Tonio

Kit élve eltemettek és kriptájában felegyenesedik, úgy álltam a komor, homályos boltozat alatt. Szemem riadtan ugrált a föld alatti falak között, felmérve e félelmetes világ életét.

Láttam gépek zúgását, emberek torkából kiszakadt kiáltást, láncok csörgését, sínek kattogását, fékek metsző sikolyát, huppanó gerendák dörgését, és láttam az üregekből gyűrűző visszhangot.

De nem hallottam semmit.

Fülemben néma, hatalmas csönd ült, agyamban iszonyú félelem.

És megint a lift.

Mint tarkón csapott barom a vesztőhelyen, kábán guggoltam vaslemezén, ujjammal görcsösen fonódva lámpám fogantyújára, és szememet lehunytam.

Iszonyú zuhanás.

Eleresztett, súlyos kőként zúgtunk alá a mélybe. Arcomat szél tépte, és valószerűtlen magasságból víz hullott rám. Dobhártyám megfeszült, mellemen ült újra a láthatatlan óriás, és üvöltésre tátottam a számat. Nagyra, szélesre, hogy fájt: de hangom nem volt. Vágtatott velem a sötétség, zuhant az alvilági lift hangtalanul és félelmetesen. Aztán megállt. Játékosan ringott kis ideig, mintha mutatná, „lám, ezt is tudom”.

Valaki elhúzta a vasrostélyt, és kiléptem a szörnyű ketrecből. Vaksötétség. Néhol apró fény villant, mint pokolbeli szörnyek vészhozó lidérce.

Vezetőm, hajlott hátú, bőrsisakos kísértet, karomhoz ért, és én botladozó lábbal követtem őt. Vájatokon át kúsztunk, végtelennek tűnő időn át, lámpánkkal hasítva a sötétet. Nedves cölöpöknek ütődtem, nyakamat ólmos súllyal húzta a zsinegre fűzött kulacs, kezem véres volt. Majd fény villant az örök éjszakában. Gerendán lógott, és sápadtan nézett rám az üvegre telepedett szénpor alól. Alatta félmeztelen, fekete ördög rázkódott a hóna alá szorított szerkezettel, és fúrta, omlasztotta a falat. Tarkójáról vastagon csorgott az izzadság, és keskeny, fekete szalagként futott végig a hátán. Vezetőm otthagyott, én a félelemtől szótlanul bámultam őt. Később felém fordult, megnézett, éles szekercét ragadott, és egyetlen csapással kettétörte lapátom nyelét. Aztán hófehér fogát mutatva, fölkacagott ijedt arcomon, és széles mozdulatokkal mutatta, hogy a keskeny, szűk vájatban a hosszú nyél nem fér el.

Így ismerkedtem meg Tonióval.

Órákon át fél térden lapátoltam a szenet az örökké mozgó vaspálya testébe, mely lábainknál futott ebben a sötét labirintusban valahová, csilléhez, liftekhez, emberekhez, és minden lapáttal a napfényt sóvárgó lelkemet is elküldtem.

Aztán gyengeség fogott el. Nyirkos veríték verte át a testemet, és lapátom elejtve a göröngyökre dőltem. Mellem zihált, fülemben láthatatlan szárny suhogott, és a sötét mélyben átölelt a halálfélelem.

Tonio mellém ült, és kulacsából innom adott.

– Kevés a levegő – mutatott a fal mellett húzódó csövek felé, melyeknek tátott szája fönt volt, ezer méteren is túl, valahol az ég alatt. Sokáig ültünk meredt szemmel, szótlanul egymás mellett. Majd halk sziszegéssel szóltak hozzánk a csövek, a sóhajtásból lélegzet lett, és Tonio rám mosolygott.

Váltás után ő vezetett a lifthez, ahol csoportba verődve várták, hogy napvilágra kerüljenek e föld alatti Bábelnek száz nyelven vitázó, elesett, hazátlan kísértetei.

A novemberi eső mosta az alkonyodó várost, szomorú dobszót pergetve a háztetők cserepén, mikor a kopott kőkapun kiléptem. Tonio fölhajtott esőkabátjában a falhoz dőlve várt. Fejével intett felém, és kettesben baktattunk tovább, óvatosan kerülgetve a víztócsákat.

Egy mellékutcába vezetett, ahol a város nevét büszkén viselő „Charleroy” mulató félhomályos szögletében ültünk le. A pincérlány régi vendégként üdvözölte, és a szép fiúknak kijáró kacér mosolyát küldte felé. Pernót ittunk. Én bámultam a néger zenekart, és a parányi parketten a hosszú hajú nőt, aki meztelen, lapos hasát kígyóztatva táncolt.

– Mennyit írtál alá? – kérdezte csöndesen.

– Két évet – mondottam.

Rám emelte szemét, és mint frontra induló vonat után, vagy koporsóra, mely a sárga gödör szélén áll, úgy nézett hosszan.

Szomorú lettem, és fölhajtottam a vízszínű, erős italt.

Ő narancsot emelt ki a tálból, és tenyerén tartva sokáig bámulta. Aztán megszólalt:

– Ma éjjel elmegyek örökre. Ma éjjel, mielőtt megvirrad, átmegyek a határszéli öreg temetőn, és többé nem látom Belgiumot. Hajnalban Lille-ben leszek, Párizsba utazom és onnan haza.

Lassan bontotta a narancs húsos burkát, és vörösszín gerezdjét arcához emelve, lehunyt szemmel mélyet szippantott.

– Szürke itt minden. Szürke, mint a rab ruhája – mondta aztán, és a narancsba harapott. Nedve lefutott állára, és édes illata megcsiklandozott.

– Ha elfognak? – kérdeztem félve.

Megsimította kezemet lágyan, mint egykor anyám, és mosolygott.

– Jer velem, ne félj. Én ismerem az utat, zuhog az eső, ma éjjel sikerülni fog. Szépet álmodtam, az állomásnál reggel a cigányasszony is szerencsét jósolt, és én öt frankot adtam neki. Ma felhő takarja a holdat, és a nedves föld elnyeli lépteinket. A határőrök éjjel szitkozódnak, de mi nevetünk, mert Velencében kék az ég, és Anita piros ruhában vár bennünket. Jer velem, meglásd, találunk munkát. Most szeret az Isten, egy hónapja templomba járok.

A mellettünk levő asztalnál részeg bányászok ültek, és hangosan vitáztak.

– Lengyelek. Anders-katonák voltak – nézett rájuk Tonio, és eltűnődve mondta: – Berúgott az egész világ…

És én néztem a sűrű füstön át a fáradt, görnyedt alakokat, amint fénytelen szemmel isszák a szeszt, és minden nyelven káromolják Istent és egymást. A hosszú hajú nő széttárt karokkal hajlongott, a néger veszettként verte dobját, és hátul a sarokban valaki magyar nótát énekelt.

– Miért jöttél ide? – néztem Tonióra, és ő fáradtan mondta:

– Bútort akartam. Meg valami pénzt – és szomorú mosollyal tette hozzá –, azt hittem, itt kalácsból fonják a kerítést.

Egy fogpiszkálót tört ketté kérges ujjával, és halkan, mintha magának beszélne, szólt:

– Két éve és nyolc hónapja nem énekel Anita.

Fölvetette fejét, és vidáman kacagott.

– De holnap már fog! Vár Velencében a régi hídon, és piros ruháját veszi föl! Megírta! És én fütyülök a bányára, szerződésre, adósságra, ami kikerülhetetlenül gyűlik, mint vénasszony száján a szó, és elszököm hozzá, karomba kapom, és végigfutok vele a napfényben, hadd lássák az emberek, hogy él, megjött, szerelmes és boldog Tonio!

Én lehunytam szememet. A zöld tengert láttam és csónakot, amin a holdsarló ezüst fényében siklom majd át a városon. A régi hídon lány énekel lágyan, a szeme olyan, mint anyámé, és én boldog leszek.

Tonio fényes szemmel mosolygott, mintha csak értene.

– Elviszlek Velencébe. Nálunk szépek a lányok, és ha munkád akad, maradj ott, boldog leszel. A mi lányaink szeretnek énekelni, mert szerelmesek, és olyankor énekelni kell. A tengeren, sziporkázó csillagok alatt halászok dalolnak a ringó bárkákban, és a lányok a partról válaszolnak rá. Nálunk hosszú az éj, mint Anita csókja, és mandolin mesél a szerelemről. Csodálatos az én hazám!

A lengyelek poharat csaptak a falhoz, kristályszilánkja Tonióra pattant. Idegesen összerezzentem, de ő mosolygott, és az üveget két ujjával fogva a földre ejtette.

– Félek, Tonio. Elfognak – suttogtam.

– Nem! – villant a szeme, aztán csöndesen folytatta. – Mennünk kell. Másként nem szabadulsz. Ők hitelt adnak, pénzt, és az adósság láncával kötnek a bányához. És az nő, dagad, mint a tengerár, elborítva hónapot, évet, az életedet. Álmatlan éjszakán fogcsikorgatva fogadod: többé nem, csak ezt még ledolgozom! Aztán gúnyos mosollyal jönnek a kerítők. Testével a nő, messziről hív a szerelem, éles fogával a honvágy. És elborult aggyal iszod a szeszt, ott állsz újra a pénztárablaknál, gyűröd zsebedbe a pénzt, hogy megint és megint eladd magad. Nem! Ma örökre elmegyek! Szent Antal templomában letérdeltem. – A nap a kék üvegen át az arcára szökött, és ő rám mosolygott. – És zsoltárt is énekeltem. Ne félj, ma éjjel elmegyünk!

Mellettünk a pincérlány szitkozódott, és csattanó pofont adott valakinek, aki a melléhez nyúlt. A lengyelek részegen röhögtek társukon, és az a lány arcába köpött.

Feketén csorgott a szénporos nyál a púderes arcon, és Tonio szeme lángot vetett. Öklével a bamba arcba csapott, társai fölugráltak, dulakodás kezdődött. Aztán szétfutottak, ki az ajtón, és a pincérlány metsző hangon sikoltozott.

Tonio háttal dőlve feküdt az asztalon, és torkából szökőárként fröcskölt a vér. Karjaival csapkodott még, aztán, mintha láthatatlan kéz tolná, a padlóra csúszott, és többé nem mozdult. A rendőrök a kapu alá tették őt, iratait elszedték, és barna papírral takarták be. Én fázósan, reszketve álltam mellette, és kikandikáló cipőjén a sarat bámultam.

A prefektúrán álmos fogalmazó kopogtatta egy ujjal az írógépet, és ingerülten szólt, hogy beszéljek hangosabban.

Aztán elengedett.

A novemberi eső mosta a pirkadó várost, mikor a rendőrség kapuján kiléptem. Fáradt bányászok jöttek a tárnák felől, lassan kerülgetve a víztócsákat. Szent Antal templomában megkondult a harang, és ők keresztet vetettek.

És én kalapomat szemembe húzva sietni kezdtem, ne lássák, hogy sírok.