1949
| A Népszava kocsiján utaztunk le |
| a Balatonra, szép, de nem meleg |
| napon, május legelején. Alföldi, |
| a legjobbik sofőrünk vezetett. |
| Mögöttünk húsz méterre mindjárt feltűnt |
| az ávós kocsi. „Élni sem lehet |
| tőlük,” mondtam Zsuzsának. Hátrafordult: |
| „Ne bolondíts. Fiatalemberek |
| útban a Balatonhoz.” – „Fiatalnak |
| nem fiatalok és nem illik rájuk |
| az ember szó sem. Követnek. Szántódnál, |
| meglátod majd, befordulnak utánunk.” |
| „Fantaziálsz.” De Szántódnál mögöttünk |
| jöttek. A komp pár pillanata ment el. |
| Víz-szomjasan mindig fürdőnadrágot |
| hordtam ruhám alatt. Vetkőzni kezdtem |
| a kocsiban. Alföldi röhögött. |
| „Mi baj?” – „Az ávósok is levetkeznek.” |
| Kibújtam az autóból. Lejjebb álltak |
| nékem háttal, gyűrt és mocskos gatyában. |
| Vagy húsz méterre úsztam el a parttól, |
| mikor mindkettő beugrott utánam. |
| Parancsuk volt tán: fogják meg bokámat, |
| ha a Sión át meg a Duna habján |
| le próbálnék kerülni Istanbulba. |
| A víz jeges volt. Messze kiúsztattam, |
| hátha egyik vagy másik belefullad, |
| de jobban szelték a hullámot nálam. |
| Majd Zsuzsa mellett ültem, törülköztem, |
| s az autósokkal együtt mosolyogtunk |
| a gatyás ávósokon, akik közben |
| borzongva szárítkoztak a hideg |
| szélben, és aztán ostobán s kiverten |
| topogtak fel-le. De én semmiképpen |
| nem állítom, hogy a csatát megnyertem. |
|
| Így kezdődött. Régóta féltem attól, |
| hogy az utcán egyszerűen lelőnek, |
| vagy felkötnek hamis vádak terhével, |
| csak azért, mert tudják: utálom őket. |
| De ezt nem vártam mégsem. Hogy napi |
| háromszor ketten le nem szállnak rólam, |
| éjjel-nappal mindenhová követnek, |
| mögém ülnek színházban, eszpresszóban, |
| ha a Velencei-tó nádasában |
| szeretkezünk, lefényképeznek minket, |
| utánam jönnek, ha a vendéglőben |
| a WC felé megyek, hogy pisiljek, – |
| szombat-vasárnap még hat martalócot |
| akasztanak rám s mindezt csupán annak |
| előjeléül, hogy a jövendőben |
| egy szép nap, ok nélkül, letartóztatnak, |
| megkínoznak s alighanem felhúznak. |
| Olykor nevettem mint ki rég lemondott |
| az életről, máskor meg ültem némán |
| és verejtékem szemem közé csorgott. |
|
| Egy éjszaka, közel az év végéhez |
| kinéztem ablakunkon. Odalent |
| ott állt az ávós autó. Ketten ültek |
| benne, elől. Zsuzska már lepihent, |
| sőt aludt is. Leoltottam a villanyt |
| és lefeküdtem melléje, de nem |
| tudtam aludni, mert a martalócok |
| puffadt pofája ott táncolt szemem |
| előtt. Egy óra tájt ismét kinéztem. |
| Ott ültek persze. Zsuzsa lélegzetét |
| sem hallottam többet, csak az övéket. |
| Mint víz alatt feküdtem a sötét |
| szobában. Két óra felé kinéztem |
| megint. Ott voltak. Nem bírtam tovább. |
| Keltsem fel Zsuzskát? Minek, hadd aludjon. |
| Felöltöztem, ott hagytam a szobát |
| és mentem le a Mártonhegyi úton. |
| A két ávós is gyalog jött mögöttem |
| én a csúcson, az alapon ők ketten |
| egyenlőszárú, pontos háromszögben. |
| Így mentünk, át az elhagyott utcákon |
| hideg párában. A Lánchíd előtt |
| találkoztunk csak egy riadt alakkal, |
| ki félreugrott rémülten. A köd |
| mélyében, zsúfolt és hideg szobákban |
| a rosszul alvó milliók, a nép |
| rémálmai között már azt se látta, |
| hogy hová süllyedt az emberi lét. |
|
| Csak mentem, mintha ki akarnék futni |
| a földről. A Károly körút után |
| tovább, a bús Nemzeti Múzeumhoz, |
| de mikor aztán a Lónyay utcán |
| befordultam, a köd egyszerre eltűnt |
| és a fekete járda közepén |
| ott jött Pálóczi-Horváth György barátom |
| húsz lépéssel a két ávós legény |
| előtt. Megálltunk, átöleltük egymást. |
| „Te is,” szóltam. Kíváncsin végignézett: |
| „Mért aggodalmaskodsz?” kérdezte. „Szocdem |
| vagy. A legrosszabb, ha tizenhat évet |
| adnak neked. Mi az? Én kommunista |
| vagyok. Engemet felakasztanak.” |
| Mit szólhattam? Álltunk szemközt egymással |
| a hirtelen kibújt holdfény alatt. |
| Még egyszer összeölelkeztünk s mentünk |
| a ránk kényszerült mértani alakban: |
| elől mi, ingó csúcsok s az ávósok, |
| a háromszög és az állam alapja. |
|
|
|