1933

A kávéházban mindig dél felé
találkoztunk: Franz Reichert s gyönyörű
húga, Charlotte s aztán Éva Scherff,
húsz s egynéhány éves neves színészek,
a gráci Stadt Theater tagjai,
meg Doktor Fiby, a vagy negyvenéves
jeles ügyvéd és művészetbarát,
meg én, az egyetemi hallgató,
ki költőnek készültem, bár még szinte
semmi tőlem meg nem jelent. Úgy láttam,
hogy csak Éva kedvéért tűrnek el.
Mikor január legutolsó napján
a kávéházba léptem, mind ott ültek,
de Fiby doktor azonnal felállt:
„Hadd gratulálok,” szólt. „Nem hittünk néked.
Igazad volt. Ismerted a jövőt.”
Miközben ezt elmondta, körülnézett,
de senki sem volt hallótávolságban.
„Nincsen segítség. Hitler lett a német
kancellár, ez az ocsmány szörnyeteg!
Hirtelen nem tudom, hogy minek élek.
Ti sem tudjátok többé. Ünneplésre
hánytató kéne. Szóljak a pincérnek?”
Leültem Éva mellé. Kezemet
simogatta. Mások közt mindig gyengéd
volt hozzám, csupán négyszemközt pimasz.
Mikor az utcasarkon randevúztunk
tavaly Bécsben, olykor három-négy órát
kellett rá várnom és én boldogan
sétáltam fel-le hóban és esőben,
mindig máshol. Akkor történt: apám
átutazóban Bécsen, felkereste
kollegáját, Spaeth-et, a kémiai
intézet vezetőjét, kivel együtt
járt Münchenben egyetemre, hogy fia
előmenetele iránt érdeklődjék.
Megtudta, hogy ő nem látott soha.
Ezek után apám felpofozott,
anyám meg ősszel Grácba jött velem,
hogy ott az egyetemre beirasson,
hátha tanulni kezdek (noha semmit
nem ígértem) meg azért, hogy Évától
elválasszanak. Azt képzelték, hogy
feleségül akarom venni, bár
ezt nem terveztük. Anyám kivett nékem
egy szép szobát, beiratkoztam s másnap
reggel a pályaudvarra kísértem:
utazgatni indult Itáliában.
Kávéházban ültünk, mert a vonat
egy órát késett. Ő a Tagespost-ot
lapozta s a hetedik oldalon
megtudta, amit én már régen tudtam,
hogy a Josefstaedterből Éva Scherff
elszerződött Grácba, a Városi
Színházhoz. Anyám ekkor felsóhajtott,
s komoran a vonathoz sietett.
Azóta nem tudtam már haragudni
Évára, ki feladta kedvemért
Bécset, habár úgy éreztem: lefekszik
akárkivel – bizonyítékom nem volt –,
velem viszont nagyritkán csókolódzik,
s csak egyetlen egyszer engedte át
bal mellét, de egy centit sem tovább.
Franz Reichert, a szélsőbaloldali
színész közben hosszasan magyarázta:
nem baj, hogy Hitler jutott uralomra.
Egy-két hónap csak, és annyi hibát
követ el, hogy lemondatják, és akkor
egy új, semmiképp sem jobboldali
kormány… de Fiby rögtön közbevágott:
„Nem olvastad elég figyelmesen
a Mein Kampf-ot. Erőszakos diktátor
került fölénk, őrült, de zseniális.
Ez kiépíti majd állásait.
Nem lehet elkergetni, csőcseléke
csügg rajta mint minden hamis profétán.
A cél: egész országa pusztulása.”
„Hány évet adsz neki?” – „Tíz, tizenöt
esztendőt. Ezt kevesen éljük túl.”
„Osztrákok vagyunk. Mi közünk a német
birodalomhoz?” kérdezte Charlotte.
„Naiv vagy, szívem,” felelte testvére,
„a német náci egyesülni készül
az osztrák nácival. Nézz csak körül,
többen vannak nálunk mint odaát.”
„Egy ideig,” szólt közbe Fiby doktor,
„vonaglunk majd, akár a hal a horgon,
aztán megnyugszunk és övék leszünk.”
Egyszerre csak hallgattak mind a négyen,
mert hirtelen színt váltott életük.
Addig: biztos karrier, öt szobás
lakás, szép bútorok, parfűmös flaska,
az Alpok nyáron vagy az Adria,
Velence, Róma, Párizs, ahogy tetszik,
és szeretők, hű szolgálatra készen
a túlszínezett díszletek alatt,
rang, taps, öröm a gyorsan illanó
életben egész a dísztemetésig.
Most minden más lett. Öt szoba helyett
a pajta, zárka vagy a hullaház,
s a rémület rezgő sípja fülükben,
mert Grác nem tűr demokrata ügyvédet
és New Yorkban nem kell osztrák színész.
Csak én voltam jóval nyugodtabb náluk,
mert évek óta készültem már Hitler
győzelmére s tudtam: Magyarország is
vele bukik majd; emigráns leszek.
De költőnek nem rossz a bujdosás,
üldöztetés nem árt s mint Heine írta:
az ég kékje mindenhol ráborul.
Az utcán Évával ketten maradtunk.
„Friss levegőre vágyom,” mondta „s hóra,
a fülledt város szagát nem bírom ma.
Két napig nem lesz dolgom a színházban.
Felszaladok a hálóingemért,
neked is lehozok egy pizsamát.
Felmegyünk együtt a Schöklre. Mért van
lakkcipő rajtad?” – „Meghívtak estére.”
„Túl messze laksz. Váltásra nincs idő.
Végy fogkefét és borotvát a boltban,
fogport hozok. Mit habozol?” – „De én...”
„Ne feleselj. Csak egy szobát veszünk ki,
s egy ágyban alszunk. Jössz velem?” – „Jövök.”
Autóbuszon, aztán a hóban mentünk
ezernégyszáznegyven méter magasra.
Éva utcai ruhát s bundát hordott,
rajtam fekete öltöny s lakkcipő,
de egy cseppet sem haladtunk lassabban
hegymászásra felkészült társainknál.
Az egész úton csak két fiatal
férfi előzött meg. Alkony előtt
értünk fel a közismert szállodába.
Három emelet magas épület volt,
lépcsővel a folyosó két végében,
minden emeleten harminc szobával.
Ezt onnét tudtam, hogy a 230-as
szobát kaptuk, mindjárt a lépcső mellett.
Míg az inas kinyitotta az ajtót,
a huszonnyolcas szomszédból egy nő
kidugta fejét s nagyon jól megnézett.
Ugyan mit kívánt? Csinos volt és szőke.
Bal lakkcipőmön átázott a hó,
de bántam is! Borzalmas éhesen
leszaladtunk mindjárt a vendéglőbe.
Csurig tele volt. Csak nehezen kaptunk
helyet végül egy távoli sarokban,
ahonnét jól láttuk a társaságot.
Hozzánk hasonló korú, húszesztendős
fiúk meg lányok, javarészt diákok
ültek együtt, sílécekkel mellettük,
meg harminc-, negyvenéves férfiak,
olyik nejével, nagy pulóverekben,
az egyik pezsgőspohárral kezében
éppen felállt, s mikor Évát meglátta
mély meghajlást küldött a színésznő
felé, aztán felköszöntötte Hitlert,
s koccintott barátaival, sőt
a szomszédokkal is. Az ünnepi
hangulat néki szólt a vendéglőben.
Igyekeztünk elkülönülni tőlük.
Tíz óra táján felmentek. Mi is.
„Tusoljunk,” ajánlotta Éva, miután
a hátizsákból kiszedte sötétkék
selyem hálóingét és odaadta
a nékem hozott pizsamát. Azonnal
vetkőzni kezdett a nagy ágy előtt,
velem szemközt, minden szemérem nélkül.
Először szoknyáját engedte el,
aztán blúzát vetette le s cipőjét.
Kibújt kombinéjéből. Ezalatt
engem figyelt. Nem azt, hogy megcsodálom,
de hogy mezítlensége mennyire
izgat fel engem. Világos volt abból,
ahová nézett s én elhűltem tőle.
Szép volt, bár teltebb annál, amit vártam,
melle nagyobb mint, mire emlékeztem.
Hasán, úgy mint Giorgione Vénuszán,
apró zsírpárna és mindjárt alatt
az ezüst hús közt az egyenes szőrcsík,
mintha fekete szíj egy darabkáját
fektették volna oda. Megremegtem.
Pár pillanatig nézette magát,
aztán kisétált a fürdőszobába.
Mikor én is kijöttem a zuhanyból
a takarón feküdt kék selyemingben.
Gyönyörű ing volt, két csipkebetéttel.
Az egyik mellét tette láthatóvá,
a másik alól öle fekete
szőrcsíkja fénylett. Szemet hunyt, mint hogyha
aludna, de az ajka meg-megrándult.
Lefeküdtem melléje. Fürdőnadrág
volt rajtam. Mindig ezt hordom ruháim
alatt. „Szeretlek,” mondta hangosan.
„Én is, nagyon,” feleltem. Simogatni
kezdtem. Elébb haját, nagyon sokáig.
Csak ekkor láttam meg, hogy oldalán
is csipke van, ott, hol a nőt megfogják.
Megfogtam. Aztán föléje hajoltam,
hogy megcsókoljam. Már majdnem ajkához
értem, amikor durván ellökött:
„Mi az? Párzani szándékszol velem?”
kérdezte, hunyt szemmel s felháborodva.
„Szeretjük egymást. Én nem így nevezném...”
„Jusson eszedbe Gandhi. Egy-egy szűzlány
rokona mellette alszik pucéron
minden éjjel. Sohasem nyúl hozzájuk.”
„Te nem vagy szűz, sem én nem vagyok Gandhi.”
„Nyilvánvaló. Bujálkodni kívánsz.”
Hozzám simult: „Most jól érzem, hogy vad vagy.”
„Lenn Grácban,” szóltam, „azt ígérted nékem,
hogy egy szobánk lesz és egy ágyban hálunk.”
„Hát nem így lett? Egy szobánk van s egy ágyunk,
de nem tűröm, hogy hozzám nyúlj.” – „Felhoztál
a hegyre, azért, hogy játszódj velem.
Szadista vagy. Szégyellheted magad.”
Mosolygott. „Én viszont erőszakot
alkalmazok a szadizmusod ellen.
Meglátod, hogy erősebb vagyok nálad.”
Átöleltem, föléje kerekedtem,
de ő ügyesen kiugrott az ágyból.
A szobában kergetődztünk. Mikor
az ajtónál elértem, kiszaladt
a folyosóra. Sebesen futott.
Hosszú ingében majdnem elesett,
de rögtön felemelte, túl magasra.
„Gyere vissza,” kiáltottam utána,
mikor már vagy harminc méterre volt.
Megállt: „Ígérd meg, hogy nem nyúlsz majd hozzám.”
„Dehogy ígérem.” Újra futni kezdett,
én meg utána. Mezítlen talpunkkal
vertük a folyosó kőpadlatát.
Lármánkra pár szobaajtó kinyílt:
egy nyakkendős úr elszörnyedten nézett
bennünket, „disznók vagytok,” jajgatott
a kövér dáma, s egy fiatalember
szabvány horogkereszttel pizsamáján
megtapsolt mindkettőnket. Éva ekkor
a folyosó végében már a másik
lépcsőnél felfutott a harmadik
emeletre. Én szorosan mögötte.
„Ne nyúlj hozzám,” visítozott, de én
elkaptam a lépcsőn, már lemenőben.
„Ne karmolj, mert ütök,” és betuszkoltam
szobánkba, hol elmúlt a haragom.
„Ha félsz tőlem, egész éjjel itt állok
az ablaknál, háttal neked.” Nevettem.
„Nem kell. Csak feküdj mellettem,” felelte,
„de a villanyt nem oltjuk el.” – „Miért?”
„Hogy lássam, ahogy szenvedsz.” Visszanyerte
arcátlanságát. Felelni akartam,
de ajtónkat ekkor megkopogtatták.
„Ne nyisd ki,” kérlelt, „ugyan ki lehet?”
„Nyissák ki,” szólt egy női hang a túlról.
„Az igazgatónő lesz, hogy megintsen
minket, vagy kidobjon a szállodából.”
Újabb kopogás. „Biztos, kulcsa is van.
Ő itt az úr. Megyek és kinyitom.”
Az ajtó előtt szőke szomszédnőnk állt
áttetsző ingben és frissen kifestve.
„Bocsánat,” mondta, „hogyha zavarok.
A fiatalurat nem ismerem, de
Éva Scherffet láttam a színpadon
mint Hedda Gablert. Milyen nagyszerű volt!
Szobánk szomszédos. Vőlegényem mérnök.
Randevúnk volt itt, de telefonált,
hogy gyára miatt nem képes feljönni.
Szomorúan ültem és a faajtón
át jól hallottam minden szavukat.”
„Tehát kémkedett,” szólt reája Éva.
„Mindegy, hogy hívjuk. Eszembe jutott,
hogy hiába vagyok itt éjszakára,
és az ifjúr is teljesen hiába
fekszik Éva kisasszony oldalán.
Úgy gondolom, hogy átjöhetne hozzám.”
„Ily szemtelenséget még nem hallottam,”
csattant fel Éva, „mit szólsz ehhez, Gyurka?”
„Elfogadom a kedves meghívást,”
s belekaroltam a szőke leányba.
Scherff Évát sokszor hallottam az éjjel,
amikor ágyán dobálta magát.
 

(Budapest, 1997)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]