Vidám cimborák

Ugyancsak tolakodhattak az Isten színe előtt, mikor a jókedvet osztogatta.

Egy délután hóembert építettek az ablak elé, egészen közel a járdához, hogy a rendőr ne okoskodjék. Nem szerették a rendőröket. Azután beültek az italboltba, vissza a törzsasztalhoz, és valahányszor koccintottak, az ablakon át kedves hóemberükre is emelték a poharakat.

Igen ám, de hogy a téli este elérkezett az Üllői útra, akkor látták, baj történt, a hóember sötétben áll, messze került minden világítástól.

– Elüti őt valami – nyugtalankodott Zsingor, mert ő volt közöttük a legjámborabb. Sajnos, az italt sem bírta, tíz-tizenkét rum után pillogni kezdett, karjára hajtotta fejét, mint valami álmos mackó, és elszundított. Záróránál a cimborák megkocogtatták őt, ilyenkor sötét, mély tűzű szeme riadtan rebbent, kifizette a cechjét, majd nagy mancsával a szemét dörzsölgetve, szégyenlős mosollyal hazaballagott az albérleti szobába.

– Azt mondom, adjatok egy gyertyát – állt föl Zsingor. – Én majd vigyázom őt.

És ki is ment egy gyertyával.

– Nézzétek csak! – mutatta ámultan egyikük. – Röhög…

Na, kiballagtak megnézni, hogy Zsingor húszfokos hidegben mért röhög az Üllői úton, egyedül a hóemberrel. De nem röhögött egyáltalán, nagyon komolyan vigyázta a hóembert, csak a gyertya fénye mutatta ilyennek. Akkor elfújták a lángot, és behívták.

Zsingor pedig kibújt a sofőrbundából, lehajtotta mackófejét, és már aludt is.

– Vajon mit álmodhat? – töprengtek a cimborák. – Talán mindig ugyanazt álmodja.

Megkocogtatták a fejét.

– Mit álmodtál, Zsingor? – kérdezték tőle. – Mondd meg nekünk, légy szíves.

Zsingor meg csak vakarózott, annyira törte az agyát.

– Semmit se – sajnálkozott végül is. – Csak a marha nagy sötétet… Azonkívül semmit se…

– A sötétség, az nem álom – sajnálták ők is cimborájukat. – Azért nem érdemes aludni.

És énekelni kezdtek kórusban, hogy Zsingor ne aludjék.

– Csöndesebben, pilóták! – mérgelődtek a pincérlányok. – Nem az országúton vagytok!

– Az álom ellen énekelünk – magyarázták szelíden. – Semmi másért. – Azután lehalkították hangjukat, úgy dúdoltak tovább.

Persze nem mindig voltak ők ilyen szelídek. Mikor a jeges úton csúszott a kocsi fara, vagy fönt a Patkón, a gödöllői kanyarban rendőr meszelte orruk előtt a fagyos levegőt egy betétlapért, bizony mogorván érkeztek vissza a törzsasztalhoz. Ilyenkor nem bírt velük az Isten sem.

Megesett, hogy Zsingor cifra káromkodással keskeny csíkokra szaggatta az asztalterítőt. A kacagó zongoristát pedig becipelte a vécébe, és rázárta az ajtót.

A cimboráknak ez igen tetszett, hevesen tapsolták.

– Az anyátokat, tefusok! – futkároztak a lányok. – Telefonálunk máris a rendőrökért!

– A főkapitánynak! – vadultak a cimborák. – Hadd jöjjön! Ne félj, Zsingor, fel az üveget a plafonra!

De a szép Icu odalépett Zsingor elé, és megmutatta neki két ibolyavirág szemét. Zsingor pedig csak nézte sokáig.

– Mindenki mérges, ha elég a csapágya – tárta szét jámborul a két karját. – Ebben a kurva hidegben…

Ezt Icu is belátta. Megsimogatta Zsingor mackófejét, és új terítőt hozott az asztalukra.

Vasárnap reggel megborotválkoztak a cimborák, kiszedték az olajat vastag körmük alól, és ünneplő ruhában érkeztek egymás után a törzsasztalhoz. Vasárnap nem ittak mást, csak sört, udvariasan társalogtak, azután elővették a totószelvényeket.

Csak Zsingort hagyták ki a közös játékból.

– Ne haragudj, Zsingor – mondták neki –, te peches vagy.

– Én még nem karamboloztam soha – tiltakozott Zsingor. – Ti pedig már összecsókolóztatok a fával is.

Ezen tűnődtek valameddig a cimborák.

– Hát ez igaz – válaszolták később. – De azért, lásd csak be, valahol félresikerültél. Különben is, elaludnád a szerencsénket.

Így már Zsingor is elfogadta.

– A csuda érti – bólintott. – Én tényleg elalszom mindent…

Ezért hát vasárnap délelőttönként, míg a cimborák az esélyeket latolgatták, ő odaballagott a szép Icuhoz, és rákönyökölt a rézveretű pultra.

– Milyen volt a hét? – érdeklődött ilyenkor barátságosan a lány.

– Kifogástalan – kopogott babonásan. – Vigyáztam mindenre alaposan.

A lány törölgette a poharakat, mosolygott.

– Hát libákat láttál-e?

– Nem láttam – ingatta kerek kobakját. – Hála Istennek, egyet sem láttam. Szívből utálom a fajtáját. Csak gágog, veszekszik, röpülni meg nem akar. Az ember aztán csak sajnálhatja őt. Meg a libának zsíros tolla van, csúszik rajta a kerék.

A lány hirtelen kérdezte.

– Szeretsz még, Zsingor?

– Ó, Istenem! – mutatta ilyenkor erős, sárgás fogát. – Ha nem viccelnél, mennék is veled a templomba.

– Nem lehet – leste a fiút. – Elalszol a nászéjszakán.

Zsingor már vörösödött is a szégyentől.

– Még ilyent – motyogta. – Három éjszakán keresztül simogatnálak.

– Fenét simogatnál! – pukkant ki Icuból a kacagás. – Álmodnád a marha nagy sötétet!

A kövér pénztárosnőnek táncoltak a fülében az aranykarikák, úgy nevetett.

– Ébren csak a vak lát sötétet – feszengett Zsingor roppant zavarában. – Ébren világosság van.

Hogy mekkora butaságot mondott, azt szegény sohasem tudta meg. A cimborák is csak később, mikor a baj történt.

Nem tett ő kárt senkiben, hisz jámbor, jóravaló lélek volt, hanem egy tavaszi hajnalon háromtonnás kocsijával elkezdett keringőzni a garázs előtt.

– Mit csinálsz, Zsingor? – nevették őt a cimborák.

– Beállok a pincébe – mondta lassan, komolyan.

S valóban ezen igyekezett. Húzatta a kocsit előre-hátra, föltolatta a széles trepnit egy pincehelyiség keskeny, meredek lépcsője elé.

Végül is lecibálták őt a vezetőfülkéből.

– Ittál, disznó! – ütöttek ököllel a hátára.

De Zsingor nem ivott. Hangosan lihegett cimborái arcába, úgy bizonyította.

És röhögött.

Később a nadrágjába vizelt, és ezen is csak röhögött. Akkor sem tett másként, mikor a mentőorvos barátságosan a fehér kocsiba segítette.

Este az italboltban erről beszélgettek.

– Talán a sok pálinka – vélte a szép Icu. – Attól történhetnek ilyen dolgok.

No, a cimborák!

– Nekünk kutya bajunk sincs! – vitatták hevesen. – És ehhez mit szólsz?

Az ablaktisztító ismerte őt legrégebben.

– Az apja sem volt különb – bökött fontoskodón a homlokára. – Azt is rendőrök cipelték örökké az orvoshoz.

A cimborák elhallgattak, mert nem szerették a rendőröket. Ittak komoran, pogányul.

Azután elfelejtették az egészet.

Fütyörésztek újra a volán mellett, porozták vidáman a távoli utakat, esténként virággal érkeztek, és csókot kaptak a nyárszagú csokrokért.

Már a lombokhoz ért sárgaréz ujjával az ősz, mikor megjelent az italboltban Zsingor.

Fölálltak mind a cimborák, olyannyira örültek.

– Hej, az anyád! – kiáltozták boldogan. – Gyere csak, gyere, öreg pilóta!

De Zsingor nem törődött velük. Esetlenül egy társasághoz ment, és sildes sapkáját haragos mozdulattal odanyújtotta a fröccsöspoharak fölé.

Nem köszönte meg a filléreket. Kicsiny vászonzacskót csörgetett, mely duzzadt volt már, és beleszórta a pénzt.

Nézték a cimborák, szűk résű szemekkel.

– Mit csinálsz, testvér? – kérdezték szorongva. Cibálták rajta a fakó munkaruhát, hogy fölébredjen. – Hol tanultad ezt?

Zsingor csak bámulta őket, ijedten topogott.

A szép Icut sem ismerte meg.

– A nótát! – szakadt föl a cimborákból. – Hogy az a cudar Isten is meghallja!

Két rendőr hallotta meg, bejöttek az őrült lármára.

– Ne vaduljunk, emberek! – mondták kimért szigorral. – Fölverik a várost!

A cimborákat ez most igazán nem érdekelte. Harsogták egyre csak, teli tüdőből:

– „Öreg fiúk, FTC hajrá, a síron túl is kergetjük a labdát…”

És lesték Zsingort.

De az nem hallotta meg a nótát. Botorkált ügyetlenül az asztalok között a sildes sapkával.

Akkor a szép Icu vádlón Zsingorra mutatott.

– Itt nem szabad koldulni! – kiáltott rekedt dühvel. – Senkinek sem szabad itt koldulni!

A zongorista keze megállt a billentyűkön, a cimborák is letörölték homlokukról a verítéket, és némán, megadóan bólogattak.

Csak a szép Icu kezdett el bőgni.

Zsingor nem tiltakozott. Szótlanul ment a két rendőr között. Csörgette vászonzacskóját.

A vidám cimborák nem járnak már az italboltba, elhagyták a régi törzsasztalt. Esténként szétszóródnak, látni őket a városban mindenfelé. De csak állva isznak, a pultnak dőlve, mint a futóvendégek.

Reggelenként, ha kigördülnek a garázsból, nyugtalan tekintetük szüntelenül kutatja az utakat. Nem mintha félnének, hisz nem olyan legények ők. Csak… Sohasem szerették a rendőröket…