Vitorlán Kekovába

Halász Györgynek

 

 

 

 

Sok boldogság volt

Bártfai Zsuzsának

 
Sok boldogság volt. Friss vaj íze reggel
s barna kenyér. Tarkója esti fénye
a lágy pihékkel számban, míg félszemmel
hajába hajlottam. Séta Priéne
romjain: mintha a görög lakosok
most menekültek és ránk hagyták volna
testük melegét. Kisfiam a kócot
szedi ki rögtön a babából. Lorca
vers, már huszadik olvasásra. Ünnep:
ötvenhat októbere, Bajza utca,
mikor a ruszkik kifelé készültek.
S ablakomban, hogy az év vége lett
az akácról a szél még most sem tudja
letépni az utolsó levelet.
 

(Budapest, 1995. december 31.)

 

 

 

Földi szállásunk

Fiatalon – régen volt, vagy nemrégen? –
ezer csillag égett az éji égen,
míg én a kertben álltam és remegtem
az érthetetlen, roppant műremekben.
Ma már csak ritkán gyúl ki öt-hat csillag,
és nincs bennük mindenség, ihlet, illat;
keresd most messze északon vagy délen,
ami egyszer tiéd lett minden éjel.
Ha ablakomban megállok, előttem
Buda dombjai eltűnnek a ködben,
vagy bús szürkék. Kontúrjuk összeolvad
felhővel-éggel. Egykor zöldek voltak,
ormaikon kemény vonallal. Földi
szálláshelyünk már kész fejünkre dőlni.
 

(Budapest, 1996)

 

 

 

A Sixtusi kápolna

Huszonhatban – már éppen hetven éve –
láttam először. Némán, önfeledten
álltunk, huszan vagy huszonketten. Félve
néztünk a földöntúli mennyezetre.
Nemrég ott jártam újra. Vagy nyolcszázan
szorongtunk egymáson vagy egymás mellett.
Angolul, finnül, dánul magyaráztak,
fecsegtek, zúgtak, karok emelkedtek.
Amikor jöttem, harmincezren álltak
az utcán és bebocsátásra vártak.
Örültem, hogy ilyen sok nő meg férfi
akad, kik Michelangelóhoz jöttek.
Aztán láttam, hogy itt már soha többet
nem lesz hely nézni, csodálni, szemlélni.
 

(Budapest, 1996)

 

 

 

Kettős halál

Régen, ha parkban játszó gyermekekben
gyönyörködtem, szünetlen irigykedtem,
hogy az enyémnél jobb világba nőnek.
Ma elfordulok, mert sajnálom őket.
Harminchét éve megy ez így. Elalszom
és ébredek. Verejtékes a tarkóm.
Erre gondolok, bár nem akarom.
Két térdemet egymásba csavarom
és tíz körmöm végigfut combomon.
Vérem kiserked. Minek – gondolom –
minek kínzom magam és izgatom,
mikor tudom, hogy nincsen irgalom?
Saját halálomtól is reszketek,
de fajtánkét viselni nehezebb.
 

(Budapest, 1996)

 

 

 

József Attila emlékmű Szárszón, 1

Huszan se voltunk ötvenkilenc éve.
Lejöttünk, hogy Attilát eltemessük
Szárszón. A téli nap kegyetlen fénye,
porhó, kékség. Az országúton együtt
vártunk. A kanyarban most temetési
menet látszott közeledni. Az élen
a plébános, hatalmas, öreg férfi.
„Hát ezek kik?” tudakolta kevélyen
s vaskos, veres hüvelykjét felénk bökte.
„Pesti urak,” szólt a ministráns lágyan.
„Ők egy bolond temetésére jöttek.”
Utánuk néztünk, nem gondoltunk rosszat.
Tudtuk, bolondok vagyunk mindahányan,
akik egy jobb világról álmodoznak.

 

 

 

József Attila emlékmű Szárszón, 2

Emlékművedhez vagy ezerötszázan
jöttek ki, bárha az idő borúsra
fordult. Hogy nagy költő voltál hazánkban
azt régen mintegy nyolcvan ember tudta.
De lebecsültünk. Mindennél nagyobbra
növesztettek sírod fölé az évek:
Káváfisz, Yeats, Rilke, Jeszenyin, Lorca
sem különb nálad. S mégsem ez a lényeg.
Mert belénk szálltál, bennünk vagy, mint méhek
a kasban. A kamasz téged idézget
udvarlás közben. Más álmában mondja
szavaidat, pihegve mint a sóhajt.
És én is, félig öntudatlanul majd
elsúgom pár sorodat haldokolva.
 

(Szárszó, 1996. június 22.)

 

 

 

Kekova

Német turisták eddig el nem lepték
e falut, sem az orosz maffia.
Halászhálók száradnak, tarka lepkék
szállnak s a fűnek van még illata.
A körszínház több mint kétezer éves,
se bár, se diszkó; szerény emberek,
a kávéházban szelíden beszélnek
és még naponta sütnek kenyeret.
A tengert reggelente kékre festik
a roppant hegység alján. Itt mindenkit
a csend s az öröm ölel, szende korlát.
Ne mondd el mindezt másnak, kérve kérlek,
hadd tartson még pár percig a boldogság,
mely nélkül másutt tébolyda az élet.
 

(Kás, a török tengerparton, 1996)

 

 

 

Másnak tűnt

Másnak tűnt hetven éve föld meg égbolt
és a jövendő sok millió év volt,
meg boldogság, mert bíztunk mindahányan
a technikában és a tudományban.
Új gyógyszer jött annak, ki kórral küzdött,
telefonok szóltak mint éji tücskök,
meleg víz folyt, gáz égett házainkban,
villám helyett kigyúlt az ezüst villany,
színházak, mozik nyíltak és az élet
elviselhetőbb, a nyomor enyhébb lett,
de én még várakoztam, mi a vége.
Mint annyian, apám is azt ígérte:
még negyven év és gyönyörű lesz minden,
mihelyt elpusztul Sztálin meg a Hitler.
 

(Budapest, 1996)

 

 

 

Miért nincs...

Miért nincs francia, ki azt kérdezné:
honnét Szibériából s mint értek le
a frankok egykoron a Szajna mellé?
Miért nincs német, ki választ keresne,
hogy a germánok Észak melyik poshadt
tajgájáról jöttek? S miért nem bánja
a spanyol, mikor s merről vándoroltak
vizigót ősei Kasztíliába?
Azért nem, mert Szibériából írott
emlékünk nincs, se más nyomunk s a sírok
azonosak. Nem sejtünk ennél többet.
A magyarok hogy, mikor, merről jöttek?
Erről is csak minálunk veszekszenek,
hogy megtudják, mit tudni nem lehet.
 

(Budapest, 1996)

 

 

 

Mint Erazmus meg More

Rozsos Gáboréknak

 
A közeli Paradicsomra vártam
mint Erazmus meg More ezerötszázban,
türelmesen és rémült tisztelettel,
amíg ötvenkilencben észrevettem,
hogy az ipar áldott, roppant vonatja
a pokolgépet is hozzánk vontatja,
s a füsttől és méregtől melyet termel
elpusztul fű, fa, állat s minden ember.
Sok millió helyett, amit reméltem,
be kell érnünk ötven jövendő évvel.
Segítség nincs. Nem akadt köztünk senki,
aki tudná, mit kell ez ellen tenni.
Ha lenne, akkor gyalogosan s vénen
hozzá mennék és elé hullnék térden.
 

(Budapest, 1996)

 

 

 

Vigasztaló

V. I. barátom hatvan évig körmölte pőre
szobában késő estig elrettentő, toprongyos
drámáit, de büszkén is, mert biztos volt, hogy
halála után Shakespeare utódja lesz belőle.
W. K.-t nem érdekelte nő, pénz, hír, állás, szépség,
politika. Nem gyűjtött, csak ólomkatonákat
és fütyült minden másra. Így szerezte magának
örömteli nyugalmát és boldogságos létét.
Más emberek hasonló könnyítésekhez jutnak,
ha népszerűbb védelmet választanak maguknak:
egy nézetet, egy rendszert, egy filozófiát,
egy vallást és azonnal tűrhető a világ,
mert mind örök játékszer, üdvözítő vigasz
élet meg halál ellen. Sebaj, hogy nem igaz.
 

(Budapest, 1997)

 

 

 

Megfúlunk vagy éhenhalunk

Megfúlunk, ha a technikát folytatjuk
és éhenhalunk, hogyha abbahagyjuk
s megesszük egymást. Csak az öregek nem
értik e dilemmát, mivel kegyetlen,
s azt hiszik: nincsen. Máshol az a nézet,
hogy házőrző lovagunk, a Természet
segít rajtunk és mennyei csodát vár
mint Trianonnál, Muhinál, Mohácsnál.
A fiatalok érzik vagy megsejtik
a jövendőt. De mit tehetnek? Semmit.
Próbálnak élni, mert tudják: maholnap
a lég szennyétől nem látják a holdat,
és mért teremtenének örökös
dolgokat, mikor nem lesz örökös?
 

(Budapest, 1996)

 

 

 

Új Európa

A gazdaságra Brüsszelből vigyáznak
kinevezett bürokraták. Ők adnak
parancsokat üzemnek, boltnak, banknak, –
ezt hívják mostan demokráciának.
A kancellár – mind hívei vagyunk –
földrészünket rózsás felhőbe vonja,
étvágya nagy és óriás a szomja,
s mi termelünk, míg csak megpukkadunk.
Vagy tán más lesz. Lehet, hogy fulladásos
úton csúszunk ki innét, vagy halálos
harcban kenyérért. Folyton kevesebb lett
a föld, a víz, a levegő. A végét
mégis nehéz megjósolni. De egyre
világosabb, hogy ránk vár a setétség.
 

(Budapest, 1997)

 

 

 

Reménykedő utas

Reménykedő utas reménytelen
hajókon meg repülőtereken:
hazatértem. Olykor csodálkozom,
hogy itt mindenki magyarul beszél
angol helyett. Reggelre ablakom
előtt októberben a nyírlevél
aranybarnája (de semmi vörös!)
más, mint Vermont ősszel fellángoló
erdői vagy a sűrűség ködös
ezüstzöldje Közép-Amerikában.
Ellentét és párhuzam örökös
dzsungelje kísér: ha a Balaton
habverését hallgatom félálomban,
a Csendes-tenger orkánja üvölt
fel bennem vagy a Korál-tenger kékje
fordul szemembe mozdulatlanul.
Városokon, pusztákon, hegyeken
jártam át és most ők járkálnak rajtam:
Tarawa szörnyű szigetén fektemben
a hosszú sástól véres lett az ajkam,
míg itt Budán a kert zsenge füvét
simogatom: „Nőj fel, szelíd leány!”
A Mátra kontúrját légszennyeződés
keni az égre, míg a mauretán
sivatagban a domb borotvaéles,
a gazella rátelepszik, akárcsak
ezüstpapírból vágták volna ki.
A városok meg erdők nem mind állnak,
sem társaságom régi tagjai;
így jár más is, aki a megszokottnál
tovább él. Mégis elvagyok velük,
mint hogyha mind itt lennének köröttem;
nem gyászmenet, de játékos csapat.
Földváry Elemér, a görög arcú
fiú Recsken, ki a Rókus kórháznál
esett el, már az első éjszakán;
Madariaga, aki ötvenhatban
a magyar ügyet mindkét vállra vette;
Párizsban Éva: úgy tudott szeretni,
hogy nem vehettem feleségül, mert
örökre ágyban feküdnék vele;
Fényes László, a magyar Don Quijote,
ki szállása padlóján palacsintát
sütött spiritusfőzőn s közben Krúdyt
idézte a New York-i félhomályban;
Feleky Géza, ki söröspohárból
ivott konyakot s szerkesztői székén
mindent tudott, csupán felkelni nem;
s a többi mind, hogy győzném felsorolni?
Maguktól jönnek, nem én hívom őket,
köz- és magánügyeknél fontosabb
dolgokról szólnak hozzám éjjelente,
aztán eltűnnek. De én folytatom:
gyermekeik meg unokáik járnak
viziten nálam. Díványomra ülnek
velem szemközt. Teát, whiskyt hozok,
s ahogy gyorsan megisszák, arcukon
holt szüleik árnyékát keresem.
 

(Budapest, 1991)

 

 

 

Róma, 1992

Rómát az életben először látni:
kaland, varázslat, döbbent élvezet, –
de utoljára, az évmilliárdnyi
sötét előtt még sokkal édesebb.
A Tiberis mellett nagyívű, lombos
platánok közt a hold még könnyű köd;
a Ponte Sistón két fiatal koldus
zenél most is, mint hatvan év előtt;
a száradt borostyánszárak a sárga
házfalakon, akár démonkezek;
az utcakő lábfájós simasága,
mit végigtapostak az ezredek;
a kapuk mögött, ha hirtelen nyílnak
a bűvös szobrok és a sok virág;
de kín nem enyhül tőlük s nincsen illat;
fényes napok, halványabb éjszakák;
a Santa Sabinában szívest laknék
középkori s nem barokk bolt alatt;
az újra festett Sistina olyan szép,
mintha ezerötszázhúsz volna csak;
a taxis éjjel háromkor lerobbant
kocsiját rúgja, aztán felnevet;
az ostiai tenger fölött roppant
tű varrja össze a szakadt eget;
Giordano Bruno szobrán rock-koncertet
hirdet a reklám: én is ott leszek;
az utcán motorbiciklik libegnek
lábunk között mint a kisgyermekek;
a Spanyol Lépcsőn a fiatalokhoz
ülnék, ha nem lennék szörnyű öreg;
szerelmesektől éjszaka a bokrok
meghajlanak s remegni kezdenek;
vasárnapon kiülnek az utcára
a vendéglői asztalhoz, ahol
esznek, isznak és mulatnak, hiába
van államcsőd, kormányválság, nyomor,
csalás, hazugság, maffia – mert élnek,
ahogy lehet, míg a világ világ.
Szörnyen irigylem őket. Nem tűzik fel
bal mellükre hazájuk bánatát,
nem érdekli őket, hogy ki a lombárd,
a görög, a germán, a római,
a zsidó meg a gót, és nem gondolják,
hogy egy kihaló ország fiai,
nem szomorkodnak elveszett csatákon,
a jövendőtől nem várnak csodát,
a valóság több nékik mint az álom
és pontosan tudják, hogy kicsodák.
 

(Róma, 1992)

 

 

 

Ultima aspectata

Az élet vége tragédia lenne,
ha nem képzelnénk ellene védelmet,
vagy nem kapnánk ezt ajándékba: vallást,
bölcsészetet, közönyt, tébolyt vagy elvet.
Csak Krishna ért túl mindezen: őnéki
nem kellett isten, könyv, szó, társaság,
gondolat sem: boldogan és órákig
nézett egy embert, a holdat, egy fát.
András meg Imre Kálvin istenében
bíztak mindig, mert keze alatt nőttek,
a mennyországot ingyen várták tőle,
s azt sem bánják, ha elveszejti őket.
Dénes pályáját a kompúterekre
fektette és úgy mondta: átadom
magam nekik, az Internet beszív majd,
s ott élek sebes villanyáramon.
Stephen Plótinoszt idézte: az Egyből
sorra leesnek a lények a sárba,
egyre lejjebb s messzebb kerülnek tőle,
de Ő mindenkit visszaszív magába.
Szárvápáli így vigasztalt bennünket:
ne féljetek, barátaim, mivel
bármit hirdet Sánkára, Krisztus, Buddha,
az igaz ember sosem veszik el.
Annust, mert harcolt minden jó ügyért
száműzetéssel sújtotta az élet
s börtönnel; szimpla dolgokat tudott,
azt is, hogy test nélkül nem lehet lélek.
„Az ember az istenség ideája,”
idézte Flóra a híres görög
bölcsészt, „az égből szálltunk le a földre
s ezért egyéni létünk mindörök.”
Mint kommunista, Bandi némán hordta
a szólamok s parancsok szörnyű terhét,
s a halálra gondolni sem maradt
ideje, mert társai agyonverték.
Arthur azt hitte végül: nincs valódi,
csak titkos, ezoterikus világ,
s ott kísérik majd jövőből a múltba
haláluk után őt meg Cynthiát.
Eric latin verseket írt, olvasta
Santayanát és Yourcenart utána,
szelíden várt az elmúlásra, mert
nem a halált, az életet utálta.
S mi lesz velem? Én sohasem reméltem
csak azt, hogy jobbik verseim túlélnek
húsz esztendővel, – de mondjad, mit számít
ez a Semmi fényéveihez képest?
 

(Budapest, 1996)

A versben szereplők – nagyrészt barátaim vagy ismerőseim – vezetéknevei sorjában: Krishnamurti (Krishna) Dzsiddu; Hamza András, református lelkész és Szabó Imre, fasori esperes; Gábor Dénes, Nobel-díjas tudós; Stephen MacKenna, Plótinosz angol fordítója; Szárvápáli Rádhakrishnám, hindu író és politikus; Kéthly Anna, a Nagy Imre-kormány minisztere; Flóra Papastavru, írónő; Havas Bandi, költő; Arthur Koestler, író; Eric Johnson, barátom és titkárom.

 

 

 

Diogenész Oinoándából

Eric Johnsonnak

 
Diogenész, Oinoándá lakója,
módos kalmárember, már öregen
s hálából Epikurosznak, ki ócska
földünkön néki vigaszt s örömet
szerzett, városa szép szilfasorában
száz lépés hosszú, színmárvány falat
emelt és rávésette egy szobrásszal
a bölcsész több, igaznál igazabb
mondását és bevezetésül ehhez
ilyesmit adott: MOST, HOGY ÉLETEM
BEALKONYULT ÉS MINDENT ÖSSZEGEZTEM,
ÉRZEM, HOGY LÉNYEM HIMNUSZT ÉNEKEL.
EPIKUROSZHOZ, KINEK OLY SOK ELVE
MEGVIGASZTALT. EZÉRT, HOGY A VILÁG
A JÖVENDŐBEN JOBBAN MEGISMERJE
MÁRVÁNYBA VÉSETTEM NÉHÁNY TANÁT.
Így Diogenész ezernyolcszáz éve.
Kérdem: akad-e mostan, mialatt
rajtunk a végső pusztulás lidérce,
aki hajlandó, nem márvány falat
állítani, de félpercre kiállni
s elmondani, hogy hol terem vigasz,
míg földünk rothad s a tenger kiárad.
Epikurosz? Azt sem tudják, ki az.
 

(Kás, a török parton, 1996)

 

 

 

Ávós Nagy László

Mondják: mikor az ÁVÓ-n kezdte,
ő szegezte a lebukott
heréjét az asztal széléhez.
Aztán a százados rúgott
az asztalba vagy az emberbe,
hogy valljon és a kötelet
megkapja holmi kémkedésért,
mit soha el nem követett.
Recsken politikai tiszt volt:
basáskodó, alattomos,
fiatal, csinos, langaléta,
nagyképű, hazug és gonosz.
Vidáman sétálgatott köztünk
és összeesküvéseket
talált ki, hogy a vérbíróság
újabb tizenhat éveket
oszthasson. Imádott talpalni,
és nékem, szokása szerint
verés közben három bordámat
törte be, mert a Nagy Sztálint
gúnyoltam. Megbocsátom néki,
de nem azt, hogy barátomat,
szegény S. L.-t addig ütötte,
míg nemi szerve felszakadt,
azért, mert mikor egy rabtársunk
kínzásához hívta, nemet
intett. Fájdalmát eltitkolta,
nem panaszkodott senkinek.
Segíteni nem tudtak rajta,
mikor az USA-ba kiért
nejével. Majd nehéz kínok közt
talán egy vagy két évet élt.
Később Nagy László rájött: jobb lesz,
ha az ÁVÓ-tól elszakad.
Jutalmul került az IBUSZ-hoz
Madridban Kádárék alatt.
Kilencven táján nyugdíjazták.
Az IBUSZ akkor ünnepet
rendezett a tiszteletére,
s azontúl itthon ülhetett.
Mi van vele? Nem keresem, mert
leütném, s aki ily nevet
visel, azt nagy névrokonsága
miatt meglelni nem lehet.
Mi van vele? Hogy elfeledje
vénségét, nőit meg a bút,
a pálinkásbutykost választja,
és már hajnal táján berúg?
Vagy házat vásárolt magának
egy faluban? Él kiemelt
nyugdíján (az enyém dupláján),
s kedvence a virág s a kert?
Vagy van neje, családja? Térdén
tartja az egyik unokát
s elmondja: fiatal korában
mint védte meg e szép hazát?
Vagy karosszékben ül napestig
kinyújtott lábbal és konok
pofával, s hogyha szólnak hozzá
nem válaszol, csupán morog?
 

(Budapest, 1996)

 

 

 

A jövő század lesz a végső

A jövő század lesz a végső,
kipusztulnak az emberek –
mögéjük kapdosni is késő.
Zabáljatok! Élvezzetek!
Ne gyűjtsetek pénzt. Szórjátok szét.
A pusztuló idő szele
port fúj belőle. Unokátok
nem tud mit kezdeni vele.
Hol van a szerelem s a szépség?
Hol hagytátok az irodalmat,
társalgást, könyvtárt és lugast?
Mind haldokolnak vagy meghaltak.
Le télen az Amazonászra
luxusban, míg csak van vize,
nyáron Báliba, Saint Tropez-be
(nem tarthat vissza senki se),
s ha nincs reá mód, üljetek le
a TV-hez olcsóbb utakra,
hallgassatok rossz zenét, filmet,
mely nem hatol le a tudatba,
a politikát se hagyjátok
üres locsogásnál alább,
s jegyezzétek meg a reklámot,
az áruk sírfeliratát.
 

(Budapest, 1997)

 

 

 

Se múlt, se jövő

Leültünk egy athéni kávéházban
négyen. Mellettem Eric és vele
szemben Roger, mérnök Massachusettsből
s közöttük Rosemary, Roger neje,
biológus. Erickel beszélgettem,
hogy tudomány van csak történelem
helyett, s már múlt sincs, tehát jövő sem lesz
és nem maradt, csak a meddő jelen.
Roger okosan nem figyelt szavunkra,
csupán mosolygott. Lehet, hogy örült.
A biológusnő a turistákat
figyelte apró asztalunk körül.
Eric felállt: „Menjünk, hisz még nem láttuk
a Parthenont. Most nyitnak, úgy hiszem.”
„Parthenon? Az mi?” kérdezte Rosemary.
Pár év, s ezt kérdik valamennyien.
 

(Athén, 1997)

 

 

 

Záróelőadás

Költő kezdi az első füttyszót.
Ő a hajnalcsillag ura.
S költő hal meg elébb. Utána
esik csak szét a kultúra.
Ha fiatalon megkérdeznek:
„Ki éli túl az ezredet
az élő költők közt nevével?”
Töprengek. Aztán felelek:
„Tökéletes verset kilencet
szerzett Rilke. A szenvedély
mimikri nála. Százszor szebben
beszél németül Goethenél.
Yeats. Témáit hamar felejtjük.
Sorait nem. Bennünk marad
,ezüst almáival a hold és
arany almáival a nap.’
Káváfisz, aki húsz évszázad
hellénjeit teremtette
újjá, nem jobbá vagy rosszabbá,
de valóvá és érdekesre.
S Lorca, Tejút Guadalquivirja,
citeránk, tollunk, ecsetünk!
Zöld tenger, zöld nő, toreádor,
vér és vágy, föld s tűz, mindenünk!
Említhetném Arghezit, Frostot,
Jeszenyint, Paszternákot s még
Anwart vagy Audent, de úgy vélem:
négy nagy név biztos és elég.”
„Így szóltál hatvan-hetven éve.
Most említs négy, még eleven
poétát, aki halhatatlan.”
„Négyet? Négy költő sok nekem.”
„Hát hármat.” – „Hármat sem találok.”
„De két nagy zseni csak jutott
korunknak.” – „Semmiképp sem.” – „Egyet.”
„Egyetlen egyről sem tudok.”
Költő kezdi az első füttyszót.
Ő a hajnalcsillag ura.
S költő hal meg elébb. Utána
esik csak szét a kultúra.
 

(Budapest, 1997)

 

 

 

1910

Négy hónap hiányzott, hogy megszülessek,
de Mikszáth Kálmán már nagyon beteg volt.
Negyven éves írói működését
készültek ünnepelni Beöthy Zsolt
indítványára. Nemrég Teddy Roosevelt
járt nálunk és Bárczinál matatott:
mi van kedvenc írójával? még él-e?
Mire a polgármester fogatot
küldött Mikszáthért. Persze tolmács várta.
Tanúnk nem maradt arról, mit beszéltek.
Ilonka szerint Kálmán csak legyintett:
„Ugyan! Mi ő Tisza Kálmánhoz képest!”
Egyébként a nő legfőbb kötelmének
tekintette, hogy az ura zabáljon,
és esténként roppant tál sonkás kockát
tett hasára, ha ott feküdt az ágyon, –
ennek is volt betegségében része,
de ezt nem vette akkor senki észre.
Közben az urak tizenkilencedik
századi módon buzgón készülődtek
az ünnepélyre. A nagybizottságba
beválasztották a rangosabb nőket
s ötszáz férfit. (Ady Endrét kihagyták.)
Az írók pedig versenyezve kapták
fel Mikszáthot. Herczeg Ferenc szerint
„ő úgy is pompás, ha az irodalmat
nem találják fel sumer őseink”.
Sok hasonló zöldség mellett a költők
Mikszáth nevére a rímet keresték
s Khuen Héderváry miniszterelnök
kihúzta a Szent István-rend keresztjét
Mikszáthnak a királyból. Az ünnepnek
így nem mutatkozott több akadálya.
Kálmán kövéren és halálsápadtan
ült karszékén, kis asztalkával lába
között, hogy hasát nyugtassa, de vele
nem törődtek, míg a himnuszt dalolták,
majd felzengett a szónokok vivátja.
Beöthy elmondta: közel ötszáz holdat
vásároltak, az ősi birtokot.
Sághy rektor díszdoktorrá avatta,
majd jött a hatóságok, egyletek
és küldöttségek végtelen csapatja.
Komáromból ezüst koszorút hoztak,
Kaposvár mellszoborral lepte meg,
Revaiék díszes könyvszekrényt küldtek,
Dés meg Nógrád ezüst plaketteket
hozott és így tovább, míg végül
az ünnepelt, hogy megköszönje, felkelt
és így szólt: Tessék hazamenni. Mondják,
hogy láttak végül ma egy boldog embert.
Nem aznap, csupán tizenkét nap múlva
halt meg. Akkor csendben és kegyelettel
temették el a Kerepesiben.
Én négy hónappal ezután születtem.
 

(Budapest, 1996)

 

 

 

1913

Unokám angol. Portsmouthban lakik.
Neve Alex. Nyáron, mikor kétéves
volt, ott jártam. Elém szaladt s ezt mondta:
„Tavaly ittlétedkor még anyám
tartott. Nem tudtam járni, sem beszélni.
Azon töprengtem, hogy tudok-e majd?”
Másnap, kora reggel pisilni mentem.
Fiam, menyem még aludt a szomszédban.
Alex ott állt a rácsos ágyban s rám szólt:
„Please, liberate me.” (Szabadíts meg, kérlek.)
Én nem fejlődtem ilyen sebesen.
Mit sem tudok, mi történt velem három
éves korig. Mikor jöttek a fények?
Szemem hogyan kapaszkodott át három
dimenzióra kettőből? Anyámat,
apámat mikor tudtam felismerni?
Nem emlékszem. Később mesélték: volt egy
nagyon szép és egy nagyon csúnya néném.
Ha az első szobámba jött, nevettem,
a második láttára sírni kezdtem.
Az egészből csak annyi jut eszembe,
hogy a szomszéd szobában nimfa állt
rézből, indák közt és villanykörtékkel.
Ő volt mozgásom és a lét határa,
az istenség. S aztán a téli szél,
mely a szőnyegeket is megemelte.
Egyszer pisilni mentem és nem tudtam
az ajtó riglijét többé kinyitni.
Nagyon sokáig álltam ott és arra
gondoltam: szüleim egy ideig
a háztetőről majd ennivalót
eresztenek le hozzám, azután
elfelejtenek és éhenhalok.
Ezt nem bántam. De apám hazajött,
s vállával rögtön benyomta az ajtót.
Felemelt és megcsókolt. Még emlékszem
szúrós bajszára, mintha seprűvel
ölelkeznék, de nagyon jólesett.
Ennyit tudtam. A világról se többet,
pedig a tizenkilencedik század
ekkor adott helyet a huszadiknak.
A Balkánon már nemcsak katonák
ölték egymást, de népek népeket
irtottak: albánt, szerbet, törököt,
makedónt, hellént, bolgárt és románt,
mi Európában már nem volt szokás.
Telente éhínségkor egy-egy foglyot
szúrtak le s óvatosan megsütötték
(ezt Kéri Pál látta, aki a Balkán
háborúban haditudósító volt,
de ezt nem tudta megírni Az Est-ben.)
Tisza István lett a miniszterelnök,
ami kevés jót ígért mindnyájunknak.
Bécsben meg Pesten titkos párt virult:
tábornokok, püspökök, nagyurak,
kik azt hitték: egy győztes háború
még megmentheti a monarchiát.
Jó dolgok is jöttek. A technika
rontását még nem láthatták előre.
Előszobája falára apám
távbeszélő gépet szereltetett fel
(a központi kisasszonynak az ember
néhány bókot mondott fel reggelente).
Az utcán, konflisok s társzekerek
között váratlan jelenség merült fel.
A lakosok az ablakhoz futottak
s felkiáltottak: nini, gépkocsi!
 

(Budapest, 1996)

 

 

 

1919

Tizennyolc végén kezdtem naplót írni.
A főoka ennek az volt talán,
hogy jóbarátot nem találtam addig.
Ha véletlenül szólt hozzám anyám:
kérdezett, szidott, többnyire parancsolt.
Beszélgetésre csupán nagyapám
adott alkalmat, ámde megbeszélni
vele se tudtam semmit. Ezért kezdtem
a napló írását, hogy megvitassam
magammal, mi leszek az életemben.
Három választás volt. Apám imádta
hivatását s a szerves kémia
tanszékét a főiskolán. Így semmi
kétség nem környékezte, hogy fia
ugyanígy érez. Megmondta, melyik
nagy egyetemre küld majd. Én e vész
ellen nem szóltam, bárha megfogadtam:
akármit is tesz, nem leszek vegyész.
A másik kettőt én magam terveztem.
Imádtam Hunyadi Mátyás király
személyét, életmódját, kultúráját,
s mert mítoszt mindenki maga csinál:
azért ma, ezernégyszázötvenegyben
kilenc éves koromra, én vagyok
a kormányzó fia. Néhány év múlva
meghal Belgrádnál. Engem mint rabot
Prágába visznek. Leülök, szemet
hunyok. Hét év még és király leszek,
Brünn, Prága és Boroszló nékem hódol,
elveszem Beatricet Aragónból,
s ha megkérdeznek, mi is a nevem
„Mátyás vagyok, a király” felelem.
Sejtem, hogy hamar bolondházba zárnak,
s ez nagyszerű. Magánzárkát kapok,
meg ételt. Ott ülök, sétálok, fekszem
boldog magányban, mert király vagyok,
könyvek, nők, sátrak vonulnak fel bennem,
roppant vízió lesz az életem,
míg csak Bécsben III. Frigyes császár
megmérgeztet negyvennyolc évesen.
A harmadik terv szerint nagy költővé
kell válnom, ám ez sokkal nehezebb
az előbbinél. Ott magam döntöttem,
itt nem döntök, mivel az emberek
helyeslése szükséges, ami kétes.
Egy nemzedék – tízmillió magyar –
ritkán ad annyit mint három poétát,
s nem számít ki mit szeret vagy akar.
Egyébként írtam is már néhány verset
magyarul meg egy más nyelven, melyet
dánnak képzeltem, pedig nem értettem,
s amelybe gründungot s röljergeket
raktam bőséggel. De a költemények,
úgy éreztem, nem sikerültek szépnek.
A nappalok keveset adtak nékem,
de az éjek ragyogtak, ha a hold
sütött. Az erkély ajtaja szobámban
tavasztól késő őszig nyitva volt,
körötte a téglaszéles mellvéddel.
A város még nem tűnt ilyen nagyon
mocskosnak. A főn lágyan fújt Budáról;
mint kislány karját hordtam arcomon.
Fenn, a balkón C alakú mellvédjén
táncoltam éjszaka, négy emelet
magasan. Felmásztam, vagy felugrottam?
Sejtelmem sincsen. Hálóingemet
ledobtam, hogy mezítlenül keringjek.
Olykor a háztetőkön mindenütt
galvanizált ezüst, félkörben; máskor
a hold mint egy reflektor fénye süt;
avagy köröttem mindenhol ködét
láttam, mint hogyha sűrű tej övezne,
csak bokám mellett tűnt fel a sötét
utcán a sín, ahol néha egy késő
villamos vagy egy lópatkó szikrázott.
(Azt hittem, villany hajtja mind a kettőt.)
Holdkóros voltam. Tán senkise látott.
A tánc emléke mint bizonytalan
álomkép, édesen keringett bennem
egész nap, és éjente újra kezdtem.
Két évig táncoltam, de biztos voltam,
hogy az erkélyen így keringek holtan.
 

(Budapest, 1996)

 

 

 

1927

Már évek óta Ischlben nyaraltunk,
szülők, nagyszülők, kishúgom meg én,
azért, mert nagyapám roppant tisztelte
soká halála után is a vén
császárt, ki mindig ott szokott nyaralni.
Egy parasztház felső emeletén
laktunk: öt szoba, középen ebédlő,
két kis háló, húgomé s az enyém,
szülők, nagyszülők a nagyobb hálókban.
Tizenhét évemhez pár hét hiányzott,
s így nem vágyódtam semmire se jobban
mint szerelemre, fiatal leányok
csókjára. Ismertem egy münchenit,
kettőt Bécsből és egyet Göteborgból,
kik itt nyaraltak. De minden hiába;
anyjuk ott ült velük mint egy komondor, –
a nyárspolgárerények ősze volt még.
Hát hagytam őket és magam sétáltam,
amíg csak egyszer, már az esteli
sötétben, vagy tán inkább félhomályban
a Traun folyó korlátjánál megálltam
és bámultam, ahogy a lámpafények
a víz tükrén mint sárga lángok égtek.
Akkor mellém lépett egy helybeli
nagyon csinos, lenszőke lány s elmondta,
hogy régesrégen tetszem már neki
s napok óta figyeli merre járok.
Szőke haját néztem és mennyei
gyönyör fogott el. A szomszéd kocsmába
tértünk be. Rögtön elmondta, hogy Elli
Bernernek hívják és tizennyolc éves,
s hogy néki nem kell korán hazamenni,
mert az ablakon jár be. Én szerényen
udvaroltam, mint illik. Majd záróra
után kiléptünk a jeges korzóra.
„Most az erdőbe megyünk,” parancsolta,
aztán karon fogott és vezetett
fenyőfák és szemközt fújó szelek
között egy lapos köröndre, melyet
Sterzens Abendruhenek neveztek.
Szép panoráma! Most, a nagy homályban
piszkos dunyhák lógtak a hegyeken.
Az egyszál deszkapadra ült velem,
és csókolództunk mint a tébolyultak.
Azután hanyatt terült a padon.
Jobb nadrágzsebemben a kapukulcsot
szorongatta. „Nem, a túloldalon,”
biztattam, s közben bugyiját lehúztam
egész térdéig. Hirtelen leestünk
nedves kavicsok közé, míg az eső
szitálni kezdett. Mezítlen altestünk
borzongva fájt. Feladtuk a küzdelmet
és egymásba fogódzva visszamentünk
a városba. Búcsúcsókunk után
így szólt: „Holnap nálad alszom, szerelmem.”
Úgy hangzott mintha rendelkezne. Boldog
és rémült voltam, ahogy hazamentem.
Feljön! Minden szoba a lépcsőházra
nyílt, az enyém is, amíg velem szemben
a WC. Ajtó anyámék felé is,
de kulcsa nincs. Ám mit érne, ha lenne?
Ölelkezésünk zajára anyám,
ki rosszul alszik, felébredhet s rögtön
átjön, villanyt gyújt s olyan botrányt rendez,
amilyent még nem értem meg a földön.
Mit bánom! Megpróbáljuk.
 
 Másnap este
kisasszonyom a kocsma mélyén várt rám.
A schramli zenét hallgattuk, szorosan
egymás mellett, aztán tizenegy táján
házunkhoz sompolyogtunk. Már nem égett
villany, csak a lépcsőkön fenn s lenn.
Féltem, hogy kettőnk lépését meghallják
a háziak, hát Ellit felemeltem
s úgy vittem. Közben félmelle kicsúszott
ruhájából s én – vaddisznó! – csókoltam,
amíg felértünk. Szobám vaksötét volt.
Megbeszéltük előre, hogy azonnal
levetkezünk és bebújunk az ágyba.
Ráborultam. Oly sima volt a teste!
Hogy kell csinálni, kérdeztem magam,
mint érem el? De ő kezébe vette
és elvezette oda, hová vágyott.
Nem mozdítottam ajkamat ajkáról,
nehogy jajgasson, szidjon vagy dicsérjen.
Ám őt is mindjárt elkapta a mámor
és így feküdtünk szoros ölelésben,
mellel a mellen, altesttel altesten,
szájjal a szájon. Amikor kész lettem,
nem hagytam abba, mindjárt újra kezdtem.
A rolettákon át a toronyóra,
ha ütött, a szobát megrezegtette.
Fél háromkor Elli felült: „Pisilni
szeretnék.” – „Menj, a WC itt van szembe.”
Azt gondoltam, hogy ruhát vesz magára,
de anyaszült mezítlenül futott ki.
Csak akkor láttam először hátulja
selymes szépségét. Jó lenne megfogni!
Néztem utána részeg szenvedéllyel.
Mikor jön vissza?
 
 Felültem az ágyban.
Nagyon sokára háromnegyedet vert.
Mikor hármat ütött, többé nem vártam.
Mi baj? írtam fel s ceruzát papírral
csúsztattam hozzá az ajtó alatt.
A rozsdás riglit nincs erőm kinyitni.
Próbáld! Félelmemben családomat
láttam kijönni, bár semmi se moccant.
Ott álltam, tudtam, nem segíthetek.
Verejtékem szemembe csorgott. Egyre
próbálkozott. Vagy húsz üzenetet
váltottunk. Vajon mi lesz, hogyha reggel
itt találják a zárt ajtó mögött?
Nekifeszültem, de túlságos zaj lett.
Virradni kezdett. Az óra ötöt
ütött. Kinyitottam az ablakot
a WC mellett. Állj a WC-ablak
párkányára. Egy méterre vagy tőlem.
Ugorj oldalvást. Biztosan elkaplak.
Jaj, nem merek, szólt a válasz. Kérlelni
kezdtem. Végül felmászott a párkányra.
„Fordulj meg,” súgtam, „fordulj meg, te drága!”
Tejeskocsi jött az úttesten arra,
a bakon a tejessel meg fiával.
Lerítt arcukról: nem tudják elhinni,
amit látnak. De azért csak megálltak,
s elképedve lesték az érthetetlen
jelenetet, amint egy pőre lány
kiugrott egy ház nyitott ablakából
s egy fiú a ház szomszéd ablakán
beemelte. Mi boldogan futottunk
szobámba. Rögtön leestünk az ágyra
s ölelkeztünk mindjárt, olyan mohón
s gyorsan, akár a robbanás. Utána
sem akartam még leszakadni róla,
mikor hirtelen hetet vert az óra.
Tragikus öltözködésénél folyton
csókoltam, de ő tudta: el kell menni.
A kapu nyitva volt már. Úgy suhant el
akár egy tündér. És nem látta senki.
Családom lassan gyűlt össze a WC
előtt. Ki van bent? Már nagyon-nagyon
kívánkoztak. Én meg csak lestem őket
s gonosz mosoly húzódott ajkamon.
Végül lementek a házigazdához.
Létrát támasztott a falhoz s benézett
az ablakon, de nem hitt a szemének.
„Itt nincsen senki,” mondta. Röhögött
s beugrott. Azóta közmondás nálunk,
hogy vannak dolgok ég és föld között.
Egy évvel később újra láttam Ellit:
gyermekkocsit tolt apró csecsemővel.
Hórihorgas suhanc sétált mellette.
Köszöntem néki, de elfordult tőlem.
 

(Budapest, 1997)

 

 

 

1933

A kávéházban mindig dél felé
találkoztunk: Franz Reichert s gyönyörű
húga, Charlotte s aztán Éva Scherff,
húsz s egynéhány éves neves színészek,
a gráci Stadt Theater tagjai,
meg Doktor Fiby, a vagy negyvenéves
jeles ügyvéd és művészetbarát,
meg én, az egyetemi hallgató,
ki költőnek készültem, bár még szinte
semmi tőlem meg nem jelent. Úgy láttam,
hogy csak Éva kedvéért tűrnek el.
Mikor január legutolsó napján
a kávéházba léptem, mind ott ültek,
de Fiby doktor azonnal felállt:
„Hadd gratulálok,” szólt. „Nem hittünk néked.
Igazad volt. Ismerted a jövőt.”
Miközben ezt elmondta, körülnézett,
de senki sem volt hallótávolságban.
„Nincsen segítség. Hitler lett a német
kancellár, ez az ocsmány szörnyeteg!
Hirtelen nem tudom, hogy minek élek.
Ti sem tudjátok többé. Ünneplésre
hánytató kéne. Szóljak a pincérnek?”
Leültem Éva mellé. Kezemet
simogatta. Mások közt mindig gyengéd
volt hozzám, csupán négyszemközt pimasz.
Mikor az utcasarkon randevúztunk
tavaly Bécsben, olykor három-négy órát
kellett rá várnom és én boldogan
sétáltam fel-le hóban és esőben,
mindig máshol. Akkor történt: apám
átutazóban Bécsen, felkereste
kollegáját, Spaeth-et, a kémiai
intézet vezetőjét, kivel együtt
járt Münchenben egyetemre, hogy fia
előmenetele iránt érdeklődjék.
Megtudta, hogy ő nem látott soha.
Ezek után apám felpofozott,
anyám meg ősszel Grácba jött velem,
hogy ott az egyetemre beirasson,
hátha tanulni kezdek (noha semmit
nem ígértem) meg azért, hogy Évától
elválasszanak. Azt képzelték, hogy
feleségül akarom venni, bár
ezt nem terveztük. Anyám kivett nékem
egy szép szobát, beiratkoztam s másnap
reggel a pályaudvarra kísértem:
utazgatni indult Itáliában.
Kávéházban ültünk, mert a vonat
egy órát késett. Ő a Tagespost-ot
lapozta s a hetedik oldalon
megtudta, amit én már régen tudtam,
hogy a Josefstaedterből Éva Scherff
elszerződött Grácba, a Városi
Színházhoz. Anyám ekkor felsóhajtott,
s komoran a vonathoz sietett.
Azóta nem tudtam már haragudni
Évára, ki feladta kedvemért
Bécset, habár úgy éreztem: lefekszik
akárkivel – bizonyítékom nem volt –,
velem viszont nagyritkán csókolódzik,
s csak egyetlen egyszer engedte át
bal mellét, de egy centit sem tovább.
Franz Reichert, a szélsőbaloldali
színész közben hosszasan magyarázta:
nem baj, hogy Hitler jutott uralomra.
Egy-két hónap csak, és annyi hibát
követ el, hogy lemondatják, és akkor
egy új, semmiképp sem jobboldali
kormány… de Fiby rögtön közbevágott:
„Nem olvastad elég figyelmesen
a Mein Kampf-ot. Erőszakos diktátor
került fölénk, őrült, de zseniális.
Ez kiépíti majd állásait.
Nem lehet elkergetni, csőcseléke
csügg rajta mint minden hamis profétán.
A cél: egész országa pusztulása.”
„Hány évet adsz neki?” – „Tíz, tizenöt
esztendőt. Ezt kevesen éljük túl.”
„Osztrákok vagyunk. Mi közünk a német
birodalomhoz?” kérdezte Charlotte.
„Naiv vagy, szívem,” felelte testvére,
„a német náci egyesülni készül
az osztrák nácival. Nézz csak körül,
többen vannak nálunk mint odaát.”
„Egy ideig,” szólt közbe Fiby doktor,
„vonaglunk majd, akár a hal a horgon,
aztán megnyugszunk és övék leszünk.”
Egyszerre csak hallgattak mind a négyen,
mert hirtelen színt váltott életük.
Addig: biztos karrier, öt szobás
lakás, szép bútorok, parfűmös flaska,
az Alpok nyáron vagy az Adria,
Velence, Róma, Párizs, ahogy tetszik,
és szeretők, hű szolgálatra készen
a túlszínezett díszletek alatt,
rang, taps, öröm a gyorsan illanó
életben egész a dísztemetésig.
Most minden más lett. Öt szoba helyett
a pajta, zárka vagy a hullaház,
s a rémület rezgő sípja fülükben,
mert Grác nem tűr demokrata ügyvédet
és New Yorkban nem kell osztrák színész.
Csak én voltam jóval nyugodtabb náluk,
mert évek óta készültem már Hitler
győzelmére s tudtam: Magyarország is
vele bukik majd; emigráns leszek.
De költőnek nem rossz a bujdosás,
üldöztetés nem árt s mint Heine írta:
az ég kékje mindenhol ráborul.
Az utcán Évával ketten maradtunk.
„Friss levegőre vágyom,” mondta „s hóra,
a fülledt város szagát nem bírom ma.
Két napig nem lesz dolgom a színházban.
Felszaladok a hálóingemért,
neked is lehozok egy pizsamát.
Felmegyünk együtt a Schöklre. Mért van
lakkcipő rajtad?” – „Meghívtak estére.”
„Túl messze laksz. Váltásra nincs idő.
Végy fogkefét és borotvát a boltban,
fogport hozok. Mit habozol?” – „De én...”
„Ne feleselj. Csak egy szobát veszünk ki,
s egy ágyban alszunk. Jössz velem?” – „Jövök.”
Autóbuszon, aztán a hóban mentünk
ezernégyszáznegyven méter magasra.
Éva utcai ruhát s bundát hordott,
rajtam fekete öltöny s lakkcipő,
de egy cseppet sem haladtunk lassabban
hegymászásra felkészült társainknál.
Az egész úton csak két fiatal
férfi előzött meg. Alkony előtt
értünk fel a közismert szállodába.
Három emelet magas épület volt,
lépcsővel a folyosó két végében,
minden emeleten harminc szobával.
Ezt onnét tudtam, hogy a 230-as
szobát kaptuk, mindjárt a lépcső mellett.
Míg az inas kinyitotta az ajtót,
a huszonnyolcas szomszédból egy nő
kidugta fejét s nagyon jól megnézett.
Ugyan mit kívánt? Csinos volt és szőke.
Bal lakkcipőmön átázott a hó,
de bántam is! Borzalmas éhesen
leszaladtunk mindjárt a vendéglőbe.
Csurig tele volt. Csak nehezen kaptunk
helyet végül egy távoli sarokban,
ahonnét jól láttuk a társaságot.
Hozzánk hasonló korú, húszesztendős
fiúk meg lányok, javarészt diákok
ültek együtt, sílécekkel mellettük,
meg harminc-, negyvenéves férfiak,
olyik nejével, nagy pulóverekben,
az egyik pezsgőspohárral kezében
éppen felállt, s mikor Évát meglátta
mély meghajlást küldött a színésznő
felé, aztán felköszöntötte Hitlert,
s koccintott barátaival, sőt
a szomszédokkal is. Az ünnepi
hangulat néki szólt a vendéglőben.
Igyekeztünk elkülönülni tőlük.
Tíz óra táján felmentek. Mi is.
„Tusoljunk,” ajánlotta Éva, miután
a hátizsákból kiszedte sötétkék
selyem hálóingét és odaadta
a nékem hozott pizsamát. Azonnal
vetkőzni kezdett a nagy ágy előtt,
velem szemközt, minden szemérem nélkül.
Először szoknyáját engedte el,
aztán blúzát vetette le s cipőjét.
Kibújt kombinéjéből. Ezalatt
engem figyelt. Nem azt, hogy megcsodálom,
de hogy mezítlensége mennyire
izgat fel engem. Világos volt abból,
ahová nézett s én elhűltem tőle.
Szép volt, bár teltebb annál, amit vártam,
melle nagyobb mint, mire emlékeztem.
Hasán, úgy mint Giorgione Vénuszán,
apró zsírpárna és mindjárt alatt
az ezüst hús közt az egyenes szőrcsík,
mintha fekete szíj egy darabkáját
fektették volna oda. Megremegtem.
Pár pillanatig nézette magát,
aztán kisétált a fürdőszobába.
Mikor én is kijöttem a zuhanyból
a takarón feküdt kék selyemingben.
Gyönyörű ing volt, két csipkebetéttel.
Az egyik mellét tette láthatóvá,
a másik alól öle fekete
szőrcsíkja fénylett. Szemet hunyt, mint hogyha
aludna, de az ajka meg-megrándult.
Lefeküdtem melléje. Fürdőnadrág
volt rajtam. Mindig ezt hordom ruháim
alatt. „Szeretlek,” mondta hangosan.
„Én is, nagyon,” feleltem. Simogatni
kezdtem. Elébb haját, nagyon sokáig.
Csak ekkor láttam meg, hogy oldalán
is csipke van, ott, hol a nőt megfogják.
Megfogtam. Aztán föléje hajoltam,
hogy megcsókoljam. Már majdnem ajkához
értem, amikor durván ellökött:
„Mi az? Párzani szándékszol velem?”
kérdezte, hunyt szemmel s felháborodva.
„Szeretjük egymást. Én nem így nevezném...”
„Jusson eszedbe Gandhi. Egy-egy szűzlány
rokona mellette alszik pucéron
minden éjjel. Sohasem nyúl hozzájuk.”
„Te nem vagy szűz, sem én nem vagyok Gandhi.”
„Nyilvánvaló. Bujálkodni kívánsz.”
Hozzám simult: „Most jól érzem, hogy vad vagy.”
„Lenn Grácban,” szóltam, „azt ígérted nékem,
hogy egy szobánk lesz és egy ágyban hálunk.”
„Hát nem így lett? Egy szobánk van s egy ágyunk,
de nem tűröm, hogy hozzám nyúlj.” – „Felhoztál
a hegyre, azért, hogy játszódj velem.
Szadista vagy. Szégyellheted magad.”
Mosolygott. „Én viszont erőszakot
alkalmazok a szadizmusod ellen.
Meglátod, hogy erősebb vagyok nálad.”
Átöleltem, föléje kerekedtem,
de ő ügyesen kiugrott az ágyból.
A szobában kergetődztünk. Mikor
az ajtónál elértem, kiszaladt
a folyosóra. Sebesen futott.
Hosszú ingében majdnem elesett,
de rögtön felemelte, túl magasra.
„Gyere vissza,” kiáltottam utána,
mikor már vagy harminc méterre volt.
Megállt: „Ígérd meg, hogy nem nyúlsz majd hozzám.”
„Dehogy ígérem.” Újra futni kezdett,
én meg utána. Mezítlen talpunkkal
vertük a folyosó kőpadlatát.
Lármánkra pár szobaajtó kinyílt:
egy nyakkendős úr elszörnyedten nézett
bennünket, „disznók vagytok,” jajgatott
a kövér dáma, s egy fiatalember
szabvány horogkereszttel pizsamáján
megtapsolt mindkettőnket. Éva ekkor
a folyosó végében már a másik
lépcsőnél felfutott a harmadik
emeletre. Én szorosan mögötte.
„Ne nyúlj hozzám,” visítozott, de én
elkaptam a lépcsőn, már lemenőben.
„Ne karmolj, mert ütök,” és betuszkoltam
szobánkba, hol elmúlt a haragom.
„Ha félsz tőlem, egész éjjel itt állok
az ablaknál, háttal neked.” Nevettem.
„Nem kell. Csak feküdj mellettem,” felelte,
„de a villanyt nem oltjuk el.” – „Miért?”
„Hogy lássam, ahogy szenvedsz.” Visszanyerte
arcátlanságát. Felelni akartam,
de ajtónkat ekkor megkopogtatták.
„Ne nyisd ki,” kérlelt, „ugyan ki lehet?”
„Nyissák ki,” szólt egy női hang a túlról.
„Az igazgatónő lesz, hogy megintsen
minket, vagy kidobjon a szállodából.”
Újabb kopogás. „Biztos, kulcsa is van.
Ő itt az úr. Megyek és kinyitom.”
Az ajtó előtt szőke szomszédnőnk állt
áttetsző ingben és frissen kifestve.
„Bocsánat,” mondta, „hogyha zavarok.
A fiatalurat nem ismerem, de
Éva Scherffet láttam a színpadon
mint Hedda Gablert. Milyen nagyszerű volt!
Szobánk szomszédos. Vőlegényem mérnök.
Randevúnk volt itt, de telefonált,
hogy gyára miatt nem képes feljönni.
Szomorúan ültem és a faajtón
át jól hallottam minden szavukat.”
„Tehát kémkedett,” szólt reája Éva.
„Mindegy, hogy hívjuk. Eszembe jutott,
hogy hiába vagyok itt éjszakára,
és az ifjúr is teljesen hiába
fekszik Éva kisasszony oldalán.
Úgy gondolom, hogy átjöhetne hozzám.”
„Ily szemtelenséget még nem hallottam,”
csattant fel Éva, „mit szólsz ehhez, Gyurka?”
„Elfogadom a kedves meghívást,”
s belekaroltam a szőke leányba.
Scherff Évát sokszor hallottam az éjjel,
amikor ágyán dobálta magát.
 

(Budapest, 1997)

 

 

 

1949

A Népszava kocsiján utaztunk le
a Balatonra, szép, de nem meleg
napon, május legelején. Alföldi,
a legjobbik sofőrünk vezetett.
Mögöttünk húsz méterre mindjárt feltűnt
az ávós kocsi. „Élni sem lehet
tőlük,” mondtam Zsuzsának. Hátrafordult:
„Ne bolondíts. Fiatalemberek
útban a Balatonhoz.” – „Fiatalnak
nem fiatalok és nem illik rájuk
az ember szó sem. Követnek. Szántódnál,
meglátod majd, befordulnak utánunk.”
„Fantaziálsz.” De Szántódnál mögöttünk
jöttek. A komp pár pillanata ment el.
Víz-szomjasan mindig fürdőnadrágot
hordtam ruhám alatt. Vetkőzni kezdtem
a kocsiban. Alföldi röhögött.
„Mi baj?” – „Az ávósok is levetkeznek.”
Kibújtam az autóból. Lejjebb álltak
nékem háttal, gyűrt és mocskos gatyában.
Vagy húsz méterre úsztam el a parttól,
mikor mindkettő beugrott utánam.
Parancsuk volt tán: fogják meg bokámat,
ha a Sión át meg a Duna habján
le próbálnék kerülni Istanbulba.
A víz jeges volt. Messze kiúsztattam,
hátha egyik vagy másik belefullad,
de jobban szelték a hullámot nálam.
Majd Zsuzsa mellett ültem, törülköztem,
s az autósokkal együtt mosolyogtunk
a gatyás ávósokon, akik közben
borzongva szárítkoztak a hideg
szélben, és aztán ostobán s kiverten
topogtak fel-le. De én semmiképpen
nem állítom, hogy a csatát megnyertem.
*
Így kezdődött. Régóta féltem attól,
hogy az utcán egyszerűen lelőnek,
vagy felkötnek hamis vádak terhével,
csak azért, mert tudják: utálom őket.
De ezt nem vártam mégsem. Hogy napi
háromszor ketten le nem szállnak rólam,
éjjel-nappal mindenhová követnek,
mögém ülnek színházban, eszpresszóban,
ha a Velencei-tó nádasában
szeretkezünk, lefényképeznek minket,
utánam jönnek, ha a vendéglőben
a WC felé megyek, hogy pisiljek, –
szombat-vasárnap még hat martalócot
akasztanak rám s mindezt csupán annak
előjeléül, hogy a jövendőben
egy szép nap, ok nélkül, letartóztatnak,
megkínoznak s alighanem felhúznak.
Olykor nevettem mint ki rég lemondott
az életről, máskor meg ültem némán
és verejtékem szemem közé csorgott.
*
Egy éjszaka, közel az év végéhez
kinéztem ablakunkon. Odalent
ott állt az ávós autó. Ketten ültek
benne, elől. Zsuzska már lepihent,
sőt aludt is. Leoltottam a villanyt
és lefeküdtem melléje, de nem
tudtam aludni, mert a martalócok
puffadt pofája ott táncolt szemem
előtt. Egy óra tájt ismét kinéztem.
Ott ültek persze. Zsuzsa lélegzetét
sem hallottam többet, csak az övéket.
Mint víz alatt feküdtem a sötét
szobában. Két óra felé kinéztem
megint. Ott voltak. Nem bírtam tovább.
Keltsem fel Zsuzskát? Minek, hadd aludjon.
Felöltöztem, ott hagytam a szobát
és mentem le a Mártonhegyi úton.
A két ávós is gyalog jött mögöttem
én a csúcson, az alapon ők ketten
egyenlőszárú, pontos háromszögben.
Így mentünk, át az elhagyott utcákon
hideg párában. A Lánchíd előtt
találkoztunk csak egy riadt alakkal,
ki félreugrott rémülten. A köd
mélyében, zsúfolt és hideg szobákban
a rosszul alvó milliók, a nép
rémálmai között már azt se látta,
hogy hová süllyedt az emberi lét.
*
Csak mentem, mintha ki akarnék futni
a földről. A Károly körút után
tovább, a bús Nemzeti Múzeumhoz,
de mikor aztán a Lónyay utcán
befordultam, a köd egyszerre eltűnt
és a fekete járda közepén
ott jött Pálóczi-Horváth György barátom
húsz lépéssel a két ávós legény
előtt. Megálltunk, átöleltük egymást.
„Te is,” szóltam. Kíváncsin végignézett:
„Mért aggodalmaskodsz?” kérdezte. „Szocdem
vagy. A legrosszabb, ha tizenhat évet
adnak neked. Mi az? Én kommunista
vagyok. Engemet felakasztanak.”
Mit szólhattam? Álltunk szemközt egymással
a hirtelen kibújt holdfény alatt.
Még egyszer összeölelkeztünk s mentünk
a ránk kényszerült mértani alakban:
elől mi, ingó csúcsok s az ávósok,
a háromszög és az állam alapja.
 

(Budapest, 1997)

 

 

 

1957

December elsején érkeztünk Bécsbe
Zsuzsával. Este. Pénzünk is csupán
vacsorára volt s egy nap szállodára.
Halálfáradtan s roppant ostobán
nem vettük észre, hogy egy vörös lámpás
szállóba tértünk, honnét éjfél után
kidobtak. A Belvárosban bolyongtunk
éjjel, s reggel Kéthly Annát keresve
az Arbeiter Zeitunghoz mentünk, ám a
portás végignézett rajtunk s nem engedett be:
„Minden magyar lókötő Kéthly Anna
barátja s pénzt akar. Lóduljatok!”
Éhség s nyomor, gondoltam, az jön újra,
kilencszázharmincnyolc végén vagyok.
Emigránsoknak mért jöttünk nyugatra?
úgy látszik, Kádár fogdája a jobb.
De tévedtem. Az utcán recskiekkel
találkoztunk, kik megetettek minket,
kinevettek bennünket és a régi
szocdem emigráns Oroszlányhoz vittek.
Ő mindent tudott rólunk és azonnal
a Hotel Postban rendelt szobát nékünk
s jegyet adott a szocdem étkezdéhez.
(A jó öreg! nem feledjük, míg élünk.)
Az Arbeiter Zeitungnál másnap este
tiszteletünkre szerény fogadás volt
(Kéthly Anna New Yorkban járt), a portás
láttunkra ezúttal féllábon táncolt.
Holubeck polgármester tíz perc alatt
adott nékünk Nansen útlevelet,
Juhász konzul kéretlenül jött értünk
s a tömegen keresztül vezetett
az USA követségre a Rathausnál
s rögtön bevándorlási vízumokkal
látott el bennünket, bár nem kívántam
menni, dehát G. I. katona voltam.
Majd néhány nap múltán az Európa
Kiadóval szerződtünk mind a ketten,
hogy az ország történetét megírjuk.
Később a RAWAGnak adtam kegyetlen
interjút „Hammarskjöld és Eisenhower
szavai és tettei a magyar
ügyben” cím alatt. Taxin mentem. Mikor
kiszálltam, „Mi az, fizetni akar?”
szólt a sofőr. „Én magyar menekülttől
nem fogadok el pénzt.” Míg erősködtem,
fogadja el, nem vagyok szegény ember,
felelet nélkül továbbhajtott. Közben
Zsuzsa a kanadai követségen
dolgozott. Vízumot őtőle kaptak
a magyarok, és engemet meghívtak,
hogy Közép- s Dél-Amerikában tartsak
beszámolókat a forradalomról.
„És meddig tart, míg vízumot kapok?”
kérdeztem az argentin követségen.
„Számítson százhúsz-százötven napot,
ha hontalan passzus van birtokában.”
Lemondtam az utazást. Karácsony
előtt, hét óra tájt rémítőn csengett
a telefonunk. Felültünk az ágyon.
Amerikai angol. Nevet nem mond.
A Hotel Kaiserin Elisabethben
lakik. Szobaszám. Két útlevelet
hozott nekünk. Jöjjek, ha ez a kedvem.
Zsuzsát a portán hagytam lent, hogy hívja
a rendőrséget, ha én nem leszek
lent tíz perc múlva (hallottam, Kádárék
rabolják már a menekülteket),
és felszaladtam a huszonegyesbe.
„Szólítson Bobnak,” mondta a kerek
arcú ifjú a Department of State-ből.
„Hoztam maguknak két útlevelet.
Costa Rica elnöke küldi őket.
Vízum nem kell rá sehol nyugaton.”
Megnéztem. Jorge Faludynak hívnak,
San Joséban lakom! Hát utazom.
Két fénykép kell még. Lementünk Zsuzsához,
s megbeszéltünk mindent a kávéházban.
Bob tizenkét ország látogatását
ajánlotta, de én kihúztam hármat
(Kubát, Equádort és Venezuélát)
mint fasisztát. „Ne hidd demokratának
a maradékát.” Mindhárman nevettünk.
Aztán: hogy pompás tolmács kerül mellénk
és még négy magyar a kíséretünk.
Párizsból indulunk el, a jövő év
első napján. De ő nem jön velünk.
Másnap Münchenben voltunk. Németország
nem kért vízumot Nansen-útlevélre.
Majd eltéptük a haszontalanságot,
s a costa ricait tettük helyébe.
Aztán ráültünk a párizsi gyorsra
s a hálókocsisnak adtuk kezébe.
Reggel négykor Strasbourgnál határőrök
keltettek fel. „Másfél óráig tartott,
míg kiderült, hogy passzusuk valódi.
De mint érték el ezt a másik partot?
Útlevelükben egyetlen pecsét sincs.
Tán tengeralattjárón kerültek be?
vagy repülőgép hozta San Joséből,
s ejtőernyővel dobta önöket le?”
Elsején indultunk, de Zsuzsa nélkül.
Andris fiúnk, az egyéves kisgyermek
Pesten maradt, mert amikor elmentünk,
azt hallottuk: a határon tüzelnek.
Zsuzsa most azért indult vissza Bécsbe,
hogy megpróbálja Andrist kihozatni,
míg én Gander s New York felé repültem
társaimmal – összesen féltucatnyi
magyar. Négyen köztük azért kísértek,
hogy előadásomat kisegítsék,
ha netán részletekről kérdeznének.
Így a melák Kis Béla, ifjúmunkás,
ki egy barokk templom tornyából dobta
a Molotov-koktélt az oroszokra,
s kinek energiáját, mennyei
vidámságát nem zavarták meg mellén
a koktélok égési sebei.
Továbbá Pesti Pista, néptanító,
ki azt képzelte: nékem úgy segít,
ha amerikai minisztereknek
magyarul olvassa fel verseit, –
meg egy kisgazda s egy tisztviselő.
De Vajay Szabolcs fontosabb náluk.
Régen kijött, Argentínában élt
és jól ismerte a spanyol világot.
Ő fordította a tájat felém.
Tolmácsom lett, vezetőm és barátom.
Ötödik volt. A hatos vagyok én.
Dél elmúlt, mikor New Yorkban leszálltunk.
Nézelődhettünk egész este hétig.
„Menjünk be hát,” ajánlottam Szabolcsnak,
„és nézzünk meg valamit, ami szép itt.”
„Milyen szépségről hallottál New Yorkban?”
„Negyvenegyben először voltam itt,
és jól emlékszem, hogy öreg barátom,
Vámbéry Rusztem csavarogni vitt.
Megmutatott valami nagyon szépet.
Oda viszlek. Nem mondom meg, hova.”
A Rockefeller Centerhez vezettem.
Negyvenegyben mint misztikus csoda
magaslott a tornyok harmóniája
az őszi napfényben. Most hirtelen
azt képzeltem, hogy máshová kerültünk
s e rondaságot nem is ismerem.
Érdektelen, túl magas, mocskos tornyok.
„Semmi művészet. Mi történt velem?”
„Akkor talán vidám voltál és boldog,
s most szomorú vagy?” – „Semmiképp se, nem.
Hitler az orosz földön ment előre,
beveszi Moszkvát, majd a nyugatot
támadja meg és mindent mindörökre
elpusztít. Csak Vámbéry nyugtatott.
És most? Kikerültem Magyarországból,
beszélhetek. Roppantul élvezem
ezt is, meg hogy a magyar szabadsággal
örökre összeforrt az életem.”
„Akkor talán ízlésed változott meg.
A Notre Dame se tetszik már neked?”
„Dehogynem.” – „S az Hagia Szofia?”
„Embertelen. Túl nagy, akár ezek
a tornyok.” – „És a Kék Mecset?” – „Az pompás.”
„Pompás? Pontosan ugyanakkora.”
„Úgy menjünk vissza a repülőtérre.
A gondolkodás nem visz sehova.”
A mexikói kormány, hajbókolva
a Szovjet felé, be nem engedett
egyetlen magyar menekültet, s ezért
előadnom nekem se lehetett
nyilvánosan. Egyedül a PEN Klubban
társaloghattam, zárt ajtók megett,
többségükben Spanyolországból átjött
kommunistákkal, akik az imádott
Sztálin elvtárs utódaitól várták,
hogy megmentsék a pusztuló világot.
A múzeumban Diego Riviera
festményeit vizsgáltam, de nem nőttek
szívemhez. Elkoptak már. Tán mást mondok,
ha húsz évvel korábban látom őket.
Tovább utaztunk. Felszállás után
mellettünk vulkán. Kráterén sűrű
gomolygó füst. Nem zöld mint a Vezuv,
hanem kopasz, barbár és gyönyörű.
Reggel értünk San Joséba. Szabolcs
előre ment. A vámtiszt spanyol nyelven
kezdett beszélni. Szóljon angolul!
„S a négy mögötte? azok közül egy se
tud spanyolul, bár itteni polgárok?
Ti akartok bolondítani minket?”
Átkísért bennünket egy kis szobába,
s a rendőr már hozta az öt bilincset,
– láncos vasat, – mikor Szabolccsal feltűnt
a köztársasági elnök titkára.
Ordítozás, majd röhögés után
kivitt minket. Ott két nagy kocsi várta
érkezésünket. Szabolcs a titkárnak:
vigyen minket nem drága szállodába.
„Ugyan,” mondta. „Önöket Costa Rica
hívta meg és a köztársaság látja
vendégül.” És valóban, Costa Rica
legelőkelőbb szállójába vitt.
„Holnap az elnök úrral ebédelnek.
Jó lesz, ha ma pihennek egy kicsit.”
A pompás Európa szállodában
kaptunk hat szép szobát. Mivel
szállás, ital, koszt tizenhat dollár volt
helyben s naponta, pezsdült a szívem.
Mindannyian húsz dollár napidíjat
kerestünk (én kívántam), mit előre
fizettek és most kiderült: hetenként
száz dollárt takarítunk meg belőle.
De szóltam a fiúknak, hogy vigyázva
bánjanak a whiskyvel meg a borral.
Jó filmet adtak. Szabolccsal lementem
s a mozi előtt beálltunk a sorba.
Előttünk egy Don Pepének szólított,
fekete ruhás, testes úriember.
Szabolcs szerint csak a köztársasági
elnök lehet, José Figueres-Ferrer.
„Mért játszaná, hogy vállalnia kell
a sorban állást? Nem vágyom csalódni
Ferrerben,” mondtam. „Nem is fogsz,” felelte,
„Don Pepé mindig s mindenben valódi.”
Erre a falusi kocsmában jöttem
rá, hol Don Pepé az ebédet adta.
Húsz ember, félhomály, magas körasztal,
különböző, vén székekkel alatta,
nehéz, kék füst. Az elnök mellett én és
a kocsmáros. Egykor ő rejtegette
itt Don Pepét, amikor a fasiszta
rendszer ellen a küzdelmet elkezdte,
a harc ideje alatt is, míg győzött
s nagy többséggel elnökké választották.
„Majd feloszlattam a katonaságot,
hogy egyszer békén élhessen az ország,
s legyen pénz orvosokra, iskolákra.”
„S nem fél, hogy mostan nincsen hadsereg?”
„Két szomszédunkat Amerika tartja
féken. Az USA nélkül nem lehet
támadniok.” – „S ha az USA támadna?”
„Úgy jól teszem, ha nem védekezek.”
Az elnök vidámsága elfogott
mindannyiunkat. Most is látom arcát
a feketebab s a nehéz borok
ködében. Az ebéd végén este volt:
hűs szélben hajlongó tömör fák
meg a hófehér, óriási hold.
Másodnap San Isidróba utaztunk.
Dunántúli lankák és széles rétek;
mondhatnám, semmi különös, bár furcsább
kalandban még nem volt sohase részem.
A város ifjú plébánosa hívott
vendégségbe bennünket. Még nem láttam
ily tiszta, szűzi templomot, sem Voltaire
arcképét egy plébános szobájában.
A gyülekezet előtt az oltárra
ültetett minket, bárha tiltakoztam,
s felkért bennünket, szóljunk a magyar
forradalomról, szabadon és hosszan.
Elébb néhány magyar mondattal kezdtem,
aztán Szabolcs folytatta spanyol nyelven.
(Megbeszéltünk mindent, bár nem ismertük
a hallgatóság színvonalát helyben.)
A templomban mindjárt halálos csend lett,
de amikor Szabolcs november négyig
jutott el s a holtakról szólt, mindenki
szemét törölgette, nemcsak a nénik.
Végül a pap mindünket megölelt
és ozsonnára hívta meg a népet
a kertbe, hol a négy magyar fiút
ajánlotta a lányok figyelmébe.
Szerezzenek meg egyet vőlegénynek,
„hadd legyen San Isidrónak olyan
polgára, ki a magyar forradalmat
idézi nékünk akkor is, ha hallgat.”
A pénzt – napi két dollárt – még az este
összeszedtem és kora reggel, másnap,
mikor lementünk, borravalónak
odaadtam a fiatal portásnak.
„Helyes. Hanem a főfizetség hol van?”
„A titkár úr...” – „A titkár úr szeret
ígérgetni, de sohasem fizet.”
Az ajtóban markos legények álltak.
A föld alól kerültek most elő?
„Telefonálj az elnök titkárának,
ez a rohadt portás át akar verni.”
A fülkéből bús képpel jött elő.
„Mi van, Szabolcs?” – „Az eredmény, az semmi.
Hogy merem, mondta, íly korán zavarni.
Még alszik.” – „És a fizetségről kussolt?”
„Durvaságomat, felelte, nem érti.
Leheletfinom, udvari gesztus volt.”
Fizettünk, mi mást is tehettünk volna,
és megfogadtuk: ezentúl hiába
kedveskednek elegáns meghívással.
Megyünk egy tisztes, szürke szállodába.
Üres gépen, vagy tizenöt utassal
repültünk délnek. Lenéztem a földre
s megrészegített a tengerparti
mocsarak három és négyféle zöldje.
Elhelyezkedtünk körbe, míg többféle
konyakot ittunk – nem fizettünk érte.
Egy argentin szépfiú selyemingben
utálatos kalandjait mesélte,
aztán aludni tértek mind. De én
a WC-re mentem az írógéppel.
Könyvemet az Európa Kiadónak
alig hat héttel későbbre ígértem.
Dolgoztam hát. Már IV. Bélához
értem, mikor a motorok felnyögtek
s mintha oldalvást repülnénk. Zihálok,
mi van velem? Jajgassak, hányjak, köpjek?
Dübörgés, roppant lárma, majd a víz
csobogása. Mi az, talán leszálltunk
a tengerre? Ez teljes lehetetlen.
Kiléptem a WC-ből. Már megálltunk.
Mindenki ébren. Tíz perccel utána
a kapitány kijött, hogy bejelentse:
egy sivatagi repülőtér felett
volt motorhibánk. Ez tündér szerencse.
Itt, Talaránál már tizenöt éve
nem esett eső, de egy fél órája
szörnyű zuhatag zúdult le a tájra
és tavat formált a repülőtéren,
habár a víz nem ér csupán kötésig.
A két indián amott a kis házban
nyílt tűzön pompás falatokat készít.
Nő nincs köztünk. Vetkezzünk meztelenre,
s szálljunk ki, inggel és nadrággal vállon.
Türülköző se kell. Víz, levegő
olyan meleg, mint a pokolban nyáron.
Másnap repülőgépen dolgozott
a pilótával, de egész hiába,
míg végül egy bolíviai hasas
kacsa jött értünk s szállított Limába.
A perui szakszervezet vezére,
egy művelt, bölcs és komor indián
tömeggyűlést ajánlott, kint a város
mellett, a kopár dombok oldalán.
Nagyboldogan mondtam igent. Helyettem
legyen azonban a látszólagos
magyar szónok Kis Béla, mert ő szőkés,
erőteljes, víg és nagyon magas.
Az indián: ne úgy. Ha Béla jönne,
jenkinek nézik és megkövezik.
„Az ön haja koromfekete, sűrű,
termete nem nagy. Ön lesz jó nekünk.”
Harmadnap, mikor a dombra kiértünk
a völgyben iszonyú tömeget
láttunk, tizenöt vagy húszezer embert.
Nők, férfiak, vének meg gyermekek
járkáltak, ültek apró tüzek mellett,
főztek, kockáztak avagy csendesen
beszélgettek. Én már spanyolul mondtam
néhány szót, de nem törődtek velem.
Szabolccsal sem, legalább eleinte.
De volt mégis, ki megolvadt hamar.
Maradt, aki tovább aludt, kártyázott,
mások éltetni kezdték a magyar
forradalmat, bár nagyrészt maoista
munkások voltak. Kérdéseket adtak
fel néki, tapsoltak az egyre forróbb
hangulatban. Végül vállukra kaptak
bennünket és így szállítottak haza
a szállodába, nagy fáklyásmenetben.
„Mit ért mindez?” szólt Szabolcs, amikor
szobámban egyedül maradtunk ketten.
„Egy forró könnyet, de többet aligha.
Mi szónoklunk és Kádárék gyilkolnak.
Mit ér? amennyit Haynau megverése
a sörgyárban ért Batthyány Lajosnak.”
Később Kis Béla állított be hozzám:
„Fáj a fejem. A farkam majd kifúrja
nadrágomat. Mit tegyek? Nem jutottam
két hete nőhöz. Segíts rajtam, Gyurka.”
„Mint érted a segítséget, barátom?”
„Megbeszéled helyettem a kurvával,
mert nem tudok angolul, franciául.”
„Hol a kurva?” – „Segíts, hogy megtaláljam.”
A portástól megtudtam egy címet.
Belvárosi kávéház volt, tíz percre,
sikátorok közt, bonyolult úton.
Elegáns helység. A sarokban szende
széplány. Leültünk a szomszéd asztalnál.
Bélát nézte, mohón mint egy hiúz.
Megszólítottam. Ő is franciául
felelt. Hangján hallottuk, hogy fiú.
Bocsánatát kértem. Kövér lány jött be,
dagadó melle érintette állát.
Hozzánk ült. „Kell-e?” – „Mint a lágy kenyér.”
„Csak egy menet vagy egész éjszakára?”
Megállapodtam vele több menetre,
elég olcsón, meg hogy a szállodába
kíséri vissza Bélát reggel, bárha
„nagyot nyújtózni” szeretett utána.
„Señor Faludy!” hallottam álmomban.
Felugrottam. Lent Béla átkarolta
a nőt – egy nagy kocsihoz támaszkodtak –
s csókolództak mintha megvesztek volna.
Negyvenegy végén Washingtonban jártam,
hogy köszönetet mondjak Rooseveltnek,
ki meghívott az USA-ba. Úgy vélem:
tévedtek, mikor hozzá beengedtek.
Mert Peru elnöke volt éppen nála,
s neki mondta: ha dollárkölcsönt kapna,
Sztálin azonnal megszelídül tőle, –
de láttam: Prado csak röhögött rajta.
Szabolccsal ezúttal ketten tettük
tiszteletünket Peru elnökének
(Manuel Prado volt az elnök újból).
Íróasztalnál ült. Nékünk még széket
sem adatott, de a körmét piszkálta.
Szabolcs beszélt. Még öt perc és kivágnak
bennünket innét. „S milyen igaza volt,”
szóltam, „Roosevelttel a Fehér Házban.”
Csodálkozón nézett rám: „Honnan tudja,
hogy vitáztam vele?” – „Mivel ott voltam.”
„Naivitás vezette életében,
s még most is itt lóg a nyakunkon holtan.”
„A külpolitikáját elítélem,
a belpolitikában kiállok érte.”
Prado felállt. „Nem, nem ellenkezem,”
mondta végül. „Üljenek le a székre.”
Italt hoztak. „A csendes-óceáni
stratégiát Roosevelt gondolta ki,”
szólt Szabolcs, „és azt hiszem, aligha
lehet sikertelennek mondani.”
Ittunk. Azt hittem, hogy Roosevelt elnök
dolgairól vitázunk. E helyében
Japán katonáinak tébolyító
bátorságán folytattuk a beszédet,
s hogy a japánok tavasszal virágzó
almafákhoz mennek, órákig nézik,
hogy a nők virágcsokrokat kötöznek
és alázattal szolgálják a férfit,
hogy a lakások szentségesen tiszták,
de mocskos minden házfal s minden utca,
s az erdőben egy levél sincs a földön, –
csak nagynehezen, egy fél óra múlva
tudtuk Magyarországot szóba hozni,
míg csak Manuel Prado lázban égett.
„És mit tehetek magukért?” kérdezte.
„Tiltakozik Kádárnál. Kezességet
vállal az áldozatokért.” Amikor
az alkirályi kastély ajtaján
kimentünk, Szabolcs megállt, felém fordult:
„Elértünk nála valamit?” – „Talán.”
(Néhány hónap múltán egy bitang perben
Bertrand Russell s Manuel Prado, két
bősz tiltakozó, megmentette Gáli
és Obersovszky Gyula életét.)
La Paz repülőtere magasan
fekszik, földjén sovány lámák legelnek.
Szikkadt porfelhők, kormos, ronda szél.
TV autók vártak ránk s vittek lejjebb
a városba, interjúra. A TV
akkortájt terjedt el Bolíviában.
Minden bankban, boltban, bárban meg házban
TV szólt. Az emberek félszeme
a készüléken. Mindenki kétfele
beszélt és nézett. Interjú után
a trafikosnő Jorgenek szólított,
s „ön hát az,” ismert a portás reám.
A magasság miatt három napig
kellett bent maradnunk a szállodában.
Szerencse, hogy Kármán Tódor barátom
időzött ott. A bárban ültünk hárman.
A Világbank küldte ide, megnézni,
hogy Bolívia mennyi kölcsönt kaphat.
Elmondta nékünk, milyen gazdasági
problémái vannak még a Nyugatnak,
s hogy teljesen megoldhatatlanok.
Magam ültem a bárban, amikor két
nagyon halk léptű s mozgású, fakó
arcú, mosolytalan, úriembernek
öltözött s annak mégse mondható
spanyol lépett hozzám és megkérdezte:
magyar vagyok-e s ugyan mit tudok
Ádám elvtársról? Miniszter most, vagy mi,
hogy a fasiszták puccsa megbukott?
Ádám Gyuri! Aki Bolíviába
emigrált, még a háború előtt
és aki párizsi hotelszobámban
egy könyvet kért, mikor búcsúzni jött,
mert teherhajón indult Panamán át
Chilébe. Akkor Remenyik Zsiga
chilei útját, a Vész és kaland-ot
adtam, hogy legyen mit olvasnia.
„Ez mentett meg,” mesélte évek múltán,
„mert a chilei tranzit vízumot
Panamában akartam beszerezni,
de ott a konzulátus zárva volt.
A vámhivatal feje Aricában
feljött hozzám. Kiszállni ő nem enged.
Menjek vissza. S nyissam ki a bőröndöt,
a kommunista röplapokkal benne!
A könyvet nézte, melyet tőled kaptam.
,Mit írt Sigmondo?’ és lapozni kezdte.
Chilébe járt. – ,Látom. Concepcionban
szállt meg, és ott, kérdem önt, mint kereste
a kenyerét?’ – Csempésznek állt. –,Ne mondja.
Látom nevét. Ki ez a Don Felípe?’
Csempész főnök. ,Milyen?’ Kiváló férfi.
Bátor. Derék. Vajból van a szíve.
,Úgy,’ mondta s mindjárt csomagolni kezdte
a holmimat. Azt hittem, letartóztat.
Nincs joga hozzá! Francia hajón van,
ordítottam, ,Gyerünk, ott áll a csónak,’
szólt. ,Átviszem autón Bolíviába,
mihelyt időm engedi. Addig nálam
lakik majd. Mert én vagyok Don Felípe,
tíz éve az állam szolgálatában.’ ”
Ádám nagy kommunista lett La Pazban.
Utána hazajött Magyarországra,
de nem bírta a kompárt aljasságát
s kikelt ellene. Rákosi lezárta.
A forradalomban is nagyon bátran
viselkedett s mint Párizsban hallottam:
lecsukták újra. De kérdem, mit mondjak
e vadnyugati, butuska barmoknak?
„Börtönben ül. Aki a szovjet átok
ellen küzd nálunk, mindig lebukik.”
Felálltak. Az ajtóban megfordultak:
„Usted mentiran. Kegyed hazudik.”
Itt nem volt PEN klub, egylet, társaság,
hol szólhattam volna Magyarországról,
csak indián nők pörge kalapokban,
csak rozzant házak s a nyomorult város
forradalom után. Ám Siles elnök
üzent: jöjjek fel hozzá, mert beszélni
vágyik velem. Biztos látták: Kármánnal
ülök, ki jött, hogy kölcsönt adjon néki.
Golyónyomos falak, leszaggatott
tapéta, törött márványasztalok
a palotában. Siles elnök roppant
gyorsan mozgó, sovány, fiatalos
ember. Bejött s mindjárt Bolíviáról
kezdett szólni, az éhség és nyomor
hazájáról, aztán az Államokról,
honnét kölcsönt adnak neki, mikor
most elnök lett, valószínűleg azért,
hogy ellopja, miként régen szokásos.
Ám ő szétoszt pénzt, mindent, és azon lesz,
hogy az amerikai társaságok
a bányászoknak több bért fizessenek.
Akkor egyszerre jobb lesz az elárvult
nép sorsa, míg a nagyurak rájönnek,
hogy cink, ólom, réz, kóbalt mind megdrágult,
s megérkezik bérenceik csapatja
a dinamittal kezében és dobja
e palotára, ahol ő is itt lesz, –
de hát ez a bolív elnökök sorsa.
Siles, később: „Önt tanácsért kérettem.
Repülőn ma négy magyar érkezett,
Buenos Airesből. Kereskedelmi
küldöttség, mint mondják. Üzleteket
kínálnak nékünk. Tudomásunk s vízum
nélkül jöttek. Lefogtuk mind a négyet.
Mit tegyek velük?” Töprengeni kezdtem.
Kisfiam otthon, Kádárék kezében.
És tartják, hogy zsaroljanak vele.
Ha gyáva vagyok, elszemtelenednek.
Nem félek! „Rakassa őket vonatra!
Szép útjuk lesz, mivel négy napig mennek.
S mit tehet velük jog szerint, azt kérdem.”
„Amit helyesnek tekintek. Akármit.”
„Akármit? Akkor tétessen reájuk
bilincseket az argentin határig.”
La Paz szegény volt, gyötrött és romos,
de Asuncion züllött és merőben
mocskos. A vámosok dollárt, cukorkát
és cigarettát kunyeráltak tőlem.
Taxik helyett csak két konflist találtunk,
csupán féldollár volt mindkettő ára;
rozzant viskókkal zsúfolt hosszú úton
vittek el egy földszintes szállodába.
A portással én alkudtam. Tizennyolc
dollárt kívánt. Tiltakoztam szerényen:
luxusszállóban tizenöt egy napra.
„Lehet,” mondta, „de én hatuknak kérem.”
Mentünk vele. A szálló folyosóján
a falak mellett a szörnyű melegben
két meztelen indián kamasz állott
s egy-egy kereket forgatott szünetlen.
„Mit csinálnak ezek?” – „A ventillátort
ők mozgatják a tizenkét szobában.”
„Miért? Nincs villanyuk?” – „Hogyan ne lenne!
De a fiúk olcsóbbak mint az áram.”
A szobák termek voltak. Verejtékben
fürödtünk mind. Gyerünk egy uszodába!
A portást kérdeztük. Ilyesmi nincsen,
csak gazdagok kertjében, magyarázta.
„S nincs hely a városban, hol beugornánk
a nagy folyóba, a Paraguayba?”
„Félperc alatt megeszik a piránák.”
Szomorúan vártunk a vacsorára.
A vendégek – hajdani német nácik –
feketében ültek avagy szmokingban
és pökhendien vizsgáltak bennünket,
amikor besétáltunk nyitott ingben.
Mit bántuk őket! Kerekes kocsikban
hoztak lazacot, rákot, sonkát, mézes
gyümölcsöket, salátát, – de Szabolcs szólt:
„Vigyázzatok, ez csak az előétel.”
Másnap délután a belügyminiszter
hívott meg minket. Féltem, hogy lehord,
és megbántuk, hogy e fasiszta lyukba
ereszkedtünk be. Ámde nyájas volt,
sőt ölelgetett minket kis szobája
mélyén, majd leült íróasztala
mögé, de amikor Magyarországra
tértünk (vállas fickó volt), morcosan
elfordult. A részletek nem érdeklik,
hiszen az ország roppant messze van.
Mögötte a falon nagy térkép függött:
Paraguay Argentína felett.
Megfordult és rácsapott félkezével:
„Látják, mi ez? Megfújtanak ezek.
Megfújtanak bennünket, mert a tengert
zárják el tőlünk. Nincsen tengerünk.
Nincsen jövőnk, nincsen kereskedelmünk,
jelenünk sincsen. Tenger kell nekünk!”
Svájcnak sincs, mondta Szabolcs, tengerpartja,
mégis megvan hétszáz esztendeje.
„Svájc? Az parányi ország és nem számít.
Nyomorult nép! Ott egye a fene.
Ön meg magyar és csak azért beszél így,
mert két oldalon is van tengere.”
Nem lehetett lebírni. Argentínát
gyalázta, mert Paraguayt elzárja
az Atlantitól. „De felkészülünk
és egy napon bevesszük a Parana
torkolatát. Az ellenség, habár
számban nagyobb, elszalad tőlünk gyáván.
Miénk lesz Corrientes s kikötőt
építünk majd a Rio de la Plátán.
Ez lesz roppant diadalunk,” ujongott,
„s higgyék el, hogy Isten is megsegít.”
Majd nagy gesztussal elbúcsúzott tőlünk:
„Remélem, most tanultak valamit.”
Szabolcs, az utcán: „Ismerősnek hangzott
a marhaság, amit összehadart.”
„Én is hallottam több nyelven ilyesmit,
szerbet, horvátot, németet, magyart.”
A komédia folytatódott másnap.
A félig sem kész arénába Stössner,
a diktátor (német őrmester külső)
a lakosságot s minket hívott össze.
Őt figyeltük. Egy adjutáns keringett
körötte, ő meg mint kinek nincs nyugta
sétált, majd adjutánsát minden jó ok
és szó nélkül háromszor seggbe rúgta.
A miniszterek körben mosolyogtak.
Hozzájuk lépett, megigazította
az egyenruhás kabinet sapkáit,
majd felugrott egy négyszögű oszlopra
s beszélni kezdett. Sok mindenről hosszan
locsogott, majd, hogy a szovjet zsebrákok
elfoglalták Magyarországot, úgy mint
a hitvány bolív hódítók a Chacót.
Más orvosság ezek ellen nincsen, mint
katonamód és parancs szerint élni.
A hallgatóság őrjöngve tapsolta.
Mit tehettünk? Mi is tapsoltunk néki.
Paraguayi létünk szégyenteljes
volna, ha egy lelkes fiatalember
– az argentin követ, aki kivette
részét a harcból Peron elnök ellen –
el nem visz bennünket a két hatalmas
autójával körútra az országban.
Különös út volt. Olykor kertes, apró
előfal nélküli viskókat láttam,
mintha mindüket egy fekete dzsungel
barlangjában vágták volna ki késsel.
Máskor lombos, gyökeres fákat hordó
habzó folyók kristály vízébe néztem,
vagy a rossz úton ócska kalyiba
mellett haladtunk: félkörben előtte
datolyapálmák, ahogy ötven éve
a nagyapa a magokat kiköpte.
Sűrű, roppant fák, virágzó liánok,
de sehol egy kert vagy egy sima pázsit,
se kút lányokkal, sem egy öregember,
mivel itt senki nem élhet sokáig.
S a napfény mint szédítő altatószer
vagy láthatatlan száz szúnyog csípése,
s a szürke árnyék, az irgalom selyme,
a megnyugvás, az élet eltűnése;
szégyelltem volna magamat az autón,
de mintha senki sem vett volna észre,
nem fordultak meg a porban utánunk,
csak néha egy-egy lány az út szélénél,
ki azt remélte, hogy érte megállunk.
Így értünk a Vera tóhoz egy délben.
Kiszálltunk s fellihegtem a gyönyörtől.
A víztükör simán és halványkéken
feszült, távolabb bizonytalan zölddel
vegyült, még messzebb sárga s bíbor pára
lebegett rajta. Szemköztről a hegység
mérgeszöld és egyenletes homálya –
hol láttam ezt? A Balaton nem íly szép,
íly vad s íly tarka, – de kilencszáz éve
ilyen lehetett, mikor I. András
király Szárszónál (nem volt még) elérte.
De akkortájt még semmikép nem éltem
és nem hiszek a lélekvándorlásban.
Halványkék volt s lágy, nem vad és tarka,
mikor öt évesen először láttam.
Lehet, hogy akkor hozzáképzeltem így,
s mit képzeltem, az elevenedett meg?
Levetkőztünk és a halak ijedten
szorítottak helyet a vendégeknek –
az ismerős víz csupa lágy áram volt,
beljebb viola s borzongató mélység.
Ismeretlen, gyönyörű madarak
hangját hallgattam és szívem verését.
Buenos Aires valódi nagyváros
s nem nagyon szép. Rokonoknál háltam
meg a PEN klub villájában, ahol
írók helyett kontárokat találtam.
Rádión szóltam, kávéházban ültem
víg asszonyokkal, apró üzletekben
ruhát vettem Zsuzsának, a rikkancsok
kertjében roppant bifsztekeket ettem,
de többnyire Szabolccsal tanakodtunk,
hogy szombat este a roppant teremben
mit adunk elő s mint védjük magunkat
a támadni készülő komcsik ellen.
Jóval többen jöttek mint ezren. Inkább
kíváncsiság terelte őket össze,
semmint rokonszenv. Munkások, polgárok.
Az első sorban miniszter. Mögötte
(rögtön rájuk ismertem) két, sőt három
komcsi vezér. Bérenceik leghátul
a falnál és az ajtóknál lebzseltek.
Mi hatan fent a nagy dobogón ültünk,
az asztalnál, szorosan egymás mellett.
Szabolcs kezdte. Magyarország újabban
szovjet gyarmat. Minden magán- s közügyet,
mindent, mi van, Moszkvából dirigálnak.
Egy komcsi felállt a miniszter megett:
„Helyes, hogy így van. A nagy birodalmak
viselik a kisebb országok gondját.”
„Úgy van,” szóltam én, „és Brazíliában
nevezik majd ki az argentin kormányt.”
A komcsi nem értette mit beszélek.
A közönség sem. „Álljon fel Kis Béla.
Építőmunkás volt. Kérdezzétek ki.
Én majd fordítok.” Néhány percig néma
csend. Végül egy hang: „Mennyi volt a bére?”
„Heti százötven forintot fizettek.”
„És hány pesót kaphatni száz forintért?”
„Semennyit.” Erre nagyokat nevettek.
„Mit fizetett kifőzdében ebédért?”
„Vagy húsz forintot.” – „És mit vehetett
a maradékért?” – „Három deka kávét.
Vagy száz cigarettát. Két kenyeret.”
Ezen kicsit elbúsultak mindnyájan.
„Te jössz, Sándor. Egy kulák fia volt.”
„Mi az, kulák?” Elmagyaráztuk gyorsan.
„Örökül várta a huszonöt hold.”
„Csupán másfél, mert badacsonyi szőlő.
A rendőrség apámtól követelte
kolhozosítás idején: adja be
szőlejét ingyen a szövetkezetbe.
Egyszer hajnalban bevitték az őrsre,
s addig verték, míg aláírta este
az átadást. Akkor kiadták nékünk.
Nem tudott járni. Meghalt reggel egyre.
Anyámmal együtt kidobtak házunkból.
Állást nem kaptam. Koldus lett belőlem.
A fővárosban elkapott egy rendőr
s mint kulákfit, megvertek rettentően.”
„Betanították! Hazudik a disznó!”
üvöltötték a komcsik. Ekkor Sándor
nyugodtan levetette a kabátot,
majd az inget is lehúzta magáról
és megfordult, hogy mindnyájan meglássák,
amit mi öten több hete ismertünk:
az iszonyatos sebhelyeket hátán.
A némaságban síp hangzott. A komcsik
támadtak. Négy markos verőlegényük
közeledett a dobogóhoz. Ámde
pár hallgató is felállt, hogy minékünk
segítsen. De nem volt reájuk szükség.
Óriásunk, Kis Béla a legelső
legény veres képébe verte öklét.
Fejét a kőpadlón szétzúzta volna,
ha a másik mögötte meg nem fogja.
A támadók visszavonultak. Csend lett,
míg Recskről kezdtem röviden beszélni.
Aztán még másfél óráig kérdeztek
bennünket. Végül lezártuk az estet,
s ott ültünk boldog-bódultan, mivel
virágot, tapsot, csókot, könnyet kaptunk.
Pénzt is kínáltak; nem fogadtuk el.
Az asztalnál maradtunk kimerülten,
amíg a terem kiürült egészen.
A nagy ajtónál a földön széttépett
igazolványok tömege. Csak néztem.
Kérdem Szabolcsot: „mi hever itt, mondjad?”
„Eltépett komcsi párttagsági könyvek.
Lehet, hogy százhúsz, de inkább százötven.”
Álltam. A térdem megremegett. Végre
egyetlen kis, eltűnő győzelem
olyan nagyon sok, szörnyű vereségre.
 

(Budapest, 1997)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]