1919
Tizennyolc végén kezdtem naplót írni. |
A főoka ennek az volt talán, |
hogy jóbarátot nem találtam addig. |
Ha véletlenül szólt hozzám anyám: |
kérdezett, szidott, többnyire parancsolt. |
Beszélgetésre csupán nagyapám |
adott alkalmat, ámde megbeszélni |
vele se tudtam semmit. Ezért kezdtem |
a napló írását, hogy megvitassam |
magammal, mi leszek az életemben. |
|
Három választás volt. Apám imádta |
hivatását s a szerves kémia |
tanszékét a főiskolán. Így semmi |
kétség nem környékezte, hogy fia |
ugyanígy érez. Megmondta, melyik |
nagy egyetemre küld majd. Én e vész |
ellen nem szóltam, bárha megfogadtam: |
akármit is tesz, nem leszek vegyész. |
|
A másik kettőt én magam terveztem. |
Imádtam Hunyadi Mátyás király |
személyét, életmódját, kultúráját, |
s mert mítoszt mindenki maga csinál: |
azért ma, ezernégyszázötvenegyben |
kilenc éves koromra, én vagyok |
a kormányzó fia. Néhány év múlva |
meghal Belgrádnál. Engem mint rabot |
Prágába visznek. Leülök, szemet |
hunyok. Hét év még és király leszek, |
Brünn, Prága és Boroszló nékem hódol, |
elveszem Beatricet Aragónból, |
s ha megkérdeznek, mi is a nevem |
„Mátyás vagyok, a király” felelem. |
Sejtem, hogy hamar bolondházba zárnak, |
s ez nagyszerű. Magánzárkát kapok, |
meg ételt. Ott ülök, sétálok, fekszem |
boldog magányban, mert király vagyok, |
könyvek, nők, sátrak vonulnak fel bennem, |
roppant vízió lesz az életem, |
míg csak Bécsben III. Frigyes császár |
megmérgeztet negyvennyolc évesen. |
|
A harmadik terv szerint nagy költővé |
kell válnom, ám ez sokkal nehezebb |
az előbbinél. Ott magam döntöttem, |
itt nem döntök, mivel az emberek |
helyeslése szükséges, ami kétes. |
Egy nemzedék – tízmillió magyar – |
ritkán ad annyit mint három poétát, |
s nem számít ki mit szeret vagy akar. |
Egyébként írtam is már néhány verset |
magyarul meg egy más nyelven, melyet |
dánnak képzeltem, pedig nem értettem, |
s amelybe gründungot s röljergeket |
raktam bőséggel. De a költemények, |
úgy éreztem, nem sikerültek szépnek. |
|
A nappalok keveset adtak nékem, |
de az éjek ragyogtak, ha a hold |
sütött. Az erkély ajtaja szobámban |
tavasztól késő őszig nyitva volt, |
körötte a téglaszéles mellvéddel. |
A város még nem tűnt ilyen nagyon |
mocskosnak. A főn lágyan fújt Budáról; |
mint kislány karját hordtam arcomon. |
Fenn, a balkón C alakú mellvédjén |
táncoltam éjszaka, négy emelet |
magasan. Felmásztam, vagy felugrottam? |
Sejtelmem sincsen. Hálóingemet |
ledobtam, hogy mezítlenül keringjek. |
Olykor a háztetőkön mindenütt |
galvanizált ezüst, félkörben; máskor |
a hold mint egy reflektor fénye süt; |
avagy köröttem mindenhol ködét |
láttam, mint hogyha sűrű tej övezne, |
csak bokám mellett tűnt fel a sötét |
utcán a sín, ahol néha egy késő |
villamos vagy egy lópatkó szikrázott. |
(Azt hittem, villany hajtja mind a kettőt.) |
Holdkóros voltam. Tán senkise látott. |
A tánc emléke mint bizonytalan |
álomkép, édesen keringett bennem |
egész nap, és éjente újra kezdtem. |
Két évig táncoltam, de biztos voltam, |
hogy az erkélyen így keringek holtan. |
|
|
|