1919

Tizennyolc végén kezdtem naplót írni.
A főoka ennek az volt talán,
hogy jóbarátot nem találtam addig.
Ha véletlenül szólt hozzám anyám:
kérdezett, szidott, többnyire parancsolt.
Beszélgetésre csupán nagyapám
adott alkalmat, ámde megbeszélni
vele se tudtam semmit. Ezért kezdtem
a napló írását, hogy megvitassam
magammal, mi leszek az életemben.
Három választás volt. Apám imádta
hivatását s a szerves kémia
tanszékét a főiskolán. Így semmi
kétség nem környékezte, hogy fia
ugyanígy érez. Megmondta, melyik
nagy egyetemre küld majd. Én e vész
ellen nem szóltam, bárha megfogadtam:
akármit is tesz, nem leszek vegyész.
A másik kettőt én magam terveztem.
Imádtam Hunyadi Mátyás király
személyét, életmódját, kultúráját,
s mert mítoszt mindenki maga csinál:
azért ma, ezernégyszázötvenegyben
kilenc éves koromra, én vagyok
a kormányzó fia. Néhány év múlva
meghal Belgrádnál. Engem mint rabot
Prágába visznek. Leülök, szemet
hunyok. Hét év még és király leszek,
Brünn, Prága és Boroszló nékem hódol,
elveszem Beatricet Aragónból,
s ha megkérdeznek, mi is a nevem
„Mátyás vagyok, a király” felelem.
Sejtem, hogy hamar bolondházba zárnak,
s ez nagyszerű. Magánzárkát kapok,
meg ételt. Ott ülök, sétálok, fekszem
boldog magányban, mert király vagyok,
könyvek, nők, sátrak vonulnak fel bennem,
roppant vízió lesz az életem,
míg csak Bécsben III. Frigyes császár
megmérgeztet negyvennyolc évesen.
A harmadik terv szerint nagy költővé
kell válnom, ám ez sokkal nehezebb
az előbbinél. Ott magam döntöttem,
itt nem döntök, mivel az emberek
helyeslése szükséges, ami kétes.
Egy nemzedék – tízmillió magyar –
ritkán ad annyit mint három poétát,
s nem számít ki mit szeret vagy akar.
Egyébként írtam is már néhány verset
magyarul meg egy más nyelven, melyet
dánnak képzeltem, pedig nem értettem,
s amelybe gründungot s röljergeket
raktam bőséggel. De a költemények,
úgy éreztem, nem sikerültek szépnek.
A nappalok keveset adtak nékem,
de az éjek ragyogtak, ha a hold
sütött. Az erkély ajtaja szobámban
tavasztól késő őszig nyitva volt,
körötte a téglaszéles mellvéddel.
A város még nem tűnt ilyen nagyon
mocskosnak. A főn lágyan fújt Budáról;
mint kislány karját hordtam arcomon.
Fenn, a balkón C alakú mellvédjén
táncoltam éjszaka, négy emelet
magasan. Felmásztam, vagy felugrottam?
Sejtelmem sincsen. Hálóingemet
ledobtam, hogy mezítlenül keringjek.
Olykor a háztetőkön mindenütt
galvanizált ezüst, félkörben; máskor
a hold mint egy reflektor fénye süt;
avagy köröttem mindenhol ködét
láttam, mint hogyha sűrű tej övezne,
csak bokám mellett tűnt fel a sötét
utcán a sín, ahol néha egy késő
villamos vagy egy lópatkó szikrázott.
(Azt hittem, villany hajtja mind a kettőt.)
Holdkóros voltam. Tán senkise látott.
A tánc emléke mint bizonytalan
álomkép, édesen keringett bennem
egész nap, és éjente újra kezdtem.
Két évig táncoltam, de biztos voltam,
hogy az erkélyen így keringek holtan.
 

(Budapest, 1996)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]