Róma, 1992

Rómát az életben először látni:
kaland, varázslat, döbbent élvezet, –
de utoljára, az évmilliárdnyi
sötét előtt még sokkal édesebb.
A Tiberis mellett nagyívű, lombos
platánok közt a hold még könnyű köd;
a Ponte Sistón két fiatal koldus
zenél most is, mint hatvan év előtt;
a száradt borostyánszárak a sárga
házfalakon, akár démonkezek;
az utcakő lábfájós simasága,
mit végigtapostak az ezredek;
a kapuk mögött, ha hirtelen nyílnak
a bűvös szobrok és a sok virág;
de kín nem enyhül tőlük s nincsen illat;
fényes napok, halványabb éjszakák;
a Santa Sabinában szívest laknék
középkori s nem barokk bolt alatt;
az újra festett Sistina olyan szép,
mintha ezerötszázhúsz volna csak;
a taxis éjjel háromkor lerobbant
kocsiját rúgja, aztán felnevet;
az ostiai tenger fölött roppant
tű varrja össze a szakadt eget;
Giordano Bruno szobrán rock-koncertet
hirdet a reklám: én is ott leszek;
az utcán motorbiciklik libegnek
lábunk között mint a kisgyermekek;
a Spanyol Lépcsőn a fiatalokhoz
ülnék, ha nem lennék szörnyű öreg;
szerelmesektől éjszaka a bokrok
meghajlanak s remegni kezdenek;
vasárnapon kiülnek az utcára
a vendéglői asztalhoz, ahol
esznek, isznak és mulatnak, hiába
van államcsőd, kormányválság, nyomor,
csalás, hazugság, maffia – mert élnek,
ahogy lehet, míg a világ világ.
Szörnyen irigylem őket. Nem tűzik fel
bal mellükre hazájuk bánatát,
nem érdekli őket, hogy ki a lombárd,
a görög, a germán, a római,
a zsidó meg a gót, és nem gondolják,
hogy egy kihaló ország fiai,
nem szomorkodnak elveszett csatákon,
a jövendőtől nem várnak csodát,
a valóság több nékik mint az álom
és pontosan tudják, hogy kicsodák.
 

(Róma, 1992)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]