1927

Már évek óta Ischlben nyaraltunk,
szülők, nagyszülők, kishúgom meg én,
azért, mert nagyapám roppant tisztelte
soká halála után is a vén
császárt, ki mindig ott szokott nyaralni.
Egy parasztház felső emeletén
laktunk: öt szoba, középen ebédlő,
két kis háló, húgomé s az enyém,
szülők, nagyszülők a nagyobb hálókban.
Tizenhét évemhez pár hét hiányzott,
s így nem vágyódtam semmire se jobban
mint szerelemre, fiatal leányok
csókjára. Ismertem egy münchenit,
kettőt Bécsből és egyet Göteborgból,
kik itt nyaraltak. De minden hiába;
anyjuk ott ült velük mint egy komondor, –
a nyárspolgárerények ősze volt még.
Hát hagytam őket és magam sétáltam,
amíg csak egyszer, már az esteli
sötétben, vagy tán inkább félhomályban
a Traun folyó korlátjánál megálltam
és bámultam, ahogy a lámpafények
a víz tükrén mint sárga lángok égtek.
Akkor mellém lépett egy helybeli
nagyon csinos, lenszőke lány s elmondta,
hogy régesrégen tetszem már neki
s napok óta figyeli merre járok.
Szőke haját néztem és mennyei
gyönyör fogott el. A szomszéd kocsmába
tértünk be. Rögtön elmondta, hogy Elli
Bernernek hívják és tizennyolc éves,
s hogy néki nem kell korán hazamenni,
mert az ablakon jár be. Én szerényen
udvaroltam, mint illik. Majd záróra
után kiléptünk a jeges korzóra.
„Most az erdőbe megyünk,” parancsolta,
aztán karon fogott és vezetett
fenyőfák és szemközt fújó szelek
között egy lapos köröndre, melyet
Sterzens Abendruhenek neveztek.
Szép panoráma! Most, a nagy homályban
piszkos dunyhák lógtak a hegyeken.
Az egyszál deszkapadra ült velem,
és csókolództunk mint a tébolyultak.
Azután hanyatt terült a padon.
Jobb nadrágzsebemben a kapukulcsot
szorongatta. „Nem, a túloldalon,”
biztattam, s közben bugyiját lehúztam
egész térdéig. Hirtelen leestünk
nedves kavicsok közé, míg az eső
szitálni kezdett. Mezítlen altestünk
borzongva fájt. Feladtuk a küzdelmet
és egymásba fogódzva visszamentünk
a városba. Búcsúcsókunk után
így szólt: „Holnap nálad alszom, szerelmem.”
Úgy hangzott mintha rendelkezne. Boldog
és rémült voltam, ahogy hazamentem.
Feljön! Minden szoba a lépcsőházra
nyílt, az enyém is, amíg velem szemben
a WC. Ajtó anyámék felé is,
de kulcsa nincs. Ám mit érne, ha lenne?
Ölelkezésünk zajára anyám,
ki rosszul alszik, felébredhet s rögtön
átjön, villanyt gyújt s olyan botrányt rendez,
amilyent még nem értem meg a földön.
Mit bánom! Megpróbáljuk.
 
Másnap este
kisasszonyom a kocsma mélyén várt rám.
A schramli zenét hallgattuk, szorosan
egymás mellett, aztán tizenegy táján
házunkhoz sompolyogtunk. Már nem égett
villany, csak a lépcsőkön fenn s lenn.
Féltem, hogy kettőnk lépését meghallják
a háziak, hát Ellit felemeltem
s úgy vittem. Közben félmelle kicsúszott
ruhájából s én – vaddisznó! – csókoltam,
amíg felértünk. Szobám vaksötét volt.
Megbeszéltük előre, hogy azonnal
levetkezünk és bebújunk az ágyba.
Ráborultam. Oly sima volt a teste!
Hogy kell csinálni, kérdeztem magam,
mint érem el? De ő kezébe vette
és elvezette oda, hová vágyott.
Nem mozdítottam ajkamat ajkáról,
nehogy jajgasson, szidjon vagy dicsérjen.
Ám őt is mindjárt elkapta a mámor
és így feküdtünk szoros ölelésben,
mellel a mellen, altesttel altesten,
szájjal a szájon. Amikor kész lettem,
nem hagytam abba, mindjárt újra kezdtem.
A rolettákon át a toronyóra,
ha ütött, a szobát megrezegtette.
Fél háromkor Elli felült: „Pisilni
szeretnék.” – „Menj, a WC itt van szembe.”
Azt gondoltam, hogy ruhát vesz magára,
de anyaszült mezítlenül futott ki.
Csak akkor láttam először hátulja
selymes szépségét. Jó lenne megfogni!
Néztem utána részeg szenvedéllyel.
Mikor jön vissza?
 
Felültem az ágyban.
Nagyon sokára háromnegyedet vert.
Mikor hármat ütött, többé nem vártam.
Mi baj? írtam fel s ceruzát papírral
csúsztattam hozzá az ajtó alatt.
A rozsdás riglit nincs erőm kinyitni.
Próbáld! Félelmemben családomat
láttam kijönni, bár semmi se moccant.
Ott álltam, tudtam, nem segíthetek.
Verejtékem szemembe csorgott. Egyre
próbálkozott. Vagy húsz üzenetet
váltottunk. Vajon mi lesz, hogyha reggel
itt találják a zárt ajtó mögött?
Nekifeszültem, de túlságos zaj lett.
Virradni kezdett. Az óra ötöt
ütött. Kinyitottam az ablakot
a WC mellett. Állj a WC-ablak
párkányára. Egy méterre vagy tőlem.
Ugorj oldalvást. Biztosan elkaplak.
Jaj, nem merek, szólt a válasz. Kérlelni
kezdtem. Végül felmászott a párkányra.
„Fordulj meg,” súgtam, „fordulj meg, te drága!”
Tejeskocsi jött az úttesten arra,
a bakon a tejessel meg fiával.
Lerítt arcukról: nem tudják elhinni,
amit látnak. De azért csak megálltak,
s elképedve lesték az érthetetlen
jelenetet, amint egy pőre lány
kiugrott egy ház nyitott ablakából
s egy fiú a ház szomszéd ablakán
beemelte. Mi boldogan futottunk
szobámba. Rögtön leestünk az ágyra
s ölelkeztünk mindjárt, olyan mohón
s gyorsan, akár a robbanás. Utána
sem akartam még leszakadni róla,
mikor hirtelen hetet vert az óra.
Tragikus öltözködésénél folyton
csókoltam, de ő tudta: el kell menni.
A kapu nyitva volt már. Úgy suhant el
akár egy tündér. És nem látta senki.
Családom lassan gyűlt össze a WC
előtt. Ki van bent? Már nagyon-nagyon
kívánkoztak. Én meg csak lestem őket
s gonosz mosoly húzódott ajkamon.
Végül lementek a házigazdához.
Létrát támasztott a falhoz s benézett
az ablakon, de nem hitt a szemének.
„Itt nincsen senki,” mondta. Röhögött
s beugrott. Azóta közmondás nálunk,
hogy vannak dolgok ég és föld között.
Egy évvel később újra láttam Ellit:
gyermekkocsit tolt apró csecsemővel.
Hórihorgas suhanc sétált mellette.
Köszöntem néki, de elfordult tőlem.
 

(Budapest, 1997)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]