Reménykedő utas

Reménykedő utas reménytelen
hajókon meg repülőtereken:
hazatértem. Olykor csodálkozom,
hogy itt mindenki magyarul beszél
angol helyett. Reggelre ablakom
előtt októberben a nyírlevél
aranybarnája (de semmi vörös!)
más, mint Vermont ősszel fellángoló
erdői vagy a sűrűség ködös
ezüstzöldje Közép-Amerikában.
Ellentét és párhuzam örökös
dzsungelje kísér: ha a Balaton
habverését hallgatom félálomban,
a Csendes-tenger orkánja üvölt
fel bennem vagy a Korál-tenger kékje
fordul szemembe mozdulatlanul.
Városokon, pusztákon, hegyeken
jártam át és most ők járkálnak rajtam:
Tarawa szörnyű szigetén fektemben
a hosszú sástól véres lett az ajkam,
míg itt Budán a kert zsenge füvét
simogatom: „Nőj fel, szelíd leány!”
A Mátra kontúrját légszennyeződés
keni az égre, míg a mauretán
sivatagban a domb borotvaéles,
a gazella rátelepszik, akárcsak
ezüstpapírból vágták volna ki.
A városok meg erdők nem mind állnak,
sem társaságom régi tagjai;
így jár más is, aki a megszokottnál
tovább él. Mégis elvagyok velük,
mint hogyha mind itt lennének köröttem;
nem gyászmenet, de játékos csapat.
Földváry Elemér, a görög arcú
fiú Recsken, ki a Rókus kórháznál
esett el, már az első éjszakán;
Madariaga, aki ötvenhatban
a magyar ügyet mindkét vállra vette;
Párizsban Éva: úgy tudott szeretni,
hogy nem vehettem feleségül, mert
örökre ágyban feküdnék vele;
Fényes László, a magyar Don Quijote,
ki szállása padlóján palacsintát
sütött spiritusfőzőn s közben Krúdyt
idézte a New York-i félhomályban;
Feleky Géza, ki söröspohárból
ivott konyakot s szerkesztői székén
mindent tudott, csupán felkelni nem;
s a többi mind, hogy győzném felsorolni?
Maguktól jönnek, nem én hívom őket,
köz- és magánügyeknél fontosabb
dolgokról szólnak hozzám éjjelente,
aztán eltűnnek. De én folytatom:
gyermekeik meg unokáik járnak
viziten nálam. Díványomra ülnek
velem szemközt. Teát, whiskyt hozok,
s ahogy gyorsan megisszák, arcukon
holt szüleik árnyékát keresem.
 

(Budapest, 1991)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]