Levél a Rokonnak

Ezeket a sorokat Neked írom, Rokon, aki megint szégyenkeztél miattam, mint ismeretségünk óta talán mindig. Ezúton kérem elnézésedet, és hidd el, én ártatlan vagyok. Ezt a levelet is azért írom, mert társaságban – nem illő mindenről beszélni. Úgy olvasd, mint egy utolsó – ígérem, és erre számíthatsz –, legutolsó beszélgetést…

No, akkor kezdjük az elején.

A sánta szabó úgy siklott át a halálba, mint tű a puha szöveten. Mikor a gázgyár delet dudált, szokása szerint ledőlt pihenni a díványra, és nem törődve a félig kész munkával, örökre elaludt. A felesége sokáig járt nesztelenül a szobában, hogy föl ne ébressze, és már a rongyszőnyegen állt a próbababa árnya, mikor észrevette a kék üvegszemeket. Bejöttek a szomszédok, és a nagy sírás, sápítozás közepette rólam mindenki elfeledkezett. Mire hazaértem a munkából, már elvitték az apámat.

Csikorgó havon, szikrázó napsütésben, szánon toltuk a koporsót. Anyával megálltunk a gödör szélén, és rengeteg sok ember font széles koszorút körénk. Te is ott voltál, Rokon. Távolabb álltál Ilonka nénivel, és bizonytalanul szemlélted a gyászoló gyülekezetet. Láttam, hogy könnyeztél.

Vegyesebb társaságot, szentigaz, nem látott még a rákoskeresztúri temető. Kocsmárosok, betörők, iparoslegények és utcalányok, szabadnapos rendőrök és pincérek, János bácsi, az utcaseprő, sőt, keménykalapban, cvikkeresen Hirschmayer úr is ott volt, a háztulajdonos. Búcsúzott a Tisza Kálmán tér. A „Jóbarátok asztaltársasága” lila szalagos koszorút hozott, és Sebők Antal asztalosmester mondta el a beszédet. Emlékszem, a temetés után, míg Ilonka néni anyámat vigasztalta, mi a varrógép mellett ültünk.

– Dolgozz becsületesen – mondtad akkor. – És ha valami bajod van, fiam, tudod, hol lakom…

Később második próbára kész szmokingodat, apám utolsó alkotását becsomagoltam, és a búcsúzásnál száz pengőt dugtál a zsebembe.

Mikor elmentetek, anyám nem akart lefeküdni, és én nem is erőltettem. Ültünk a sötét szobában, és hallgattuk Jancsit, a sündisznónkat, amint kemény körmével kopogva a padlón, kergette a svábbogarakat. Aztán fölkattintottam a villanyt, kikotortam Jancsit a szabászasztal alól, és kivágtam az ablakon.

Anya egész napon át az ablak mellett ült, a tavasz is így találta. Bámulta az udvarban levő lutheránus templomot, és harangszóra hangtalanul sírt. Este pedig, az ágyban, vékony hangján Sződligetről mesélt nekem, ahol egyszer régen két hetet nyaralt.

– Csupa virág volt a barackfa, és apád ingujjban ült, és sört ivott… Este meg köveket dobáltunk a Dunába, és ő szivarra gyújtott, hogy a szúnyogokat elzavarja… Meg halat vett a halászoktól, és szatyorban hozta haza. Nagy hal volt, a szomszédéknak is adott belőle… Jó ember volt az apád…

Ilyenkor a szeme mérhetetlen távolságba látott, és sovány, sápadt arca szelíden mosolygott.

Az öreg orvos, aki megvizsgálta őt, környezetváltozást javasolt.

Ekkor határoztam el, hogy beszélek Veled. Úgy gondoltam, Újpesten, a kertes villában anyám egy nyáron át elfér Nálatok.

Egy vasárnap délután toppantam be.

Az ebédlőben nagy és elegáns társaság ivott éppen az egészségetekre, és én megálltam a fal mellett. A zongorára állítottad poharadat, hozzám siettél, és zavartan megcsókoltál.

Aztán mosolyogva karon fogtál, és kivezettél a konyhába.

– Valami baj van? – kérdezted aggódóan.

– Nem, nincsen – mondtam. – Csak kijöttem…

Akkor megsimítottad barátságosan a fejemet, és szóltál a cselédnek, csomagoljon süteményt.

– A jövő héten meglátogatlak benneteket – néztél rám szeretettel. – Tervem van veled, fiam.

Aztán – mint ez a mai napig is szokásod – keményen megszorítottad a kezemet, és visszamentél.

A lányt fecsegő természettel áldotta meg a sors, s míg a süteményeket a papírra rendezgette, megtudtam, hogy egy gyümölcsnagykereskedő lányával ma volt az esküvőd, és családi házat kaptál Megyeren.

Anya az ágyban majszolgatta a süteményt, és izgatottan nevetgélt.

– És azt mondta, hogy csókoltat?… Biztosan elhozza a feleségét… Csak tudnám, melyik napon jönnek. Lecsót főzök neki, azt nagyon szereti…

És hajnalban, mikor munkába indultam, felkönyökölt az ágyban.

– Én tudom, mi a terve – mondta boldogan. – Házmesterséget szerez! Megjavítod a vízcsapokat a lakóknak, meg a villanyt is. Lakbér, világítás ingyen lesz, és a kapupénzből kijön a koszt. Ez a terve, tudom biztosan…

De nem ez volt a terved, Rokon. Sokkal merészebb lehetőséget terveztél a számomra, olyant, amire anyám gondolni sem mert, és nekem sem jutott volna eszembe nélküled soha. Most, mikor így kotorászom, pergetem ujjaim között az emlékeket, bevallom, szép napok születtek akkor számomra.

Te, ígéretedhez híven, rövid időn belül meglátogattál bennünket.

Egyedül jöttél, mert feleséged az üzletet vezette, és anya ott tartott lecsóra. Késő délután volt már, mikor lekísértelek, és a Hauer-cukrászdában leültünk beszélgetni. Emlékszem, konyakot rendeltél, és míg hallgattalak, a cigarettafüstben kirajzolódott eljövendő sorsom.

– …Holnap este velünk jössz az Alpesi Faluba. Öltözz fel, borotválkozz meg, köss nyakkendőt. Légy figyelmes, okos… Egy lányt mutatunk be neked, már tudnak rólad. Az apja gazdag textiles az Anker közben… Hitler mozgolódik, zsidótörvény… Iparosemberé a jövő… Műhely, pár gép, mellé valaki, aki bánni is tud velük… Kedves légy, fiam, kezedben a jövőd.

Egész éjjel nem aludtam. Kezembe adtad a jövőmet, és leírom őszintén – remegtem, hogy eleresztem.

Műhely, gépek… Lakást veszek, háromszobásat… Nem. Pest környékén családi házat… Meg motorbiciklit… Precíziós műszereket csinálok. Feszmérőket, pirométereket, abból most rengeteg kell… Elhozom a gyárból Szabó Paját meg Ney Karcsit… Meg a Zimonyit… Azok ráverik a melót, ha pénzt látnak. Lehet, hogy a lány csúnya… Anya szereti majd… Ő mindenkit szeret…

A lány szép volt. Mikor bemutatkoztam, hosszan, figyelmesen megnézett, ahogy kiállított tárgyakkal teszik, és én ettől zavarba jöttem.

– Menjetek táncolni – szólaltál meg mosolyogva, hogy átsegíts a nehezén, és kedvesen a lány felé toltál.

– Nem tudok – pirultam el, és elátkoztam a műhelyt, a gépeket és azt a percet is, amikor idejöttem.

Akkor az apja felém fordulva nevetett.

– Na, ülj csak ide, fiam, te az én emberem vagy!

Barátságos ember volt, azon az estén megszerettem. Beszélt velem a munkámról, és én részletesen elmondtam, mint készülnek a különböző műszerek, milyen gépek szükségesek, hogyan lehet anyagot megtakarítani, és ő jegyzetelt, számolt, bólogatott. Én szívesen beszéltem volna egész este csak vele, de a felesége felénk csörgött a vastag karperecekkel.

– No, Jenő, ha nem hagyjátok abba, én bizony isten hazamegyek!

Mi ijedten néztünk föl, és jövendő apósom gyorsan zsebre dugta a noteszát. Az asszony festett szája szétnyílt, és nedvesen előcsillant a foga.

– Nem szabad ilyen udvariatlannak lenni, fiatalember – szólt mély hangon. – Unatkoznak az asszonyok…

Félénken néztem kibuggyanó keblét és csupasz vállát a nyári ruhában, és nem mertem szólni. Te megint a segítségemre voltál, Rokon. Bort töltöttél a poharakba, és jókedvűen kacagtál.

– Igyunk a szép asszonyokra, és az Istenre, aki a mi gyönyörűségünkre teremtette őket!

Mindenki koccintott, aztán az asszony cigarettára gyújtva, unottan kérdezte tőlem.

– Mostanában miket olvas?

Mintha ma látnám az arcodat, Rokon, amint összevillant ijedt tekinteted a feleségeddel. Aztán feszült, szégyenkező zavarral figyeltetek.

Valami langyos bizsergés áradt szét az ereimben, és úgy tettem, mint az ügyes kártyás, aki jó lapokat tart kezében, de arcának egyetlen rezdülésével sem árulkodik róla.

– Epiktétoszt – mondtam. – A sztoikus filozófiát korunkban nem árt forgatni. Talán hasznát vehetjük. Ön nem így találja?…

Bólogattatok valamennyien, bölcs mosolyt öltve, és az asszony rám bámult.

– Nézzétek csak, a végén kiderül, hogy a mi műszerészünk valami filozófus.

Ekkor a lány megszólalt.

– Jöjjön, sétálunk egyet az Angol Parkban. Ismerkedjünk egymással, hátha lesz belőle valami…

Ezen aztán az egész társaság derült.

A kuglipálya mellett leültünk a padra, és bámultuk az embereket. A lány elpöccintette a cigarettáját, parazsa izzó ívet húzott.

– Epiktétosz – mosolygott a hangja. – Zavarba hozta őket… Apám álmában is az egyszeregyet mondja, anyám… ő az Új Magazint olvassa a szeretőjével.

Rám nézett hosszan, fürkészően. Arcára a transzparens zöld fényt hintett, a szeme világított, mint a macskáé.

– Magának van szeretője? – kérdezte.

– Nem… nincsen – mosolyogtam rá.

– Jöjjön! – állt föl hirtelen. – Szöktessen meg, vigyen a tóra csónakázni.

Kisétáltunk a Ligetbe, majd a rövid mólónál a csónakba segítettem. Lassan mártogattam a lapátokat, és mikor elsiklott mellettünk a híd pillére, megszólalt.

– Látja: holdfény, romantika… Üzleteket kötnek, hazudnak, csalnak, fegyvert csörgetnek… Most semmi nincs, csak csönd és csönd…

Mellettünk ladik úszott el, csókolózó utasait a hold ezüst ábrázata megcsodálta.

– A szentek pillanatai – mosolygott a lány, és lehunyta a szemét.

Akkor előrehajoltam, és először éreztem a csók ízét. Kézen fogva egymást, mint akik álomban járnak, mentünk vissza a sötét fák alatt, és a bolondos nyári szél meghajtotta előttünk a lombokat.

Szép napok jöttek, Rokon, ezt most megköszönöm Neked.

Megbolondított az első szerelem, és ebédidőben a satupadra álltam.

– „Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár” – szavaltam a fiúknak, és ők olajos ábrázatukkal nevettek rajtam, de nem haragudtam érte, mert minden olyan szép volt.

Anyám a szomszédokhoz járt dicsekedni a szerencsénkkel, és márványsírkövet álmodott apának.

A lány a Thököly út tíz szám alatt lakott a szüleivel, gazdagon berendezett, ötszobás lakásban. Én mindennap, munka után hozzájuk siettem, és ők családtagként bántak velem. Egy nyári vasárnap bérautóval kirándultunk a Velencei tóhoz. Lubickoltunk a langyos vízben, és a kerti vendéglő asztalába belevéstem a lány nevét.

– Nem csinálunk nagy fölhajtást – törölte szalvétával száját az ember. – Csak a szűk családi kört hívjuk meg. A jövő héten házasodtok, gyerekek.

Szalmakalapját a homlokára tolta, és megcsókolt bennünket. És akkor a szülők előtt én is megcsókoltam a lányt.

Jövendő apósom akkor elmondta, hogy a Cserhát utcában kibérelt egy betonozott pincehelyiséget, és a gépek vásárlásánál szeretné, ha én is ott lennék. Én bólogattam, de a lányt néztem, barnára sült arcából világító zöld szemét, és Te, Rokon, én olyan boldog voltam, hogy most, mikor ezeket a sorokat írom, most sem találok jelzőt rá.

Hogy a házasságból nem lett semmi, igazán apró véletlenen múlt, ahogy Te akkor ingerülten mondtad: az én ostobaságomon. De azért leírom a történetét, talán ma már másként ítélkezel.

Másnap akkora csokor virágot vásároltam, mint egy kocsikerék. A lány nem volt otthon, az anyjával kiültünk az erkélyre beszélgetni. Már alkonyodott, mikor a kőpárkányon sorakozó muskátlik között megláttam őt egy kétszemélyes sportkocsiban. A sarkon álltak meg, a járda mellett. A sötétkék ruhás, csinos repülőtiszt, aki az autót vezette, kezet csókolt neki, és a lány a fal mellett sietős léptekkel elindult. Mikor kilépett hozzánk az erkélyre, kipirultan nevetett, és megcsókolt.

– Régen itt vagy?

Én fölálltam a nádszékről, úgy kérdeztem.

– Hol voltál?

– Fent az ötödik emeleten. Mártánál tanultunk – válaszolta, mert a kereskedelmi érettségire készült.

Nyitott tenyérrel ütöttem pofon. Olyat csattant, hogy a selyempincsi fölriadt, és álmosan áttotyogott a szobába.

Látod, Rokon, ilyen apróságon múlott, hogy nem lettem kizsákmányoló.

Anyám nem sokáig búsult, mert a halál elszólította. Abban az időben rákaptam az italra, noha Te többször figyelmeztettél, hogy ez ostobaság. Aztán levetted rólam segítő kezedet, és hosszú ideig nem találkoztunk…

Emlékszem, ezerkilencszáznegyvenöt tavaszán, egy verőfényes délelőtt megláttuk egymást a Nemzeti Színház előtt. Öleltél, csókoltál, mint akkor az emberek a rég nem látottakkal tették, és a Keszeynél leültünk egy pohár borra.

– Nem tudni, fiam, milyen világ jön, de okos ember óvatos… Most kell gyűjteni – kacsintottál rám, de ez engem nem érdekelt. Én tengerekről álmodtam, nagy, kék hegyekről, örök napsütésről.

Akkor gyümölcsfelvásárlással foglalkoztatok, utaztad a vidéket. Este meglátogattalak benneteket. A feleséged halk volt és udvarias, mint régen, és aranyban meg dollárban számoltátok a cseresznye meg a karalábé napi árfolyamát. Te a távolabbi terveidről beszéltél, úgy emlékszem, háromtonnás teherautót akartál vásárolni, és engem szerettél volna rá sofőrnek.

– Nem, ne számíts rám – mondtam akkor Neked. – Holnap a Tisza Kálmán térről a fiúk átszöknek a határon. Velük megyek…

Tízdollárost adtál nekem búcsúzóul, és megszorítottad a kezemet.

Én, Rokon, beutaztam egész Európát. Voltam szemetes Münchenben, Belgiumban bányász és Velencében is a két kezem tartott el. Zsákoltam hajón, mosogattam tányérokat, és ragasztottam gumikabátokat Párizsban. Sok mindent csináltam, míg ezerkilencszáznegyvennyolc tavaszán a rue de Berryben, a követség lehúzható ablakánál azt mondtuk mi öten a Tisza Kálmán térről: „Kérem szépen, haza akarunk menni.”

Furcsa betegség a honvágy, Rokon. Az ember nyugodtan ül a bistro teraszán, bámulja a Rivoli forgalmát, mikor az egyik fiú megszólal.

– Te, Pesten a srácok már kint fürdenek a Holt Dunán…

– Hadd fürödjenek! – förmed rá a többi, aztán belebámulnak a poharakba.

És mikor a magyar vagont megláttuk, nem csodálkoztam, hogy egyikünk végigcsókolta a feliratot:

 

MÁV HUNGARIA

 

Már három hete voltam itthon, mikor a Boráros téren szembetalálkoztunk, és elfordítottátok a fejeteket. Csodálkozva bámultam utánatok. Feleséged igen egyszerűen volt öltözve, Te nyakkendő nélkül, kopott ballonban, és nagy, hullámos hajad helyén tüskefrizura virított. De hát akkor én még ezt nem értettem.

Teltek az esztendők, és őszintén szólva, Rokon, azt is elfelejtettem, hogy a világon vagytok. A Mechanikában dolgoztam, a Déry utcában albérletben laktam, udvaroltam a lányoknak, és ha jó hónapom volt, hát megittam egy-két liter bort.

Fél éve annak, hogy az éjjel-nappal közértben éppen cigarettát vásároltam, mikor megfogtad a karomat. Meglepődtem, és mikor megcsókoltál, meg is hatódtam, mert én szerettelek Téged.

– Elkerülsz bennünket! – korholtál, míg karonfogva baktattunk a lámpafényes Körúton. – Pedig tudtommal nem vagyunk haragban.

A Rákóczi térnél elbúcsúztam Tőled, és megígértem, hogy másnap este meglátogatlak benneteket. Akkor, szokásod szerint, keményen kezet szorítottál velem.

A csengetésre Te nyitottál ajtót, és megcsókoltál, utoljára. De akkor, ott a barátságos előszobában még ezt nem tudtuk.

A lakásodban, enyhén szólva, meglepődtem. A zongora fölött vezető politikusok kerámia plakettjei néztek rám, az íróasztalon Sztálin nagy mellszobra gipszből, és mindenütt, szerte a szobában ideológiai könyvek. Te álltál a vastag perzsaszőnyegen, kezedben a Szabad Néppel, teljes vértezetben, kihívó tekintettel, a vitára kész harcos testtartásával, és figyeltél éberen. És akkor megláttam a parkettán heverni a XX. kongresszusról kiadott brosúrát.

Ó, Te, Rokon elvtárs, csókok atyamestere, Te okos, Te óvatos, Te…

Bocsáss meg, hogy elnevettem magam, belátom, neveletlenség volt.

Később a feleséged megjött, és hideg vacsorát tálalt. Halk volt, udvarias, és szelíd mosollyal ilyeneket mondott:

– De szép lehet esztergályozni… Olyannak képzelem, ahogy reggel a géphez állsz, mint a menyasszonyt, akit oltár elé vezetnek…

– Nyavalyát – mondtam gyorsan, mert attól tartottam, hogy megtapsoltok. – Hajnalban agyontaposnak a villamoson, az öltöző hideg, mint a jégverem, aztán veszekedés a részlegvezetővel, a szerszámkiadóval, anyagmozgatóval. Szóval, ez a menyasszony história nem stimmel egészen…

Akkor megláttam az arcodon: bánod, mint a kutya, aki hatot kölykezett, hogy beengedtél otthonodba.

És szót kértél, Rokon elvtárs.

– Gyorsan felejtesz, hogy éltünk azelőtt… A szocializmusba nem lehet kényelmes luxusvonaton utazni. Azért küzdenünk kell, fiam.

És néztetek rám, és én lehajtottam a fejemet.

Elmondtad, hogy kereskedelmi vonalon dolgozol mint osztályvezető. A feleséged valahol a Szövosznál adminisztrátor, és most hathónapos iskolába jár. Azt hiszem, nem történt volna semmi baj, ha a szomszédból nem toppant volna be a házbizalmi.

– Az unokaöcsém – mutattál be, és szerényen hozzátetted – sztahanovista esztergályos.

Te, Rokon, olyan szépen néztél rám, hogy én erre nem szóltam semmit.

A házbizalmi vasmunkás volt, és perceken belül már benne voltunk a szakmai vitában. Sajnos, nem voltam elég politikus, elragadott a vita heve, és a tragikus mondatot így kezdtem:

– Ide hallgasson, szakikám! Én Párizsban dolgoztam egy padon…

Elsápadtatok. A szaki nem vette észre, mert noszogatott.

– Na, mi volt azzal a paddal?

De ti, mint a nyúl, ha váratlanul reflektorfénybe kerül, dermedten bámultatok rám, és én akkor úgy megsajnáltalak benneteket, hogy a karórámra nézve, sebesen elbúcsúztam. Az ajtóig kísértél, Rokon elvtárs, de én úgy siettem, hogy nem tudtunk kezet fogni.

De látod, furcsa az élet.

Vihar támadt, korhadt gyökerű fákat szakított, tótágast buktak a rikoltozó reklámoszlopok, és fütyült, káderezett az októberi szél.

Tegnap hallottam: Párizsban vagytok.

Nos, Rokon elvtárs, most, mielőtt örökre elbúcsúzom Tőled, és megköszönöm mindazt, amit értem tettél, szeretném rendezni az adósságomat.

Te adtál egyszer tíz dollárt világ körüli utazásomhoz. Ennek fejében címet kapsz tőlem. Eredj el a rue de Jeuner 84-be, s hivatkozz rám bátran, abban a műhelyben sok pénzt kerestem. Meglátod, monsieur Chachignon derék ember, markold meg nyugodtan a vasalót, dolgozhatsz nála hetenként száz órát is.

Ha pedig az ittfelejtett olvasmányaidat kérnéd, én – für alle Fälle – velük együtt az Üdvhadsereg címét is készségesen utánad küldöm.

És annak reményében, hogy kvittek vagyunk, őszinte szívvel kívánok sok szerencsét ez új élethez.