Etűd II.

Párizst este ismerték meg. Álltak sokáig a Gare de l’Est előtt, megilletődötten és tanácstalanul, mint a gyerekek, kiket szüleik egy nyári estén ottfelejtettek valahol a vurstliban. Azután sokáig kószáltak az alvó utcákon, míg kibukkantak a Place Pigalle-ra. A mulatók fölött transzparensek ugráltak, a Gaumont Palace-ból áradó nép zsivajogva hozta magával a mozi izgalmát, a lámpa alatt szpáhitiszt alkudozott egy szép arcú lánnyal. A tiszt kárminköpennyel borított vállán apró majom gubbasztott, és mogyoró burkával mérgesen dobálta a járókelőket. Ők a Lamarcot keresték, míg azután egy vasutas megmutatta az irányt. Szája csücskébe ragasztott cigaretta mellől, egyetlen szó nélkül távoli lépcsősor felé mutatott.

Gázlámpák sorfalánál kapaszkodtak mind följebb a Montmartre oldalában, de a rengeteg lépcső nem akart elfogyni, azt hitték már, kimennek a világból.

– Ha az utolsón majd Szent Péter áll egy barom nagy kulccsal – mondta Zimonyi –, egyáltalán nem fogok meglepődni.

De meglepődött. A tetőn pelerines rendőrök nyüzsögtek, forogtak, emeletes épületből toprongyos alakokat tereltek gumibotokkal egy rabomobil tátott szájába. Ők egy bokor mögül figyelték a lármát, melyet a szedett-vedett népség csapott.

– Razzia – mondta szakértelemmel Rósz. – Otthon csöndesebben csinálják. – Azután a rendőrautó éles szirénaszóval elrobogott, és hatalmas csönd lett.

– Kétszer nem jönnek egy éjszaka – szólalt meg Rósz. – Muszáj valamit aludnunk.

A bokrokból csavargók bújtak elő, kényelmes léptekkel elindultak a kőház felé, melynek homlokzatán márványtábla állt: Armée de Salut. Ők is odamentek. Az ajtóban Taniszter döbbenten megállt.

– Jézusom…

A mennyezeten csupasz dróton, egyetlen villanykörte égett, a helyiségben penetráns bűz áradt. A padlóra terített szalmazsákokon koldusok aludtak, a kecskelábú asztalon mocskos arabok csapkodták a kártyát. A sarokban részeg nő káromkodott valami cifra, pergő nyelven, míg valaki hozzá nem vágott egy rossz cipőt. Lépésnyire tőlük a falhoz támaszkodva egy férfi rajzolt.

– Pestiek? – kérdezte.

Boldogan felelték a magyar szóra:

– Pestiek, persze hogy pestiek. A Tisza Kálmán térről.

A törött ablakon benézett a virradat. A férfi meglátta, és nem törődve semmivel, kiszaladt az ajtón.

Kint, a tető peremén megállt. A fákon halványkék volt már a harmat, nagyon messze citromszínű az ég. A férfi cigányos arcából elővillant egészséges foga, hosszan, szerelmesen nézte a lábuk előtt heverő kőrengeteget. Ködökben füstölgött Párizs. Csöndes áhítattal szólalt meg:

– Az igazi hajnal. Látják, az ott a Szajna… – mutatta vékony karjával – ott meg a Tour Eiffel. Az a két lecsapott torony a szigeten a Notre-Dame. Barátaim, ez Párizs… őrült álmok és lopott szobrok kegyetlen városa.

– Régen él itt? – kérdezte Rósz.

– Az idők kezdetétől.

– És mivel foglalkozik?

A férfi rádobta koplalástól lázas tekintetét, és látta a fiú arcán a mosolyt.

– E törpe golyóbison lézengő ostobák között én vagyok a Művész – felelte gőggel. – Freud barátja, a nagy Daumier örököse. – Hóna alá szorította mappáját, és szép tartással elindult a sikátorok felé. Taniszter megfogta a karját.

– Művész úr? – kérdezte. – Művész úr nem tud nekünk valami szállást?

A férfi nézte az ijedt, szemüveges fiút. Szomorúan elmosolyodott. Majd hanyatt feküdt a harmatos füvön, egy bokor tövében, feje alá tette a mappát. Csöndesen nevetett.

– Aludjanak nálam.

Rósz helyet keresett magának, letette a hátizsákját.

– Ne marháskodj! – mondta ingerülten Zimonyi. – Munkát kell találni.

– Azért nem érdemes úgy sietni – nevetett a Művész. – Míg a koporsó födelét magára nem szögezik, addig egyfolytában csak dolgozni fog. Sajnos, szegénykém, maga az a fajta.

– Apám sem volt koldus – felelte Zimonyi. – Sem művész.

A Művész fanyar mosollyal nézett az arcába. Hallgatott egy percig.

– Fog még koldulni, büszke kis emberem. Majd ha az utcán táncoló nép nevetve odábblöki, talán a Notre-Dame-ban, éjfélkor, ha búg az orgona. Nem tudom… No, csak menjenek… és ha nagyon árva lesz, ha egyetlen jó szót akar majd koldulni ebben a városban, akkor visszajöhet. Én megvigasztalom.

Még aznap találtak munkát. Két háznyira a Folies Bergère-től egy nyitott ablaksor alatt Taniszter hirtelen megállt.

– Halljátok? – fülelte a gépek zümmögését. – Szabóság.

– Eredj! – mondta Zimonyi. – Megvárunk.

Tízezer frank előleggel lépett ki a kapun. Izgatottan.

– Reggel te is jössz – mondta Zimonyinak. – Mert erős embert is keresnek.

Taniszter nehezen bírta a hatalmas iramot, az állandó túlórát. Ha fölállt a géptől, gyulladt szemét alig tudta nyitva tartani, arca zöld volt, remegett a lába. Zimonyi összeszorított foggal, atlétatrikóban emelgette, csapkodta a hétkilós vasalót, hetenként nemegyszer száz órán át is.

– Csak szorgalmasan – nevettek a franciák délután, amikor hazamentek. – Ősszel megveszitek a metrót, és mi karácsonyig ingyen utazunk.

Ősszel, szombaton este, fáradtan ment haza Zimonyi, alig vonszolta föl magát a lépcsőkön a negyedik emeletre. Rósz otthon volt, az ágy szélén ült, harisnyát stoppolt.

– Megfogtam az Isten lábát – mondta. – A rue de Charonne-ban lakik egy francia asszony, potya vacsorákat ad. Azt mondta, hívhatom a barátaimat is.

Zimonyi lehúzta az ingét, a mosdóhoz ment.

– Utállak, mint a bűnt – nyitotta ki a csapot. – Meg az asszonyodat is a potya vacsorájával. Mondd meg neki. Utálom az egész életet.

Tarkójára csorgatta a hideg vizet, lekergette az ágyról Rószt, ledőlt, és már aludt is.

Arra ébredt, hogy kopogtatnak.

– Tessék! – szólt álmosan, de nem nyitotta ki a szemét.

– Ó, pardon! – hökkent meg az ajtóban egy elegáns nő, elfordította furcsa tornyú frizurával díszített fejét. Zimonyi magára húzta a takarót, és fölkönyökölt.

– Ön eltévesztette az emeletet – mondta. – A bokszoló pontosan fölöttem lakik.

– Én magához jöttem, Monsieur Zimonyi. Remélem, kialudta magát?

– Én is remélem – megnézte a nikkel ébresztőt, két órát mutatott. – Elárulná, mit óhajt tőlem?

Az asszony bólintott.

– Vasárnap itt ebédelek mindig a rue de Turenne-ben a szüleimnél, gondoltam, magát is meglátogatom.

– Ez kedves… Tehát most meg vagyok látogatva.

– Eddig úgy hittem, Monsieur, hogy a magyarok példásan udvariasak.

– El ne higgye – legyintett Zimonyi. – Egész héten lovagolunk, vasárnap már arra sincs erőnk, hogy megegyük a nyers húst.

Az asszony nevetett.

– A barátja tegnap sok bort ivott, még a kezemet is megkérte. Azt mondta, hogy maga utál engem. Nevettünk, de ő ezt a leghatározottabban állította, kijelentette, hogy maga becsületes, és soha nem hazudik. Hát eljöttem most ezt megkérdezni egy becsületes embertől.

Zimonyi cigarettára gyújtott.

– Mindenkinek megvan a maga keresztje – mondta. – Én a barátomat cipelem. Ostobaság. Tegnap fáradt voltam, ingerült, ő meg lelkendezett valami potya vacsoráról. De én ezt nem magára értettem, hiszen nem is ismerem.

– Egész délután ágyban akar maradni? – kérdezte az asszony.

– Nem is rossz ötlet.

– Gondoltam, meginnánk valahol egy Raffaelt.

Zimonyi fáradtan beletúrt a hajába. Elmosolyodott.

– Ha megígéri, hogy nem fog vigasztalni.

– Ne féljen tőlem – nézte őt az asszony –, egy óra múlva elbocsátom. Egyetlen vigasztaló szó nélkül.

 

Kemény tél jött. Csípős szél söpörte Párizst, a metróállomások rácsozatán már talpalatnyi melegért veszekedtek a koldusok, amikor az első levél megérkezett otthonról.

A sarokban hangulatos karácsonyfa állt, az asszony megkoccintott rajta egy parányi harangot.

– Monsieur, mindjárt itt a Jézuska – nevetett. – Ma este illetlenség meztelen nőket bámulni.

Zimonyi sötét öltönyben, vakító ingben, ezüst nyakkendővel ült az asztalnál. Behajtotta a magazint, odament az asszonyhoz, megcsókolta.

– Ilyen szép karácsonyfát még sohasem láttam, pedig otthon nekem tízméteres volt.

– Hát az meg hogyan lehet?

– Mert a téren állították föl a szegényeknek.

– És földíszítették?

– Föl bizony! Apró villanykörtékkel.

Kint csöngettek. Az asszony az előszobába ment, és egy levéllel tért vissza.

– Postád van, Etienne! – szólt mosolyogva. – Eszébe jutottál egy budapesti kislánynak.

Rövid volt a levél, Zimonyi letette az asztalra.

– Meghalt az anyám – mondta. Cigarettára gyújtott. – Két sor, géppel… mint egy báli meghívó. Eltemettük folyó hó negyedikén, üdvözöllek, bátyád.

A heverőre ült, kerek, üveglapú asztalka mellé.

– Mindig dicsekedett, hogy mekkora cukorrépa terem náluk – szólt tűnődőn. – Fegyverneki volt, beszélt tótul is. Már iskolába jártunk, akkor derült ki, hogy nem tud sem írni, sem olvasni. Mi meg csúfoltuk érte.

– Elmegyek veled a templomba – mondta félénken az asszony. – Gyertyát gyújtunk.

Zimonyi tekintete messze járt, határokon is túl.

– Megpofozná érte az angyalokat – mosolygott furcsán. – Spórolós lelke volt szegénynek.

Márványkockára erősített üveggömböt emelt föl, melynek közepébe a Tour Eiffelt zárták. Lassan megfordította, a gömbben hullani kezdett a hó.

– Nálunk karácsonykor fehér a város. Egész éjjel csikorogtak a hólapátolók.

– Etienne… tavasszal megvesszük a házat.

– Szeretem a tavaszt. Tavasszal zöld a tér, és kinyílik az orgona a homokosláda mögött. – Halkan nevetett. – A csőszök meg fütyörésznek.

Az asszony a tükörhöz ment, riadtan bámulta magát, tétova ujjakkal igazított a haján. Zimonyi felé fordult, mozdulatlanul állt arannyal hímzett, fekete ruhájában, csuklóját szép művű karperec fonta körül.

– Etienne – próbált mosolyogni. – Etienne, szebb vagyok, mint a tér?

Zimonyi sokáig nézte őt, mint aki álomból ébredt.

– Szép vagy – mondta. És lehajtotta a fejét.

Az asszony elékuporodott a tükrös linóleumra, arcát a fiúra emelte.

– Én szeretlek tégedet – tagolta magyarul. – Pista az enyém, Yvonne boldog vagyok.

Zimonyi megcsókolta a haját.

– Hol tanultad ezt?

Az asszony franciára váltotta a szót.

– Rósz megtanít magyarul.

– Minek az neked?

– Talán akkor nem lesz honvágyad.

– Nekem már nem lesz honvágyam…

Az asszony hallgatott egy percig.

– Ma éjjel imádkozni akarok egy gyerekért… ne menjek egyedül, Etienne…

– Nem, Yvonne. Ma éjjel elmegyek veled akár az Istenhez is – mondta csöndesen, szomorúan.

A Notre-Dame-ban Krisztus megfeszített teste alatt hóhajú pap térdepelt, lila ruháját súlyos drágakövekkel verték ki, körülötte kétoldalt fehér csipkébe öltözött, kipirult arcú gyerekek énekeltek. Zengő hangjuk fölszállt az évszázados boltívek között, áhítattal töltötték meg a komor csarnokot. Ők az oldalhajó szögletébe húzódtak. Az asszony az oltár előtt térdepelt, imádkozott. Zimonyi mellette állt, hátát az oszlopnak támasztotta, tűnődő arccal nézte őt. Amikor keresztet vetett, lehajolt érte, fölsegítette. Az asszony elmosolyodott, elindultak szótlanul a kockás kövezeten a kijárat felé.

A Notre-Dame előtt emberek kavarogtak, nevettek, boldog ünnepeket kívántak lármásan egymásnak. Zimonyi megfogta az asszony kezét a hullámzó tömegben. A gázláng fényében alacsony termetű, idősebb férfi ugrott eléjük. Barna, háromnegyedes kabátot viselt prémgallérral, laza, élénkpiros sálat, fekete svájcisapkát. Arca ráncos volt, cipőgombszemét a fiúra sütötte. Két karját, mint a rugósbabák, feldobta az égre.

– Yvonne! – kiáltotta. Átkarolta, nagy nevetéssel odábbcipelte. – Ide nézzetek, kit hoztam!

Az asszonyt átölelte a család, a tömeg, a zsivaj. Csókolták, a kezét szorongatták, kacagtak, ő pedig forgolódott közöttük, hangosan, vidáman nevetett, boldog ünnepet kívánt. Azután ijedten a templom felé fordult.

– Etienne! – kiáltotta.

Lábhegyre állt, félretolta apját, testvérét. De az üvegdobozba zárt gázégő alatt már nem állt senki, csak a hó zuhogott.