszonyt.

Rám bámult.

– Te azt gondolod, hogy még egyszer az ágyamba engedném feküdni? Marha! Én akarom kidobni! Egy szál ruhában! Érted?

– Értem.

– Pedig szép asszony… csudára szerettem…

Kiitta a bort és felállt.

– Holnap délutános vagy. Délelőtt elmész a Népszínház utcába. Ott eszpresszózik most, mondjál neki szépeket. Holdról meg csillagokról, úgyis annyi mindent firkáltál. Nem baj, ha bőg egy sort, ezt már rád bízom. Ha a héten hazajön – itt a kezem –, igazi író vagy!

Másnap elmentem a Népszínház utcába.

A szépasszony egy sarokasztalnál ült, és barátságosan hellyel kínált.

– Nézze – emelte rám csíborszemét –, nem rossz fiú, azt én sem mondhatom róla. De nem voltunk mi egymáshoz valók.

– Hiszen éveken át boldogan éltek – mondtam. – És ő nagyon szereti magát még mindig…

– Unalmas ember – tette keresztbe karcsú lábát. – Én élni szeretek, táncolni… meddig fiatal az ember? Örökké nyavalygott, hogy fáradt, ha ismerősökkel el akartam menni, kiabált. Más asszony való hozzá.

– Sajnálom – néztem az órámra –, és ne haragudjon, hogy felkerestem, én csak jót akartam.

Odahívtam a felszolgálónőt és fizettem.

– Azt gondoltam, talán most szebben élhettek volna, hogy Miska készen lett a vízágyúval.

– Vízágyúval?

– Igen – álltam föl. – Van egy találmánya, az egész világon azzal öntözik majd a veteményeskerteket. Rézből van, és motor nélkül, a víz nyomásától saját magát hajtja. Öt perc alatt tesz meg egy kört a tengelye körül, és hatvanméteres sugárral permetezi a vizet.

– Körbeforog és spriccel? – kérdezte.

– Nagyon ügyes szerkezet – válaszoltam. – A jövő héten tízezer forintot kap érte. Az újságok is megírják. Csak az a baj, hogy még nem adják a Kossuth-díjat. De hát jól jön az később is…

Még egyszer elnézést kértem, kezet is csókoltam, és kimentem az üzletből.

Miska várt rám az öltözőben.

– Mi van, te író!

– Kidobhatod – kezdtem fűzni a cipőmet.

– Esküdj! – jött a szekrényemhez. – Mi a fenét mondtál hát neki?

– Holdfényről meg csillagokról meséltem. Mert, Miska, attól meghatódnak ám az asszonyok…

Miska még azon a héten, egy szál ruhában kidobta a feleségét, és váltig meséli a műhelyben fűnek-fának, hogy igazi író vagyok.

Mostanában elkerülöm a Népszínház utca környékét.