Mocorgó

Október eleje volt, hűvös éjszaka. A Vidám Kávéház tornácán ültem, és a tárt ajtón át bámultam a részeg, dülöngélő alakokat, amint maradék krajcárjaikat előkotorászva, bamba szemekkel követelőznek, tolakodnak a söntés pultja előtt.

Volt köztük egy villamoskalauz, őt sehogy sem értettem. Jóformán percenként csapta a sapkáját az olajos padlóhoz, és szaporán taposott rajta. Ezt igen komoly, láthatóan megfontolt ábrázattal tette, noha erre a mutatványára rajtam kívül senki sem ügyelt. Meg egy nő énekelt valami érzelgős slágert, a szeméből csak úgy patakzottak a könnyek. Akkor sem hagyta abba, mikor a pincér kihajította őt. Nem messze tőlem átkarolta a lámpaoszlopot, és virágcsokrát lóbázva dalolt tovább a permetező esőben.

Akkor észrevettem, hogy valaki a telefonfülke árnyékába húzódva engem figyel. Apró, szürke szemét kitartóan függesztette rám, csak ha felé pillantottam, bámult mesterkélt közömbösséggel más irányba. Eleinte csak bosszantott, idegesített, de később félni kezdtem tőle. Ezért mind gyakrabban odanéztem, és ő ilyenkor forgatta a fejét, s úgy tett, mintha csak unalomból álldogálna itt éjszaka, pár lépésnyire az asztalomtól. Alacsony, tömzsi, kissé karikalábú ember volt, kerek koponyával, keskeny, vértelen ajkát szigorúra zárta, és olyan hihetetlenül rongyos gúnyát viselt, mintha valamelyik Gorkij-novellából lépett volna ki ide, a Körútra. És csak állt, áztatta magát az esőben, mint akinek valami titkos parancsa van, hogy ne moccanjon – és lesett rám. A részeg nő meg kántált elnyújtott hangon, a könnyek és az esőlé szétmázolták arcán az olcsó festéket.

Ekkor megtapogattam a zsebemet, és elhatároztam, hogy elindulok. „Ha utánam jön – gondoltam –, ha megtámadna, megütöm őt a kulcscsomóval és elfutok.”

De nem indulhattam el, mert mintha csak megérezte volna e szándékomat, lassú léptekkel átplattyogott a tócsákon, bejött a tornácra, és leült az asztalomhoz.

– Fizessen kérem egy feketét – szólt csöndesen, elnézést kérő hangon. – Ha lesz pénzem, majd visszaadom…

Olyan furcsán, szinte mókásan szorította ki a száján a szavakat; azt gondoltam, részeg, de amint később kiderült, színjózan volt.

– Tessék – válaszoltam nyugodtan, s igyekeztem, hogy a hangomon ne érezze szorongásomat. – Rendeljen bármit magának.

Szótlanul bólintott, lehúzta cipőit, kicsorgatta belőlük a vizet, majd meztelen lábfejét megnyújtóztatva, felhúzta őket újra. Aztán csupasz mellén összegombolta a rongyos zakót, valószínűleg fázott.

– Nem iszom szeszesitalt már régen, de most jólesne egy kis pálinka – szólalt meg, és szomorú, tréfás mosollyal felém hunyorított. – Van ez így néha, nem igaz?

Féldeci cseresznyéket rendeltem, mert határozottan szükségét éreztem én is egy kis szíverősítőnek. Mikor felhajtotta, megrázkódott tőle, sokáig hevesen köhögött; láttam, hogy nem szokta az italt.

A Baross utcából két rendőr bukkant elő, gumiköpenyükön csillogott a víz. A részeg nőhöz ballagtak, vitáztak, veszekedtek vele egy ideig, aztán elvezették.

Már régen eltűntek a sarkon, de a nő keserves zokogását még sokáig hallottuk. Később csak az eső neszezett, és mi szótlanul bámultuk az oszlop tövében felejtett, árva virágcsokrot.

– Mennyi nyomorúság – szólalt meg a vendégem, és hosszú csíkban fújta a cigarettafüstöt a fejünk felett kifeszített piros csíkos ponyvára. – Sokat gondolkoztam ezen… Isten tudja, az ember valahogy megokosodik a börtönben…

Én akkor, rövid hallgatás után, megkérdeztem tőle barátságosan, hogy mi bűnt követett el, de rókatekintetén, melyet felém küldött, azonnal láttam, hogy ez ostobaság volt.

– Maga hol dolgozik? – kérdezett vissza lassan, és most jobban éreztem különös, furcsa beszédhibáját. – A rendőrségnél van?…

– Nem, dehogyis – válaszoltam sietve, de nem tudtam, mit mondjak mesterségemül. Hisz nincs a világnak szánalmasabb figurája az ismeretlen költőnél. Abban bizonyos voltam, hogy a nevemet sohasem hallotta; de ezen az éjszakán a csapkodó kalauzok, zokogva daloló nők és éber rendőrök között nem kanyarodtam el az igazságtól, csendesen, szégyellősen megmondtam:

– Író vagyok…

Ő bámult rám kutatóan, majd elmosolyodott.

– Szóval ezért kíváncsiskodik – mondta –, miféle vagyok. Tolvaj-e vagy lecsúszott arisztokrata. Száz évig sem találná el, mért zártak be… Megmondom. Én voltam a csehszlovák úr… Miért csodálkozik? Ez így igaz!… De ma délután négy órakor – nézett rám, és most már gunyoros volt a hangja, s apró szeme parázslani kezdett –, ma délután mint magyar léptem ki a börtönkapun, megtisztulva bűneimtől…

Aztán hirtelen előrehajolt.

– Ajánlok magának egy üzletet – szólalt meg, izgatottan váratlan ötletétől. – Ez lenne az első, amit másfél esztendeje kötök. Én babonás ember vagyok, ne utasítson vissza, mert ha a startot rosszul veszem, mehetek a fenébe. Száz forintért elmondom az életemet. Nem hallgatok el belőle semmit, talán megéri magának…

Én tudtam, hogy ostobaságot teszek, hisz negyedórán belül valami olcsó történet után magamra hagy, de hát az én kusza anyagi helyzetemen igazán nem változtat már ez az üzlet, átnyújtottam neki szótlanul a százforintost. A szivarzsebébe gyűrte, mint valami díszzsebkendőt, és két cseresznyét rendelt.

– Hűvös van, jönnek a zord idők – koccintotta össze a poharakat. – De mire a hó leesik, megint lesz télikabátom, kézzel varrott cipőm… talán takarékkönyvem is…

Cigarettára gyújtottunk, kezében remegett a gyufa lángja, mikor az orrom alá tartotta.

– Rólam a mai napig azt tartják, gyáva ember vagyok – szólalt meg aztán csöndesen. – Igaz, nem emlékszem, hogy lett volna valaha is gondtalan, nyugodt éjszakám. De a sors akármint is adta a lépést – márpedig adta kegyetlenül –, én soha nem hátráltam meg. Féltem mindig, nagyon féltem, de csináltam, és ez nem volt gyávaság… Mert nézze! Ma jöttem csak ki, és már jár az agyam: hogyan, mint kezdjem, lesz-e szerencsém, idegem, bátorságom hozzá? Mit tudom én?! De azért csinálom újra, ha kezem-lábam citerázik is…

Elhallgatott. Mellette, a ponyva szélén keskeny szálként csurgott a víz. Alátartotta széles tenyerét.

– A terv az törvény, elvtársam – nézett rám gúnyosan, és valami konok dühvel a hangjában így folytatta. – Lesz, nekem is lesz tervem megint, és ha nem jön közbe semmi cvikli, naponta végre is hajtom. – És az asztalt verve nevetett ezen, mint valami jó tréfán, de a szemén kifénylett egy könnycsepp, mintha a jövőjébe látna.

– Nézze, én megmondom őszintén – mondtam akkor –, még csak nem is sejtem, elképzelni sem tudom azokat a terveket, melyekről beszél, az életéről is annyit tudok, hogy elhibázta valahol…

– A születésemnél – válaszolta –, ott hibáztam el. Nem jó az, hogy akárki megszülethet.

Aztán hallgatott újra.

– Mindenkinek joga van az élethez – kezdtem el beszélni, de ingerülten közbevágott.

– Ugyan, ne beszéljen gyerekségeket! – mondta nyers hangon, az arca krétafehér volt a dühtől. – Honnan veszi ezt az őrültséget?! A könyvekből? – S a szemét rám szegezte választ követelően. Az orrából keskenyen kiszivárgott a vér.

– Vérzik – szóltam ijedten. – Vérzik az orra!

Kezefejével letörölte.

– Jön ki a nátha – mondta. – Törött volt az ablak a szalmazsákom felett, mindig megfáztam…

Nem szóltam rá semmit. Csak bámultam az aszfalt horpadt mellén meghúzódó fekete tócsát, amint a tükre alá az őszi szél apró hullámokat gyűrt. Az ívlámpa sápadtan, remegőn támolygott benne.

És akkor megszólalt:

– Ne haragudjon, nem akartam megbántani. Én most itt elmondok magának mindent. Mindent, ahogy történt – tegyen igazságot. S ha valamit nem ért, akár a beszédhibám végett, vagy egyes részek talán zavarosak, ott állítson meg nyugodtan. Újra mondom majd. Meg különben is, én nem tudok úgy fogalmazni, mint maguk…

De én egyszer sem szakítottam félbe csendes, furcsa, nehézkes beszédét, csak szívtam a cigarettákat a suhogó esőben, hajnalig. Nem változtattam rajta semmit, nem is színeztem, úgy írtam le, ahogy a szájszögletében bujkáló, fáradt, gunyoros kis mosolyával elbeszélte.

A hűség kedvéért azonban meg kell mondanom, hogy beszédhibáját sehol nem érzékeltettem, mert megítélésem szerint komikussá tenné egy ember életét.

S ezt mindenképpen el akartam kerülni.

 

Kinek milyen a szerencséje, olyan a nyereménye – mondják mifelénk. És ez igaz is. Jegyezze csak fel a füzetébe, később rájön, hogy ezen áll vagy bukik az élet. Időm van, másom sincs – kezdem az elején.

Mikor én megszülettem – ezt később gyakran mesélték –, a szomszédok hajnalig ittak a szerencsémre, és azon vitatkoztak, hogy mi legyen majd belőlem.

Végül is a kocsmáros eldöntötte a sorsomat.

– Ide hallgasson, Makics úr! – mondta az apámnak. – Míg világ e világ, az emberek biciklizni fognak. Ahhoz pedig bicikli kell!

Persze mindenki bólogatott, hisz a kocsmárosnál nagyobb tekintély nem létezett a Vay Ádám utcában.

Az öregem utcaseprő volt, és attól a naptól kezdve gyakran megállt kétkerekű taligájával Essen úr műhelye előtt cigarettát sodorni, kíváncsian figyelgetve a felfordított biciklik között sürgölődő, koszos inasokat.

Én ezalatt szépen fejlődtem, már látszott: tömzsi, kemény markú legény leszek, és az apám esténként nevetgélve állapította meg, hogy elbírom majd a kalapácsot. Ötesztendős lehettem, mikor egy kis baleset történt velem.

Annyi történt csupán, hogy a földszinten lakó szobafestő segéd hosszú, piros csákót tett a fejére, vattából szakállt meg bajuszt ragasztott, és körbe kopogtatott a lakásokon.

Talán a Mikulás dörgő hangjától, de lehet, hogy a hatalmas árnyéktól, melyet a petróleum lángja ingatott a falon, én úgy megijedtem, hogy két héten át nem tudtam megszólalni. Mikor aztán beszélni kezdtem, a szomszédok dűltek a nevetéstől.

– Berozsdált a nyelve! – kiáltott a házmester. – Meg kell olajozni!

– Aggyon neki rumot – lökdösték apámat a szomszédok –, attól majd beindul.

Apám szégyenkezve csóválta a fejét, a tréfás szobafestő pedig cukrot hozott nekem, és elnevezett Mocorgónak.

A sráckorom… Nem sok érdekeset mesélhetek róla… Golyóztunk az utcán, és kijártam én is az öt elemit. Aztán az öregem műszerésznek adott. Ügyeskezű kölyök voltam, senki sem centírozott gyorsabban, pontosabban kereket nálam. Essen úr meg is tartott segédnek, és annyi pénzt kerestem, hogy az apám körbe dicsekedte a sarki kocsmákat.

Úgy emlékszem, azok az esztendők szépek voltak… Munka után a Városi Színház oldalában rúgtuk a rongylabdát, meg a lépcsőkön ülve rengeteget veszekedtünk… Az Újpest, Fradi, Sárosi Gyurka… bokszmeccsek… csupa ilyen izgalmas dolgokról. Na meg a mozi! Tom Mix, Tarzan és Miszter Moto, de attól féltem, mert sohasem mosolygott.

Még valami. Ekkor ültem először. Persze, nemcsak én, ez olyan volt nálunk, mint a bárányhimlő, majd minden srác átesett rajta.

A Víg utcai kapitányságon harminc napot mért rám a rendőrbíró, mert nem jártam leventére. Nem történt semmi bajom tőle, csak a kopasz fejemet szégyelltem a lányok előtt.

Fene butaság az első szerelem… Nem volt valami nagy szépség, de olyan csöndes, halkszavú, csak úgy lapult közöttünk, és senki sem törődött vele. A Rákóczi úton dolgozott, a Hönig kalaposnál; néha este tízig is – és gyakran megvártam őt.

Egyszer, mikor a tangónál vörös meg lila világítás volt, megcsókoltam a haját, és megígértem, hogy csinálok neki egy női biciklit, aminek még a váza is krómozott lesz. Nem szólt rá semmit, csak egészen picit hozzám simult. Én pedig lélegzeni is alig mertem, csak lépegettem vele a tükörfényes parkettán, mint a holdkóros.

Istenem, muszáj nevetnem, milyen hülye is néha az ember.

Volt a téren egy aranyalmafa, egyetlenegy az óvoda mellett, gondolhatja, mennyire vigyázták. S én mégis leloptam róla négy ráncos, szőke almát, és este, mikor lejött a színház elé, odaadtam neki. Majd félrevonva őt, megsúgtam titkomat, s megkértem: legyen a feleségem. Azt válaszolta: neki már egy kereskedősegéd udvarol, aki sátrat nyit majd a Teleki téren.

Tudja, ha ideges vagyok, nehezebben beszélek. Hát akkor ideges voltam. A barátaim pedig azt kiabálták, hogy felvágják a nyelvemet, mint a mátyásmadárnak. Persze a lány is kacagott. Akkor ez még fájt nekem, és teljes erőmből fellöktem őt, szegény betörte a fejét a járda szegélyén.

A fiúk pedig agyba-főbe vertek, s én az aszfaltra borulva sokáig, keservesen sírtam. Érdekes, hogy én milyen könnyen elsírtam magamat a későbbi években is. Az ördög érti, hisz másokkal szemben sohasem voltam valami érzékeny…

Most mondok magának valami bölcset.

Ma már tudom, hogy annál a szerencsétlenül sikerült kézfogónál lettem felnőtt. Vagy azt hiszi, ez az évek számától függ? – Nem…

Mert én még nem voltam tizenhét esztendős, mikor először éreztem keserűnek a cukor ízét is.

Piszok egyedül, barátok nélkül csatangoltam esténként, és munkaidőben meg a kisinast pofoztam, mert nem értette a szavamat. Talán csak a háború alatt beszéltem olyan keservesen, mint azokban a hónapokban… Ekkor történt, hogy elhatároztam magamat egy számomra akkor hallatlan nagy dologra.

Tavasz volt, és egy éjszaka beosontam a Kender utcába.

A lányok ott álltak a házakhoz simulva meg a járda mentén végig, s én egy szomorú szemű nő kezébe három pengőt dugtam. Szólnom sem kellett, csak beléptem utána a sötét udvarra, és ő kedves volt, jó volt hozzám. Mikor elbúcsúztam tőle, azt kérdezte, eljövök-e máskor is.

– El – mondtam neki. – Eljövök mindennap…

Már hajnalodott a Kerepesi temető felett, mikor hazaértem.

„Nem baj, ha három pengő… tíz pengő – gondoltam. – Ha szeretik az embert, az nem baj…”

Most pedig nevessen ki, én azon a hajnalon eldöntöttem, hogy gazdag leszek. Éles eszű kölyök voltam, tágra nyitottam a szememet, és rájöttem: nem fogok éhen halni az emberek között.

Egyszer – sok ámulás után – beszöktünk a Városi Színház színpadára. A kastély vászon volt és büdös, szóval percek alatt kiderült minden.

Hogy is magyarázzam csak…

Már tudtam, hogy az elegáns, pökhendi borbélymester rabolta ki az Ernst-múzeumot, s Jocó, az őszülő, sétapálcás orgazda jelentette fel az ezüstholmi ára miatt. Meg hogy Smidt úr hátul a boltjában a rizses-zsákok között a kislányok szoknyái alá nyúlkál, és a jó öreg Wagner bácsi, a háztulajdonos, mozijegyeket osztogat a fiúknak. A vörös képű rendőrtől sem féltem már, hiába kiabált, míg a biciklijét javítottam, hisz a lelkét régen eladta Essen úrnak a fröccsökért. Röhej, uram, az egész élet. Vasárnap misére járnak, hétközben lopnak az emberek. Ne csóválja ezen a fejét, ez nemcsak akkor volt, ma is így van. Persze a lopást nem szó szerint értem. Van annak száz módja is. Mindenki másként csinálja, tehetsége és bátorsága szerint.

Ott volt például a Dukesné. Totyogott a perzsabundában, selypegve, finomkodva beszélt, de én csak Haidekkernének hívtam őt, mert tudtam, hogy kerítéssel foglalkozik, lányokat árul, és azt is, hogy Szendi néni a trágyaszagú udvar zugában, az imaház alatt tíz pengőért angyalt csinál.

De legjobban az apámat vetettem meg.

Utáltam szörnyű seprűjét, ostoba, zsíros ábrázatát, savanyú szagú ruháját, és az avas szalonnát is, amit egy életen át csámcsogott. Emlékszem, egyszer karácsony este a konyhában kártyáztunk, és a fejembe szállt a szilvórium.

– Mért pont ezt a mesterséget választottad? – kérdeztem tőle – hisz itt lopni sem érdemes a haszonból.

Nagy prédikációba kezdett, és alaposan kidicsekedte magát a becsületességével.

– A becsületért nem mér a hentes semmit! – legyintettem bosszúsan – úgy beszélsz, mint egy ütődött kispap, s közben a nyomortól nekimész a falnak. – Ezen nagyon megsértődött, mert előző este részegen beesett egy boltajtó üvegébe, s csúnyán összeszabdalta az arcát, kishíján meg nem vakult.

– Az én szememnek nem fogja mondani soha a varjú, hogy csecsebogyó! – verte dühösen az asztalt. – Fene a betyár fajzatodat! – Ezt a varjú-dolgot az akasztófára értette, mert – Isten tudja, mért – attól szinte babonás félelemmel reszketett egész életében, noha erre a legkevesebb oka az egész világon neki volt.

És kiabált, szitkozódott, hozzám dobálta a kártyákat, anyám meg, mint a pereces, csak hajtogatta: „Jézus Isten! Jézus Isten!” De nem verekedtünk össze, hiszen respektálta a zsebpénzt, amit szombatonként kapott tőlem. Mert én akkor már olyan simán, akár egy jól olajozott kocsi, elindultam a meggazdagodás útján.

Pofonegyszerű kereseti lehetőséget találtam magamnak. Essen úr délutánonként a Simplonba járt biliárdozni a környékbeli mesterekkel, s ilyenkor a fékjavítás, pedál, küllő, lánccsere ára nálam maradt. Attól, hogy rájön és följelent, nem féltem egyáltalán. Sőt tudtam, még csak el sem küldene.

Mert Essen úr lopott bicikliket vásárolt, amiket én vettem kezelésbe. Lehúztam a zománcukat, forró ónnal eltömtem a számokat, és újat ütöttem a helyükre. Aztán másik nyerget, kormányt kapott, és ment a dukkózóba. Essen úr pedig passzust szerzett hozzá, legalizáltatta, és a cserélő parasztoknak adta el, akik messze vitték. Tehát sok ugrálnivalója nem volt.

De sajnos, a lényeget: hogy a pénzt könnyebb megkeresni, mint megtartani, csak jóval később, a háború után tanultam meg.

Azt viszont már akkor tudtam, hogy a Markó utcában mindenkinek van egy téglája, és ezt a téglát ki egyszer, ki többször, de megtapogatja.

Ott volt például a Visó-család. Hat, szálas fiú, vakmerőek, erősek, minden rendőr előre köszönt nekik. Mégsem lehetett volna róluk családi képet készíteni, mert egyikük mindig a börtönben volt.

Látom, mosolyog. Pedig, ahogy mifelénk mondják, az ismerőseim többet ültek, mint álltak. Ezért én nem tartottam sokra a tudományukat, hiába volt időnként tömött a tárcájuk. Hisz jóformán alig mulattak, ölelkeztek a szabad levegőn, máris vitték őket vissza. Essen úr sem kerülte el később a sorsát, mert egy újonc tolvajocska az első pofon után ráhozta a detektíveket, és nyolc hónapot kapott. Mégis létezett egy elég nagyszámú társaság, akiket én végtelenül tiszteltem, mert munka nélkül éltek és jól, anélkül hogy egyikük is megismerkedett volna a börtönnel.

Ezek az ószeresek voltak.

Megszerettem őket vidám természetükért, és csodáltam gyors észjárásukat. Reggelenként kopott gúnyákban, hátukon zsákkal bejárták a várost, és rekedt hangjukon elénekelték, mi mindent is vásárolnak. Déltájban pedig a Teleki tér zsivajában teli torokkal veszekedtek a zsibárussal, és úgy dobálták, forgatták a portékájukat, mint valami varázslók. De pár órával később már a Breitner-csehóban, melynek két kirakat-ablaka a Tisza Kálmán térre nyílt, gondtalanul biliárdoztak, dominóztak és keverték a kártyákat a márványlapú asztalokon.

Mind finom selyeminget viselt, és súlyos pecsétgyűrűt is, én meg hallgattam dicsekvésüket, bámultam a lila százasokat, amit úgy szerettek lobogtatni, és boldog voltam, ha rám bízták a fekete táblát a krétával, hogy írjam a partikat. Tőlük tanultam meg a simulékonyságot, kíméletlenséget, és azt, hogy az életben szemrebbenés nélkül kell esküdni. Ezt később magam is tapasztaltam, és sokszor ámultam, hogy az egyszerű embereknél milyen simán eloszlatja a kételyeket.

Tudom, minden embernek volt egyszer egy álma.

Maga író, más bokszbajnok, filmszínész, mozdonyvezető, szóval, ahány ember, annyi elképzelés…

Az én álmom csupán egy sátor volt a Teleki téren, zsúfolva használt ruhákkal, és az iparengedély. És erről ma sem tettem le, szívós, konok fickó vagyok, ha az ég lejön a földre, én akkor is kiverekszem még, amivel a sorsom adósom maradt. De hadd folytatom.

Egy napon Essen úr rájött, hogy lopom őt. Nagy tűzijátékot rendezett, csapkodott, hálátlanságról kiabált, fenyegetőzött, és mikor a képébe röhögtem szemtelenül, elrohant az apámhoz, és kipakolt neki.

Este, mikor hazamentem, az öregem lila volt a dühtől.

– Te akasztófavirág! – támadt rám bőszült hangon. – Hát erre neveltelek! Meglopod azt, aki kenyeret adott a szádba!

– Csönd – válaszoltam nyugodtan. – Ne avatkozz a nagyok dolgába. Te csak söprögess a lovak után, az a te feladatod.

Ököllel jött nekem, de nem sokáig dulakodtunk, mert jóval erősebb voltam nála. Szorosan átkaroltam, hogy mozdulni sem tudott, majd mikor az arcomba köpött tehetetlen dühében, az orrába fejeltem. Csurom véresek lettünk mind a ketten, anyám meg kifutott a gangra és sikoltozott. A szomszédok nagy szakértelemmel választottak szét bennünket, aztán összecsomagoltam a ruhámat, és elköltöztem Kleinékhez albérletbe. Klein rádióműszerész volt, és a kis szobát adták ki, ahol napközben dolgozott, javította a beteg készülékeket. Nem zavartuk egymást, hisz én késő este jártam haza, ott aludtam a dobozok, lomok között egy keskeny díványon. Néha, péntek estén, mikor az asszony bekötött fejjel gyertyákat gyújtott, engem is leültettek a vacsorához. Mikor felvettem én is a kalapomat, ahogy Kleintől láttam, Vera mindig nevetett rajtam, és azt mondta: nekem nem kell, mert én keresztény vagyok. Vera volt a szemük fénye, egyetlen gyerek, akkor még a polgáriba járt… A sült gesztenyét nagyon szerette, emlékszem, téli estéken belenyúlt a kabátzsebembe, hoztam-e neki?… Hol is hagytam abba? Ja igen!

Persze, Essen úr nem küldött el, még csak a délutáni biliárdpartikat sem szüntette be. Hiszen keresett ő eleget az én működésemen. Felemelte a fizetésemet, én megígértem, hogy többé nem lopok. Aztán ment minden tovább, mint régen.

Az öregem már másnap odasomfordált a műhelyhez, és könnyes szemmel rimánkodott, hogy menjek haza.

Tudtam jól, a zsebpénz izgatja, és a kezébe nyomtam két pengőt. Következő nap megint odaállított részegen, de akkor már csúnyát mutattam neki, és kioktattam őt, hogy a becsületes ember lop magának, ha könnyebben akar élni.

Ezért éveken át, bárhol meglátott az utcán, szitkozódott, mint valami cigány, s az öklét rázta felém.

Most új szakasz jön. Már mondtam magának, hogy Essen úr lebukott. Egy májusi reggelen elvitték a detektívek, de nem sokáig maradtam kereset nélkül. Elszegődtem az egylábú mellé kocsihúzónak. Kopasz kis emberke lett a főnököm, tele gonoszsággal. Ha koldus kért tőle, gumiszerű arcán millió ránc futott össze, csücsörített szájával pöfögni kezdett, mint egy ócska mozdony a kapaszkodóban, és mankóját rázva szidta kegyetlenül.

– Te tolonctöltelék! – lökdöste a szerencsétlent. – Pont engem találtál meg! – Babonás ember volt, azt tartotta, ha koldulnak tőle, akkor hiába kiabál, nem szólítják fel őt egyetlen emeletre sem.

Olyan napon, amikor csak rongyos matracot vett, meg ócska, térdnél szakadt nadrágot, majd megevett.

– Árad belőled a pech! – kiabált nekem a járdáról. – Ha holnap is leégek, elmehetsz a nyavalyába!

De aztán, mikor szerencsés napja akadt, és varrógépet vásárolt, szép és jó méretű öltönyöket meg szekrényt, asztalt is, akkor megálltunk hazafelé a kocsma előtt, fröccsöket fizetett, veregette a vállamat, sőt, ha sok volt benne már a féldeci – mert azt itta télen-nyáron –, még csókolgatott is:

– Aranyat érsz, cimbora – mondogatta ilyenkor. – A Jóisten küldött hozzám…

Délután pedig a csehóban konyakot rendelt, és aranyfogát villogtatva handabandázni kezdett.

– Tetvesek, nimolisták! – kiabálta. – Essen ki a szemetek!

Azzal vastag köteg pénzt ráncigált elő a nadrágzsebéből, és az asztalra csapta.

A többiek meg csak mondogatták, hogy az egylábú megint nem bír magával, de a játékra nem akadt vállalkozó. És utálták őt tovább, mint mindenkit, kinek húsz fillérrel több volt a zsebében.

De engem valahogy szeretett az egylábú. Jól fizette a munkámat, és őszi napokon, míg a csehó ablakánál vártuk, hogy alább hagyjon az eső, elbeszélgetett velem.

Tudta, hogy az én eszményképem Kis Krausz, a kétméteres, örökké nevető, kövér zsibárus, hisz övé a piac legszebb sátra, és a leghangosabb ószeres is kalapot emelt neki. Mert a zsibárusnál nincsen nagyobb úr sehol a világon, és én úgy vágyódtam egy sátor után, hogy az egylábú csak mosolygott rajtam.

– Ne akarj te kereskedő lenni – mondogatta. – Tök vagy ahhoz. Becsüld meg a pénzedet, és nyiss egy kis műhelyt. Ne tarts még inast sem, az alkalmazott mindig fizetett ellenség, dolgozgass magad. Ha lesz valamennyi tőkéd, kiadod uzsorára. Van itt a környéken elég csavargó, aki, ha megszorul, boldogan ad rá tíz százalékot. Csak szokják meg, hogy tőled bármikor, ha rosszul jár a kártyalap, éjjel kettőkor is lehet pénzt kapni. Aztán jönnek, mint a legyek. De tőkét szerezz! Mert tanuld meg: pénzt csak pénzzel lehet keresni…

Így beszélt hozzám az egylábú, szomorú, őszi napokon, aztán elindultunk, húztam vidáman a kocsit, ő meg mocskos szájjal szidalmazott, és gazember disznónak nevezett, ha nem hívták az emeletekre.

Persze nem állt meg nálam a pénz. Esténként a Dumi-kocsmában, ahol az Árpi muzsikált, boldog-boldogtalan a vendégem volt, és akkor szerettek az emberek, nem gúnyoltak sohasem, barátom volt az egész világ. Reggelenként, mikor az utcára jöttem, még Bambó, a szifiliszes is felém röfögött a szemétláda tetejéről, mert ott üldögélt, míg csak a tél az üdvhadsereg pincéjébe nem kergette.

– Adj tíz fillért, Mocorgó! – mondogatta furcsa torokhangján, mert a nyavalya megette a hangszálait. – Tíz fillért adjál…

– Kilenc nem elég, Bambó? – évődtem vele mindig, és csörgettem a zsebemet. – Adok kilenc fillért.

Ilyenkor lekászálódott a ládáról, és koszos kezével az orrom előtt hadonászott. Nevettem összefüggéstelen, izgatott hadracsolásán, de vigyáztam, hozzám ne érjen, mert undorodtam tőle, és féltem szörnyű arcától. Fél orra helyén sötét lyuk éktelenkedett, szájából örökké csorgott a nyál, és nadrágjából mindig csípős szag áradt.

Az aszfaltra dobtam a tízfillérest, Bambó meg röhögve futott a guruló pénz után, míg csak ormótlan cipőjével rá nem taposott.

– Megvagy! – kiabálta. – Megvagy, tíz fillér!

Csókolgatta a zsákmányát, majd vinnyogva elfutott a lóhússzék felé.

Én, kedves uram, ezt a vinnyogást sokkal később, jóval Bambó halála után még egyszer hallottam… de akkor iszonyúbb volt…

Ezt is följegyzi? Jól van, addig rágyújtok egy cigarettára… Egyszóval, jól ment a sorom, nem féltem én sem Istentől, sem királytól. Csak Bambótól meg a köhögősöktől. Az utóbbiaktól azért, mert olyan fénye volt a szemüknek, mint a krómnak, ha víz alá dugják. Nemegyszer figyeltem őket a tánciskolában. Volt ott egy lány, Vitalek Mártának hívták. Kapkodtak utána a fiúk, mert jól táncolt, könnyen, mint a pille, csak úgy suhantak vele a parkettán. Mikor meg rájött a köhögés, otthagyta a partnerét, és a falhoz dőlve rázkódott, mintha a vállába áramot vezettek volna. Aki nem látta ilyenkor az arcát, azt gondolhatta, hogy fuldokló jókedvében valami sikerült tréfán kacag. De én egyszer láttam a szemét, és soha többé nem mertem felkérni. Akár a csirkének, mikor a torkát megnyitó kés alól megindul a vér, olyan volt akkor Vitalek Márta szeme. Mintha celofánt húznának két szép, tiszta tükör elé.

Persze sokan köhögtek így a tánciskolában, nem rontotta ez meg egyáltalán a hangulatot. Igazán vidám fickók voltunk, és a szünetben, míg a zenekar pihent, a társalgó asztalain harsányan énekeltük a szebbnél szebb nótákat.

Így szórakoztunk mi jókedvűen, hetenként háromszor a tánciskolában. Ki hosszabb, ki rövidebb ideig. Például Vitalek Márta addig, míg a kérője érte nem jött. A lány nem szerette a kérőjét, sokszor kacagott rajta, ki is csúfolta, szökött előle mindig, de egyszer – bent talán tangó szólt – gyengéden a lány vállára tette a kezét, és így kérte el őt: Márta, ne táncolj többé!

A lány nem akarta otthagyni a tánciskolát, gondolom, pörlekedett a halállal, szidhatta is, mert néztem az arcát, mikor kihozták a vécéből, bizony iszonyú düh nyoma látszott rajta. Még tajték és vér is mutatta, hogy kardos lány volt Vitalek Márta világéletében.

Még valamit elmondok ebből az időből, mert aztán behívtak katonának, és megváltozott utána minden.

Szerettem egy lányt, ő is engemet. Őszintén szeretett, és a legtöbbel bizonyította be, az életét adta értem. A vezetéknevét nem tudom, a sírját sem ismerem.

Látja, megint halál. Sajnálom, hogy vidámabb emlékekkel nem szolgálhatok, pedig szívesen tenném. Tudom, az emberek szeretnek nevetni, és ha megírja talán, amit itt összefecsegek magának, regénynek vagy másnak, találjon ki hozzá vidám részeket. És erről a lányról pedig szépen írjon majd…

Mindenki Jucinak ismerte, csak nekem volt Judit.

Magának talán van önzetlen barátja – ha igen, becsülje meg, mert ebben a törtető, hitvány világban ritkább az a fehér hollónál is.

Nekem ő volt csak egyedül, és ha van Isten, hát legyen hozzá jó szívvel.

Hajnalonként, mikor színes taftruháját levette és pongyolába bújt, felkerestem őt. Már várt ilyenkor, erős feketét főzött, én meg előszedtem a csokoládés nápolyit, amit úgy szeretett, és elbeszélgettünk.

– Fáradt vagy, Jóskám? – így kérdezett mindig, mert ő nem szólított Mocorgónak soha, és megcsókolt. – Szeretsz-e még engemet?…

És gyakran panaszkodott az ingerlékeny kis könyvelőre, aki az asszonyától elsikkasztott pénzzel tolvajként osont be hozzá, a goromba, borszagú fuvarosgazdákra, meg az ostoba zsokéra is, aki tízpengőst ragasztott az ő homlokára kint az utcán, és a többi lány kinevette ezért.

Én gyakran kértem, jöjjön el velem abból a házból, kértem őt feleségül, de csak gyűjtögette a pengőket a politúrozott ládikójában, és kedves hangján váltig hajtogatta: várjunk csak, eljön majd az is.

– Egy postás volt itt – mondta egyszer. – Harminc pengőt adott, és lefoglalt egész éjszakára. Hozzám sem nyúlt, csak sírt az a szép, barna ember. Megcsalta a felesége, pedig kisfia is van, láttam a fényképen… ó, ha nekem is lesz gyerekem, majd meglátod azt… Csak legyen együtt a bútor, stafírung, a sátor ára a Teleki téren…

Erről álmodozott velem a parányi, ablaktalan szobában, ahonnan elment egy téli éjszakán örökre. Nem voltam ott, úgy mondták, szótlanul ment és sápadtan, mint a hősök…

Most csúnya világ jön. Talán éreztük a sorsunkat, mert majd minden éjszaka a Duminál mulattunk, vedeltük a bort a régi pajtásokkal. Kevés él már közülük, de azt elmondhatom, nagyszerű fiúk voltak. Én láttam őket könnyezni és embert ölni – ártatlanokat is –, becstelen egy sem akadt közöttük. Illetve egy akadt, az örökké vitázó, mindig jókedvű Blüweiss – zsidó fiú volt –, kit én lőttem agyon, én, a leggyávább mind között.

Persze akkor még a kocsmaasztal mellett ki gondolta, hogy veszett farkasokká válunk mindannyian.

 

Blüweiss sem hitte, hogy én fogok az arcába lőni. Hisz mi szerettük egymást. Kárpitossegéd volt a Horovitznál, s jól keresett, mert lopta ő is a gurtnit, afrikot. De az volt a hibája, ahogy mondani szokták: minden hangszeren játszott. Tehát kártya, lóverseny meg a gázlámpa tövében a kocsisokkal fej vagy írás. Sokszor kért tőlem kölcsön, és én pár pengővel mindig kisegítettem, noha csak nagy veszekedések után adta vissza a pénzemet. Hosszú, hajlott hátú fiú volt, néha látom ijedt szemét, mielőtt rázuhant a hóbuckára…

1943. október 16. Ekkor kaptam a behívómat Várpalotára a légvédelmi tüzérekhez. Vacak dolog a katonásdi, de nem panaszkodom.

Csapkodtam a bokámat, vertem a díszlépést, és ha azt kiabálták: „nóta” hát nóta, ha röhögni kellett, röhögtem minden marhaságon.

Judit hetenként csomagot küldött és mellé ákombákom betűit: „Szeretlek – írta mindig. – Vigyázz magadra és gondolj rám sokat.”

Még új mesterséget is tanultam, mert a gépkocsizókhoz osztottak be, és egy tiszti kocsival furikáztam álló nap. Igazán úri dolgom volt, híztam is vagy hat kilót, mert szerettem a babgulyást, s persze Judit mákos-diós süteményei sem maradtak hatástalanul.

De a jó szerencse is felkeresett.

Én az ószeresek között tanultam meg biliárdozni. Ott komoly pénzbe ment a játék – tehát nem is akárhogyan.

No, a főhadnagyom – Tűz Viktornak hívták – szenvedélyes játékos volt, s egy alkalommal említettem, hogy én is konyítok hozzá.

– Ide figyelj, svihák! – mondta. – Ha csak a szád járt, és a posztó alá dugod a dákót, kiköttetlek!

Azzal behívott a kaszinóba. A tisztek nem tettek egyetlen megjegyzést sem, nem szóltak érte semmit, hisz az oroszok átkeltek már valahol a Dunán, Pétfürdő felől is hallatszott az ágyúszó, így hát kíváncsian körülállták az asztalunkat.

Kiválasztottam egy könnyű dákót, és az első beszállásra hetven poént löktem. Másodikra kivolt a száz. Attól kezdve Tűz Viktorral állandóan biliárdoznom kellett.

A Boforcok ugattak éjjel-nappal a Mátyás-vár tetején, körben a hegyeken is, de én csak lökdöstem a csontgolyókat, és magyaráztam a különféle falsokat a főhadnagyunknak. Néha rezegtek a kaszinó ablakai a légnyomástól; ilyenkor stampedli rumot ittunk, aztán játszottunk tovább.

Egy reggelen a barakk előtt bámultam a kondenzcsíkokat, amiket az amerikai bombázók húztak az égre. Nagyon magasan repültek, csak néha csillant alumíniumtestük a napfényben, nem is lőttük őket.

Aztán megjött a főhadnagy, és én feszesen tisztelegtem.

– Gyere, svihák – mondta. És elindultunk a kaszinó felé.

Megkrétáztuk a dákókat, de Tűz Viktor a harmadik lökés után behasította a posztót.

– Vége a játéknak – csapta a dákóját dühösen a sarokba.

– Főhadnagy úr, meg lehet azt foltozni – válaszoltam készségesen. – Egy kis ragasztó kell hozzá, szerzek én a cipészektől.

– Minek? – vonta a vállát, s rumot töltött a poharakba. – Ma éjjel indulunk Ausztriába. Tudsz te svábul?

– Nem – válaszoltam. – Csak magyarul tudok.

– Ahogy te magyarul beszélsz – legyintett megvetően, s nyújtotta a poharat. – Igyál, svihák, a győzelemre!

Mikor megittuk a rumot, rám kacsintott.

– Megszököl te a századtól. Pesti strici vagy.

– Dehogyis, főhadnagy úr! – tiltakoztam. – Én nem akarok szökni.

– Mért, svihák? – kérdezte. – Mi az apád?

– Utcaseprő, jelentem alássan!

– Látod, de mafla vagy! – csóválta a fejét. Sokat ihatott, mert vigyorgott állandóan, ami egyáltalán nem volt szokása. – Ahogy én ismerlek, leszel te még miniszter Szent István államában… Na, mindegy, leléphet, nem biliárdozunk többé!

Azzal felkapta a rumosüveget, és kemény léptekkel kiment a szobából.

Ezen az éjszakán megszöktem, nem tudtam, hogy a pokolba indulok.

Fölbolydult éjszakán futottam át a városon. Tigrispáncélosok torlódtak a szűk utcákon, tábori csendőrök fröcskölték motorkerékpárokkal a sarat, az égen Sztálin-gyertyák lógtak, a gépfegyverek mellett nyilaskeresztes katonák álltak a bánya körül, s Pét irányában láttam az égre villanó nehéztüzérségi torkolattüzeket.

Az elsötétített pályaudvar előtt lelassítottam, a bejáratot német katonák őrizték, ezért az országút mentén elindultam a messzi sínekhez.

Nem féltem, összekavart hangyaboly volt már ott minden.

Talán ötszáz méternyire lehettem az állomás épületétől, mikor egy katona a fa mögül elém lépett, s géppisztolycsövét a mellemhez szorította. Én akkor megláttam tányérsapkáján az SS-jelzést, és szótlanul az ég felé emeltem a karomat.

– Szöknek a patkányok – kuncogott a katona. – Imádkozzál, Mocorgó!

Szendi Berti volt. Az angyalcsináló Szendi néni zabigyereke, kit valamikor a színház előtt tán többet gúnyoltak, mint engemet. De Berti soha nem sírt, a vállát vonogatva nevetett rajtuk. Pedig őt gyakran bántották, kéz a kézben fontak láncot köré a fiúk, és valami ismert sláger dallamára ugrálva, táncolva énekelték: „hol a papája, ki a papája, az nincs neki, nincs, nincs, nincs!”

Emlékszem, egy ízben, mikor a járdaszigeten közrefogták, teljesen váratlanul a tejesüveget belevágta Ruck Gyuri fejébe. A mentőautó már elvitte a pajtását, de ő csak ráncigálta a rendőr kezét, s vadul kiabálta: „Itt az apád, én vagyok az apád, te dög!”

Bertit veszedelmes és kiszámíthatatlan fiúnak ismertük.

– Mit akarsz csinálni? – kérdeztem rémülten. – Én sohasem bántottalak téged.

– Térdelj le és imádkozz! – parancsolta. – Csókold meg a kezemet, gyónjál, én majd segítek szökni… Messzire küldelek, a nyavalyába!

Én térdre borultam előtte a sárba, és kitört belőlem a zokogás.

– Berti, engedj haza… Már nem tart soká ez a cirkusz… Gyere te is, haza kell érnünk…

– Fuj, de csúnya katona vagy – köpött le mérgesen, majd mellém ült egy rönkre. – Én minek menjek haza, te hülye!

– Miért? – kapkodtam a szavakat. – Mert otthon…

– Nincs otthon! – szakított félbe nyersen. – A Mutter Márianosztrán ül kaparásért, én meg leléptem a kalauztáskával, elmulattam a bevételt. Itt a kaja-pia megvan, mindegy, hol döglik meg az ember…

Nem tudom, Berti él-e még, mi lett a sorsa, én azon az éjszakán láttam őt utoljára. Ott lépkedett fel-alá a pesti zsidókért induló marhavagon előtt, melyben meghúzódtam, őrködött rám géppisztolyával, s mikor a mozdony megrántotta a kocsikat, az ajtóhoz futott.

– Kelenföldön igazoltatnak! – kiáltotta. – És a Mutternak írd meg, jól vagyok, várjon!

Én akkor idegességemben sírtam, integettem is felé, búcsúzni akartam tőle, de Berti hátat fordítva lépkedett át a síneken, sovány alakját foszforfénnyel rajzolta körül a háború…

A börtönben hosszúak az éjszakák. Emlékszem, felhúzott lábakkal ültem a szalmazsákomon, s a kukucson – így nevezik tréfásan a rabok a kémlelőnyílást – belesett a fogházőr. Majd kinyitotta az ajtót, és belépett hozzám.

– Mit üldögél? – kérdezte szigorúan, s körülnézett a zárkámban, nem bontottam-e falat vagy rácsot az ablakomon. – Éjszaka van, kötelező az alvás!

– Nem tudok aludni, világít a lámpa – mutattam a vasrács mögött vigyorgó holdra. – Gondolkozom, felügyelő úr…

– A lelkiismeret bántja, nem a lámpa! – válaszolta a fogházőr. – Attól nem alszik…

Talán igaza volt, nem tudom. De ha lenne varázslat, mint a mesékben, életem most következő szakaszának a legparányibb emlékét is megsemmisíteném…

Mondja, maga sohasem szomjas? Persze, mert magának legfeljebb a tinta szárad ki a tollából, de nekem, uram, a torkom… Cseresznyét, ha már azzal kezdtük… Ne féljen, nem csípek be, csak akkor állok fel az asztaltól, ha végigmondtam az egészet. Nem sok öröme lesz benne. De egy-két kupica nélkül nehéz egy életet kiteregetni… Egészségére!…

Tehát Berti figyelmeztetéséhez híven én Kelenföld előtt leugrottam a lassító vonatról, s a Horthy Miklós hídon át hazagyalogoltam.

Apámmal találkoztam elsőnek. A téli napfényben derűs ábrázattal szivarozott, hátát a kapuhoz támasztva. Bőrkabátot viselt, felette antantszíjat, karján árpádsávos szalagot, a csípőjéhez pedig fekete pisztolytáska lapult.

– Né csak! Hát te hogy kerülsz haza?! – kiáltott már messziről, és láttam, örül nekem. – Mutasd magad, milyen katona lettél!

– Mi az, öreg? – ráztam a kezét. – Abbahagytad a szakmádat?

– Veszélyben a magyar – szólt apám komolyan. – És én tudom a kötelességemet.

Karonfogva mentünk fel a lakásba, és anya – áldott kis öregasszony – ölelt, csókolt, könnyeivel összemázolta arcomat, s százszor végigtapogatott, helyén vannak-e csontjaim. Aztán futott a konyhába csirkét rántani.

Damasztabroszon ebédeltünk, metszett kristálypohárból ittuk a bort, lábam alatt perzsaszőnyeg takarta a kopott padlót, és szép mívű ezüstkanálból szürcsöltük az arany tyúklevest.

Anya meg csak lapult az asztal sarkán, hiszen ő tudta, hogy ezért a rövid és nyugtalansággal teli gazdagságért egyszer fizetni kell.

De miért ő fizetett, ezt a mai napig sem értem. Két és fél esztendőt ült apám helyett, aztán visszament takarítónőnek a Fiumei úti rendelőintézetbe.

Én nem értek a politikához, nem is foglalkoztam vele soha. De egy biztos… Mindig, mindenért a proli fizet. Ezt ne jegyezze fel, ez csak úgy eszembe jutott…

Ebéd után apám érdeklődni kezdett.

– A frontról mesélj – tartotta elém a szivartárcát. – A harcokról. Hányszor voltál bevetésen, hogy álltad a sarat?

– A harcokról? – szóltam lassan, hisz a fél háborút átbiliárdoztam. – Én gépkocsizó vagyok, öreg. A légelhárító üteget vontatom a hadállásba, és lőjük csudára az ellenséges repülőgépeket.

– És hányat szedtetek le naponta? – firtatta fontoskodva. – Tízet, tizenkettőt? Mondjuk, tegnap hányat lőttetek?

– Harmincat – válaszoltam határozottan. – Harminc darabot szanaszét lőttünk!

– Négereket is? – vihogott boldogan. – Potyogott szerecseny az égből?

– Azokat is – hagytam rá. – Meg bolsevistákat.

De neki a négerek tetszettek.

– A Schmoll-paszta képű istenüket! – röhögött. – Bumm! és lent vannak! Jól van, fiúk, derék munka volt.

Aztán elkomolyodott.

– Zsidó az mind – igazította a pisztolytáskáját –, zsidó kéz van mindenben.

– Azokat is leszedjük – bólintottam. – Mindenkit lövünk, aki a cső elé jön.

Felállt, és keményen kezet szorított velem.

– Magyar ember vagy, fiam – mondta –, állj a poszton becsülettel. Én is azt teszem. Az éjjel megint razziázunk. Szöknek a disznók, angol rádiót hallgatnak. Azt mondom, a papírjaidat még ma pecsételtesd le, nehogy valahol bajba kerülj te is.

– Igen, öreg – feleltem –, lepecsételtetem…

Akkor megcsókolt és átment a pártba. Soha többé nem találkoztunk. Anyámnak azt mondtam, ma éjjel már visszautazom, és elbúcsúztam tőle.

– Imádkozom érted mindennap – sírt keservesen. – És ne menj oda, ahol lőnek, ne hallgass apádra, maradj csak mindig hátul… Istenem, csak vége lenne már… Csak egyszer legyen ennek vége…

Hol albérletben laktam, csillagos ház lett, előtte a járdán nyilaskeresztes formaruhában Ruck Gyuri állt őrséget.

– Szevasz, Mocorgó! – üdvözölt. – Szabadságon vagy?

– Igen – fogtunk kezet. – A ruhámért jöttem. Itt maradt a holmim, mikor bevonultam.

Felkísért a második emeletre. Mikor beléptünk a sötét udvari lakásba, az öregasszony sikoltozni kezdett, és átölelte görcsösen a lányát.

– Ne tessék félni – mondtam –, a ruhámért jöttem el. Nem bántunk mink senkit.

– Megölnek minket, Mocorgó – zokogott. – Visznek a téglagyárba.

– Az ilyen szegényeket, mint maguk, nem bántják – próbáltam nyugtatni –, csak a gazdagokat, Klein néni…

– Az uramat akkor mért? – suttogta. – Mocorgó, az uramat kiverték az ágyból… Agyonlőtték a kapu alatt…

Ruck Gyuri felé fordultam.

– Ki ölte meg az öreget?

– Én – vonta meg a vállát. – A faterod utasítására. Ő a körzetvezető. Angol rádiót hallgatott.

Azzal a padlóra köpött, és visszament a kaput őrizni.

A kis szobában, hol annyi időn át laktam, össze volt dobálva minden. Kondenzátorok, zsinórok, banándugók, rossz lámpák, dobozok és egyéb alkatrészek közül bányásztam elő a holmimat, s mikor kijöttem az előszobába, az öregasszony még mindig ott állt, átölelve a lányát.

– Nekem nincs közöm hozzájuk, ugye tudja Klein néni is – mondtam zavartan, de ők szótlanok, mozdulatlanok maradtak, mint a plasztikumban a viaszbabák. – Engem nem érdekel az apám – kezdtem újra. – Nem is beszélünk egymással. Maguk tudják jól… Verekedtem is vele, mielőtt ideköltöztem… Klein néni, drága, énrám ne haragudjanak… Holnap engem lőnek agyon… Én szökött katona vagyok… Megdögölhetek, mint a kutya… Bujkálnom kell, s még nem tudom, hol alszom. Én is félek… Maguk ismernek engem, Klein bácsi is szeretett… Csak nem hiszik, hogy gyilkos vagyok…

Ekkor az öregasszony maga elé húzta a lányát.

– Gyere el érte, Mocorgó – szólt csöndesen. – Te jó fiú vagy. Nézd, szép lány, és tisztességre neveltük. Főzni, varrni tud, olyan még… ahogy a jó Isten megteremtette. Bújtasd el, aztán vedd feleségül, jó asszonyod lesz… És éljetek majd boldogan!…

Én megpróbáltam visszafojtani könnyeimet, de ez nekem még soha nem sikerült. Sírtunk mind a hárman.

– Eljövök érted, Vera – így búcsúztam tőlük. – Ne félj, élni fogunk.

De nem jöttem érte, féltem. Iric Pista hozta el nekem őt azon az éjszakán, mikor Ruck Gyurit felakasztottuk a Városi Színház oldalában arra a vasrácsra, amely az ócska díszleteket őrizte.

Rövid történet következik.

Sötétedett, mikor elindultam kevés holmimmal Judithoz. Az Alsóerdősor utca sarkán, a Divatcsarnok utolsó kirakatához simulva láttam meg őt.

Amint pár lépésnyire értem tőle, elém libbent vékony ballonjában.

– Hová megy, vitéz úr? – így szólított meg. – Jöjjön már közelebb!

– Judit – szóltam halkan. – Nem ismersz meg?

– Jóskám! – sikoltotta. – Jóskám édes, hazajöttél?

Ott aludtam nála. Reggel sonkát, vajat hozott, és míg ettem, odakuporodott a lábam elé.

– Nem is szabad visszamenned – bólogatott. – Én majd elbújtatlak, s hozok neked mindennap ennivalót.

– De hol? – kérdeztem idegesen. – Ki fogad be?

Emlékszem, mosolygott.

– Találok helyet – simogatta a kezemet, és én megnyugodtam. – Estére lesz hol laknod. De most öltözz át civilbe, és eredj innen. A járőrök gyakran ellenőrzik a házat. Moziba menj, ott biztonságosabb, és estére gyere vissza…

Estére egy nyilas osztag megtalálta katonaruhámat a szekrénye mögött, s Juditot a Rózsák terén, a templom oldalában felakasztották. Megkékült, vékony nyakára táblát függesztettek, azt írták rá: hazaáruló… Gyáva ember vagyok, de akkor éjjel a felriasztott galambok kurrogásánál lekötöttem őt a vizes ágról, egy bokor tövéhez fektettem, elkínzott arcát piros svájci sapkájával takartam le… Később rendőrök jöttek, zseblámpájuk fénye előbb rám, majd Juditra kúszott, akkor hirtelen eloltották.

Nem láttam semmit, csak a hangjukat hallottam.

– Menjen – mondta az egyik –, menjen innen, mielőtt elkapják…

– Tűnjön el gyorsan – szólt rekedten a másik is –, azt’ igya le magát…

Kétszáz pengőm volt, Judittól kaptam, futottam vele ki a Körútra. A Tarján-étteremben bort rendeltem. Sokat ittam, de nem fogott rajtam, legalábbis én tisztának éreztem a fejemet, emlékszem, valami nótát is dúdoltam. Később Visó Lali telepedett az asztalomhoz, a hírhedt betörőcsaládból a legkegyetlenebb. Övében kézigránátok, vállán géppisztoly volt.

– Miért sírsz, testvér? – nevetett. – Megcsalt a babád?

Tudom, más ököllel megy neki, de én az abroszra borulva zokogni kezdtem.

– Te! – szólt idegesen. – Ne csinálj itt feltűnést!

Sietve fizetett, és kimentünk az utcára. Míg a Király utcáig értünk, elmondtam neki mindent.

– Vacak pali vagy – vakargatta a fejét tanácstalanul. – Ha kiviszlek a srácokhoz, én kapom a balhét…

Emlékszem, szállingózni kezdett az első hó, s tőlünk pár méternyire, a Halló-büfé bejáratánál csizmás nyilasok igazoltatták a járókelőket.

– Na, gyere! – döntötte el a sorsomat Visó, és elindultunk a villamosmegállóhoz. – Lehet, hogy Iric kibelez miattad…

Zuglóban, a Dorozsmai utca végén, elhagyatott, kertes kis házban laktak. Visó az ablak leeresztett redőnyén végighúzta a géppisztoly csövét, aztán az ajtóhoz mentünk.

– A Mocorgó van velem. Engedjetek be!

De várnunk kellett, míg ajtót nyitottak.

A lakás olyan pazarul volt berendezve, hogy elámultam. A cserépkályhában lobogott a tűz, selyemmel vont fotelekben, csipketerítős asztal körül ültek a fiúk, előttük kártya, pisztoly, konyakospoharak, a kárpitozott falak mentén puskák, géppisztolyok, hatalmas ezüsttálakon kötegszám a kézigránát. Iric Pista szólalt meg elsőnek.

– Azt mondják a barátaid, gyáva vagy…

Én odahúzódtam a kályhához, és elmeséltem nekik is a szökésem óta történteket. A fiúk szótlanul hallgattak, de a tekintetükből láttam, nem örülnek a jelenlétemnek egyáltalán.

– Ez nem menedékhely, kiskomám – mosolygott Iric. – Van nekünk elég bajunk, mit kezdünk egy ijedős emberrel?

Én akkor még nem ismertem őt. Magas, karcsú alakján finom ruhát viselt, és halkan, udvariasan beszélt, mintha valami jó társaságban ülne.

– Elmehetek – mondtam nagy csendben. – Valahol talán megbújok én is…

És most Schreier Sanyi, a Kun utcai kántor fia, nagy darab, lúdtalpas gazember, elnevette magát:

– Itt marad cselédnek – fordult a többiek felé. – Fűt, takarít, stoppol, kimossa az ingeket, gatyákat!

A fiúk hangosan nevettek az ötleten, föloldódott a hangulat. Közéjük ültem, szendviccsel, libamájjal kínáltak, aztán kártyát osztottak nekem is. Később Iric felém fordult.

– Te, annak a zsidóasszonynak azt ígérted, elhozod a lányát…

– Nyilasok őrzik a házat – feleltem zavartan. – Ruck Gyuri áll géppisztollyal a kapu előtt…

– Azért kell elhozni a lányt – mosolygott Iric. – Kiskomám, azok most várnak téged…

– Aranyuk van? – kérdezte Visó.

– Dehogyis – legyintettem –, koldusszegények.

– Akkor menjenek a Dunába – vonta meg a vállát. – Nem töröm ki a nyakamat.

– No, menjünk aludni – ásított Iric, és ledobta a kártyákat. – Holnap velem jössz, Mocorgó. Ketten megyünk, kifizeted az adósságodat a szerencsétlen kis kurváért… Könnyebben alszol majd utána…

Én két fotelt toltam össze, abban forgolódtam, szívtam a cigarettákat hajnalig. Ismertem Ruck Gyurit, tudtam, gondolkozás nélkül belém lő, ha a legkisebb gyanút észleli. Csak kiáltson, száz méternyire, a Szilágyi utca sarkán a nyilasház, melynek apám a parancsnoka. Képtelenség, őrültség, amit Iric akar. Meg is mondtam reggel.

– Nem ugrom olyan medencébe fejest, amiben nincsen víz!

– Balga vagy, gyermekem – válaszolta Iric barátságosan, és kibújt a selyempaplan alól –, közénk jöttél, és garancialevelet vársz, hogy te életben maradhass. Sajnos, olyan érzésem van, hamar befejezed a pályafutásodat… Furcsa időket élünk, félni kezdek tőled… A gyáva ember veszélyes, kiskomám…

– Csak bajt csinálna – legyintett akkor megvetően Schreier. – Ismerem őt. Majd én veled megyek.

Iric nem válaszolt rá semmit, és én boldogan kitakarítottam, megraktam a tüzet, aztán kártyáztunk egész napon át.

Úgy kilenc óra tájban Iric elővette a pisztolyát, és gondosan kiolajozta. Aztán megborotválkozott, nyakkendőt kötött, sokáig fésülte a haját, mint aki a szeretőjéhez készül, és belebújt elegáns télikabátjába.

– Készülj, Mocorgó – mondta. – Fegyvert nem kapsz, ma este szerezz magadnak. Majd én is segítek…

Én riadtan néztem Schreier Sanyira, de ő helyben hagyóan bólintott, és bőrkabátjának ujjára nyilas karszalagot húzott.

– Jövök én is – állt fel kedvetlenül Visó. – Az Isten verje meg a zsidóját!

Később tapasztaltam, mindenhova hárman mentek. Visszaeső bűnözők voltak, Hartáról, a dologházból együtt szöktek, ahol négy esztendőt töltöttek el sorozatos rablásokért.

Az úton nem beszéltek egyetlen szót sem. Tudtam, valami őrült kalandra indulunk, lövöldözni fognak, emberek halnak meg; de az én szerepem mi lesz, mit akarnak tőlem, arról fogalmam sem volt. Olyan idegesen fészkelődtem, hogy mikor a Divatcsarnok előtt leszálltunk a villamosról, Schreier azt mondta:

– A Mocorgó igyon egy rumot!

Bementünk a Vadász-vendéglőbe, s gyors egymásutánban megittam két féldecit, többet nem engedtek.

– Szemben a kapuval, az erkélyajtóhoz húzódunk, ott sötét van – szólt aztán Schreier. – Áthívod a havert arra az oldalra, elcsendesítjük… Akkor lehozod a lányt, és a Bezerédy utcán mentek el. Nem rohantok, karonfogva, kényelmesen… A Tarjánnál találkozunk…

– És ha más áll ott? – kérdeztem. – Nem a Ruck Gyuri?…

– Akkor Iricék odamennek – válaszolta.

– Ha dadogsz – tette le a poharát Visó –, megdöglesz!

Ők a Luther utca egyik, én a másik oldalán indultam el. Nem volt szerencsém, a tér sarkától már megláttam a kapu előtt Ruck Gyurit.

– Szevasz, Gyurka! – kiáltottam rá hangosan. – Nem jössz át a Dumihoz?

– Mit üvöltesz? – nézett rám. – Nem vagyok én süket.

– Megszoktam a fronton – nevettem izgatottan. – Gyere, igyunk valamit, hajnalban utazom!

– Félóra múlva leváltanak – válaszolta. – Menj előre, ott van a faterod is. Odajövök.

Elakadtam. Éreztem magamon a fiúk tekintetét a túloldalról, és tudtam, ők nem tréfálnak, ha sokat vacakolok. De semmi nem jutott az eszembe, csak a sírás fojtogatta a torkomat.

– Honnan jössz? – kérdezte Gyuri. – A faterod azt mondja, nem aludtál otthon.

– Mulattam egész éjjel – válaszoltam. – Aztán elmentem a fürdőbe…

– Miért nem jöttél be a Dumihoz? – mondta – az Árpi muzsikál.

– Gyere! – kaptam kétségbeesetten a szóra. – Gyere, mulatunk egy igazit!

Ekkor megláttam Iricet és Visót, amint egymás mellett jönnek felénk.

– Kitartás, éljen Szálasi! – köszönt csendesen Iric. Visó mozdulatlanul állt fekete formaruhájában, karján árpádsávos szalag, feszesen tartotta a géppisztolyát.

– Kitartás, éljen Szálasi! – csapta össze bokáját Ruck, és fellendítette a karját. Iric hozzám fordult.

– Maga kicsoda, és mit keres itt?

– A barátom – felelte szolgálatkészen Ruck Gyuri. – Szabadságos katona.

– Ellenőrizni a papírját, testvér!

Visó nyersen félrehúzott, s én a tárcámból cédulát kotorásztam elő. Bólintott és visszaadta.

– A magáét is kérem! – szólt Iric. Ruck átnyújtotta a pártigazolványát, és Iric gondosan megnézte rajta a pecsétet. – A házban kommunisták bujkálnak – mosolygott félelmetesen. – Most érkezett a följelentés. Maga erről nem tud semmit?

– Nem – válaszolta ijedten Ruck. – Ezen a kapun senki nem mehetett be.

– Ruck testvér velem jön! – lépett a házba Iric. – Maguk maradjanak a kapunál!

Aztán hallottuk a tompa pukkanást, mikor belelőtt Ruckba. A hátán hozta le, és akkor döbbentem rá, hogy ez a halk szavú, úri külsejű fiú nem normális. Nevetve futott át vele a kihalt úttesten, és a halottat a gallérjánál felakasztotta a vasrács hegyes csúcsára.

– Mocorgó! – hallottam a hangját. – Ide gyere!

Lábam csúszkált a havon, arcomat kiverte a veríték.

– Csinos? – kérdezte nevetve. – Na, vedd el a pisztolyát, elmegyünk apádért is!

– Ne játssz! – szólt gorombán Schreier, és megrázta őt. – A lányért jöttünk!

Iric jókedvűen kuncogott, a szeme zavarosan lobogott.

– Akkor, kiskomám, hozd a leányzót – ütött vidáman a hátamra. – Ha csinos, feleségül veszem!

A gyomrom annyira remegett, hogy lehánytam a kabátomat.

– Ó, kiskoma – csóválta a fejét Iric. – Hát ilyen szerencsétlen emberke vagy?

Átment a kapu elé, ahol Visó őrséget állt, lehozta az öregasszonyt is, elindultak a Bezerédy utca felé.

– Szíjazzátok meg őket – mondta mérgesen Schreier. – Rájuk van írva az egész hitközség!

Schreier volt köztük az ész, nélküle a társaság már százszor lebukott volna. Most sem vitáztak vele, Visó pillanatok alatt egymáshoz kötötte a két nő csuklóját.

– Az úton egy hangot sem – figyelmeztette őket Visó. – Egy szót sem, mert baj lesz.

A villamos peronján az emberek távolabb húzódtak tőlünk, mint a leprásoktól, csak fél szemüket merték kockáztatni az összefagyott, kócos nők felé. A Keleti pályaudvar előtt nyilasok szálltak fel. Iric és Schreier a zsebükbe süllyesztették a kezüket, Visó ujja ott játszott a géppisztoly ravaszán, de csak kölcsönös üdvözlések születtek és jókedvű, trágár megjegyzések.

Vera a padlót bámulta, Klein néni engemet. Nem tudta, hova visszük őket, életben maradnak-e.

De hát ki az Isten tudta ezt akkor Budapesten?

Aztán kint, a messzi Zuglóban Visó gorombán leutasította őket a villamosról, és elindultunk a vaksötétben.

A fiúk káromkodtak, mikor a jeges szél az arcunkat tüzes hókristállyal szórta tele, s minduntalan botladoztunk a fagyos göröngyökön. Csak a nők mentek némán előttünk.

Sziráki Paja mosolyogva várt otthon bennünket, gőzölgő teával kínált, és Schreier kurtán, pár szóval elmondta a történteket.

– Nem tetvesek? – kérdezte Klein nénitől Visó, míg kioldozta a szíjat. – Mert akkor vakaródzhatunk mindannyian.

– Nem – felelte zavartan az öregasszony –, ott a házban tisztálkodhattunk…

Én forró fürdőt készítettem nekik, és a holmijukat, a többiek parancsára, eltüzeltem. Vadonatúj férfipizsamákat kaptak, amik komikusan lötyögtek rajtuk, úgy ültek az asztalhoz vacsorázni.

Itt megint meg kell állnom, több ok végett. Először, mert elzsibbadtam ezen a kerti széken, aztán kínáljon meg egy cigarettával, mert az enyém elfogyott… Köszönöm, gyufám van… és harmadik okom pedig a történetemmel kapcsolatos. Maga negyvennégy telén Pesten volt? Nem? Hát akkor képzelje el a várost, az emberek már fásultan léptek át a hullákon, a hó temetett mindenütt, s nálunk, mint valami kedves, tavaszi kiránduláson, kivirágzott a szerelem. A csőre töltött pisztolyok között halk sóhajok születtek, fátyolozott tekintetek, igazán csak az őrült Isten érthette, aki passzióból úgy összekeverte a világot, hogy a végén maga sem tudott kimászni belőle.

Azon az estén kezdődött, mikor az asztalhoz ültünk.

Iric, hófehér selyemingben, melyet a csuklójánál szép tűzű briliánsgomb zárt le, vitte a szót. Én csak bámultam őt, úgy beszélt és viselkedett, kedvesen és könnyedén, mintha ötórai teán vagy a Park Klub társalgójában lenne.

– Maga okos kislány – mondta kedves mosollyal Verának. – Megérti, hogy csak az ostoba fél, ha nincs más választása.

– Nem ilyen egyszerű – válaszolta halkan Vera. – Az okos ember talán inkább érti, hogy élhetne még…

– Marhaság! – szólt közbe Sziráki Paja, aki Horthy-ligetről szökött, mikor a repülőgépgyárat a munkásokkal Németországba telepítették. – A mi üzemünk bombázásánál egymást döntötték fel az emberek a szerelőcsarnokban, úgy futottak. Kivétel nélkül.

– Én még soha nem féltem – mondta őszintén, minden póz nélkül Iric. – Soha, senkitől.

– Te agybajos vagy! – legyintett Visó nevetve. – Azért!

Sajnos, Visó az igazat mondta a barátjának, akkor már én is tudtam. Hatalmas csönd támadt, de Iric nem nyúlt a pisztolyáért, csak valami különös szomorúsággal mosolygott, és én nagyon megsajnáltam őt.

– Lehet – mondta az ő mindig csöndes hangján, majd letette a villát, és cigarettára gyújtott. – De azért szeretek én is élni… És még embert, ki hozzám tartozott, sohasem hagytam cserben… Nem igaz?

– Igaz – bólintott Visó. – Havernak haver vagy!

– A szádra pedig vigyázz – mosolygott Iric. – Mert hamar megrágnak a kukacok…

Láttam Visón, hogy megijedt.

– Mit akarsz tőlem? – mondta. – Én sem adtalak el soha.

Én ekkor fölkaptam a konyakosüveget, és gyorsan töltöttem a poharakba.

– Igyunk, gyerekek! – kiáltottam. – A barátságra és a bátorságra!

– Egészségedre! – emelte poharát Iric. – Egészségedre, Oroszlánszívű Richárd!

Mindenki nevetett, koccintottunk sorjában, csak Iric nem ivott.

– S tőlem ne féljenek – fordult Klein nénihez azzal a szomorkás mosolyával. – Énhozzám tartoznak, nincs okuk rá…

– Nem félünk egyáltalán – nézett rá nagy csillagszemével Vera, s az asztal felett megfogta a fiú kezét. – Mi hálásak vagyunk, és megköszönjük az életünket…

Mi értettük akkor a lányt, azt is, amit nem mondott ki, hisz, mint a templom üvegén a szentek, mikor átsüti a nap, olyan volt az arca, és hallgattunk. Csak Visó csapott nagyot a térdére, spicces volt már.

– Puszit aggyon neki! – röhögött. – Mert mindjárt elolvad a fiú!

Akkor Iric erős kezével a barátja arcához kapott, és kétoldalt, az állkapcsa felett, olyan nagyon szorította, hogy annak már kidülledt a szeme.

– Nem osztottam lapot, kiskomám – mondta valami furcsa, magas hangon, hogy lúdbőrös lettem tőle. – Mondtam, vigyázz!

Schreier ugrott oda, hisz közülünk más moccanni sem mert, és lefejtette Iric ujjait.

– Tisztára őrült! – tapogatta sápadt ábrázatát Visó, és nagyot húzott a konyakosüvegből.– Ne féljenek tőle! Jámbor lelke van, mint a kisfogház papjának!

Iric meg állt póznamereven, és akkor Vera odalépett hozzá, gyengéden átkarolta őt, leültette a fotelba.

– Elmúlik a háború – simogatta a fiú haját –, és elmúlik az idegességünk is… És eljönnek majd hozzánk vasárnaponként mindannyian, úgy beszélünk akkor ezekről a napokról, mint egy rossz álomról…

– Aki ezt átvészeli – mondtam –, mindent megérdemel.

– Mik a tervei, Pista – kérdezte Vera mosolyogva, talán, hogy feloldja a nyomott hangulatot. – Ha vége lesz… Mondjuk, ma új napot írunk, mit kezdene az életével?…

De Iric a cigarettáját bámulta, és nem válaszolt.

Sziráki Paja nevetve felállt, csillogott a szeme.

– Srácok, ha a mennykő nem csap a nyakamba – mondta lelkesen –, nekem nem lesz gondom!

– Rendőrkapitány leszel? – kérdezte Visó.

Paja talán nem is hallotta, járkált fel-alá, zsebre dugott kézzel.

– Az utcán hevernek a roncskocsik, ti nem tudjátok, az mit jelent. Összehozok egy háromtonnásat, és fuvarozok vele. Vidékre, Pestre, mindenhova!

– Te meg elmész apád mellé kántornak – ütött Schreier vállára Visó.

– Ne félts te engemet – nevetett Schreier. – Én gyűjtök annyit, hogy megéljek.

– És te, Mocorgó? – kérdezte Paja – lopod megint a biciklicsengőt?

– Nem! – válaszoltam határozottan. – Én zsibárus leszek!

Kitört a nevetés, még Klein néni is kacagott.

– Miért? – mondtam dühösen. – Ki látott már olyan ószerest, aki nem tudta eltartani a családját?

Akkor Vera Iricre pillantott.

– És maga, Pista – kérdezte még mindig nevetve. – Maga mivel akarja eltartani a családját?

Iric összerezzent, és szemét a lányra emelte.

– Az én családomat nem kell eltartani – szólt csöndesen. – A tiszteletes úr egyébként sem reflektál a támogatásomra, igénytelen emberek… öt esztendeje nem láttam őket… Minek tervezgetni? Élni kell. Bátran, elegánsan a világ szemébe nevetni… Mocorgó… Nem lesz belőle soha ember… Kuporgat majd, esténként lábat áztat a lavórban, elolvassa az Esti Kurírt, és megeszik a kukacok…

– De a család, az otthon, Pista – mondta Vera. – Az ember gyereket akar nevelni…

– Az fontos – bólintott Iric, és mosolyogva Schreierre mutatott. – Látja, őt is puritán, ortodox nevelésben részesítették a kedves szülők. Csakhogy unalmasnak találta a Talmudot, megszökött a pontozatlan héber betűktől, és meglehetős ügyességgel gyakorolta az üzleti betöréseket. Nem is volt Budán, a Lúdláb Királynőben nála gavallérabb vendég.

Schreier válaszolni akart rá, de kint megzörgették a faredőnyt. A nők riadtan néztek ránk, én moccanni sem mertem. A fiúk a pisztolyokért nyúltak, Visó kiment az ajtóhoz, és Blüweisszel jött vissza.

– No nézd csak, a Mocorgó is – ámult az ajtóban. – Szaporodtatok?

– Hoztál pénzt? – kérdezte Schreier.

– Nem – lehelt fagyott ujjaira Blüweiss, majd a kályha csempéjéhez érintette őket. – Sajnos, Jocót nem érdekli a szajré.

– Az istenit! – káromkodott Visó. – Még villamospénzünk sincs!

– Nálad mennyi van? – kérdezte Iric.

– Semennyi – vont vállat. – Talán tíz pengő.

Schreier fölállt, és odasétált a kályhához.

– Defekt van – szólt mosolyogva. – Ma este beszéltem Jocóval. Megvette az árut.

Én csodálkozva néztem Schreierre, hisz este Klein néniéket hoztuk el. De Blüweiss bedőlt a blöffnek.

– Nála van az áru, de nem fizetett – mondta zavartan. – Hogy még alszik egyet rá…

– Motozzátok meg! – intett Schreier. – Hazudik!

Iric tizenkétezer pengőt talált nála. Elvette a pisztolyát is, és ideadta nekem.

– Tedd el! – mosolygott. – Belga automata. Neki már nincsen szüksége rá.

Blüweiss krétafehér arcán láttam: megértette, hogy csengettek az életének, mint a Fortuna moziban csengetnek egy perccel az előadás vége előtt a szerelmespároknak.

– Most kaptam címeket – mondta remegőn. – Jó címek, a Lipótvárosban… Arany kilószám… Perzsabundák… Megér százezret… Nem ölhettek meg, én is üldözött vagyok… bujkáló, mint ti…

És akkor Vera könnyekkel a szemében Schreierre tekintett.

– Engedjék el – kérte. – Ne öljünk mi is embert…

– Tűnj el – szólt csöndesen Schreier. – Tűnj el innen, és felejtsd el a nevünket, címünket, azt is, hogy a világon vagyunk…

Sziráki Paja is bólintott, hisz régi pajtása volt Blüweiss, még Iric is elbocsátóan legyintett, és velem kísérte őt az ajtóig. De alighogy elment, a földhöz vágta a cigarettáját.

– Gyere! – mondta hirtelen, és kirántott az ajtón. – Gyere, a mindenségét!

Nekem futnom kellett vele, át a havas udvaron, a néma réteken végig, és az országút mellett, a benzinkút bódéja mögé húzódtunk.

– Ha félsz – mondta halkan –, te is ittmaradsz…

Blüweiss sietős léptekkel jött felénk, bakancsára hópapucs ragadt, és tisztán hallottam, amint idegességében hangosan beszél.

– Gyerünk! – nevetett Iric, és kilökött a fal mögül.

Blüweiss megtorpant, és én meghúztam a ravaszt. Háttal esett az alacsony hóbuckára, két karját széttárta, és többé nem mozdult. Csak nézett rám üvegszemével a holdfényben… Nevessen ki, de néha, bolond börtönéjszakán láttam őt az apró lyukkal a megperzselt ajka felett…

 

Persze, józanul ítélve a történteket, Iricnek igaza volt. Nem a rongyos pénzért, hisz Iricet az sohasem érdekelte, a többiek biztonságáért kellett Blüweisszel leszámolni. Azon a télen nem lehetett játszani a bizalommal.

Akkor elkezdődött a haláltánc. A németek Budáról, az oroszok valahonnan Újpest irányából lőtték Pestet. Nyögtek a házak, tűzoszlopok világították a havas tetőket, és mi üzleteket feszítettünk fel, lakásokat fosztottunk ki éjszakákon. Izzadva cipeltük bőröndszám a rabolt holmikat a leomló falak között, és Iric meg Visó rendőröket öltek meg, akik utolsó pillanatig teljesítették a kötelességüket.

Otthon, a Dorozsmai utcai házunkban gyűlt az arany, ékszer, drága bundák, és Schreier igazságosan szétosztotta mindig közöttünk. Tudtuk, ha még pár napot élünk, gazdagon kezdjük el az új életet. S felőrölt idegekkel, hangos lármával, egymás szavát kapkodva vitáztunk további sorsunkon.

Csak Iric maradt a régi. A részesedése sem érdekelte őt. Néha kiválasztott valami szép láncot, mit Vera nyakára függesztett, s úgy emlékszem, egy karórát tartott meg a saját részére. A többit Schreiernek és Visónak adta, bennünket Pajával nem sokra becsült. Felettünk táncolt a tető, rezegtek az ablakok, Visó részegen káromkodott, de ő Verával a sarokba húzódva ült, kéz a kézben, és nézték egymást órákon át szótlanul. Klein néni zavartan nézett rám időnként, hisz a lányát nekem ígérte, de én mosolyogtam, Iric százszor különb volt nálam, még külsejében is. Pedig tetszett Vera nagyon…

Már az oroszok pár száz lépésnyire lehettek a házunktól, mikor egy ostoba akna beütött a fürdőszobába. A mennyezet sarkában robbant fel, s Iricet betemette téglatörmelékkel és porral. Schreier és Visó kaparták őt ki, és egymást váltva, karjukon cipelve futottak vele a süvítő golyók között az Uzsoki utcai kórházba. Mi, Verával, egymás kezébe kapaszkodva loholtunk mindenütt mögöttük. A folyosókon hegyén-hátán nyögtek a sebesültek, a lépcsők síkosak voltak a vértől, az ápolónők fásultan szaladgáltak, szavunkat sem hallották.

Akkor Schreier intett a fejével, és Visó elrohant. Nyiszlett, szemüveges orvossal tért vissza, hátulról taszigálta a pisztolyával. Az orvos álmatlan, gyulladt szemmel Iricre pillantott, és szótlanul elindult.

Mi mentünk utána, a műtőasztalra fektettük Pistát, s kint az ajtó előtt sokáig vártunk.

Hatalmas turbán volt a fején gézből, mikor kihozták őt, és Visó ágyat szerzett barátjának a kertre nyíló ablak mögött. Ott álltunk körülötte, míg élt, hallgattuk káromkodását, szörnyű átkait, majd hirtelen, minden átmenet nélkül, este tizenegy órakor elhallgatott örökre. Míg Visó lent a kertben, kettétört fa tövében ásta a fagyos földet, én konzervesládákból koporsót készítettem. Schreier többször beleállt az eszkábált lécek közé, róla vettem a mértéket, Vera pedig remegő gyertyalánggal világított.

Mire hazaértünk, már bent a városban, valahol a Baross tér környékén állt a harc. A lakásunkat kirabolták, a bútorok és a csupasz falak maradtak. Klein nénit és Sziráki Paját a pincében találtuk meg. Elképzelheti: Schreier őrjöngött a dühtől, akkora pofont adott Pajának, hogy a szerencsétlen a fenekére esett. Visó is megvadult, pisztolyával fenyegette Paját, kétszer a lába elé is lőtt, bele a parkettába, mert hiába kutatott a konyakosüveg után. Még az éjjel ott aludtunk a Dorozsmai utcában, s másnap elindultunk haza…

 

Most pihenjünk egy sort, tegye csak le a töltőtollat… S ha kér egy féldecit, megígérem, olyan boldog béke jön, puskalövést sem fog hallani… Csöndes, piszkos esztendők következnek… Na, ne tréfáljon velem, én egyedül nem iszom… Dehogyis csíp be, nem lesz tőle semmi baja… Jó ez a cseresznye, okos, bölcs ital… Bátrabb lesz tőle az ember, magabiztosabb… Iric Pistát kérdi? Nem tudok róla sokat, hisz azelőtt nem ismertem. Schreier meséli, egy ízben ráborította a rendőrtisztre az asztalt, és a tintát a fejéhez vágta. Valameddig bolondházban is volt. Szkizofrénia. Van ilyen? Azt mondják, ha bort ivott, a barátai is remegtek tőle. Klasszikus vagány volt, nagyszerű fiú, de a társadalom jól járt a halálával… Most én kérdeznék, helyesebben kérnék magától valamit… Nézzen rám: elhiszi nekem, hogy olasz, angol, belga vagy csehszlovák úr vagyok? Nemcsak maga, más sem hiszi el. Ezekben a rongyokban legfeljebb kiállhatok koldulni a Rókus elé… Egy használt öltönyt kérnék magától. Nem kölcsön, és nem ajándékba. Két héten belül megfizetem az árát. És ha azt mondja, nincsen, azért nem haragszunk egymásra. Az asztalától sem állok fel, hisz tudja, hogy nem a vacak száz forintjáért üldögélek itt… Egyszer beszélni kellett már az egészről. Ha papnak mondom el, annyi Miatyánkot róna ki, életem végéig sem lennék készen vele… Szürke, csíkos és kopott? Nagyszerű, és köszönöm szépen!

 

Most pedig nyissa ki a füzetét, és jegyezgessen tovább. Múlik az idő, mesélnivalóm pedig akad még bőven…

Tehát, piszkos esztendők következtek. Legalábbis a részemre… Szégyellem, milyen ostobán, nevetségesen buktam el… De nem haragszom senkire, nincs bennem gyűlölet… Csak utálom az embereket…

Anyámat bíróság elé állították. Itt kezdődik.

A tárgyalás a Zeneakadémián volt, zúgott a terem a kiabálástól. Anya meg az orgonát bámulta, és folyton csak bólogatott.

– Meghibbant a szerencsétlen! – ugrott föl a padról dühösen Schreier. – Nézd, mit csinál!

Azzal félretaszigálva az embereket, odament a bírák elé, és megmondta, hogy az öregem nyilas volt, körzetvezető, de anyámnak ehhez semmi köze.

Verát is kihallgatták. Még sírt is, mikor elbeszélte, hogy én szöktettem, bújtattam őket, ismeri a körülményeket, engedjék anyát szabadon.

Már mondtam: két és fél esztendőt kapott. Láttam az arcán: boldog, hogy elvezetik a lármás teremből.

Ha a pokolba kerülök, megkeresem a bírákat és az apámat is. Sok örömük nem lesz a találkozásban…

Klein néni állta a szavát.

– A fiam vagy – mondta szeretettel –, ott laktok majd nálam, és én gondoskodom a háztartásról.

De én előbb beszéltem Verával. Megmondtam: ne tartsa kötelezőnek ezt a házasságot, ha más van a szívében, becstelen dolognak tartanám erőltetni.

– Te jó fiú vagy – válaszolta halkan. – És én jó feleséged akarok lenni…

Vera szép lány, becsületes is. Tudtam, hogy nyugodt életem lesz mellette. Nem az ő hibája, hogy másnak lett a felesége… Schreier Sanyinak… Már két gyerekük van… Jól élnek…

Szóval én akkor gyűrűket vásároltam, és Veráéknál tartottuk az eljegyzést.

Schreier italt hozott, Sziráki Paja virágot, Visó Lali egy arany cigarettatárcát grófi koronával s pengőnyi aranymedált, amit a tenyerén táncoltatott, majd ledobta Vera elé az asztalra.

– Ez a magáé! – nevetett, de nem ült le, kezet szorított velünk, és mutatta a vonatjegyét Szombathelyre. Nyugatra szökött, már körözték őt.

A medálban Iric Pista fényképe volt. Én szaporán töltögettem a poharakba, de a hangulat kókadt maradt, hiába koccintgattam a társasággal. Végül aztán dühbe gurultam.

– Úgyis fölakasztották volna! – csaptam az asztalra – született bűnöző volt!

– Ne bántsd – mondta halkan Vera. – Nem árt ő már senkinek…

Schreier gyorsan lemezt tett a gramofonra, és Vera kis mosollyal meghajolt előttem.

– Én nem tudok halottakkal konkurálni! – erősködött bennem az ital. – Csókolj meg itt, a barátaim előtt.

Akkor puha, meleg szájával megcsókolt.

Aztán ittunk tovább, később megcsókoltam Klein nénit, mást az eljegyzésemről nem is tudok mondani. Most ostoba, ízléstelen történet következik, de míg élek, emlékezni fogok rá.

Vacsorázás után elbúcsúztunk Verától. Nagyszerű hangulatunk volt, emlékszem, a fiúk ugrattak a jegygyűrűmmel, s mindenféle butasággal, azt is mondták, eljönnek majd nézni, ha mosom a pelenkákat. Én azt válaszoltam, hogy irigyek rám, és essen ki a szemük, mikor a kisfiam meztelen popsiját csókolgatom. Schreier indítványozta: igyunk még valamit a Gambrinuszban, fog egy nőcskét éjszakára. No, rendben van. Aztán Paja éjfél körül hazament, mi ketten tovább maradtunk. Mondom, csuda jól éreztük magunkat, szólt a zene, ízlett a konyak, Schreier pedig szemezett már egy fekete nővel, aki a mellettünk levő asztalnál ült a barátnőjével. Afféle éjszakai tündérek, vastagra mázolt száj, sok púder, hamis ékszerek, hosszú szipka. Szóval olyan olcsó portékák a Körútról.

Nem kellett sokat vacakolni velük, Schreier is tudta azt. Felkönyökölt az asztalra, hogy arany karórája látható legyen, majd feléjük emelve poharát, ivott az egészségükre.

A két nő aztán átköltözött hozzánk, a feketét Licinek, az idősebbet Marának hívták. Hát ittunk tovább Licivel meg Marával.

– Lici az én feleségem – nyilatkozott később Schreier, és megtapogatta a fekete nő combját az asztal alatt. – Mara kisasszony a tied.

Engem nem nagyon érdekeltek a hölgyek, de tudja, milyen az ember, bújt hozzám a vénecske, sustorgott a konyak is, birizgálta a véremet, hát megsimogattam őt.

Nagyon sokat ittunk, de mindenre pontosan emlékszem. Schreier szó szerint ezt mondta:

– Figyeljetek, lányok! – ezzel elővette a pénztárcáját és kinyitotta. – Pénzünk annyi, mint a pelyva. Gyöngéd, figyelmes kiszolgálást kérünk, nem fizettek rá.

Felmentünk a fekete nő lakására, és késő délelőttre járt már az idő, mikor felébredtünk.

Akkor a lányok kedvesen mosolyogtak, és pénzt kértek. Schreier ezen szerfelett ámult, csóválta nagyon a fejét.

– Istenem – mondta nekik szemrehányó hangon. – Ti nem szerelemből szerettek? Hát milyen lányok vagytok?

– Piszkos stricik! – kiabáltak a hölgyek. – Mi hasznunk belőletek!

– Az – felelte oktatóan Schreier –, hogy nem visszük el a kabátaitokat.

De én azért adtam pénzt nekik, hisz ők is a piacról élnek, és végig az úton nevettünk Schreierrel, milyen dühösek voltak.

Még csak annyit, Verával szemben nem éreztem lelkiismeretfurdalást. Az ilyen kiruccanás a legjámborabb férjekkel is előfordul, hát még magamfajta vőlegénnyel.

Talán említettem már, hogy műhelyt nyitottam… Nem?… Akkor jegyezze csak föl azt is. Nem jószántamból tettem, az biztos. Csodálatos infláció volt, isteni lehetőségekkel, és ha fél év alatt nem ügyeskedtem volna össze egy sátrat a Teleki téren, ugató kutya legyek. De Klein néni erről hallani sem akart.

Fene se érti az öregasszonyt, mért kötötte meg úgy magát. Akkor vitázott velem napokon át, de pár esztendővel később egyetlen szóval sem tiltakozott ellene. Talán Schreierben több fantáziát látott? mindegy, elmúlt! Én akkor már megszerettem a házasság gondolatát, így hát hallgattam Klein nénire…

Végül is kiváltottam az ipart, és a környékünkön, pici bolthelyiségben hozzáláttam a munkához.

Javítottam kerékpárt, triciklit, varró- és írógépet, még orvosi műszereket is. Nem dicsekvésként mondom, de ügyes kezem van, értek én mindenhez a műszerész szakmával kapcsolatosan. Egyszer szétszedtem egy National-kasszát, ott feküdt szatyorban a rengeteg alkatrész, három napig törtem az agyamat, de a végén működött.

Szóval, babakocsitól az anyahajóig mindent elvállaltam, és jókedvvel dolgoztam sokszor éjszaka is, ha a fejemre nőtt már a megrendelés. Mert olyan az ember, ha értelmét látja, ég a keze alatt a meló.

Vera velem volt nyitástól zárásig. Kint hullt a hó, ő pedig rakta a fűrészport a kályhára – egyébként magam csináltam a kis dobkályhát –, és terveztük a jövőnket. Klein néni lábosban hozta le az ebédünket, a vacsorát közösen fogyasztottuk el, bármilyen későn mentünk is haza. Én a kis szobában aludtam, ők ketten a másikban. Májusra terveztük az esküvőt…

No, elérkeztem a legnehezebbhez, most kérheti a cseresznyét… És elveszek még egy cigarettáját… Essünk túl rajta, talán könnyebb is lesz… Ne legyen szomorú tőle, már én sem vagyok az…

Influenza lappangott bennem, bár lázt nem éreztem. Verának nem mondtam, mert akkor ágyba dugnak, aszpirin, izzadás, az ilyesmit utálom. Különben is, ki sem láttam a munkából.

De nem ment sehogy a meló. Hamar fáradtam, a karom, mintha ólommal töltötték volna, egyszer pedig lehajolok a franciakulcsért, megszédülök, és zúgni kezd a fejem. Mintha lefordított pohárba dongót zárnak. Ez kezdett ismétlődni, a végén olyan volt a fejem, mint egy eleven méhkas.

Járt hozzám egy sovány, púpos orvos, műszereket javítottam neki.

– Hallja, doktor úr! – mondom neki. – Valamelyik alkatrészem vacakol.

– Mert zabálsz ész nélkül – válaszolja. – Nyomja a fasírozott a beledet.

Vasárnap délelőtt hazavittem a kvarclámpa állványcsövét. Levetkőztetett, kopogtatott, hallgatta a szívverésemet, alaposan és lelkiismeretesen megvizsgált. Még vizeletet és vért is vett tőlem, parányi kalapáccsal a térdemet is ütögette.

– Vasból vagy – ütött a hátamra. – Erős, akár a bivaly. Száz évig élsz.

– Azt nem bánom – mosolyogtam –, csak ez a zúgás a fejemben…

– Dolgozz nyugodtan – búcsúzott tőlem –, aztán szerdán gyere el.

Szerdán leültetett a fotelba, cigarettára gyújtottunk.

– Hát szifiliszed van, fiam – nyújtotta a leletet. – Nézd csak, nincs itt semmi tévedés. Wassermann, Meinecke, Kahn: pozitív.

Most azt várja, forogni kezdett velem a rendelő, öngyilkosság, ahogy azt maguk a könyvekben írják…

– Adja becsületszavát, hogy ezt soha senki meg nem tudja – ezt mondtam. – Senki a világon!

Megnyugtatott. Az orvosi etikáról beszélt, titoktartásról, mit törvény véd.

– Ha okos vagy, lelkiismeretes – állt fel aztán az íróasztaltól –, másfél év múlva házasodhatsz… Vagy legfeljebb két év… Majd meglátjuk… – Belém karolva kísért az előszoba ajtóig, s mosolyogva kezet ráztunk. Különös, valahogy alám keveredett a foxikutya, a vinnyogó hangtól szörnyű ostoba dolog történt velem. Bambót hallottam nevetni. Tisztán, pontosan.

Bambót, a szifiliszest, akinek néhány éve, reggelenként tízfilléreseket dobtam az úttestre… A karfába kapaszkodva, remegő lábakkal jöttem le a lépcsőkön… Ekkor értettem meg a leleten a két keresztet…

Hát ezért meséltem el magának azt az ostoba kis históriát Licivel és Marával…

De ne gondolja, hogy rettenetes tragédia az ilyesmi. Nagyon ritkán jut az eszembe az egész. Egészséges vagyok, mint bárki más… Gyerekeim lehetnének… Két éven át szurkáltak kegyetlenül: egy a karba, egy a farba… Olyan voltam már, mint a szita… Persze néha megijed az ember… Egy furunkulus, rohan az orvoshoz…

Otthon arra hivatkoztam, míg anyám börtönben van, nem házasodom. Vera úgy tett, mintha mi sem lenne természetesebb, de Klein nénin láttam, fáj neki. Úgy hitte: a vallásuk miatt gondoltam meg a házasságot.

Akkor elhatároztam: nagyon takarékosan élek, ha elég pénzem lesz, kimegyek a piacra, befejezem ezt az állati hajszát, és rendbehozom az elfuserált életemet. Most már nem szólhat bele Klein néni sem…

Ezután még két esztendeig dolgoztam a műhelyemben, és ott laktam tovább albérletben Veráéknál. Schreier gyakran járt fel hozzám, illetve, mint később kiderült, Verához. Színházjegyeket hozott, táncolni mentek, de én nem tartottam velük soha. Mert olyankor egy-két konyakot mindig ittak, s nekem nem volt szabad. Ha ott vagyok, erőltetik, és mivel magyarázkodjam? Egyébként sem volt hangulatom szórakozni. Dolgoztam éjjel-nappal. Vera később férjhez ment Schreierhez. Több mint kétezer forintért vettem az ezüst étkészletet nászajándékul.

Hogy mért rúgtam fel a műhelyt? Azt is megmondom. Az adómat állandóan emelték, jóformán naponként jártak a nyakamra, láttam, ha tisztességesen könyvelek, lehúzhatom a rolót, ha ügyeskedem a bevétellel, kiadással, előbb-utóbb nyakon csípnek. Az anyagbeszerzésem is, enyhén szólva, súrolta a törvényes határokat.

Szombat esténként Schreieréknél ultiztunk, és elpanaszoltam a bánatomat.

– Ne add vissza az ipart – tanácsolta Schreier. – Majd én segítek a könyveléssel, megbulizzuk valahogy.

Sziráki Paja más véleményen volt. Ő akkor már a Közlekedésügyi Minisztériumban dolgozott.

– Eredj szövetkezetbe, ott lehet még pénzt keresni – mondta. – Mert előbb-utóbb lebuksz.

– Sátrat kéne nyitni a piacon, gyerekek – rukkoltam elő végül is. – Most van egy kis pénzem, társuljunk össze, Sanyi…

Schreier akkor megmagyarázta, hogy hamarább kapni útlevelet Amerikába, mint zsibárusengedélyt.

Végül is felmondtam az ipart, mert féltem a börtöntől, és hat hónap múlva kizártak a szövetkezetből.

Sziráki Paja miatt.

A honvédségtől leszereltek egy pasast, politikai tiszt volt, két feleséggel és négy gyerekkel. A reszelőt sem tudta kézbe fogni. Ő volt a hangadó. Alig dolgozott valamit, csak pártügyeket intézett meg szónokolt, a pénze mégis összejött… Kettő, kettő és fél ezer minden hónapban…

Ne gondolja, hogy én kenyéririgy ember vagyok, de ez nagyon bántott. Mert milyen alapon szedi le a tejfölt? Uram, dolgoztam becsületesen, ha kellett túlóráztam is, a munkámat kiállításra küldhették, a bérem pedig százasokkal alul maradt. Sziráki Paja azt mondta: meg is érdemlem, mert hagyom.

Na, jó!

Jött a közgyűlés, felálltam, és elmondtam a szívem bánatát. A tagság megtapsolt.

A pasas hallgatott, az elnök pedig ígéretet tett: kivizsgálnak mindent.

A következő héten rendkívüli közgyűlést hívtak össze, akkor a pasas beszélt, és én hallgattam. Kiderült, hogy anyám fasiszta, börtönben ült, apámról is megemlékezett, én pedig mindenfélét le akarok járatni.

Őt is megtapsolták, jobban, mint engemet, és egyhangúan megszavazták a kizárásomat.

És akkor nagy marhaságot csináltam.

Az öltözőben, mikor összeszedtem a cókmókomat, odajött a pasas, hogy nyissam ki a csomagot, látni akarja, mit viszek el.

A kezemben levő lakattal, amit a szekrényemről vettem le, pofán csaptam.

Elrepedt az állkapcsa. Taxival vitték a kórházba, engem pedig gyalog a Teve utcai kapitányságra. Nem tagadtam én semmit, aláírtam a jegyzőkönyvet. Akkor átvittek az ügyészségre és letartóztattak. Jogosan tették, nem volt abban semmi törvényellenes. Nézze, az ember legyen tárgyilagos. Én még nem találkoztam elítélttel, aki bűnösnek érezte magát. Kivéve Brillantin urat, de ő nagyon okos ember. Egyébként ezt is ő magyarázta el nekem. Hogy míg törvény van, foglyok is lesznek. Azok meg addig bizonygatják az ártatlanságukat, míg végül maguk is elhiszik.

A tárgyalásom elég soká tartott. A pasas halandzsázott a begipszelt ábrázatával, hogy én politikai okok miatt gyűlölöm őt, szóval elmondott mindent, amit a Szabad Népből összeolvasott. Már azt gondoltam, felakasztanak.

Végül is két hónapot sóztak a nyakamba. Ezt méltányos ítéletnek éreztem, és köszönhetem az ügyésznek, mert emberségesebb volt a védőmnél, aki motyogott valamit, és vállvonogatva leült. Mai napig sem tudom, ki volt, valahol a folyosón csípték el.

Így kerültem először lakat alá. Tudom, a törvénynek igaza volt, de én valóban ártatlannak éreztem magamat.

Ekkor ismertem meg Brillantin urat. Talán azért hívták így, mert borotválta az elítélteket, de lehet, hogy gondosan ápolt külseje végett. Mindenkit magázott, s ő volt az egyetlen, kit a fogházőrök sem tegeztek.

Hát én nagyon elanyátlanodtam ott bent. Sóhajtoztam bőségesen, az első bűntényes tudja még sajnálni magát, az étel sem kellett. A zárkában én voltam a rövididős, így a csajkamosástól a takarításig minden munkát velem végeztettek. Mert a rangsorolás úgy megy, kit milyen időtartamra ítéltek. Egy este odaül Brillantin úr a szalmazsákomra.

– Ne szomorkodjon, Mocorgó – mondta nevetve. – Laknak itt magánál becsületesebb emberek is. Például nézze azt a mókust, ott a sarokban. Aki olyan rondán horkol. Bércsaló. Vagy ott van az esztergályos. Folyton sír, mint egy fürdőslány. Eladta a mikrométert hatvan forintért, és bevásárolt érte két esztendőt. Most meg nyavalyog, hogy a gyerekért, a gyerekért. Mintha a bíróságot érdekelné Lacikájának a cipőtalpa. Csak azért mondom, ne keseregjen. Mit akar a két hónapjával, azt egészséges ember egy lábon tölti el.

– Tudom, Brillantin úr – válaszoltam. – De ha kimegyek? Akkor mi lesz?

Föltápászkodott mellőlem, vállat vont, hogy ez már nem rá tartozik, és otthagyott.

Pár nappal ezután szabadult, s csak tőlem búcsúzott el.

– Ha a Körúton jár, nézzen be a Híradó-eszpresszóba – nyújtotta a kezét. – Délelőtt ott talál…

Nos, ennek az embernek sokat köszönhetek.

– Nézze csak, egészen kiürült a helyiség, jóformán magunkra maradtunk… Igen, azt hiszem, ötkor zárnak… Még jó háromnegyed óra? Addig a végére érek… Hűvös van, a mindenit, fázom… Igyunk még egy utolsó cseresznyét… Jól palira fogtam itt magát, de hálából megtanul most tőlem egy huncut szakmát, nem kell hozzá más, csak két deka bátorság és két deka szerencse. Meg szorgalom. Ne mosolyogjon, maga sem lát a sors könyvébe. De azt is megmondom, az ellenségemnek sem kívánom ezt a kenyeret… No, Isten, Isten!… Ízlik ez most!

Hol is tartottunk? Ja, igen!

Szóval, kitöltöttem az időmet, s kicsit szégyelltem magamat Klein néniék előtt. Tudja, az ember úgy érzi, kívül-belül fertőtlenítőszaga van. No, de ez csak egy-két nap. Hanem mihez kezdjek?…

Fölmentem Schreierékhez, éppen nagy vitában volt a család. A két öreg Palesztinába készült, Sanyi azonban hallani sem akart róla.

De az öreg kántor nem tágított.

– Itt utálnak bennünket – szólt csöndesen. – El kell innen menni…

Akkor vitatkoztak tovább, és én nem akartam a magam gondjával előhozakodni.

Elmentem Sziráki Pajához is. Összecsókolt, kicsit szégyellte magát előttem, és ezer forintot akart kölcsönadni, de nem fogadtam el.

Másnap ellátogattam a Híradó-eszpresszóba.

Brillantin úr mosolyogva fogadott, és elpanaszoltam összes bánatomat.

– Ne törje a fejét fölösleges dolgokon – mondta. – Tanuljon türelmet, és rakja össze a pénzét. Lesz még magából zsibárus.

Délfelé járt az idő, mikor felemelte elegáns aktatáskáját, és hívta a fizetőt.

– Holnap reggel kilencre jöjjön ide – mondta –, szerződtetem magát.

 

Így kerültem Brillantin úr mellé táskahordónak. Furcsa munka volt ez, cipeltem a táskát mellette az utcákon. Időnként, csak úgy találomra megállt valamelyik üzlet előtt, és alig észrevehetően keresztet vetett. Ez volt a kabalája.

– Adja ide, Mocorgó – kérte aztán a táskát –, ott a sarkon várjon…

Majd megjött, és sétáltunk tovább. Kétszer, háromszor ismétlődött ez, akkor visszatértünk a Híradó-eszpresszóba, s kifizette a száz forintomat. Ennyit kaptam tőle naponta. Így múltak el hetek, hónapok, s nekem fogalmam sem volt, miből él Brillantin úr. Egy ízben láttam, jó hangulata van, próbáltam érdeklődni a délelőtti sétákról, de összeráncolta azonnal a homlokát.

– Hamar megöregszik, Mocorgó – válaszolta –, ha kevés a fizetése, sztrájkoljon…

Azt sem tudtam, hol lakik. Szeszes italt nem fogyasztott, ellenben süteményt és csokoládét sokat. Vigyázott a kondíciójára, úgy mondta: ha gikszer jön, a börtönt bírni kell.

Szilveszter napján meglepődtem: meghívott a lakására.

Kellemesebb szórakozást is elképzelhettem magamnak, mint Brillantin úrral józanon átüldögélni az éjszakát, de őszintén szólva, nem mertem visszautasítani.

Kocsonyával kínált és kitűnő borral, de alig váltottunk szót. Később szerettem volna elbúcsúzni tőle, kimenni az utcára, a trombitáló emberek közé, akárhová, ahol nevetnek, vidámság van, de szavamra mondom, sajnáltam őt.

Csak ült a fotelba süppedve, szívta hallgatagon a cigarettákat, és mikor időnként mondtam valamit, összerezzent, s zavart mosollyal bólogatott. Elnézést kérően, hogy én csak beszéljek, hallgat engem, figyel rám.

Később, talán a negyedik palack után, sétálni kezdett, majd a vállamra tette a kezét.

– Elmegyek a jövő hónapban – mondta. – Akkor szabadul a fiam… Masszív gyerek, Bécsben született, a börtönben… Az anyja klasszis volt a szakmában… Tavaly összeállt egy szőke finánctiszttel, legyen boldog vele, ha az jó neki… De a fiút elviszem. Gyűjtöttem valamennyit, kint új életet kezdünk… Nyugodt öregséget akarok… Elfáradtam…

És január első hetében így szólt hozzám a Híradó-eszpresszóban.

– Ma megtanítom valamire, de míg az országban vagyok, nem csinálhatja. Aztán nem bánom.

Elindultunk szokásos sétánkra, majd egy cukorkásüzlet előtt elvette tőlem a táskát.

– Menjen, vásároljon valamit – mondta. – És fogja ám a száját, engem nem ismer!

Én besiettem az üzletbe, és kértem pralinét meg cukorkát.

Akkor elegánsan, derűs mosollyal bejött Brillantin úr.

– Janap kíván! – köszönt hangosan, mintha otthon vagy régi ismerősök között járna, és odalépett a kiszolgáló elé. – Van neked pénz?

De nem várt választ, kihúzott a táskájából egy összehajtott szövetet, és a pultra dobta.

– Gyapjú! – nevetett vidáman. – Száz százalék! Jöttem sportoló, ez három szövet maradt. Csehszlovakáj hoztam. No, nézte meg, nem harap! gyűrte össze, ember, milyen igazi portéka! Óra múlva megy enyém vonat, adom most olcsó! Vett belőle professzor Kubányi, Rókus-kórház, meg Karádi Katalin kosztümnek.

– Mennyit kér érte? – kérdezte egy asszony, aki nápolyit vásárolt.

– Akarsz venni? – kacagott jóízűen. – Előbb nézz meg, asszonka, hátha becsaplak! Három meter, százötven széles, nem mint ungarise szővet!

Azzal Brillantin úr előhúzott még egyet, szétnyitotta, majd szálat húzott ki a széléből, fürge ujjakkal megpödörte, és a gyufa lángjához tartotta, füstölt, sercegett, de nem gyulladt meg. Akkor ceruzával belebökött a szövet közepébe, és mikor megdörzsölte, a lyuk eltűnt.

– Hatszáz fórint – mondta, és pillanatok alatt összehajtotta a szöveteket –, kettőszáz egy meter. Akarsz megvenni?

– Négyszázért – szólt ravaszul, felém kacsintva a kiszolgáló. – Annyit adok érte…

– Van sok eszed! – válaszolta bosszúsan a csehszlovák úr, a táskába dugva a szöveteket. – Mert mondtam, kell utaznom haza. Ez nem szép dolog. Tíz darab adtam el hatszázért a szálloda.

– És mit csinál a forinttal? – kérdezte a felszolgáló.

– Vagy te huncut! – gombolta be mosolyogva a kabátját Brillantin úr, és az ajtóból mondta már. – Elárulom titkot, csináld utánam. Viszek szalámi, eladom csehszlovák ember. Jó üzlet.

– Hát akkor adja négyszázért – szólt sietve a nápolyis asszony. – Keres úgyis eleget.

– Ötszáz! – rázta a fejét. – Akkor nem viszem haza!

– Négyszázötven.

– Alkuszol mint zsidó – nevetett Brillantin úr –, aztán eladod magyar embernek nyolcszázért.

De odaadta a szöveteket, eltette a pénzt, kezet fogott velük, megígérte: legközelebb hoz olcsón nylonharisnyát és karórát is, azzal elment olyan ábrázattal, mint aki szívességet tett az embereknek.

Hát én csak bámultam. Úgy képzelje el, hogy mindez szinte percek alatt játszódott le. Brillantin úr nevetett, mókázott, felkapta a szöveteket, ledobálta, és ha hiszi, ha nem, szinte kedvem támadt vásárolni tőle.

Abban viszont bizonyos voltam, hogy én ezt utánacsinálni sohasem tudnám.

A Híradó-eszpresszóban várt rám.

– Érti már, Mocorgó? – kavargatta a tejeskávét. – Ennyi az egész…

Később mutatta az ÁTEX-számlákat: hetven forintért vásárolta méterét a szöveteknek. Ennél olcsóbb már nem is volt. Tehát a három szövet hatszázharminc forintjába került, és ezerháromszázötven forintot kapott érte. Egyszóval, mintegy negyedóra alatt keresett hétszázhúsz forintot.

Ez már pedig nem tréfa!

– És ha találkozik velük? – kérdeztem idegesen. – Akkor meg rendőrt hoznak az emberre…

– Maga rizikó nélkül akar pénzt keresni? – nézett rám, de elmosolyodott. – Pénz legyen a zsebében mindig, akkor nincs veszély… Mikor a károsult lármát csap, azt mondja, coki: ha feljelent, semmi haszna, a bíróság nem fizet kártérítést. És akkor odadug neki öt-hatszáz forintot, a legtöbb esetben boldogan elviszi. Csak megijedni nem szabad. Fölényesnek, magabiztosnak maradni mindig… Számla pedig legyen magánál, ha a rendőrségre kerül, a lopás gyanúját ezzel védi ki.

Aztán pár trükköt elmagyarázott.

Hogy villámgyorsan kell dolgozni, a vevő megszédüljön. Beszélni és beszélni. És hogy nyálazzam a két ujjamat, úgy sodorjam a szövetszálat, akkor az nem ég el, csak füstölög. A ceruzának csak a hegyét bökjem a szövetbe.

Mondott még sok apróságot, ami azért lényeges volt, aztán nagysokára azt válaszoltam neki:

– Csak ám én dadogok, Brillantin úr…

Elnevette magát.

– Akkor ne menjen rádiószpíkernek – mondta. – De attól még szövetet árulhat. Aki törve beszéli a magyart, az hebeghet, makoghat, eladja a portékát. Ha ügyes… Ha nem, menjen kapálni.

Nem mentem kapálni.

Brillantin úr azon a héten elment a fiával, úgy tudom, óracsempészek vezették át őket a határon.

„Na, Mocorgó – gondoltam –, mutasd meg, mit tudsz, ha talpra akarsz állni.”

Bevásároltam a kellékeket. Nagyméretű, finom aktatáskát és három szövetet. Felöltöztem elegánsan, hogy bizalma legyen a vevőnek, aztán nekiindultam a városnak. Sokáig kóboroltam, míg végül a Kossuth Lajos utcában egy cipőbolt előtt keresztet vetettem, és benyitottam az üvegajtón,

Azt az érzést nem tudja elképzelni. A szívem fenn éreztem a torkomban, s úgy remegett kezemben a táska, mint akit elkapott a hideglelés.

– Szervusz, Mocorgó! – köszönt rám mosolyogva az egyik kiszolgáló. – Mit keresel mifelénk?

Én a mai napig sem tudom, honnan ismerjük egymást, lényeg az, hogy ijedtemben vásároltam egy pár durábel sportcipőt, a hozzávaló sámfákkal, s kifizettem érte közel ötszáz forintot. Aztán kezet ráztunk az ismerősömmel, és hazamentem. Akkor rájöttem, így ezt nem lehet csinálni, hisz a városban sok az ismerősöm.

Persze a nagy kereset lehetősége nem hagyott nyugodni. Már kiszámoltam, hogy talán egy év sem kell, és egyenesbe jövök.

És párnapos töprengés után kitaláltam mást.

Reggel ittam egy féldeci rumot, felültem a HÉV-re, és kiutaztam Csillaghegyre. Az első családi ház kapuján becsengettem. Fiatal nő jött elém, s megkérdezte, kit keresek.

– Jónap kíván, szép aszonka! – mosolyodtam el – jöttem Csehszlovakáj – közben már elő is vettem a szövetet –, hoztam szép szövet…

Aztán bent meggyújtottam a szálat, áttörtem ceruzával a szövetet, és eladtam ezer forintért kettőt, nem tartott félóráig sem. Az asszony átjött velem a szomszéd utcába, ő beszélte rá a sógorát, s az megvette a harmadikat. És én ígértem olcsó nylont meg karórát, azzal elbúcsúztam tőlük.

Tehát átugrottam a nehezén, mint az a nő, ki hosszú kínlódás után végül is elhatározza, hogy összeköti a kellemest a hasznossal. Ideges, nyugtalan, de mikor az első kosztümöt megrendeli a belvárosi szalonban, már mosolyog. És hazafelé menet a templom előtt az öreg koldusasszonynak öt forintot ad.

Most nem hiszi el, én minden reggel imádkoztam. Ez így igaz. Mielőtt a táskás, szövetes bevetésre indultam, az Örökimádás-templomban kértem az Istent, ne büntessen. Hogy csak addig csinálom, míg összejön a pénz, csak egy kis raktárra való ruhához… Aztán soha többé.

És minden alkalommal, ha a táskám egy szövettel könnyebb lett, az első koldusnak öt forintot adtam.

Nem a börtöntől féltem. Megmondanám, hisz különb dolgokat is hallott tőlem. Attól, hogy egyszer az utcán, a Népstadionban vagy a mozielőadás szünetében az asszony, férfi, mit tudom én, akinek az arcára sem emlékszem, a nagy nyilvánosság előtt a képembe kiabálja: csaló, csibész, szélhámos! Mert én akkor elsüllyedek, nem találom fel magamat, hiába tanított erre Brillantin úr.

Gyakran álmodtam erről. Körülálltak az emberek, és harsogott a téren, hogy „csaló”. „Csaló!” A falak mentén pedig szép, fiatal lányok összesúgtak, kuncogtak rajtam. Én pedig rendőrért kiáltoztam, és csuromvizesen ébredtem mindig.

De a valóságban nem került rá sor sohasem.

Jól kerestem, alig akadt nap, hogy a három szövetet hazahoztam. És gyűlt a pénzem. Lassan bemerészkedtem a városba, és a lakóházak folyosóin kopogtattam, ajtóról ajtóra. Előfordult, hogy rendőrtiszt lakásába vezetett a sors. Nem ijedtem meg, játszottam a szerepemet, s mert ő is olcsón és jól akart vásárolni, hát hagytam nála emlékben három darabot. Hadd örüljön a csempészárunak.

Persze az előbb említett okok miatt lassan földönfutónak éreztem magamat. Ha az utcán köszöntek, összerezzentem, valahol kiáltottak, bemenekültem az első kapu alá, mint az ostoba strucc, aki homokba dugja a fejét.

Szórakozni már régen nem jártam. Nagy ritkán, ha már nem bírtam az otthoni gubbasztást, a híradó alatt beosontam valamelyik moziba. A szünetben újságot tartottam az arcom elé, és az előadás végén pánikszerűen törtem át magam a tömegen. De olyan feszültség volt végig bennem, hogy nem tudtam élvezni a filmet, így aztán ezt is befejeztem.

Mint a hajszolt, halálosan fáradt vad, úgy éltem már. Attól is félnem kellett, nehogy tiloson átmenjek, vagy lelépjek a mozgó villamosról. Mert ha a rendőr kéri a munkaigazolványt, mi az istent csinálok! Közveszélyes munkakerülésért súlyos éveket osztogattak.

Azt hiszem: én abban az időben talán klinikai értelemben sem voltam már százszázalékos. Ha csámcsogott mellettem valaki, betapasztottam a fülemet, hangosabb szóra ölni tudtam.

De nem hagytam abba ezt a szövetcirkuszt. Futott az üzlet, és raktam a pénzt élére.

Nagyon vigyáztam, az utolsó hetekben már egy fagylaltot sem engedtem meg magamnak.

Mert Schreier már intézte az engedélyt.

Akkor ő a MÉH-nek dolgozott, vidékre járt rongyot gyűjteni.

És egy nyári este azzal fogadott, hogy tegyem le a táskát.

– Pár nap múlva kint leszünk a piacon – mosolygott. – Nem érdemes tovább kockáztatni.

Csókoltam őt is, Verát is, és mikor hazamentem, megtáncoltattam Klein nénit a konyhában.

Másnap reggel nem fogtam meg a táskát, elmentem a Vay Ádám utcába az anyámhoz.

Örült szegény a váratlan látogatásomnak. Kendőt terített az öreg hokedlira, nehogy kárt szenvedjen finom ballonöltönyöm. Szentül hitte, hogy pártember vagyok, képtelen voltam kiverni a fejéből.

– Látom én a kezeden – mondogatta kétségbeesetten. – Bolond vagy, mint apád volt.

És várta mindennap a katasztrófát, hogy bíróság elé állítják, mint apám végett is tették.

– Beszédem van veled – mondtam neki –, ülj le, anya…

Emlékszem, a szék sarkára ült, két keze remegett az ölében.

– Üzletet nyitok – mosolyogtam rá. – És hazaköltözöm, te pedig vezeted majd a háztartást.

Elképzelheti: tátotta a fogatlan száját, aztán futott volna a szomszédokhoz, de elkaptam az ajtóban.

– Nana! – fenyegettem az ujjammal, mint a gyereket. – Nem csinálunk feltűnést!

Nevetgélt, bólogatott, de tudtam, ha kilépek az ajtón, nem bírja megállni a dicsekvést. De hát ekkora boldogságot más sem tudna eltitkolni.

Izgalmas nap jött. Sanyi az asztalra terítette az iparengedélyt.

– Ide hallgass, Mocorgó! – mondta. – Ez a fecni nyolcezer forintomba került, és kettőezer volt az orvosi igazolvány. Egyetlen fillérem sem maradt. Most te következel.

– Mennyi pénz kellene? – kérdeztem.

– Nyolcezer forintért építik a sátrat – felelte. – Rendesen zárható redőnnyel. És a legkevesebb tőke, amivel indulni érdemes, ötvenezer forint.

Nekem huszonkétezer forintom volt a takarékban, és a tárcámban talán háromezer.

– Az kevés – mondta Schreier. – Ne haragudj, de a barátság és az üzlet, az kettő.

Azt tudtam, hogy társat minden ujjára talál, hisz ilyen ipart ma kapni lehetetlenség.

Annyi erőm sem volt, hogy szóljak valamit, s Vera ezt látta rajtam.

– Próbáljátok meg – kérte a férjét. – Hiszen szorgalmasak, ügyesek vagytok mind a ketten…

– Ötezer forintot én is kölcsönzök – segített Sziráki Paja is. – Majd visszaadjátok…

Akkor Schreier elég kedvetlenül, de ceruzát fogott, és számoltunk éjfélig.

Okosan kalkulált, számításba vett mindent, még az előre nem látható meglepetéseket is.

– Most nem csináltatok bódét, csak valamilyen sátrat – mondta. – Megkérjük a szomszédot, és esténként hozzá pakolunk majd be. Te pedig vegyél fel egy sötét napszemüveget, nehogy valamelyik károsultad ott botrányt csináljon.

Kiterjedt a figyelme a legapróbb részletekre, és a végén láttuk, hogy a becsületes megélhetésünk biztosítva van.

S akkor, életemben először, nagy nyugalom szállt meg. Azt hiszem, csak hadvezérek érezhetik ezt sok-sok csata után. Végre csönd, lerakott fegyverek, teljes győzelem…

 

Nézze csak, elállt az eső… Nem, köszönöm, nem iszom többet. Fáj a fejem… Az italtól nekem sosem fájt. Valószínűleg az influenza, vigye el az ördög azt a nyitott ablakot! Meleg holmit meg nem küldött senki… Ha annyi pénzem lenne, mint Rothschildnak van, mindenkit szalmazsákra fektetnék, és fütyültetném rájuk a szelet. Sírjanak, mint a kivert kutyák… Tanuljanak emberséget…

De folytatom, mielőtt a pincér kidob bennünket, hallgassa meg a végét is…

 

Schreier napokon belül elintézett mindent.

Összeszögeltetett valami sátort vászontetővel, és az elejére kiaggattuk vállfákon az öltönyöket. Fülledt, augusztusi napon kezdtük meg működésünket. A telepen alig lézengett ember, mi is a sátor alá húzódtunk a tikkasztó hőség elől.

Dél körül járt az idő, mikor az első hal horogra akadt. Egy idősebb munkás ballont vásárolt, és ketten szolgáltuk ki.

Haszon alig maradt rajta, de megköpdöstük a pénzt – apád-anyád ide jöjjön –, és Sanyi ünnepélyes mozdulattal tette a vaskazettába.

– Ez az, Mocorgó! – csapott jókedvűen a hátamra. – Megindult a kocsi, kapaszkodhatunk a gyeplőbe!

Aztán lestük tovább a jószerencsét, de nem mutatkozott senki a rekkenő hőségben.

Kora délután valahol Kispest felett megdördült az ég.

– Vihar jön – mondtam –, lehűl a levegő.

Pár perc múlva már hatalmas porfelhőt kergetve megérkezett.

Uram, olyant még nem látott! Eltűnt a szemünk elől minden, csattogott az istennyila, nyöszörögtek a lécek, aztán egy hatalmas szélroham összedöntötte a sátrat, s vitte a léceket, ruhákat, mint a hópihét.

Mi pedig botladoztunk, káromkodtunk, futottunk csuromvizesen összevissza, mint a megkergültek.

Nem tartott soká az égiháború, aztán sütött a nap, forrón, szinte láthatóan száradtak a tócsák.

A telep kőkerítésén úgy csüngtek a zakók és nadrágok, mintha száradni terítették volna fel őket. A zsibárusok pedig izgatottan ráncigálták le, cibálták egymás kezéből, mind bizonygatva, hogy a saját tulajdonuk.

Mi a kis raktárunkból egyetlen darabot sem találtunk. A vihar átdobta a szomszédos Mária Valéria-telepre, és a csőlakók pillanatok alatt szétkapkodták. Én ekkor már tudtam: azt az ember soha többé vissza nem kaphatja.

A rendőrtiszt nem is akart jegyzőkönyvet fölvenni.

– Értse meg – mondtam csöndesen –, egyetlen fillérem sem maradt…

Elteheti a füzetét, a tollát is, nincs tovább. – Hazarohantam a táskámért, és útnak indultam. Egy fiatal mérnök rendőrt hozott rám, egyezkedni sem tudtam, húsz forint volt a vagyonom… A vádirat: fondorlatos csalás, közveszélyes munkakerülés… Schreier? Talált másik társat, ott árulnak most is az Ecseri úton… Ők segítenének? Nekem? Én, uram, míg élek, nem állok szóba velük… Dehogyis! Tudom, hogy a vihart nem ő rendelte meg… Nézzen rám, ezeket a koldusrongyokat rajtam… másfél év alatt egyetlen sort sem írtak, egy csomag cigarettát nem küldtek… A börtönt… hogy anyám temetésén nem lehettem ott… az életemet nem tudom megbocsátani senkinek…

Most pedig fizessen! Eleget beszéltem a száz forintjáért…

 

…Hajnalodott, mikor föltápászkodtunk a kényelmetlen székekről, és elindultunk szótlanul a Körúton. Az Üllői út sarkán a vendégem megállt.

– Hol lakik? – kérdezte mókás-furcsán, mintha nyelve tetején bukfencet vetne a szó.

– Itt a szomszédban – húztam lejjebb a kalapomat, mert az éles októberi szél az arcomba fújt. – Jöjjön fel hozzám, főzök jó erős feketét…

A síneken guggoló munkásokat bámulta, és a kék fényt, amit a kezük alól varázsoltak elő.

– Teát innék – mondotta szórakozottan. – Forró teát…

Otthon, míg a gyorsforralóra tettem a teáskannát, ő a polcok előtt, oldalt fordított fejjel a könyvcímeket olvasta.

– Egyszer én is voltam a Bábszínházban – gyújtotta meg mosolyogva a cigarettáját. – „Szarvaskirály”… Még a címére is emlékszem. Hogy tudják csinálni, nem is tudom. Fizetnék érte, ha egyszer hátulról megnézhetném. Mint az igazi tenger, még hajó is jött rajta… A puskák csöve pedig füstölgött… Az biztos, hogy nagyon szép volt…

Később észrevette, hogy kerülöm a megszólítást. Elmosolyodott.

– A tanácselnök azt mondta: ifjabb Makics József, de maga hívjon csak Mocorgónak. Arra jobban odafigyelek.

Majd átöltözött csíkos öltönyömbe, és megforgott a tükör előtt.

– Pár száz forintom van, rabmunkán kerestem – nevetett jókedvűen –, átváltom az ÁTEX-nél valódi angol szövetre, és megbüntetem a várost!

– Látom még, Mocorgó? – kérdeztem tőle, amikor kezet szorítottunk.

– Magát múzeumban kéne mutogatni – felelte. – Hogy ilyen is van. Azt hittem, prédikál egy sort. Tisztesség, becsület, munka, satöbbi… Egyszer eljövök, szeretnék magával sok mindenről beszélni…

 

De én már csak a sírjával találkoztam.

Halottak napján színészbarátom lakásáról baktattam hazafelé, át a sötétbe borult városon.

A Bakáts téren, a csonka tornyú templom homloka előtt én is megálltam az emberek között, kik a sírok körül imát mondtak, vagy hozzátartozóikat keresték a ceruzával írt, ázott fejfákon.

Az utolsó síron ez állt:

 

IFJ. MAKICS JÓZSEF

ÉLT HARMINCÖT ÉVET

 

Otthon előkerestem a jegyzetfüzetemet, és az állólámpa fényében felidéztem újra Mocorgót.

„Ha a pokolba kerülök, megkeresem a bírákat és az apámat is – olvastam egy helyen. – Sok örömük nem lesz a találkozásban.”

Akkor a kusza sorok közül kiszedtem a képeket, mint a mozaikkockákat, és sorjában a helyükre illesztettem.

…Kétkerekű taligával az utcaseprő… vágyak… börtönök… és a megvalósult álom, az ő legszebb álma, amit egy forró nyári délután elmostak a földre szakadt felhők…

Csak egyetlen kocka hiányzott – az utolsó.

Harmincöt esztendő előttem, és nincs meg a mondatom, amely befejezte.

S variálni kezdtem.

Harcolt? Én ismertem őt, olyan izzó hangulatot semmi sem teremthet, hogy fegyvert fogott volna. Megpróbálta a fosztogatást? Ez sem valószínű, hiszen Iric meg a Visó nélkül aranyért sem kockáztatta az életét. A bátorság nem volt neki erős oldala… Vagy eltévedt golyó? Vak véletlen? De hát miért ment harcok idején az utcára?

Hosszú töprengés után elhatároztam, hogy elmegyek a Vay Ádám utcába.

Nyúlfarknyi utca ez, hamar a végére értem. Az ósdi ház felügyelője részvétlenül vonogatta a vállát, mikor elmondtam, mi járatban vagyok.

– Nagy hóhányó volt – felelte. – De az egész család. Az anyja is börtönben ült. Menjen a Köztársaság tér kettőbe, ott lakott utoljára…

Özvegy Klein Dezsőné megrendülten hallgatott végig.

– Istenem – tördelte a kezét. – Nem is tudom elhinni… Azon a napon, hogy hazajött a börtönből, volt itt utoljára. Nagyon rosszul nézett ki, szutykosan… Kereste a ruháit, és mikor megtudta, hogy eladtuk, olyan csúnyákat kiabált, amit énelőttem sohasem tett… Az édesanyját, ugye, mi temettük el, és elsőosztályú temetést akartunk… Hát arra kellett a pénz. De ő leköpte a vejemet, és elrohant. Mondom kérem, teljesen meg volt zavarodva…

Felkerestem Schreier Sándort is a Kun utcában.

– Együtt nőttünk föl – mondta elgondolkozva. – Nyugtalan, ideges fiú volt. Kicsit mániákus… Nagyon verte őt a sors, nem hittem, hogy így fejezi be…

– A börtönben is mindig fegyelmije volt – vette át a szót a szép fiatalasszonyka. – Próbáltunk cigarettát, fehérneműt küldeni, de nem vették át… Két ízben is próbáltunk…

Nem jutottam közelebb ahhoz, amit tudni akartam. De hazafelé, váratlan ötlettel bementem a Bakáts téri templomba.

Öreg pap jött ki velem a sírokhoz, ezüst haján szikrázott a novemberi napsugár. Talán Madách álmodhatta egykor ilyennek Péter apostolt.

– Őt kérded, fiam? – mutatott a sírra. – Én zártam le a szemét, nem szenvedett, a homlokán érte a golyó… A csönd perceiben az árkádok alól futott ki… így érte őt el a halál. Már a téren a templom előtt bukott el… Kijöttem hozzá, de a lelkét már nem találtam… Ruhákat szedett össze valahol, kopottas, öreg ruhákat… Ki tudja, minek kellett neki… Szegény, úgy markolta a mellén a csomagját, nem akarta elengedni… azzal is temettük el…

Tegnap arra jártam, de már elvitték a sírokat.