Párizsi emlékA szakszervezetek megbízottai másfél hónapja alkudoztak a gyár vezetőivel. Ha kihirdetik a sztrájkot, megtakarított pénzem talán két-három napra elég. Ez nyugtalanított. Szombaton az a hír járta: megegyeznek. Hétfőn hajnalban a Metrón hallottam: mégsem sikerült. Reggel a szakszervezet vezetői a minisztériumba mentek. Nem fogadták őket. Alig egy óra múlva a Renault-gyár összes részlegében szünetelt a munka. A kapukat bezárták a rendőrök. Letakarítottam a gépemet, kiballagtam a mosdóba. A zuhany alatt egy présmunkás az igazgatóságot szidta. Hangosan, jókedvűen. Az emberek mosolyogtak. Tekintetük kihegyesedett. Az udvaron sütött a tavaszi nap. Egy vállas, fiatal igazgató lejött beszélni a munkásokkal. A bádoggal fedett kerékpárgarázs előtt, a vita hevében meglökött egy esztergályost. – Ez nem való, monsieur Velger – mondta fogatlan szájával a vén Pierre. – Tiltja a francia etikett. Monsieur Velger erős ember volt. Négyen alig tudták ráültetni a drótból font papírgyűjtő kosárra. Meggyújtották alatta a hulladékot. A rendőrök kergették szét az embereket. Azután nem bántottak senkit. Komor arccal járkáltak az udvaron. Gumibotjaikat markolászták. A motozófülkék előtt zsemlyeszínű kutyával szórakoztak a munkások. – Diki, hopp! – kiáltották. – Ugrik az igazgató! A kutya fölugrott a levegőbe, azután játékosan hempergett a betonon. A bélyegzőórák mellett leültem a lépcsőre. Szívtam a cigarettákat. Az excenterműhely udvarán forradalmi indulókat énekeltek a lányok. – Sok az agitátor – szólt mellettem egy rendőrtiszt. A társa bólintott. Tekintetét körbefuttatta a nyugtalan tömegen, majd sokáig nézett engem. Elvittem arcáról a szememet. A magas kémények fölött úszó felhőcsoportot néztem. Akkor továbbmentek. Később a vén Pierre és még vagy tíz bizalmi a rendőrtiszthez ment. Kérték, hogy engedjék haza a munkásokat. A rendőrtiszt udvarias volt. – Nem tehetem – mondta. – Ha parancs érkezik, azonnal megnyitom a kapukat. Egy takarítóasszony szitkozódni kezdett, rázta a rácsot. A közelben álló emberek odasereglettek. Vad kiabálás kezdődött. A riadóautókról rendőrök ugráltak le. Felsorakoztak a kapu előtt. Rövid vezényszóra levették vállukról a karabélyt. A munkások szitkozódva hátráltak vissza az udvarra. Azután megszólaltak a hangszórók. Kértek mindenkit, vegyék föl a munkát. A munkások zúgni kezdtek. Néhány kődarab betörte a rádiószoba üvegablakát. Egy nyurga tömítéskészítő tűzoltólétrát támasztott az igazgatósági épület homlokzatához, fölkúszott rajta. Vörös zászlót szúrt a tartócsőbe. Emlékszem az arcára. Néhány órával később mellettem halt meg. Alig száz méternyire a Diadalívtől. De akkor még nem gondolt erre senki. Rendőrosztagok érkeztek a kapuk elé. Megerősítették a láncot. – Baj lesz – mondtam Pierre-nek. – Nem lesz baj – felelte az öreg. – Ma egymillió ember tüntet Párizsban. Mink is ott leszünk. – Ha elfognak – válaszoltam idegesen –, kiutasítanak Franciaországból. – Megtörténhet – bólintott az öreg. Meggyújtotta a szája csücskén lógó cigarettát. – Az is, hogy ülünk egy-két hónapot. – De hát ez nevetséges! – mondtam. – Miért nem dolgozunk? Különben sem vagyok kommunista! Pierre föltápászkodott mellőlem, leporolta a nadrágját. – Majd elmondod a rendőröknek – mosolygott furcsán. – Mondd el, hogy nem politizálsz, és elegendőnek tartod a béredet. Avval otthagyott. Hír érkezett. A C-kapunál megtámadták a munkások a rendőröket. A rendőrség fegyvert használ. Nem volt igaz. Pierre telefonon beszélt az öntőműhely párttitkárával. A tüntetés egy óra múlva kezdődik. A rendőrfőnök ígéretet tett, hogy megnyitja a kapukat. Az öntőmunkások fegyelmezetten várakoztak. A városban általános a sztrájk. Bezárták az üzleteket is. Pierre fölment a rádiószobába. Hangszórón át beszélt a nyugtalankodó emberekhez. Nehéz volt őket csillapítani. Zászlókat bontottak. Vörös selyemzászlókat. Az irodák előtt a trikolórt, középen a lotaringiai kettőskereszttel. A szerelőcsarnokban hangosan énekelték az Internacionálét. Az irodák bejáróinál, végig a lépcsőkön, a Marseillaise-t. A zsemlyeszínű kutya fáradtan hevert a bélyegzőóra tövében. – Diki, hopp! – kiáltották a fiatal munkáslányok. Nevettek. – Ugrik az igazgató! Hopp, burzsuj! A kutya rágcsálta a kockacukrot. Fényes szemmel lihegett, mint aki már megtette a kötelességét. Később a rendőrtiszt a kapuhoz kérette a szakszervezeti titkárokat. Amint kiléptek a kapun, letartóztatta őket. Pierre fölemelt kézzel intett nyugalmat a kapu környékén álló munkásoknak. Odament a tiszthez. – Maga kicsoda? – kérdezte a tiszt. – A Kommunista Párt alapszervi titkára vagyok. – Melyik részlegnél? – A IX. számú forgácsolóban. Pierre-t az autóba tuszkolták. A vasrácson át láttam. Megbolydult a tömeg. Egy lány tüzet dobott a paraffinoskádakba. Fekete füst csapott az égre. Az emberek ládaszám hordták a bronzperselyeket, elkészült csapágyakat. Záporként zúdították a rendőrökre. Egy megvadult sofőr súlyos vontatókocsival a kapunak rohant. Könnyű páncélkocsik érkeztek. Csendőralakulatok. A szerszámkiadó üvegezett irodájába menekültem. – Minek ez a szörnyűség? – kérdeztem. – A végén agyonlőnek mindannyiunkat. Dolgozni kell. Ez a munkás sorsa. A sovány, ráncos képű szerszámkiadó egy mikrométerrel játszott. Nyugodt ujjakkal csavargatta. – A tiszt még fiatal, ostobaságot csinált – válaszolta. – Nemsokára visszahozzák a vezetőket. A tömeg már az utcán van. Félnek. Így is történt. A vezetőket személyautón hozták be az udvar közepére. Pierre beszélt. Néma csöndben hallgatták. Pár szóval kérte őket, ne üljenek föl a provokátoroknak. – A C-kapunál elindultak az elvtársak – mondta. – A víztorony mögött csatlakozunk hozzájuk. A szerszámkiadó ajtajában hallgattam őt. Mikor befejezte a beszédét, intett nekem. Úgy tettem, mint aki nem látja. Akkor odajött, megfogta a karomat. – Velünk jössz – mosolygott. Ingattam a fejemet. – Nem kockáztatom a bőrömet – válaszoltam. – A tartózkodási engedélyemre azt írták, nem vehetek részt semmiféle tüntetésen. Az arcomat fürkészte. – Nem bújhatsz el – szólt azután. – A nélkülözés mindenütt fölkeres. Patkányt is láttam már éhezni. Egyetlen szó nélkül hagytam ott. Rendőrök állítottak meg a kapunál. – Csak a csoporttal együtt mehet – mondták. – A kijelölt útvonalon. Nem lehet összegabalyítani a rendet. Velük mentem. Jobbról-balról asszonyok karoltak belém. Ez idegesített. A víztoronynál csatlakoztunk az öntöde munkásaihoz. Lassú menetben, hangos nótázással vonultunk a rendőrsorfal között a város felé. Nem laktam messze a Bastille-tól. Mikor áthaladtunk a téren, és bekanyarodtunk a rue de Rivolira, elhatároztam, hogy a St. Paul-templomnál búcsút mondok a kiabáló tömegnek. Mert akkor már kiabáltak. A kormányt szidták, az alacsony béreket, az állandóan növekvő árakat. A sütőmunkások péklapátokat cipeltek a vállukon. – Sovány kakas a gall kakas! – kiáltozták kórusban. – Urak híznak a francia búzán! Az én csoportom a rendőröket gúnyolta. Coca-cola-legényeknek, vastag nyakú zsoldosoknak nevezte őket. A rendőrök mozdulatlanul álltak. Rövid géppisztoly csillant pelerinük alatt. St. Paul kéttornyú temploma előtt léptem ki a sorból. A gyümölcsárusok bezárt bódéi felé indultam. Még a járda előtt egy acélsisakos tiszt ragadta meg a vállamat. – Itt lakom a rue Dormaisonne-ban – mondtam ijedten. – Nem lázítunk! Maradj csak a szemünk előtt – mutatta fogát a tiszt, mint harapni készülő farkas. Visszakergetett. Pierre mellé kerültem. Zászlót adott a kezembe. Nem mertem tiltakozni. Megmarkoltam a hosszú rudat. A boulevard Sebastopolon katonák álltak sorfalat. Piros képű parasztfiúk. Nevetgéltek. Láthatóan tetszett nekik a fölvonulás. A Champs Élysées-n kárminköpenyes szpáhilovasok adták az őrséget. Kezükben meztelen kard. Ahogy közeledtünk az Étoile-hoz, mind sűrűbben láttam páncélautókat. A gépfegyvereknél rohamcsendőrök ültek. Átadtam a vörös zászlót egy esztergályosnak. – Nehéz már – magyaráztam. Pierre hallgatott. A sugárút végén rádióskocsi várt bennünket. Megszólalt a hangszóró: a belügyminiszter egyetlen pártnak sem engedélyezi a beszédek megtartását. A munkások térjenek otthonaikba. A tömeg, csattogó zászlók alatt, beözönlött a térre. A Diadalív szigetként emelkedett fölöttünk. Valahol egy csoport énekelni kezdett. Néhány pillanat múlva mindenütt zengett az Internacionálé. Máig sem tudom, hogyan kezdődött a verekedés. Villanó kardokra emlékszem. Vérre. Füstbombákra. Égő páncélautókra. Puskatusok reccsenésére. Meg tűzoltókra. Megalázó emlék. Ezer és ezer tűzoltó vastag sugárban lőtte ránk a vizet. Sárosan hemperegtünk a betonon. Hátunkon csizmák tapostak. Dolgozott a gumibot. A rabomobilok tátott szája nyelte a munkásokat. Sötét volt – mikor egy mellékutcában megálltunk Pierre-rel. Megsimította csapzott, ősz haját. A gázláng fényénél láttam, vérzik a feje. Egy kapu alól emberek figyelmeztettek: vigyázzunk, igazoltatnak a városban. Hívtak a lakásukba, szárítkozzunk meg. Mentem volna, fáztam nagyon, de Pierre azt felelte: köszöni, nem lakik messzire. Otthon már nyugtalankodnak. Fönt a sarkon kerékpáros rendőrök álltak. Ellenkező irányba indultunk. Zegzugos utcákon vezetett Pierre. Ismerte a környéket. – Nálam alszol – mondta. – Ma nem jutsz el a lakásodig. A város szélén lakott, hatalmas autóbuszgarázs mellett. Szobájuk ablaka temetőre nyílott. Felesége, testes öregasszony, mosdóvizet készített. Zöld flanellpongyolában ültem az asztalhoz vacsorázni. – Elkészítettem a csomagot – mondta Pierre-nek. – Kint van a konyhában. Pierre bólintott. Vörös bort ittunk. Jó bor volt, a második pohár után éreztem a fejemben. – Én jó munkás vagyok – mondtam. – Mindig megálltam a helyemet. Pesten a Fuchs-gyárban dolgoztam. Fuchs úr bandzsa ember volt, furcsán tartotta a fejét. Egyszer pofonütött egy hegesztőt. De engem szeretett. Többször kezet fogott velem. – És a munkások? – kérdezte az öregasszony. – Azok is szerették? Gondolkoztam. – Nem sokat beszélgettünk – mondtam azután. – Nem is igen akadt erre idő. Egyszer kigyulladt a kisraktár. Mindenki futott az utcára. Fölborították a portást is. Két gázzal töltött palack volt bent. Kicipeltem őket. Akkor azt mondta nekem egy műszerész: jó véred van, kár érted. Fuchs úr tíz pengőt adott. – Hány órát dolgoztatok egy héten? – kérdezte Pierre. – Fene tudja – válaszoltam. – Az mindig a megrendelésektől függött. Néha száz órát is. Én szerettem a műhelyt. Télen jó meleg volt. Később egy férfi érkezett. Megismertem őt, az ablak melletti soron dolgozott. Gyalugépen. Kezet fogtunk. Ivott egy pohár bort, majd az ablaknál csöndesen beszélgettek Pierre-rel. Azután elment. – Mire való a sztrájk? – kérdeztem akkor. – Katonák, csendőrök ellen. Tűzoltók ellen. Holnap úgyis dolgozunk. Vagy holnapután. Míg ránk nem verik a koporsó födelét. Az öregasszony leszedte a tányérokat, kiment a konyhába. Pierre bort töltött. – Valamikor régen – szólalt meg – minden vasárnap kisétáltam a Marne partjára. Festettem. Hogy tehetségem nem volt, azt hozzáértő emberek mondták. Szerettem a vizet, a fákat. Egyszer festettem csak embert. Azon a széken ült, ahol most te. Rossz kép, de megmutatnám neked. Nem várta a válaszomat. Az egyik fiókból arcképet húzott elő. Láttam, a tehetségét illetően nem túlzott Pierre. Vízfestékkel festett, harminc év körüli férfifej nézett rám. Fáradtnak látszott, de ez talán csak Pierre bűne volt. A kis bajusz is furcsán ült a helyén. De, érdekes módon, ennek a dilettáns képnek erős szuggesztivitása volt. A modell tisztasága áttört rajta. A homlok és a szemek éltek. Tiszta szeme volt. Kék. Föltűnően magas homloka. Kérdőn néztem Pierre-re. – Ezt az embert Magyarországon halálra ítélték – mondta Pierre. – A Tanácsköztársaság bukása után. Fiedler Rezsőnek hívták. – Politizált? – kérdeztem. Pierre elmosolyodott. – Sohasem szerették a főnökei – mondta csöndesen. – A forradalom előtt a Lipták-gyárban dolgozott. Háborúellenes propagandát fejtett ki. Vele Lipták úr nem fogott kezet. A katonai parancsnokság a frontra küldte. Több ezer munkás sztrájkolt, míg visszahozták a gyárba. Főbizalmivá választották. Elsőként csatlakozott a gyár munkásaival a forradalomhoz. – Mi volt a szakmája? – Esztergályos – mondta Pierre. – Egymás mellett dolgoztunk a Renault-ban. Többet tudott egy mérnöknél. – Te ismerted őt már a Tanácsköztársaság idején is? – csodálkoztam. – Nem jártam soha Magyarországon – felelte Pierre. – Amit a múltjáról tudok, apró mozaikkockák. Ideszakadt honfitársai mesélték. Kintről motorzúgás hallatszott. Pierre a sublód fiókjába tette a képet. A felesége bejött a konyhából. – Csak egy autóbusz volt – mondta. – Jönnek már a garázsba. Ideadta megszáradt ruhámat. Átöltöztem. Pierre visszaült az asztalhoz. – Az életéből egyetlen epizód – folytatta Pierre – sokáig legendaként járt honfitársai között. Elmondanám neked. Az öregasszony bort töltött a poharakba. Koccintottunk. – A Tanácsköztársaság idején történt – kezdte csöndes szóval. – A katonák özönlöttek a frontokról. Élelem kevés volt. A román csapatok megtámadták az országot. Fiedler Rezsőt bízták meg a védelem szervezésével. A belső reakció lapult, suttogva uszított az utcákon.
Még alig virradt, a Képíró utca sarkán már hosszú sorban álltak az asszonyok. A macskaköves járdára tették üres kosaraikat, s hogy teljék az idő, beszélgettek. A pék üzlete zárva volt. Egy fejkendős nő azzal dicsekedett, hogy a kisfiát szanatóriumba vitték. – És magát nem? – kérdezte a mellette álló asszony. – Elég veszettül köhög! – Visznek engem is – válaszolt a fejkendős. – Megígérték. Csak hát kevés a szanatórium. És sokan köhögünk. Az asszonyok bólogattak. Egy szövőlány a vőlegényéről mesélt. – Szép ember – mondta –, vállas. Fekete, mint a korom. – Mit beszélsz! – nevetett a szomszédja. – Kopasz, mint a tök! Mindenki nevetett. – A tífusztól – magyarázta zavartan a szövőlány. – De a szeme a régi. Az fekete. – Mikor házasodtok? – érdeklődött egy idősebb asszony. – Most elment a Vörös Hadseregbe – felelte a lány. – Ha kiverték a románokat, hazajön. Akkor házat építünk. A bátyám kőműves, ő meg ács. Topogtak az asszonyok, beszélgettek. Később egy kerékpáros férfi állt meg a járda szegélyénél. Cigarettára gyújtott. – A Szovjet Házban pezsgőznek – mondta keserűen –, ti meg sorba álltok egy kiló ragacsos kenyérért. Azzal már karikázott is tovább. Elhallgattak az asszonyok. A szövőlány azt mondta: hazugság. Később megzörgették a péküzlet ajtaját. – Hé, elvtárs! – kiáltoztak. – Mi lesz a kenyérrel! A pék azt válaszolta, nincsen kenyér. Nem érkezett meg a liszt, nem sütöttek. – Talán majd délután. Szitkozódtak az asszonyok. Azután átmentek a szomszéd utcába. Ott is hosszú sor várakozott. A pék osztotta a kenyeret. Talán ha ötven asszonynak jutott. – Nincs több! – sajnálkozott a pék. – Kevés lisztet kaptunk. Lehúzta a rolót. Zúgni kezdtek az asszonyok. – A Szovjet Házban pezsgőznek – mondta a fejkendős, tüdőbeteg nő. – Mink meg éhezünk! Megmondta a kerékpáros! Egy sovány asszony fölkapta a fejét. – Itt is járt! – kiáltotta. – A macájukat fürdetik! Bordélyházat tartanak! A kölkeim meg sírnak a kenyérért! A szövőlány csillapította őket. – Délután osztanak – mondta. – Jut majd mindenkinek. – A prolinak semmi sem jut! – veszekedett egy házmesterné. – Csak puskagolyó! Mindig csak a puskagolyó! A vőlegényed is megkapja! A Szovjet Házban meg kalácsot esznek a ringyók! Vak láz kapta el őket. Talán háromszázan lehettek. – Menjünk a Szovjet Házhoz! – kiabálták. – Köpjünk a szemük közé! Egymást izgatva indultak át a városon. Az üzletek előtt várakozó asszonyok csatlakoztak a tüntető csoporthoz. A Szovjet Ház a Duna partján volt. Háborgó folyamként érkezett sokezernyi asszony a kapu elé. Öklüket az ég felé rázták. Vad dühüktől zengett a környék. Az őrség tehetetlenül bámulta őket. A vezetők hamarosan megértették a szörnyű hangorkánból, hogy föllázították az asszonyokat. Beszélni próbáltak velük, szólni hozzájuk, de semmit sem ért. Bezárták a kaput, mert az asszonyok megtámadták. Nem akartak erőszakot alkalmazni. A hadügyi népbiztos lefüggönyözött szobájába is beszűrődött a hangzavar. Behajtotta íróasztalán a térképet, és kiment a folyosóra. – Mi van? – kérdezte. – Semmi, Fiedler elvtárs – felelt egy tiszt. – Ne törődjön vele. Próbáljon meg legalább egy órát pihenni. Negyedik napja nem alszik. A népbiztos álmatlan, fáradt tekintetét a tisztre emelte. – Miért jöttek ide az asszonyok? – kérdezte. – Föllázították őket – mondta a tiszt. – Azt mondták nekik, hogy a népbiztosok tejben-vajban fürödnek. De hát majd elfáradnak. Kiabálnak egy ideig, aztán hazamennek. Több most ennél a mi gondunk. A hadügyi népbiztos elindult a lépcsők felé. Ott még visszafordult. – Az ő bizalmuknál semmi nem fontosabb – mondta. Egyedül lépett ki a kapun. Az asszonyok elhallgattak. Egy tányér kelkáposzta volt a kezében. Odacsapta a földhöz. A lábuk elé. – Tessék! Itt van az ebédem! – Hazudsz! – kiáltotta egy nő. – Nálatok tyúk fő a fazékban! Az asszonyok átkozódni kezdtek. – Elég! – kiáltott Fiedler. Arca vörös volt az indulattól. – Válasszatok egy bizottságot, nézzék meg a konyhát. Tíz nő kíséretében tért vissza a kapun. A szakács meglepődött a váratlan vendégeken. – Mit főztél? – kérdezte a hadügyi népbiztos. – Kelkáposztát – felelte a szakács. – Mutasd meg az asszonyoknak – mondta Fiedler. A kondérokban vastagon, sárgán rotyogott a főzelék. Az asszonyok zavartan nézték. A szövőlány megkóstolta. – Te gazember! – támadt rá a szakácsra. – Ha már kelkáposztát főzöl, csináld legalább tisztességesen! Az asszonyok is szidták, elkergették a kondéroktól. Sózták, fűszerezték az ételt. – Jöjjön el hozzánk vacsorára, Fiedler elvtárs – mondta egy asszony. – Körömpörköltet csinálok. – Akkor a Szovjet Ház lakói haragudnának – nevetett Fiedler. – Még azt mondanák, hogy külön koszton hízik a hadügyi népbiztos. Csöndesen hozzátette. – A feleségem is kelkáposztán él. A kislányom sem panaszkodik soha. Együtt mentek föl az alagsor lépcsőin. Alkonyodott. Karcsú monitor érkezett a Dunán. Mögötte suhant a másik. A harmadik. A Szovjet Ház előtt gépfegyvertüzet nyitottak. A szövőlány fölött kihunyt a lámpa. Az üres keret nyikorogva hintázott. De ezt már nem hallotta. A tisztek zászlót hoztak. Fiedler letakarta a lány véres blúzát. Kilenc asszony ment ki a kapun. – Kelkáposztát esznek – szólt az egyik. – Nehéz nekik is… A fejkendős nő köhécselt. – Házat akart – mondta. – A vőlegénye ács… Verekszik a románokkal… Az asszonyok szótlanul emelték kosaraikat. Elindultak hazafelé.
Autó fékezett a ház előtt. Pierre eloltotta a cigarettáját. – Értem jönnek – mondta. – Húzódj meg a temető falánál. Az asszony csukta be mögöttem az ablakot. Holdvilágnál ugrottam át az alacsony kerítésen. Rózsabokor árnyékában sírkő lapult. Oda bújtam. Éreztem, mozdul a szél, egy apró harang a homlokomnál csilingelni kezdett. Letéptem. A síremléken kovácsoltvas keretből bulldog fényképe bámulta a holdat. Elolvastam az arany feliratot: „Tiger, emlékezünk rád.” Ekkor körülnéztem. A márványsírok alatt kutyák pihentek. Idegesen nevettem. Arra gondoltam, ha jön a föltámadás, nagy lárma lesz itt. Most csönd volt. Később az öregasszony a nevemet kiáltotta. Vártam még egy ideig, majd visszamentem a lakásba. Pierre-t elvitték a rendőrök. Az öregasszony a rézgombos ágyon ült. Fáradtan mosolygott rám. – Megszoktuk – mondta. – A csomagját is mindig elkészítem. Fiedlerrel is ült. Ezerkilencszázhuszonhétben. Húsz éve tiltották ki Fiedlert Franciaországból. Nem maradtam tovább a lakásban. Az öregasszony szótlanul kísért az ajtóhoz. Két hétig tartott a sztrájk. Eladósodtam. Az első munkanapon siettem a műhelybe. Pierre egy daru lépcsőjén ült, beszélgetett a munkásokkal. Nem törődtem velük. Vastag olajat csorgattam a csapágyakba, indítottam a motort. Monsieur Velger bejött a vasajtón. Fehér köpeny volt rajta. Meg két civilruhás ember. Megálltak a gépem előtt. Köszöntem. Az igazgató az arcomat fürkészte. – Hogy ízlett a sztrájk? – érdeklődött. – Kiürült a zsebem, monsieur Velger – válaszoltam. – Én nem kapok segélyt a szakszervezettől. Semmilyen szervezetnek nem vagyok tagja. Továbbmentek. Szirénaszóra fölbúgtak a motorok. Megindult a munka. Később a vén Pierre odajött hozzám. Villanyszerelő javította a gépét. A padom fölött kék színű forgács keringett. Letörte a végét, a tenyerén táncoltatta. Meleg volt. – Jól köszörülöd a kést – mondta. Másik fogást vettem. – Látod, Pierre, én ezt szeretem – mutattam az öregnek. Most lassan kúszott a kés, tükröt terített az acélra. – Két hétig loptam a napot. Semmiért. Cigarettacsomagot húztam elő. Pierre elfogadta a cigarettámat. Rágyújtottunk. – A tömítéskészítő meghalt a tüntetésen – mondta. – Huszonöt százalékos béremelésért. Ezt a huszonöt százalékot ma hajnaltól mindenki megkapja. Te is. A kapcsolóhoz nyúlt, ráncos kezével babrálta. – Ha majd otthon jársz – folytatta csöndesen –, mondd el az embereknek, hogy nehéz az életünk. És mondd el azt is, hogy nem felejtettük el Fiedler Rezsőt és a többi magyar kommunistát, akik velünk együtt harcoltak. Éles hangon kiáltott egy villanyszerelő. Pierre visszaballagott a gépéhez. Nehézkesen hajolt le a munkáért. Most láttam, milyen öreg. |