1957

December elsején érkeztünk Bécsbe
Zsuzsával. Este. Pénzünk is csupán
vacsorára volt s egy nap szállodára.
Halálfáradtan s roppant ostobán
nem vettük észre, hogy egy vörös lámpás
szállóba tértünk, honnét éjfél után
kidobtak. A Belvárosban bolyongtunk
éjjel, s reggel Kéthly Annát keresve
az Arbeiter Zeitunghoz mentünk, ám a
portás végignézett rajtunk s nem engedett be:
„Minden magyar lókötő Kéthly Anna
barátja s pénzt akar. Lóduljatok!”
Éhség s nyomor, gondoltam, az jön újra,
kilencszázharmincnyolc végén vagyok.
Emigránsoknak mért jöttünk nyugatra?
úgy látszik, Kádár fogdája a jobb.
De tévedtem. Az utcán recskiekkel
találkoztunk, kik megetettek minket,
kinevettek bennünket és a régi
szocdem emigráns Oroszlányhoz vittek.
Ő mindent tudott rólunk és azonnal
a Hotel Postban rendelt szobát nékünk
s jegyet adott a szocdem étkezdéhez.
(A jó öreg! nem feledjük, míg élünk.)
Az Arbeiter Zeitungnál másnap este
tiszteletünkre szerény fogadás volt
(Kéthly Anna New Yorkban járt), a portás
láttunkra ezúttal féllábon táncolt.
Holubeck polgármester tíz perc alatt
adott nékünk Nansen útlevelet,
Juhász konzul kéretlenül jött értünk
s a tömegen keresztül vezetett
az USA követségre a Rathausnál
s rögtön bevándorlási vízumokkal
látott el bennünket, bár nem kívántam
menni, dehát G. I. katona voltam.
Majd néhány nap múltán az Európa
Kiadóval szerződtünk mind a ketten,
hogy az ország történetét megírjuk.
Később a RAWAGnak adtam kegyetlen
interjút „Hammarskjöld és Eisenhower
szavai és tettei a magyar
ügyben” cím alatt. Taxin mentem. Mikor
kiszálltam, „Mi az, fizetni akar?”
szólt a sofőr. „Én magyar menekülttől
nem fogadok el pénzt.” Míg erősködtem,
fogadja el, nem vagyok szegény ember,
felelet nélkül továbbhajtott. Közben
Zsuzsa a kanadai követségen
dolgozott. Vízumot őtőle kaptak
a magyarok, és engemet meghívtak,
hogy Közép- s Dél-Amerikában tartsak
beszámolókat a forradalomról.
„És meddig tart, míg vízumot kapok?”
kérdeztem az argentin követségen.
„Számítson százhúsz-százötven napot,
ha hontalan passzus van birtokában.”
Lemondtam az utazást. Karácsony
előtt, hét óra tájt rémítőn csengett
a telefonunk. Felültünk az ágyon.
Amerikai angol. Nevet nem mond.
A Hotel Kaiserin Elisabethben
lakik. Szobaszám. Két útlevelet
hozott nekünk. Jöjjek, ha ez a kedvem.
Zsuzsát a portán hagytam lent, hogy hívja
a rendőrséget, ha én nem leszek
lent tíz perc múlva (hallottam, Kádárék
rabolják már a menekülteket),
és felszaladtam a huszonegyesbe.
„Szólítson Bobnak,” mondta a kerek
arcú ifjú a Department of State-ből.
„Hoztam maguknak két útlevelet.
Costa Rica elnöke küldi őket.
Vízum nem kell rá sehol nyugaton.”
Megnéztem. Jorge Faludynak hívnak,
San Joséban lakom! Hát utazom.
Két fénykép kell még. Lementünk Zsuzsához,
s megbeszéltünk mindent a kávéházban.
Bob tizenkét ország látogatását
ajánlotta, de én kihúztam hármat
(Kubát, Equádort és Venezuélát)
mint fasisztát. „Ne hidd demokratának
a maradékát.” Mindhárman nevettünk.
Aztán: hogy pompás tolmács kerül mellénk
és még négy magyar a kíséretünk.
Párizsból indulunk el, a jövő év
első napján. De ő nem jön velünk.
Másnap Münchenben voltunk. Németország
nem kért vízumot Nansen-útlevélre.
Majd eltéptük a haszontalanságot,
s a costa ricait tettük helyébe.
Aztán ráültünk a párizsi gyorsra
s a hálókocsisnak adtuk kezébe.
Reggel négykor Strasbourgnál határőrök
keltettek fel. „Másfél óráig tartott,
míg kiderült, hogy passzusuk valódi.
De mint érték el ezt a másik partot?
Útlevelükben egyetlen pecsét sincs.
Tán tengeralattjárón kerültek be?
vagy repülőgép hozta San Joséből,
s ejtőernyővel dobta önöket le?”
Elsején indultunk, de Zsuzsa nélkül.
Andris fiúnk, az egyéves kisgyermek
Pesten maradt, mert amikor elmentünk,
azt hallottuk: a határon tüzelnek.
Zsuzsa most azért indult vissza Bécsbe,
hogy megpróbálja Andrist kihozatni,
míg én Gander s New York felé repültem
társaimmal – összesen féltucatnyi
magyar. Négyen köztük azért kísértek,
hogy előadásomat kisegítsék,
ha netán részletekről kérdeznének.
Így a melák Kis Béla, ifjúmunkás,
ki egy barokk templom tornyából dobta
a Molotov-koktélt az oroszokra,
s kinek energiáját, mennyei
vidámságát nem zavarták meg mellén
a koktélok égési sebei.
Továbbá Pesti Pista, néptanító,
ki azt képzelte: nékem úgy segít,
ha amerikai minisztereknek
magyarul olvassa fel verseit, –
meg egy kisgazda s egy tisztviselő.
De Vajay Szabolcs fontosabb náluk.
Régen kijött, Argentínában élt
és jól ismerte a spanyol világot.
Ő fordította a tájat felém.
Tolmácsom lett, vezetőm és barátom.
Ötödik volt. A hatos vagyok én.
Dél elmúlt, mikor New Yorkban leszálltunk.
Nézelődhettünk egész este hétig.
„Menjünk be hát,” ajánlottam Szabolcsnak,
„és nézzünk meg valamit, ami szép itt.”
„Milyen szépségről hallottál New Yorkban?”
„Negyvenegyben először voltam itt,
és jól emlékszem, hogy öreg barátom,
Vámbéry Rusztem csavarogni vitt.
Megmutatott valami nagyon szépet.
Oda viszlek. Nem mondom meg, hova.”
A Rockefeller Centerhez vezettem.
Negyvenegyben mint misztikus csoda
magaslott a tornyok harmóniája
az őszi napfényben. Most hirtelen
azt képzeltem, hogy máshová kerültünk
s e rondaságot nem is ismerem.
Érdektelen, túl magas, mocskos tornyok.
„Semmi művészet. Mi történt velem?”
„Akkor talán vidám voltál és boldog,
s most szomorú vagy?” – „Semmiképp se, nem.
Hitler az orosz földön ment előre,
beveszi Moszkvát, majd a nyugatot
támadja meg és mindent mindörökre
elpusztít. Csak Vámbéry nyugtatott.
És most? Kikerültem Magyarországból,
beszélhetek. Roppantul élvezem
ezt is, meg hogy a magyar szabadsággal
örökre összeforrt az életem.”
„Akkor talán ízlésed változott meg.
A Notre Dame se tetszik már neked?”
„Dehogynem.” – „S az Hagia Szofia?”
„Embertelen. Túl nagy, akár ezek
a tornyok.” – „És a Kék Mecset?” – „Az pompás.”
„Pompás? Pontosan ugyanakkora.”
„Úgy menjünk vissza a repülőtérre.
A gondolkodás nem visz sehova.”
A mexikói kormány, hajbókolva
a Szovjet felé, be nem engedett
egyetlen magyar menekültet, s ezért
előadnom nekem se lehetett
nyilvánosan. Egyedül a PEN Klubban
társaloghattam, zárt ajtók megett,
többségükben Spanyolországból átjött
kommunistákkal, akik az imádott
Sztálin elvtárs utódaitól várták,
hogy megmentsék a pusztuló világot.
A múzeumban Diego Riviera
festményeit vizsgáltam, de nem nőttek
szívemhez. Elkoptak már. Tán mást mondok,
ha húsz évvel korábban látom őket.
Tovább utaztunk. Felszállás után
mellettünk vulkán. Kráterén sűrű
gomolygó füst. Nem zöld mint a Vezuv,
hanem kopasz, barbár és gyönyörű.
Reggel értünk San Joséba. Szabolcs
előre ment. A vámtiszt spanyol nyelven
kezdett beszélni. Szóljon angolul!
„S a négy mögötte? azok közül egy se
tud spanyolul, bár itteni polgárok?
Ti akartok bolondítani minket?”
Átkísért bennünket egy kis szobába,
s a rendőr már hozta az öt bilincset,
– láncos vasat, – mikor Szabolccsal feltűnt
a köztársasági elnök titkára.
Ordítozás, majd röhögés után
kivitt minket. Ott két nagy kocsi várta
érkezésünket. Szabolcs a titkárnak:
vigyen minket nem drága szállodába.
„Ugyan,” mondta. „Önöket Costa Rica
hívta meg és a köztársaság látja
vendégül.” És valóban, Costa Rica
legelőkelőbb szállójába vitt.
„Holnap az elnök úrral ebédelnek.
Jó lesz, ha ma pihennek egy kicsit.”
A pompás Európa szállodában
kaptunk hat szép szobát. Mivel
szállás, ital, koszt tizenhat dollár volt
helyben s naponta, pezsdült a szívem.
Mindannyian húsz dollár napidíjat
kerestünk (én kívántam), mit előre
fizettek és most kiderült: hetenként
száz dollárt takarítunk meg belőle.
De szóltam a fiúknak, hogy vigyázva
bánjanak a whiskyvel meg a borral.
Jó filmet adtak. Szabolccsal lementem
s a mozi előtt beálltunk a sorba.
Előttünk egy Don Pepének szólított,
fekete ruhás, testes úriember.
Szabolcs szerint csak a köztársasági
elnök lehet, José Figueres-Ferrer.
„Mért játszaná, hogy vállalnia kell
a sorban állást? Nem vágyom csalódni
Ferrerben,” mondtam. „Nem is fogsz,” felelte,
„Don Pepé mindig s mindenben valódi.”
Erre a falusi kocsmában jöttem
rá, hol Don Pepé az ebédet adta.
Húsz ember, félhomály, magas körasztal,
különböző, vén székekkel alatta,
nehéz, kék füst. Az elnök mellett én és
a kocsmáros. Egykor ő rejtegette
itt Don Pepét, amikor a fasiszta
rendszer ellen a küzdelmet elkezdte,
a harc ideje alatt is, míg győzött
s nagy többséggel elnökké választották.
„Majd feloszlattam a katonaságot,
hogy egyszer békén élhessen az ország,
s legyen pénz orvosokra, iskolákra.”
„S nem fél, hogy mostan nincsen hadsereg?”
„Két szomszédunkat Amerika tartja
féken. Az USA nélkül nem lehet
támadniok.” – „S ha az USA támadna?”
„Úgy jól teszem, ha nem védekezek.”
Az elnök vidámsága elfogott
mindannyiunkat. Most is látom arcát
a feketebab s a nehéz borok
ködében. Az ebéd végén este volt:
hűs szélben hajlongó tömör fák
meg a hófehér, óriási hold.
Másodnap San Isidróba utaztunk.
Dunántúli lankák és széles rétek;
mondhatnám, semmi különös, bár furcsább
kalandban még nem volt sohase részem.
A város ifjú plébánosa hívott
vendégségbe bennünket. Még nem láttam
ily tiszta, szűzi templomot, sem Voltaire
arcképét egy plébános szobájában.
A gyülekezet előtt az oltárra
ültetett minket, bárha tiltakoztam,
s felkért bennünket, szóljunk a magyar
forradalomról, szabadon és hosszan.
Elébb néhány magyar mondattal kezdtem,
aztán Szabolcs folytatta spanyol nyelven.
(Megbeszéltünk mindent, bár nem ismertük
a hallgatóság színvonalát helyben.)
A templomban mindjárt halálos csend lett,
de amikor Szabolcs november négyig
jutott el s a holtakról szólt, mindenki
szemét törölgette, nemcsak a nénik.
Végül a pap mindünket megölelt
és ozsonnára hívta meg a népet
a kertbe, hol a négy magyar fiút
ajánlotta a lányok figyelmébe.
Szerezzenek meg egyet vőlegénynek,
„hadd legyen San Isidrónak olyan
polgára, ki a magyar forradalmat
idézi nékünk akkor is, ha hallgat.”
A pénzt – napi két dollárt – még az este
összeszedtem és kora reggel, másnap,
mikor lementünk, borravalónak
odaadtam a fiatal portásnak.
„Helyes. Hanem a főfizetség hol van?”
„A titkár úr...” – „A titkár úr szeret
ígérgetni, de sohasem fizet.”
Az ajtóban markos legények álltak.
A föld alól kerültek most elő?
„Telefonálj az elnök titkárának,
ez a rohadt portás át akar verni.”
A fülkéből bús képpel jött elő.
„Mi van, Szabolcs?” – „Az eredmény, az semmi.
Hogy merem, mondta, íly korán zavarni.
Még alszik.” – „És a fizetségről kussolt?”
„Durvaságomat, felelte, nem érti.
Leheletfinom, udvari gesztus volt.”
Fizettünk, mi mást is tehettünk volna,
és megfogadtuk: ezentúl hiába
kedveskednek elegáns meghívással.
Megyünk egy tisztes, szürke szállodába.
Üres gépen, vagy tizenöt utassal
repültünk délnek. Lenéztem a földre
s megrészegített a tengerparti
mocsarak három és négyféle zöldje.
Elhelyezkedtünk körbe, míg többféle
konyakot ittunk – nem fizettünk érte.
Egy argentin szépfiú selyemingben
utálatos kalandjait mesélte,
aztán aludni tértek mind. De én
a WC-re mentem az írógéppel.
Könyvemet az Európa Kiadónak
alig hat héttel későbbre ígértem.
Dolgoztam hát. Már IV. Bélához
értem, mikor a motorok felnyögtek
s mintha oldalvást repülnénk. Zihálok,
mi van velem? Jajgassak, hányjak, köpjek?
Dübörgés, roppant lárma, majd a víz
csobogása. Mi az, talán leszálltunk
a tengerre? Ez teljes lehetetlen.
Kiléptem a WC-ből. Már megálltunk.
Mindenki ébren. Tíz perccel utána
a kapitány kijött, hogy bejelentse:
egy sivatagi repülőtér felett
volt motorhibánk. Ez tündér szerencse.
Itt, Talaránál már tizenöt éve
nem esett eső, de egy fél órája
szörnyű zuhatag zúdult le a tájra
és tavat formált a repülőtéren,
habár a víz nem ér csupán kötésig.
A két indián amott a kis házban
nyílt tűzön pompás falatokat készít.
Nő nincs köztünk. Vetkezzünk meztelenre,
s szálljunk ki, inggel és nadrággal vállon.
Türülköző se kell. Víz, levegő
olyan meleg, mint a pokolban nyáron.
Másnap repülőgépen dolgozott
a pilótával, de egész hiába,
míg végül egy bolíviai hasas
kacsa jött értünk s szállított Limába.
A perui szakszervezet vezére,
egy művelt, bölcs és komor indián
tömeggyűlést ajánlott, kint a város
mellett, a kopár dombok oldalán.
Nagyboldogan mondtam igent. Helyettem
legyen azonban a látszólagos
magyar szónok Kis Béla, mert ő szőkés,
erőteljes, víg és nagyon magas.
Az indián: ne úgy. Ha Béla jönne,
jenkinek nézik és megkövezik.
„Az ön haja koromfekete, sűrű,
termete nem nagy. Ön lesz jó nekünk.”
Harmadnap, mikor a dombra kiértünk
a völgyben iszonyú tömeget
láttunk, tizenöt vagy húszezer embert.
Nők, férfiak, vének meg gyermekek
járkáltak, ültek apró tüzek mellett,
főztek, kockáztak avagy csendesen
beszélgettek. Én már spanyolul mondtam
néhány szót, de nem törődtek velem.
Szabolccsal sem, legalább eleinte.
De volt mégis, ki megolvadt hamar.
Maradt, aki tovább aludt, kártyázott,
mások éltetni kezdték a magyar
forradalmat, bár nagyrészt maoista
munkások voltak. Kérdéseket adtak
fel néki, tapsoltak az egyre forróbb
hangulatban. Végül vállukra kaptak
bennünket és így szállítottak haza
a szállodába, nagy fáklyásmenetben.
„Mit ért mindez?” szólt Szabolcs, amikor
szobámban egyedül maradtunk ketten.
„Egy forró könnyet, de többet aligha.
Mi szónoklunk és Kádárék gyilkolnak.
Mit ér? amennyit Haynau megverése
a sörgyárban ért Batthyány Lajosnak.”
Később Kis Béla állított be hozzám:
„Fáj a fejem. A farkam majd kifúrja
nadrágomat. Mit tegyek? Nem jutottam
két hete nőhöz. Segíts rajtam, Gyurka.”
„Mint érted a segítséget, barátom?”
„Megbeszéled helyettem a kurvával,
mert nem tudok angolul, franciául.”
„Hol a kurva?” – „Segíts, hogy megtaláljam.”
A portástól megtudtam egy címet.
Belvárosi kávéház volt, tíz percre,
sikátorok közt, bonyolult úton.
Elegáns helység. A sarokban szende
széplány. Leültünk a szomszéd asztalnál.
Bélát nézte, mohón mint egy hiúz.
Megszólítottam. Ő is franciául
felelt. Hangján hallottuk, hogy fiú.
Bocsánatát kértem. Kövér lány jött be,
dagadó melle érintette állát.
Hozzánk ült. „Kell-e?” – „Mint a lágy kenyér.”
„Csak egy menet vagy egész éjszakára?”
Megállapodtam vele több menetre,
elég olcsón, meg hogy a szállodába
kíséri vissza Bélát reggel, bárha
„nagyot nyújtózni” szeretett utána.
„Señor Faludy!” hallottam álmomban.
Felugrottam. Lent Béla átkarolta
a nőt – egy nagy kocsihoz támaszkodtak –
s csókolództak mintha megvesztek volna.
Negyvenegy végén Washingtonban jártam,
hogy köszönetet mondjak Rooseveltnek,
ki meghívott az USA-ba. Úgy vélem:
tévedtek, mikor hozzá beengedtek.
Mert Peru elnöke volt éppen nála,
s neki mondta: ha dollárkölcsönt kapna,
Sztálin azonnal megszelídül tőle, –
de láttam: Prado csak röhögött rajta.
Szabolccsal ezúttal ketten tettük
tiszteletünket Peru elnökének
(Manuel Prado volt az elnök újból).
Íróasztalnál ült. Nékünk még széket
sem adatott, de a körmét piszkálta.
Szabolcs beszélt. Még öt perc és kivágnak
bennünket innét. „S milyen igaza volt,”
szóltam, „Roosevelttel a Fehér Házban.”
Csodálkozón nézett rám: „Honnan tudja,
hogy vitáztam vele?” – „Mivel ott voltam.”
„Naivitás vezette életében,
s még most is itt lóg a nyakunkon holtan.”
„A külpolitikáját elítélem,
a belpolitikában kiállok érte.”
Prado felállt. „Nem, nem ellenkezem,”
mondta végül. „Üljenek le a székre.”
Italt hoztak. „A csendes-óceáni
stratégiát Roosevelt gondolta ki,”
szólt Szabolcs, „és azt hiszem, aligha
lehet sikertelennek mondani.”
Ittunk. Azt hittem, hogy Roosevelt elnök
dolgairól vitázunk. E helyében
Japán katonáinak tébolyító
bátorságán folytattuk a beszédet,
s hogy a japánok tavasszal virágzó
almafákhoz mennek, órákig nézik,
hogy a nők virágcsokrokat kötöznek
és alázattal szolgálják a férfit,
hogy a lakások szentségesen tiszták,
de mocskos minden házfal s minden utca,
s az erdőben egy levél sincs a földön, –
csak nagynehezen, egy fél óra múlva
tudtuk Magyarországot szóba hozni,
míg csak Manuel Prado lázban égett.
„És mit tehetek magukért?” kérdezte.
„Tiltakozik Kádárnál. Kezességet
vállal az áldozatokért.” Amikor
az alkirályi kastély ajtaján
kimentünk, Szabolcs megállt, felém fordult:
„Elértünk nála valamit?” – „Talán.”
(Néhány hónap múltán egy bitang perben
Bertrand Russell s Manuel Prado, két
bősz tiltakozó, megmentette Gáli
és Obersovszky Gyula életét.)
La Paz repülőtere magasan
fekszik, földjén sovány lámák legelnek.
Szikkadt porfelhők, kormos, ronda szél.
TV autók vártak ránk s vittek lejjebb
a városba, interjúra. A TV
akkortájt terjedt el Bolíviában.
Minden bankban, boltban, bárban meg házban
TV szólt. Az emberek félszeme
a készüléken. Mindenki kétfele
beszélt és nézett. Interjú után
a trafikosnő Jorgenek szólított,
s „ön hát az,” ismert a portás reám.
A magasság miatt három napig
kellett bent maradnunk a szállodában.
Szerencse, hogy Kármán Tódor barátom
időzött ott. A bárban ültünk hárman.
A Világbank küldte ide, megnézni,
hogy Bolívia mennyi kölcsönt kaphat.
Elmondta nékünk, milyen gazdasági
problémái vannak még a Nyugatnak,
s hogy teljesen megoldhatatlanok.
Magam ültem a bárban, amikor két
nagyon halk léptű s mozgású, fakó
arcú, mosolytalan, úriembernek
öltözött s annak mégse mondható
spanyol lépett hozzám és megkérdezte:
magyar vagyok-e s ugyan mit tudok
Ádám elvtársról? Miniszter most, vagy mi,
hogy a fasiszták puccsa megbukott?
Ádám Gyuri! Aki Bolíviába
emigrált, még a háború előtt
és aki párizsi hotelszobámban
egy könyvet kért, mikor búcsúzni jött,
mert teherhajón indult Panamán át
Chilébe. Akkor Remenyik Zsiga
chilei útját, a Vész és kaland-ot
adtam, hogy legyen mit olvasnia.
„Ez mentett meg,” mesélte évek múltán,
„mert a chilei tranzit vízumot
Panamában akartam beszerezni,
de ott a konzulátus zárva volt.
A vámhivatal feje Aricában
feljött hozzám. Kiszállni ő nem enged.
Menjek vissza. S nyissam ki a bőröndöt,
a kommunista röplapokkal benne!
A könyvet nézte, melyet tőled kaptam.
,Mit írt Sigmondo?’ és lapozni kezdte.
Chilébe járt. – ,Látom. Concepcionban
szállt meg, és ott, kérdem önt, mint kereste
a kenyerét?’ – Csempésznek állt. –,Ne mondja.
Látom nevét. Ki ez a Don Felípe?’
Csempész főnök. ,Milyen?’ Kiváló férfi.
Bátor. Derék. Vajból van a szíve.
,Úgy,’ mondta s mindjárt csomagolni kezdte
a holmimat. Azt hittem, letartóztat.
Nincs joga hozzá! Francia hajón van,
ordítottam, ,Gyerünk, ott áll a csónak,’
szólt. ,Átviszem autón Bolíviába,
mihelyt időm engedi. Addig nálam
lakik majd. Mert én vagyok Don Felípe,
tíz éve az állam szolgálatában.’ ”
Ádám nagy kommunista lett La Pazban.
Utána hazajött Magyarországra,
de nem bírta a kompárt aljasságát
s kikelt ellene. Rákosi lezárta.
A forradalomban is nagyon bátran
viselkedett s mint Párizsban hallottam:
lecsukták újra. De kérdem, mit mondjak
e vadnyugati, butuska barmoknak?
„Börtönben ül. Aki a szovjet átok
ellen küzd nálunk, mindig lebukik.”
Felálltak. Az ajtóban megfordultak:
„Usted mentiran. Kegyed hazudik.”
Itt nem volt PEN klub, egylet, társaság,
hol szólhattam volna Magyarországról,
csak indián nők pörge kalapokban,
csak rozzant házak s a nyomorult város
forradalom után. Ám Siles elnök
üzent: jöjjek fel hozzá, mert beszélni
vágyik velem. Biztos látták: Kármánnal
ülök, ki jött, hogy kölcsönt adjon néki.
Golyónyomos falak, leszaggatott
tapéta, törött márványasztalok
a palotában. Siles elnök roppant
gyorsan mozgó, sovány, fiatalos
ember. Bejött s mindjárt Bolíviáról
kezdett szólni, az éhség és nyomor
hazájáról, aztán az Államokról,
honnét kölcsönt adnak neki, mikor
most elnök lett, valószínűleg azért,
hogy ellopja, miként régen szokásos.
Ám ő szétoszt pénzt, mindent, és azon lesz,
hogy az amerikai társaságok
a bányászoknak több bért fizessenek.
Akkor egyszerre jobb lesz az elárvult
nép sorsa, míg a nagyurak rájönnek,
hogy cink, ólom, réz, kóbalt mind megdrágult,
s megérkezik bérenceik csapatja
a dinamittal kezében és dobja
e palotára, ahol ő is itt lesz, –
de hát ez a bolív elnökök sorsa.
Siles, később: „Önt tanácsért kérettem.
Repülőn ma négy magyar érkezett,
Buenos Airesből. Kereskedelmi
küldöttség, mint mondják. Üzleteket
kínálnak nékünk. Tudomásunk s vízum
nélkül jöttek. Lefogtuk mind a négyet.
Mit tegyek velük?” Töprengeni kezdtem.
Kisfiam otthon, Kádárék kezében.
És tartják, hogy zsaroljanak vele.
Ha gyáva vagyok, elszemtelenednek.
Nem félek! „Rakassa őket vonatra!
Szép útjuk lesz, mivel négy napig mennek.
S mit tehet velük jog szerint, azt kérdem.”
„Amit helyesnek tekintek. Akármit.”
„Akármit? Akkor tétessen reájuk
bilincseket az argentin határig.”
La Paz szegény volt, gyötrött és romos,
de Asuncion züllött és merőben
mocskos. A vámosok dollárt, cukorkát
és cigarettát kunyeráltak tőlem.
Taxik helyett csak két konflist találtunk,
csupán féldollár volt mindkettő ára;
rozzant viskókkal zsúfolt hosszú úton
vittek el egy földszintes szállodába.
A portással én alkudtam. Tizennyolc
dollárt kívánt. Tiltakoztam szerényen:
luxusszállóban tizenöt egy napra.
„Lehet,” mondta, „de én hatuknak kérem.”
Mentünk vele. A szálló folyosóján
a falak mellett a szörnyű melegben
két meztelen indián kamasz állott
s egy-egy kereket forgatott szünetlen.
„Mit csinálnak ezek?” – „A ventillátort
ők mozgatják a tizenkét szobában.”
„Miért? Nincs villanyuk?” – „Hogyan ne lenne!
De a fiúk olcsóbbak mint az áram.”
A szobák termek voltak. Verejtékben
fürödtünk mind. Gyerünk egy uszodába!
A portást kérdeztük. Ilyesmi nincsen,
csak gazdagok kertjében, magyarázta.
„S nincs hely a városban, hol beugornánk
a nagy folyóba, a Paraguayba?”
„Félperc alatt megeszik a piránák.”
Szomorúan vártunk a vacsorára.
A vendégek – hajdani német nácik –
feketében ültek avagy szmokingban
és pökhendien vizsgáltak bennünket,
amikor besétáltunk nyitott ingben.
Mit bántuk őket! Kerekes kocsikban
hoztak lazacot, rákot, sonkát, mézes
gyümölcsöket, salátát, – de Szabolcs szólt:
„Vigyázzatok, ez csak az előétel.”
Másnap délután a belügyminiszter
hívott meg minket. Féltem, hogy lehord,
és megbántuk, hogy e fasiszta lyukba
ereszkedtünk be. Ámde nyájas volt,
sőt ölelgetett minket kis szobája
mélyén, majd leült íróasztala
mögé, de amikor Magyarországra
tértünk (vállas fickó volt), morcosan
elfordult. A részletek nem érdeklik,
hiszen az ország roppant messze van.
Mögötte a falon nagy térkép függött:
Paraguay Argentína felett.
Megfordult és rácsapott félkezével:
„Látják, mi ez? Megfújtanak ezek.
Megfújtanak bennünket, mert a tengert
zárják el tőlünk. Nincsen tengerünk.
Nincsen jövőnk, nincsen kereskedelmünk,
jelenünk sincsen. Tenger kell nekünk!”
Svájcnak sincs, mondta Szabolcs, tengerpartja,
mégis megvan hétszáz esztendeje.
„Svájc? Az parányi ország és nem számít.
Nyomorult nép! Ott egye a fene.
Ön meg magyar és csak azért beszél így,
mert két oldalon is van tengere.”
Nem lehetett lebírni. Argentínát
gyalázta, mert Paraguayt elzárja
az Atlantitól. „De felkészülünk
és egy napon bevesszük a Parana
torkolatát. Az ellenség, habár
számban nagyobb, elszalad tőlünk gyáván.
Miénk lesz Corrientes s kikötőt
építünk majd a Rio de la Plátán.
Ez lesz roppant diadalunk,” ujongott,
„s higgyék el, hogy Isten is megsegít.”
Majd nagy gesztussal elbúcsúzott tőlünk:
„Remélem, most tanultak valamit.”
Szabolcs, az utcán: „Ismerősnek hangzott
a marhaság, amit összehadart.”
„Én is hallottam több nyelven ilyesmit,
szerbet, horvátot, németet, magyart.”
A komédia folytatódott másnap.
A félig sem kész arénába Stössner,
a diktátor (német őrmester külső)
a lakosságot s minket hívott össze.
Őt figyeltük. Egy adjutáns keringett
körötte, ő meg mint kinek nincs nyugta
sétált, majd adjutánsát minden jó ok
és szó nélkül háromszor seggbe rúgta.
A miniszterek körben mosolyogtak.
Hozzájuk lépett, megigazította
az egyenruhás kabinet sapkáit,
majd felugrott egy négyszögű oszlopra
s beszélni kezdett. Sok mindenről hosszan
locsogott, majd, hogy a szovjet zsebrákok
elfoglalták Magyarországot, úgy mint
a hitvány bolív hódítók a Chacót.
Más orvosság ezek ellen nincsen, mint
katonamód és parancs szerint élni.
A hallgatóság őrjöngve tapsolta.
Mit tehettünk? Mi is tapsoltunk néki.
Paraguayi létünk szégyenteljes
volna, ha egy lelkes fiatalember
– az argentin követ, aki kivette
részét a harcból Peron elnök ellen –
el nem visz bennünket a két hatalmas
autójával körútra az országban.
Különös út volt. Olykor kertes, apró
előfal nélküli viskókat láttam,
mintha mindüket egy fekete dzsungel
barlangjában vágták volna ki késsel.
Máskor lombos, gyökeres fákat hordó
habzó folyók kristály vízébe néztem,
vagy a rossz úton ócska kalyiba
mellett haladtunk: félkörben előtte
datolyapálmák, ahogy ötven éve
a nagyapa a magokat kiköpte.
Sűrű, roppant fák, virágzó liánok,
de sehol egy kert vagy egy sima pázsit,
se kút lányokkal, sem egy öregember,
mivel itt senki nem élhet sokáig.
S a napfény mint szédítő altatószer
vagy láthatatlan száz szúnyog csípése,
s a szürke árnyék, az irgalom selyme,
a megnyugvás, az élet eltűnése;
szégyelltem volna magamat az autón,
de mintha senki sem vett volna észre,
nem fordultak meg a porban utánunk,
csak néha egy-egy lány az út szélénél,
ki azt remélte, hogy érte megállunk.
Így értünk a Vera tóhoz egy délben.
Kiszálltunk s fellihegtem a gyönyörtől.
A víztükör simán és halványkéken
feszült, távolabb bizonytalan zölddel
vegyült, még messzebb sárga s bíbor pára
lebegett rajta. Szemköztről a hegység
mérgeszöld és egyenletes homálya –
hol láttam ezt? A Balaton nem íly szép,
íly vad s íly tarka, – de kilencszáz éve
ilyen lehetett, mikor I. András
király Szárszónál (nem volt még) elérte.
De akkortájt még semmikép nem éltem
és nem hiszek a lélekvándorlásban.
Halványkék volt s lágy, nem vad és tarka,
mikor öt évesen először láttam.
Lehet, hogy akkor hozzáképzeltem így,
s mit képzeltem, az elevenedett meg?
Levetkőztünk és a halak ijedten
szorítottak helyet a vendégeknek –
az ismerős víz csupa lágy áram volt,
beljebb viola s borzongató mélység.
Ismeretlen, gyönyörű madarak
hangját hallgattam és szívem verését.
Buenos Aires valódi nagyváros
s nem nagyon szép. Rokonoknál háltam
meg a PEN klub villájában, ahol
írók helyett kontárokat találtam.
Rádión szóltam, kávéházban ültem
víg asszonyokkal, apró üzletekben
ruhát vettem Zsuzsának, a rikkancsok
kertjében roppant bifsztekeket ettem,
de többnyire Szabolccsal tanakodtunk,
hogy szombat este a roppant teremben
mit adunk elő s mint védjük magunkat
a támadni készülő komcsik ellen.
Jóval többen jöttek mint ezren. Inkább
kíváncsiság terelte őket össze,
semmint rokonszenv. Munkások, polgárok.
Az első sorban miniszter. Mögötte
(rögtön rájuk ismertem) két, sőt három
komcsi vezér. Bérenceik leghátul
a falnál és az ajtóknál lebzseltek.
Mi hatan fent a nagy dobogón ültünk,
az asztalnál, szorosan egymás mellett.
Szabolcs kezdte. Magyarország újabban
szovjet gyarmat. Minden magán- s közügyet,
mindent, mi van, Moszkvából dirigálnak.
Egy komcsi felállt a miniszter megett:
„Helyes, hogy így van. A nagy birodalmak
viselik a kisebb országok gondját.”
„Úgy van,” szóltam én, „és Brazíliában
nevezik majd ki az argentin kormányt.”
A komcsi nem értette mit beszélek.
A közönség sem. „Álljon fel Kis Béla.
Építőmunkás volt. Kérdezzétek ki.
Én majd fordítok.” Néhány percig néma
csend. Végül egy hang: „Mennyi volt a bére?”
„Heti százötven forintot fizettek.”
„És hány pesót kaphatni száz forintért?”
„Semennyit.” Erre nagyokat nevettek.
„Mit fizetett kifőzdében ebédért?”
„Vagy húsz forintot.” – „És mit vehetett
a maradékért?” – „Három deka kávét.
Vagy száz cigarettát. Két kenyeret.”
Ezen kicsit elbúsultak mindnyájan.
„Te jössz, Sándor. Egy kulák fia volt.”
„Mi az, kulák?” Elmagyaráztuk gyorsan.
„Örökül várta a huszonöt hold.”
„Csupán másfél, mert badacsonyi szőlő.
A rendőrség apámtól követelte
kolhozosítás idején: adja be
szőlejét ingyen a szövetkezetbe.
Egyszer hajnalban bevitték az őrsre,
s addig verték, míg aláírta este
az átadást. Akkor kiadták nékünk.
Nem tudott járni. Meghalt reggel egyre.
Anyámmal együtt kidobtak házunkból.
Állást nem kaptam. Koldus lett belőlem.
A fővárosban elkapott egy rendőr
s mint kulákfit, megvertek rettentően.”
„Betanították! Hazudik a disznó!”
üvöltötték a komcsik. Ekkor Sándor
nyugodtan levetette a kabátot,
majd az inget is lehúzta magáról
és megfordult, hogy mindnyájan meglássák,
amit mi öten több hete ismertünk:
az iszonyatos sebhelyeket hátán.
A némaságban síp hangzott. A komcsik
támadtak. Négy markos verőlegényük
közeledett a dobogóhoz. Ámde
pár hallgató is felállt, hogy minékünk
segítsen. De nem volt reájuk szükség.
Óriásunk, Kis Béla a legelső
legény veres képébe verte öklét.
Fejét a kőpadlón szétzúzta volna,
ha a másik mögötte meg nem fogja.
A támadók visszavonultak. Csend lett,
míg Recskről kezdtem röviden beszélni.
Aztán még másfél óráig kérdeztek
bennünket. Végül lezártuk az estet,
s ott ültünk boldog-bódultan, mivel
virágot, tapsot, csókot, könnyet kaptunk.
Pénzt is kínáltak; nem fogadtuk el.
Az asztalnál maradtunk kimerülten,
amíg a terem kiürült egészen.
A nagy ajtónál a földön széttépett
igazolványok tömege. Csak néztem.
Kérdem Szabolcsot: „mi hever itt, mondjad?”
„Eltépett komcsi párttagsági könyvek.
Lehet, hogy százhúsz, de inkább százötven.”
Álltam. A térdem megremegett. Végre
egyetlen kis, eltűnő győzelem
olyan nagyon sok, szörnyű vereségre.
 

(Budapest, 1997)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]