VigyoriKarácsony előtt pár nappal ismerték meg egymást. – Né csak, tán napozol? – így szólt ámultan az öreg, és megállt a pad előtt. – Vagy odaragadt a feneked? De a fiú csak nézte tovább a sűrű hóesést, olyan mosollyal, mint aki hangot hall a fehér, esti csöndben. – Figyelje csak, énekelnek – szólt aztán, és ujját a szája elé tartotta. – Meg a varjak is szállnak. Félnek valamitől… – Na igen, persze… – vakarta tarkóját az öreg, és tanácstalanul nézte a hóba süppedt padokat, az alvó csúszdát és a fehér paplanú, néma homokfürdőt is. Majd hirtelen a fiú szájához hajolt. – Te ittál! – kiáltott boldogan, és felrángatta őt a padról. – Nem takarodsz haza! A fiú riadtan hátrált, mint aki pofontól tart, pilláján hócsillag remegett. – Ráérek – szólt halkan, és félénk mosollyal így folytatta. – Mert én főbérlő vagyok. Saját kulcsom van. Ma kaptam Kopétitől. – Ki az a Kopéti? – kérdezte az öreg, amikor elindultak. – Széntróger. Kapna tőle egy pofont, bukfencezne. – Rokonod? – Igen – bólintott a fiú –, anyámnak volt a szeretője… – És már nem az? – Nem hát! De nagyon szépen viselkedett délután. Húsz forintot adott a sírásónak, és nekem is fizetett két féldecit. Befordultak az Aggteleki utcába. A fiú megállt az iskola pinceablakánál, hol az áramfejlesztő kísérteties fénnyel duruzsolt, és melengette magát. Az úttesten kopott sereg lapátolta a havat. – Holnap én is jövök – bámulta őket a fiú. – Aki annyit eszik, mint én, annak pénzt is kell keresni. Kopéti megmondta. Újságpapírt csavarok majd a lábamra. – Az jó – felelte az öreg, és bólogatott is hozzá. – Ügyesen kell, a harisnya alá… Aztán gondolt egyet, behívta a fiút a kocsmába, és két stampedli rumot kért. – Anya, ha ivott, mindig énekelt – tette le poharát a fiú és mosolygott. – „Hajmási Péter, Hajmási Pál.” Mint a gramofon. Nem hagyta az embert aludni. – Mit nevetsz! – förmedt rá az öreg, és sokáig dühösen krákogott. – Beteg volt? – Megcsapta a vas. A mellén – felelte a fiú. – Borogatta ólomvízzel, ecettel, mégis levágták. Azt mondja Kopéti, az orvosok elfuserálták őt… Később az öreg begombolta a kabátját. – Majd csinálunk valamit – mondta csöndesen. – Valamit kitalál mindig az ember… Aztán elmentek.
Még sötét volt a városban, és kegyetlenül hideg, de a zsinórokon lógó lámpák alatt az esztergályosok már itatták a csapágyakat, és rekedt kiáltásokkal űzték egymás szeméről a korán kelő emberek hajnali bódulatát. Csak az öreg búgatta egyedül a motort. – Ahogy a fű nő, olyan lassan engedd rá – szólt aztán fáradtan, és megtörölte a kezét. – Ha újra eltöröd, bottal kergetlek ki! A fiú nem bánna egy-két pofont. Boldogan elfutna, ki a kapun, akárhova, csak el ettől a géptől. Hisz láthatná az öreg, hogy fél tőle, szédül vad forgásától, mért kínozza? De nem szólt, sóhajtani sem mert. Lehajtott fejjel lépett a deszkára, és megrántotta a kapcsolót. S megint pattant a kés, a fúró, sikoltozott a kínzott rézcsap, és görbe tánccal szórta olajkönnyeit. Az öregből kirobbant a visszafojtott düh. – Te átok! – rázta hatalmas öklét. – Te két lábon járó átka annak a huncut Istennek! A fiú a falhoz lapult, szorosan a hátával, és az odasereglőkre kerekítette rémült szemét. – Nézzétek, még vigyorog – szólt egy esztergályos, és erős ujjával a mellébe bökött. – De hülye fia vagy az anyádnak. A fiú nem is köhintett tőle, nevetett a többiekkel, hisz érti ő a tréfát. Csak később, mikor egyedül hagyták, és felbúgtak mind a motorok, tapogatta meg óvatosan vékony csontját az ingen keresztül. Aztán nagyon sokáig állt a padnál, de vele senki sem törődött többé. A téli napfény a porlepte villanyórát is elérte, mikor egy kislány a kezéhez nyúlt. – Más is eltöri a kést – nevetett. – Meg a fúrót is. Nem olyan nagy baj az… Ő hárfázott tovább maszatos ujjával a fűtőtest bordáin. Aztán kihúzta magát. – Elmegyek – mondta határozottan, és szipogott kettőt az orrával. – Hiába kiabál az öreg. Nem félek én tőle sem… Az öreg a hegesztőből lépett ki, mikor meglátta őt a dermedt csövek és hólepte ládák között az udvaron. Odament hozzá. – Nem megy ez neked – dörmögte csöndesen. – Feltekernéd magadat a szíjra. Aztán engem csuknak be… – Igen – felelte a fiú, és a cipőit bámulta. A szakadt bőrön át látszott az ázott harisnya. Topogni kezdett a hóban, az öreg is odapillantott. – A fenének élsz te a világon? – kérdezte, és dühösen meglóbálta a hosszú tűzfogót, melynek beharapott szájában füstcsíkot húzott az izzó acél. De hogy erre a fiú nem tudott választ adni, nagy sóhajjal leeresztette a mérgét. – Menj, pucold le a padot – mondta lemondóan. És megvetően utánaköpött, mikor behúzott nyakkal iszkolt előle, vissza a műhelybe. Az emberek pár nap alatt megbarátkoztak a fiúval. – Szervusz, te Vigyori! – köszöntötték hajnalban, és megálltak a padjánál. – Kivel aludtál az éjjel? – Senkivel sem – felelte ő vigyorogva, és mindig elpirult. Ezen is lehetett nevetni, de az igazi mulatság később jött. Tudták, hogy remeg az öregtől, s ha bajt csinál, még a motorját sem állítja meg. Csak behunyja a szemét, és áll a deszkán mozdulatlanul. – Már imádkozik – bökdösték ilyenkor egymást az emberek, sokáig lesték őt, míg kipukkant a kacagás. – Boga bácsi! – kiabálták. – Vigyori szétszedte a masinát! Motorbiciklit csinál belőle! Az öreg, akár a bőszült bika, odarohant, földhöz csapta a szerszámokat, és megragadta a fiút. – A kezedet töröm el! – rázta kegyetlenül. – Azt a süket két kezedet! De csak az egyiket törte el. Nem is a kezét, hanem a könyökét. Pillanatok alatt történt. Az ideges munkán nincs áldás, a hosszú rézrúd a sebes forgástól felhajolt, és megütötte a háttal álló fiút. Vigyori akkor ijedtében végigfutott a műhelyen, de nem nevetett senki. A vasajtónál kapták el, és a kislány óvatosan lefejtette róla a kis vászonkabátkát. Kifordult könyökén tojásnyi dudor volt, közepén vörös gyöngy. – Nem fáj – szólt fehéren és vigyorgott. – Csak meleg van… Másnap este meglátogatták. Az öreg sajtot, kolbászt, friss cipót hozott, és termoszban forró teát. A kislány szaloncukrot. Mikor a szakadt pokrócra pergette őket, Vigyori feltápászkodott. Szeme fénylett a láztól, mint a gondosan pucolt kirakatablakok. – Arany – szólt ámultan, és beletúrt a színes sztaniolkockákba. – Valóságos aranyak… És vékony kacagásától a rozoga vaságy is nyikorgott. Az öreg a jégvirágokat bámulta az ablakon, a kislány sem tudott szólni. Vigyori is elkomolyodott, összeráncolta szemöldökét, úgy nézett az öregre. – Ha meggyógyulok – és nyelvével megnedvesítette cserepes ajkát –, visszamegyek a műhelybe… A kislány letörölte verítékes homlokát kölnivizes zsebkendőjével, a párnát is a feje alá igazította. – Ahogy jobban leszel – simogatta meg. – De addig pihenned kell. Holnap hozok egy vödör szenet… Meg aranyból szaloncukrot is… Most aludjál, Vigyori, és álmodj szépeket…
Korán reggel beállított a műhelybe. Foltozott katonakabátban, gipszelt könyökkel, büszkén, mint egy sebesült harcos. Az öregen villant a drótkeretes szemüveg, feje céklaszínt öltött. – Befizettem az ebédemet – szólt gyorsan Vigyori. Már nem büszke harcos, segélykérőn pislogott a sarok felé, hol a kislány gépe állt. Az emberek nevették, hogy hajnalban jön ebédelni, az öreg is elmosolyodott. – Na, ülj le valahova! – verte le bozontos üstökéről a havat. – Mielőtt valamelyik gép virslit csinál belőled! De Vigyori nem ült le. Járkált a gépek között, nézegette a hajlongó esztergályosokat. Később odament a kislányhoz. – Jobban vagy? – kérdezte a lány, de nem állt meg, rángatta a kapcsolót, kontrázott, pörgette a motort előre-hátra. Időre dolgozott, a villanyórán mérte magát állandóan, még kilenc menetvágás hiányzott. Remegett keze alatt a pad. Vigyori látta, hogy a teknő üres, a szivattyú már buborékot küld a cső végére. Egy kannába fúróolajat töltött, vizet hozzá, és felkeverte habzóra. Odacipekedett a lányhoz, és egy kézzel, erőlködve a padba csorgatta a tejkék folyadékot. – Kösz! – bólintott mosolyogva a lány, és kapkodott tovább. Vigyori nézte őt. Arra rezzent fel, hogy kacag az egész műhely. Meg kiabálnak összevissza. A szereldéből is beszaladtak, a művezető is előbújt üvegezett kalitkájából. Most már kórus alakult, és ütemre kiáltottak: – Csókold meg, Vigyori! Csókold meg, Vigyori! A kislány is megállt. – Szégyelld magad! – szólt mérgesen. – Látod, hírbe hoztál! Majd megcsókolta a fiú homlokát, és hátrafeszített derékkal nevetett. Zsibbadt lábakkal sompolygott el a gépek között Vigyori; széttúrta mind a forgácskupacokat. A vasajtónál arcának futott az éles levegő, fázósan összehúzta magát. Csak a homloka parázslott tovább változatlanul… Ebédidőre már el is felejtette az egészet. Egy felfordított ládáról biztatta a hógolyózókat, és vidámakat rikkantott. A nyurga szerszámkészítő tetszett neki a legjobban. Mindenkit eltalált. Még a zászlórúd aranyozott gombját is a kapu felett. Jóformán nem is célzott; összemarkolta a havat, és már hajította. – Még! – lelkesedett Vigyori, és páros lábbal ugrált a ládán. – Dobd fel a madarakra! A kémény tetejére! A kislányt is a szerszámkészítő célozta meg, mikor az kijött az ebédlőből, kezében a gőzölgő fánkokkal. Ijedtében sikoltott egyet és hanyatt vágódott. A fánkok szertegurultak a havon. Vigyori nekirontott a szerszámkészítőnek. Az emberek meghökkentek, abbahagyták a játékot és körbe állták őket. – Nyomd ki a szemét, Vigyori! – kiáltott valaki. – Szegény ember házán egy ablak is elég! A szerszámkészítő is nevetett. Nem akarta megütni a fiút, lefogta egészséges kezét. Vigyori nyöszörgő erőlködéssel rángatta magát, és rúgni akart. Már a lány is ott ágaskodott, és bámulta a viadalt. Az öreg vetett véget az ingyen cirkusznak. Elkapta Vigyori gallérját, és az öltözőbe cipelte. – Megőrültél? – csapta pofon. – Verekszel? Kitől tanultad ezt? Kopétitől? Itt nem trógerok közt vagy! – Hát nem látta? – kiáltott Vigyori vadul – a mellét csapta meg! És ha meghal?… – Marha! – mondta az öreg, s mivel más nem jutott az eszébe, leültette őt, és cigarettával kínálta. Vigyori fintorogva szipákolt, köhögött is tőle. Olyan volt, mint aki sír meg nevet egyszerre: az Isten sem tudott rajta eligazodni. Végül is az öreg hazakergette. Az ablakból nézte, ahogy gipszelt karját maga elé tartva, esetlenül bukdácsol a méteres hóban, mint a menekülő. Aztán a Tüzér utcán, a kerítés mögé vonszolva lila árnyékát, eltűnt a szeme elől.
Kitavaszodott. A főzelékszagú folyosón asszonyok civódtak élesen és súlytalanul: maguk sem vették komolyan. Csupán a napokat kergették, mint szél a lomha felleget. Kint, a macskaköves járdán, a ringó ívlámpa fényében lányok énekeltek, kedves hangjukon nagy titkokat súgtak a távoli csillagoknak, majd elhallgattak, összebújtak az olcsó kardigánok, s ők álmodoztak némán tovább. Az öreg ágyazott már, pofozta a párnát. – Szépen tudnak énekelni – szólt Vigyori, és eljött az ablaktól. A púpos díványra ült, fűzni kezdte a cipőjét. – Mint a macskák a háztetőn – morgott az öreg a vekkerrel bajlódva. – Viszketnek… Reggel ötkor ébresztő: Kegyednek is, fiatalúr… A fiatalúr nem tehet ellene semmit. A könyöke munkára alkalmas. Megmondták a felülvizsgálaton. S holnap az engedetlen gép, a gúnyolódó emberek, az öreg is bántani fogja. A műhelyben megvadul, üvölt, mint az állat. Az öreg lekattintotta a villanyt, de nem volt sötét, az utcai lámpa tovább világította a földszinti szobát. A döngölt úttesten valaki csúnyán, részegen káromkodott. – Péter bácsi – szólt halkan a paplan alatt. – Én nem akarok a gépen dolgozni… – Jó… – felelte álmosan az öreg. – Majd elmész grófinasnak. Ha felszabadulsz, te leszel a gróf… Vigyori egész éjjel hallgatta az öreg horkolását.
Nyáron csúszik a tenyér, gonosz hőt lehel a dinamók páncélja, és a por is savanyú, mely a reszelők alól bágyadtan a satukra telepszik. Ősszel az öregek behajtják az ablakot, a gépek ködszínűek. Ősszel szürke a műhely. S ha lámpát gyújtanak, szomorú. Télen ezüst. Ünnepélyes. A hosszú rudak a raktárakban fehér csipkét öltenek. De tavasszal!… Tavasszal fényoszlopok szelik át, s ha belepattan a rézforgács, lángot vet a röpke bukfenc. Áttetsző rubin a zsír, s szőke méz a hosszú csőrű kannán az olajcsepp. A kések pedig sustorognak, forró csókjuk alatt tündöklő tükrök születnek… S jók az emberek… Vigyori hunyorgott a sok fényben. Nem bántották őt. Később sem, napok múltán sem. Mióta az öreg Boga a fiának fogadta. Tisztelték az öreget, és kissé tartottak is tőle, mert hirtelen haragú, goromba ember volt. Vigyori egyszerű munkát kapott – M–6-os anyákat, készítette száz- és százezerszámra, akár hunyt szemmel is. Nem volt többé baj vele. S mégis elhúzódtak tőle az emberek, hiába mosolygott egész nap mindenkire. Nem szólt hozzá senki. A kislány sem. – Ne légy mulya! – mondta egy este az öreg, míg hámozták a burgonyát. – Menj közéjük játszani… Milyen katona leszel, ha mindenkitől félsz? És Vigyori játszani kezdett. Ledobta kabátkáját ő is, és kicselezett mindenkit. Elfutott oldalt sebesen, és a legélesebb szögből teljesen váratlanul gólt lőtt. Fejelt is. Úszott a levegőben, és a homlokáról pattintotta a labdát a kaput helyettesítő két tégla közé. Ezen ámultak. Sőt hanyatt is dobta magát, lábával ollózott, ez pedig vakmerő és csodálatos megoldás. Nemcsak vacsora alatt, egész éjjel futballozott. Még hajnalban, a zsúfolt villamos tornácán is. Délelőtt is folytatta, míg beidegződött kézzel kezelte a padot. Csak délben hagyta abba. Távolról figyelte a lábak között kavargó port, és elkerülte az öreg biztató tekintetét. Mert Vigyori halálos bizonyossággal tudta: ha csak hozzáér, keresztülbukfencezik a labdán, elnyúlik a porban, itt, a kislány előtt, mint a fejen kólintott béka. De egy nap, amikor a labda begurult hozzá, és megállt a lába előtt, száz szempár leste őt, és nem lehetett elkullogni. A szerelde kék üvegtetejéről a nap is rádobta kíváncsi sugarát. Ekkor elszánta magát. Cipőjével megcélozta a labda közepét, és minden izmát megfeszítve, hatalmasat rúgott. Nem botlott el, semmi baja sem történt. Szállt a labda, fel a magasba, és hangos csörömpöléssel bezúzta az iroda ablakát. Mint Vitéz János a bábszínházban, hadonászott az üres keretben a főkönyvelő. A szavát sem értették, belefúlt a nevetésbe.
Alkonyodott, mikor a kislány megállt a hídon. Lent, a vízen ringó étterem dobogóján, elegáns emberek itták a sört, a vakító abroszok között pincérek suhantak, a gombaernyők alól asszonykacagást hozott a könnyű szél. A parton ingujjas munkások halásztak, lesték hosszú botjaik végén a szerencsét. A budai oldalon motorcsónak korbácsolta a hullámokat. Bámészkodott egy ideig, majd a hosszú sétától sajgó bokáit két ujjával dörzsölgette. Aztán lejött a hídról. Az utolsó lépcsőről látta meg Vigyorit. Felhúzott térdekkel ült a kövön, hátával a pillért támasztotta. – Szevasz! – mondta nevetve, és mellételepedett a kőre. – Hát te mit csinálsz itt? Vigyori összerezzent, bámulta a lányt, mintha az égből pottyant volna. – A halászokat nézem – szólt csöndesen. – Nem fognak semmit, mégis olyan nyugodtak… És te? Te hogyan kerülsz ide? – Csavarogtam. Vasárnap mindig megnézem a kirakatokat. Nem kerül egy fillérbe sem, csak a lábaim nem bírják. Vigyori a kislány szépívű lábára pillantott, aztán behajtotta az ölében heverő könyvet. A kislány tükröt kotort elő, fürkészte a szeplőit. – Igaz, hogy kilószám olvasod a könyveket? – kérdezte. – Az öreg meséli… A hídon kinyitották sárga szemüket a lámpák, billió szúnyog táncolt körülöttük. Távol, a hegyek felett már tinta ömlött az égen. – Van egy barátom – mondta Vigyori –, kopott ruhájú, vékony legényke… a kalapácsot sem bírná el… De akármilyen erős emberre ránéz, az lesüti a szemét. – Miért? – csodálkozott a kislány. – Mért félnek tőle? – Mert sohasem hazudik. Ezt nem bocsátják meg neki, gyűlölik őt és félnek tőle. – Butaság! – nevetett a kislány. – Hol van ez a barátod? Vigyori ránézett hosszan, szótlanul, és a kislány elkerülte a tekintetét. – Mindenki hazudik – szólt zavartan. – Talán csak a pápa nem… A fene tudja… Lehet, hogy néha ő is… Vigyori szétnyitotta a könyvét, lapozgatta. – Egyszer fogadalmat tett egy diák – szólt tűnődve –, hogy az igazat mondja csak… Mindig, mindenkinek… Így van leírva… – Kitalálás! – legyintett a kislány. – Te ezt elhiszed? Becsuknák a bolondok közé. – Nem. Ha őszinte vagyok, ők is azok – mondta határozottan Vigyori. – Akkor nem tudnak mások lenni az emberek. – Vigyori! – kacagott a lány. – Hát ilyen butaságokat olvasol? Teherautó zörgött előttük, leterített fényszőnyegét bekergette az aluljáróba. A járdán rekedt hangú fagylaltárus hívta a vevőket, fáradtan bicegett a kétkerekű láda mögött. De üres volt már a part, csak az étteremből hallatszott a cigányzene. – Vége a napnak – mondta szomorúan a kislány. Felállt, és leporolta a szoknyáját. – Az ember reggel felöltözik, és már hétfő van. Elindultak szótlanul a part mentén. A Dunán vontató szuszogott az ár ellen, álmos uszályok követték, mint az árnyak. – Ültél már hajón? – kérdezte a lány. Vigyori tagadóan ingatta a fejét. – Csodálatos utazás lehet – szólt később. – Fut az ég, a víz, a part, a szél… És az emberek hallgatnak, mert a hajón nem szabad beszélni… – Miért ne szabadna? – kérdezte bosszúsan a kislány. – A hajó nem templom. Ha megfizetik a jegy árát, kiabálhatnak is rajta. Beszélsz megint összevissza a levegőbe! Vigyori a sötét vizet bámulta, a lágy hullámokon guruló habokat. – Nézd, milyen csöndes – mondta. – Némák a halak is, hogy ők se zavarják… – A halak azért némák, mert így születtek! – pattintotta nyelve hegyéről a kislány, mert mérges lett ennyi butaságtól. Aztán baktattak tovább. A Molotov téren kirobbant a lányból a kacagás. – Látod! – rángatta Vigyori karját, és a lámpafüzéres sétahajóra mutatott. – Itt a te néma hajód! A fedélzeten tombolt a zene, és összekeveredett a táncoló lábak dobogásával. Vigyori sokáig nem tudott szólni. Aztán a kislány kezéhez nyúlt. – Akkor is fut az ég, a víz és a part – mondta csöndesen. – Gyere, ma este megmutatom neked… A pénztár ablakához sietett, s az utolsó percben mentek fel a hídon, már oldozták a hajó láncait. Minden esztendőben egyszer, fülledt augusztusi éjszakán meztelenre vetkőzik a világ. Mint őrült asszony, szaggatja izzó testéről a fátyolfelhőket, és kitárja magát izgatóan és szemérmetlenül. Ilyenkor az útkövező megpihen a járda szegélyén, kulacsából hűti égő torkát, és a csillagokra bámul. A főkönyvelő pedig félénken ébreszti asszonyát, és szégyellősen, zavartan mosolyog a holdsarló ezüstjében. Ők a korlátra támaszkodtak, hajukat borzolta a meleg szél, alattuk púpos hullámok fecsegtek, ölelték egymást szelíd szerelmesen. Már a Margitsziget felső csúcsát is elhagyták, mikor messze, magasan, valahol az Isten tenyerén felröppent egy zöldszárnyú csillag. Sebesen suhant, mint az élet, nyom sem maradt utána. – Valaki meghalt – szólt a kislány, és keresztet vetett. – És most sírnak valahol… – Anya temetésén varjak szálltak – bámult az égre Vigyori. – Egész alacsonyan. Azt néztem… Egyszer meg óriáskiflit akartam, és Kopéti részegen az arcomba csapott… Akkor sem sírtam… – Nevetni se tudsz – felelte a kislány. – A műhelyben azt mondják: ha tél, ha nyár, te csak vigyorogsz mindenen. Monitor siklott mellettük, fehér csíkot hasított, folyamőr ruhás bronzszobrok álltak a korlát mentén. – Talán igazuk van… – szólt tűnődve Vigyori. Cigarettát vett elő, morzsolgatta, majd rágyújtott. – Hiszen még a farkasok is tudnak énekelni… Csak ha egyet kicsapnak maguk közül… Egyedül fél, barátkozni szeretne, társat keres… vigyorog mindenkire… A parton kutya ugatott, de nem látták a sötétben, a lombok között lámpa kacsingatott az éjszakával. A hajó lassan, széles ívben fordult, úszott visszafelé. – Én is szoktam nevetni – mondta halkan Vigyori. – Ha jókedvem van. Csak te nem látod… ezt senki nem látja… Mikor lázas voltam, szaloncukrot hoztál, és azt mondtad: álmodj szépeket… Te jó vagy, egyszer megcsókoltál… Azóta én is megcsókollak, mielőtt elalszom, és néha butákat, szépet álmodom… Látod, ma este nem félek, ma nem tudsz nevetni rajtam… Holnap, ha süt a nap, már nem bánom… Akkor már engem nem érdekel… S futott velük a part, a víz, a hatalmas éjszaka, és a kislány lehajtotta a fejét és hallgatott. Vigyori fütyörészni kezdett. Valami ostoba slágert, vadul és élesen, mint a gyermekzokogás, aztán hirtelen abbahagyta. – Te sírsz – szólt ijedten a kislány. – Vigyori, te sírsz? – Nem – mondta Vigyori –, csak a szél… attól van… Beletrombitált a zsebkendőjébe, és furcsa hangon valami vidám történetbe kezdett.
Az öreg még ébren volt, az újságot böngészte az ágyban. – A mafla szerencsédet! – nevetett jókedvűen. – Beletaláltál a közepébe! Az Isten se tudta visszatartani, jött zsinóron végig, mint a fergeteg. Gyönyörű állat, ötvenszeres pénzt hozott. Vigyori szórakozottan bólintott, lehúzta az ingét, és az ablakhoz ment. – Hol csavarogtál? – kérdezte az öreg. – Hoztam egy csésze fagylaltot, de megettem, olvadt már nagyon… – Péter bácsi – szólt csöndesen Vigyori, és odaült az ágy szélére. – Maga mért nem talált feleséget? Az öreg a padlóra eresztette az újságot, a szemüvegét is levette. – Ni csak! – hunyorgott rövidlátón. – Ez a te gondod? És ha szabad tudnom, mért tartozik ez rád? – Péter bácsi… én ma este együtt voltam egy lánnyal. Sétahajóztunk… És én csak beszéltem neki, de ő… – Csak nevetett! Igaz? Ismerem őket. – Úgy tett, mintha nem értené, miről beszélek… – Pedig értette – bólintott az öreg. – Csak nem kellesz neki. – De miért nem?! – kiáltott Vigyori. – Hiszen szeretem! – Ne kiabálj! – mordult rá az öreg. – Azt hiszed, mert két hónapja borotválkozol, minden nő a lábadhoz borul? És ha így lenne? De sok zsilettpengét koptatsz el, míg olyan akad, akit igazán szeretni kell… Aztán lehet, hogy ő is elmegy… Akkor nevetünk, hülyéskedünk, hátba csapjuk a szaktársakat a kocsmában… Az ember azért megtalálja magát… Levette az éjjeliszekrényről a cigarettadobozát, és a fiú elé tartotta. Rágyújtottak. – Különben is, nem hozzád való – mondta az öreg csöndesen. – Csinos lány, de nem hozzád való. A jövő héten nyaralni megyünk… Sakkozunk majd. Meglátod, csudaszép a Balaton… És adok száz forintot, vehetsz könyvet is magadnak… De ígérd meg, hogy nem találkozol vele… – Megígérem… – hajtotta le a fejét Vigyori. – Megígérem, Péter bácsi… – Akkor takarodj aludni! Mindjárt reggel van!
– Beszélnünk kell – mondta reggel a kislány. – Kettőkor várj meg a sarkon, az akácfánál. S már ment is a gépéhez. Vigyori sokáig babrálgatta a kapcsolót, aztán odaballagott az öreghez. – Kettőkor megvárom őt – szólt zavart, bocsánatkérő hangon. – Tudnom kell, mit akar… Az öreg szótlanul bólintott, kezefejével megtörölte verítékes homlokát, és lassú, hullámzó mozgással reszelt tovább. Mikor Vigyori kifutott a kapun, a kislány az akácfa alól nevetve integetett felé. – Ráérsz? – kérdezte, és belekarolt a fiúba. – Gyere, kimegyünk az állatkertbe! Felejthetetlen délután volt. Vigyori beszélgetett az állatokkal, s ezen a kislány szívből kacagott. – Te behemót fráter – szólt a két lábon kéregető medvéhez –, mért nem mész dolgozni? Ha ezt látná az öreg, a füledet is letépné. – A mackó nem tud esztergályozni, se mást – mondta a kislány –, csak megeszi a mézet. A medve bólogatott, billegett, majd leült és lustán tapsolt. – Ne örülj! – fenyegette öklével Vigyori. – Anyagmozgatónak pontosan megfelelsz! Aztán a zebráról állapította meg, hogy beteg ló, azért viseli a pizsamát, a majmok fenekét míniummal rozsdamentesítették, a teve pedig lúdtalpas, mint a műszaki osztály vezetője, még a szája is örökké mozog. – És a hattyú? – állt meg a kislány a tó partján. – Mitől olyan büszke? – Nem büszke – szólt csöndesen Vigyori –, csak reménytelenül szerelmes… Ezért gőgösen kihúzza magát, azt hiszi szegény, akkor nem tudják a társai… – És tudják a társai? – A szerelmet senki sem titkolhatja… De régen nem nevetik. A hattyú érzékeny, s ha bántják, meghal… – És ha ő buta?… Ha őt is szeretik? – kérdezte halkan a kislány. A vén csősz, ahogy kilépett a lombos platán alól, meglátta őket. Hegyes botjára felszúrt egy papirost, és mosolyogva elindult az ellenkező irányba. A madarak is tovaúsztak, hogy a remegő tükörképet se zavarják.
Vigyori ezen a nyáron nem utazott el az öreggel. De szerelmes szemével cserében hajnalokat láthatott, melyeket még soha, a kelő napban hajlongó aranyarcúakat a rózsaszín gépek felett, amint olajos kezükkel bókoltak a búgó, zenélő Istennek, s először hallotta kacagni a fürge fúrót és a csillaghegyű késeket is, ha belesimulnak a hűs olaj ölelésébe. Munka után az akácfánál várták egymást, majd átsétáltak Budára. Fenn, a hegyek oldalán csönd volt, és ők szerették a hintázó rigókat, az apró kertek üveggömbjeit, nap fényében a fehér kápolnán fürdő repkényt, és a kopott kőkereszt alatt térdepelő anyókát is. Egy napon kicsiny cukrászdára bukkantak, s attól kezdve ott húzódtak meg. Ilyenkor Vigyori a félhomályos szögletben, mint lázas piktor, dobálta a szó ezernyi színét, melyből jövőjük végtelen freskóját bontotta ki. – Nyáron virágot hozok neked – mondta. – Gyöngyvirágot meg orgonát… A hajadba pedig rózsát hozok, hófehéret. Télen te leszel a virág, és a színházban összesúgnak majd az emberek. Nézd, mondják, milyen csodálatos asszony. Ott, azzal a vigyorgó alakkal. De én nem haragszom érte, s talán én is szép leszek… Attól, hogy szeretlek… – Beszélj még – kérte őt a kislány fénylő szemekkel –, most a télről… – Télen csönd van… Kint vársz majd a konyhában, míg csöngetek, és akkor az ezüstfenyőről ezer gyertyaláng mind téged köszönt… – És csillagszóró? – nevetett boldogan a kislány – csillagszóró nélkül nem igazi! És Vigyoriból szállt a szó, szőtte álmaikat a cigaretta foszló, kék füstjében. Aztán ha beesteledett, a parányi házakat kékre festette a hold, s míg ballagtak összesimulva a meredek utcákon hazafelé, a dőlt palánkok mögül virágok illata szállt. Egyszer a fiú egy gázlámpa tövénél megállt. – Ha nem vagyok melletted – kérdezte –, gondolsz-e rám… – Nekem még nem volt senkim – felelte a kislány szomorúan. – És nekem olyan rossz otthon… Ha akarod, én elmegyek most hozzád… Megfőzöm a vacsorádat, és a tied leszek örökre… A kislány arcára a gázláng zöld fényt hintett, és olyan szép volt, mint még soha. Vigyori tágra nyílt szemmel nézte őt. – Templomból viszlek majd haza… És akkor fehér lesz a ruhád… Mert én igazán szeretlek… A Baross téren búcsúztak el mindig, így akarta a kislány. Ott Vigyori villamosra ült, ő pedig lesétált a Thököly úton a Sport vendéglőig. Hátrament a füstös teremben a törzsasztalhoz, a porlepte tükör alá, és az étlapról vacsorát rendelt. A borostás képű, kopott csavargók tréfálkoztak a zsíros kártyák felett, ajánlatokat tettek neki egyetlen éjszakára, és az anyját biztatták, hogy beszéljen helyettük, legyen a segítségükre. – Frászt a beletekbe! – röhögött hangosan az anyja, mert ilyenkor már sok volt benne a rum. – Az én lányomat elviszi a velszi herceg, vagy eladom egy zsidó ügyvédnek! Különben is úrinő! Vasesztergályos! A festett lányok nevettek, hyperoxidos hajuk fehér volt a tejüveges burák alatt. Vacsora után az anyja megcsókolta őt, és hazakergette aludni. S míg az álom érte nem jött, Vigyorira gondolt, sőt tűnődő mosollyal néha a Fényképészre is, kit a Thököly úton mindenki kedvelt barátságos természetéért. Délutánonként sokat mesélt róla Vigyorinak. – Te, még a lányok se malackodnak vele – magyarázta elgondolkodva –, és a koldusoknak mindig egyforintost ad. Vigyorit nem érdekelte a Fényképész, de mosolyogva, jószívvel hallgatta a róla szóló történeteket, hisz a kislány úgy szerette mesélni. Megtudta, hogy a Fényképész németül is tud, meg aztán, hogy mikrós lemezjátszó gépe van, kétpár-evezős csónakja a Dunán, és amerikai rendszerű horgászfelszerelése. Sőt olyan napolaja is, hogy félóra alatt indiánszínű lehet tőle bárki. Vigyori pedig csak nevetgélt ezen a sok butaságon, magához ölelte a kislányt a cukrászda pamlagán, és mesélt neki szerelmesen olyan országról, hol a cseresznyefa örökké virágzik. Pár nappal később fényképeket mutatott a lány, színes volt mind, és Vigyori kiválasztotta a legszebbet. – Ne vedd el – szólt a kislány, és zavartan elmosolyodott. – A Fényképész holnap felnagyítja őket… Abból majd kapsz… Múltak a napok, de a kislány nem tett említést a képekről. A Fényképészről sem beszélt többé. Mint a hajó finom műszere, Vigyori is érezte a közeledő vészt. De nem merte kérdezni a kislányt, csak áradt belőle a szó, ontotta kétségbeesetten legszebb álmait.
Ezen a nyáron búcsúzott el tőle a kislány örökre. Vigyori keményen fogadta. – Szép volt – mondta. – És megköszönöm… De nem akarlak többé látni. – Nem látsz többé – felelte halkan a kislány. – Én már nem megyek a műhelybe soha… Aztán sietve búcsúzott.
Az öreg könyökig szappanos volt, inget mosott a lavórban, amikor Vigyori hazajött. – Feküdj le – mondta. – Bűzlik belőled a pálinka. Vigyori a sámlira kuporodott, átkulcsolta a térdeit. – Talán azt szeretik, aki üti őket – tűnődött. – Beléjük kell rúgni. A fene ismeri ki magát… Maga pofozott már nőt?… Az öreg a kicsavart inggel belesuhintott a levegőbe, és a kifeszített spárgára terítette. Aztán kiöblítette a lavórt, és fáradtan bedugta a konyhaasztal alá. – Ha visszajön, karórát veszek neki – mondta Vigyori. – Én nem tudok gorombáskodni. – Én majd mosom a kombinéját – bólintott az öreg. – És csináljatok egy gyereket is, nehogy unatkozzam. – Menjen el hozzá – emelte fel sápadt arcát könyörgően a fiú. – Mondja neki, hogy nem haragszom… Várom őt… Így nem lehet élni… – Hetek óta iszol, mint a gödény! – csapta le a törülközőt az öreg. – Nem szóltam. De ezt a nyavalygást nem tűröm! Rongy vagy! Hitvány, pipogya fráter, akit már sajnálni sem lehet. – Hát ne sajnáljon – nevetett gúnyosan Vigyori. Felállt, és odalépett egészen közel az öreghez. – Maga sokra ment a büszkeségével… Egyedül maradt vénségére, utálja mindenki… Én is itthagyom, elegem van a gorombaságaiból! Az öreg elmosolyodott. – Ideállsz elém? – kérdezte lassan. – Így? Megmarkolta a fiú mellén a vászonzakót. Gyűrte, szorította erős ujjaival, aztán rázta kegyetlenül. – A Vigyori! – kacagott rettenetesen, és az arcába köpött. – Elege van belőlem! Fellázadt a Vigyori! Majd eleresztette a kabátját, és a fejét csóválva, öreges nevetéssel kiment a folyosóra. Vigyori a kocsmában találta meg. Egyedül ivott a gyalult asztalnál, és széles jókedvében énekelt is. Mikor odaült mellé, elhallgatott, és keményen a szeme közé nézett. – Igyál! – parancsolta aztán és koccintott. Felhajtották a bort, és újra töltött a poharakba. – Gyerünk! – nevetett. – Ember vagy te a javából! Kemény legény, az Úristenit! Az ötödik pohár remegni kezdett a kezében. Letette. – Szédülök – mondta szomorúan. – Vén hülye vagyok, és szédülök… – Sokat ittunk – szólt halkan Vigyori. – Menjünk haza, Péter bácsi… – Talán visszajön… – bólogatott az öreg. – Majd forgatja a szemét. Ez olyan. Nevet és a farát riszálja. – Ha visszajön – mondta a fiú –, újra boldog leszek. – Nem igaz! Nem igaz! – kapkodott az öreg. – Csak most érzed így! De ez elmúlik! Egy-két liter bor még, és elmúlik! – Soha… – mosolygott szomorúan Vigyori. – Maga sem keresett mást… Ivott és várt… Amíg él, várni fogja… Az öreg lehajtotta a fejét. – Nem attól félek, hogy elmész – szólt később, és nevetni próbált. – Megszoktalak, hát nem volna jó… Hisz nem is kéne elmennetek… Együtt laknánk… Az ember eljátszhat a gyerekkel… De ő nagyravágyó, és ez gyógyíthatatlan… A műhelyben tudják, hogy szereted a könyveket… Őszre talán iskolába is járhatsz. Segít mindenki… Csak le kell nyelni a békát, iszunk rá, aztán mehet a kocsi tovább! A házmesternek a könnye is potyogott, amikor beengedte őket. Valóban kacagnivaló volt, ahogy karon fogva egymást, peckesen lépdeltek a gyéren világított kapualjban, és az öreg, éktelenül hamisan, indulót is fütyült hozzá.
Kint az udvaron, a földre terített csövek között hajlongott, egyikre-másikra ráharapta a sublert, mely fényes, mint a tükör, és a szomorú, őszi felhőket mutatta. – Kövér vagy, disznó – dünnyögött. – A fene essen beléd… De ezt nem méregből mondta, csak öreg volt már, és szeretett beszélgetni a csövekkel. Végül is talált köztük megfelelőt, szuszogva húzkodta ki a többi közül. Aztán derekát ropogtatva odakiáltott egy csellengő anyagmozgatónak. – Vidd a fűrészgép elé! Ekkor látta meg a lányt. Ballonkabátban, fején színes kendővel ott állt a portásfülke ablakánál, és valamit idegesen magyarázott. Fáradt, nehézkes léptekkel odament, és megállt előtte. – Visszajöttem – szólt a kislány. Kavicsot morzsolt a cipőjével, azt nézte. – Hiányoztál – felelte az öreg, és kiköpött oldalra. – Mint üveges tótnak a hanyattesés… A lány felemelte könnyes tekintetét. – Dolgozni akarok… Élnem kell, Boga bácsi… – Sírtok és nevettek! – krákogott az öreg. – Ebből áll a tudomány… Hát dolgozz! Én nem teszek ellene semmit… De kérlek… szépen kérlek téged, ne haragítsuk meg egymást… Mert abból baj lenne… Nagyon nagy baj… Csak munka után, a körmosdónál szólt a fiúnak. Vigyori nem lepődött meg, kezére szórta a mosóport. – Nehéz volt nélküle – mondta. – Többé nem engedem el… Elmosolyodott, és lassan szétkente a fehér pépet az ujjai között. Csak ők ültek ketten a padon, a sétány kihalt volt. A gyér lombú bokor felett ökörnyál úszott lassan, nehézkesen, valahonnan egy gépzongora ideges zenéjét vonszolta maga után. A kislány az eget bámulta, mely szürke volt és vigasztalan. Vigyori a füvön guruló leveleket figyelte: zizegtek, mint a papiros. – Hiszen szeretlek – szólt szelíden. – Mért nem akarod?… A kislány megrezzent, és a felhőkre nevetett halkan, idegesen. – Azt mondtad, gyűlölöd őt – próbálkozott félénken Vigyori. – Magad mondtad… – Te sem kellesz!… – felelte nyersen a lány. – Menjetek a jóságos szerelmetekkel a pokolba! Cigarettára gyújtott, és Vigyori ostoba, értetlen arcát látva, hirtelen kacagni kezdett. – Mit bámulsz! – kiáltott a rémült fiúra. – Van száz forintod? Velem alhatsz! Az öregnek megszámítom ötvenért! Gyertek csak sorjában, én sem vagyok ügyetlenebb az anyámnál! – Takarodj! – mondta sápadtan Vigyori. Felállt, és pillanatnyi szünet után, foga közül szorítva megismételte: – Azt mondtam, takarodj… – Egyszer fogadalmat tett egy diák – mondta halkan a lány –, hogy az igazat mondja csak. Te mesélted. Vagy már nem emlékszel? – Felhúzott szemöldökkel, kihívón várta a választ, de Vigyori néma volt. – A lehelet, ami a szájatokon kijön, az is hazug. – Szerelem – súgjátok, és benyúltok a blúzom alá. Aztán elfáradtok, és már nincs szerelem. De engem szép szóért nem vásárol meg többé senki. Köpök rátok, és okos leszek. Vigyori egyetlen szó nélkül ütötte pofon. A kislány ráemelte csodálkozó tekintetét. Szemesarkán két könny buggyant, csupasz karú fák remegtek bennük fázósan. Aztán végigszánkóztak a hamvas bőrön, és a földre pottyantak. – A héten a második – mondta, és lassan elmosolyodott. – Úgy látszik, ez már így lesz… – Elhajította cigarettáját, s fejét előreejtve, hangtalanul zokogni kezdett. A rozsdás avaron legény kerékpározott, ormótlan bakancsával sebesen taposta a pedált. Mészpettyes kabátja spárgával volt átkötve, fején a szobafestők hetyke papírcsákója ült. – Puhítani, apuskám! – kiáltott jókedvűen Vigyorinak. – Puhítani a végtelenségig! S ottfelejtve nevetését, már el is suhant. – Gyere – szólt csöndesen Vigyori. – Esik az eső… Mire a Dózsa György útra értek, bőrig áztak. Átfutottak az úttesten, s egy kapu alatt a kislány kicsavarta selyemkendőjét, aztán tartotta a tenyerén tanácstalanul. Hajáról is csöpögött a víz, bebújt a nyakánál, s végigcsurgott forró bőrén. – Mint az ürgék – mosolygott dideregve. – Fel kéne húzni magunkat egy fregolira… Vigyori ázott cigarettacsomagot vett elő, válogatott benne, aztán erős szipákolással rágyújtott. – Hol laksz? – kérdezte. A kislány az aszfalton pukkanó buborékokat nézte. Mintha egy égi kereskedő végtelen és szürke felhőfüggönyt gombolyítana le a földre, kilátástalanul zuhogott. – Szobát kell találnom – felelte később, és fáradtan vállat vont. – Tegnap a pályaudvaron aludtam… Vigyori szótlanul morzsolta nedves ujjáról a szétmállott cigarettát, majd belekarolt a kislányba. – Igyunk valamit – mondta. – Átmelegszünk tőle.
A teremben finom meleg volt, fürge lábú pincérek kerülgették az asztalokat, magasra emelt tenyerükön tálak gőzölögtek. Vigyori nagy buzgalommal a fogpiszkálók derekát roppantotta, és apró kereszteket rakott belőlük. A kislány a fehér abroszon könyökölt, hallgatta a cigányzenét. – Furcsa egy alak – csóválta fejét Vigyori. – Így az utcára kitenni valakit… – Igen – hagyta rá a lány. – Atlétatrikót hord az inge alatt, és kölnizi magát… – Kölnizi? – nevetgélt rosszindulatúan. – És pávatollat nem dug a fenekébe? Az istenit, hát hol hagytad te a szemedet? A kislány a poharához nyúlt, felhajtotta maradék borát. A csillár csiszolt üvegén ezernyi szivárvány játszott, kedves arcát ünnepivé tette. – Szép ember – szólt tűnődve. Most olyan volt, mint téli kirakat előtt, karácsonyfára mosolygó, szomorú kisgyerek. – Ha sétálni vitt, mindenki utánunk fordult… olyan furcsa bolondságokat beszélt… Hogy elvisz a tengerre, és kék pisztrángot eszünk… – Marhaság! – mondta bosszúsan Vigyori. – Mi az, hogy kék pisztráng? Drapp harcsa! Nesze! Lila ló! Hülyeségeket én is tudok mondani! – Tudom, hogy nem mondott igazat – felelte halkan a kislány. – Nem baj! Fő az, hogy sok a pénze! – Igen. Mindenfélét vásárol, aztán eladja. – Becsukják – mondta határozottan Vigyori. – Az ilyen pasasokat nyakon csípik. – Az sem érdekes – igazította száradó haját fáradtan a lány. – Szomorkodjon érte az, akivel megcsalt… Vigyori odaintette a pincért, fél liter bort rendelt. – Te most is őt szereted – szólt később csöndesen. A kislány cigarettára gyújtott, levett ajkáról egy dohányszálat, s kihegyezett tekintetét a fiú arcára küldte. – Nem igaz… Az éjjel bekopogtam anyámhoz – mondta lassan. – Várjál, kiabálja, vendégem van. Be volt csípve, veszekedett… Te!… Ott áll a Grassalkovich utca sarkán, húsz forintért az ágyába bújhatsz… Ő már nem áltatja magát hülyeségekkel, nem is tudják becsapni! Neki van igaza… Vigyori várt, míg a pincér leteszi az üveget. – Mit mondhatok én, hogy megtarthassalak? – nevetett fanyarul. – Nyáron én is beszéltem neked… néha szépeket is… mégis itthagytál… Azóta okosabb lettem… Te szép vagy, sok mindent kezdhetsz az életeddel… Utánam soha nem fordulnak meg a nők, gazdag sem leszek… Sokan vagyunk így… Az emberek nagy része gyakrabban eszik paprikás krumplit, mint kék pisztrángot… Élnek, dolgoznak, boldogok… Én láthattam… Töltött a poharába, és ivott egy kortynyit. – A Hűvösvölgyben olvasgattam a füvön – mondta tűnődő mosollyal. – Rengeteg sok ember volt. Fürdőruhában bolondoztak a napon, az árnyékban csókolóztak. Aztán váratlanul sötét lett. Nyári vihar, egyik pillanatról a másikra… Csak én futottam egyedül a villamoshoz. A fák alól kiáltoztak felém, hívtak jószívvel, nevettek rajtam, de féltem a villámtól, botladoztam, rohantam tovább a síkos füvön, és szétázott a kezemben a könyv… Buta történet, a lányok a hősöket szeretik… De ott, a fák alatt sem hősök álltak… Ha velem vagy, nem ázom meg… Veled könnyű nevetni a viharban… – Velem csak sírni tudsz – felelte halkan a lány. – Vigyori, én kisbabát várok… A fiú nem szólt többet. Ujjával egyenként széttúrta a fogpiszkáló kereszteket, aztán pénzt tett az asztalra, s nehéz járással elment. De kint az üvegajtó előtt, a zuhogó esőben megvárta a lányt. – Nem kell, hogy sajnálj – nevetett rá a kislány erőltetett vidámsággal, arcán nagy cseppekben folyt a víz. – Anyám ezer forintért elintézi… Azt mondják, semmi az egész… Nem félek… A trolibusz a járdához suhant, és sziszegve kitárta előttük redőnyös ajtaját. Vigyori óvatosan felsegítette őt a lépcsőn, és könyökével helyet szorított az utasok között. A kislány szorosan hozzásimult, s nagy, csodálkozó szemét kérdően ráemelte. – Ne félj – nevetett Vigyori, és megcsókolta a homlokát. – Ketten nem ázunk meg soha… Az emberek bámulták a két kacagó, csuromvizes fiatalt, s mintha értenék is őket, velük mosolyogtak.
Az öreg nem lepődött meg, szeme se villant, mikor félénken beállítottak. Nem is mosolygott. Még egy tányért tett a konyhaasztal linóleumára, és leültek vacsorázni. – Pocsékul zuhog – próbálta megtörni a csöndet Vigyori. – A tél hideg, de legalább szép… Az öreg kezében megállt a kanál, s furcsán, szomorúan elmosolyodott. – Főleg karácsony táján – mondta lassan, ahogy néha emlékről beszélnek. – Hull a hó, lessük benn a Jézuskát… Talán harangot is hallunk… A tél hideg és kegyetlen… Nem szeretem. Vigyori a tekintetét kutatta, de tiszta, kék szemén az öreg, drótkeretes üveget megvakította a leves párája. Már evett tovább, kanala kocogott szaporán, mint fehér bot kocog a járda szegélyén. – Péter bácsi! – szorította vissza könnyeit. – Befűtünk ám a lakásba… Rádiót veszünk… Esténként cigánymuzsika lesz, és énekelünk… Péter bácsi, hallja?… Az öreg a homlokára tolta szemüvegét, és sokáig nézte őt. Aztán megsimogatta a fejét. – Persze – nevetgélt. – Persze hogy hallom… A lakást is kifestjük, ne csípjen a poloska… A sezlont pedig kihozom a konyhába, majd függönyt húzunk elé… Nincs itt semmi hiba, nem igaz? Majd a fiatalok bámuló, boldog arcát látva, mérgesen rájuk kiáltott. – Egyetek, vagy nyakon csapom mind a kettőt! Egyelőre még én vagyok a főbérlő! És nagy szürcsöléssel ő is hozzálátott.
Fogást vett a gépen, bekapcsolt, s mikor a kés szánkózni kezdett előre, hátrasietett a kijárathoz. – Nem bordély ez, nagysága! – kiáltott már az ajtóból, s mert hirtelen természetű volt, dühében egy szöget hajított felé. – Az istenit a jó normádnak! A kislány, hátát kényelmesen a falhoz támasztva, egy ládán ült a raktár előtt, és az eget bámulta. – Csak elszédültem – szólt halkan, mikor az öreg elébe állt. – Megyek már vissza… Az öreg, olajos homlokát ráncolva, lassan a karjához nyúlt. – Te… Neked gyereked lesz… – Nem… – fordította el verítékes arcát a lány. – Nem lesz… Fizetéskor elcsináltatom… – Állítsd meg a gyalut! – kiáltott egy fiatal munkásnak. – És a Vigyorit zavard ide! Aztán bevitte őket a műhelyirodába. – Kérünk egy családi kilépőt. Majd rádolgozunk. – Hova mentek? – csodálkozott a művezető. – A koronázó templomba! – felelte gorombán az öreg. – Imádkozunk a trónörökösért! A Fóti út sarkán, a lépcsős kocsmában ültek le. Az öreg két fröccsöt kért, a kislánynak szörpöt. – Erő, egészség! – koccintott Vigyorival és nevetett. – Az ügyességedre! – Ezért hívott ide? – kérdezte ellenségesen a fiú. – Mondja meg, mit akar! Az öreg szeme kiélesedett, de nem vágott vissza. – Semmit – szólt csöndesen. – Jogom sincs… Csak kérni szeretnék… Ne bántsátok azt a kis srácot… – Ez nem magára tartozik – mondta szárazon Vigyori. – Ne avatkozzon bele. – És te? Te mit szólsz?… – Most nem akarjuk – hajtotta le fejét a lány. – Talán majd egyszer… Van még időnk, Péter bácsi… Sokáig hallgattak. – Mennyiért csinálják? – kérdezte később mosolyogva, de hangjával bántani akart. – A kalkuláció miatt. – Nem fog pénzébe kerülni – felelte a fiú. – Majd eladom a kék ruhámat… – Hát igen – bólintott az öreg, és kibámult az ablakon, a dércsípte akácra. – Drága mulatság… Aztán a kislányhoz fordult, nagy lapát tenyerével megsimította az arcát. – A Magyar Acélban dolgoztam egy fiúval – nevetett érdesen, és cigarettára gyújtott. – Még anyád karonülő lehetett… Szép kölök volt, ügyesebb is a férjednél, nem sokat volt munka nélkül… Szerették a lányok, ritkán aludt egyedül. Csak egy akadt, azt nem tudta lekapni a lábáról… Sokáig nem… Ibolyának hívta mindenki… A szeme miatt… Olyan olcsón halt meg… Talán egy kék ruha áráért… Már nem is tudom… Mesélik, egy napon temették a vénasszonnyal… Az kaparta… Bolond kölök volt, arcába csapta az égő petróleumlámpát… Mikor kijött a börtönből, ivott sokáig… Marhaság… Én is beszélek itt összevissza… – Orvos csinálja – szólt sápadtan Vigyori. – Ezer forintért. Az öreg a szemét se mozdította felé. – Én nem szeretlek téged – mondta a lánynak. – Nem akartalak. Talán a gyerek összetart titeket…
Pár nappal később házasodtak. Alacsony, kopott hangú emberke, mellén széles, nemzetiszínű szalaggal, sokáig beszélt, majd egy nagy könyvet tárt eléjük, és ahol nikotinos ujjával mutatta, a sercegő tollal beírták nevüket. Este moziba mentek. Az öreg már a híradónál elszundított. A fiatalasszony is fáradt volt, idegesen odébbtolta Vigyori izzadó tenyerét. Majd látva ijedt, csodálkozó arcát, fásultan hozzábújt, és nézte tovább a haragos hullámokat és a távolodó, parányi vitorlást. A gyerek négy kiló volt, mikor megszületett, szőke és kék szemű, mint az angyalok. Péternek keresztelték. – Strici lesz az aprópénz – újságolta az öreg a műhelyben. – Tejből van a bőre. – Maga majd kitanítja – nevetett egy esztergályos. – Beül vele az eszpresszóba, és megmutatja, hogy kell. – Kuss! – mordult rá. – Unatkozik a padod! De egyáltalán nem volt dühös, fütyörészett egész nap. A fiatalasszony már nem jött vissza a műhelybe, az öreg akarta így. Takarított, mosott, vezette a háztartást, és ahogy a hónapok múltak, egyre jobban gyűlölte az öreget. A vénember valóban megbolondult. Belekötött minden szavába, s ha ellenvetést próbáltak tenni, az asztalt verte, vagy a poharakat a konyhakőhöz. Mióta a gyerek megszületett, még komiszabb lett. Esténként elszámoltatta az asszonyt, mit csinált, hol járt, és ilyenkor gyanakvón leste őt. Vigyori néha vitázni próbált vele, de ettől még jobban megvadult. – Neked is van szavad? – kiáltott rá. – Te pipogya! Csak Péterke szerette az öreget. – Öreg! – szaladt elé mindennap, és két dundi karjával átkarolta a térdét. – Hopp, hopp, Öreg! Az öreg lenyúlt érte, lapát-tenyerével megmarkolta apró fenekét, és már táncolt is Péterke a levegőben. Az öreg már nem járt a lóversenyre. Jó időben sétált az unokával, máskor meg felforgatták az egész lakást. Egy nap kicipelte a kiságyat a konyhába, hiába tiltakozott az asszony. – Engem nem zavar éjszaka sem! – mondta gorombán. – Az éjjel is hagytátok sírni! Az asszony csak bólintott. Elfáradt már, az egyhangú napok felőrölték. Néha a tükör elé állt unalmában, forgott, nézegette csinos alakját, frizurákat csinált magának, vagy fogott egy könyvet, de éppúgy nem volt türelme hozzá, mint Péterkéhez. S a veszekedések gyakoriak voltak. De az utolsó összecsapás teljesen váratlanul robbant ki. Kora tavaszi este volt, s az öreg bekapcsolta a rádiót. – Megint sikongatnak! – zárta el aztán bosszúsan, mert utálta az operát. – Tudja, mi kéne? – nevetett az asszony. – Lemezjátszó. Olyan mikrós. Az ember felteszi az Yma Sumacot, és egy óráig is el lehet hallgatni. – Mi az, hogy Yma Sumac? – nézett szemüvege felett az öreg Vigyorira. – Fogalmam sincs – tette le könyvét a fiú. – Hol hallottad ezt? – Az egy nő – felelte zavartan az asszony. – Indiánul tud énekelni. Csuda érdekesen csinálja… Vigyori nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét, az öreg pedig egyszerre megvadult, és rázni kezdte az újságot. – A kölködön járjon az eszed! – kiabálta. – Ne a kurválkodáson! Minden délelőtt a fodrásznál ülsz! – Semmi köze hozzá! – kiabált az asszony is. – A gatyáját mosom, mint egy cseléd! Mégis baja van? Mit akar tőlem állandóan! Vigyori betapasztotta a fülét. – Elég! – ugrott fel kétségbeesetten, öléből a könyv a padlóra koppant. – Meg kell bolondulni! Magának legyen esze, Péter bácsi! – Lökjél az utcára! – nevetett az öreg. – Majd keresek egy padot, hátha felszed valaki! Azzal kirohant, csattant mögötte az ajtó, mint a puskalövés. Az asszony fél éjszakán át zokogott. – Vigyél el innen – könyörgött. – Félek tőle. Nézd meg a szemét, hogy gyűlöl. Vigyori pedig mosolygott rá, nyugtatta száz apró csókkal, ölelte karcsú, szép testét, és álomba ringatta szerelmes asszonyát. Másnap hajnalban, míg baktattak a villamos megállójához, beszélt az öreggel. – Miért kell így élnünk? – emelte rá álmatlan szemét. – Hogy örökké féljen magától… Az öreg átlépett egy pocsolyát, mely sűrű volt és szürke az olvadó hótól, aztán megállt. – Ne hidd, hogy fél – mondta fáradtan, szomorúan. – Akkor is elhagy téged, ha simogatom… – Mit tud róla? – döbbent meg. Fogta az öreg karját keményen. – Beszéljen, vagy belevágom a sárba! Az úttesten ipari tanulók futottak, lompos komondort kergettek nagy lármával. – Valamirevaló férfi nem ígérget – mondta az öreg. – Üssél meg, vagy csapj bele a sárba, de ne bohóckodj, fiam… – Hiába mocskolódik – szólt fojtottan Vigyori. – Nem fogja elmarni tőlem. – Menthetetlen asszony – mondta az öreg és elindult. – Már belekósolt a flancba. Pénz kellene… Gyíkcipőre, Yma Sumacra. Befordultak a sarkon, és átmentek a keskeny járdaszigetre. A villamos nagy csörömpöléssel érkezett, két oldalán s az ütközőn is fürtökben lógtak a munkások. Az öreg végignézett a sínek mentén, egészen Újpestig. – Menj vissza – szólt aztán rekedten. – Mondd meg neki, ne féljen tőlem… Én nem bántom többé… A kora tavaszi nap egy felhőrésen át maroknyi aranyat dobott ráncos arcára. Lehajtotta a fejét. Vigyori csak bámult rá bambán, majd hirtelen megkapta a vállát és arcon csókolta. Aztán sarkon fordult, és nem törődve a pocsolyákkal, rohant visszafelé az úton hazáig.
Az asszony csodálkozó szemén még az álom homálya lappangott. – Csak nincs valami baj? – ült fel ijedten. Apró mellei remegtek a gyűrött hálóing alatt. – Vissza kellett jönnöm – gyújtotta meg a cigarettáját. – Az éjjel rosszat álmodtam… – Édes Istenem! – kacagott az asszony. – Hát te már sose leszel felnőtt? – Azt álmodtam, hogy elhagytál… A fiatalasszony a párnára könyökölt, elővillant gömbölyű válla. – Butaság… Látod, itt vagyok… Vigyori a foszló füstöt nézte, amint szétterült a levegőben. – Élek, mint a süket, mint a vak – mondta csöndesen. – Szeretlek, és azt hittem, te is boldog vagy… – Sokat vagyok egyedül. Az nem jó… Meg az állandó marakodás… – Az öreg nem bánt többé. Azt üzente… – Nem hiszek neki. Gonosz. Börtönben is volt. Azt hiszed, nem tudom…? Ő volt az… a petróleumlámpával. Figyeld, mikor rajta van a bolondéria. Olyan a szeme, mint a kés… – Nem árt ő senkinek. Csak kiabál. A műhelyben is kiabál, mégis szeretik… A gyerekért tűzbe menne… – Igaz… Vigyori eloltotta a cigarettát az üvegtálon. – Téged ajándékba kaptalak – szólt halkan. – Érezte az Isten, hogy igazságtalan volt velem… Ha elhagynál egyszer, azután már nem tudnék mit kezdeni az életemmel… Az asszony felnyúlt szép mozdulattal, és meztelen karjával átfonta Vigyorit. – Nem akarok elmenni tőled… Hiszen a feleséged vagyok… Holnap munkát keresek én is… A Huba utca sarkán, a kéttornyú templomban kondult a harang, megrezdült tőle az ablak üvege. – Temetnek – mondta lassan az asszony. – Esküvő – nevetett Vigyori. – Esküvő van az egész világon! A halottaskocsi ott döcögött el a ház előtt, mély nyomot hagyott a sárban, de ők már ködülte szemekkel csókolták egymást.
Az asszony felvételre jelentkezett a Vendéglátó Vállalatnál, s egy körúti mozi büféjében helyezték el. Az öreg egyetlen szó nélkül tudomásul vette.
Egész nyáron át kínlódott a derekával, s hiába könyörögtek, hogy vizsgáltassa meg, nem volt hajlandó. – Meghúzódott – legyintett mindig az öreg. – Majd kimegy belőle… De nem ment ki belőle. Egyre merevebben mozgott, s ha lehajolt valamiért, szégyenkezően csóválta fejét. Július végén Vigyori szólt a művezetőnek. – Mit okoskodsz, Péter bácsi – mondta neki a művezető. – Eredj el az orvoshoz. – Rossz volt az átlagom, nem akarom, hogy a fiatalok tartsanak. Adjatok munkát, amiben pénz van, feltornászom magamat. Három hónapig gyártotta az ötvenkilós ólomszelepeket. Nyögött, sziszegett, káromkodott, de végül is közel háromezer forintos átlagot szorított ki. Aztán elment az orvoshoz. Ez novemberben történt, és örökké emlékezetes napja lett az öregnek. Hazafelé jövet látta meg az asszonyt egy jól öltözött férfi karján. Nem vette őt észre, nevetgélve bementek egy fényképészbolt ajtaján. Ő megállt akkor a járókelők között, és hunyorgó szemekkel felbámult a súlyos égre. Egy fiatalember a karjához nyúlt. – Nem jól van, bácsi? – Hó lesz – mondta szomorúan, és bólogatott. – Nemsokára…
Kora délután volt még, de a konyhában már égett a villany, mikor az asszony hazaérkezett. Az öreg a sámlin ült, és a lyukas lábasokat foltozgatta. – Mit mondott az orvos? – kezdett hozzá az asszony a vacsora készítéséhez. – Valamit felírt… Meg iszapot is pakolnak rám. – Az biztosan jó. Villannyal is szokták az ilyet csinálni. – Elmész a gyerekért? – Nem. Fáradt vagyok. Vigyori majd hazahozza. Az öreg megpumpálta a benzinlámpát, zöld láng süvített belőle. – Hol voltál? – Az anyámnál. – Azt hittem már, a fényképésznél. – Hol? – zárta el a vízcsapot. Nem mozdult. Az öreg lefuttatta a cint. A forró páka alól sárga csípős füst szállott. – A nők szeretik fényképeztetni magukat – nevetgélt. – Némelyik még le is vetkőzik. Az még ám az igazi. Az asszony letette a fazekat. – Mit akar megint? – Láttalak. Karonfogva flangálni. – Utánam mászkál? – Ringyó után nem kell. Azt megtalálni az utcán. – Persze! Érdekből mentem Vigyorihoz! Maga volt a hozománya! – Szeretőd van… – Látott már az ágyában? – Szép fiad van, a férjed szeret, nem is nélkülöztök… Ki érti ezt…? – Sőt, két fiam van! Én olyan szerencsés vagyok, hogy a férjemből se lett felnőtt. És maga is az Isten áldása a gorombaságával. Az öreg letette a pákát, nehézkesen felállt. – Vigyori nem tud semmit… ő azt hiszi, szent vagy… Szerencsétlen lenne… – Most begyulladt! – nevetett idegesen. – Hogy elvinném a gyereket! – A gyerek az apjánál maradna – sápadt el az öreg. – A bíróság sem adná egy utcarongyának… Az asszony nem bírta tovább, felszakadt a keserűsége. – Tudja, ki az apja? – kacagott. – Az, akivel meglesett! Nem titok, kérdezze meg a mamlasz fiát! A maga baromsága miatt szültem. Aztán hatalmasat sikoltott. Az égő benzinlámpa a konyha kövére zuhant, meggyújtotta a szemetesládát. – Eredj innen – motyogta az öreg. – Eredj, míg elmehetsz… A csaphoz ment, és hideg vízzel sokáig mosta az arcát. Odakint, a sötét udvaron még hallatszott az asszony rémült sikoltozása.
Az első napokban még gyűlölte a fiút, ottfelejtett könyveit is elégette. De most már nem haragudott rá. Talán szomorú sem volt. Csak nagyon öreg. Néha, míg bámulta a sötétedő szobából a hólepte utcát, arra gondolt, ha most betoppanna, beszélhetnének mindenféléről. A villanyt sem csavarnák fel. Aztán meg nevetnének is. – Látogatóba biztosan eljön – gondolta máskor –, tudja, hogy beteg vagyok. Annak idején én is elmentem hozzá. Kolbászt vittem neki, friss cipót meg termoszban forró teát… Múltak a hetek, de nem látogatta meg őt senki. Aztán rákapott a kocsmára. Már ritkán borotválkozott, és borostás ábrázattal, gyűrötten, mint egy vén koldus, itta a rumot. – Neki is rossz ám – mondogatta az embereknek. – Egyedül senkinek sem könnyű… Éjfélkor pedig kigombolta az ingét, és ahol a szívét sejtette, odabökött a mutatóujjával. – Pukk – mondta dühösen. – Itt pattant el neki! Azért vigyorog megint, mint a fakutya. Nem tud már ő sem nevetni. Mesélik! Dolgozik éjjel-nappal. De én még dolgozni sem tudok… Nagyon ügyetlen volt. Sokat kínlódtam vele… – Mit nyavalyog! – nézett rá irigyen szemüvege mögül a tüdőbeteg újságárus. – Háromezer forintos átlaggal. Menjen nyugdíjba, pipázhat, mint egy miniszter! Ezt nem értette. – Ilyen ziccert nem szabad elengedni! – bosszankodott az újságárus. – Háromezer forint! Ha ad egy százast, én elintézem a szaladgálást. Azzal már írta is a meghatalmazást. – Ennyi csak az egész? – nevetett az öreg, és hunyorogva aláírta. Aztán ittak rá sokáig, vidáman. Másnap úgy rémlett neki, hogy még énekeltek is. De ebben nem volt egészen biztos…
Karácsonyt megelőző délután kihalt volt a kocsma. Csak az öreg húzódott a máriaüveges kályha mellé, és ivott konokul. Már az utcáról sem hallatszott a ródlizó gyerekek zsivaja, mikor egy idős férfi bejött. De nem ült le, féldeci kevertet kért a pultnál. Az öreg megmozdult. – Szép fája van – szólt oda mosolyogva. – Hogy vette? A férfi is mosolygott, kicsit büszkén megforgatta a spárgával átkötözött fenyőt. – Negyven forintért. – És a ráakasztani való? Megvan? – Meg. De az már az asszony dolga. – Persze! – bólintott az öreg. Bámulta a vörösen izzó kokszot. – Hát boldog ünnepeket! – köszönt el a férfi. A csapos tüntetően rámolni kezdett, csörömpölt a poharakkal. Az öreg is felállt.
– Mi az, hogy boldog ünnepeket? – dörmögte bosszúsan. – Az egyik nap olyan, mint a másik nap. – Menjen haza aludni – nevetett a csapos. – Megivott egy hordó rumot. – Nem nevetség ez – mondta sértődötten. – Az életben semmi sem nevetség! A csapos szerette volna már lerázni, rásegítette a télikabátját. – Akinek magas nyugdíja van – morfondírozott az öreg –, az mindenfélét csinálhat. Kezet is nyújthat valakinek, mert tudják, nem pénzre spekulál… A csapos fogta a rolóhúzót, és az ajtóhoz ment. Nem is válaszolt ennyi ostobaságra. Kapkodó lélegzettel sietett a néptelen utcákon, lába csúszkált a havon. Sokat ivott, meg aztán nagyon öreg is volt már. De a Tüzér utca sarkán, mikor a fehér tányérú hold elé dobta a kerítéslécek éles árnyékát, ijedten megtorpant. – Meggyulladok – mondta félhangosan. – Tele vagyok rummal… Nekidűlt a dermedt akácnak, megtörölte verítékes homlokát. Aztán tanácstalanul vállat vont, és bizonytalan léptekkel átment a kapuhoz. Csak Vigyori dolgozott már egyedül a műhelyben. Fejét megmerítette a lámpa fényében, homlokán egy hajtincs a motor ütemével remegett. Az öreg a fúrógép állványához támaszkodva nézte őt egy ideig. – Csilingel az adagolója – nevetett. – Még mindig nem tudja meghúzni. Aztán a homályba borult gépek között odabotorkált hozzá. Vigyori csak most vette őt észre. Megállította a motort. Hirtelen csönd lett, mint a temetőben. – Hogy kerül ide? – kérdezte hűvösen. – Ismerősöm a portás – vonta meg a vállát. – Azt mondta, bejöhetek. Aztán körbefuttatta tekintetét az alvó gépeken. Megnyúltak a félhomályban, hallgatagon és mereven. Az ablak alatt olajban fürdött a holdsugár. – Süket így a műhely – mondta. – Emberek nélkül… Vigyori a kapcsolót babrálta. – Én így szeretem… – Hát, nem tartalak fel – mozdult az öreg is. – Erre jártam, gondoltam, bejövök… – Jó éjszakát! Az öreg lehajtotta a fejét. – A késedet meg tudod már köszörülni? – Igen. Egyedül köszörülök. – Az fontos… Hallgattak. – És a szobád? Megfelelő? – Keveset vagyok otthon. Vasárnap meg alszom. Fáradt vagyok. – Én is fáradt vagyok… Pedig nem csinálok már semmit. A fiúra nézett, ráncos arcában már a kék szemek is tompák, öregek voltak. Elmosolyodott. Bölcsen, szomorúan, bocsánatot kérően. Vigyori a kapcsolóhoz nyúlt, de az öreg hevesen megrázta a fejét. – Várj! – kiáltotta izgatottan. – Embert csináltam belőled, és egy utolsó ringyó miatt, akibe a cipőmet sem törlöm… Heves köhögés rázta, de utána már csöndesen folytatta. – Heteken át a házmester váltotta ki a gyógyszeremet. És féltem is. Nem szégyellem. Hiába gyújtottam fel a villanyt. Az ember egyszer ezt megérzi… Akkor már nem szégyell többé semmit… A szűk helyen lassan megfordult, és elindult az ajtó felé. – Péter bácsi! Megállt. Vigyori odaugrott, megfogta a karját. Szembefordultak. Néztek egymásra, tágra nyílt szemekkel, és hallgattak a hatalmas csendben. Az egyik pad alatt zörrent a forgács. – Egér – szólt mosolyogva Vigyori. Fényes volt a szeme. – Egér – mondta csöndesen az öreg is. Aztán úgy kacagtak ezen, hogy kibuggyant a könny a szemükből. |