CeruzavázlatokMonumentális csarnok. Nem érteni itt a szót, a kiáltást is alig. Lánc csörömpöl, daruk úsznak, lent mázsás ólomszelep sikolt a horizontálesztergán, gyalugépek szánkáznak, orrukon rapidkés bukdácsol, mintha nyelvét öltögetné egy sor egymás mellé ültetett, esetlen medve. Fölhördül a gyár szirénája. Előbb megcsuklik, mint aki nem egészen biztos a dolgában, azután teli tüdőből fújni kezdi. Megáll a munka. Furcsa, szinte hihetetlen a nagy csönd. Műszakváltás. Emberi hang kavarog minden irányból. Sematikus kép. Egymáshoz közel bélyegzőórák, a rácsos kapu mögül bizalmatlanul figyel a portás. Megnézi az igazolványomat. Nem szól. Indigót igazít egy nagy könyvbe, csonka ujjával ügyetlenül fogja a ceruzát. Hivatalos ábrázattal dolgozik. Letépi a recézett belépőcédulát, és átnyújtja. Szervilis mosollyal búcsúzik. Nem indulok el, megkopogtatom a motozást jelző készüléket. – Fogadjunk, hogy ötből egyet eltalálok. Gondolkodik. – Nem játék ez, kérem. Nem arra való. Egy olajos képű fiú megáll mellettem a villanytargoncával. – Nem talál el egyet sem! Ránézek. – Tessék! Egy üveg sörbe! Elengedi a kapcsolókart. – Ötből? – kérdezi. – Ötből! Megvakarja hosszú pakonpartját. A füle tövéig ér. Aztán leugrik a betonra. – Kezdje el! A gyárrendészet két egyenruhás embere közelebb lép. Az idősebbik azt mondja: – Tízre nem csönget. Harmincra sem. Tisztára lutri. A targoncás fiú engem fürkész. Méreget, hátát a kopasz akácfa törzsének támasztja. Mindenképpen hanyag pózt keres. Húzom az időt. Cigarettára gyújtok, azután lassan a géphez lépek. Lenyomom a sok kéztől kifényesedett kart. A harmadiknál berreg a készülék, kigyullad a piros lámpa. Az emberek nevetnek. Az öreg portás csóválja a fejét. A fiú kotorász a zsebében. Három forintot talál, hanyagul felém nyújtja. Nem fogadom el. – Ez kevés, szakikám! Vállat von. – Panaszoljon be a járásbíróságon. Szemtelenül, kicsit zavartan nevet. Nem néz rám. – Másodikán keressen meg, kifizetem az egészet. Indítja a targoncát. Dinamókat szállít. Pillanatok alatt messze jár, elbújik a kazánház vörös téglás épülete mögött. Csak a mély dudaszó hallatszik. Nyomja vadul, dühösen.
Szűk irodafolyosó könyökén szikár könyvelővel beszélgetek. Vallásos ember, katolikus egyházfi. A kőbányai öntödét szidja. Hatmillió forintot nem igazoltak vissza határidőre. Most elkezdődött a kötbércirkusz. Napok óta vizsgálják a számlákat, diszpozíciókat, belégeket. Hála Istennek, az ő kartonjain minden tétel tisztán szerepel. Ezt elismerte a vállalat ügyésze is. Finoman mosolyog, zsonglőrként dobálja a számadatokat. Így: – Átutaltunk nekik nyers öntésre a múlt hó tizenötödikén egyszámlán huszonkétezer-egyszáz bronzcsapot, egymillió háromszázötvenezer forint értékben. Ez ugyebár… Megállítom. – Hol lakik? – A Rózsa Ferenc utcában. – Kérdezhetek még valamit? – Parancsoljon, uram. – Boldog? Szájához emeli a cigarettáját. Nikotinos az ujja. – Igen. A legteljesebb mértékben. Műszak után még láttam őt a klubban. Hanyagul keresztbe tett lábbal ült a rikítókék, modern fotelban. Kavarta a feketekávét, szórakozottan nézte a televízió műsorát. Mondják, mindennap itt üldögél záróráig. Tavaly házasodott. Ötvenhárom éves özvegyet vett feleségül, akinek berendezett lakása van a Rózsa Ferenc utcában.
Fölhívják a figyelmemet egy segédmunkásra. Néhány hónapja szabadult a börtönből. – Lopott? – Morfinista. Megkeresem őt. Leülünk hátul az udvarban, az ócskavasak közé. A segédmunkás igen barátságos, tizenkilenc éves, szép cigányfiú. Petőfiről, József Attiláról már hallott valamit. Arany Jánosról még nem. Minden zavar nélkül, őszintén, szelíden beszél. Azt mondja, jók az emberek. A munkásszálláson nem bántja senki. A KISZ vett neki bérletet, megint járhat az Operába. Szereti Szeszler Tibort oboán. Meg a Tátrai vonósnégyest. A kamarazene ünnep. Ő fogalmazza így. – Grieg? – kérdezem. – Napokig nem hagy aludni. – Játszik valami hangszeren? – Nálunk otthon vályogot vetnek a cigányok. Én csak átélem a muzsikát. A muzsikánál nincs nagyobb varázslat… Csak a szerelem. – Ki tanította erre? Lehajol. Bakancsának fűzője belelóg a sárba. Összeköti. – Egy kalauznő. Kérdezés nélkül beszél. Nem törődik a blokkfüzetemmel. Nem érdekli, hogy újságba kerülhet a története. Míg hallgatom, egyre inkább érzem, nem is nekem beszél. Talán a gyárkémény fölött úszó felhőcsoportnak, talán a pocsolyának a salak tetején. Nem tudom. Sápadt arcában világít a szeme. Messzire lát, túl a börtön falain. Röviden a történet: A kalauznőt Máriának hívják, arany szemüveget visel. A villamoson ismerkedtek meg. Azon a napon érkezett a fővárosba, először látta Budapestet. A villamoson kiszállót kért. Mindenki nevetett, csak a kalauznő maradt komoly. A végállomáson elvezette őt egy cukrászdába. – Halványkék cukrászda volt. Erre mindig emlékezem. Alig harangoztak delet, eljött hozzá. – Azt mondják, októberben nem viselkedett emberhez méltóan. Hogyan lehetséges ez? Mária Párizsban tanult, ködszínű hegyeket látott. Vörös sziklát a tengerben. Két gyertyát gyújtott mindig a zongorán. Férje orvos volt, a keleti fronton halt meg. Engem így szólított: egyiptomi. Szép egyiptomi. Este lebontotta szőke kontyát. Zongorázott a gyertyafényben. Nem lehet bűnös, láttam a szemét. Az injekcióval sem akart rosszat. Hiszen röpültünk… Benépesedik az udvar. Lármáznak az emberek, mennek a zuhanyozók felé. Föláll, nyújtóztatja vékony derekát. – Megyek fürödni. Rakott krumpli van ebédre. A szombati kaja. Nagyon szeretem. Este megnézi a Csodálatos Mandarin-t. Tisztelője Bartóknak.
A mosdónak két ablaka van. Tejüvegesek. Bent gőz, pokoli lárma. Az öregek a körmosdónál tisztálkodnak, szemérmesen, félmeztelenül. A fiatalok zuhanyoznak. Lökdösik egymást, forognak a csempékkel borított fülkékben. Pattog testükön a fémrózsákból zubogó víz. Egy vékony, vörös hajú fiú levizeli társa lábszárát, de az röhög, kiabál, nem veszi észre. Az öltözőben nyugalom van. Gondosan, türelemmel fésülködnek, kötik a nyakkendőt. A ruhák vállfákon lógnak az újságpapírral tapétázott szekrényben. Egy géplakatos puha ronggyal törüli a cipőjét. Minden mozdulatán látszik hatalmas ereje. Fejét megbillenti, erősen bandzsít. Leülök mellé a padra. Összevonja dús szemöldökét, szúrós szemmel vizsgál. Ezt mondja: – Kérdezősködjön a házmesteremnél! Körülöttünk elhallgatnak az emberek. Lesik a választ. Ha most megsértődöm, elmegyek, napokig röhögnek rajtam. Ennyit tudok mindössze. A fiatal művezető odalép, nem szól. Az alapszervi titkár pattanásos arcát a tükörből látom. Gúnyosan mosolyog, figyel. Cigarettára gyújtok. – Egyetlen kérdésem lenne. A géplakatos lábára húzza a zöld nyilas zoknit. Komoly ábrázattal, öblös hangon válaszol. – Elvtársam, részt veszek a munkaversenyben, tagja vagyok egy szocialista brigádnak, nem iszom szeszes italt, és minden este nyolc órakor lefekszem. – Miért fél a lányoktól? – kérdezem. Sajnos, most nem nevet senki. Az alapszervi titkár a szekrényben matat, a művezető kikapcsolja a ventillátort, az emberek mozgolódnak, csoszognak a homokszínű kövezeten. Az udvar közepén sárgabarackot árul egy paraszt. Szabvány figura. Fekete, zsíros kalap, csizma, magyar bajusz. A munkások körülveszik a szekerét, óvatosan paskolják a sovány ló nyakát. Élcelődnek a paraszttal. Nevetnek hozzá. Nem jó ízű nevetéssel. – Mennyi pénzt ingadozik össze egy hónap alatt? – Fater, hány zongorája van? A vén paraszt mosolyog. Koszos kezével leszedi a mérleg tányérját, önti a hamvas barackot az aktatáskákba, szatyrokba. A bélyegzőóránál meglátom a géplakatost. Engem figyel. Rövid ujjú ingben van, vastag csuklóján karóra. Mikor találkozik a szemünk, erélyesen csönget. Odajön hozzám. – Beszélni akarok magával! – Haragszik? – kérdezem. A válláig érek. Gondolkodik a válaszon, ráncolja a homlokát. – Jöjjön át a Púposba. Egy fröccs mellett megmondom. Nincs kedvem a Púposhoz. Leitat és kiröhög. Egy rundó, két rundó, sok rundó. Fizet, mint egy mágnás, ha én nem rendelek, semmi ember lesz a nevem. Ha versenyt iszom ezzel a nagy darab lakatossal, estére kiakaszt a gyár elé, a főkapu rácsozatára. A bandzsa emberek idegesítő fejtartásával, moccanás nélkül várja a válaszomat. Megvonom a vállamat. – Menjünk! A napfény a paraszt fejére tűz. Egyfolytában mosolyog, számolja a pénzt, önti a barackot. Az italboltban hűvös van. Az ablakhoz ülünk, mellettünk szürke galamb tipeg, csőrével üti a párkányt. Akácfa virágzik az udvaron. Üres a terem, ketten ülünk a gyalult asztalnál. A géplakatos hangosan, gorombán beszél a pincérrel. Liter bort kér, üveg szódával. Iszunk. Jó hideg bor. Könnyű homoki, észrevétlenül teríti le az embert. A géplakatos rám lő. – Hiszi maga az Istent? – Fene tudja. Néha igen. – Csak a bolond hiszi! – Hiszik néha okos emberek is – felelem. – A nagy búcsúzásnál. Gyanakvóan fürkész. – Miféle búcsúzásnál? – Mikor megértjük, nemsokára másoknak csönget a drága pesti villamos. És ez nem is olyan könnyű. Hallgat egy percig. – Marhaság – válaszolja. Koccintunk. – Maga újságíró? – Novellákat írok. – Az mi? Elmagyarázom. Figyelmesen hallgat, majd határozottan kijelenti: – Csak a bolond hiszi az Istent. – Milyen vallású? – kérdezem. – Katolikus – feleli. Rám néz. – Maga antiszemita? Elmosolyodom. – Ne vicceljen! Tölt a poharakba, ügyetlenül mosolyog. – Mért mondta, hogy félek a nőktől? Mielőtt válaszolhatnék, koccint velem. Mutatja, hogy nem haragszik, beszéljek nyugodtan, ez most igen komolyan érdekli, igyunk csak rá, azután nézzünk a dolog mélyére. Előbb a pohár fenekére nézünk. Alig szédül a fejem. Tudom, a következő pohár után zsibbadni kezd mind a két ajkam. Szomorú leszek, elnéző, szívembe fogadom az embereket. Később majd verem az asztalt, gúnyolódom, és igen csúnyán megvernek. – Miért félek én a nőktől? – kérdezi a lakatos. Fogalmam sincs róla. Hátha nem is fél tőlük. Az öltözőben megvadított, bohócot csinált belőlem, törleszteni akartam. – Mert ökölbe szorítja mindig a kezét – mondom lassan, óvatosan. – A lélektan szerint ez gátlásokat, állandó szorongást, belső félelmet jelent. Ez már a csecsemőknél világosan kimutatható. Félénken keresem a szemét. Hatalmas öklét kinyitja, őszinte kíváncsiság van az arcán. Bólint, hogy figyel engem, nagyon érdekli, amit beszélek. Most én töltök a poharakba. Fenékig iszunk. Barátságosan figyelmeztet. – Mondja csak. Mondom. – Maga erős ember. Nem fél az Istentől, fölemel száz kilót, szakmunkás, nem fenyegeti a munkanélküliség, pénze van. Ha bántanák, megverne akár tíz embert is. Megtörlöm a homlokomat. – Így van? – Így. – Mégis ökölbe zárja mindig a kezét. Gondolkodik. – Szóval, ez a nők miatt van? Határozottan felelek. – Igen. Mi mástól lehetne? Két liter bort ittunk meg. Beszélgettünk, vitáztunk életről, halálról, szerelemről, munkalapokról, esztergakésekről, háborúról, békéről, bátorságról és a gyávaságról is. Náluk aludtam. A konyhában rumot ittunk. Nagyon elérzékenyült, bandzsa szeme könnyezett. Egy széles csípőjű zsidólányról mesélt. Azt mondta, gyereket vártak, de a lányt elégették Auschwitzban. Az öregasszony vigasztalta, tipegett körülöttünk, egyre csak mondogatta: – Az Isten mindig tudja, mit akar, fiam! Az Istennel nem szabad pörösködni. Én akkor már az asztalt vertem, kiabáltam. – Marhaság! Reggel kissé szégyelltem az egészet. Másnaposan mindig szégyelli magát az ember.
Éjszakai műszak. Sárga lámpák fénykörében bókolnak az esztergályosok. Éjfél után csöndesül a kiáltozás, szelídül a tréfa, a jókedv. Messze, valahol a rádiósszobában talán elaludt, talán kiment a mikrofonkezelő. Lejárt a gramofonlemez, a gép nem forog. Itt lent a forgácsolóműhelyben idegtépően recseg a fölerősített hangszóró. Az emberek dühösek, átkozódnak, szidják a bűnöst, csavarokat dobnak a falra szerelt, politúrozott ládikóra. A csoportvezető inti őket, veszekszik velük. A művezető bemegy az üvegezett irodába, telefonon keresi a rádióst. Eredménytelenül. A hangszóró recseg, hörög, mint egy állat. Hátul, a műhely szögletéből figyelem a kiabálókat. Egymás indulatától részegek. Mellettem zömök férfi rezet forgácsol. Megállítja a motort. Bicskát vesz elő. A fal tövében húzódó zsinórt egyetlen rántással elvágja. A hangszóró elnémul. Az emberek szótlanul hajolnak a gépek fölé, bókolnak a lámpák fénykörében. Csöndesen surrognak a motorok. A zömök férfi kibontja csomagját, egy fölfordított ládára ül. Újságpapírt terít az ölébe. Nyugodtan, kényelmesen, két jókora heringet fogyaszt el. Csámcsog kegyetlenül. – Vacsorázik? – kérdezem. – Uzsonnázom – feleli. Fene tudja. A villanyórán negyven perccel múlt éjfél.
Nézegetem a feszmérőket, pirométereket a kazánházban. A fűtők igen barátságosak. Részletesen, érthetően magyarázzák a zárószelepek, szellőzőaknák, hőszabályozó készülékek, elvezető csövek, vízszintszabályozók számomra túlságosan bonyolult működését. Öten dolgoznak. Lift húzza föl a szenet a pincéből. Nagy lapátokkal dobálják a tűztérbe. Megvárom, míg befejezik az adagolást. Akkor leülünk a hosszú padra. – Nem félnek a robbanástól? – kérdezem. Nevetnek. Atlétatrikós, szemüveges fiú mondja: – Rendszeresen ellenőrzik a vízkövet. Ha szükséges, lemaratják. Ellenségük a vízkő. Vezetőjük ötvenkilenc éves. Mongol arca van. Izmos, egyenes, kopasz, mint egy tatár kán. Azt mondja: – Emlékszem, ezerkilencszázharminckettőben robbant egy kazán. A külső Váci úton, a Lemezgyárban. Négyen meghaltak. Vakító fogakkal nevet. – Így lesz az ember fatalista. Két nappal előtte adták ki a munkakönyvemet. – Nős? – Legény vagyok. Ez a válogatós ember sorsa. – Még válogat? – Amíg élek! – Főbérlő? – Az bizony! Házam van Sashalmon és szép gyümölcsfáim. – Mi a kedvenc szórakozása? – Mit tippel? – Futballmeccsre jár. – Soha. – Kutyákat idomít. Mosolyog. Fölemeli a lapátot, forgatja, azután rám néz. – Színdarabokat írok, húszéves korom óta. Sokat. Most fejeztem be megint egy ötfelvonásost. – Miről írt? – Püthagorasz életéről. – Megmutatná? Mosolyog, őszinte hangon mondja: – Kedves uram, kár az időért. Tehetségtelen vagyok. És széles, tempós, begyakorolt mozgással lapátolni kezd.
Egeret dugtak egy lány tejesüvegébe. A szőke lány sírógörcsöt kapott, hányt, két órát fektették őt az orvos szobájában. A tettes önként jelentkezett. A fegyelmi bizottság megvonta két hónapra az ebédpénz-hozzájárulást, és kötelezte, kérjen bocsánatot az idétlen tréfáért. Műszak után a klubban megkereste a lányt, bocsánatot kért. A szőke lány azt válaszolta, nem haragszik. A múlt héten volt az esküvőjük. Megkeresem a szőke fiatalasszonyt a présműhelyben. Barátságos, udvarias, helyet csinál nekem a gép mellett egy alacsony széken. Szép asszony, finom kölnit használ. A haját kék kendő takarja. A kendő használata kötelező a gépek között. – Hány éves? – kérdezem. – Húsz leszek szeptemberben. – Hányszor volt szerelmes? – Kétszer. – A férje a második? – Nem. A harmadik. – Mért őhozzá ment feleségül? – Mert nem szeret táncolni. – Ez elég egy élethez? – Remélem, igen. Én nagyon szeretem őt. Később a szerszámkiadóba hívják. Elmegy. Akkor látom, sántít.
Férje a forgácsolóban dolgozik. Gyors gépe van, ezerkétszázat forog percenként. Most sugárcsöveket esztergál, folyik a tejkék fúróolaj. Előbb a külső menetet vágja, úgy halad végig a szérián. Az utolsó darabot leköpi, nevetve mondja: – Téged kerestelek! Átállítja a gépét. Köszörüli a késeket, gondosan beméri az anyagot, fújja a finom port a subler szája alól. A tűrés plusz-mínusz két tized, állítja a nóniuszt. Azután indít. Most már dörzspapírral simít minden darabot. Rángatja a kapcsolót előre-hátra, blokkol, vágja a belső menetet. Mindkét keze dolgozik, kapkod négyszáznyolcvan percen át. Ezt rabló munkának nevezik minden üzemben. Mert van olyan munka is, hogy elszívhat az esztergályos egy cigarettát, míg végigszánkózik a kés az anyagon. Az ifjú férj nem áll meg, míg beszélgetünk. – Hány éves? – kérdezem. – Harminc. – Mennyi volt a borítékban? – Kettőezerkettő. – Hol laknak? – Anyámnál. Takarít az SZTK-ban. – Édesapja? – Zabigyerek vagyok. – Párttag? – Nem. – Vágyai? – Fürödni szeretnék a tengerben. Már befizettük az IBUSZ-nál, Bulgáriába megyünk. – Hárman? – Igen. – A felesége mennyit keres? – Ezerkettő-ezerhárom. – Édesanyja? – Kilencszázat. – Bútoruk van? – Csőbútort vettünk. – Milyen könyveket olvas? – Oroszokat. Dosztojevszkij, Csehov, Tolsztoj, Gorkij. Nagyon szeretem Ibsent is. A Nórá-t, Peer Gynt-öt. Gorkijtól láttam az Éjjeli menedékhely-et. Feledhetetlen előadás volt. – A mai magyar irodalom? – Tersánszky. A többi fűrészpor. – Miért dugott egeret a tejesüvegbe? – Nem olyan nagy ügy. – Csak mert elég furán kerített asszonyt. Megállítja a motort, szembefordul velem. – Látott már igazán boldog embert? – Keveset. Elmosolyodik. – Írja be a noteszába, hogy szilveszterre gyerekem lesz. A villanyórára néz. Ugrál a hosszú percmutató. Nem törődik többé velem. Kapkod, spricceli a rezet, szinte remeg keze alatt a gép.
Monumentális csarnok. Nem érteni itt a szót, a kiáltást is alig. Lánc csörömpöl, daruk úsznak, lent mázsás ólomszelep sikolt a horizontálesztergán, gyalugépek szánkáznak, orrukon rapidkés bukdácsol, mintha nyelvét öltögetné egy sor egymás mellé ültetett, esetlen medve. Felhördül a gyár szirénája. Előbb megcsuklik, mint aki nem egészen biztos a dolgában, azután teli tüdőből fújni kezdi. Megáll a munka. Furcsa, szinte hihetetlen a nagy csönd. Műszakváltás. Emberi hang kavarog minden irányból. |