Pokolbeli napjaim után

Zsuzsa emlékének

 

I.

1953 nyarának elején, kinevezése napján a Parlamentben Nagy Imre miniszterelnök megígérte a jogtalanul bebörtönzött politikai foglyok szabadon bocsátását. Júliusban elkezdődött a három évvel korábban titkon létesített recski tábor felszámolása.

Pontos létszámunkat sohasem tudtuk meg. Körülbelül ezerháromszázan lehettünk, de ekkorra mintegy százötvennel voltunk kevesebben, bár a fogdán egy ideig talán száz vasutast tartottak, akiket sohasem láttunk, és akik sorsáról nem tudtunk. 1951-ben harminckilenc rabot engedtek szabadon. Aláíratták velük, hogy a rendőrség besúgói lesznek. Ezt a negyvenediktől, Benkő Zoltántól tudtuk meg, aki még aznap visszakerült a táborba, mert megtagadta az aláírást. A maradék száztízből néhányan öngyilkosságot követtek el. Egy napon tőlem féljobbra és magasabban Mezőffy Károly fejtette a bánya falát. Mintegy 15 méterre volt tőlem. Egy soktonnás sziklatömb megmozdult felette és csúszni kezdett. Mezőffynek lett volna ideje félreugrani. Ehelyett kihúzta magát és mozdulatlanul várta be a sziklát, amelyik agyonnyomta. Janke József villanyszerelőt egy távíró póznára mászatta fel az őrmester javítómunkát végezni és szemünk láttára lőtte agyon. Néhány foglyot a politikai tiszt kínzott halálra. Nyolcan megszöktek. Hetet elfogtak és más börtönbe kerültek, míg Michnay Gyula kijutott Frankfurtba, ahol az FBI a németekkel börtönöztette be, mint kommunista kémet. Ketten (vagy hárman?) rákban pusztultak el, egy lues cerebrisben, míg a többség éhenhalt.

Hosszú és teljesen fölösleges kihallgatások után – hiszen az ellenünk emelt vádakat az ávósok is nevetségesnek tartották – a rabok húszas, néha kétszer húszas csoportokban hagyták el a tábort és gyalogoltak le öt és fél kilométerre a recski vasúti állomáshoz. Szeptember tizedikére húszan maradtunk, illetve a borbéllyal huszonegyen. Őt az ÁVH egyedül azért tartotta, mert nem akart bennünket szakállal kiengedni, viszont borotvát sem mert a kezünkbe adni. A következő héten senki sem szabadult. Mivel a húszból tizenöten a büntetőbrigád tagjai voltunk és az ávósok bennünket gyűlöltek leginkább, azt vártuk, hogy átszállítanak egy másik fegyintézetbe. Lehet, hogy ez volt a szándékuk, de valamilyen okból le kellett mondaniuk róla.

Szeptember tizenhetedikén – negyvenharmadik születésnapom előtt valamivel – reggel az egyik őrmester ócska ruhákat és letaposott cipőket hozatott a raktárból. Felszólított, hogy öltözzünk át. Alighanem a raktáros már évekkel ezelőtt eladta holminkat és szükségletét most az egri vagy miskolci ócskapiacon szerezte be. Egyedül én kaptam vissza a Karlovy Vary filmfesztiválra csomagolt bőröndömet, talán azért, mert az ÁVH pecsétje díszlett rajta és a raktáros nem mert hozzányúlni. Tekintettel társaimra, aligha mertem volna felvenni galambszürke burberymet, ha mellén nem díszlik hatalmas, zöldesszürke penészfolt, bár még így is úgy tűnt, mintha rongyos, tönkrevert csürhe testőrkapitánya lennék.

Az ávós felvezette a törzsbe Magyaritsot meg Bókát, kik nem mutattak hajlandóságot az átöltözésre. Magyarits János német állampolgár volt és tiszt egy nyugatnémet dunai teherhajón. Négy éve a csepeli szabad kikötőben a nemzetközi jog megsértésével ávósok szálltak fel a hajóra és elvitték Magyaritsot. Nem emeltek vádat ellene, ki sem hallgatták. „Sem ők, sem én nem tudom, mit akarnak tőlem”, szokta mondani. A szabadulás idején jelentette a tisztnek: ő német állampolgár. Nem kíván Magyarországon élni. Utasítsák ki az országból. Ha nem, úgy inkább börtönben akar maradni.

Bóka Menyhért Barankovits-párti képviselő volt. A szabadulás hírére cementes-zacskón levelet írt Rákosi Mátyásnak. Levelében elmondta, hogy a magyar nép hamarosan fellázad Rákosi és cimborái ellen és agyoncsapja valamennyit. Mint hívő keresztény, ezt nem tudja helyeselni. Adja át Rákosi a hatalmat a Barankovits-pártnak és akkor ő, mint igazságügy-miniszter gondoskodik róla, hogy ne kerüljenek törvényszék elé, hanem beutalja mindüket egy menhelyre a vidéken, hol békén élhetik le maradék éveiket. Bóka átadta levelét a politikai tisztnek és felszólította: juttassa el Rákosihoz. A politikai tiszt úgy érezte: a levél eljuttatása kötelessége, de ugyanekkor félt ezt megtenni. Kérlelni kezdte Bókát: vonja vissza a levelét és azonnal kiengedi. Bóka, mint mondta, „csak röhögtem a szeme közé.”

Csakhamar bennünket is felkísértek a törzsbe. A virágoskertben, egy napos padon ott ült szakadt katonaruhában Magyarits meg Bóka, köztük egy ávós alezredes, és hatalmas gesztusokkal vitatkoztak. A törzs főépülete előtt az ösvényen ávós őrnagy állt, az ügyészség paragráfus-jelvényével inge gallérján. Meglepetésemre vigyázzba vágta magát, amikor elértem. „A Magyar Népköztársaság nevében,” szólalt meg, „bocsánatot kérek öntől az igazságtalanságért, jogtalanságért és méltatlanságért, melyet ártatlanul elszenvedett.” Ezzel biccentett egyet. Régebben, mint hallottam, kezét nyújtotta, de azt nem viszonozták, úgyhogy már csak biccentett.

A törzsben egymás mellé tolt asztalok sora fogadott. Először a politikai tiszt gyűjtött bennünket maga elé. A törvény – jelentette ki, bár elfelejtette megmondani, melyik törvény – hattól tíz esztendei fegyházbüntetést ír elő azok számára, akik rabságuk okairól, helyéről és körülményeiről bármit is elárulnak. Ezért irántunk érzett jóindulatával azt tanácsolja, hogy szemtelen érdeklődőket jelentsünk fel haladéktalanul. Szüleinknek, feleségünknek pedig mondjuk, hogy több esztendős tanulmányutat tettünk a Szovjetunióban, de levélírásra nem volt alkalmunk.

Ezután, az egy borbély kivételével végzéseket nyomott kezünkbe. Hat vagy hét szabadulónak kényszer-tartózkodási helyeket jelölt ki. A budapestieket Pécsre küldte, a pécsieket Miskolcra, egy zalaegerszegit pedig Berettyóújfalura. A többit, így engem is, rendőri felügyelet alá helyezett. Ez azt jelentette, hogy hetenként egyszer jelentkeznem kell a rendőrségen, vasutat, villamost, autóbuszt, autót, kocsit, lovat nem használhatok, színházba, moziba, hangversenyre nem járhatok és két embernél többet lakásomon nem fogadhatok. Mindez, az ügyészi bocsánatkérés után érthetetlennek és esztelennek látszott.

Tóth Gyula alezredes, táborparancsnok, kit arca, termete, bajsza és hasa után Viktor Emánuelnek neveztünk, ezután „na fogja, fiam” jelzéssel kezembe nyomta a szabadságlevelet. Utána a számadó őrmesterhez kerültem. Derűsen és nagyon lassan végezte munkáját. Szőke, pacsuliszagú magas fiatalember volt. Szeme villanásával üdvözölt. „Munkáját inkább szabotázsnak nevezhetem”, mondta végül barátságosan, miután kiderítette, hogy egyetlen fillér se jár nekem. „Élelemért, szállásért, világításért és őrzésért viszont huszonnyolcezer forinttal adósa a Magyar Népköztársaságnak. Itt írja alá!”, utasított. Szomszédjához fordult, egy szikár és savanyú tiszthelyetteshez: „Fizesd ki néki a Budapestig szóló vasúti jegyet, és” tette hozzá mosolyogva, „adj hozzá még száz forintot nőkre meg dohányra.” Odakint még csak öten várakoztak tizennégyünkre. Ávós már nem ügyelt reánk. Évek óta először szabadok voltunk. Odébb mentem és leültem a fűbe. Sejtettem, hogy örömömet és rettegésemet nem tudom összeegyeztetni. Számadást készítetni még korán van. Talán csak annyit, hogy becsületből többet tanultam fogságom óta, mint addig egész életemben. Ha – nagyon ritkán, mert nem hittem benne – szabadulásról álmodoztam, szabad országot képzeltem magam köré. Most pedig az ügyész bocsánatot kért tőlem, aztán rendőri felügyelet alá helyeznek, mint feltételes szabadlábra helyezett betörőt. Miféle államhatalom ez, melynek markába kerülök?

Három esztendeje csak rabot meg fegyőrt láttam. Szabad emberrel egyetlen egyszer kerültem szemközt. Egy téli éjszakán szenet lapátoltam tehervagonban a recski állomáson. Előttem háromlábú széken ávós káplár ült és cigarettázott, majd félig elszívott cigarettáját kegyesen elém dobta. Nem vettem fel, mert ilyen ajándékokra nem tartottunk igényt, bár csikket a földről felszedtünk. Hirtelen kucsmás parasztember tűnt fel a sínek mellett a havas esőben. Megpillantott az ívlámpa alatt és öklét rázta felém: „Ugye, most szenvedsz, büdös kulák?”

Az ávósok azt a hírt terjesztették, hogy feketézők, bankárok, nagybirtokosok meg kulákok és fasiszták vagyunk. Vajon elhiszik ezt rólunk? Az utóbbi hetekben az a hír járta a táborban, hogy a recskiek véresre verték egyik szabaduló csoportunkat. Azok éjszaka visszajöttek a tábor kapuja elé és bebocsátásért könyörögtek, de elzavarták őket. Ám ki terjeszthet ilyen hírt, ha nem maguk az ávósok? És hihet-e nékik a falu népe, mikor maga az egyik őrmester, a Mongol hencegett nékünk, hogy a faluban erőszakot ejtenek a lányokon és a legényeket kipofozzák a kocsmából?

Volt valami kellemetlenebb is. Augusztusban azt a feladatot kaptam, hogy égessek el a domboldalon vagy ezer szalmazsákot – egykori gazdáik már szabadlábra kerültek. A szabadulók délelőtt tíz óra táján hagyták el a tábort. Félóra múlva mindig géppuskatüzet hallottam tőlem balra a völgyből, amerre a szabadultak mentek. Az amerikai hadseregből tudtam, hogy a fegyverek mintegy két mérföld, azaz három kilométer távolságból szóltak, amerre a szabadultak éppen jártak. Egy napon Rainprecht Tóni barátom, volt veszprémi demokrata főispán jött ki hozzám. Vederben hozta krumpliját, hogy megsüssem a szalmazsákok tüze alatt. A krumpliföldet, ahová régebben nem léphettünk ki anélkül, hogy lelőjenek, már átadták nékünk. Fél tizenegy lehetett.

– Hallod a géppuskatüzet? – kérdezte.

– Hallom, de azt képzelem, hogy képzelődöm.

– A barakkban nem hallani.

– Mit tegyünk?

– Fogjuk be a szánkat. Remek trükk. A fiúk azt hiszik, szabadultak és boldogan sétálnak a hegyi úton. Hirtelen legéppuskázzák őket. Csak pár pillanat. Szívesen gratulálnék az ÁVH-nak az ötletért.

Ebben a pillanatban, mikor beszélgetésünkre emlékeztem, jött ki Tóni a törzsből és leült mellém. 1946-tan, több mint egy évvel a harcok után, már mint főispán, bakonyerdei kis nyaralója közelében fejlövéses szovjet katona holttestére bukkant. Tisztességgel eltemettette és a katona személyazonossági plakettjét, óráját és egyéb tárgyát leadta a veszprémi szovjet hatóságnak. A hulla legalább egy esztendeje feküdt ott az orvos szerint. Fél év múlva a katona meggyilkolásának vádjával tartóztatták le. Barátai segítségével kikerülte az akasztófát, sőt a pert is, de a börtönből már nem tudták kihozni őt.

Tóni alaposan megnézett. Nyilvánvalóan ő is a géppuskákra gondolt.

– Ne félj – figyelmeztetett. – Még legalább száz percünk maradt a föld felett.

– És aztán mi jön?

– Setétség. Békés, tökéletes setétség – felelte és elfordult.

Csodálatos módon a géppuskák csakúgy, mint többi gondjaim, elhagytak, mikor tizenkilencen kiléptünk a tábor kapuján. Túljutottunk szeptember közepén, de meleg volt, mint júniusban. Az égen felszakadt, hófehér bárányfelhők úsztak sebesen. A hegyek között a ferde napsugarak oszlopok módján zuhantak elénk, mintha elvárnák, hogy átugorjunk rajtuk. Úgy éreztem: mindnyájunk tudatából kiesett a kérdés, mi lesz vele, vár-e rá a felesége, kap-e állást mezőőrnek vagy boltos segédnek, és élveztük, hogy szabadon járunk az úton, nincs ávós mögöttünk és talán a jövőben sem rúg, pofoz, korbácsol vagy köt gúzsba senki bennünket.

Fél kézzel Velenczei Sándor volt szociáldemokrata képviselőt, a másikkal Visnyei Sándor pestszenterzsébeti polgármestert tartottam. Öten előttünk barátságos, bár élénk vitába kezdtek. Rainprecht azt ajánlotta: kerüljük meg a falut a kertek közt és úgy érjük el a község túloldalán fekvő állomást, mert az ávósok feltüzelték ellenünk a falu lakóit. B. Rácz István, az 1945-ös parlament legfiatalabb tagja, parasztfiú viszont azt hangoztatta, hogy földmívesek nem adnak hitelt az ávósok szájalásának. Védtelen embereket csak városi csürhe támad meg, nem falusiak. „Tévedés”, jelentette ki Rainprecht. „Bocskai hajdúi parasztok voltak. Német nevük miatt majdhogy mindegyik ősömet kiirtották, a soproni polgárokat. Parasztok között is akad sok derék, de azok a recski táborban voltak, nem pedig a faluban.”

Harminc perce voltunk már úton – esztendők óta óra nélkül valamennyien tudtuk a pontos időt: fél négy múlt öt vagy hat perccel –, amikor, túl egy kanyaron, hat ávós tűnt fel előttünk három géppuskával. „A kivégzőosztag”, súgta Tóni. Horatiust kezdtem mondani: Justum ac tenacem propositi nec civium ardor prava jubentium… és néztem lábaimat, melyek úgy mozogtak alattam, mintha semmi közöm nem volna hozzájuk. Bármilyen különösnek látszik, senki sem rémült meg igazán, még én sem. Az ávósok nem fordították felénk a géppuskákat és mosolyogtak. Lehet mosolyogva gyilkolni? Aligha. Ekkor jutott eszembe egy walesi bárd négysorosa a középkorból:

 

Kinek csontját takarja ez a föld?
ltt Cerwyd fekszik, Cynddylan fia.
Úgy harcolt mint a megvadult bika,
de rád mosolygott, amikor megölt.

 

Szóval lehet. De az ávósok nem tüzeltek, míg elhaladtunk mellettük, majd sorozatot engedtek a domb oldalába. Vállra vették géppuskáikat és elindultak a tábor felé. Elébb még szívélyesen intettek nekünk. Mikor eltűntek a kanyarban, valamennyien lerogytunk az út szélére és remegni kezdtünk. Aztán felfrissülve folytattuk az utat. Senki sem akarta többé a falut megkerülni. Jóval a többi előtt fehér ház állt magánosan. Mihelyt vagy ötven lépésre megközelítettük, 8-10 éves lány futott ki a házból, és fonott kosarat helyezett az út közepére, tele halvány rózsaszín szőlővel. Mire körbeálltuk, a lány nagyapja is kijött, sárgászöld hajú, hórihorgas, rokonszenves paraszt, zsákkal a vállán. Kezet fogott valamennyiünkkel, a zsákból előszedett tizenkilenc karaj kenyeret, nadrágzsebéből egy kevés sót hintett rájuk, és a szőlővel együtt felkínálta nékünk. A borbély néhány szót kívánt szólni, de az öreg keze élét szája elé emelte: „Mindent tudunk”, mondta. „Mindent.”

A faluban kevés emberrel találkoztunk. Akadt férfi, aki lesütötte a szemét és gyorsan elhaladt mellettünk, mintha szégyenkezne. Egy öreg megállt a járda szélén és jó mélyen megemelte kalapját. A trafikban cigarettát és gyufát vásároltunk. A pályaudvaron bent állt a kétkocsis vonat. Megtudtuk: Hatvanig megy, de csak két óra múlva indul, mert a bányászokat viszi haza munka után. Beszálltunk az egyik, fülkékre nem osztott, fapados kocsiba. Sötétedett. A kalauz elmagyarázta, hogy takarékossági célzattal csak a gyorsvonatokat világítják.

A bányászok oly csendesen szálltak be, hogy akkor vettük őket észre, amikor majdnem megtelt a kocsi. Hamarosan elértettük, hogy nem egymás közt, hanem nekünk beszélgetnek. Elsősorban a Borzast csepülték – e névvel a tök kopasz Rákosit illették –, és bányászoktól merőben váratlanul nem az iparügyi minisztert, hanem „a hiénát a köszörűkövön”, azaz a kultúrfőnök Révai Józsefet. Az egyik elmondta, hogy vasárnap fejezte be a híres szovjet remekíró, Iljin regényének elolvasását. A könyv a sztálingrádi traktorgyárról szól, ahol szénhiány miatt leáll a munka. A gépekben négy atmoszféranyomás maradt, holott csak tizennégy atmoszférára járnának. Aztán mégis megindulnak, mert Ordzsonokidze miniszter megjelenik és Sztálin képével hasa előtt végigsétál a nagy munkacsarnok közepén. „Kommunista csoda”, dörmögte valamelyik. Egy harmadik, rekedt és vékony hangú elmondta, hogy Rákosi közismert, mellig érő fényképét úgy vették fel, hogy út közben kiszállt a kocsijából és lepisálta a magyar búzavetést. Egy negyedik hang a sorból eldicsekedett, hogy sok hónapi túlmunkával sikerült bútort vásárolnia. „Mit vettél a pénzért?” „Hokedlit”, felelte. „Most a feleségem le tud ülni a konyhában.”

Végül recsegve-ropogva elindultunk. Ekkorra már mindenki hallgatott. Arcomat az ablaktáblához nyomtam, de odakint is tökéletesen sötét volt. Hogyan lehetséges, hogy élve maradtam? Fát dönteni, kapálni ugyan tudtam, de követ törni már nem, pedig ez lett a főfoglalkozás és az ezerháromszázból a leggyengébb száz közé tartoztam. Miért maradtam mégis meg? Azért-e, mert erre három év alatt négyszer, legfeljebb ötször gondoltam, akkor is csak egy pillanatra, és azonnal megfeledkeztem róla, hogy számomra nincs remény? Vagy azért-e, mert a táborban nem a leggyengébbek pusztultak éppen el? Vagy azért-e, mert reggelenként sorra jöttek hozzám sorstársaim: „Mondj valami jót, Gyurka, nem baj, ha nem is igaz” és azt feleltem: „Ne féljetek, Sztálin hamar megdöglik és szabadulunk.” Ez a hazugság mentett volna meg, amikor azt hittem, hogy még huszonöt évig is elélhet?

A válasz nem ilyen egyszerű. A nálam tizennégy évvel fiatalabb Gábori cigarettát szerzett nékem: egyszer a tökrészeg bányamesterrel verekedett össze, hogy egész paklit lopjon ki zsebéből. Az ugyanilyen fiatal Garamvölgyi mint kondás moslékot lopott a disznóktól. Igaz, nem voltunk hajlandók hozzányúlni, de a nagy szemű, nyers kukoricát egész nap rágtuk. Közel másfél évig feküdtem Wrangel Flórián mellett. Közismert besúgó volt. Széles háta mögött a cuccon a Szabad Nép darabkáit olvastam, melyeket a kloakából szedtek ki. „Tudom”, mondta „nem állsz ki értem majd a bíróság előtt, amiért sosem jelentettelek fel.” „Igazad van”, feleltem és ebben is maradtunk. Abban az időben, mikor az emberek kezdtek éhen halni és a halált egy-két nappal előtte láthattuk arcukon, megfogadtuk Egri György volt szociáldemokrata ifjúsági vezetővel és Sipos Domokos vágóhídi mészároslegénnyel, hogy reggelenként megnézzük egymást és igazat mondunk. Egy reggel lelkesen dicsértek, de ez gyanús volt. Pár perc múlva a WC-n találtam őket – sírtak. „Hagyjátok abba, siratóasszonyok,” mondtam „túlélek mindenkit.” Amit persze szimbolikusan gondoltam. Mikor kiértem a kabátomhoz, tele volt a zsebe kenyérrel.

A barátok segítségénél is többet jelentett a szellemi élet ereje. Az első hetekben hajnalban kivonultunk az esőbe és este holtfáradtan leestünk a szalmazsákra; volt, kinek nem maradt ereje, hogy mocskos cipőjét lehúzza. Talán két vagy három hét után magam köré gyűjtöttem néhányukat, mikor leoltották a villanyt, és beszélgetni kezdtünk. „Fogjátok be a pofátokat, hagyjatok aludni bennünket!”, ordított a többi. Aztán abbamaradt a tiltakozás és újabb csoportok alakultak. Rendesen irodalomról, történelemről és filozófiáról beszélgettünk. A vágóhídi, iszonyú erejű és szép mészáros fiú, Sipos Domi nem értett mindent és beszélgetés után vállra vett, fekhelyéhez vitt és a meleg takaró alatt elmondatta velem, mi a szapphói vers vagy mi volt a Bukephálosz. Mivel a beszélgetést az élet elmaradhatatlan részének tekintettem, nem vettem észre, hogy ennél is több. Borostóby Jóska egyike volt esti beszélgetéseink részesének. A nagy éhség idején ott álltam a barakk előtt a hóban és mosakodtam. Odajött hozzám és azt mondta: nem jön el többé szalmazsákomra este, mert gyenge és egy órával többet alszik helyette. Ott maradt előttem és alighanem arra várt, hogy lebeszélem. De én is nagyon fáradt voltam, lehunytam a szemem és nagyanyám téli verandájának virágillatát szívtam magamba. Mikor újra körülnéztem már nem állt ott. Buzdítanom kell, hogy jöjjön el – gondoltam –, de túl fáradt voltam, hogy felkeressem. Néhány nap múlva, munka közben, futni kezdett a hómezőn. Az őr rákiáltott, hogy álljon meg. Borostóby futott még vagy tíz métert, aztán összeesett. Bevitték a gyengélkedőre, de – mint a többi ilyenkor – nem tért többé magához. Akkor vettem észre, hogy beszélgetéseink nem az élet egy részét, hanem magát az életet jelentik. És maradt a kétségbeesés, hogy én öltem meg, mert elmulasztottam lebeszélni.

A barátok és a beszélgetések mellett volt még valami harmadik, ami fenntartott. Néha egy pillanat alatt elaludtam. Máskor viszont éles történelmi esemény jelent meg szemem előtt. Hőse én voltam. Például egyszer al-Musztászimnak, az utolsó abbaszid kalifának képzeltem magamat, aki föladta Bagdadot Hulágunak, a mongol vezérnek, azért az ígéretért, hogy nem bántják. Aztán én voltam al-Musztászim, akit a mongolok palotám százszor száz méteres szőnyegébe csomagolnak. Vagy én vagyok a hülye V. Ferdinánd király, aki nagy nehezen gyermeket nemzett és most a Burg balkonján áll és számolja az ágyúlövéseket. Százegy, ha fiú, tizenegy, ha lány. Zavarodottságomban csak tízig jutok a számolással, és nincs több ágyúlövés. Mi az – mondom –, még csak nem is leány? Vagy Kopernikusznak képzelem magamat és eszembe jut: hátha tévedek, mert hiszen tapasztalati tény, hogy a Nap jár a Föld körül?

Vagy jelenetek múltamból. A gyönyörű antilop a mauretán sivatagban, ahogy megáll előttem, és félelem nélkül végignéz, mintha tudná, hogy nem bántom. A partvédő ezüst zeppelinek Palo Alto fölött a hajnali égen. Apály a Guadalquiviren: a hajó áll és a fedélzetről lenézek a rétre alattam, melyen juhok legelnek. De a leggyakrabban Zsuzsa jelent meg. Mikor először megálltam a Haladás szerkesztőségében és arra gondoltam: ezzel a lánnyal szívesen szöknék meg bárhová a világon, talán Martinique-ra vagy Tahitira. Mikor ott álltunk a mezőn Kecskemét mellett és az agyagban előttünk bronzkori, guggoló szerelmespár csontjai hevertek és mi néztük a párzó csontokat és egymásba szerettünk. De legtöbbször csak Zsuzsa arca volt, krétafehéren, szőke hajával és mosoly nélkül, mintha kárpótolni akarna mindenért, ami Recsken ért engem.

De rosszul teszem, hogy párzó csontok látásával hozom össze szerelmünk kezdetét, vagy akár bármilyen részét. Bizonyos szempontból különböztünk egymástól, de talán éppen ez tartott össze. Politikában is hasonló helyzet előtt álltunk. Zsuzsa fiatalon liberális és szociáldemokrata volt, de aztán – nem utolsó sorban gazdag gyáros apja miatt – kommunista lett. Hozzánk hasonló, ellentétes hitű párok vagy elváltak, vagy örök gyűlölködés között maradtak egymással. Köztünk vita, veszekedés nem fordult elő, vagy – talán kétszer két év alatt – öt másodpercig tartott és ölelésbe csapott át. Zsuzsa véleménye szerint „régi vágású politikai demokrata” voltam, de igen jelentős költő, és nem kívánt változtatni rajtam. Én pedig reméltem, hogy hamarosan kigyógyul idealista-kommunista képzelgéseiből, melyeket materializmusnak nevezett.

Szerelmünk ugyanekkor töretlen volt és mindent átfogó. Ami kimaradt belőle, az csak a szeretkezés aktusa volt, melyet Zsuzsa – anélkül, hogy hideg lett volna – kínos és ostoba lökdösődésnek tartott, tehát – egyedül iránta érzett szerelemből – ha csak lehetett, kerültem. Fenn Recsken legtöbben megkérték elébb szabaduló barátaikat: nézzen utána, mi a felesége címe, mert rengeteg embert telepítettek ki, csuktak le, sokan változtatták meg címüket és ha este Budapestre értek, nem tudtak volna hova menni. Ugyanezt kértem Gáboritól. „Szexuális információt nem kívánsz?” „Semmiképpen. Nem vagyok kíváncsi, hogy egy 24 éves lány mit csinál a következő három évben, mikor azt hiszi, hogy szeretője halott.” Gábori furcsán mérlegelte szavaimat, én meg éreztem, hogy elpirulok, mert hazudtam. Nem volt mitől félnem. Ha valamitől féltem volna, az volt, hogy Zsuzsa még most is Sztálint tartja az emberiség legnagyobb jótevőjének. Letartóztatásom előtt az ÁVH elfogta I. R. színésznő derék férjét. A nő, noha nagyon szerette, rádión nyilatkozott: örökké hálás az ÁVH-nak, amiért ettől a gazfickótól megszabadította. Erre Zsuzsa aligha képes. De ha mégis? És ha Vali bátran kiállt mellettem? Akkor kénytelen leszek szép és nemcsak általam elviselhetetlennek tartott feleségemhez visszamenni. Már a gondolattól is megborzadtam.

Közben odakint szaporodni kezdtek a fények és megálltunk a hatvani állomáson. Félre akartunk vonulni, hogy rongyainkkal ne keltsünk feltűnést, amikor egy bódéból a peronon, honnét sört és virslit szolgáltak az előtte állóknak, előbújt Ajtay Karcsi rabtársunk, aki júliusban az elsők közt szabadult. Régebben hatvani vasutas volt. Még nem vették vissza, de bérbe adták néki a virslis bódét. Nem tudta, mi történik, mert egy hete senki sem jött Recskről. Mondtuk: már csak ketten maradtak. A várakozó utasok közül néhányan dühösen méregettek, de a legtöbben, úgy tűnt, kezet akartak volna szorítani velünk, de nem mertek. Ajtay elmondta, hogy aznap holmi vezetőségi ülést tartottak a kommunisták Miskolcon, úgyhogy a vonat tele lesz velük, mert majdnem mind Pesten lakik. Siessünk a felszállással, mert a szerelvény csak egyetlen percig áll. Fizetni akartunk a sörért meg virsliért, de fejét csóválta. Abban a pillanatban berobogott a gyors.

Mind a tizenkilencen ugyanazon az ajtón első osztályú kocsiba szálltunk fel. Ahogy továbbmentünk a folyosón, egy kéz az első fülkében gyorsan behúzta az ajtó függönyét. „Jó jel”, mondta B. Rácz Pista, „remeg a keze.” A következő fülkében hárman ültek. Egyikük felállt és hellyel kínált bennünket, amit akkor sem fogadtunk volna el, ha első osztályú jeggyel rendelkezünk. Kerestem, kit ismerek a bandából, de senkit sem találtam, míg végül az utolsó fülkében észrevettem Komor Imrét, a Népszava szerkesztőjét. Ahogy megpillantott, lesütötte szemét és elfordult. Szégyenli kommunista kollegái előtt, hogy ismer? Valami aljasságot követett el Zsuzsa ellen?

Néhány perc hiányzott éjfélhez, mikor megérkeztünk a Keletire. Búcsút vettem társaimtól, és kimentem a pályaudvar előtti telefonfülkéhez, hogy felhívjam Gáborit. Bár meleg volt, a fülkében trencskotos férfi beszélt és beszélt. Trencskotjáról eszembe jutott Pilinszky Jancsi esőkabátja, hasonlított hozzá. Három esztendővel ezelőtt hordta, a Korzón. Ő volt az utolsó ember, akivel letartóztatásom előtt beszélgettem. Beültünk egy eszpresszóba és a világ keserves dolgait tárgyaltuk. Egyebek közt megjegyeztem: ügyeljen egy kicsit jobban magára, nehogy az ÁVH gúnyolódó verseiért (a sírfeliratokért) letartóztassa. Boldogan ismételtem el az egyiket:

 

Magyar! E síron üdv, öröm és áldás,
Mert e helyen fekszik Rákosi....Jenő.

 

Nyolc órával később az ÁVH engem fogott el Szobon.

Így a fülke elé mentem, hogy megnézzem az embert és kikényszerítsem. Legnagyobb örömemre Pilinszky volt. Kihúztam a fülkéből, átöleltük egymást.

Felhívtam Gáborit. Ébren volt még, mert rögtön felvette a kagylót. „Menj haza édesanyádhoz. Zsuzsa ott lakik. Nagyszerűen viselkedett. Példát mutatott mindenkinek. Sajnos, kurva feleségem, aki itt ül mellettem, semmit sem tanult tőle. Alighogy elvittek, ávós testvérét és annak feleségét költöztette ide, az én lakásomba. Persze már első nap kirúgtam mind a kettőt, de ávósnak mindig van hová mennie…” És így tovább, csak úgy folyt belőle a szó.

Megálltam a Hermina úti villa előtt és csendesen felszóltam a második emeleti sarokszobába, ahol még égett a villany. Anyám jött le értem. „Amerikából könnyebb volt hazajönni, mint Recskről”, mondta és sírt. A lépcsőház olyannak tűnt, mint a frissen metszett márvány. (Másnap már elég piszkos volt.) „Hol van Zsuzsa?”, kérdeztem. Anyám elmondta, hogy több mint két hónapja minden este és minden éjszaka kiment a két miskolci vonathoz. „Több mint száznegyvenszer állt ott és várt rád. Az utolsó hat nap alatt már senki sem jött, úgyhogy azt hitte, nem szabadulsz. Most az egyszer nem várt rád. Olyan nyugtalan, hogy valamelyik barátnőjéhez ment aludni. Nem tudom, melyikhez.”

Apám egykori lakásának hat szobája közül az egyikben a Tábori nevű fiatal újságíró és felesége lakott, a másikban anyám, a harmadikban Vica, egy békési protestáns lelkész leánya és védence, az öreg Felvéghy, a negyedikben egy fiatal tisztviselőnő, az ötödikben Vámos bácsi, Medgyasszay Vilma színésznő hajdani férje, aki 40 évvel azelőtt darabot írt, melyet bemutattak és megbukott, azóta pedig évente ír egy-két drámát és nem mutatja senkinek, de nagy bőröndjében őrzi a halhatatlanságnak. A hatodik szobát édesanyámnak sikerült fenntartania számomra, azzal az indoklással, hogy az ottani kormány meghívására tanulmányúton tartózkodom a Szovjetunióban. Ebben a szobában lakott tavasz óta Zsuzsa is. Anyámmal együtt olyan fáradtak voltunk, hogy alig tudtunk beszélni. Egy csésze teát kértem és nyomban elaludtam.

 

*

 

Anyám 1945 óta szociális gondozónővér volt, úgyhogy ébredésemkor már elment hazulról. Zsuzsa nem jött még meg. Így engedtem a rendőri felügyelet parancsának, mely szerint az első 24 órán belül jelentkeznem kell és elindultam a Thököly úton a XIV. kerületi rendőrkapitányságra. Rögtön bebocsátottak a főnökhöz, nagyon fiatal tiszthez. A legrosszabbra készültem. Nem kis csodálkozásomra beléptemkor a tiszt felállt, hellyel kínált és kijelentette, mennyire örül, hogy megismerkedhetik velem. Nem tudja, honnan jövök, gondoltam. Eléje tettem a rendőr-felügyeleti végzést. Megnézte, cigarettával kínált és miután ő is rágyújtott, letette cigarettáját, összetépte a végzést és a szemétkosárba hajította.

„Nincs mitől tartanod”, magyarázta. „A rendőri felügyelet alá helyezést mi ellenőrizzük, nem pedig az ÁVH. Azt tesszük, amit helyesnek tartunk. Nem járulunk hozzá becstelen üldözéshez. Nagy Imre kormányra jutása előtt valamennyien féltünk hatalmuktól. Ennek az ideje lejárt. Élj nyugodtan és kedved szerint.”

E furcsa szavak után kávét, süteményt hozatott és részletesen kikérdezett Recskről. Utána lekísért a kapuig, talán azért, hogy a többi rendőr is lássa, mint vélekedik volt politikai rabokról. Az úton akkor vettem csak észre – mert Recskhez szoktam –, hogy itt is mennyi rongyos ember jár. De mennyire megcsodálják penészes mellű ruhámat! Ahogy lehajtott állal végignéztem magamon, észrevettem, hogy a penészfolt hiányzik. Nem történhetett más, mint hogy társbérlőnk, Vica éjszaka besompolygott szobámba, kivitte, megtisztította és visszahozta anélkül, hogy észrevettem volna.

Mire hazaértem, Zsuzsa már várt rám. Sovány volt és boldog, mint én magam. A nagy recamién ültünk egymás mellett, mert csak egy szék állt a szobában és egyikünk sem merte használni. Eleinte csak néztük egymást.

– Erre a pillanatra vártam három éve, három hónapja és négy napja – szólalt meg Zsuzsa. – Te is?

– Nem – feleltem. – Recsken bíztattam mindenkit, hogy túléljük és szabadulunk. Lelkesen mondtam és hitelt érdemlően. Mind elhitték, csak én magam nem hittem. Arra gondoltam: Sztálin még sokáig élhet, de jövőre közülünk egy sem marad.

Zsuzsa galambszürke, gyönyörű íriszét figyeltem. Mereven nézett vele, nem rám, hanem a bizonytalan messzeségbe, mintha szánakoznék rajtam.

– Ne sajnálj. Éjszaka, lefekvés után egy pillanattal majdnem mindig rólad ábrándoztam, talán kilencszázszor az ezer éjszakából. Láttalak, mint egy álomképet, kétdimenziósan, ezüstből és mozdulatlanul. De biztos voltam benne, hogy soha többé nem találkozunk. Az én örömöm ezerszerese a tiédnek. Miért vártál rám? Miből sejtetted, hogy élek?

– Ismered Princz őrnagy nevét?

– Hogyne ismerném. Az internálási osztály egyik vezetője. Többször járt Recsken. Egész biztosan ismeri a nevemet.

– Egy évig senki sem tudott rólad semmit. Ha hivatalosoknak telefonáltam, lecsapták a kagylót, vagy azt mondták: jobban teszem, ha nem érdeklődöm. Unokanővérem férje, Laci, a fogorvos ekkor meghallotta, hogy Princz őrnagy nagyobb összegért hajlandó információval szolgálni. Hónapokig tartott, míg a pénzt összeszedtük. A Rózsadomb mögött, egy kis kocsmában találkoztunk vele, Laci meg én. Azt mondta: téged meg néhány fasiszta összeesküvőt már egy esztendeje kivittek egy észak-szibériai rézbányába. Mondjak le rólad. Biztosan nem élsz már.

– És mégsem mondtál le rólam?

– Persze, hogy nem. Tudtam, hogy élsz. Laci könyörgött: felejtselek el, a milliók közül még senki sem jött ki Sztálin börtönéből. Barátaink őrültnek tartottak. Kivéve Wesselényiéket meg Királyhegyi Palit, pedig őt kitelepítették.

– Mi? Szegény újságírót is kitelepítenek?

– Összetévesztették Királyhegyi Pál gróffal. Az ÁVH határozatai ellen nem volt fellebbezés.

– Hogy bírta?

– Jól. Csak az elején írt nekem: küldjek altatót, mert nem bírja a hajnali lármát, a kakaskukorékolást, a kondás kürtjét, a disznóröfögést és a többi lármát abban a csepp faluban. Akkoriban húst, kenyeret, vajat szinte lehetetlen volt kapni, de altató dögivel került elő a gyógyszertárakból. Több évre szóló, roppant csomagot küldtem neki.

– És aztán?

– Négy hét múlva újra írt: küldjek megint. Megkérdeztem, mit csinál vele? „A falunak egyetlen kútja van”, felelte. Gondosan kiszámítja a szükséges mennyiséget és bedobja. Öreg és fiatal, kondás és pásztor, disznó és kakas: mind délig alszik.

– Mikor tudtad meg, hogy Recskre kerültem?

– Valamivel a kitelepítés után, mikor apámat elvitték Tokajra.

– Miért vitték el?

– Mint gyárigazgatót. De Tokajon, 62 éves korában, beleszeretett a cukrász nagyon szép, 18 éves lányába…

– Szegény öreg.

– Dehogy szegény. A lány imádta és meg akart szökni vele. Ezért telepítették át Jászkarajenőre. Akkor jött fel hozzám valaki, akit régebben engedtek ki Recskről. Negyven emberrel együtt – mondta. A nevét nem árulta el és a sötét előszobában maradt. Azt állította, hogy nagyon nyugodt vagy, bátor és könyörületes. Hálás vagyok néki, mert Recsket jóval kedvezőbb színekben ecsetelte, mint később a Szabad Európa Rádióból megtudtam. Bár azt hiszem, hogy még annál is rosszabb volt.

Eszembe jutott a kötelező kérdés:

– Feleségemmel mi van?

– Vali derekasan viselkedett. Eleinte Péter Gábor villája előtt sétált fel és alá. Meg akarta mondani néki, hogy ártatlan vagy.

– Ezt az altábornagy Valinál is jobban tudta.

– Nem kapta meg többé fele fizetésedet. Nem állt módjában úriasszonyt játszani. Állást keresett. Mindenütt, büszkén mint Faludy Györgyné mutatkozott be, mire kirúgták. Végül rájött, hogy el kell válnia tőled. Tíz perc alatt megtörtént. Mint Ács Vali, azonnal kapott állást.

– Elvált tőlem? Nagyszerű. Akkor, ha megengeded, feleségül veszlek.

– Csakugyan ezt akarod? Ahelyett, hogy kedvedre játszódnál lányokkal meg fiúkkal, lekötöd magad a nő mellé, aki nyolc gyereket szeretne tőled? Elment az eszed?

Nevetni kezdtünk mind a ketten.

– Elkérjük Valitól a válást – mondtam – és hétfőn elmegyünk az anyakönyvvezetőhöz.

Zsuzsi órájára nézett.

– Két éve állásba mentem a Dokumentum Filmhez. Kis fizetéssel. Orvosi filmek szövegét írtam. Semmi politika. Be kell mennem. Vacsora után Wesselényiék jönnek át.

– Telefonáltál nékik?

– Ők hívtak fel. Látni akarnak.

– Honnét tudják, hogy itthon vagyok?

– Itt mindenki mindent tud.

Féltem az esti találkozótól. Wesselényiné Fedor Ágnes Zsuzsa legjobb barátnője volt, Miklós meg az enyém. Börtön előtt többször felvittem Zsuzsát Miklóshoz, mert Ágnessel kizárólag eszpresszóban találkoztak naponta. A látogatás mindig katasztrofálisra sikerült. Nem mintha nyílt összeütközésre került volna sor; ehhez az Árvízi Hajós dédunokája túlságosan finom volt. De a maga radikális demokratizmusával, liberalizmusával, katolicizmusával és türelmes, ám korántsem engedékeny lényével sehogy se bírta Zsuzsa infantilis kommunizmusát.

Mihelyt beléptek, láttam, minden rendbe jött. Zsuzsa úgy nézett Miklósra, mint tanítómesterére – nem lelkiekben, hanem politikailag. A mi barátságunk pár pillanat alatt ott tartott, ahol három éve abbahagytuk. A házaspár ez alatt alig változott. Mindig ellentétei voltak egymásnak. Az ideges, sovány, magas, hihetetlenül hanyagul öltözött, mulatságos és eleven Ágnes mellett az inkább húsos, mint kövér, gondosan öltözött, nyugodt, elegánsan lassú mozdulatú Miklós. Ágnes rendkívül egyéni és ötletes újságírónő volt, míg Miklósról azt reméltem, hogy ő lesz a század legjobb magyar történésze, ha ugyan módot adnak néki, hogy az igazat leírja. Mindeddig nem adtak.

A katolikus férjek és protestáns hitveseik évszázados leszármazottja, Miklós és zsidó feleségének összetartozása megbonthatatlannak tűnt. Annak ellenére, hogy Ágnes tűrhetetlen háziasszony volt. Ahányszor a múltban feketére voltunk meghíva, Zsuzsa kis üveg tejet hozott magával, én meg egy csomag kávét meg cukrot, mert valamelyik mindig hiányzott. Ez idővel természetesnek tűnt. Szerelmi ügyeikből nem csináltak titkot. Mindenkinek elmondták, hogy szerdán és szombaton reggel ölelkeznek, pisilés előtt, mert úgy jobb. Azután mindegyik azt tette, amihez kedve támadt. Miklósnak akkoriban, egyebek közt, neves énekes leánya volt a szeretője, míg Ágnes bőségesen váltogatta, anélkül, hogy sokat törődött volna velük. Röviddel azután, hogy Amerikából hazajöttem, randevúra hívott egy eszpresszóba. Sejtettem: a közeli találkahelyre akar felvinni magával. Ágnest is nagyon szerettem, de szexuálisan nem vonzott. Feleségemet, Valit küldtem le helyettem, és amikor nagy sokára én is megjelentem, Ágnes nevetett. Feleségem nem értette, mi történt. Politikailag bátorságukról és tisztességükről mindketten híresek voltak. Miklósnak 1944-ben sikerült egy vonatot küldenie Svájcba, mellyel kétszáz zsidó életét mentette meg. A Szálasi-puccs után a rádióban bemondták, hogy Beregfi hadügyminisztert keresik, majd hozzátették, hogy megtalálják és felhúzzák Wesselényi Miklóst. Szerencsére nem találták meg.

Mint ahogy megszoktuk, szorosan egymás mellett ültünk – hárman a recamién, Miklós az egy széken mellettünk – és a kávét ittuk, miközben hallottam, hogy Ágnes megkérdi:

– És mit végeztél három nap előtt Jankónál, Zsuzsa? Tudom, most már úgy sem érdekes.

– Ki az a Jankó? – kérdeztem.

Mire Miklós: – Hát nem emlékszel? A bíró, aki Rajkot és társait halálra ítélte.

– Mit keresett Zsuzsa ennél a banditánál?

– Féltünk, hogy bíróság elé kerülsz és Zsuzsa kegyelmet akart kérni számodra.

– Recskről senki sem került bíróság elé.

– Dehogynem került – mondta Miklós. – Veled volt Dobos István, Szakasits köztársasági elnök titkára?

– Ott volt. Vagy száz társával átvitték Kistarcsára, hogy a szabadítási folyamatot meggyorsítsák.

– Hazudtak néktek. Dobos Pistát másodszor is Jankó elé állították ugyanazért az állítólagos bűnért, amit nem követett el, újra elítélték nyolc évre, pedig Dobos megmondta, hogy egyszer már kapott érte nyolc évet.

– Honnét tudod?

– Ügyvédje mondta, aki két percet beszélhetett vele.

– És te mit értél el, Zsuzsi? Beengedtek?

– Azonnal. Ha eléje kerülnél, jelentette ki, rögtön szabadon bocsát, akármit követtél el. Szereti a verseidet. Megnézte listáját, de neved nem szerepelt rajta.

– Egész tűrhető orgyilkos – morogtam.

– Tamás Aladár nem volt különb nála – szólt Zsuzsa.

Kimentem a vörösborért. Honnét ismeri Zsuzsa Tamás Aladár nevét? 1939-ben a párizsi magyar kommunisták párttitkára volt. Semmirevaló írócska, nagyszájú mitugrász, Moszkva kegyence. Ha kommunistával találkozott az utcán, megfricskázta kalapját, ha Fejtő, Német Andor vagy én jöttem eléje, mélyen megemelte. Mégse barátkoztunk össze, mert kommunista gyűlésekre hívott és én egyszer se mentem el. Mielőtt a nácik elfoglalták Párizst, menekültem. Ő maradt, mert a Molotov–Ribbentrop-paktum miatt azt képzelte, hogy a kommunisták szövetségesei érkeznek. Lecsukták, de sikerült megszöknie. 1941 végén már Mexikóba került. Én New Yorkban tartózkodtam.

– Jó, de akkor mi közötök egymáshoz?

Ittunk mindnyájunk egészségére.

– Az amerikai magyar kommunisták nagyon udvariasan viselkedtek barátaimmal, Jászival, Vámbéryvel, Ignotusszal. Hozzám leírhatatlanul szemtelenek voltak. Megkértem ismerősömet, doktor Halász Miklós besztercebányai ügyvédet, tudja meg, mi a bajuk velem. Halász levelet hozott. A Mexikói Szabad Magyar Mozgalom levélpapírján – Tamás volt a vezér – arra figyelmeztette New York-i elvtársait: hamarost megérkezik Faludy György, a költő. Faludy jelentette föl őt, Tamás Aladárt a párizsi Gestapónál és juttatta kis híján a halálba. Megkértem Halászt: írjon Tamásnak és tudakolja meg, mire alapítja feltevését? Hamarosan válasz érkezett, a Mexikói Szabad Magyar Mozgalom azonos levélpapírján, Tamás azonos aláírásával. Az állt benne, hogy ő nagyra tartja Faludy Györgyöt és soha nem írta, mondta, vagy képzelte, hogy Faludy feljelentette őt a Gestapónál. Mindkét levél birtokomba került és hazahoztam őket, hátha…

– …hátha – vetette közbe Wesselényi –, hátha Tamás Aladár megismételné a kommunista vezéreknél szokványos alávalóságot.

– Nem ismételte meg. Egészen megfeledkeztem róla.

– Pedig itt él Pesten, a Szikra vezérigazgatója és szájasabb mint valaha.

– Most jövök én – szólalt meg Zsuzsa. – Gyurkát lecsukták. Törtem a fejem, mivel vádolhatják. Semmit sem találtam. Akkor került kezembe Gyurka iratai közt Tamás Aladár két levele. Megvan, gondoltam. Tamás ismét feljelentette. Butaságomban levelet írtam Rákosinak. Gyurit hazugsággal vádolják. Mellékelem a két levelet. Álljon ki az igazságért.

– És elküldted neki?

– Felmentem Miklóshoz. Ott ültem Miklós jobb oldalán. Baloldalt a kandalló égett. Elolvasta a három levelet és csuklója csendes mozdulatával a tűzbe ejtette őket. „Ne szolgáltassunk ötletet a gyilkosnak”, mondta.

Ismerősökről pletykálkodtunk, ittunk és nevettünk. Jóval éjfél után, mikor menni készültek, megkérdeztem Miklóst:

– Tíz éve folyik a hidegháború. Mit jelent?

Miklós csak egy pillanatig gondolkodott.

– Régebben két vagy több hatalom azért fegyverkezett, mert háborút szándékoztak indítani egymás ellen. Most a két nagyhatalom, Amerika és a Szovjetunió azért fegyverkezik, hogy ne kerüljön sor háborúra. Mindketten jól tudják, hogy köztük csak atomháború lehetséges és abban a győztes is elpusztul. A vezetőket harminc méteres betonréteg sem védi a haláltól. Így az atomháború őrülete ellen az atomfegyverkezés őrületét választották. Új meg új milliárdokat dobnak ki az ablakon, mert fegyvereik évek alatt elavulnak, őrjöngenek egymás ellen, de ugyanakkor elismerik, sőt hirdetik ellenfelük erejét, hogy módjuk legyen újabb fegyvereket gyártani, melyeket majd kidobnak.

– És mi lesz mindebből?

– Csak azt tudom, mi nem lesz. Nem lesz atomháború.

– És itthon?

– Valami lassan megmozdult. Nagy Imre eddig Rákosi egyik jellegtelen bürokratája volt. Most úgy tetszik, mintha lelkiismerete volna. Téged és társaid életét ő mentette meg. Légy hálás érte.

– Az leszek, még ha kilencven évig is élek.

– A parasztság sorsán is enyhíteni igyekszik. De ne feledd, hogy a börtönök lakói, Kéthly és Mindszenthy, Szakasits és Justus, Pálóczi és Ignotus, Losonczy Géza és Haraszti…

– Losonczy, aki könyveimet elkoboztatta? Haraszti, aki József Jolánnal öccse második életrajzát is megíratta, ahol Attilát Rákosi tanítja meg verset írni?

– …még mindig ülnek. A munkabér nyomorúságos. Az ipar selejtet termel. Vedd a sztrájktilalmat, a szüntelen normaemelést, a tervkölcsönt és a többit. De elsősorban az elszegényedést, a kétségbeesést vagy a közönyt. Minden megrendült és megrondult. Csak éppen a nők lettek szebbek és kedvesebbek.

Mikor zseblámpával kezemben lekísértem őket a lépcsőn, még egyszer Miklóshoz fordultam:

– A Nyugat mit szól?

– Hallgat, mint ilyenkor mindig. Sztálin halála napján néztem, ahogy gyászfátylas vörös lobogók alatt százezren vonultak el szobra alatt. Beleröhögtek a zsebkendőbe, melyet orruk elé tartottak. A dunántúli hegytetőkön örömtüzeket gyújtottak. Az ENSZ csapatai a Visztuláig nyomulhattak volna előre egyetlen lövés nélkül. Dulles külügyminiszter megfogadta: segítenek, mihelyt az elnyomott népek is tesznek magukért valamit. Kelet-Berlinben fellázadtak a munkások, de az amerikaiak nem mozdultak meg. Ne higgy az amerikaiaknak.

– Sosem hittem nékik – kiáltottam utánuk a kertbe.

 

*

 

Másnap sokáig aludtam. Zsuzsa keltett fel. Elmondta: Illyés Gyula telefonált, látni szeretne bennünket délután. Haynal professzor is felhívott. Arra kér: jöjjek hozzá vizsgálatra, persze díjtalanul és mentől hamarább.

A világhírű szívspecialista, kinek csak nevét ismertem, a Váci utca Kálvin tér felőli részén lakott elegáns házban, a második emeleten. A felvonó nem működött. Az első és második emelet közt jártam, amikor hallottam, hogy a tanár az ajtóban páciensét búcsúztatja. Megálltam. „Szóval, legfeljebb egy pohár bor, az is lefekvés előtt. Napi három cigaretta, egyetlen szippantással sem több. Levegőzzék sokat. Ne nyugtalankodjék semmi miatt. Ne izgassa fel magát. Biztosítom, hogy sok évtizedig él még, ha tartja magát a szabályokhoz meg az orvossághoz.” A lépcsőn hozzám hasonló korú, de nagyon nyeszlett, sárga képű férfi jött. Nem recski.

Haynal professzor a hírneves tanárhoz hasonlított, aki Flaubert Madame Bovaryjában Emma halálakor megjelenik a színen, hatalmas mellkassal, nyugodt, vizsgálódó arccal, széles és elegáns mozdulatokkal. Örömmel szemléltem, miközben hosszan, gondosan és látható szeretettel vizsgált. Az eredmény kiábrándító volt. Igaz, hogy a régi, állandó 62 kilómról már visszahíztam 55-re, de érverésem 100 volt, vérnyomásom 200 fölött. Leültetett, orvosságot adott. Ha bármilyen fizikai munkát vállalnék, tíz nap alatt halott vagyok, magyarázta. Szellemi munkát elfogadhatok, ha nem nekigyürkőzés, hanem élvezet, bár legfeljebb napi három-négy órára. Sétáljak napi 20-25 percet. Egyek könnyű ételeket, de minél többször. Olvassak, aludjak sokat. Szeretkezzem mértékkel. („Mennyit?”, kérdeztem. „Egyszer hetente”, felelte.) Mennyi pénzt adhat kölcsön, hogy feltételeinek megfelelhessek? Visszafizetésre ne legyen gondom, ráér. Megköszöntem jóságát. Feleségem a Dokumentum Filmnél dolgozik, így nincs szükségem rá.

Meghatottan búcsúztam az ajtóban. Jöjjek két hónap múlva. Örültem, hogy nem mondja, hány évtizedig kell még élnem. Lassan leballagtam a lépcsőn. Letartóztatása előtt Pálóczi figyelmeztetett: ha lecsuknak, verjem ki hetente kétszer a farkamat, nehogy elszokjak a szeretkezéstől. Az Államvédelmi kosztján erre nemhogy kétszer, de egyetlen egyszer sem nyílt lehetőség. Most, úgy látszik, jobb idő következett.

Az első és a félemelet közt ott feküdt a sárga arcú páciens nyitott szemmel és szájjal. Fel akartam segíteni, de ahogy megfogtam, éreztem, hogy halott. Nem kívántam a professzort betege halálával zaklatni. Bekopogtam a házmesterhez az udvarban, de amikor nem jött azonnal, gyorsan kisiklottam a házból és csak a sarkon túl lassítottam. Hirtelen nagyon rosszul éreztem magam. Thomas Mann Doktor Faustusa jutott eszembe, a szerencsétlen előjel. Igaz, hogy ott a doktort viszik holtan a lépcsőn, akihez a gyógyulást kereső hős fel akar menni és nem a pácienst, de hát mindegy. Soha életemben nem voltam babonás, de ezúttal végigfutott rajtam a hideg.

A Váci utcán egykor ízléstelenül elegáns, nevetségesen felcicomázott üzletek sorakoztak. Recsken mégis azt képzeltem: olyanok, mint Tündérországban. Ezúttal a kirakatok nyomorúságosak voltak, a házak roncsoltak és kopottak. Az emberek leverteknek tűntek, mintha állásukból öt perce dobták volna ki őket. Ha kettesben jöttek, némán mentek egymás mellett, nem beszélgettek. Lógó karok, gyors járás, ronda cipők. Sehol egy futó mosoly, egy vidám vagy jellegzetesen egyéni mozdulat. A halottak városa – gondoltam. A Vörösmarty tér előtt Zelk Zoltán, a költő jött szemközt. Tudtam róla, hogy a talpnyaló versek hosszú sorozatát írta Sztálinhoz és Rákosihoz; az egyikben odáig ment, hogy Rákosi vállából erőművek fakadnak. Előző nap Zsuzsa azt mondta: három éve Zelk félrefordul, ha az utcán találkoznak; egyszer talán ki is köpött, de ebben nem biztos. Azt vártam: elfordul vagy átnéz rajtam, de tárt karral közeledett, megölelt, végigcsókolt és biztosított: mennyire örül, hogy megúsztam. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni; egyik kéziratos versemben megírtam, hogy jóízűnek tekinti Sztálin fenekét.

Mit csináljak? Szeptember tizenkilencedikén még nagyszerű, nyári meleg volt. Zsuzsa aktatáskámba két nagy sonkás zsemlét csomagolt. Leültem. Azon a helyen, ahol valamikor József Attilával vitatkoztam késő éjszaka Babitsról, most pad állt. Megettem a zsemlét, a sarkon egy pohár sört vásároltam és kisétáltam a Palatinus fürdőbe. Szakadt alsónadrágom helyett reggel megtaláltam szép, Amerikából hozott fürdőnadrágomat, az volt rajtam. A vizet nagyszerűnek ítéltem. A nagy napfürdőben csupán négyen feküdtek: két öregember meg két fiatal. Könyvet hoztam magammal, mert a professzor várószobájában hosszabb időzéssel számoltam. Földy János josephstadti rab 1849/56-os naplója volt. Húsz esztendővel ezelőtt a napló kiadója a josephstadti börtönt szörnyűségesnek, én kellemesnek találtam.

Félórája olvastam a pompás napsütésben, amikor két pisztolytáskás kék parolis ávós lépett be és igazoltatni kezdte a társaságot. Hamar végeztek a két öreggel, kik személyi igazolványaikat szedték elő. Akkor jutott eszembe: az enyémet letartóztatásomkor minden mással – óra, pénztárca – együtt elszedték és semmi reményt nem formálhatok, hogy valaha visszakapom. Új személyi igazolványt kell szereznem. De hol és hogyan? Az ávósok ezalatt a két fiatal közé léptek. „Mi az, munkanapon is itt döglenek?” Mindketten személyi igazolványt mutattak, mire az egyikkel felvétették nadrágját. „Maga velünk jön!” Hosszabb eszmecsere után (úgy láttam, pénzt csúsztatott nekik), hagyták, hogy maradjon. Most én következem. Csak recski elbocsátó levelemet tudtam felmutatni, mire összecsapták bokájukat és szalutáltak. A fiúk odajöttek hozzám és megkérdezték: micsoda nagy párthatalom vagyok? Megmutattam nékik az elbocsátó levelet, mire röhögni kezdtek.

Mikor hazaértem, Zsuzsa már otthon volt.

– Mit mondott az orvos? – kérdezte.

– Csupa kellemeset.

– Miért hazudsz nekem?

– Hogy jól érezzük magunkat.

Zsuzsa mellém ült. Kezében Illyés Gyula Petőfi könyvét tartotta. Láttam, erről akar beszélgetni, de közbevágtam:

– Harminckilenc órája vagyok idehaza, de még semmit se tudok rólad. A szüleidről sem. Mit csináltál, mikor azt hitted, elutaztam Csehországba?

– Vártam, hogy kapok tőled egy képeslapot Karlovy Varyból, de nem jött semmi. Tíz nap múlva kimentem a vonathoz. Kérdezősködni kezdtem az emberektől. Az egyik azt mondta, hogy Karlovy Varyból rögtön átszöktél Nyugat-Németországba. A másik kijelentette, hogy nem tud rólad. A harmadik azt állította: az ávósok Szobnál leszedtek a vonatról.

– Ő mondott igazat.

– Próbáltam érdeklődni az ÁVH-nál, de annak nincs telefonszáma. Az Igazságügyi Minisztériumban letették a kagylót. Hallottam: Almási János, a spicli a Népszavánál azt a hírt terjeszti: lefogtak, mert amerikai kém vagy. Kérdőre vontam, mire letagadta.

– És aztán?

– Taggyűlést hívtak össze a Népszavánál. A Szabad Nép egyik vezetője jött elnökölni. Megkérdezett: hogyan lehettem amerikai ügynök szeretője? Azt feleltem: nem vagy amerikai ügynök. Ártatlannak hiszlek mindaddig, míg bírósági tárgyaláson be nem bizonyosult az ellenkezője. Ami lehetetlen. Azt felelte: az ÁVH letartóztatott, tehát bűnös vagy. Illetve bűnös vagy, mert az ÁVH letartóztatott.

– Ennyi az egész?

– Korántsem. Felszólította a tagságot, szóljanak azok, akik előzőleg valami gyanúsat észleltek rajtam. Megijedtem, mert a hatvan ember közül néhány ellenséged volt, de senki se mozdult. Megismételte a felszólítást. Kémek mindig elárulják magukat. Ne féljenek tőle, meg van már bilincselve. Néma csend. Amikor Gimes Miklós harmadszor is felszólította őket, felállt Vészi Bandi.

– Éppen Vészi?

– Éppen Vészi, a jó barátunk. Elmondta, hogy régtől gyanakodott rád és sejtette, hogy ellenséges ügynök vagy. Amire azt mondtam: és ezért állítottál be hozzánk hetenként vendégségbe, hogy kipuhatold a titkot? Mindenki röhögött, Vészi hebegni kezdett és leült. Azóta többször járt nálam bocsánatot kérni. Azt mondta: szociáldemokrata volt és érezte, így kell megengesztelnie a kommunistákat. Szégyenli magát.

– És aztán mi történt?

– Másnap kidobtak a Népszavából. Komor négyszemközt megmondta, hogy nagyon sajnál, de miért akarok annak segíteni, akinek nem lehet? Átküldtek a Ganz gyárba vasrudakat hordani. Amikor az üzemvezető meglátott, feljajgatott. Harmadnap összeestem, úgy locsoltak fel. Nagyon szívélyesek voltak, de persze elbocsátottak. Kivettem egy cselédszobát a Margit körúton – ágy, asztal, szék, mosdó – és elhatároztam, várok rád, ha kell, harminc évig.

– Penelope csak húsz évig várt.

– Mert akkorra a világcsavargó megjött. De nem hiszem, hogy a Küklopsz barlangja jobb lett volna Recsknél.

– Én sem, de folytasd.

– Nincs mit. Kivettem a szobát. Írtam a Nők Lapjában. Ebből kifizettem szobám bérét. Ha jó falatra vágyódtam, felmentem szüleimhez vacsorázni. Ha férfi akart közeledni hozzám, kirúgtam. Kását főztem kétszer naponta és eszpresszóba jártam. Ez az első ötnegyed év. Akkor aztán könnyebb lett, mert leszerződtem a Dokumentum Filmhez.

– És szüleid?

– Édesanyám két esztendeje hólyagrákot kapott. Ott álltam operációjánál nővérnek öltözve. Ő kívánta, nem én. Rettenetes volt elnéznem. Egy darab húst szedtek ki belőle mint a feketére sült csirkemáj. Eldobták. Azt hittem, ezzel vége a ráknak, de nem lett vége. Állapota most eléggé tűrhető. Főz, nevet, gyakran bridzsezik. Ha fájdalma van, nem szól. Még én se látom rajta.

– És apád?

Zsuzsa legyintett:

– A szokványos. Nők és az aranyrudak.

– Miféle aranyrudak?

– Nem mondtam el? Neked elmondhatom. Apám, amilyen ostoba, ért bizonyos dolgokhoz. 1937-ben rájött, hogy világháború következik és a nácik meg a magyarok elvesztik. Egy összeggel nyugdíjaztatta magát gyárigazgatói állásából, eladta csúszdáját, szőlejét, minden birtokát. Angol fontot akart vásárolni, de rájött, hogy hamisítják. Ezért 25 aranyrudat vásárolt, meg egy négyszobás öröklakást a Wahrman utcában.

– Amit én is ismertem. Feljelentették és elvették az aranyrudakat?

– Nem vették el. Egy fiatal szobafestőt fogadott, aki befalazta a rudakat és kifestette a lakást. A szobafestőnek és feleségének vízumot szerzett Argentínába, és ellátta pénzzel. Apám egyik unokafivére nagykereskedő Buenos Airesben, ehhez küldte őket. Minden karácsonykor üdvözlőlapot kapunk tőlük.

– Akkor mi a baj?

– Hát nem látod? Közel két éve ott ültünk vacsora után, anyám, apám meg én. Este kilenckor jön a postás a kitelepítési végzéssel. Szegő Jenő gyárigazgató és tőkés, valamint felesége aznap éjfélig elhagyja lakásukat és az értük jövő autóbuszon elutaznak új lakhelyükre, Tokajba. Ott ültünk kétségbeesetten, miközben a postás megszokott borravalóját várta. Anyámat sikerült a rákkórházban elhelyezni, de apámat elvitték Tokajba, onnét Jászkarajenőre.

– És az arany a falban maradt?

– Nem. Apámat hat héttel ezelőtt visszaengedték Budapestre. Felment öröklakásunk új tulajdonosához, doktor Egyed főorvoshoz és rögtön rájött, hogy igaz emberrel van dolga. Elmondta, hogy lakása falába kincset rejtett, mire a főorvos és családja egy délutánra magára hagyta a lakásban apámat. Kiszedte a rudakat.

– Vagyis minden megvan?

– Megvan, de most ez a baj. Az aranyat évekkel ezelőtt oda kellett volna adni az államnak. Akinek ennyi aranyrúdja van, életfogytiglant kap vagy felakasztják. Eladni nem lehet, mert senki sem meri megvenni. Apám házkutatástól fél. Ezért az aranyrudakat a szemétládában tartja.

– Hol?

– A szemétládában, a gangon, harmadik emeleti, parányi lakásának konyhája előtt. Persze hulladékkal és szeméttel letakarva. A Kresz Géza utcában a házmester este öt óra táján indul lefelé az ötödik emeletről, hogy a szemetet összeszedje. Apám már régen ott ül az ablakban. Ha a házmester eléri a negyedik emeletet, apám beviszi a konyhába a ládát, kiszedi a rudakat és a ládát szeméttel kiteszi megint. Ha a házmester elment, beteszi a ládába a rudakat. Már néhányszor végignéztem ezt a műveletét és közben dúdoltam is neki.

– Mit?

– Azt, hogy „a tőkéseké a haszon”.

Nevettünk mindketten, mint a gonoszak.

Illyéshez autóbuszon mentünk át Budára. Zsuzsa magával hozta hóna alatt a Petőfit, melyre Gyula aláírását akarta. Felindultunk a Rózsadombra és gyalogmenet elmondtam Zsuzsának: éppen ez a könyv, melyet olvas, hozott össze Illyéssel.

Tíz évvel Attila halála után is még idegenek voltunk egymással. Illyés nem létezőnek tekintett mindenkit, aki nagyra tartotta Józsefet, mint Fejtőt, Német Andort, Ignotust, Remenyiket vagy engem. 1947-ben felszólítást kaptam a minisztériumból: kísérjem Illyést a debreceni mozdonygyárba. Könyvét papírkötésben újra kiadták és szétosztották a munkások közt kritikára. Mit tehettem mást, mentem.

– Nem állt fenn barátság József és Illyés közt?

– Nehezet kérdezel. Illyés és Flóra el se mentek Attila temetésére.

A Bimbó út kanyarodójához értünk. Egy pillanatra megpihentem, mert meredeknek éreztem az utat. Furcsa, mert ezt még sohasem éreztem, pedig itt laktam, az Árvácska utca 2-ben, abban a lakásban, ahol most Vali él egyedül. Szemközt az úton, az ablaktalannak tűnő, Maginot-erődszerű épületben pedig Fodor József lakik, aki reggelenként útnak indul sétálni és este visszaérkezik, miközben három-négy verset csinált fejben. Igaz, hogy valamennyi csapnivaló.

– Két kocsi állt meg a házam előtt – folytattam. – Egyikben Illyés ült egy spiclivel a minisztériumból, a másikban egy kedves, öreg színésznő a Nemzetiből egy besúgóval a minisztériumból. Beültem a színésznő mellé. Hat órára megérkeztünk Debrecenbe. A kapu zárva volt, nehogy a munkások hazamehessenek és elmulasszák a hétórai előadást.

– Ez ma sincs másként.

– Később megjelent a párttitkár és kezdődött a játszma. A színésznő nagyon szépen elmondott néhány Illyés verset, köztük a Galamb utcát. Aztán a munkások olvasni kezdték irkapapírról véleményüket a Petőfiről. Valahogy így:

 

Megkaptam és elolvastam Illyés Gyu (szünet)

la könyvét Petőfiről. Jelesen műve (szünet)

li a polgári realizmust. Remélhető (szünet)

en hamarost a szocialista realizmust

és gyakorlását is tökéletesen elsa (hosszú szünet)

játiccsa.

 

Még vagy tíz hasonló nyilatkozat következett. Többször összenéztem Illyéssel. Nyilván ugyanarra gondoltunk. Nem e szegény munkásokra, tudatlanságukra és túl a párttitkár pimasz butaságán, nem a szocialista realizmusra, melyről Sztálin sem tudja, micsoda, hanem az óriási hullámhegyre, mely itt emelkedik orrunk előtt, egyre magasabbra és elönti az egész országot. Visszautazóban átültem Illyéshez a kocsiba, felmentem hozzá a Rózsadomb túljára és reggelig beszélgettünk a borzalomról, mely bekövetkezik. Összebarátkoztunk, bár tudtuk, hogy még barátságunkkal sem megyünk semmire az ellenséggel szemben.

Sokkal ügyesebb volt nálam Illyés. Kellemes házban lakott. Amikor beléptünk, felállt és jobb mutatóujját szája elé emelte. Beindított két rádiót, miközben Flóra kivitte a telefont a WC-be. Üdvözlés után Gyula felém fordult és megkérdezte:

– Mondjad, milyen a gyilkos?

A teljesen váratlan kérdés meghökkentett, bár ezen már Recsken is elgondolkoztam néhányszor.

– Nem tudok egységes feleletet adni – mondtam némi gondolkodás után. – Sokféle típus van, nagyon különbözőek. Az egyik a szadista. Általában csinos, sima, olcsóan megnyerő külsejű férfi. Nem haragszik áldozatára, mert hiszen nemcsak lelkileg, de testileg is élvez, legalább feláll a farka, amikor kihallgatja, kínozza, vagy megöli. Az előkelőbbek a második két részt rendszerint nem maguk végzik, bár szeretnek egy ideig jelen lenni vagy legalább hallgatózni. Princzről mesélik – lehet, hogy nem igaz –, Princz ávós őrnagyról, hogy áldozatai jajgatását hangszalagra vétette és miközben fotelben ül és hallgatja, elsül, anélkül, hogy nemi szervéhez nyúlna.

– Másodiknak a mészáros mestert mondanám. Az ő számára az áldozat bűne vagy büntetlensége, osztályhelyzete, kora, külseje és minden egyéb tulajdonsága teljesen közömbös. Sem lelki gyönyört és testi kéjt nem érez, számára a talpalás, a pofozás vagy az akasztás fizikai munka, melyért megfizetik, az áldozat egy mázsa vagy fél mázsa hús és csont. Jellemezhetem rendkívüli ügyességével is. Az áldozatnak nem kell levetkőznie ahhoz, hogy pontosan heréjébe rúgjon vagy veséjét eltalálja.

Flóra gyönyörű tál őszibarackot és szőlőt hozott be.

– Folytasd – mondta a házigazda. Zsuzsán láttam: szeretné, ha abbahagynám, de nem tehettem, puszta udvariasságból. Janke jutott eszembe, a szociáldemokrata villanyszerelő, akit egy távírópózna tetején lőtt le Recsken az őrmester.

– Az orvgyilkos rendszerint csúnya és ellenszenves. A komiszság, azt hiszem, akkor is látszik rajta, ha kisfiát öleli magához. Áldozatát tekebábúnak tekinti. Ugyanekkor a kínzást vagy agyonverést megveti. Egy gyors lövés a tarkón vagy a negyedik borda fölé balra: ez számára a rövid, de maradandó élmény, kurta sikoly és a felbukás emléke, de minél kevesebb vér és mocsok. Ebből a fajtából csak egyetlen eggyel találkoztam. Azt hiszem az ÁVH titkos szolgálatában, diplomáciában használja.

– Aztán a hóhérlegény. A legszívesebben hátát a falnak támasztja és úgy figyeli a jelenségeket. Nagy érdeklődéssel nézi, hogyan kínoznak valakit. Mellbimbója feláll, köldöke megtelik verejtékkel, egy-két cseppet pisil is. Nem tudom pontosan, mit élvez. Lehet, hogy azt: nem őt kínozzák, de lelkileg mégis érzi és élvezi a kínt, amit az áldozat elszenved. De lehet, hogy az élvezet csak vizuális, mert láttam egyet, aki nézett engem, miközben vertek és a szempillája vagy öt percig volt rajtam és nem hunyorgott. Régebben a hóhérlegényeket arra használták, hogy az éppen felhúzott áldozat nyakába ugrottak irgalomból, az illető szenvedésének megrövidítése céljából.

Ennél a mondatnál abbahagytam és láttam, hogy Gyula is fellélegzik. De hát ő adta számba a témát. Költőkről beszélgettünk ezután. Gyula elsősorban Szabó Lőrincet dicsérte, akit – szerintem helytelenül – József Attilánál is többre becsült. Majd rátértünk Pilinszkyre és Weöresre, kiket egyformán nagyra tartottunk, bár Weöresben Gyula sok mindent nem szeretett – a nihilizmusát többek közt –, amit én kedveltem. Váltig furcsállottam, hogy Flóra nem szólt, mintha erre nem kapott volna engedélyt, ami Zsuzsát is arra kényszerítette, hogy hallgasson.

Illyés témát változtatott.

– Elhelyezésedre gondoltam délelőtt. Gáspár Endrét is felhívtam. A nehézség ott keresendő, hogy minden a párttól függ. A te esetedben viszont a párt nem intézkedik. Azaz sehol sem mernek elutasítani és sehol sem mernek felvenni. Azt hiszem, hogy fordítást szívesen vállalsz. Ez a munka nem terhel meg túlságosan. Klasszikus és modern fordítást egyedül a Szépirodalmi jelentet meg. Munkaengedélyhez csak a Fordítói Szakosztály tagságát követelik. A tagoknak nem kell kommunistáknak lenniök. Egyúttal jó búvóhely is. Gáspár Endre tanácsára azt gondolom: bejegyeztetünk dán, norvég és holland fordítónak. A szükséges két ajánlást mi ketten adjuk.

– Nem értelek. Csak angolul, franciául és németül tudok.

– Ezekből a nyelvekből a kommunista kedvencek kapnak. Ha angol fordítónak jelented be magad, nem kapsz fordítást, vagy föl se vesznek.

– Ettől viszont még nem tudok hollandul vagy norvégül.

– Nem tesz semmit – nevetett Illyés. – A német könyvkereskedésben pontos német kiadást kapsz. Ebből dolgozol.

– És mit csinálok a kontrollszerkesztőkkel?

– Gáspár szerint a dán-norvég kontrollszerkesztő alig beszél dánul. A holland egyetlen szót sem tud hollandul. Magyarországon vagy. A kontrollszerkesztők bujkálnak majd előled.

Később általánosabb irodalmi jelenségekre tért át.

– Nem a kontrollszerkesztő léte a fő baj. A fő baj, hogy régebben a költők válogatták ki, milyen idegen verseket szeretnének magyarul látni. Aztán lelkesen lefordították őket. Így jött létre az Amor sanctus, a Romlás virágai, az Örök virágok, a Dante, a Villon – minden. Manapság a Szépirodalmi valamelyik vezetője nézi meg, hogy a következő évben melyik külföldi költő halt meg vagy született száz vagy háromszázötven évvel ezelőtt, és azt fordíttatja le. Idén Rimbaud a soros, mert 1854-ben született. Jövőre Schiller következik, mert 1805-ben, százötven ével ezelőtt halt meg. Utána Heine jön, 1856-os elhunytával. Aztán Alfred de Musset, 1857-es halálával, és így tovább.

– Egyedül az évszám számít, nem pedig az olvasók érdeklődése vagy a fordítást végző költők kívánsága. Nagyobb baj is akad. A szerkesztő szétküldi a fordítandó verseket. Egy része ismert költőknek megy, akik pusztára a honorárium kedvéért gyorsan és rendszerint hanyagul lefordítják a küldeményt, míg a szerkesztő, kinek érdeke, hogy a fordítók közt ismert nevek szerepeljenek, hálásan köszöni nekik a hitvány munkát. A fordítás másik részét kisebb költők kapják. Műveiket a szerkesztők szigorúan megbírálják, esetenként két vagy háromszor is átíratják a kéziratot. Furcsa eredmény: a gyenge költők jobban tudnak fordítani, mint az ország nagyjai. De olvasó híján ezt senki sem veszi észre.

 

*

 

Hétfő délelőtt a Thököly úti anyakönyvvezetőhöz mentünk, két tanunk, Wesselényi Miklós és Paku Viktória kíséretében. Viktória, akit mindenki Vicának nevezett, békési református lelkész leánya volt. A háború idején kétkerekű kordéval járta Kárpátalját és a maga vásárolta élelmiszereket munkaszolgálatosoknak osztogatta. Mindig megtalálta módját, hogy a rendszerint alávaló parancsnokok kegyét elnyerje és megsegítse az éhezőket. Később ugyanezt tette a Bécs felé vezető országúton, ahol a nyilasok halálmenetben kergették a zsidók tízezreit. Két évvel később pedig régi lakásában apácákat rejtegetett, kiket az ÁVH el akart fogni.

Jelenleg egy jobboldalisága miatt 1945-ben elbocsátott, öreg és beteg miniszteri tanácsost ápolt és szolgált ki. Felvéghy, a gőgös öreg köszönetének vagy hálájának jelét nem adta. Cselédjeként kezelte Vicát, aki a legnagyobb szeretettel és természetesen ingyen szolgálta. A mellettünk lévő, kerti, erkélyes nagyszobában laktak. Vica anyámnak és Zsuzsának is sokat segített, főzött és mosott rájuk. Ereje és ideje volt mindenhez. Önmagáról és cselekedeteiről soha egy szóval sem beszélt. Gyakran képzeltem, hogy még mindig szép és ártatlan arcával, hófehér bőrével, jóságtól és tisztaságtól szinte áttetsző testével nem is jár, hanem lebeg körülöttünk.

Amikor kiléptünk a kertből, észrevettem, hogy szemközt, a pártház kapualjában – a pártházat a Vakok Intézetétől és mozijától rabolták el – Zsuzsa apja, félóra múlva apósom rejtőzik. Amikor elindultunk, vagy harminc lépésre mögöttünk, a házfalak mentén követett bennünket, egészen addig, amíg bementünk az anyakönyvvezetőhöz. Zsuzsa megkérdezte:

– Láttad?

– Persze, hogy láttam, csak nem értem.

– Felvilágosítottam, hogy elveszel feleségül. Életemben még soha nem hazudtam néki, de nem hitte el, hogy hozomány nélkül elveszel. Ők ilyenek. Most utánunk leselkedik, mert csak azt hiszi el, amit lát. Hogy őt is láttuk, azt viszont nem hiszi el. Mégis, ha azt gondolnád, hogy buta ember, azt hiszem, tévedsz.

– De nem nagyon.

Pár percnyi várakozás után az anyakönyvvezető elé kerültünk, aki bejegyezte házasságkötésünket és gratulált. Utána négyen elmentünk a New York kávéházba és egy üveg pezsgőt ittunk. Szívesen rendeltünk volna még egy üveggel, de nem volt elég pénzünk. Miklós maradt a városban, a két nő ment élelmiszert vásárolni, én hazasiettem. Anyám szobájában a telefon kétségbeesetten csengett. Illyés Gyula volt.

– Rossz hírt közlök, de majd csinálunk valamit. Az Írószövetség párttitkára nem engedélyezi felvételedet a Műfordítói Szakosztályba. Elhallgatom, minek nevezett ez a gazfickó. Gáspár is tudja már a dolgot. El ne keseredj. Gáspár töri a fejét, én is, találunk valamit részedre. Lehet, hogy túlteszünk a párttitkár eszén.

Kábultan tettem le a kagylót. Illyés hiába vigasztalt, mert ugyan mit tehet akár tíz író egy párttitkár ellen? Semmit. Zsuzsa hazajött. Nem akartam elkeseríteni, de aztán eszembe jutott: úgyis megtudja Gáspártól, akivel naponta beszélt telefonon. Jobb, ha magam mondom el.

– Őszintébb vagy nálam – jegyezte meg, miután hallotta a párttitkár döntését.

– Miért?

– Engem már pénteken kirúgtak a Dokumentum Filmtől. Elhallgattam előled, hogy ne szegjem kedvedet, amikor elveszel feleségül.

– De mért menesztettek?

– Lehet, hogy közel két éve, mikor szerződtetett az igazgató, tudta, hogy viszonyunk volt egymással. Akkor azonban mindenki halottnak hitt, nem számítottál. Most viszont mindenütt rólunk beszélnek. Azt mondta: „nem szerződtethetem egy közismert hazaáruló szeretőjét”. Pedig mindig udvarias és szíves volt hozzám.

Egy ideig elgondolkodott.

– Egyetlen barátunk sincs, kitől pénzt kérhetünk. Illetve, ha lenne, se kérnénk, mert nem tudjuk visszaadni. Ágnessel voltam, mikor Wesselényi boglárjait és utolsó gyűrűjét bevittük a zálogházba. Tudod melyikbe? A Wesselényi utcaiba. Apám aranyrúdjai sem segítenek rajtunk, még ha ötöt közülük hajlandó lenne nekünk adni, amiben kételkedem.

– Egyszóval, mi lesz?

– Írok a Nők Lapjába. Annyi pénzt hoz, hogy kifizethetjük a házbért és cigarettázhatunk. Anyád nagylelkűen vett nekünk egy zsák rózsakrumplit. Másodnaponként valamelyikünk lemegy a pincébe és felhoz két kilót. Ha nagyon hideg lesz és nincs szenünk, nappal is befekszünk az ágyba és átbeszélgetjük 1953 telét.

 

II.

Tizenegy hónappal később egy este Gáspár Bandi dolgozószobájában ültem az írógép mellett. A házigazda fel-alá járt, kezében Álexej Szurkov orosz, pontosabban szovjet nyelvű verskötetével. Lefordított négy sort és megállt. Mindketten törtük a fejünket, milyen magyar rímmel köthetnők össze a vers második és negyedik sorát? Egyikünk vagy másikunk fél perc alatt megtalálta, bár néha tovább tartott. Megesett, hogy mindketten találtunk rímet és a jobbik mellett döntöttünk. Aztán rajtam múlt, hogy az orosz szöveget ugyanannyi szótagban adjam vissza magyarul. Könnyen ment, legfeljebb, hogy a szerző üres fecsegését, sunyi hencegéseit, Sztálin felé irányított hörgő lihegését és kétségbeejtő hasonlatait („a kék virág olyan mint a gázláng”) pontosan kellett magyarítanom. A Szovjetből jött kontrollszerkesztő a párt kedvence, Gáspár Endre iránt sem ismert irgalmat.

Legépeltem a négy sort és folytattuk. Két hónap óta hetente egyszer ültünk össze. Gáspárné pompás vacsorája után esténként 4-5 óra alatt – pedig felét átbeszélgettük – legalább 140 sort fordítottunk le, sokszor többet, és mindig szovjet költőket. A verseskönyvek Gáspár átültetéseként kerültek, ha szabad így mondanom, forgalomba, azaz a közkönyvtárak olvasatlan részébe. A honoráriumot én kaptam. Addig tíz hónapon át a Szépirodalminál prózát fordítottam. Egy ívért 20 forintot fizettek, ami egynapi munkát jelentett. Amennyiben 30 napig dolgoztam – és ez nem egyszer történt – havi 600 forintot kerestem, ebből kettőnk szerény élelmezésére futotta. Itt viszont egy verssor fordításáért 4 forint 50-et fizettek, négy sorért 18 forintot. Vagyis esti munkával egy nap annyit kerestem, mint régebben egy hónap alatt, 600 forintot, négy este munkával pedig 2.500 forintot.

Gáspár Endre régi kommunista volt. Számos nyelven beszélt, és bőségesen ellátták munkával. Vergilius, Petrarca, Gongora, Goethe, Puskin és szovjet költők mellett ő fordította Lope de Vega drámáit a Nemzeti számára és sokféle prózát is. Zsuzsa, aki nálam régebbről ismerte, egyszer felment hozzá ebéd után. Dolgozószobájában gépírónő ült, míg ő nyitott ajtó mellett borotválkozott a fürdőszobában. Előtte, a tükörnek támasztva, nyitott könyv, Thomas Mann Doktor Faustusa. Előző nap reggele óta diktálta a magyar fordítást és estére 360 oldallal készült el az 500-ból. Csak még egy nap kellett hozzá. Ugyanekkor Gáspár nem tudta, hogy nékem 20 forintot fizetnek egy ívért, míg ő 300-at kapott. Amikor azonban – nem Zsuzsától és nem tőlem – tudomást szerzett helyzetemről, nagylelkűen felajánlotta nékem versfordításai egy részét. Amikor tiltakoztam, kijelentette: úgyis annyit kap, amennyit akar és élvezetnek tartja, ha velem lehet. Így kerültem hozzá. Bandi felesége, aki vagy harminc éve rajongva szerette, csípősség nélkül volt jólelkű és félelmetesen ostoba. Egyszer, nagyobb társaságban a nukleáris tengeralattjáróról, a Nautilusról beszélgettünk. Manci felém fordult: „Mondja, Gyurka, a tengeralattjárók tényleg a víz alatt közlekednek?”

Gáspár érte el, hogy mégis felvettek a Műfordítói Szakosztályba. Ez pár nappal Illyés negatív telefonja után történt. Gáspár elbeszélgetett az Írószövetség titkárának titkárnőjével, aki váratlanul közlékenynek mutatkozott. Megtudta tőle, hogy az Írószövetség teljhatalmú ura, aki felvételemet nem tűri el, még sohasem dugta bele orrát a Szakosztály ügyirataiba, és ezenfelül a következő napon a Krímbe utazik szabadságra. Bandi néhány nap múlva beszélt a titkár helyettesével, aki mit sem tudott az előzményekről és felvétetett. Munkáért a Szépirodalmi Kiadóhoz nem magam mentem el, hanem Zsuzsát küldtem, aki ismert mindenkit. Elsőnek a hisztérikus, de bolondul becsületes németföldi szerző, Multatuli elavult művét, a Max Havelaart hozta, majd Niels Lyhne-t Jacobsentől.

Amikor Bjornstjerne Bjornson könyvével érkezett meg, elmondta, hogy négyszemközt maradt a fordítói részleg egyik vezetőjével, aki kijelentette: „miért nem jön be hozzám a férje? Én is undorodom ezektől annyira, mint ő.” Elfogadtam a meghívást. Csatlós János azt ajánlotta: fordítsam le Hans Scherfig dán kommunista szerző művét az ottani nyomorúságról. A munkások „ütött-kopott Fordjaikon mennek a munkanélküli segélyért” és olyan szegények, hogy az élelmiszeres autóbuszokról „még marhahúst sem tudnak vásárolni és disznóhússal meg sódarral kell, hogy beérjék”. Ez nagyszerű lesz idehaza a dán nyomorról! Scherfig könyve után Csatlós német és francia munkákat is szerzett, mint E. T. A. Hoffmannt és Emile Zolát, de a húsz forintot nem tudta felemelni. Így a bajból Gáspár jósága mentett ki.

– Százhatvan sort fordítottunk – állapította meg Bandi, miközben felesége behozta a feketét, a szódát és a konyakot, majd lábujjhegyen kiment.

– Elég lesz mára?

– Hallom, vasárnap Gábori teherautón vitt az országba. Merre jártatok? És hol szerezte Gábori a teherkocsit?

– Kétezer darab palackot kap a Közérttől folytatólagosan, és azokat tölti meg szódával.

– Mi ebben az üzlet?

– Gábori megtölti az üvegeket vízzel valamelyik csapnál. Rendesen éjszaka, mikor nincs forgalom. Aztán az egyik magánszódásnál szódát engedtet ezerhatszáz palackba.

– És aztán?

– Visszaszolgáltatja az üvegeket a Közértnek. Az ezerhatszáz palackon kevés a haszon, de a háromszázhúszon jóval több.

– Miért háromszázhúsz és nem négyszáz?

– Mert hetvenöten-nyolcvanan visszahozzák az üveget a Közértnek azzal, hogy kevés benne a szóda. Ezeket Gábori ingyenesen újratölti. Jó dolog a teherautó is, mert a benzint a Közért fizeti. Hét végén kedvére kocsikázik az országban.

– Hol jártatok?

– Mucsiban, Kurd Csibráknál. Először 1946-ban voltam ott, Velenczei Sándor szociáldemokrata képviselővel. A faluba akkor csángókat telepítettek. Rajtuk kívül csak náci svábok maradtak.

– Hogyhogy? Éppen a nácik?

– Csak a gazdagoknak volt disznajuk, hogy a kitelepítési bizottságot megvesztegessék. Éjszaka azt a tíz szociáldemokrata sváb családot kerestük fel, akik idehaza akartak maradni és a borpincében rejtőztek. A férfiak közül kettőt a volksbundisták a kútba dobtak, de a plébános kihalászta őket, bár ő is náci volt. Segítségünkért könyörögtek. Másnap felmentem Pesten Rajk belügyminiszterhez, hogy szóljak értük. Persze kidobott. Átmentem Reisinger Ferenc bácsi szociáldemokrata államtitkárhoz, régi barátomhoz. Engedélyt szerzett részükre, hogy Mucsin maradhassanak.

– Most miért mentél le?

– Hogy megnézzem őket. Találkoztam velük. Elmondták: a nyomorúságos téeszcsében dolgoznak. Ha annak idején nem akadályozom meg kitelepítésüket, mindüknek három hold szőlője lenne a Rajna mellett és saját autójukon járnának, nem gyalog. „Maga tett tönkre bennünket”, mondta az egyik.

– Ennyi volt a kirándulás?

– Nem egészen. Lementünk Arácsra, hogy felkeressük recski barátunkat, Somogyi Béla bácsit. A Felsőház egyetlen tagját, ki a szovjet hadüzenet ellen mert szavazni. Sohasem siránkozott, pedig régi magyar szokás. De azért biztos volt benne, hogy elvették oszlopos kúriáját a dombon és szőlejét a ház körül. Talán még felesége is öngyilkos lett bánatában. Meg akartuk vigasztalni. A faluban érdeklődtünk. Oszlopos házra mutattak a dombtetőn. Béla ott ült feleségével a szalonban és boroztak. Elmondta: szőlejét és házát is meghagyták. Nemes szavú, művelt, boldog öreg házaspárt találtunk. A tejüveg ablakon át ezüst fény hullt reájuk és belepte őket.

– Irigykedsz? – kérdezte Gáspár váratlanul. Arcán és a szőnyeg felé fordult pillantásán szenvedés látszott. A szőnyeg bolyhai közé egy fél centis, szürke cigarettahamu esett, azt nézte. Eddig nem vettem észre, hogy boldogtalan.

– Olajos, illatos fehérbort ittunk. Két demizsont vásároltunk tőle, bár a teherautó láttán megcsóválta fejét. Fehérvár után Gábori kifordította a kocsit a rétre. Inni akartunk egy keveset. Pocsék volt. Kiöntöttük mindkét demizsont.

Észrevettem: Bandi nem hallja, mit beszélek. A szőnyeget nézte mereven mint az elébb.

– Mi bánt?

– Ha boldog emberekről hallok, hasító fájdalmat érzek a gyomromban. Hidd el, nem képzelgek. Ez boldogtalanságom kínja.

– Miért lennél boldogtalan? Szeretet és tisztelet vesz körül. A leghíresebb fordító vagy az országban. Gyönyörű lakásban élsz. Feleséged imád…

– …és egyetlen gyermekem, egy karcsú leány tizenhat éves korában a náci párt tagja lett. Jelenleg Nyugat-Németországban szajhálkodik. De nem ő a fontos.

– Hanem mi?

– Az egész.

Mélyre szívta magába cigarettája füstjét és csak néhány pillanat múlva engedte ki az orrán. Bal kezével gyomrát fogta. Olyan csend lett a szobában, hogy meghallottuk karóráink ketyegését.

– Az egész – ismételte. – Jól tudod, miről beszélek. Huszonkét éves koromtól máig harminchárom évet vesztettem. Ezt nekem senki sem tudja visszaadni. Elpuskáztam életemet egy ügyért, melyben nem hiszek.

– De hittél.

– Az nem baj. A baj ott van, hogy nagyon sokáig elhitettem magammal, hogy még hiszek.

Egy ideig szótlanul nézett maga elé.

– Kényelmesebb volt. Az ideológia minden kérdésre megadja a választ. A valóságba kikerülni kétségbeejtő. De ne hidd, hogy azok közé a hülyék közé tartozom, akik a kommunista kátét mormolták. Az egyetemen jog mellett történelmet, filozófiát és teológiát hallgattam. A két utóbbi nagyon érdekelt, bár tudtam, hogy szó sem igaz belőlük. Például a dogmatikából. Értesz?

– Nem.

– Rájöttem, hogy a filozófiai állítás nem igazság, hanem feltételezés, elképzelés, Szókrátészé éppen úgy, mint Spinozáé vagy Hegelé. Hasonlóképpen a teológiai igazságok. A khalkedóni zsinaton 451-ben megszavazták, hogy Krisztusnak földi létében két lénye volt: egy tökéletesen isteni és egy tökéletesen emberi lénye. Mintha zsinati szótöbbséggel az istenség lényét meg lehetne állapítani. Ez a dogma mindmáig a kereszténység egyik alapja. A szíriai és egyiptomi keresztények viszont monophysiták maradtak, vagyis azt hitték, hogy Krisztus a földön nem ember, hanem tökéletes istenség volt. Ezért történt, hogy kétszáz évvel később, a yarmaki csatában a bizánci seregből átálltak az ellenfélhez és mohamedánok lettek.

– De mi köze ennek a marxizmushoz?

– Annyi köze van, hogy az ideológiai ellentéteket mindig semmibe vettem. Ellentétben Lukács Györggyel, aki mindenbe belekotyogott. Trockij azt állította, hogy világforradalom nélkül nem lehet a kommunizmust megalapítani. Sztálin szerint a kommunizmust a Szovjetunióban kell megteremteni. Nem álltam ki se Trockij, se Sztálin mellé. Igyekeztem távol tartani magam az ideológiai vitáktól. A kommunisták, mint a régi keresztények, azt ígérték, hogy békét és boldogságot teremtenek a földön. Nagy Szent Athanásziosz 350 táján ugyanezt ígérte: „eltűnnek a rablók, múlnak a háborúk”. Elismerem, naiv hit volt, de ezért ültem német, belga és francia börtönökben. Nem Sztálinért, bár egyre gyakrabban ezt kellett mondanom.

– És a krízis mikor ért utol?

– Nagyon sokszor, de rendszerint sikerült elhárítanom. Először a húszas évek vége felé, amikor Bécsben Kéri Pállal találkoztam. Kérit kommunista tevékenységéért Magyarországon halálra ítélték, de Lenin kicserélte. Kéri elmondta: megérkezett Moszkvába. Trockij, akit jól ismert, ünnepi fogadást rendezett tiszteletére. Az asztalon jeges vödrök álltak francia pezsgővel és amerikai tejkonzervek köcsögökben. Odalent az utcákon éhségtől haldoklók feküdtek a házfalak mentén. „Mit kívánsz tőlünk, Kéri elvtárs? Mindent megadunk néked”, szónokolt Trockij. „Egy útlevelet, hogy elhagyhassam ezt az országot.”

– És te mit szóltál?

– Csak annyit: „nagyon valószínűtlen történeteket mesélsz”. Pedig féltem, hogy igazat mondott.

– És aztán?

– Nagyon sok minden. A moszkvai perek sorozata, bődítően ostoba, hihetetlen vádakkal. A spanyol polgárháború, mikor Sztálin parancsára kiirtottuk szövetségeseinket, hogy csak mi győzhessünk, de vesztettünk. A legrosszabb 1939 augusztusának egyik éjszakája volt. Párizsban, a St. Michelen ültünk a Boule d’Ore kávéházban, Bölönivel, Kérivel és másokkal. A többség fiatal volt.

Ekkor jutott eszembe, hogy én is ott ültem és hallgattam az öregeket. Gáspár nem emlékszik reám, én sem reája.

– Egész este vitatkoztunk. Kérit fasisztának hívtuk, mert azt állította, hogy Sztálin kész megbékélni Hitlerrel, és ezzel kitöretni a második világháborút. Ezt az őrült rémálmot nem voltunk hajlandók bevenni. Későn éjfél után egy hírügynökségtől lejött Havas Endre. Kezében tartotta a táviratot, mely szerint Moszkvában aláírták a Ribbentrop–Molotov-paktumot. Mint ilyenkor mindig, kisütöttük vigaszunkra, hogy Sztálin megmentette a világ békéjét. Egy hét múlva kitört a második világháború.

– És mikor számoltál le velük véglegesen?

– Csak magamnak adtam számot a Rajk-per idején. Mert mégis lehetetlen, hogy a kommunista külügyminiszter külföldi, magyar fasisztákkal esküdjék össze kormánya meg saját maga ellen. Mindmáig nem értem, hogy ezt a tébolyt nemcsak íróink nagy része, de…

Megszólalt az ajtócsengő. Pár pillanatig azt hittem, hogy az államvédelmiek lehallgatták beszélgetésünket, és letartóztatásunkra érkeznek. Küldönc lépett a szobába, hóna alatt irattáskával. Mintegy húsz éves, karcsú, magas fiatalember volt, egyenes szemöldökkel és barna hajjal, mint az őszi tölgyerdő lombja. Bandi nyilván ismerte, mert nem lepődött meg példátlan szépségén.

– Lukács elvtárs cikkét hoztam – jelentette. – Reggel kilencre szeretné vissza. Mikor jöhetek érte?

Bandi átlapozta a kéziratot és órájára nézett:

– Fél kettő. Jó három órára lesz szükségem. Jöjjön fel reggel ötre. Ne később, mert lefekszem.

Átszólt feleségének a szomszédba:

– Hívd fel Elzát. Keljen fel, jöjjön gépelni. Rendelj taxit Gyurkának.

– Nem kell taxi – vágott közbe a fiatalember. – Sofőrrel és függönyös autóval vagyok. Hazavisszük Gyuri urat.

Gáspárné tejszínes gesztenyét hozott a küldöncnek. Le akarta ültetni, de állva maradt. Baljával melléhez szorította a csészét és másik kezével lassan és elegánsan kanalazta, miközben törzse meg se mozdult. Bandi a nyitott balkonajtón át kivezetett az erkélyre. Fent a csillagok tömege, közvetlenül alattunk a ház előtt az előkelő, lefüggönyözött autó, amilyet miniszterek és nagyon magas rangú párttitkárok használtak. Eszembe jutott, hogy régen, egyetlen alkalommal én is ültem ilyen lefüggönyözött kocsiban.

– Szép fiú, mi? – mondta Gáspár olyan büszkén, mintha az ő fia lenne. – Biztosan tudod, hogy Lukács György rendszerint németül ír, de a szöveg magyarul kell. Én fordítom. Senki se tudja Lukácson, Rákosin, Révain és a küldöncön kívül. Tartsd a titkot, ha már belebotlottál.

Lukáccsal való, egyszerre barátságos és ellenséges viszonyáról kezdett előadást tartani, de alig hallottam, mit szól. A régi, lefüggönyzött kocsi emléke ellenállhatatlan erővel ébredt bennem. Mi volt? Austro-Daimler? Hispano-Suisa? Alfa-Romeo? Isotta-Frasquini? Egyik sem. A fasori gimnázium legfelső osztályába jártam 1927/28 telén és késő délután mindig a városligeti jégpályán korcsolyáztam. Ismertem az elragadó D. Klárit, aki ugyanott korcsolyázott. Nagyon gazdag szülei voltak, villával a Városmajor úton. Lefüggönyzött autón jött, libériás sofőrrel. A kocsi várt reá a bejárat előtt. Mégis Alfa-Romeo volt. Klári este 6 óra felé választott magának egy fiút, rendszerint egyetemistát, és magával vitte kocsizni. A Stefánia úton gördültek ki a víztoronyig, vissza az ezredéves emlékig, újra ki, vissza, ki. Mi történik belül a kocsiban? Nem volt látható, csak sejthető. Sokan suttogtak róla, de biztosat senki sem tudott. A fiúk nem árultak el semmit. Mindenképpen váratlannak tűnt az álerkölcs korában – mi „arab” szóval az álmorál idejének neveztük –, hogy a szülők 17-18 éves lányuknak ilyesmire engedélyt adjanak. Vagy elképzelhető, hogy nem tudnak róla?

Nem vártam, hogy rám is sor kerüljön, de egy este Klári odajött hozzám a jégen. „Csatoltassunk le és gyere velem.” Metszően irigy pillantások közt sétáltunk ki az előcsarnokból. Féltem is. Előző nyáron már volt dolgom egy osztrák lánnyal Bad Ischlben, de hát mi a vidéki lány ehhez a rózsaparfőmös gyönyörűséghez képest? A középkorú, heréltnek tűnő, kövér sofőr kiugrott a kocsiból, mikor meglátott bennünket. Klári kibújt bundájából és odaadta néki, mielőtt beszállt. „Te is vedd le és add oda!”

Az autó belseje meleg volt, puha és tökéletesen sötét. A sofőrtől is fekete függöny választott el.

– Két óránk van – mondta –. Utána hazaviszünk. Vesd le először a cipődet – folytatta, miközben meggyújtott egy kislámpát a maga oldalán és cipőfűzőjét bontogatta. – Nem félsz tőlem?

– Dehogynem.

– Akkor vess le mindent, kivéve az ingedet. Ha nem vagy szőrös, úgy az ingedet is. Ha többet akarsz látni, gyújtsd meg a lámpát a magad oldalán.

Pár pillanat múlva mindketten meztelenek voltunk. Egymás felé fordultunk. Összeszorított, hosszú combjait néztem, meg a szőkés szőrcsíkot, mely hasáról lába közé futott.

– Szép vagy – dicsértem.

– Neked is szép a mellbimbód. Szép, bár tökéletesen haszontalan.

– Miért lenne haszontalan? Ötszázezer év előtt, amikor még kétnemű voltam, két kislányt szoptattam vele, egyiket a bal, másikat a jobb oldalamon.

– Érzed, hogy lógnak rajtad?

– Érzem, csak be kell hunyni szememet.

Klári egy kotont húzott elő, kivette zacskójából és átadta nékem.

– Láttál már ilyet?

– Láttam, de még nem volt rajtam.

– Mi az? Nézted, fogdostad, gyönyörködtél benne?

– Dehogy. Két éve Goda barátommal meg voltunk híva az Olla képviselőjének lányánál, Hedvig Hédinél. Az előszobából mindketten egy tucat kotont loptunk.

– És mit csináltatok velük?

– Következő héten mindketten Glasner pék két fiatal lányához mentünk uzsonnára. Goda is, én is kinyitottunk két gumit, beleköptünk és a lányok hálószobájában a két ágy alá dobtuk.

Klári úgy nevetett, hogy remegett tőle:

– Veled mulatságosabb lenne beszélgetni, mint szeretkezni – sóhajtotta. De látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan.

– Szóval?

– Szóval, szíveskedj felhúzni a kotont.

Ügyefogyottan próbálkoztam, mire Klári kikapta kezemből, mezítelenül letérdelt elém és egy pillanat alatt rám húzta. Ezt akkor magától értetődőnek találtam. Ha most rágondolok, földöntúli hála érzése fog el.

Klári közben felhúzta a két pótszéket, hogy lefekhessünk, és hozzám simult.

– Ne siess, ne akarj elkészülni. Az csak egy másodperc gyönyör. Csináld nagyon lassan, mindkettőnk hosszú élvezetére. A köznép ezt kéjelgésnek hívja. Ez utolsó szavam. Most hallgatunk.

Langyos lábujjai hideg talpamhoz értek; beleborzongtam a gyönyörűségtől. Végigcsókoltam egész testét: haját, fülét, szemsarkát, száját, két kemény mellbimbóját, szőrét hasa alján, combja édes alma ízét. Azt hiszem, megszokta az ilyesmit, mert csendesen nyöszörgött. Megfordítottam. Úgy éreztem, örül néki, mert nem volt szokásos. Tarkója páráját nyaltam és leszaladtam gerincén, mint száraz patakmederben, tele szabályos, kis kövekkel. Hátulja nem volt olyan szép, mint ahogy vártam, úgyhogy térdhajlása gödréhez szorítottam arcomat, aztán meg le, hónaposretek-színű és -ízű sarkához. Nem akartam abbahagyni, de felhúzott magához.

Megfeledkeztem figyelmeztetéséről, és vadul kezdtem, de ő elkapta ágyékomat. Akkor nagyon lassan csúsztam beljebb, nem is engedett gyorsabban, és milliméterről milliméterre éreztem vonagló és egyre erősödő szorítását. „Még beljebb”, súgta, mikor azt hittem, a végén vagyok és megálltam. A gyönyört nemcsak ágyékomban és altestemben éreztem. Csuklóm és ujjhegyeim bizseregtek, lábujjaim kéjesen begörbültek, mellemben mintha friss zuhatag csorgott volna, fejemben mámorító üresség örvénylett. Csak arcát láttam, vagy szemét, vagy száját. A világ teljesen eltűnt köröttünk. Nem volt iskola, tanulás, élet, halálfélelem, szülők, barátok, ismerősök; csak mi ketten maradtunk az Alfa-Romeóban, mely csendesen siklott a Stefánia úton.

Talán kész lettem négyszer vagy ötször, de ez nem számított, mert néhány pillanat múltán újra tudtam kezdeni, és azt hiszem – noha forogtunk is körbe, ő fenn, és lenn –, hogy nem szakadtunk el egymástól két óra alatt. Az ember tizenhét éves korában sokkal többre képes, mint később, bár ezt a legtöbben (köztük Freuddal) nem vették még észre. Amikor két óra múltán megálltunk házunk előtt és öltözködtünk, úgy tűnt, mintha tíz perc sem telt volna el, bár egy másik érzékemmel tudtam – és azt hiszem, ő is tudta –, hogy két óra múlt el. Hosszan és kétségbeesetten ölelkeztünk és csókolóztunk – a mellét is kivettem ruhájából újra meg újra –, mielőtt a kocsiból kiszálltam. Vártam, hogy újra hívjon, de nem hívott. Vajon mással is ugyanígy élvezett? Vagy én túloztam el a magam gyönyörét?

Ahogy Gáspár Bandi erkélyéhez támaszkodtam, újra érezni véltem Klári parfőmjét – a bolgár, halványrózsaszín rózsák illatát – meg teste fiatal aromáját. Vagy talán nem is éreztem az illatot és aromát, csak most próbálom elképzelni magamnak? Bandi időközben befejezte értekezését, vagy inkább kegyetlen kritikáját Lukács György működéséről, mely annyi embert vonzott és annyit undorított. Keveset hallottam belőle, és amit hallottam, azt sem értettem igazán. Búcsút mondtam Bandiéknak, és a sötét lépcsőn lefutottunk a második emeletről a nagyon szép fiúval a függönyös, elegáns autó felé, mely türelmesen várt a ház előtt.

 

*

 

Az isiász Recsken azért mutatkozott kellemetlen betegségnek, mert a politikai tiszt oly kevéssé láthatta az emberen, mint a májrákot vagy a tüdővészt, és ezért kúszva vagy négykézláb is a kőbányába kergetett. Budapesten egy hétig feküdtem hasamon úgy, hogy mozdulni sem tudtam. Zsuzsa letette mellém a szőnyegre az ebédet és kiment a szobából. Tábori, a társbérlő kutyája bejött a nyitva felejtett ajtón és pillanatok alatt bekapta az ebédet.

Az orvos Hévízet ajánlotta, ahová csak állami beutalással (vagy nagyon sok pénzzel) lehetett bejutni. A beutalást Bölöni György, az Írók-Újságírók Gazdasági Egyesületének elnöke adta, egy Ötös bizottság hozzájárulásával. Zsuzsa értesítette a bizottság három tagját, köztük Palotai Borist, akire biztosan számíthattunk. Nehézségnek maradt Bölöni György. A kommunista elegancia tagjai közé számított. Avenue Georges V alatt lévő párizsi rokokó irodájában – a filmes Korda képviselője volt – többször megátkozott. Egyszer azért, mert a moszkvai Új Hang című folyóirattól pénzt vettem fel, mikor nem voltam kommunista. A pénzt néki kellett átadnia. Előző évben ugyanis az Új Hang, engedélyem nélkül, verset közölt tőlem. Magyarországon ezért lecsuknak, ha a Miniszterelnökségi Sajtóosztályon Balla Borisztól nem kérem kölcsön a folyóirat megfelelő példányát. Máskor azért dühöngött rám, mert nem jártam kommunista gyűlésre, vagy, mert egyik versemben bolsevik alispánnak neveztem. Egyébként annak idején, mikor Ady Endrét majdnem mindenki még átkozta, jó könyvet írt róla. Egyéb munkái nem értek sokat.

Zsuzsa elkísért utamra, mert görbén és bizonytalanul jártam. A helyzet azonban megenyhült. Bölöni mérgesen, de nem szívélytelenül, kiállította a beutalást. Miután sem az írók, sem az újságírók egyesületének nem voltam tagja, az utalványra, mint „írónő férje” kerültem. Ezek után Zsuzsa megkérte Bölönit: miután a jogtalanul kitelepített, sőt egy időre be is börtönzött Madarassy Beck Zsuzsa bárónő és író 23 macskájával nem képes Sajóbábonyból vonaton Budapestre hazajönni, szíveskedjék írószövetségi teherautót küldetni érte. Bölöni először fölháborodva tiltakozott a bárónő, de főként a 23 macska ellen, míg a végén, teljesen váratlanul megígérte, hogy küldi a teherkocsit.

A betegek egész vagont töltöttek meg. Legtöbbjét fel kellett segíteni a fapados kocsi lépcsőjén. A fülkében nyolcan ültünk. Oldalamra jobb lábára merev, hozzám hasonló korú férfi került, Bárányi Frigyes újságíró. A többi öt gyári munkás volt, meg egy öreg parasztasszony. Bárányit ismertem látásból. Színes cikkei a háború előtt népszerűek voltak, bár bevallom, hogy két sornál többet sohasem sikerült elolvasnom belőlük. 1936 táján Bárányi kiment Párizsba, majd Londonba, ahol írásaival francia, illetve angol nyelven kívánt érvényesülni. Színesei nem kellettek a francia lapoknak, sem az angoloknak. A nőknél viszont, mint értesültem, eleganciájával és inkább balkáni, mint magyaros jellegű szerelmeskedésével nagy sikereket aratott, mielőtt hazatért.

Érdnél már valamennyien betegségünket tárgyaltuk, kivéve az öregasszonyt, aki hallgatott. Bárányi idegességéről panaszkodott nékem. Elmondta, hogy ennek szerinte nem belső, hanem külső okai lehetnek. Továbbá, hogy súlyos lelkifurdalást érez. Miért? Csak nekem tudja megmondani. Beszélhet angolul? Miért ne, mondtam. Meglepő jól beszélt, de alighogy elkezdte, a vezető, holmi szakszervezeti bürokrata, nyitott ajtónkba állt. Vastag, fekete bajszú, szenvtelen arcú és féktelen nyugtalanságú emberke volt. Fél percig hallgatózott, aztán kihívott bennünket a folyosóra:

– Az elvtársak ne társalogjanak franciául – rendelkezett. – A szakik még imperialista ügynököknek nézik.

Visszaültünk és hallgattunk. A keszthelyi állomáson busz várakozott, de csak a betegek harmada fért el rajta. „Még kétszer fordul”, nyugtatott a felügyelő. Leültünk a büfé sarkába. Itt Bárányi már magyarul beszélhetett. Elmondta, hogy keresete a népi demokrácia megjelenésével ugyan jelentősen megcsappant, de még mindig jut valami a vidéki lapokban. Két régi szeretője, egy francia nő meg egy angol őrnagy leánya csomagokat küld néki hetenként. A csomagokat rendszerint felbontva kapja, és a cigarettát sokszor kilopják belőlük, de a sonkakonzervet meg a csokoládét mindig jó áron értékesíti.

– Szállásommal sincs bajom. A Margit körúton lakom, nagy sarokszobában, a negyedik emeleten. Az ablakokat télen is nyitva tartom, mert a TÜKER vezérigazgatója lakik a házban és remek a fűtés. A baj ott kezdődött, amikor két hónappal ezelőtt megláttam az ávóst, ahogy ott sétált ablakom alatt. Nem a körúton, hanem a mellékutcában.

– Honnét tudod, hogy ávós? Manapság már nem nagyon leselkednek emberek után.

– Éjfélkor és reggel nyolckor váltják. Kicsodák, ha nem ávósok?

– És miért éppen rád leselkednének?

– Mert Londonban és Párizsban éltem. Mert csomagokat kapok külföldről. Mert az angol lány apja egy lehallgatóállomás parancsnoka. Otthon dolgozom. Naponta hússzor nézek ki az ablakon. Mindig látok egy vastag, kurtanyakú ávóst sétálni. Elfogott az idegbaj. Nincs étvágyam. Alvás helyett virrasztok és káromkodom. Két orvost láttam. Segíteni nem tudnak.

– Mit csináltál?

– Látod. Lesül a pofám. Úgy teszek, mintha lábam megmerevedett volna. Annyi súlyos beteg közé beosztattam magam Hévízre, mikor makkegészséges vagyok. Abban a reményben, hogy két hétig senki sem sétál az ablakom alatt.

– A pesti orvos megvizsgált?

– Meg. Kérdeztem tőle, hányszor fürödjek. Tudod mit felelt? Legfeljebb egyszer – mondta – és röhögött.

Bort rendeltem egy üveggel és töltöttem, de nem ivott.

Hévízen megvesztegettük az intézőnőt, úgyhogy négyágyas helyett kétágyas szobához jutottunk. Vacsorára roppant hodályban került sor. Nyolcan ültünk gyalulatlan faasztalok mellett deszkapadon. Egy tányér káposztás kockát kaptunk, meg egy almát. Mindenki evőeszközt hozott magával, csak mi nem. Nagy nehezen szereztünk. Lefekvéskor Bárányi hosszan leselkedett az ablak szélénél, de ávóst nem sikerült látnia.

– Itt nincs titkosrendőrség – ujjongott. – Holnap szerzek magamnak egy szép nőt.

Megnyugtattam, hogy Hévízen úgysem talál.

Másnap reggel a többi beteggel együtt elmentem az orvoshoz, aki előírta napi fürdőimet, az első harminc percestől kezdve. Bárányi nem jött velünk, mert félt az orvostól, de egyszerre felhagyta a sántikálást. Lementünk a tóra, a fertelmes, korhadó, múlt századi, nevetségesen cirádás faépítménybe. Külön kabint kértünk. Valóságos termet kaptunk, asztallal, ócska, pomponos karosszékekkel. A terem alatt ugyanekkora ketrec helyezkedett el, padlatán néhány centi vízzel. Onnét rácsos ajtón bújtunk ki a tóra. A víz meleg volt, fölötte köd és napfény. A tóban lécek, rudak, oszlopok és korlátok sokasága. Talán ötven méterre 30-35 éves, telt idomú, csinos nő kapaszkodott a léchez. Azonnal rámosolygott mindkettőnkre.

– Akarod? – kérdezte Bárányi. Rendkívül udvarias ember volt.

– Kell a fészkes fenének – feleltem. Zsuzsa hónapok óta terhes volt, de ezúttal a gyermeket is féltette és megkért, hogy csókon kívül mást ne várjak tőle szerelmen kívül. Mint rendesen, ezúttal is engedélyt adott, hogy „lánnyal és fiúval kedvedre szórakozz, kivéve, ha beleszeretsz”. Zsuzsa tudta ugyanis, hogy nem fekszem le senkivel, ha bele nem szeretek, tehát biztonságban érezte magát. Nem tudta viszont, hogy én is kivételezek abban a nagyon ritka esetben, ha valaki példátlanul szép és még nem is ostoba.

Meg akartam mondani Bárányinak: kapaszkodjék a korlátba, úgy közelítse meg a nőt, mert ha meleg vízben úszik, megütheti a guta. De Bárányi már ugrott és úszott. A nő is figyelmeztette gesztusaival, de nem vette észre. Baj nélkül érte el és odaállt melléje. Félóra múlva, amikor távoztam, még mindig ott álltak a korlátnál.

Bárányi ebédre sem érkezett meg. Nem állítom, hogy hiányát éreztem, bár szívesen beszélgettem volna nálánál intelligensebb emberrel. Otthon jó koszthoz szoktam (Vica főzött, mert Zsuzsa nem értett hozzá), de amit itt készítettek, leginkább a recski étrendhez hasonlított. Ebéd után a cukrászdába mentem. Öröm volt belépni. Halványkék bársonnyal bevont rokokó székek, ovális falitükrök, halványkék szőnyeg, udvarias, szinte szótlan kiszolgálás és pörkölt mogyoró illata – elképedtem, hogy a kommunisták ilyesmit még eltűrnek. Egész sor süteményt fogyasztottam és nem kínai, hanem ceyloni teát kaptam, egy évtized óta először. Pontosan két órakor nálam valamivel fiatalabb, magas, némileg aszkétikus külsejű férfi érkezett. A kiszolgálók mosollyal üdvözölték. Láthatóan megszokott helyére, tőlem legtávolabb telepedett le. Nem kérdés, hogy ismerem, de ki lehet? Az illető időnként ugyancsak felém tekintett és igyekezett kitalálni, ki vagyok. Végül hozzám lépett:

– Gyuri, te élsz? Nem öltek meg?

– Már egy éve szabad vagyok, Ákos – mondtam.

– Hévízre lassan jut el a hír.

Közben megvilágosodott előttem, Vidor Ákos doktorral beszélek. Amikor Amerikából hazaérkeztem, fiatal orvos volt. Részt vett az ellenállásban, és mint kommunista, a minisztériumban dolgozott. Egyike volt a nagyon keveseknek, kikkel világtörténelemről lehetett beszélgetni és az atombombáról nemcsak annyit tudott, hogy „nagyobb bomba”. 1947-ben hirtelen eltűnt. Az hittem, disszidált.

– És te hogy bírtad ki?

– Nem bírtam ki az aljasságokat a minisztériumban. Kérvényeztem, helyezzenek át az egészségügyiből vidékre. Akkoriban mindenki vidékről kívánt feljönni a fővárosba, úgyhogy mindjárt idekerültem. Most főorvos vagyok a hévízi kórházban. Megnősültem, van két fiam, feleségem. Furcsa kimondani, de itt félig-meddig békén hagyják az embert. Néhány kisebb dologtól eltekintve, boldognak mondhatom magam.

Elbeszélgettünk Hévízről, a kórházról, a szovjet politika nem sokat ígérő fordulatairól, bár Sztálin halála óta mégis enyhültek a dolgok. Ákosnak csak napi fél órája volt szabad délután 2 és 2 óra 30 között. Megállapodtunk, hogy naponta találkozunk a cukrászdában ilyenkor és megbeszéli feleségével, mikor hívhat meg vacsorára. Utána – a fürdő tette, vagy Ákossal való találkozásom? – sokkal jobban éreztem magam és hosszú sétára indultam a lassan őszülni kezdő dombok között. Bárányi vacsorára sem érkezett meg.

Reggel háromkor a kapun iszonyú dörömbölés hallatszott. Velem együtt az egész ház fölébredt, de a hálóingben és mezítláb megjelenő gondnok kijelentette, hogy a betegek nyugalmának kedvéért éjfél után senkit nem enged a házba és visszatért szobájába. Még szerencse, hogy a kapu kulcs helyett óriási riglire nyílt, úgyhogy bebocsátottam Bárányit. Nem látszott kimerültnek. A nőt Cikének – Micikéből – hívják, de teljes nevét, foglalkozását és feltehetően budapesti címét nem árulja el. Az övé iránt sem érdeklődött, bár biztosan ismeri. Valószínűleg férje vagy legalább szeretője van a fővárosban, így ott a nő további zaklatásaitól aligha kell tartania. Nagyszerű alkalom kéthetes, hévízi gyönyörűségre! Ráadásul a nőnek kiváló pártösszeköttetései lehetnek, mert egy szakszervezeti villa földszintjén lakik, külön bejárattal a kertből, két szobában, konyhával, mellékhelyiségekkel. És a bútorok! Nagy, narancssárga pamlagon hemperegtek 8 óra óta, vörös bársonypárnák között!

Igyekeztem kitérni előle, de nem sikerült: másnap Bárányi bemutatott Cikének. Hangosnak és némileg közönségesnek találtam. Arcán öröklött – vagy született? – kegyetlenség jelét véltem felfedezni; melle olyan nagynak látszott, hogy szívesen kifacsartam volna. Mégsem mondhattam sem csúnyának, sem ostobának. Beszélgetni nem voltam képes vele, úgyhogy Bárányi szórakoztatott bennünket viccekkel és szójátékaival. Egyszer a tejcsarnokban ültünk, míg máskor vörösbort ittunk a kocsmában.

Annál kellemesebben töltöttem a cukrászdai harminc perceket Ákossal, mielőtt vissza kellett sietnie a kórházba. Háromszor jártam házukba vacsorázni a szőlőlugasban. Felesége, a szép és rendkívül szelíd asszony ugyancsak orvos volt. Vadkacsával, fogollyal és fácánnal szolgált. Ákos két farkaskutyája pedig – noha megmondta, hogy idegent eddig még sohasem tűrtek – két oldalamon ült, hosszú állukkal a combomon.

Ottlétem második csütörtökére Ákos jelezte, hogy nem jön be a cukrászdába, mert a kórházba, nem tudja milyen célból, vizsgálat érkezik. Pénteken jóval 2 óra előtt mentem be a cukrászdába, de Ákos már ott ült. Arcán látszott, hogy nagy bajba keveredett. A vizsgálat vezetője, mondta, zalaegerszegi ávós őrnagy volt, két civilruhás kísérővel, egy férfival és egy nővel, de ezek egyetlen szót sem szóltak, a nő viszont jegyzett. Az őrnagy azzal kezdte: új utasítás érkezett. A kórházban le kell szedni Sztálin arcképeit és helyettük balatoni tájképeket felrakni. E feladatot lehetőleg ő maga végezze, méghozzá éjszaka, hogy ne keltsen feltűnést.

– Erre – mondta Ákos – nincs szükség, őrnagy elvtárs. Öt évvel ezelőtt nem raktam fel Sztálin arcképeit, melyeknek nincs mit keresniök egy kórházban. Helyettük balatoni tájképeket akasztottam fel, mint ahogy itt a fejem fölött láthatja. „Tudom”, felelte az őrnagy, „már akkor jelentették nékem, hogy ön szabotálja a párt intézkedéseit, főorvos úr. Azt is jelentették, hogy feladatát kiválóan végzi. Ezért, úgy gondoltam, megkegyelmezek önnek. De most értesültem róla, hogy morfinista és a kábítószert a kórházból lopja. Mutassa csak a karját!” Ebben a pillanatban még nem állt jogában, hogy karomat megnézze, de azért feltűrtem mindkettőn az inget. „Hát akkor”, kérdezte, „hová adja be az intravénás injekciót? A bokájába?” „Sehová”, mondtam. „Nem vagyok és sohasem voltam morfinista.”

– „Sejtettem, hogy másról van szó”, mondta az őrnagy vészjóslóan, és egy köteg jelentést szedett elő táskájából. „A kórházi adatok szerint”, magyarázta, „ön százkilencvenhat beteget kezelt nagyobb mennyiségű morfiummal. Ezek közül azonban csak százhárom volt kórházi ápolt. A többi kilencvenhárom nevét, lakhelyét és személyi számát ön találta ki. Itt a kilencvenhárom rendőri jelentés arról, hogy az illetők nem léteztek. Vagyis ön kábítószert lopott a Magyar Népköztársaságtól és annak eladásával kereskedett.”

– Mit felelhettem erre? Elmondtam néki, hogy kórházakban előírják éjféltől éjfélig a napi adagot. Mint sok másból, morfiumból is kevés az adag. A gyomorrákosok már déli egy órától leírhatatlanul szenvednek, míg éjfél után öt perccel megkapják az injekciót. „Egy orvosnak”, mondta az őrnagy, „meg kell szoknia a szenvedés látványát.” „Valóban,” válaszoltam, „ha nem tud segíteni rajta. De én tudtam. Az első hetekben a fővárosban próbáltam beszerezni a kábítószerárusoktól a morfiumot, de láttam, hogy fizetésem háromszorosa is rámegy. Ezért kényszerültem arra, hogy hamis neveket találjak ki, és a kórháztól szerezzem meg a szükséges mennyiséget. Ugyanekkor azt hiszem, hogy a Népköztársaság segíthetne a bajon néhány millióval. Ahelyett, hogy százmilliókat dobnak ki az ablakon gyapot- és narancstermelésre Akaliban.” Azt hittem, válaszol szavaimra valamit, de felállt és két segédjével együtt kivonult a kórházból.

– Talán azt jelenti, hogy igazat ad néked.

– Aligha. Ma reggel nem engedtek be a kórházamba. Téged kell, hogy tanítsalak? Az ÁVH lefog, herémet az asztalhoz szegezi és felrúgja az asztalt, én pedig bevallom, hogy kórházból lopott morfinnal kereskedtem. Tizenöt év.

Másnap hiába vártam Ákost a cukrászdában. Este kimentem feleségéhez. A lugasban ült és sírt. Ákost előző este tartóztatták le, bár nem az ÁVH, hanem a rendőrség, és vitte Zalaegerszegre. Órákig ültünk együtt a lugasban, a két kisfiú meg a kutyák. Nem próbáltam vigasztalni; éreztem, úgysem tudom.*

Cike a következő nap, vasárnap reggel indult haza, míg mi hétfőn mentünk. Bárányi nagy fontosságot tulajdonított az udvariasságnak és el akarta kísérni az autóbuszhoz, de a nő azt állította: nem kívánja, mert más közlekedési eszközt használ. Nyilván autót. Szombaton este, viták és nagy veszekedés után kirakta szállásáról Bárányit, noha minden második éjszaka együtt aludtak és ez második éjszaka volt. Bárányi elhatározta, hogy „megfejti a misztériumot”. Vasárnap hajnalban bekukkantott Cike kertjébe és látta, hogy szállásán ég a villany. Elbújt az utca másik oldalán a bokrosban, és három órán át várt Cike megjelenésére – hiába. Újra benézett a kertbe. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy a lakás le van lakatolva. „Titokzatos”, mondta ájtatosan. Próbáltam meggyőzni, hogy a nő alighanem a hátsó villán és a másik útra ment ki, mert látta, hogy a bokrok mögött kuksol vagy mert érte jött a férje, de Bárányinál nem találtam hitelre.

Közben felgyógyultam az isiászból.

 

*

 

Negyedévvel később Zsuzsával Gáspárékhoz mentünk. Zsuzsa terhességének végéhez közeledett, miközben állapota alig látszott rajta. Előre féltettem sovány testét a szülés nehézségeitől, de ő, aki a maga dolgait pontosan tudta, megnyugtatott. „Csak pár órát tart majd, és a fájdalmat, mint szokás, másnapra elfelejtem.” Hozzátette, hogy noha ő leányt szeretne, fiú lesz, mint ahogy én akarom. El is határoztuk, hogy András, Miklós, Györgynek kereszteljük, Gáspár Bandi meg keresztapja, Wesselényi Miklós után, Györgynek pedig utánam. A három név közül kedvére választhat majd.

Gáspárékat hetente egyszer, kétszer, néha háromszor látogattuk, hogy Bandit nem szűnő szeretetünkről biztosítsuk. Mikor nála voltam egyszer, azt mondta, hogy boldog emberek dolgainak hallatán éles gyomorfájdalmat érez. Tévedett. A fájdalmat nem boldog emberek története, hanem a gyomorrák okozta, mely sokáig észrevétlenül pusztított benne. Két héttel korábban felvágták a kórházban, és a rémítő bomlás láttán ismét bevarrták, anélkül hogy bármit tudtak volna tenni. Bandinak a részleteket nem mondták el, de nyilvánvalóan anélkül is tudott róluk.

A szalonban Gáspárné ült két írófeleség, Déry Tiborné és Goda Gáborné társaságában. Zsuzsa hozzájuk telepedett, én meg bementem a beteghez, dolgozószobája csukott ajtaja mögé. Bandi ágyában ült, nem sokkal az újabb morfin injekció után. Nagy párnához támaszkodott. Arca máskor jókedvében is fájdalmasnak és szomorúnak tűnt, de ezúttal a halál árnyai nem látszottak rajta. Kezében kartonra helyezett papírral, maga mellett Shakespeare Love’s Labour’s Lostjával, az angol szöveg fordításán dolgozott. Az új Shakespeare összkiadást néhány hónapja határozták el a Szépirodalmi Kiadónál. Nagy nehézségek álltak útjukban. Igaz, hogy a múlt századi Shakespeare-kiadás nagyrészt elavult, de mivel igazolják a kommunista párt előtt Shakespeare fontosságát és a roppant költségeket? Kifundálták tehát, hogy tanulmányt kell írni Shakespeare-ről, mely bebizonyítja, hogy a középkori feudális társadalom kegyetlen bírálatával – például a III. Richarddal – voltaképpen egyik okozója lett a haladásnak, Cromwell polgári forradalmának. A tanulmányt Lukács Györggyel akarták megíratni, aki nem vállalta, akár mert nem volt ideje, akár mert az ötletet túl idiotikusnak tartotta.

Egyik kontár tanítványa, Mészáros István írta meg, és a pártközpontban nagy lelkesedést váltott ki. Így született meg a Shakespeare-összes.

– Nincs annyi erőm, hogy továbbjussak a felénél – fogadott Bandi. – Feleségem ugyan váltig erőlteti, és az orvossal bőven adatja a morfint, de inkább gyengít, mint erősít vele. Már beszéltem a szerkesztővel. Neked kell befejezned.

– Nem tudom, köszönjem-e vagy tiltakozzam.

– Egyiket sem. Gondolataim egyre zavarosabbak és másként zavarosak, mint William bácsi mondókái. Egyedül a halált látom tisztán. Ne emeld fel a kezed. Azt hiszem, hazudni akarsz. Ez nem illik sem hozzád, sem barátságunkhoz.

Egy ideig hallgattunk.

– A halálról – szólalt meg Bandi – mindketten ugyanazt gondoljuk, mint Schopenhauer. Halálunk után a világ számunkra pontosan olyan lesz, amilyen születésünk előtt volt. Lelkünk testünkkel együtt pusztul el. Nem birtoklunk semmit, amivel túlélhetjük halálunkat. Lelket test nélkül még Dante is nehezen tudott elképzelni. Igaz?

Bólintottam. Egy ideig megint hallgattunk, majd Bandi újra kezdte, de jóval élesebb hangon, mint az elébb.

– Csak azt bánom, hogy olyan sokáig szolgáltam ezt a bandát. Sztálint, aki előtt milliók feküdtek hason, mikor már teljesen szenilis volt. Rákosit, kinek büdös száján hatvan éve egyetlen megjegyzésre méltó mondat nem jött ki. Andics Erzsébetet, a párthűség oltárán kérődző tehenet. Gergely Sándort, aki jobbra-balra pislog, és csak azt nézi, kit lehet denunciálni…

Bandi felemelkedett ültéből és kiabálni kezdett:

– Gerő Ernőt, a barcelonai hóhért. Révai Józsefet, aki azt akarja bizonyítani, hogy Petőfi nagy kommunista volt…

Visszaesett párnáira a kimerültségtől, és elhallgatott. Pár pillanat múlva, heves szuszogással aludt. Kiosontam a szalonba, az asszonyokhoz. Zsuzsával együtt hallgattuk a beszélgetést.

– Már ezért is engedelmeskedem Bandi akaratának – mondta Gáspárné. – Nem nagy hercehurca, kommunista dísztemetés a Kerepesiben, hanem szimpla szertartás a Farkasrétiben. Néhány jó barát, néhány szál virág, semmi több.

– Nagyon helytelen – szólt Godáné. – Neves kommunista harcos temetése korántsem magánügy. A párt ragaszkodik hozzá, hogy kifejezze tiszteletét az ember iránt, aki a Nagy Sztálin vezetése alatt küzdött az emigrációban, majd pedig…

– Mondjad – szólt közbe Déryné – nem édesapád volt egyike a magyar népbiztosoknak, akiket Sztálin Moszkvában meggyilkoltatott?

– Ő volt – felelte Godáné. – Nagyon nagy emberek is elkövetnek hibákat.

– Mondjad úgy, kisebb hibákat. Tíz- vagy tizenötmillió ember lemészárlását.

Godáné nem reflektált erre, hanem folytatta:

– …és tovább, mindmáig, szeretett vezérünk, Rákosi Mátyás alatt, aki egyébként keresztapám. Legjobban teszed, ha nem törődsz a burzsuj szamárságokkal, miket Bandi, nyilván nem józan esze, hanem nehéz betegsége súlya alatt összebeszél. Különben is: halála után fogalma sem lesz róla, hogy a Kerepesiben vagy a Farkasrétiben földelik-e el.

– Ennek ellenére sem hiszem – jegyezte meg Gáspárné –, hogy jogomban áll férjem kifejezett akarata ellen cselekednem.

– Ha ezt teszed, nemcsak emlékének ártasz, hanem magadnak is.

– Hogyhogy magamnak?

– Ennyit sem tudsz, Manci? Urad után a párttól jelentős nyugdíjat kapsz. Amennyiben azonban a Farkasrétiben temetteted el, intézkedünk, hogy egyetlen büdös fillért se kapj. Értesz már? – tette hozzá, miközben remegett a méregtől.

Gáspárné elhűlt arca láttán Déry Böde Godánéhoz fordult:

– Mondjad, nem szégyenkezel, mikor egy haldokló feleségét jössz zsarolni?

– A párt érdekeinek védelme nem tekinthető zsarolásnak. Egyébként is hivatalos küldetésben járok itt, a temetés dolgában.

– Ezt elfelejtetted bejelenteni.

– Nem kötelességem.

A kezdődő veszekedés elől Zsuzsával bementem Bandihoz, de még aludt. Egy ideig vártunk. Mikor elhagytuk a lakást, a szalonban már vicsorogtak egymásra. Elkísértem Zsuzsát fényképész barátnőjéhez a közelben. A Szent István körúton Bárányival találkoztam. Egyszerre tűnt nyomottnak és vidámnak. Megfogta karomat.

– Gyere az eszpresszóba. Nagyon érdekes ügyben kérem ítéletedet.

Noha Bárányi „ügye” iránt semmiféle érdeklődés nem mocorgott bennem, kénytelen voltam engedni. Az eszpresszó legsötétebb sarkában ültünk. Angol cigarettával kínált, és két dupla konyakot rendelt.

– Engedd meg, hogy mindjárt a tárgyra térjek. – Hangja, csakúgy, mint lehelete, fülledt volt és mohó. – Három hónappal ezelőtt érkeztünk haza Hévízről. Kinéztem az ablakon. Az ávós már ott sétált a Bem utcai járdán. Kétségbeesésem nem ismert határt. Meddig akarnak így kínozni? Ha le szándékoznak fogni, miért nem fognak le?

– Az ávósok manapság nem alkalmaznak ilyen módszereket. Egyszerűen képzelegsz.

– Nem képzelgek. Három hónapig nem tudom hány százszor néztem ki az ablakon és odalent mindig járt egy ávós. Végül, négy nappal ezelőtt, este tíz után lepillantottam és nem volt ott senki. Boldogan fellélegeztem.

– Na látod.

– Valakit lefogtak a házból – gondoltam. – Talán éppen a TÜKER vezetőjét. Öt perc múlva dörömböltek ajtómon. Két ávós jött be. Megmutatták igazolványukat. Jöjjek velük az államvédelmibe. Már nem az Andrássy út 60-ba, hanem a Jászai Mari térre.

– A múltban így csinálták, de nem hittem, hogy jelenleg is ez a praxis.

– Rögtön kihallgatásra vezettek. Civil ruhás fiatalember ült íróasztala mellett, nagy szobában. Udvariasan hellyel kínált. Felvette személyi adataimat, majd egy köteg iratot és gumibotot húzott elő a fiókból és az asztalra tette. „Kezdődik a kihallgatás”, mondta, és a gumibotra sandított. Angol és francia kém vagyok, jelentette ki, most pedig az amerikai követséggel dolgozom. A brit titkosszolgálattal úgy kerültem összeköttetésbe, hogy angliai tartózkodásom folyamán viszonyt folytattam Pamela Brundage kisasszonnyal, egy őrnagy leányával (ennyi igaz), és az őrnagy kényszerített kémszolgálatra (ebből szó sem igaz). Hasonló a helyzet Thionville asszonysággal, kinek sógora ezredes a Deuxième Bureau-nál* Ezért kapok tőlük csomagot. És ablakomból zsebtükörrel adok fényjeleket, miket a Szabadság téren, az amerikai követség tetején vesznek fel, pedig a Parlamenttől nem is látni oda. Hajlandó vagyok bevallani mindezt?

– Pontosan, ahogy velem történt négy éve. Mit feleltél?

– Hogy mindez szemenszedett hazugság és kitalálás. Azt válaszolta: néki is megvannak a módszerei az igazság kiderítésére. Ha hárompercnyi gondolkodási idő alatt nem vallok, levitet a pincébe, és gumibottal dolgoztatja meg előbb talpamat, aztán a herémet.

– És levitetett?

– Nem. Csak egy percig várt, aztán eltolta magától az írásköteget és azt mondta: „Lássa, egy esztendővel ezelőtt még ezt csinálták volna magával. De mi elnézzük önnek a feltételezett kémkedést.” „Elnézik?”, kérdeztem, „vagy el se hiszik?” „Nézze,” felelte, „mi nem szórakozunk többé hamis vádak aláíratásával, és hajlandók vagyunk eltekinteni mindettől. Feltéve, ha jóváteszi másik bűnét, illetve vétkét.” „Miféle vétkemet?”, kérdeztem elképedve. „Azt a vétkét, hogy teherbe ejtett egy ávós őrnagyot.” Röhögnivaló kedvem támadt. Ha igaz, megkapom a Nobel-díjat, mert felcsináltam egy őrnagyot. „Ne vihogjon, uram”, szólt kihallgatóm. „Inkább válaszoljon: hajlandó-e jóvátenni hibáját és elveszi-e feleségül az őrnagyot? Kérem, forduljon meg.”

– Megfordultam. Az ajtónál Cike állt, őrnagyi egyenruhában, ajkán biztató mosollyal. Cike mögött álmából felvert, nemzetiszalagos, csipás anyakönyvvezető meg egy ávós, második tanúnak. Mit tegyek? Cike pompásan festett uniformisában. Odamentem hozzá, megcsókoltam, a csipás ember meg összeadott bennünket. A kisasztalon öt pohár állt meg egy üveg francia konyak. Sokkal jobb, mint ez a trieszti vacak, amit most iszunk. Megittuk az egész üveget. Cikének villája van az Istenhegyen és persze autója is. Holnapután átköltözöm hozzá. Nos, mit szólt ehhez? Váratlan, mi?

 

*

 

Bandi betegsége miatt elmaradtak a szovjet versek fordításai, és noha Zsuzsa is segített a prózával, igen nehezen éltünk. Egy ideig a Károly (akkor Táncsics) körútra jártunk ebédelni, hogy pénzt spóroljunk. Az állami tulajdonban lévő kifőzést (minden étterem állami volt) Zsuzsa nagynénje vezette, úgyhogy ingyen ehettünk. A pontosan tízdekás hússzeletek mellé mindig még tíz, egy-másfél dekás darabocskát kaptunk, úgyhogy jól laktunk. Idővel jöttünk rá, hogy ezeket a darabkákat mások hússzeleteiről vágják le és többé nem mentünk az állami vendéglőbe.

Zsuzsánál a szülési görcsök két héttel korábban mutatkoztak, semmint vártuk. Egyetlen fillér sem volt a háznál, úgyhogy gyalog mentünk be a Liget másik végéből a Péterfy Sándor utcai kórházba, mivel villamosjegyre sem futotta, 1955 január 14-én. Három nappal később, mikor Wesselényi Miklósnéval Zsuzsáért mentem, már szereztem pénzt. Andris erős gyereknek látszott, mikor az üvegfal mögött megmutatták, viszont nem hasonlított sem Zsuzsához, sem hozzám, vagy négy nagyszüleje valamelyikéhez sem. Ágnes láthatóan gyönyörködött benne, de kijelentette: az elkövetkező húsz esztendőben egy pillanat nyugalmunk sem lesz. Zsuzsát ilyen szépnek még nem láttam. Karcsú volt és törékeny; mintha egész testét ezüsttel vonták volna be.

Hamarosan kiderült, hogy a fiú táplálásához nincs elég teje. Dadát nem ismertünk, de ha ismertünk volna sem volt pénzünk megfizetésére. Zsuzsa elment az egyetlen helyre, ahol tejet lehetett kapni, a kerületi csecsemőgondozóba. Hazajött és az intézet vezetőjét „kehes vén kancának” titulálta, noha ilyen jelzőket nem szokott osztogatni. A nő, mihelyt meghallotta, hogy Faludy Györgyné kéri a tejet, sipítozni kezdett: összeesküvő és kémfőnök fiának nem jár tej; az ilyen dögöljön meg. Feleségem elmagyarázta, hogy sem összeesküvő, sem kém nem vagyok. A nő rá sem hederített. Zsuzsa sírógörcsöt kapott, mire az asszony kijelentette: van rá mód, hogy tejet kapjon. Ha bevallja, és írásban adja, hogy a gyermek nem tőlem, hanem szeretőjétől származik, vagyis törvénytelen, úgy kaphat. Zsuzsa kétségbeesetten tért haza és egész este sírt. A fiú is. Másnap Wesselényi Miklós a VII. kerületi csecsemőgondozónál annyi tejet szerzett, amennyit kértünk.

Szerelmünk Zsuzsával időközben csak nőtt, ha ugyan még lehetséges volt. Amit mások egyetlen akadálynak láttak köztünk, Zsuzsa politikai állásfoglalását 1949 óta, nem találtam akadálynak. Gazdag gyárigazgató lánya volt, tehát kommunista lett szégyenből és a társadalmi igazságosztás reményében, mint ahogy a gazdagok gyermekei a harmadik század vége felé Egyiptomban, Szíriában és Görögországban keresztények lettek, hasonló, bár nem azonos reményben. Most pedig a kommunista párttól várták az emberiség minden problémájának végleges megoldását. E lelkesedésükben kizárólag az ideológiai ígéretekre és elméletekre figyeltek. Megszállottságukban nem vették észre, hogy praxisban agyondolgoztatják a munkást, tönkreteszik a parasztot és elpusztítják a szellemi életet. Tudtam, vagy legalább bíztam benne, hogy Zsuzsa idővel, az ideológiával való szellemi játszódás helyett szétnéz a valóságban és levonja következtetéseit, de ugyanekkor némiképpen irigykedtem is reá, mint mindenkire, aki szívvel-lélekkel hisz valamelyik filozófiai rendszerben vagy vallásban, míg én itt vergődöm a valóság ellentmondásai, tragédiái és örvényei közepén.

Olykor, régebben bosszantott, hogy azt hiszi: tudja a végső igazságot, ahelyett, hogy legfeljebb keresné a megtalálhatatlant. Néha csipkedtem Sztálin vagy Lenin könyveinek esztelen passzusaival, de komoly összecsapásra csak egyetlen egyszer került sor hat évvel ezelőtt. A Népszava szerkesztőségében a munkatársakkal együtt hallgattuk a Rajk-per főtárgyalását rádión. Vallomásában Rajk arról szólt, hogy nyugaton élő magyar fasiszták és csendőrök segítségével akarta megdönteni azt a rendszert, melynek akkor belügyminisztere volt. Ugyanekkor, folytatta, Tito miniszterelnök még más fegyveres erőket is ajánlott néki, mármint a jugoszláv hadsereget. Mikor itt tartott, Jankó főbíró megkérdezte: „Tito miniszterelnök nem ajánlott fel magának más fegyveres erőket is?”

Aznap este a konyhában álltunk és vacsorát főztünk. Kettőnk közt a lényeges különbség abban állt, hogy Zsuzsa Rajkot, mert a párt annak mondta, a priori bűnösnek találta, míg én a tárgyalás anyagából láttam, hogy minden vád hamis, hazug és elképzelhetetlen. Mégis feladtam Zsuzsának a kérdést: észrevette-e, hogy Rajk előbb mondja fel a betanult szöveget, semmint a bíró megkérdi? Zsuzsa rémült pillantást vetett rám és így szólt: „Jaj, hát te is imperialista ügynök vagy?” Mit válaszolhattam erre az őrültségre? Felnevettem, átkaroltam és addig csókoltam, míg vacsoránk odaégett a gázon.

Ezen az állapoton messze túljutottunk, de politikai tébolyból, legyen nácizmus vagy kommunizmus, még száz évig maradnak részletek, még kiváló emberben is. Zsuzsa azt mondta, mikor megtudta, hogy az ÁVH lefogott: „Végül tévedtek és egy ártatlant is letartóztattak.” Kétségbeejtőnek találta, hogy kémek közt kell raboskodnom, noha a recski kétszáz nyugati kém közül legfeljebb egy, vagy inkább egy sem volt kém. Ahogy rabtársaim közül néhányan meglátogattak, Zsuzsa gyanakodva fogadta őket, de aztán egyenként jött rá, hogy igaz emberek. Jóval később, Londonban, Koestlernél való látogatásunk után kijelentette: „Nagy meglepetés számomra, hogy még nem is reakciós, ahogy otthon mondták.” Aztán összebarátkoztak egymással.

A legmeglepőbb Zsuzsában ébredéstől elalvásig tartó, változatlan, ki nem fáradó, nyugodt, rosszkedvet, haragot, szeszélyt nem ismerő, egyenletes és gyengéd lénye volt. Nem ismertem még nőt, aki ennyire pontosan, a lehetőségek közt a legrövidebben fejezte ki magát, és akitől semmi közhelyet, semmi unalmasat, semmi lényegtelent nem lehetett soha hallani. Az egyetértés köztünk is állandó maradt. Néha – de kizárólag szellemi kérdéseken – vitatkoztunk egymással, de soha egy rossz szó, egy ellenséges mozdulat, vagy egy barátságtalan gondolat a másik ellen.

Egymás közelsége is megolvasztott. Mindig egy ágyban aludtunk. Kétágyas szállodában is, de az üres ágy takaróját összegyűrtük, mert ilyesmit, talán Viktória királynő emlékezetére, közbotránynak tekintettek. A síró kisfiút nem tudtuk magunk közé venni, mert alvás közben mindig egymáshoz simultunk és féltünk, hogy megsértjük. Jól igazán akkor éreztük magunkat, ha ketten együtt voltunk, otthon; és féltékenységet éreztünk – nem szerelmi féltékenységet –, ha a másik lement az eszpresszóba, hogy Wesselényi Miklósnéval, Kellér Bandival vagy Ladomerszky Margittal, a színésznővel beszélgessen.

Ilyen körülmények közt váratlannak tűnik, hogy Zsuzsa folyton attól tartott, sőt még arra is készült, hogy megszököm tőle. Többször kijelentette: nem érti, miért maradok mellette. Hiszen versírásra születtem, nem pedig arra, hogy feleségről, gyermekről, háztartásról gondoskodjam, vagy akár egy újság szerkesztésével foglalkozzam, mikor tudom, hogy Csernátonyi Cseh Lajos vagy Ludwig Börne vagy Feleky Géza újságírói munkássága csak a kortársaknak számított? Mindebben a meglepő éppen az volt, hogy én, bár elutasítottam mindezt, de ilyen, ha nem ily tervekkel, de ilyen szökési vágyálmokkal foglalkoztam pár pillanatra. Zsuzsa pontosan ismert. Még azokat a hibáimat is látta, melyekről magam is tudtam – nem szólva az előttem ismeretlenekről.

 

*

 

A helyzet – lassan és némiképpen – megenyhült. A legfontosabb jelenség az volt, hogy az Államvédelmi nem tudott többé senkit, ok nélkül vagy okkal, letartóztatni. Így az ország lakói közt alábbhagyott, majd megszűnt az a páni félelem, melyet kommunisták közt „pártfegyelem” néven ismertek. A recskiek és a táborlakók után sorra szabadultak a börtönök politikai foglyai, először javarészt a kommunisták. Abban mindnyájan egyetértettünk, hogy nem féltünk a tízéves börtönbüntetés fenyegetésétől és szabadon beszéltünk. Akadtak kommunisták – mert csak kommunisták kritizálhattak és nyilatkozhattak –, akik kezdték a rendszer hibáit felhozni beszédeikben, a hírlapokban és egyesületi rendezvényeken, elébb a lényegteleneket, később a fontosabbak közül is néhányat. A baj csak az volt, hogy a kommunizmus elképzelhetetlen demokratizálását és megjavítását ajánlották; mást nem mertek, vagy nem is kívántak. Nagy Imrét Rákosi ugyan megbuktatta, sőt a pártból is kizáratta, de most, mikor nem maradt hatalma, népszerűbb lett, mint amilyen kormányelnök korában volt, amikor jóval kevesebbet tudott elérni, mint amennyit akart. Ha végigment a Rákóczi úton, húsz, ötven ember csatlakozott mögéje és kísérte némán. Talán nem is vette őket észre, vagy azt hitte róluk, hogy mind kommunista.

Az egyik szabadult rabbal színházban találkoztam. Kállai Gyula volt. Kádár Jánossal együtt raboskodott. Aligha léptem volna melléje a büfénél, ha nem hallom, hogy Rákosit átkozza. Néhány hete szabadult, mint Kádár. A börtönben ők ketten elhatározták: ha valaha kikerülnek, búcsút mondanak hivatásos forradalmár múltjuknak, és mint tisztviselők vagy kétkezi munkások kezdik új életüket. De mi történt? Kádár, ez a szemét – mondta Kállai –, néhány napja felment ahhoz a Rákosihoz, aki lecsukatta őt. Mátyás király álszent pofával megkérdezte tőle: miért nem írt néki a börtönből, ahol Rákosi tudta nélkül ült, hogy kihozassa? Persze a főtitkár jól tudta, hogy az ő börtöneiből nincs mód levelezésre. Ezután a főtitkár előbb debreceni, majd újpesti párttitkárrá nevezte ki Kádárt. Majd Kállai hosszan beszélt börtöneiről, bár ezek jóval enyhébbek voltak Recsknél. A következő felvonás közben már karonfogva sétáltunk. Elhatároztam, hogy szívembe fogadom, ami nem történt meg, mert a következőkben ő is felment Rákosihoz.

Kéthly Annát, a szociáldemokrata párt legnemesebb tagját börtön után házi őrizetbe helyezték a Pozsonyi úti házban, ahol szobái fölött Hatvany Lajos lakott. Hatvany meghívására hátsó erkélyéről több alkalmam nyílt, hogy beszéljek vele. Kéthly erős volt, mint a vas; korábbi szenvedései nem is látszottak rajta. Börtöneiről szót sem beszélt, de figyelmeztetett: ha egy rabnő és spicli, Mátrai Florence nevű szabadul, az alighanem felkeres engem. Vigyázzak, mert rendkívül ügyesen hálózza be a férfiakat, szép és fiatal. Ő, valahányszor cellájába akart jönni, kidobta. Erre itt kint még könnyebb módom van. A jövőt illetően nem sok elképzelése volt, vagyis nem több, mint nekem. Kijelentette, tartjuk magunkat továbbra is úgy, hogy a sztálinistákkal semmiféle kompromisszumot nem kötünk, és tartjuk magunkat egy, a nyugatiakénál is becsületesebb szociáldemokráciához, ha ez ugyan még jelent valamit. Amikor ezt mondta, a tavaszi napfény széles, ezüst csíkot nyomott homlokára. Kéthly, minél öregebb lett, annál szebbnek tűnt.

Szász Bélához szabadulásakor a Kútvölgyi kórházba mentem, ahol az orvosok életét próbálták megmenteni. Neve akkor került elém, amikor 1942-ben, New Yorkban a Szabad Magyar Mozgalom titkára lettem és a dél-amerikai mozgalmak mind hozzám tartoztak. Buenos Airesből minden hónapban két levelet kaptam. Az egyikben arra kértek: közöljem a mozgalom hetilapjában, melynek szerkesztője voltam, X. Y. és N. N. horthysta ügynökök kizárását a mozgalomból. Aláíró: Szász Béla. A másik levélben Szász Béla bolsevista ügynök kizárásának közlését kérte X. Y. és N. N. A leveleket természetesen szemétkosárba dobtam.

Budapesten, 1946-ban, mielőtt a Népszavához kerültem, rövid ideig a Képes Hét nevű szociáldemokrata-kommunista lap szerkesztője lettem. A kommunista szerkesztő Szász Béla volt. Undorító bürokratát vártam és kellemes fiatalembert találtam. Túl mindenfajta pártpolitikán, igyekeztünk jó lapot csinálni. Ha csütörtök reggelre készek lettünk a jövő számmal, úgy az egész szerkesztőséget hétfő reggelig hazaengedtük. A két párt egymás ellen kialakuló küzdelme hamar véget vetett a lapnak és Szász Béla Rajk közvetlen munkatársai közé került, ami egyúttal azt is jelentette, hogy nem érintkeztünk többé.

Időközben Szász Béla feleségétől megtudtam, hogy remekül viselkedett. Ágyban fekve találtam. Veséit összeverték, szétzúzták néhány bordáját és megrepesztették hátgerincét. Fájdalmai ellenére Béla nyugodt volt, jókedvű és minden jogos hisztéria nélkül való. Elmondta mindazt, amiért hősnek kellett tartanom. A Rajk-perben az Államvédelmi rá akarta kiosztani a szerepet, hogy ő hozta össze a Gestapóval, majd az amerikai kémszolgálattal Rajkot – ami persze sohasem történt. A per 27 vádlottja közül ő volt az egyetlen, aki soha egy hazug szót nem vallott sem társai, sem önmaga ellen. Azt is tudta: bár két-három évet ígértek néki, felakasztják, ha a hazug vallomást megteszi. Így a főtárgyaláson nem tudták szerepeltetni és később, más és nevetséges vádakkal terhelten, tíz esztendőre ítélték.

Pálóczi Horváth György már vagy húsz esztendeje szerepelt életemben hol mint jó barát, hol mint ellenfél. A háború alatt, az éppen a németek ellen harcoló Jugoszlávián át Egyiptomba került, ahol, majd Bejrutban, a Kossuth rádiót vezette. Aztán Londonba jutott, ahol egy Magyarországról szóló, durván kommunista hangú könyvet szerzett és mélységesen megsértődött, amikor bíráltuk. Nálam egy esztendővel később, 1947-ben került haza Angliából. Rákosi rögtön egy hetilap szerkesztőjévé nevezte ki. Noha Pálóczi amerikai egyetemre járt, és a külföld ismeretében osztoztunk egymással, találkozásaink veszekedésekké fajultak. Egy esetben még Freudot is, akit pedig nem nagyon kedveltem, kénytelen voltam védelmembe venni a kommunista rabulisztika ellen.

1949-ben államvédelmi autó követett, bárhová mentem Zsuzsával vagy egyedül, Budapesten csakúgy, mint az országban. A Mártonhegyi úton laktunk, a Népszava villájában. A ház előtt államvédelmi autó állt estétől reggelig, két detektívvel benne. Zsuzsa azt állította, hogy védelmünkre vannak itt, míg én azt tartottam, hogy engem fenyegetnek, és nékem lett igazam. Egy nedves éjszakán, mikor Zsuzsa mélyen aludt, két óra táján nem bírtam tovább, felöltöztem és elindultam gyalog. Vagy húsz lépéssel mögöttem jött a két államvédelmi, ugyancsak gyalog. Elhagyott utcákon át mentem, le a Lánchídig, át Pestre és végül a Lónyay (akkor Szamuely) utcába. Ott sem járt egy lélek, amíg hirtelen Pálóczi tűnt fel a járdán. Mögötte húsz lépéssel két ávós. Szóval te is, gondoltam, miközben megöleltük egymást. Rám nézett: „Mit izgulsz? Te szociáldemokrata vagy, nem kapsz, legfeljebb tizenöt évet. Én kommunista vagyok. Engem felakasztanak.”

Ezúttal a Gellért uszodájában ültünk és beszélgettünk. Pálóczi elmondta lefogása történetét. Itt, a Gellértben ült barátaival, nagyon rövid idővel azután, hogy a Lónyay utcában találkoztunk. Az étterem sarkában Rákosi szovjet generálissal. Hirtelen és teljesen váratlanul Rákosi odaerőszakolta fenekét Pálóczi mellé a székre. „Régen nem láttalak, Boby”, mondta. „Gyere hozzám vasárnap fél egyre, ebédre. Az őrség értesítve lesz.” Pálóczi barátai irigykedve néztek rá. Boby tudta, mi következik. Aznap éjjel egy órakor jöttek érte a lakására.

Ignotusszal és másokkal dolgozott együtt a börtönben, az úgynevezett fordítóirodán, ahol nagyrészt francia és angol szövegeket fordítottak magyarra a párt vezetői számára. Végül Boby megjegyezte, hogy szeretné segítségemet kérni Ignotus ügyében. Pali, amikor magánzárkán volt, szomszédságba került egy nővel, akivel kopogtatás útján érintkezett. A nőt rendkívül intelligensnek és műveltnek találta, de azt hitte: minden bizonnyal csúnya és vén, amilyenek általában a prominens kommunista nők. Egyszer azonban, amikor felkapaszkodott az ablakra és az udvaron körbesétáló nőket figyelte, egy nagyon csinos és fiatal felemelte karját feléje. Ez volt szomszédnője, aki a női zárkákat járta sorra, Sztálint és Rákosit átkozta. Aki helyeselt, azt feljelentette. „Úgy hívják, hogy Mátrai Florence”, mondtam. Ezt nemcsak Kéthly Annától tudtam, hanem Wesselényitől is, akivel 1947-ben még együtt dolgoztak a külügyminisztériumban, és Szarka Gábor recski kollegámtól, akinek testvérét akasztották fel, mert Mátrai összehozta az angol követtel. Két akasztás után senki sem mert szóbaállni a külügyminisztériumban Mátraival, úgyhogy fölöslegessé vált, és az Államvédelmi lefogta. „Most pedig velünk együtt szabadult, és Ignotus Pali el akarja venni feleségül. Mindent tud róla, de azt mondja: halálosan szerelmes és meg fogja javítani. Mit csináljunk?” Hosszan töprenkedtünk, de nem találtunk megoldást.

A volt köztársasági elnök (pontosabban: az elnöki tanács elnöke), Szakasits Árpád az utolsók közt került szabadlábra 1956 márciusában. A második világháború alatt Szakasits a Népszava bátor és kiváló szerkesztője volt. Hogy a szociáldemokrata párt főtitkára nem ért el sokat a szovjet megszállók és az ÁVÓ ellen, aligha róható fel bűnéül, bár a két párt egyesülésénél szégyenletes gyáván viselkedett. Engem nagyon kedvelt, pedig sejthette, hogy Kéthlyhez húzok. Mint a legtöbb szociáldemokratát, velem egy időben tartóztatták le, feleségét pedig, aki időközben meghalt, kitelepítették. Fogságban verseket írt egyébként teljesen kibírhatatlan nejéhez, Emma nénihez. Ezeket a verseket akarta megmutatni és hívott meg a közben kifőzéssé alakított Belvárosi kávéházba.

Hermina úti kertünkben óriási csokor orgonát szedtem össze és vittem néki. A zsúfolt kifőzésben Szakasits hangos volt és erőteljesebb, mint valaha. Az elején azonban, még halkan, annyit mondott nékem, hogy ő már öregember és aligha jut ki ebből az iszonyú országból. Nékem viszont bizonnyal megadatott, hogy kikerüljek. Menjek fel odakint mindenképpen Pietro Nennihez, az olasz szociáldemokraták vezéréhez, és mondjam el néki a magam meg az ő történetét. És ezután szólítsam fel: ne járjon többé a szovjet moszkvai, novemberi ünnepségére és ne kedveskedjék a kommunistáknak. Nincs értelme. Ha a bolsik kaparintják meg Itália vezetését, őt az első póznára húzzák fel. Most köpje őket szemen, amíg módja van reá.

Ezután letartóztatásáról beszélt, hangosan, hogy a szomszéd asztaloknál is hallják. Mindenki figyelt. Mint államelnököt, Rákosi gyakran látta házánál vacsoravendégnek. Nem politikai oknál fogva, hanem azért, mert Szakasits, keresztény létére, jobban tudott zsidó vicceket mesélni, mint bárki idehaza. Ő maga pompás fogásokat kapott, míg Rákosi két piskótát mártogatott joghurtba. Egy ilyen alkalommal 1950-ben, mialatt Rákosi nagyokat röhögött a vicceken, a fenevad papírost húzott elő zsebéből és olvasni adta néki. Az írásban az állt, hogy ő, Szakasits Árpád bevallja, hogy már gyermekkorában rendőrkém volt, hivatalát népnyúzásra használta, gyűlöli a magyar népet stb., és ezért kényszerítve érzi magát az állásából való lemondásra. „Mi ez?”, kérdezte rémülten. „Semmi, semmi”, mondta Rákosi. „Adja vissza az írást és mondjon tovább vicceket!” Szakasitsnak elment a kedve a viccmondástól, a szörnyeteg pedig átszólt a sötét szomszéd szobába: „Jöjjön, Péter elvtárs, és vigye el ezt a gazfickót!” Mire Péter, az Államrendőrség főnöke előjött, magához láncolta a köztársaság elnökét és vitte. „Hát ilyen a mi rohadt vezérünk”, kiáltotta Szakasits.

Ekkor a terem másik végéből hatalmas termetű ember lépett asztalunkhoz. Hengerforma dereka úgy duzzadt szvetterében, mint a gőzmozdony kazánja. „Beszéljen csendesebben, drága szaki”, mondta az illető. „Miért beszéljek csendesebben?”, kérdezte Szakasits. „Mert spicli, feljelentő, rendőrkém lehet közöttünk”, felelte az óriás. „Ki itt a spicli”, kiáltotta Szakasits, és körbeforgatta fejét. „Én vagyok a rendőrkém, szaki,” mondta az illető, „de nem akarom feljelenteni.”

 

*

 

1950 októberében kihallgatóm az Andrássy út 60-ban rendőrbírói ítéletet rakott elém, mely ......................... évi kényszermunkára ítélt. „Hány év?”, kérdeztem. „Számolja meg a pontokat”, ajánlotta. „Huszonöt pont”, mondtam. „Huszonöt pont, huszonöt év”, felelte. Ezután, mivel még kora délután volt és semmi dolga nem akadt már velem, előszedte az ellenem szóló feljelentéseket, és sorra előolvasta őket. Hogy miért tette, nem tudom; valószínűleg szórakozásból. Az utolsó feljelentést (nem időrendi sorban tartotta őket) megmutatta nékem, mert nem akartam elhinni. „Faludy Györgyről megállapítottam, hogy imperialista ügynök. Intézkedést kérek. Máté György, s.k. az Írószövetség párttitkára.” Nem hittem ugyan, hogy ez a feljelentés letartóztatásomban döntő szerepet játszott, de miközben megfogadtam, hogy senki ellen bosszút nem forralok, elhatároztam, hogy ezzel a döggel kivételt teszek. Semmi oka nem lehetett, hogy imperialista ügynöknek képzeljen el. Rutinból, szorgalomból, saját dicsőségére jelentett fel. Belerúgok, ha látom.

A New York kávéház Dohány utcai oldala előtt találkoztam vele, eső után, mikor az úttesten, a járda mellett mindjárt, néhány centi magasan állt a víz. Gyorsan haladt el mellettem – azt hiszem, felismert – én pedig megfordultam és teljes erőből seggbe rúgtam. Máté négykézlábra esett a járda mellé a pocsolyába. Még fektében hátrafordult, megnézett, aztán felállt és sietve odább iszkolt. Nagyszerű, gondoltam. Ha újra találkozunk, megismétlem a rúgást.

Három vagy négy nap múlva az Írószövetség titkárnője felhívott, hogy Máté György, a párttitkár szeretne beszélni velem. Erre aztán kíváncsi vagyok, mondtam, de Máté már a telefonnál volt. „Szervusz”, köszöntött, és anélkül, hogy a rúgásról akár említést tett volna, kijelentette: szeretne az Írószövetség tagjai közé felvenni. Ehhez éppen csak arra lenne szükség, hogy elébb belépjek a kommunista pártba. Arcátlansága annyira megdöbbentett, hogy néhány másodpercig szólni sem tudtam. Aztán megkérdeztem tőle: éppen annak mer ilyen ajánlatot tenni, akit ő öt éve feljelentett a titkosrendőrségnek, mint kémet? „Én jelentettelek fel”, válaszolta, „de hát itt vagy, semmi bajod sincsen.” Pimaszságán elhűltem. „Itt vagyok”, mondtam, „de például Havas Bandi nincs itt, mert agyonvertétek.” „Havast nem én jelentettem fel”, állapította meg Máté hűvösen. Végül azt mondtam néki: a kommunista pártba való belépésről természetesen szó sem lehet. Az Írószövetségbe viszont csak akkor vagyok hajlandó belépni, ha elébb hivatalos írásban bocsánatot kérnek tőlem. Ezzel letettem a kagylót.

Néhány hónap múlva bocsánatot kértek tőlem és beléptem az Írószövetségbe. Mátét mégsem tudtam megérteni. Egy nap farba rúgom a New York kávéházban ülő írótársaság szeme láttán, és rá pár nappal ugyan példátlan arcátlansággal beszél velem, de sérelmét meg sem említi. A választ később, 1956 szeptember 17.-én kaptam meg, mikor a régi Városháza nagytermében összeült az Írószövetség új vezetősége választására. Losonczy Géza mellett ültem és megkérdeztem, ki az az ember, aki a vezetőség tagjai közt ül Bölöni György mellett. „Máté György”, felelte. Végigborsózott rajtam a hideg, és rossz arcmemóriámat kezdtem okolni. Más embert rúgtam seggbe Máté helyett. De ki volt? Végignéztem az írókon a földszinten (mi keresztben ültünk), de egyiket sem ismertem fel. Az illető az újságírók közt ült fent a karzaton. Örömemre eléggé hasonlított Mátéhoz. Intettem néki: jöjjön le, bocsánatot akartam kérni tőle. Amire a tömegből kivergődtem az előcsarnokba, éppen taxiba szállt a kapu előtt és ijedten sandított felém. Menekült, nehogy újra seggbe rúgjam. Úgy látszik, mégis tett vagy írt valamit ellenem, noha még nevét sem tudom. Vagy talán híre terjedt, hogy megbolondultam Recsken és mindent el kell tűrni tőlem?

 

III.

1956 október 6.-án délelőtt Bertolt Brecht Kurázsi mama című darabja fordításán dolgoztam a Magyar Színház számára. Már két szobánk volt, mert Tábori, a fiatal szerkesztő lakást kapott és családjával együtt elköltözött. A könyvtárat „új” szobánkban rendeztük be, míg a régiben Andris sétált járókában. A Bábszínház díszlettervezője remek freskókkal díszítette a szobát. Zsuzsa a TÜKER-hez ment ki, hogy szenet meg fát szerezzen télire. A nehéz feladatra csinos, fiatal nő jóval sikeresebbnek ígérkezett a férfinál. Én meg éppen sürgönyt kaptam az Írószövetségtől. Arra kértek: jöjjek be, mert szeretnék, ha díszőrséget állnék a sírnál, Rajk László temetésén.

Visszaültem asztalomhoz, eltoltam magamtól az írógépet és lábamat a szék alá húztam. Kivégeztette volna Rajk hamis vádak alapján Rákosi Mátyást? Aligha. Mégsem volt kedvem, hogy díszőrséget álljak Rajk sírjánál. Először Párizsban találkoztunk, az Ile St. Louis egyik kávéházában, szemközt a Notre Dame apszisával. Ide szép, vietnami lányok jártak randevúzni. Havas Bandi vitt el. Rajk a spanyol polgárháborúból jött, jóképű volt, sovány és fiatal. Milyen rokonszenves, gondoltam első pillanatban. Sok mindent akartam megtudni tőle a nemzetközi brigádról, Audenről, Madridról, Teruelről, Barcelonáról, de ő nem szűnt meg verseimet kritizálni. („Nem elég forradalmiak!”) Majd arról beszélt, hogy az emberiség előtt csak két út áll nyitva, a burzsoázia vagy a proletariátus útja, és „ha nem mégy az egyik úton, akkor a másik úton vagy”. A szomszéd asztalnál éppen ekkor kelt fel két virágszirom-arcú vietnami leány. „Sok száz út van,” mondtam, „de én most a vietnami lányok útját követem”, és elindultam a lányok után, otthagyva Rajkot meg Havast politikai szócséplésre.

Másodszor akkor beszéltem vele, amikor a sváb szociáldemokraták deportálása ellen tiltakoztam és kidobott. Sokszor hallottam beszélni a parlamentben, olvastam nyilatkozatait és furcsa módon még egy harmadik találkozásra is emlékszem, melyen sem az, aki beszélni akart vele, sem én nem voltam jelen. Közeli barátságba kerültem Kelemen Zoltánnal és feleségével, amikor az 1940/41-es esztendőt Marokkóban töltöttük. Zoltán fantasztikus jellemű mérnök volt; fővágyát azonban, hogy tudniillik a háború után Budapest kommunista rendőrfőnöke legyen, mindig szánandónak tartottam. Marokkóból 1941 vége felé Zoltánék Londonba kerültek. Ejtőernyős lett az angol hadseregben, megsebesült, leszerelték. Akkor United Electronics néven gyárat alapított, ahol új orvosi gyógyeszközöket – például kocsin szállítható elektrokardiográfot – állítottak elő. Roppant erkölcsi és anyagi sikert ért el.

1947 elején váratlanul megjelent Zoltán budai lakásomban. Szokása szerint egy üveg francia konyakot rakott elém. Félórája érkezett. Bevallotta, hogy magával hozta vagyonát, százezer fontot – akkoriban óriási összeget – és aktatáskájában mindjárt meg is mutatta a hatalmas csomagot. Arra készült, hogy másnap felmegy barátjához, Rajk László belügyminiszterhez hivatalába és felajánlja az összeget a kommunista párt javára. A maga számára csak szerény állást kér a belügyminisztériumban. Mit szólok hozzá? „El vagy veszve és meg vagy veszve”, állapítottam meg. Órákig vitatkoztam vele, de nem mentünk semmire. Vali is segített néki. Másnap délután elkeseredett arccal állított be. Rajk kiüzent néki, hogy monopolkapitalista árulókkal nem áll szóba. Zoltán pénzével együtt visszatért Londonba és tovább gyarapította üzemét meg vagyonát.

Ha Rajk átveszi tőle az adományt, Zoltánt melléje kötik fel 1949-ben. Most pedig, Pálffyval, Szalaival és Szőnyivel együtt őt is Rajk mellé dísztemetik. Zoltán mindig szíves volt hozzám. Nem mindenki mással. Ha a leves nem ízlett néki, kivitte feleségét a konyhába, és csendesen felpofozta, hogy ne halljuk odabent. De Rajk sírjánál nem állok őrt a Kerepesiben. Elismerem, hogy tökéletesen ártatlan volt a konstrukciós per minden vádpontjában, de korántsem volt ártatlan azokban a perekben, melyeket az ő minisztersége alatt rendeztek. Kegyetlenségben méltó párja maradt Rákosinak. Legfeljebb, hogy nem Sztálintól való félelmében és nem aljasságból cselekedett, hanem őszintén hitt abban, amit csinált. De mi közöm az inkvizítorokhoz, akik egy vallás vagy egy ideológia nevében gyilkolnak?

Másfél esztendővel ezelőtt négyesben – Zsuzsa, Wesselényiék meg én – elhatároztuk: ha a helyzet nem változik, úgy 1956 szilveszterét együtt ünnepeljük és hajnalban öngyilkosságot követünk el. Miklós már régen összegyűjtötte a kellő mennyiségű altatót és mérget. A jelen pillanat azonban egyáltalán nem kedvezett az öngyilkosság tervének. Azelőtt az emberek meghajtott fejjel jártak az utcán, semerre se néztek, mintha egyedül volnának a világban. Este kilenc felé utcasor hosszan elsetétültek a házak. A villamosok akkorra már vagy két utassal jártak. A vendéglők kifőzésekké alakultak át. A színházakba ingyen vitt munkások az első felvonás után hazamentek, bármi is volt az előadás tárgya, kivált, ha szovjet darab. Mindenütt közöny, unalom, undor és kétségbeesés.

Mindez kezdett megváltozni. 55 tavaszára karonfogva jelentek meg a szerelmespárok az utcán és a parkokban. Az utcasarkokon emberek álltak hármasával, négyesével és közügyekről beszélgettek. Lakásomba államvédelmi ember kopogtatott be civilben, és minden írás helyett élőszóval hozta tudomásomra, hogy megszüntették rendőri felügyeletemet. A hírlapok egy részében, kivált azonban az Írószövetség lapjában, az Irodalmi Újságban elébb enyhe rosszallások jelentek meg az alsóbb hatóságok egyes intézkedései ellen, később pedig éles kritikák a kormány politikája és cselekedetei ellen. Igaz, hogy ezeket a sztálinisták fenyegető cikkei kísérték, de nem bizonyultak hathatósaknak, mert Rákosi ugyan számos zendülő letartóztatását tervezte, de tervét – nem tudni miért – nem volt képes végrehajtani. A Nemzeti Színházban előadták Az ember tragédiáját, ezúttal, az ország örömére, a fálánszter jelenet kihagyása nélkül, noha Lukács György – ezúttal még Rákosi védelmében – kétrészes esszét adott közre a pártlapban Madách ellen.

56 nyarának közepén államvédelmi tiszt jelent meg házunkban és meghívott bennünket, hogy jöjjünk a hivatal egyik kirendeltségének helyiségébe, a József Attila utca 2. alá, a volt Angol–Magyar Bank épületébe. Ne féljünk, mondta, mert a helyzet nekik kellemetlen, és udvarias meghívót adott át, ami nem volt éppen szokásuk. Zsuzsával egy szép délelőtt elmentünk és becsengettünk a nem cégérzett lakásba. Ávós őrmester nyitott ajtót. A szobában két civil ruhás államvédelmi és két gépírókisasszony ült, a két íróasztalon szendvicsek, gyümölcs és gramofon. Mikor beléptünk, felálltak és meghajoltak. Megborzongtunk mind a ketten.

Hellyel kínáltak két karosszékben, majd az egyik ávós elmondta, hogy tévedésből rám mért szenvedéseimért nékem „vérdíj” jár. Amiből láttam, hogy az idióta még a magyar nyelvet sem ismeri; a középkorban az ember, aki megölt valakit, vérdíjat fizetett az illető hozzátartozóinak. Aztán mindjárt hozzátette, hogy 50.000 forintot azonnal kifizetnek nékem, és utána tánccal ünnepeljük a békét. Azt feleltem: ha az állam fizetné a pénzt, esetleg még gondolkodnék rajta, de az államvédelmitől nem vagyok hajlandó pénzt felvenni. Amire a másik ávós 100.000 forintot ajánlott, az első pedig kijelentette, hogy az összeget nem az ÁVH, hanem az állam adja, ami nem volt igaz. Nemet intettem és egy ideig némán ültünk. „Gyerünk innét, Gyurka”, szólt Zsuzsa és kimentünk, anélkül, hogy a szendvicseket megkóstoltuk volna. „Most ez a kettő megosztja egymással a 150.000 forintot”, mondta Zsuzsa, mikor kiértünk az utcára, de minden keserűség nélkül.

Helyzetünk nagyon megjavult. Zsuzsa a Nők Lapjában és más folyóiratokban írt cikkeket. Enczi Endre, az Irodalmi Újság új szerkesztője költeményeket kért tőlem, és 56 nyarán, évek óta először, két versem, a Tömlöcből Zsuzsának és a Lőrinc pap jelent meg lapjában. A közlés a főcenzor, Aradics Erzsébet őrjöngő tiltakozása ellenére („Recsk nevű község nincs Magyarországon”) történt, de ekkoriban Andicsnak már nem maradt elég hatalma, hogy megakadályozza. Ugyanekkor a Magvető Kiadó verseskönyvet kért tőlem. Az elmúlt kilenc évben mintegy 180 oldal verset írtam, a legtöbbet Recsken. Ezek közül 1953-ban talán 10 oldal, 56 nyarán mintegy 120 oldal volt közölhető. Reméltem: mire a könyvet nyomdába adom, a két Sztálin vers kivételével valamennyi közölhető lesz. Nem sejtettem hogy még 33 évig kell várnom, míg verskötet jelenik meg tőlem Magyarországon.

Az értelmiség és az írók megmozdulását, majd a Petőfi-kör üléseit érdeklődéssel figyeltem, de nem vettem részt bennük, csak úgy, mint Wesselényiék, Kéthly Anna és legtöbb barátom. Tudtuk ugyan, hogy a lázadók célkitűzéseit a Nyugat nem segíti és a Szovjetunió nem tűri, de nem ez tartott vissza. A bajt ott láttam, hogy e nagyrészt derék, vagy derékká vált férfiak és nők kiábrándultak a Lenin–Sztálin-féle államrendből és egy demokratikus kommunizmus megvalósítására törekedtek. Mi viszont, csak úgy, mint az ország lakóinak többsége, jól sejtettük, hogy ilyesmi nem létezik. A kommunizmus mindenütt, a Szovjetunióban és csatlósaiban éppen úgy, mint Kínában, Mongóliában, Észak-Vietnámban és Észak-Koreában parancsuralmi jellegű és mészárlásokkal összekötött államforma, és ez ellen nem látszott segítség.

Töprengéseimben október 6.-án délelőtt idáig jutottam, mikor Zsuzsa telefonált. Sikerült fát és szenet szereznie télire, én pedig megjegyeztem: az Írószövetség táviratban hívott, de nekem semmi kedvem Rajk temetésén…

– Nincs kedved díszőrséget állni Rajk temetésén? Megértelek. Azt már nem értem, miért nem akarod szemügyre venni a gyilkosokat, amikor elföldelik áldozatukat. Eddig azt hittem, kíváncsi vagy. Hidd meg, még ezer évig élhetsz Magyarországon, anélkül, hogy ilyesmit újra láthatnál.

– Igazad van, adtam meg magam azonnal. Besiettem az Írószövetségbe. Az épület kerti lépcsőjénél csinos asszonyba botlottam, aki örömmel üdvözölt, noha nem emlékeztem reá. Felajánlotta: kivisz autóján a Kerepesibe, hiszen ő is oda készül.

– Nem szégyenled, hogy ezzel a döggel autózol? – kérdezte egy fiatal író, Simon István, miután búcsút mondtam a nőnek és a tömeggel a temetőkapu felé indultam.

– Miért? Ki ő?

– Hát nem tudod? Háy Éva.

Meginogtam. Éva – Háy Gyuláné – Zsuzsa másod-unokatestvére volt. Pár éve lett felesége a Moszkvából hazatért írónak, Háy Gyulának, akinek két tűrhetetlen darabját végigültem. Az asszonyt sohasem ismertem. Pökhendisége városszerte közismert volt. Mint a Könnyűszórakoztatási Nemzeti Vállalat egyik vezetője, ilyféle parancsokat adott éhes íróknak: „Hozzon be holnapra három bohóctréfát a tagosításról.” Letartóztatásom után néhány héttel Zsuzsa szomorúan ment a Pozsonyi úton, mikor fehér autóban, fehér bundában és nagy fehér kutyával (ezúttal minden fekete volt) Éva mellé kocsizott, megállt és ezt mondta, mielőtt tovább hajtott volna: „Így jár egy rothadt imperialista ügynök kurvája.” Most ugyanez a nő hozott nagy kedvesen a Kerepesibe, míg moszkovita férje Rákosi ellen a legbátrabb cikkeket írja.

A jeges eső időnként megeredt, oly szálasan, mint a fésű fogai. A temető fölött és oldalt, le a temetőfalig fekete felhők kergették egymást. A köztük nyíló, nagyon keskeny és szabálytalan közökön át úgy tört át a fény, mintha nem a napból, hanem reflektorból jönne. A kétségbeejtő idő méltó díszletet szolgáltatott a temetéshez. Hét évvel korábban éppen Rákosi büszkélkedett vele, hogy „álmatlan éjszakáin” ő jött rá Rajk bűneire. Most nem volt hajlandó elismerni, amit már mindenki tudott, hogy a pert ő rendezte. Az újság szerint háromszázezer ember jött ki és járta végig a sort kifeszített kötelek közt. Legtöbbje nem azért, hogy búcsút vegyen Rajktól, hanem azért, mint én: megnézni a pöffeszkedő gyilkosokat áldozatuk temetésén. És nem Rajkot siratni, hanem az országot, ahol ilyesmi történhetik.

Érdekes módon esernyőt úgyszólván senki sem hozott magával, talán azért, hogy az eső szabadon verhesse megalázott fejeinket. A díszőrséget állók közül néhány a börtönből nemrég előkerült, derék ember volt, míg a többi azokhoz tartozott, akik gondolkodás nélkül Rákosit szolgálták, és most ijedten néztek körül: övék-e még a hatalom? Ez még az Államvédelmi rendezte temetésen sem látszott kétségtelennek: a tömeg kegyetlen némasággal áramlott körülöttük. Rákosi családi temetést szeretett volna egy tucat résztvevővel, de Rajkné nem engedte. Mint hét esztendővel ezelőtt, Rajk halálra ítélése alkalmából, a szónokok most is a kommunista párt diadaláról locsogtak, hogy méltóan temeti el áldozatát – miután kihúzta a meszesgödörből. Legalább is ez hangzott el Münnich Ferenc, Apró Antal és Orbán Ferenc szájából. Egyedül Szász Béla mondott néhány méltóságteljes, okos szót.

 

*

 

Két héttel és három nappal később, október 23-án este, a visegrádi Íróüdülőben beszélgettem kollegákkal és két kültaggal, Molnár Erik igazságügy-miniszer szeretőjével, meg a teszeli pék lányával. Az első azért került írók közé, mert így a miniszter könnyebben tudta látogatni felesége közelsége nélkül, míg a pék leányát Bölöni György helyezte ide, sürgős férjhezmenés céljából. Zelk már reggel bement Budapestre. Miután Bem budai és Petőfi pesti szobránál rendezendő tüntetés inkább tűnt országos ügynek, mint demokrata-kommunista rendezvénynek, többen velük akartunk menni. Lebeszéltek bennünket. Zelk szerint a kormány minden bizonnyal betiltja a gyűlést. Ők csak azért mennek be, hogy lecsillapítsák híveiket a fölösleges botránytól, ami úgysem vezet semmire. Tehát maradtam.

Visegrád szép volt minden évszakban. Négyszer jártam kint, mióta az Írószövetség bocsánatot kért tőlem, háromszor Zsuzsával, ezúttal egyedül, mert feleségemnek Pesten volt dolga. A falu mindannyiunk számára zárt egységnek tűnt. A bejárati toronnyal kezdődött és a templommal meg a kocsmával végződött. Azon túl senki sem sétált és a Várhegyre sem mentünk fel. Nagymarosról szemközt minden svábot kitelepítettek, de a visegrádiak nagy részét meghagyták. Így napközben csak magyar szót lehetett hallani, míg sötétedés után svábul kiáltoztak az utcán. A falu népével sem érintkeztünk: az Írószövetség házai a nagy kert végében álltak, és senki közülünk nem tudta volna megmondani, ki lakik a szomszéd nagy villákban. Mint maga a falu, az írószövetségi szállás is különálló egység volt. Részint vasbeton, kis szobasorokból, részint különálló vagy kettős, egymástól csak a közös fürdőszobával elválasztott nagy szobákból állt, nagy, ósdi bútorzattal. Ezek úgy tűntek, mintha félig a földbe lennének süllyesztve. Ha az ember aludni feküdt, a pince hangtalan nyugalma vette körül. A kertben a Duna felőli szél fújta fél arcomat. Ha vízparton ültem, a fodrok mindig felém sodródtak. A természet itt diszkréten kedveskedett az embernek, de nem kényszerítette rá, hogy észrevegye.

Molnár Erik miniszter szeretőjét néhány nap előtt súlyosan megsértettük, de nem haragudott érte. Kassák Lajossal és Hubay Miklóssal beszélgettem nagy szobámban az este, mikor kísérőjével együtt berobbant. Beszélgetésünkre mindig roppant kíváncsinak mutatkozott, amiért az írók egy része ávós spiclinek tartotta. „Most jövünk a moziból”, pihegte már az ajtóban. „A híradóban láttuk, hogy Hruscsov bevonul Új-Delhibe. Legalább másfélmillió ember állt az úttesten és ünnepelte. Micsoda dicsőség!” Ezzel leült anélkül, hogy hellyel kínáltam volna. „Amikor Hitler 1937 márciusában bevonult Bécsbe,” mondtam, „két és fél millió ember tapsolt az utcán. Még nagyobb dicsőség!” A nő úgy nézett rám, mintha próbálná szavaimat emlékezetébe vésni, hogy jelenthesse őket. „Hitlerről ezt nem Faludy mondta, hanem én”, fordult Kassák a nőhöz. „Ugyanis még nem voltam Recsken.” Pár pillanatnyi riadt csend ült a szobán. Azt vártuk: a nő feláll és kimegy, de nem zavartatta magát.

A teszeli pék leánya iránt mindnyájan érdeklődtünk, mert szép volt. Történetét Hubay Miklóstól hallottam és kevesen tudtuk. A teszeli pék felesége 1945-ben, amikor sehol nem kaphatott ennivalót, elutazott kelet felé, hogy szerezzen. Magával vitte nyolcéves lányát, Katit és ötéves fiát. Nagyváradon megállt és beleszeretett egy Horváth Imre nevű rossz költőbe, aki hamarost a román hivatalosoknál nagy sikert aratott. A pék felesége gyermekeivel együtt a költőnél maradt Váradon. Nyolc évvel később eszébe jutott, hogy hazaküldi gyermekeit. Kivitte őket a váradi pályaudvarra, és feltette a gyermekeket egy szovjet katonavonatra. Az orosz káplárok és bakák ujjongva fogadták a széplányt. Mint kiderült, Székesfehérvárig vitték magukkal. Onnét kezdve nyoma veszett a lánynak meg a fiúnak.

Fél évvel korábban a pékné Váradról levélben fordult Bölöni Györgyhöz: tudja meg, mi történt gyermekeivel, mert három éve nem hallott róluk. A rendőrség kikutatta a történetet. A fiú nem ment haza Teszelre, hanem egy gyermektelen zalai parasztember családjához került, ahol szeretettel gondoskodtak róla. A leányról kiderült, hogy traktorosként dolgozott különböző dunántúli szövetkezeteknél. Munkáját nagyon dicsérték. Ugyanígy nyilatkoztak egyes traktorállomások vezetői szerelmi készségéről és képességeiről, ha persze nem is hivatalos formában. Végül azonban a lány eltűnt. Hosszú keresés után, helybeli pletyka nyomán a rendőrség éjszaka betört a teszeli pék házába, és az ágyban, a pék karjai közt megtalálták Katit. A pék egyébként negyven évnél nem sokkal idősebb, jóvágású, fiatalos ember volt.

Bölöni törte a fejét, mit tegyen. Sikerült lebeszélnie a rendőrséget, hogy Katit és apját feljelentsék, mivel ennek semmi eredménye nem lett volna. Elhelyezte Katit Hubay Miklósék Kelenhegy utcai lakásán, abban a reményben, hogy átnevelik. A leány Miklós szerint segített feleségének a főzésben, takarításban, bevásárlásnál és kis lakásuk fenntartásában. Egy-két alkalommal megpróbálta elcsábítani őt, de siker nélkül. Hetente háromszor randevúja volt a Gellért szálló sarkánál. Ilyenkor mindig hajnal felé tért haza. A fiatalembereket Miklós az erkélyről láthatta. Rendszerint különböztek egymástól, de szombaton mindig ugyanaz a férfi – nem fiatalember – jött érte. Miklós nem ismerte a péket, de úgy gondolta, hogy ő volt. Feleségének Kati mindig részletesen beszámolt szerelmi élményeiről, de ő nem tudott megbotránkozni rajta, olyan vonzó volt. Elmondta azt is, hogy mindig felhúzatta a kotont a férfiakkal. Egyszer azonban, életében először, elszakadt a koton a nagy hercehurcában; talán ez volt az egyszerre rendkívülinek érzett élvezet oka. Néhány héttel később megvallotta: terhes lett, de a gyermeket mindenképpen meg kívánja tartani.

Bölöni és Hubay összeültek tanácskozni és eldöntötték: elköltöztetik Katit a visegrádi üdülőbe, és ott próbálják gyorsan férjhez adni. „Nem lesz nehéz”, hangoztatta a lány. Magam is akkor, október közepén értem ki Visegrádra. Másnap Füst Milán jöttét jelentették be hosszabb üdülésre. A kocsiból parancsot adott: állítsanak fel egymástól egyenlő távolságra négy karszéket a mintegy száz méter hosszú előkertben. Ő maga bottal és görnyedten nagy nehezen elcsoszogott az első karosszékbe, ott kiegyenesedett és a körben állók részére pompás előadásba kezdett Tolsztojról. Az Iván Iljicset magasztalta, majd élesen bírálta túlságosan optimistának hangzó, hazug végét. Ezt folytatta másfél óráig, miközben végigülte a karosszékeket. Szobájában befeküdt az ágyba és hivatta Nemes Nagy Ágnest meg engemet. Feleségét, mint rendszerint, kiküldte a fürdőszobába, hogy ne zavarja beszélgetésünket. Ezután figyelmeztetett bennünket: nehogy le akarjuk fordítani a Faust második részét kettesben „Goethétől, ettől a nagy germán marhától”. Mellesleg: ilyesmi soha nem állt szándékunkban.

Amikor idáig jutottunk, megjelent a párt napilapjának Szende Iván nevű fiatal riportere, hogy interjút készítsen a jeles szerzővel. Milán bácsi bennünket is kiküldött a fürdőszobába, ám inkább elmentünk. Vacsoránál Szende ott ült Kati mellett és egymás közt sugdostak. Mikor lemezeket tettünk fel, Kati szobájába vitte a fiút. Másnap, mikor reggelizni mentem, Kati kétoldali szomszédai – egy kommunista vénleány és Madarász Emil moszkovita kontár – fejüket fogva ültek az asztal végében. Egy pillanatig sem tudtak aludni éjszaka, akkora lármát csaptak a szeretők. „Rázták az átkozott rézágyat, lihegtek, jajgattak, nyögtek és röhögtek.” Hogyan lehet röhögni szeretkezés közben? Később mindketten megjelentek, olyan derűsen, mintha egész éjszaka aludtak volna. Pár nap múlva meghívták mindnyájunkat esküvőjükre vasárnap, november 4.-én.

Október 23.-án már sem Hubay, sem Nemes Nagy Ágnes, sőt Szende sem volt jelen. Vacsora után kis társaságban ültünk az ebédlőben. Madarász Emil szobájába ment, mert tűrhetetlennek tekintette, hogy étkezés közben a Szabad Európa rádióját hallgatjuk. Az érdeklődés központját Kati képezte. Ha nem beszélt, arca gyönyörűnek tűnt, de ha megszólalt, hirtelen holmi durvaság költözött vonásaiba. Nagynak és erősnek látszott, minden kövérség és ránc nélküli simaságnak. Szoros ruhájában mellei úgy duzzadtak, mint két sárgadinnye, melyeket most készült kiosztani szomszédai között. Mindenkit felizgatott, pedig talán nem kívánt felizgatni senkit. Elöl gombolós ruhája közepén vagy huszonöt gomb, illetve ölétől térdéig csak gomblyuk futott le. Nem tudtuk, mi tartja össze alul a ruháját. Egyetlen mozdulat kellett volna – mert bugyit biztosan nem hordott –, hogy az ember széthajtsa a ruhát, és ölét kezdje csókolni.

Végül egyedül maradtam az ebédlőben. Inkább elmerengtem, mint gondolkodtam, mikor megszólalt a telefon. Zsuzsa volt.

– Wesselényiéknél töltöttem az estét – mondta izgatott hangon. (Wesselényiék ablakai a Dózsa György útra nyíltak, szemközt Sztálin szobrával.) – Az úton gyűlni kezdett a tömeg, a szobor előtt. Húszezren? Ötvenezren? Nem tudom. Mi is lementünk. A szobrot nem tudtuk ledönteni, olyan erős volt, míg csak villanyfűrészt nem hoztak. Akkor lefordult és darabokra tört. Rúgtuk is alaposan. Most a rádióhoz megyünk, hogy a 14 pontot beolvassuk. Anyád is velünk jön. Roppant kár, hogy nem vagy itt.

Szólni akartam, de Zsuzsa már letette a kagylót.

 

*

 

Alig néhány percet aludtam. Kora reggel lesiettem a végállomáshoz az úton, hol ilyenkor mindig autóbusz várt az utasokra, de ezúttal nem várt. Végül teherautó jött, és felvett. A sofőr mellett ültem.

– Mi történt Pesten? Hallgatta a rádiót? – kérdeztem a vezetőt, de az nem válaszolt. Útközben egyetlen autóval sem találkoztunk. A kocsi Leányfalura ment, a sofőr ott letett. Begyalogoltam Aquincumra, átmentem az Összekötő hídon Újpestre. Az emberek a járda szélén ácsorogtak, úgy, mint Nápolyban; ilyet Magyarországon még nem láttam. A megállóhoz mentem, ahol senki sem állt. Abban a pillanatban jött a villamos.

– Ne szálljon fel! – üvöltött egy suhanc, amikor felugrottam a hátsó kocsira. Üres volt: sem kalauz, sem utas. Három megállót mentünk, akkor sem szállt fel senki. A negyedik megálló előtt lassított a villamos, mikor lövés dördült el, majd rögtön még egy. A villamos megállt. Leugrottam.

– Verjétek agyon ezt a bűzhödt komcsit – ordított valaki.

– Hozzá se nyúljatok, ez a Faludy! Velem volt Recsken – kiáltott egy másik. Recski bajtárs volt, hangjáról ismertem rá, de nevét nem tudom. Keresztben a villamos elején feküdt a vezető holtan. Sapkája legurult a lépcsőre, fejéből még csepegett a vér.

– Miért szálltál villamosra?

– Mért ne szálltam volna?

– A szakszervezet általános sztrájkot hirdetett.

– Nem tudtam. Visegrádról jövök.

– Halál a sztrájktörőkre – kiáltották többen, nagyrészt fiatalok. A puskás ember sem lehetett több tizennyolc évesnél. Vállára kapta fegyverét és továbbsétált.

A Hungária körúton szovjet tankok sorát láttam. Úgy döntöttem: kerülővel megyek haza a Dózsa Györgyön, szerettem volna Sztálin szobrát látni. Jobb kéz felől ágyúdörgés hallatszott. A jugoszláv követség mellől átmentem a Műcsarnokhoz. Már a Stefánia úton haladtam, mikor az ajkamhoz ragadt, merev mosolyt megéreztem. Attól fogva hordtam, hogy Sztálin csizmáinak maradék legalját megpillantottam. Átvágtam a Ligeten és otthon voltam.

Magamhoz öleltem az álmatlan éjszakától még sápadt Zsuzsát, és nem is engedtem el. Hozzám simult, és elmondta, hogy éjszaka az egyetemistákkal együtt ott álltak a rádiónál a Bródy Sándor utcában, és a 14 pont beolvasását kérték. Hosszú idő után mentőautó jelent meg, de ávósok szálltak ki belőle és gépfegyverrel kezdték kaszabolni a tömeget. Sokan meghaltak. Sem anyám, sem Wesselényiék, sem ő nem sebesült meg. A kormány a csepeli munkásokhoz fordult segítségért „az ellenforradalmi csőcselék” ellen. Be is jöttek, de azonnal az egyetemistákhoz álltak át. Ma reggel a kormány bocsánatot ígért azoknak, akik leteszik a fegyvert délután kettőig. Már három óra van és – hallod? – még mindig folyik a harc. Sok reményünk nem lehet a győzelemhez. Csak egy órával ezelőtt Vica a Hungária körúton a szovjet tankok egész sorát pillantotta meg.

– Barátaid közül – mondta Zsuzsa – csak Földváry Elemérrel találkoztam éjszaka a körúton. Szembe jött velem, puskával vállán. Szerettem volna letépni róla a puskát, de nem mertem.

Mindketten féltettük őt, pedig Zsuzsa csak néhányszor látta. Hat évvel ezelőtt húsz esztendős lehetett, és filozófiát hallgatott az egyetemen, mikor letartóztatták. Recsken ismerkedtünk össze. Egyike volt a legokosabb és legbátrabb raboknak. És messze a legszebb, ógörög és némiképpen arab fiúarccal. Amikor tízméteres kötélen lógott a hegyoldalban és a sziklafalat fejtette, reggelenként egy cédulára – cementespapírra – húsz görög szót írtam fel néki. Ezeket tanulta meg csákányozás és lebegés közben. Esti előadásaim állandó hallgatója volt, de jóval többet kívánt a többinél, mindenek előtt keresztény, arab meg perzsa misztikát. Éppen Ibn ál-Árábi szufizmusáról tartottam néki előadást munka közben, amikor Dücskő, az ávós néhány hónapra fogdába vitt. Szabadulásunk után a Madách tér egyik házában lett fűtő. Gyakran meglátogattam: rendszerint filozófiai kérdésekről beszélgettünk a nagy kazán mellett. Elmondta, hogy titokban – anyja sem tud róla – könyvet írt a népi demokratikus államrendről és Recskről. Miután kiadásra itthon semmi remény, sem postán el nem küldheti, kiszökik a határon, leadja a Szabad Európának és visszajön. Próbáltam lebeszélni vállalkozásáról: ha kimenőben fogják el kézirattal, életfogytiglant kap, visszajövet felakasztják, mint kémet. Nem lehet olyan ügyes, hogy kétszer bújjon át a határon észrevétlenül. Hiába beszéltem. Elemér eltűnt és egy hét múlva sértetlenül visszatért Budapestre, miután könyvét átadta a kiadónak. (Földváry-Boér Elemér: A kiszolgáltatottak, Griff, München, é.n.)

Még mindig magamhoz öleltem Zsuzsát.

– Hallod? – kérdezte.

Persze hogy hallottam. Nagyon éles sivítású aknavetővel lőttek a ház felett, a Ligetből a Zugló és Zugló felől a Liget irányában. Andrist levittük a pincébe, anyám mellé ült szórakoztatására, míg mi fent maradtunk. Elnéztük, mint gyűlnek velünk szemben az összetépett tagsági könyvek a XIV. kerületi pártház csukott kapujában. Majd tíz fegyveres fiatallal és két géppuskával nyitott teherautó állt meg a ház előtt. Recski jó barátom, Gábori Gyurka szállt le a vezető mellől. Miután lecsatolt magáról egy köteg kézigránátot, beszaladt a kertbe.

– Mi hír, Gyurka? – kérdezte Zsuzsa, amikor Gábori pihegve megállt előttünk.

– Azért jöttem, hogy megkérdezzelek benneteket; melyik kommunista ellenségetekhez menjünk fel?

– Miért mennétek fel hozzá?

– Hogy agyonlőjük.

– Meg vagy bolondulva. Csak nem gondolod, hogy ezt az alkalmat egyéni sérelmeink megtorlására kívánjuk felhasználni? Ülj le, van egy háromnegyed demizson borunk, megiszunk egy pohárral, aztán leviszed a demizsont barátaidnak. Te vagy a vezérük?

– Ki más lehetne?

– És mit csináltok?

– A városban vagy harminc helyen küzdenek egymással. Összeköttetés nincsen közöttük.

– Ti szolgáltatjátok?

– Arra nem vagyunk képesek. De két helyen segítettünk az ávósok ellen. Egy súlyos sebesültünk volt. Bevittük a Péterfy Sándor utcai kórházba.

– Katasztrofális a helyzet?

– Korántsem. A munkásság utolsó emberig velünk van. Így a katonaság nagyobb része és majdnem az egész rendőrség. Az Államvédelmi az igazi ellenség. Vöröskeresztes kocsikból és háztetőkről lőnek.

– És a szovjet tankok?

Gábori legyintett.

– Azokat a kölykök és a lányok intézik el.

Mikor Gábori felállt, megkérdeztem:

– Nem vagy túl optimista?

– Optimizmus nélkül nem megy. De van egy rossz hírem is. Földváry Elemér…

– Mi van vele?

– Elemért ma reggel láttam holtan. A Rókus kórház előtt feküdt szétlőtt májjal. Bátrabb volt mindenkinél.

Néztünk Gábori után, ahogy feladta a demizsont társainak, beült a vezető mellé és elhajtottak. Kimentem a konyhába, ahol Vica főzött vacsorát Felvéghynek, anyámnak, magának, nekünk kettőnknek. Lebbencslevest és sonkás kockát.

– Ekkora mennyiséget főz öt embernek?

– Tizenegynek – mondta Vica.

Azt hittem, tréfál és visszamentem szobánkba. Földváry miatt egyikünk sem tudott szólni, csak ültünk ölbe tett kézzel egymás mellett. Később – kezdett alkonyodni – Vica bekopogott:

– Jöjjön már, Gyurka. Segítsen átvinni a vacsorát a gyerekeknek.

– Miféle gyerekeknek?

– Az Erzsébet iskola padlásán – nevetett Vica. – Majd meglátja.

Felkaptam a nagy, pokrócba csomagolt tálat. Vica a levest hozta, ugyancsak pokrócban. A sarkon, az Erzsébet iskolánál Vica megzörgette a kaput. A portás kinyitotta és felkísért bennünket a legfelső emeletre. A folyosó sarkából lépcső nyílt a tetőre.

– Látogatók jönnek vacsorával – kiáltott – mire magasan fölöttünk elfordult egy géppuskacső.

Hatan ültek körben, négy fiú és két lány. 15-16 évesek lehettek, egy fiú kivételével, aki minden bizonnyal tizennyolc is megvolt. A fal mellett Molotov-koktélok egész sora.

– Már nem állunk az ablaknál – magyarázta egyikük –, mert alkony felé nem járnak a szovjet tankok. Majd reggel.

Kétségemet akartam kifejezni harcászati elgondolásaik felett, de az egyik tizenhat éves fiú az Ajtósi Dürer sorra nyíló egyetlen ablakhoz vezetett.

– Nézzen ki!

Az Ajtósi Dürer soron, vagy ötven méternyire tőlünk, kiégett orosz tank állt.

– A ruszkik a Hungária körúton jöttek és mi ott álltunk az ablakoknál. Láttam, hogy a vezető kistank befordulást jelez az Ajtósi Dürerre és átálltam ide. Ledobtam rá a koktélt, de nem találtam el. A következő tankra két koktélt dobtam és mindkettő talált. Erre a többi kocsi továbbment a Hungária körúton, de azokat nem találták el. A torony – látja – nem nyílt ki. Bennégtek.

Vica kanalat és villát is hozott, de tányérokat nem. Így a nagy tálból fogyasztották a levest és a sonkás kockát a másikból. Roppant éhesek voltak. Vica megígérte, hogy reggelit is hoz nékik.

– Itt táplállak benneteket, de még a neveteket sem tudom.

– Andreának hívnak – mondta az egyik lány. – A többit nem mondhatom meg, nehogy szüleimnek telefonálj.

 

*

 

Másnap délelőtt Zsuzsával bementem az Írószövetségbe. A Thököly út tele volt emberrel, a Dózsa György út sarkán három kiégett szovjet tank állt. Az emberek inkább reménykedtek, mint féltek; a szovjet tankok nyilvánvaló pusztulása, de még inkább a nyilvánvaló és érezhető lelkesedés tartotta ébren a reménységet. Akárkit is kérdeztem meg, mit vár, úgy azt mondta: szabadságot, nemzeti függetlenséget, demokráciát. Nékem az jutott eszembe, hogy ez már kétszer is megtörtént. 1703-ban és 1848-ban remélték, de nem érték el. Először, mert Nagy Péter nem adta meg a Rákóczinak ígért orosz segítséget és másodszor, mert az orosz cár megindította hadát Ferenc József kérésére. Most sem sikerül, mert a szovjet tankok százait kilőni nincs erőnk. De nem tudta-e Rákóczi és Kossuth, ahogy én tudom, de nem mondom, hogy vesztes szabadságharc is összetartja a széthullani készülő országot? És bár ezt tudom, nem ezért fog el, nem is lelkesedés, hanem az esztelen öröm?

Az emberek nem otthoni szokás szerint ácsorogtak a járdán, hanem egymásnak adták tovább a híreket és álhíreket. Hivatal, üzlet, iroda, üzem, iskola – minden zárva. Asszony, leány szinte alig tartózkodott az utcán. A férfiak óriási többségben 35 évesnél idősebbnek látszottak. Mintha úgy osztottuk volna el magunkat, mint az Egyesült Államokban háború idején: 35 alatt a hadseregben, a többi odahaza lesi a híreket, a tábornokok és ezredesek kivételével. Hirtelen valaki elkiáltotta magát: „szovjet tank jön a Váci út felől!” és mindenki pillanatok alatt eltűnt a Dózsa György út kapualjaiban. A kapukat bezárták. Valaki a félemeleti, félig zárt redőny mögül figyelte: „A Sztálin úthoz ért.” „Nagyon lassan jön.” „A Fasornál van.” „Magyar zászló van rajta!”

Kitódultunk az utcára. A nagy, zárt tankon vagy tíz fiatalember és néhány lány állt, óriási zászlóval. Az oroszoktól foglalták el, magyar katonák ülnek benne. Mennek hátba támadni egy szovjet szakaszt a Zuglóban. Ők majd idejekorán leugranak róla, most kísérik, nehogy a magyarok Molotov-koktélt dobjanak rá. Sokan éljeneztek, mások könnyet töröltek szemükből; a mellettem álló, öreg férfi sírva fakadt. A Fasor csendes volt, itt nem állt senki a villák előtt, és csak a sárga lomb hullott meg egy-egy elkésett vadgesztenye, mint amikor reggel iskolába mentem október vége felé. A gimnázium kapuja természetesen zárva volt.

Az Írószövetségben nem kis káosz fogadott. Ennyi írót és kontárt együtt még sohasem láttam. Kezdtem szégyellni magam, hogy Zsuzsát idehoztam magammal. Az illetők különféle csoportokba verődve ácsorogtak és úgy tűnt, mintha eddig semmi közük nem lett volna egymáshoz, de most mégis barátkozni készülnének. A legnépesebb csoport azoké volt, akik tegnapelőttig harcos kommunistáknak tartották magukat, de a forradalom győzelmétől félve be akarták vallani, hogy sohasem voltak azok. Az írók pedig, kik a felkelést előkészítették, vagy pontosabban létrehozták, kezdték észrevenni, amit néhányan, köztük mi ketten már tudtunk. Hogy tudniillik az utca népe és a házak lakóinak óriási többsége mást akar, mint ők: nem demokratikus bolsevizmust a Szovjetunió égisze alatt, hanem szabad, nyugati Magyarországot a Szovjetunió nélkül. Akadtak olyanok, kik segíteni vagy informálódni jöttek, és ketten vagy hárman, akik a baloldali rémuralom helyet egy jobboldali rémuralom eljöttében reménykedtek.

Szabó Lőrinc, akit az Írószövetségben még nem láttam, bejöttemkor megölelt: „Miért veszekedtünk egy életen át? Nem értem.”, mondta, mire én is átöleltem. Sokszor láttam, de egyetlen egyszer beszéltem vele, mikor vagy húsz évesen felmentem a Pesti Napló szerkesztőségébe, hogy tiszteletemet tegyem nála. „Kommunista vagy?”, kérdezte. „Korántsem”, válaszoltam. „Mi? Még kommunista sem?”, sóhajtotta és kidobott. Villon szerezte a bajt köztünk. Az ő Villonja az enyém előtt jelent meg, de ellentétben Omár Khájjam, Verlaine vagy Baudelaire fordításaival, senkinek sem kellett. Ekkor újra kiadatta a maga Villonját, de hívei inkább az enyémet piszkolták, mint az övét dicsérték. Sajnáltam, hogy ilyen kitűnő költővel ilyen rossz viszonyban vagyok, de Illyéstől és Szabó sógorától, Füsi Jóskától tudtam féktelen individualizmusáról (mikor hazajött, feleségének és fiának némán kellett ülni a konyhában, míg a negyedik szobában verset írt), és undorító jobboldaliságáról („Te még élsz?”, kérdezte Szálasi idején Zsolt Bélát, mikor az zsidócsillag nélkül szállt fel a villamosra.) Kibékülésünk viszont mindkét részről szívből jött.

A nagy zsivajgást, vitatkozást és tolongást Veres Péter, az elnök oldotta meg. Ő Horthy idején példás bátran és Rákosi alatt példátlan gyáván viselkedett; még ártatlanul letartóztatott parancsőrtiszt barátjáért sem mert kiállni. Most viszont sikerült bennünket zajos tanácskozásra leültetnie. A kommunista és álkommunista (maguk sem tudták a különbséget) kontárok közül sokan felálltak és bocsánatot kértek, nagyrészt azonos szavakkal. Rákosi és Révai ígéretei megtévesztették őket. Egyikük sem említette, hogy műveiket nagy példányszámban adták ki és kényszerítették tanintézetekre, könyvesboltokra, kölcsönkönyvtárakra még az esetben is, ha egyetlen példány sem kelt el. A Szikra, elméleti kommunista könyvek kiadójának egyik munkatársa elnézésünket kérte, amiért egyes írókat megkárosíthatott. Ami azt jelentette, hogy a titkosrendőrség kezére játszotta őket. A legérdekesebb azonban a kommunista párt kedvence, Király István esztéta felszólalása volt. Azt mondta: évek óta híven szolgálta Rákosit és nem képes így hirtelen megtagadni őt. Lelkesen megtapsoltuk.

Később különféle indítványokat tettek és szavaztunk meg vagy elvetettünk. Ajánlottam, hogy a Szövetség kizárt tagjait, az emigráns Cs. Szabó Lászlót, Márai Sándort, Szabó Zoltánt és Zilahy Lajost bocsánatkéréssel vegyük vissza. Veres Péter kijelentette: nem bocsátja szavazás alá a kérdést, nyilván mindenki egyetért. Erre régi barátom, Fodor József, gyengécske költő, de derék ember, felállt és elmagyarázta, hogy az illetők 1945 után hagyták el az országot, hazaárulók és nem méltóak írószövetségi tagságra. Mindenki megdöbbent, legjobban én magam. Az első zsidótörvény elleni tiltakozást Fodor szervezte és gyalog járta be Budapestet, mert nem volt pénze villamosra sem, hogy Apponyi Györgytől Zilahy Lajosig a tiltakozó aláírásokat megszerezze. Szegényen és példás tisztességben élt. Egyszerűen nem értettem. Természetesen leszavaztuk.

Ezután írószövetségi nyilatkozatot olvastak fel, melyet még a kommunisták írhattak, és amely fegyverletételre szólította fel a felkelőket, akiket ávósok és szovjet tankok támadtak meg. Leszavaztuk nem kis haraggal és elhatároztuk: másnap újat szövegezünk. Hazajövetelünk előtt odajött hozzánk Enczi Endre, kommunista, aki Szegedről jött fel nyáron és az Irodalmi Újságot szerkesztette, bátran és kitűnően. A Lövölde téren át kell hazamennie, magyarázta, és ezt a teret a felkelők szállták meg. Ő ugyan a felkelők pártján áll, de fél, hogy kommunista múltja miatt megverik vagy lelövik. Elmondtuk néki, hogy ezek a fiatalok szegedi kommunista múltját aligha ismerik, viszont az írószövetségi igazolvány láttán kétségtelenül utat nyitnak néki. Mégis fél, mondta. Erre Zsuzsával karon fogtuk az autóbalesete miatt még mindig sántító, hatalmas férfit és elkísértük. A Lövölde téren tényleg igazoltattak bennünket a fegyveres fiatalok és az írószövetségi igazolványok láttán megéljeneztek. Enczit egészen lakásáig kísértük.

 

*

 

Ettől az órától, október 25.-e délután hattól 28.-a, vasárnap délután ½ 6-ig odahaza, az utcán vagy az Írószövetségben a legnagyobb bizonytalanságban éltünk, sok keserűség és kevés remény között. A szovjet és az államvédelmi csapatai ellen vívott küzdelmekről jó hírek érkeztek, de nem tudhattuk, mi rosszat hallgatnak el. Amikor Vica hírül hozta, hogy a Francia úton személyenként egy-egy, kilós veknit kapni, Zsuzsával kettesben lementünk; kenyeret napok óta nem láttunk. A bolt előtt hosszú sor állt, többnyire öregasszonyok és vénemberek. Az utca túloldalán törtük a fejünket fél percig és döntöttünk: nem illik közéjük állnunk, mikor ávós autó robogott el az úton és géppuskatüzet engedett a várakozókba. Átszaladtunk és egy kis öregasszonyt próbáltunk felfektetni a padra, aki két lövést kapott a jobb mellén és borzalmasan vérzett, amikor szerencsére kis, ócska teherkocsi közeledett. Felvette a három súlyosan sebesült öreget, és kórházba szállította őket. Otthon hosszan kellett magyarázkodnunk, hogy nem tulajdon vérünket hordjuk ruhánkon.

A vidékről eleinte csak kósza híreket hallottunk. Majd megtudtuk a győri rádióból, hogy szinte egész Dunántúl a felkelők kezébe került. A helyi szovjetparancsnokok a legtöbb esetben kivonták csapataikat a küzdelemből és hagyták, hogy az államvédelmiek és a nép egymás közt intézze a maga dolgát. Ez mindig az utóbbiak győzelmét jelentette. Szombaton, 27.-én érkezett a szörnyű hír, hogy Magyaróvárott békés tüntetők – köztük nők, gyermekek – vonultak a városi tanács elé azzal a kéréssel: vegyék le a kaszárnyáról a vörös csillagot. Mikor az ÁVH emberei lőni kezdték őket, az első sorból három férfi figyelmeztette az államvédelmieket, hogy asszonyok és kisgyermekek vannak a felvonulók közt, mire géppuskákkal kaszálták őket. Több mint száz halott (nyolcvan az utcán, húsz a kórházban) maradt a vérengzés után, köztük hatéves kisfiú és csecsemő, halott anyja keblén. Nem számított vigasznak, hogy Győrből a forradalmárok körülvették a magyaróvári ávót és négyet közülük megöltek.

A legelkeserítőbb Nagy Imre szereplése volt, aki időközben Gerő helyett az ország miniszterelnöke lett. A rádiót a Bródy Sándor utcában ugyan sikerült bevenni (a szomszéd házból, Zend Róbert lakásából lyukat fúrtak a falba és így intézték el a géppuskásokat), de az adás – valószínűleg a Parlamentből – még mindig a kormány kezén maradt. Így 26.-án reggel a minisztertanács határozatát közölte, melyben megtiltották Budapest lakóinak, hogy egész nap az utcára menjenek és felszólították a lázadó csürhét, hogy adja meg magát. Nagy Imre nyilatkozatai hasonlóan kétségbeejtőknek hangzottak. Azonnali békét és a fegyverek átadását kívánta; ugyanakkor a „Gomulka-féle” kommunizmust ígérte, amit régen nem kívánt már senki. Az ország lakóinak többsége Nagy Imrébe vetette minden reményét, hogy az országot demokratikus rendszerbe vezeti és most, miniszterelnöksége első három napja alatt mindenki keserűen csalódott benne. Úgy tűnt: ő az az ember, aki a szovjet uralma alá vezeti vissza az országot. Legtöbben nevét sem voltak többé hajlandók kiejteni.

A teljesen váratlan, sőt elképzelhetetlen fordulat október 28-án délután 17 óra 25 perccel következett be. Nagy Imre miniszterelnök a rádión bejelentette: megegyezett a szovjet vezetőkkel, hogy csapataikat azonnal kivonják Budapestről. A kormány elfogadja a szabadságharcosok követelését, és tárgyalásba bocsátkozik a Szovjetunióval valamennyi haderejük kivonásával az országból. Az Államvédelmit azonnal feloszlatja. A felkelés nem ellenforradalom volt, hanem nemzeti, nagy és demokrata forradalom, mely egyesítette az egész magyar népet.

Zsuzsával ámuldoztunk a rádió mellett, majd elővettük a könyvek mögül a még Gáspár Banditól kapott kis füstölt lazac konzervet, melyet ünnepélyes alkalomra tartogattunk, és négy darab keksszel együtt (ennyink volt még) azonnal megettük. Azután törni kezdtük fejünket, mi történt. Elképzelhető-e, hogy Gerő Ernőnek és társainak sikerült elhitetniök Nagy Imrével, hogy legjobb hívei, akik az utcákon harcolnak szovjet tankokkal és az ávóval, fasiszta ellenforradalmárok? Vagy éppen Nagy Imre hitte volna három napig az ortodox elvet, hogy kommunista vezér első kötelessége, hogy országa népét Moszkva rémuralma alatt tartsa? És mi az oka a hirtelen változásnak? Nagy Imre, három napos tévelygés után rájött, hogy igaz embernek kell lennie, amilyen 1953-as kormánya óta volt? Vagy legjobb híveivel, Aczél Tamással, Gimes Miklóssal, Losonczy Gézával és Méray Tiborral sikerült végül érintkezésbe lépnie és azok beszélték rá, hogy ne Hruscsovhoz ragaszkodjék, hanem saját természetéhez? Nem találtunk megfejtést sem akkor, sem később; a róla szóló, legjobb munkák egyikében sem. Csak azt tudtuk, hogy attól a perctől kezdve ő lett és maradt a magyar forradalom és szabadságharc vezére, mint Kossuth vagy Rákóczi. Amazok is sok hibát követtek el, de kevesen tudnak ezekről. Nagy Imre hibáit mindnyájan ismerjük.

Két, vagy talán három reményteljesebb nap következett. A szomszédos villa pincéjében két szovjet katona – egy tiszt és egy őrmester – rejtőzött. A székesfehérvári szovjet páncélosok tagjaiként nem voltak hajlandók magyarok ellen harcolni. Ebbe a házba azért menekültek, mert a házmester magyar zászlót tűzött ki a homlokzatra, a kivágott csillag helyén lyukkal a lobogó közepén, vagyis tudták, hogy szívesen fogadják őket. A következő napon, azt hiszem kedden, harmincadikán, mikor Zsuzsával az Írószövetségből szüleihez mentünk a Kresz Géza utcába, a szovjet követség előtt teherautók egész sorát láttuk. Asszonyok és katonák nehéz csomagokat raktak föl, de néhol szabadon hagyták a le nem eresztett oldalpadok előtti ülőhelyeket. Szóval mennek kifelé! Az emberek nem csoportosultak köréjük, hanem diszkrét mosollyal mentek tovább a túloldali járdán.

Előző nap is az Írószövetségben jártam, de egyedül. Amikor Illyés Gyula jött kifelé. Az utóbbi időben nem láttam itt. Két kezét csípőjére támasztotta, hóna alatt pedig két, félig papírba csomagolt fagyasztott libát tartott. „Menj be, te is kapsz két nagy libát”, mondta nevetve. A zalai parasztok és szövetkezeti tagok hallották, hogy huszonharmadika óta nem szállítanak élelmet Budapestre, és ezért négyszáz szép, fagyasztott libát küldtek teherautón Budapestre, „forradalmunk szervezői, az írók részére”. Mivel kétszáz író sem járt be a Szövetségbe, mindenki két libát kapott. Még szerencse, hogy én is, mint Illyés, mindjárt szereztem egy autóst is, aki fölvett és hazavitt.

A régi, kis Konti utcai házban, mely egykor a vezetőségnek és a Népszava szerkesztőségének adott szállást, Kéthly Anna újjáalakította a szociáldemokrata pártot. Bár tagjának éreztem magam, elhatároztam, hogy újra belépek, mint 1931-ben. A pártház előtt, a kis utcában és tovább, a Népszínház utcában legalább 20.000 ember várt arra, hogy bejusson, úgyhogy feladtam a küzdelmet. Viszont találkoztam Révész Mihállyal és Erdődy Jánossal a régi Népszavától, és elhatároztuk, másnap felmegyünk és visszavesszük a Népszavát a kommunistáktól. Másnap délben randevúztunk a szerkesztőség, Rákóczi út 54. előtt, és három géppisztolyos fiú kíséretében felmentünk. A szerkesztőség tagjai már vártak reánk és csomagoltak, pedig érkezésünkről nem tudhattak. A szerkesztőségi szobában Horváth Zoltán és Marosán György ültek. Horváthot annak idején a szociáldemokrata párt Júdásának neveztük mindnyájan; Rákosi külügyminiszterséget ígért néki és azután, még a többi szociáldemokrata előtt, lecsukatta. Igaz viszont, hogy amíg szerkesztőként működött, a munkatársak közt még szociáldemokrata ellenségeit is igyekezett az ávótól megmenteni, sőt cikkeimbe talpnyalásokat írt be Sztálinhoz és Rákosihoz, ugyanebből a célból. Azt hitte, hogy az ávó újságot olvas. Szabadulása után újra a Népszava szerkesztője lett. Marosán a szociáldemokrata párt egyik vezetője volt. Szónoki képessége Hitleréhez hasonlított: értelmes ember nem tudta végighallgatni, de tömegesen rajongtak érte. A szociáldemokrata vezetők elleni perben a lehető legaljasabban viselkedett: tulajdon ártatlanságát hangoztatta, míg társait – köztük Szakasits Árpádot – burzsuj kémnek, nyugati ügynöknek nevezte.

A kísérő fegyvereseket kint hagytuk és nélkülük léptünk a szobába. A kis asztalnál ültek a nagy íróasztal előtt, és nehéz szeszt ittak. Nagy udvariassággal fogadtak és megjelenésünkön cseppet sem csodálkoztak. Hellyel kínáltak és whiskyvel, sőt fegyveres kísérőinkről is tudtak és őket is meg akarták itatni. Mintha az egész forradalmat tréfának vették volna és bíznának benne, hogy tíz nap múlva visszakerülnek helyükre, amiben, sajnos igazuk volt. Miután röviden elbeszélgettünk, fogták aktatáskáikat meg a két whiskys üveget és távozni készültek. Megkérdeztük Horváthot, hogy irataival mi lesz? „Már elvittem őket”, felelte. Íróasztala valóban teljesen üres volt. Erdődy úgy döntött, hogy a szociáldemokrata Népszavát harmadnap, november elsején tudja kihozni. Vasárnap, november 4.-i közlésre alternatívának két verset hagytam Erdődynél. Az ország nyugodt és boldog volt, az élelmiszer tömegében érkezett a fővárosba, a helyi demokratikus szervezetek sorra alakultak, a gyárakban a munka teljes erővel megindult és a szovjet csapatok kivonulásáról is kedvező hírek érkeztek. Honnét sejtettem mégis, amit sejtettem? A két vers közül, kértem Erdődyt, közölje a szelíd Nyugatausztráliát abban az esetben, ha a szovjet csapatok nem térnének vissza, és a Sztálin születésnapjára hét éve írt verset, ha visszajönnének.

Gyakran sétáltam a városban. A körúton felszedett sínek, tankcsapdák és kiégett szovjet tankok hosszú sora. A sarkokon nagy papírdobozokban pénzt gyűjtöttek a forradalom rokkantjainak, özvegyeinek, árváinak. Magasan álltak bennük a bankók és az ember nem értette, hogyan, hiszen szinte senkinek nem volt pénze és a kommunista gazdagok aligha áldoztak a forradalom hőseinek. A betört kirakatüvegek mögött háborítatlanul kínálkoztak a cipők, ruhák, órák és ékszerek. Csupán egyetlen könyvüzlet kirakatából hiányzott egy könyv. Helyette cédula: Nincs pénzem megvenni, és rég vágyom rá. Hazavittem olvasni, holnap visszahozom. Név és cím. Az Erzsébet (akkor Lenin) körúton hátulról kezet éreztem vállamon. Megfordultam. Akkor vettem csak észre, hogy akasztott ember talpa érintett cipőjével. Hátrább léptem, hogy megnézzem. Ráismertem. Hat évvel azelőtt, mikor nem írtam alá, hogy a fasiszta Jászi Oszkár és az ellenforradalmár Károlyi Mihály „cimborája” voltam, kihallgatóm, aki szokás szerint egy-két évet ígért nékem, átvitt egy magasabb rangú ávóshoz az Andrássy út 60.-ba. Ez volt. Csak annyit mondott: „Ne hazudozzon. Írja alá, hogy megkaphassa az állami nyakravalót.”

Tovább mentem a porfelhőkkel keveredett, piszkosszürke ködben. Szemerkélni kezdett, de az emberek hangulata – jókedv – mit sem változott. Mi volt ez a néhány, hajukon nem is érezhető cseppecske a kézigránáthoz képest? Amikor a Nyugati pályaudvar homlokzata előtt egy kis pocsolyát léptem át a járdán, hátulról egy kéz ragadta meg jobbomat. Megálltam és hátranéztem. A pocsolyában Talián László térdelt. Talián a recski 1300 politikai fogoly közé beosztott, talán tucatnyi közbűnöző egyike volt. Az államvédelmi besúgónak, kápónak, „brigadérosnak” használta őt. Talián a büntetőbrigád parancsnoka volt, pofozhatott, verhetett bennünket, és feljelentésére az ávósok éjszakára tömlöcbe vittek vagy/és gúzsba kötöttek bennünket. Kedvencei egyike voltam: nem is tudom, hány éjszakát töltöttem miatta fapadon magánzárkában vagy kaptam talpalást. Most, három évvel később, itt térdelt mögöttem, kezemet csókolta és könnyezve lihegte: „Bocsásson meg, bocsásson meg!” „Ugyan,” mondtam, „réges-rég elfelejtettem”, és gyorsan tovább mentem. Hazugság volt: nem felejtettem el.

Annak ellenére, hogy majdnem minden nap benéztünk az Írószövetségbe, az a hír terjedt el, hogy Szabó bácsi csapatában elestem a Széna téren, ahol nem is jártam. Egyetlen egyszer lett volna alkalmunk részt venni a harcban, amikor éppen ezért a Köztársaság térre mentünk. Akkor értünk oda, amikor az utolsó ávós ugrott le az udvarra a harmadik emeletről és törte nyakát. A székházzal szemközti járdán halottak feküdtek sorban, az utcán járt ártatlanok és a szabadságharcosok mellén parányi virágcsokorral. A szabadságharcosok azon törték fejüket: mit csináljanak az ávós foglyokkal, akik a harcot úgy kezdték, hogy kilőttek az utcán járókra. (Nem ez volt az egyetlen eset.) Vigyék őket át a Jászai Mari térre, amely már a felkelők kezén volt, vagy lőjék őket főbe most mindjárt? Végül a kivégzés mellett döntöttek, de ezt már nem néztük végig.

Mutatkoznom kellett, hogy élek. Zsuzsával az Írószövetségből először szüleihez mentünk, majd Gáspár Bandi özvegyéhez a Pozsonyi útra. A nagyon kevesekhez tartozott, akik kakaót árultak barátaiknak, és mi Andris fiúnk miatt vásároltuk. Egyik álkommunista író barátunk feleségével együtt Mancinál rejtőzött. Csengetésünkkor feleségével együtt a nagy ágy alá bújtak. Sietve tovább mentünk, nehogy előjöjjenek. Lesétáltunk a Parlament előtt, hol annyi vér folyt minap, és ahol már felmosták a nyomokat. A Nádor utcán át tovább a Vörösmarty térre, majd a Váci utcában jártunk fel és alá. „Feltámadt?”, állt elénk egy ismeretlen fiatalember. Mások csodálkozva, vagy inkább rémülten néztek végig. Ő az, vagy csak nagyon hasonlít hozzá? Furcsa módon, nem tudom miért, soha senkivel nem találkoztam, aki nagyon hasonlított hozzám. Nagyon hosszú járkálás után lementünk a Korzóra és, nem messze az Erzsébet híd pillérjétől, melyhez hiányzott a híd, le a lépcsőkön és közvetlenül a víz mellett leültünk. „A Dunánál”, gondoltam.

A forradalmi időszak egyetlen igazán szép napja volt, vadkék éggel, felhők nyoma nélkül és majdhogy nyáriasan sütő nappal. Lehúztuk cipőnket, harisnyánkat, hogy lábunkat beledugjuk a vízbe, de túlságosan hidegnek találtuk. Mégis minden olyan gyönyörű volt, hogy nem csodálkozom, ha a vízben nagy, úszó halakat láttam volna, mint még soha. Emigrációmban, 1938 decemberétől 1946 márciusáig, ha Magyarországra gondoltam, behunytam a szemem, ezt a képet láttam, mint most, Budát Pestről. Annyi különbséggel, hogy kedvencem, az Erzsébet híd ívelt a kép bal oldalán és a Várpalota nem volt rom. Ez egyszer nem találtam ki, hogy Zsuzsa mire gondol, de arcán a boldogság nyomát fedeztem fel. A nyomorúságok után boldogabb életet vár idehaza. Én nem hittem ebben, pedig az a pillanat volt, amikor a magyar nép boldogságot érdemel. Behunytam szemem és ismét a régi képet láttam, az Erzsébet hidat és az épen maradt Várat. Dideregni kezdtünk és átöleltük egymást. Azt a késő pillanatot vártuk, amikor az alkonyatban a Vár, Buda és a Víziváros házai mind okkersárgák lesznek eltűnésük előtt.

 

*

 

November 4.-én hajnalban az Üllői út felől iszonyatos ágyúzás hallatszott. Zsuzsa, aki nem várta, már felült az ágyban, míg én, aki kétségbeesetten sejtettem, még néhány pillanatig aludtam. Bekövetkezett, amit a szovjet csapatok Budapest körüli gyűrűjéből és új tank hadosztályok Románia felőli beáramlásából tudni lehetett. De megjósolható volt ez az ígéretüket és szavukat meghazudtoló szovjet vezetők alávalóságának ismeretéből is, csak úgy, mint a Nyugat ismeretéből, mely ugyan a rab népek megsegítését ígérte, ha tesznek valamit magukért, de a magyar forradalmat éppen úgy cserbenhagyták, mint a berlini munkásfelkelést. És érthető mindez abból is, hogy nem az álmodozóknak lett igazuk, kik azt várták, hogy Eisenhower és Hruscsov titkon megegyeznek, és az előbbi kivonatja szövetségesei, az angolok, franciák és izraeliek csapatait a Szuezi-csatorna mellől, és ennek fejében az utóbbi katonái elhagyják Magyarországot. E helyett Eisenhower elhagyatta szövetségeseivel Egyiptomot, és Magyarországot illetően azt mondta: egy kis ország ne támadjon meg egy nagyhatalmat. A támadás irányáról nem is szólva, ez esetben Washingtonnak sem állt jogában, hogy felkeljen Nagy-Britannia ellen, és az Egyesült Államok se volna.

Zavaros gondolataim után letettem fejem a párnára, és tovább aludtam. Este a Szabad Európa rádióját hallgattuk. Amerikai csapatok segítségét ígérte; de ezt már kevesen hitték el. Kihúztam a rádió dugóját. „Zsuzsa”, mondtam, „el kell hagynunk az országot. Mentől gyorsabban.” „Miért gyorsan?” „Mert letartóztatnak bennünket. Téged az Államvédelmi ellen írt cikkeidért, engem a Sztálin versért, ha ugyan megjelent reggel a Népszava. Ha nem, úgy másért. Van elég okuk.” „Nem gondolod, hogy a forradalmárok hősiessége láttán Moszkvában megenyhültek a magyarok iránt?” „Nem hallod az ágyúzást? Ezt tartod enyhülésnek? Hiszel a kommunista szeretetben, a bolsevik igazságosságban, a sztálini jóindulatban?” „Nem, de hiszek Hruscsov józanságában.” Órákig vitáztunk, szenvedélyesen, de harag nélkül. Nem sikerült meggyőznöm; a hajdani kommunista álmok miatt.

Másnap a közelben megszűnt a lövöldözés, úgyhogy bementem az Írószövetségbe. Örömömre mindenkit bent találtam, és egységesek voltunk abban, hogy mindent megteszünk a szovjet győzelem ellen. Még Veres Péter is bátran és okosan viselkedett. Egyik célunk az általános sztrájk szervezésénél való segédkezés volt, melyet a Munkásszövetség rendezett a Kertész utcából. Az egyik napon, amikor más nem mert elmenni, én jelentkeztem, mint az Írószövetség képviselője. A nagyszobában vagy huszonöten ültek különböző szakszervezetektől és különféle, nehéz részletkérdések megoldásán törték a fejüket. Például azon: hogyan ne legyen villanyáram a szovjet egységek által elfoglalt kaszárnyákban, de a szomszédos munkásházakban legyen. Vagy: hogyan semmisítsék meg a szögesdrótkészleteket Győr-Sopron és Vas vármegyékben, mert Kádárék nyilván újra akarták felállítani a drótkerítést villannyal a nyugati határon. Amennyiben módom volt, én is segítettem őket ötletekkel.

Hirtelen szovjet őrnagy robbant be néhány géppisztolyos katonával és tolmáccsal. Kijelentette, hogy ellenforradalmi szabotőrök vagyunk, akiket nyomban kivégeztet, és feltett karral a falhoz állított bennünket. Aztán kiment, de a szomszéd szobában, amerre az egyetlen kijárat nyílt, szovjet katonák ittak és kockáztak. Önkénytelenül a régi római zsoldosok és az első keresztény vértanuk jutottak eszembe. A sor bal szélén az utolsó voltam, és úgy láttam: egyedül engem kínoz a halálfélelem. A többi egész szokványosan beszélgetett így a fallal szemben a sonka főzésének módjáról vagy egy szakszervezeti bürokrata feleségének viszonyáról három, 20-24 éves fiatalemberrel, akik fiútestvérek és „mindig együtt dolgozták meg”. Közben hallottuk, hogy az őrnagy, alighanem a hatalmasságok számára régen kiépített „szovjet vonalon” beszélget valamelyik irodából, de az oroszul tudók sem értették. Talán félóra múltán az őrnagy újra megjelent tolmácsával. „Takarodjanak”, mondta az utóbbi.

Kalandomat elhallgattam mindenki, így Zsuzsa elől is, de napról napra kérlelni kezdtem őt, már nemcsak azért, hogy hagyjuk el Magyarországot, ahol nem lesz módunk sem írni, sem beszélni, hanem azért is, hogy ne aludjunk otthon, hátha le akarnak tartóztatni. Zsuzsa azt felelte: eddig még senkit sem fogtak le. Minthogy a városban járva bizonytalanságot éreztem, örömmel fogadtam recski bajtársam, Gáti Róbert ajánlatát. Ő ávós jelzésű autót szerzett a forradalom idején és kedvére szállított másokat meg engem bárhová. Egyik alkalommal szakállas ember ült a kocsiban. Volt ellenségből lett barátomat, Gimes Miklóst ismertem fel benne. Elmondta, hogy édesanyját kikísérte az osztrák határra, de ő maga itt marad a földalatti ellenállás folytatására. Felajánlotta nékem pasaréti lakását, melyet természetesen már nem tud használni. Megköszöntem, de nem fogadtam el. „Ha téged jönnek letartóztatni, és bennünket találnak ott, azt hiszed, minket nem visznek el?”

Néhány nap múlva Egri György és Gábori György barátaim jelentették: Dudás Jóskát, ki a forradalom alatt vezetőjük volt, elfogták. Ekkor Zsuzsa végül beleegyezett, hogy ne aludjunk többé otthon. Átmentünk Wesselényiékhez és ott is aludtunk. Másnap, késő délután még mindig ott voltunk, amikor Vica átjött hazulról és elmondta, hogy két autós ember keresett bennünket. Édesanyám okosan azt mondta nékik, hogy egy órával azelőtt telefonáltunk Bécsből, mire az egyik legyintett és elmentek. Valószínűleg ávósok voltak, mert nevüket nem mondták meg.

Legjobb barátaim sorra menekülni készültek, vagy már át is mentek Ausztriába. Közben a határ egyre veszedelmesebb lett, mert részben szovjet csapatok, részben most állambiztonságiaknak nevezett ávósok foglalták el egyes sávjait és vagy elfogták, vagy lelőtték a menekülőket. Sajnálatomra Wesselényi nem kívánt jönni, holott régebben éppen erről ábrándoztunk. Ő történelmi és német nyelvi ismeretei révén bármelyik német egyetemen rögtön állást kapott volna, és a második világháború magyar történetét megírhatta volna, amire egész ideje készült, és amire nyugati források híján nem volt képes. Mentségére dédapja, az Árvízi Hajós halálos ágyán fiának mondott intelmét hozta fel: bármit tehetsz, fiam, csak hazánkat ne hagyd el soha.

Vigasztalásunkra – mert sejtettem, hogy Zsuzsa is hamarost hajlandó lesz jönni – elmondta egyik történetét a szovjet bevonulás első hetéből. Miklós a Széchényi Könyvtár munkatársa volt, és ott állt az egyik folyosón a Nemzeti Múzeumban, mikor látta, hogy a kis udvarra szovjet tankcsapat vonul be az esőben. Százados jött fel az udvarról és megszólította: „Katonáim vizesek és melegedni szeretnének. Könyveket kérek.” Miklós hátrahőkölt a rémülettől, majd elmosolyodott. „Tizenkét kiskocsim van. Küldjön fel tizenkét katonát.” A tankosokat a kocsikkal bevezette a marxista könyvtárba és kétszer is leküldte őket a rakománnyal. Végre akadtak emberek, akik Sztálin írásain melegedni tudnak.

A hónap vége felé, pontosabban 27.-én délután otthon voltunk, hogy Andrist megnézzük. Aztán a rádiót hallgattuk. Tito, aki a jugoszláv követségen menedéket adott Nagy Imrének és legközelebbi társainak, hirtelen kiutasította őket a követségről. Kádár, Nagy Imre barátja és társa, kormánya minisztere és kommunista pártvezér mindig tisztelettel szólt Nagy Imre elvtársról. Az autóbuszt, mely Nagy Imrét és társait lakásukra szállította, megállíttatta, és a benn ülőket elfogatta. „Házi őrizetbe helyeztük Nagy Imre elvtársat, nehogy a fasiszták megölhessék őt”, mondta Kádár a rádióban. „Nos?”, kérdeztem Zsuzsától, mikor Kádár szavai elhangzottak. „Gyerünk innét”, mondta. „És mikor?”, kérdeztem. „Holnap”, felelte Zsuzsa. „Reggel, és nem délután.”

Elhatároztuk, hogy Andrist egy időre anyám meg Vica gondjaira bízzuk. Egyrészt azért, mert lőnek a határon, de főként, mert tudtuk: esetenként 10-15 kilométert kell gyalogolni, és ilyen messzire ketten együtt sem tudjuk vinni a másfél esztendős, jól táplált gyereket. Erről és távozásunkról azonban nem szóltunk sem anyámnak, sem Vicának, és átmentünk Zsuzsa szüleihez vacsorázni és aludni. Érkezésünkkor Zsuzsa édesapja éppen rakta vissza a szemetes kosárba az aranyrudakat és tette ki a szemétkosarat a gangra. Anyósommal beszélgettem, a hatalmas, kövér, jóságos és jókedvű asszonnyal. Veserákban szenvedett, de jelenleg fájdalommentes állapotban volt, vagy legalább is ezt mondta, és szívből örült, hogy megyünk és kihúzzuk magunkat ebből a pokolból, mely ránk szakadt. Csak arra kért: ha letelepedtünk, ha jól megy a sorunk és ő is még tűrhető állapotban lenne, hozassuk ki, amit meg is ígértem néki.

A másik szobában Zsuzsa apját próbálta rábírni – négyszáz forintunk volt összesen, amiből Ausztriában, mint hallottuk, egy napig élhettünk volna –, hogy aranyrúdjaiból egyet vagy kettőt adjon velünk az új élet elkezdésére. Szegő Jenő erre könyörögni kezdett néki: ne menjünk el, mert mindkettőnket agyonlőnek a határon. De ha még sikerülne is átbújnunk Ausztriába, néhány nap múlva amúgy is visszatérünk, mert hiszen jönnek az amerikaiak és elkergetik nyakunkról ezt a kommunista söpredéket. Mindezt őszinte meggyőződésből mondta, nem pedig azért, hogy megtarthassa mind az aranyát, bár azt hittem, hogy halála esetén szívesebben hagyta volna szeretőjére, erre a szentimentálisan primitív libára, mint feleségére és leányára. Zsuzsa nem is próbált ellenkezni vele; tudta, úgyis hiábavaló lenne.

Vacsora után korán, még tíz óra előtt lefeküdtünk a kis szoba díványára. Másik két ember aligha fért volna el rajta, de nekünk elég volt. Zsuzsa mindig belül aludt és felém fordult, én feléje, kívülről. Az amerikai hadseregben megszoktam, hogy meztelenül aludjak; Zsuzsán hosszú selyeming volt, melyet közben mindig lehúztam válláról egészen a melle alá. Minden alkalommal azzal kezdtük, hogy szerelmet vallottunk egymásnak, de mindig más szóval, más képekkel és képzetekkel, miközben egymás arcát simogattuk. Azután csókolózni kezdtünk és sorra vettük egymás homlokát, szemsarkát, arcát, száját, haját, nyakát és tarkóját, de egymás fülét rendszerint kihagytuk, mert ez túlságosan felizgatta őt. Aztán apró, gyönyörű mellét kezdtem csókolni, miközben bimbói kemények lettek és úgy éreztem, hogy isszák a csókomat. Soha mellénél lejjebb nem csúsztam, sem ajkammal, se kezemmel, sőt szememmel sem. Néha azt gondoltam, hogy szerelmünk szűzies, de ez nem volt igaz, mert közben extatikus gyönyörűséget éreztem és minden bizonnyal ő is. Gyakran arra kért: forduljak most én a hátamra, hadd csókolhassa ő végig a mellemet. Altestünk alváskor természetesen összesimult, de ennek nem tulajdonítottunk túlzott jelentőséget, és Zsuzsa altestét még nem láttam, sőt nem is voltam kíváncsi, mert a csókolózás teljesen kielégítette őt is, engem is. Számára bőven elég volt, ha havonta egyszer szeretkeztünk. A szeretkezést megalázónak érezte, és ezért nem erőltettem. Amíg együtt voltunk, nem is kívántam, de amikor két hétig Keszthelyen vagy Visegrádon éltem egyedül, elfogott a vágy más nők iránt, bár ezt a vágyamat nem teljesítettem.

Mikor befejeztük a csókolózást, csuklómon felejtett karórámra néztem: ¾ 12 volt. Talán azért csókolóztunk ilyen sokáig, mert mind a ketten féltünk, hogy ez az utolsó éjszakánk ebben az életben a szeretett és átkozott Magyarországon.

 

IV.

A Déli vasútnál a jegypénztárt zárva találtuk. Ami azt jelentette: jegy nincs, az utazás ingyenes. Vasúti kocsik viszont nem álltak a pályaudvaron, csak emberek. Végül civilbe öltözött vasutas érkezett futva és elvezetett bennünket a síneken az alagút szájáig, ahová éppen betolták a soproni vonatot. Üres fülkében az ablaknál, egymással szemben foglaltunk helyet. Hamarosan megtelt a vonat és elindultunk. Minden állomáson megállt és zsúfolásig telt. Átadtam helyemet egy idős asszonynak és Zsuzsa meg közte álltam. Mellettem még hárman. Ketten a csomagtartóban feküdtek, és nyolcan ültek.

Nagyobb csomagot senki sem hozott, hacsak nem kis táskát vagy szatyrot a vele lévő kisgyermek ételével. A legfurcsább az volt, hogy kettőnkön kívül senki sem beszélgetett, ami máskor magyar vonaton lehetetlen. A hallgatást nem értettem. A szerelvény hat- vagy nyolcszáz utasa a határon, illetve a határ jelenleg nem őrzött szakaszán keresztül készült Ausztriába távozni. Senki sem hozott bőröndöt, mert tudta: sáros vagy úttalan utakon kell hosszú kilométereket gyalogolnia. És mégis, ha megkérdezik, hova megy, a vonat nyolcszáz utasa azt feleli: látogatóban vagyok soproni rokonoknál. Hallgatásukat sem értettem. Mindegyiknek pontosan ugyanaz a célja. Miért nem tárgyalják meg? Félnek ávós spiclitől? Vagy attól, hogy Nyugaton rosszabb dolguk lesz, mint az átkozott Rákosi rendszerben? Akkor miért emigrálnak? Vagy hazafias bánat sújtja mindet, hogy itt hagyják tűrhetetlen hazájukat? Vagy házastársuk elől menekülnek külföldre? Attól riadoznak, hogy a határon lefogják és visszaviszik őket? Rossz a lelkiismeretük, mert útlevél nélkül távoznak, miután tizenkét éve hiába kértek, ha ugyan kérni mertek útlevelet? Kérdéseimre nem találtam választ.

Sopronban kiszálltunkkor észrevettem, hogy a vonat folyosója üres. Megtudtuk, hogy a szállodákban nincs szabad szoba. Így egy kétfiús családdal együtt a vagyonosnak tűnő asszonynál szálltunk meg, aki a pályaudvar előtt szólított le bennünket. Nagy, perzsaszőnyeges ebédlőjébe bocsátott be mind a hatunkat. Zsuzsának és a férfi feleségének X-lábú fekhelyet hozott be, míg négyen, párnával és takaróval, a padlón helyezkedtünk el. Az ablakokon szorosan zárt spaletták, nehogy a szemközti házból belássanak ránk. Mindezért majdnem háromszorosát fizettette velünk a város legjobb szállodája, a Lövér szobájánál. Jó pénzért tűrhető vacsorával szolgált hatunknak. Nem sokat beszélgettünk, mert fáradtak voltunk, és mert a velünk lévő férfi iránt, aki folytonosan panaszkodott, kevés rokonszenvet tudtunk összehozni. Reggel a háziasszony tudomásunkra adta: az utcán szovjet katonák igazoltatnak mindenkit. A nem soproniakat lefogják. Jobb tehát, ha maradunk. Mikor az idősebb fiúval a zárt ablakspalettán kipislogtunk, szabályos, csendes utcai forgalmat szemlélhettünk. Nyilván a háziasszony a magas fizetségért kíván tartóztatni bennünket.

Azonnal otthagytuk. Az Erdészeti Főiskola egyik tanárán kívül senkit nem ismertünk Sopronban. Hamar megtudtuk, hogy a Főiskola, tanárostul és diákostul emigrált. Rokonszenves, fiatal férfit állítottunk meg az utcán és megkérdeztük: merre vezet az út a határ felé? Csodálkozva nézett ránk, és szó nélkül otthagyott. Mit tehettünk? Kimentünk a pályaudvarra, hogy visszainduljunk Budapestre. Jegyet csak Bicskéig váltottunk, mert nem maradt több pénzünk. Onnét valahogy hazakerülünk, gondoltam keserűen. A vonat nagyon üres volt. Celldömölk után egy parasztasszonytól megtudtam az üres folyosó titkát. A mozdonyvezető lassított Hegykőnél és az utasok nagy része leugrott, mivel az út arra visz Ausztriába. Ezt fülkénkben senki se tudta, sőt észre sem vette.

Veszprémben leszálltunk, hogy visszatérjünk a határhoz. Megkerestük ismerősünket, Ettre professzort. Felesége fogadott és vezetett egyik barátjuk fáskamrájához, ahol Ettre rejtőzött. Az államvédelmiek forradalmárokat, főleg diákokat és tanárokat tartóztattak le és adtak át az oroszoknak, kik állítólag Csap felé szállítják őket. Ettrét is keresték, ezért rejtőzik. Mihelyt lehet, előbújik és emigrálnak, mert tanári állás várja az Egyesült Államokban. Mivel elébb leszek kint, megkért: adjam át Kéthly Annának az elhurcoltak névsorát, melyet összeállított. Kéthly juttassa el a listát az ENSZ vezetője, Dag Hammarskjöldnek. Minthogy ők is kint lesznek Nyugaton és így visszafizethetjük a pénzt, kölcsön kértünk néhány száz forintot. Vacsorát Ettréné főzött, és a fáskamrában fogyasztottuk el négyesben. Mivel Ettréné újabb, aznapi letartóztatásokról értesült, elvitt bennünket kocsiján egyik ismerősükhöz Veszprém mellé, hol bányászlámpa világánál szénapadláson aludtunk. Bár egyáltalán nem éreztük, hogy hideg az idő, összebújtunk a szénában, fel-felébredtünk és boldogan csókolóztunk abban a reményben, hogy elhagyjuk az országot.

Ettréné jött értünk, és felültünk a soproni ingyenvonatra. Jóval üresebbnek találtuk, mint két nappal korábban. Hegykő-Fertőhomoknál a vonat lassított, majdnem megállt és százan-százhúszan leugrottak. A sín mellett fiúk álltak és kisebb csoportokat gyűjtöttek össze. Mintegy tizennégy éves fiú vezetett bennünket, húszunkat, több kilométer hosszan, mezei utakon és bokrosokon át szülei szalmatetős, nagy házához. Az egyik, öreg férfit a szépszobában aludni fektették, minket pedig bográcsgulyással, friss kenyérrel és vörösborral láttak el. A soproni nővel ellentétben a fizetést elutasították.

Besötétedés után heves géppuskatűz hallatszott egyszerre több irányból. A házigazda – szőkés, talán harmincöt éves férfi – megnyugtatott bennünket. A géppuskákkal magyar határőrök lőnek a levegőbe, mintha fegyveres emigránsokkal küzdenének. Azért teszik, hogy a ruszkikat laktanyáikban és fedezékeikben tartsák. A ruszkik egyébként sem iparkodnak a Fertő lápján hősi halált halni. Ezzel adnak módot határőreinknek, hogy segítséget nyújtsanak nekünk. Hogyan? Pár óra múlva meglátjuk.

Éjféltájt elment, majd hamarosan visszaérkezett és kivezetett minket a házból, ahol még húsz ember várakozott, akiket ő hozott ide. Néztem karórámat: éjfél múlt tíz perccel, amikor elindultunk. Valószínűleg a határőrség éjféli váltását várta be. Előbb még elmondta, hogy legalább 12-13 kilométert kell megtennünk az osztrák Pamhagenig. Lassan megy, olyan csapásokon, ahol nem lesz vizes a lábunk. Kivéve az Einser Kanalnál. Aki elmarad, arra az elhagyott, csupa tó, láp és sár területen bizonytalan sors vár.

Rendezetlen, de nagyjából hármas sorokban haladtunk mögötte. Zsuzsa jobb oldalamon. Nedves, felhős, mocsárszagú éjszaka volt. Sok kísértetiesebb éjszakát értem már meg ennél, de úgy hiszem, Zsuzsa még nem. Az Andrássy út 60-ban hét esztendővel korábban a fal repedései öltöttek alakot és közeledtek felém, különösen azon az éjszakán, mikor reggelre ígérték kivégzésemet. Marokkóban, maláriarohamban és gyógyszer nélkül mindez megvolt, de sokkal szelídebben. Őserdőben éjszaka mindig láttam a fák körvonalát, de köztük nem létező, sárga csillagok gyulladtak ki, forogtak és enyésztek el hirtelen. Itt, a mocsaras éjszakában minden együtt és egyszerre tűnt fel, de a negyven személyes menetben jóval veszélytelenebbnek látszott. A messzeségben, 10-15 méter magasan szürke, négyszögletes fal, vagy lemez tűnt fel és nagy sebességgel közeledett, majd, már közel hozzám, eloszlott. Oldalvást, majdnem a talajon, sárga gömbök mozogtak, forogtak és pörögtek, azután kialudtak. A magasban különböző nagyságú ezüst csillagok és karikák gyulladtak ki és enyésztek el. Mindezek a látomások semmit sem különböztek a való jelenségektől: attól, hogy előttünk vörös rakéta emelkedett a magasba, mire vezetőnk megállította a menetet, míg – félbalra előttünk, vagy jobb oldalunkon – zöld rakéta szállt fel. Akkor arrafelé indította a menetet. Így irányította, messziről és láthatatlanul utunkat a határőrség.

Olykor megfogtam Zsuzsa kezét. Hideg volt, de nem remegett. Balkéz felől szomszédaim egyre változtak. Egyszerre testes férfi lépett mellém. Ismerem, de honnan? Szovjet tiszt az Államvédelmin, aki bejött kihallgatómmal oroszul társalogni? Nem. Aztán eszembe jutott. A Ganz hajógyár luxusgőzösöket készített jóvátételben a Szovjetuniónak és én, puszta kíváncsiságból, kiküldettem magamat az egyik átadási ünnepségre. Ott találkoztam vele. „Kesztyűs”-nek hívták. Alighanem előzetesen egy pesti kesztyűboltot fosztott ki. Étkezés előtt kihúzott zsebéből egy pár hófehér kesztyűt és felvette őket. A Ganz hajógyárban lakott mint a jóvátételi gőzösök felügyelője vagy ellenőre. Mindenki kedvelte. Nyakában távcsövet hordott: ha tíz lépésre tőle a gyárudvaron csinos nő jött, felkapta a távcsövet, és azon át nézegette.

Az ünnepség elején átmentünk a gyárból propelleren az Újpesti sziget mellé kikötött luxushajóra. A kesztyűs kapitány mellett velünk jött valamelyik miniszter, a gyártásvezető, néhány mérnök meg munkás. A kesztyűs kapitány átnézett mindent. A gépházat, a torontáli függönyös kabinokat, a párttitkár feleségek hátuljának készült öblös éjjeliedényeket, majd átszámolta a 2040 darab ezüst evőkészletet: háromféle kés, háromféle villa, négyféle kanál és a 40 nagyobb darab, tálaláshoz. Utána lepecsételte a gépházat, a lejáratokat és visszatértünk vacsorázni. A miniszter és a kapitány az asztalfőn. Disznósültet ettünk. A kesztyűs disznócsontja egy darabka hússal, amikor vágta, a miniszter mellénye és kabátja közé repült. A kapitány felállt, villájával kiszedte a bordacsontot és tovább evett, anélkül, hogy bocsánatot kért volna. Az egészet ezért jegyeztem meg. Utána a kapitány irgalmatlanul berúgott a vodkán, mire két munkás vállra vette, és aludni fektette gyári szobájában.

Az est befejezését csak jóval később tudtam meg. A volgai luxushajó elkészülésekor a kesztyűs kapitány mindig berúgott. Ilyenkor az éjjeliszekrényből kilopták a pecsétet és a szalagtekercset. A miniszter persze ilyenkor már nem volt ott. Propelleren visszamentek, feltörték a hajót és kiszedtek belőle mindent, amit az államnak nehezére esett évente kétszer beszerezni, így a hatszáz porcelán tányért, a kétezer negyvenes evőkészletet ezüstből és így tovább. Ezt aztán betették a következő hajóba, onnan is kilopták és így tovább. A résztvevőket pedig felszólították: kárpótolják magukat munkájukért asztalkendőkkel, torontáli szőnyegekkel, és hasonlókkal. Lepecsételték a hajót, visszatették a pecsétet és szalagot. Kétszer az évben vontató jött a szovjetből, levitte a hajót a Fekete-tengerre, onnét a Donon és a csatornán át a Volgára, ahol magasabb párttitkárok hajókáztak rajta. A hazai vezetők pedig nyugtalankodtak: mikor kérik számon tőlük az elmaradt ezüstöt? Ilyen reklamáció azonban sohasem jött. A kommunista hatóságok, úgy látszik, megszokták, hogy minden kirabolva érkezik.

A kesztyűs kapitány, természetesen civilben, nem tagadta kilétét, mikor megszólítottam. Hosszú előadásba kezdett. Ami már azért is jól esett, mert mi ketten túl fáradtak voltunk a beszédhez. Elmondta: az Egyesült Államokba készül, méghozzá Dakotába, ahol nincs sem orosz, sem magyar. Sajnos, hajógyár sincsen. Ám ő elég ügyes, hogy foglalkozást találjon magának. Aztán rátért a szerinte kétszáz főnyi orosz katonára, akik nem akartak a magyarok ellen harcolni. Pincékben rejtőztek és várták, hogy egy szabad országban letelepedhessenek. Menekülésre nem is gondoltak. A szovjet csapatok összefogdosták, és múlt héten kivégezték mindet.

Itt tartott, mikor kis árokhoz érkeztünk, az Einser Kanalhoz. Vezetőnk búcsút vett tőlünk. Akinek sok a pénze, adjon, nem neki, hanem a határőrségnek. Mi is adtunk, kétszázat a hatszáz forintból. Valamivel odább osztrák határőr állt. Guten Morgen-nal köszönt és az ösvényt mutatta, mely a pamhageni segélyhely felé vezetett. Már hajnalodott. Zsuzsa arcán láttam a csodálkozást, hogy az ország határőre előre köszön, mosolyog és nem kér útlevelet, igazolványt, nevet sem. A segélyhelyen megkérdezték: éhesek vagyunk-e, és átvezettek egy helyiségbe, hol összetolt asztalokon felvágott, főtt hús, uborka, sütemény várt nagy mennyiségben. A kisasztalon kávé és tea főtt. Sokan voltunk. Csak akkor láttam, hogy többségükben 16-25 éves fiúk. Aludni szerettünk volna, mire átkísértek a jól fűtött, kis szobába, hol két ágy állt, dunyhákkal. Lefeküdtünk az egyikbe, átöleltük egymást és máris aludtunk.

Tíz óra táján ébredtünk. Nem kis örömünkre ENSZ tisztviselővel találkoztunk a reggelizőben, méghozzá angollal. Végre egyszer angolul is beszélhettem és Zsuzsa, aki angol tanárnőnek vizsgázott, szintén. Információt kértünk tőle. Elmondta, hogy itt Ausztriában két lehetőség előtt állunk. Vagy táborba megyünk, ahol az osztrákok gondoskodnak rólunk, de természetesen szabadon járhatunk ki és be a táborból és hagyhatjuk el; vagy mehetünk Bécsbe vagy bármely osztrák helyre, de a segélyegyletek ott is, elsősorban Bécsben, rendelkezésünkre állnak. Zsuzsa kérdésére, melyik országba vándorolhatunk ki, felsorolta magát Ausztriát, Angliát, Francia- és Németországot, Belgiumot, Hollandiát, a Skandináv országokat, Izlandot, Izraelt, Ír- és Olaszországot, több dél-amerikai államot, Kanadát, Ausztráliát, Új-Zélandot és az Egyesült Államokat. Luxemburgba nem mehetünk, mert oda csak a munkaképtelen öregeket veszik fel. Mindez, 1938-hoz képest, amikor sehová se lehetett menni, csodálatosnak tűnt.

A bécsi autóbusz a Schwarzenberg térig vitt. Miután átkerült barátaink címét nem tudtuk, a közeli Arbeiter Zeitunghoz mentünk, hogy Kéthly Anna szállását megtudjuk. Útközben Zsuzsa megkérdezte: „Miféle ünnep ez ma, december másodikán, Ausztriában?” „Miért lenne ünnep?” tudakoltam. „Hát nem hallod, mennyit nevetnek?” „Csak azért, mert boldogabb helyen vagyunk.”

Az Arbeiter Zeitung portása megkérdezte: miért jöttünk? „Minden magyar csirkefogó azt állítja, ismeri Anna Kéthlyt”, mondta, miközben végignézte gyűrött ruhánkat. „Aztán megpumpolja. Menjetek a fenébe!” Elkeseredve indultunk a Belváros felé. Sok magyar szót hallottunk és azt reméltük, hogy ismerőssel találkozunk, de nem találkoztunk. Zsuzsa a Kärntnerstrasse kirakatainak szépségében gyönyörködött. Soha Magyarországon nem látott ilyesmit. Kis vendéglőben vacsoráztunk a Landstrassen, utána törtük a fejünket, hogy maradék pénzünkért tudunk-e szállodába menni? Háromemeletes, szerénynek tűnő szálló portását kérdeztük. Éppen annyi pénzünk volt. A szoba, de kivált a fürdőszoba feltűnően csinos volt. Zsuzsa lemosta magát, aztán én is. Már aludt, amikor lefeküdtem melléje. Éppen kilenc óra volt. Tizenegy óra tíz perckor – néztem a karórámon – vad dörömbölésre ébredtem. „Meddig akartok henteregni, buja magyarok?”, hangzott németül. „Két órára vettétek ki a szobát. Ha maradni akartok, fizessetek. Ha nem, takarodjatok!” Miközben ruháinkba bújtunk, ugyanezt a tirádát hallottuk a folyosó végéből. Előttünk jöttek le a lépcsőn: talán 18 éves, magyar fiú és hasonló korú leány. Nem mi követtük el a hibát. A vörös lámpa égett a bejáró fölött. Amikor idejöttünk, még elfelejtették meggyújtani.

Nem maradt pénzünk, hogy bárhová beüljünk. Csak egy automata büfében vásárolhattunk még két szendvicset, és ott ácsorogtunk éjjel 1-ig, amikor becsukták. A Belváros utcáin és a Ringen bolyongtunk kegyetlen szélben és olykor megeredő havas esőben. Még nem tudtuk, hogy a közelben, a Währingerstrasse legelején ingyen szállás vár a magyarokra minden időben. A Kunsthistorisches Museum előtt, Mária Terézia szobránál leültünk egy padra és bután mesélni próbáltam Tahitiről, de láttam, hogy Zsuzsa nem tud figyelni. Szóval kezdődik a második emigráció, rosszabbul, mint az első. Mert Párizsban volt még szobánk első feleségemmel. Igaz, hogy állást nem vállalhattam, még vendéglői mosogatást sem, mert kiutasították az embert Franciaországból, és Magyarországon katonaszökevényként köröztek. Másfél esztendő alatt legalább egy évig, főleg 1939-ben, húszliteres vederben szobánkban főzött kukoricakását ettünk. A kis asztalra döntöttük ki és szeleteket vágtunk belőle reggel, délben, este. Olykor, bőség idején, egy liter vörösbort vásároltunk hozzá. Olcsóbb volt, mint a tej. Egész nap fájt tőle a hasunk. Ez az idő következett be újra? Magamhoz szorítottam Zsuzsát és csókolni próbáltam, de mindkettőnknek cserepes volt az ajka. Később újra sétáltunk, mert éreztük, hogy kezdünk csonttá fagyni, de legalább elérzéktelenedtünk.

Azt hittük, erőnk legvégére értünk, amikor reggel kilenc felé találkoztunk Gábori Gyurival a Grabenen. „Ti őrültek,” mondta, miközben a Dóm melletti kávéházba vitt bennünket, „itt mászkáltok egész éjszaka az utcán, ahelyett hogy felmentek Oroszlányhoz!” Elszégyelltem magam. Oroszlány nevét régen hallottam és azt hittem, nem él. Keresztnevét senki sem tudta, úgyhogy azt mondák: nincs is neki. Oroszlány fiatalon, 1919-ben mint szociáldemokrata, a kommunisták elől Bécsbe menekült. Rövidesen, az osztrák szociáldemokraták megbízásából a magyar menekültek, Garami Ernő, Szende Pál, Kunfi Zsigmond, Fényes László, Kéri Pál és a többi segítője lett, és nemcsak anyagilag. Fényes beszélt nékem róla Párizsban és New Yorkban. Cikkeit is ő fordította az Arbeiter Zeitungnak, mert Fényes, noha francia kisasszonya volt a bihari kastélyban, egy kukkot sem tudott, csak magyarul.

Reggeli után Gábori elvitt bennünket taxin Oroszlány irodájába a Mariahilf egyik mellékutcájában. Kitörő örömmel fogadott. Mindent tudott Zsuzsáról és rólam. Rögtön telefonált az Arbeiter Zeitungnak és az Európa kiadónak, hogy itt vagyunk. Aztán a belvárosi Hotel Postnak. Szobát rendelt számunkra és egy hónapra előre kifizette. Hatvan jegyet adott a szociáldemokrata vendéglőbe. „Boldogan többet, ha kell”, utána ezer schillinget kisebb kiadásokra. Utalványt a Gerngross áruházba női és férfi öltözetre, felöltőkre, cipőre, harisnyára, fehérneműre, tisztálkodó szerekre és rúzsra. Kéthly Anna Párizsban vagy New Yorkban van. Jöveteléig minden rendelkezésünkre áll. Utána is.

Mindketten felderültünk és hosszan elbeszélgettünk vele, miközben időnként egy-egy új magyar jövevénnyel tárgyalt a másik szobában. Utána Gerngrosshoz mentünk, mindent megvettünk és a Hotel Postba küldettük. A szállodában megnéztük a szép szobát, aludni feküdtünk és elhatároztuk, hogy vacsorázni nem a szociáldemokrata vendéglőbe megyünk, hanem a szemközti, híres Griechenbeislbe. Ruháink még nem érkeztek meg, úgyhogy sárosan és piszkosan indultunk az utca túloldalára. A pincérek méla undorral fogadtak, de amikor leves helyett két sajtfelfújtat rendeltünk, utána Zsuzsának sole-t spárgával, nékem garnélarákot apróra vágott zellerszárral és majonézzel, majd mindkettőnknek fácánt áfonyakompóttal, megszelídültek. Francia száraz fehérbort ittunk és zöld citromfagylalttal fejeztük be.

Másnap kora délelőtt telefonhívás ébresztett bennünket. August Wilhelm von Frey volt, az Arbeiter Zeitung külpolitikai szerkesztője. Először bocsánatot kért a portásért, amit alighanem Oroszlánytól tudott meg. Meghívott bennünket másnap délutánra a szerkesztőségbe. A szociáldemokratáknál egészen jó ebédet ettünk és találkoztunk recski bajtársaimmal, Egrivel, Gáborival és Garamvölgyivel. Megkértek: jöjjek el a régi és új magyar emigránsok találkozására délután; Kállay volt miniszterelnök fia és mások is ott lesznek. Ehhez semmi kedvem nem volt és beültem a szállodánk melletti kávéházba, hová Nyugatról küldött magyar újságírók jártak néhány franciával, izraelivel és angollal, és rögtön letelepedtem Mikes György mellé, akit 1938 óta nem láttam.

Ugyanabban az évben ismerkedtünk meg. Március elején feljött hozzám, mint A Reggel című lap munkatársa és felkért: írjak az osztrák népszavazás eredményét magasztaló verset Ausztria függetlenségéről a lap következő, hétfői számába. Feleltem néki. A verset aligha lesz módomban megírni, miután Hitler még a népszavazás előtt megrohanja és elfoglalja Ausztriát. Mikes hevesen vitatta defetista nézetemet. Hitler nem kaphatja meg Ausztriát, mert ezt nemhogy Anglia és Franciaország kormánya, de Mussolini sem tűrné. Végül megállapodtunk: ha Ausztria vasárnap még független lenne, délután 3 órára behozom a verset A Reggel szerkesztőségébe. Erre nem volt szükség, mert Hitler előző nap elfoglalta Ausztriát és így népszavazás sem volt. Mikes is ráébredt a helyzetre és sietve emigrált Angliába, ahol rövidesen nagysikerű író és kritikus lett.

– Októberben a BBC küldött a magyar határra. Álláspontomul az Andaui hidat választottam, természetesen osztrák oldalon – mesélte. – A híd, mely Magyarországot összeköti Ausztriával, alig néhány méter hosszú és középen összetörve fekszik a vízben. A víz nem ér térdig. Az út Jánossomorjától jön Andau felé, és ezen a hídon kell átkelni. A bátor ember ugrik, és ugrását mindig siker kíséri. A félénkebb belép a vízbe, ez sem tragédia. Beszéltem emberekkel, akik átjöttek Magyarországról és meghallgattam panaszaikat. Határőrség, ÁVH nem volt a közelben. Velem együtt, az osztrák oldalon, öreg magyar házaspár állt. Nincsen igazság, mondják nekem. Sikerült 49-ben kimenekülniük Ausztriába. Rokonaikhoz akartak kimenni Chicagóba. De már akkor is öregek voltak. Sokszor és hiába kértek amerikai vízumot, nem kaptak. De most, ha Magyarországról jönnének, rögtön kapnának. Hát ilyen az élet. Mondom nekik: butuskák vagytok. Menjetek át a magyar oldalra. Dobjatok el minden igazolványt, jöjjetek vissza a hídon és jelentkezzetek a segélyhelyen Andauban, hogy most jöttetek. Több mint egy hét előtt küldött feleségem Londonból ide levelet Chicagóból: köszönik a jó tanácsot. Kérdi a feleségem: Milyen tanácsot osztogattál?

Beszélgetésünk során Mikes rábeszélt: telepedjek le Londonban.

– A világ legkellemesebb és legkellemetlenebb városa. Ha bérházban laksz, gondtalanul élsz. Ha házat veszel magadnak, néked kell fűteni, kaszálhatod a kertet, ha nagy az eső, elönti házad alatt a drótokat, és ki kell menekülnöd a villanyozó házból, ha nagy a szél, átfúj szobáidon, és kéményed a fejedre dől. A szerelő nem szerel villanykályhát a fürdőszobába, mert az veszedelmes, és a hideg levegő egészséges. Egyszóval, ha kellemetlenségeket akarsz, végy magadnak házat.

– De ugyanekkor – folytatta –, még mindig Londonban és környékén írják és adják ki a legjobb könyveket. A BBC az egyetlen rádió a világon, amelyik objektíven foglalja össze öt földrész híreit, nem propaganda és nem hazudik. Ráadásul az angolok szeretik, ha kigúnyolják őket. Magyarországon ilyesmit egy pillanatig sem tűrnének. Persze bevallom, hogy ők is csak külső és nem lényeges dolgaikat engedik bírálni. Ha arról írnék, hogy India elvesztése és a lázongó gyarmatok közepette Anglia hamarost szegény sziget marad Európa északnyugati szélén, úgy, attól félek, kikergetnének Londonból. Mégis gyönyör egy haldokló világirodalomban élni, ahol nem tudják, hogy haldoklik.

– Nem hiszem – mondtam, mikor búcsúztunk, mert Mikes másnap hazautazott –, nem hiszem, hogy meggyőztél, de azt hiszem, mégis Londonba jövünk lakni.

Az Arbeiter Zeitungnál a portás nyomban ránk ismert és feszesen hajlongott. A könyvtárteremben vagy tizenöten várakoztak ünneplésünkre. Amikor nagykabátomat levetettem, éreztem, hogy valaki – valószínűleg a villamoson – pénzt csúsztatott zsebembe. Vendéglátóink egyik része a mauthauseni koncentrációs táborban töltötte a hitleri esztendőket, míg másik részük Angliába menekült vagy az angol seregben harcolt. Legtöbbet a szovjet megszállás idejéről beszélgettünk.

– Különösképpen – magyarázta von Frey – nem a szovjet tábornokokra panaszkodom, hanem az amerikaiakra. A kommunista oroszok olyanok, amilyeneknek elvártuk őket. Az amerikaiakban sok a könyörület, mondhatnám jóindulat, de értetlenségük, mondhatom butaságuk tehetetlen játékosokat csinált belőlük. Hadd mondok egy példát. A Favoriten kerület mindig szovjet kézen volt és a főposta a Favoriten kerülethez tartozott. Az oroszok fölbontottak és elolvastak minden levelet. Így elolvasták a lakosoknak az amerikaiakhoz intézett panaszleveleit a szovjet hatóságok ellen. Ezeket elégették, a panasztevőket pedig lecsukták vagy Szibériába vitték. Mikor minderről biztos tudomást szereztem, elmondtam az egyik vezető amerikai generálisnak itt Bécsben. „Teljesen lehetetlen, hogy szovjet diplomaták ilyesmit tegyenek. Ön csak fel akar bujtani az oroszok ellen”, mondta és kidobott.

Később Mauthausent vetettük össze Recskkel. Én Mauthausent tartottam rémesebbnek, ők Recsket, már azért is, mert Mauthausenben a háború végét és Hitler vereségét remélték, ami be is következett, míg Recsken nem volt mit remélni. Eszembe jutott két barátom, Dálnoki Miklós Lajos és Gábori György véleménye, kik Dachauban és Recsken is voltak, és Recsket tartották gyötrelmesebbnek. Alighanem mégis nekik volt igazuk.

Barátságosabb témákra tértünk át, elsősorban Ausztria feltámadására. Vendéglátóink azt találták, hogy Ausztriának, mint mindig, megint szerencséje volt. A Nyugat Hitler áldozatának tekinti Ausztriát, pedig menyasszonya volt. Dollfuss egyetlen lehetséges szövetségeseit irtotta ki, a szociáldemokratákat, és a népesség arányában több náci akadt, sőt maradt is Ausztriában, mint Németországban. Később sokat nevettünk. Legjobban akkor, amikor Zsuzsa azt mondta: „Ausztria roppant gazdag.” „Most tápászkodunk fel a nyomorból”, felelte a belpolitikai szerkesztő.

Este hosszú interjút adtam a bécsi rádiónak, a RAWAG-nak. Forradalom és panaszkodás helyett az európai és amerikai politikára tereltem a szót. A háború vége felé a Nyugat Jaltában Európa keleti felét elajándékozta az oroszoknak. Most mindenki örökké tartó status quo-nak tekinti ezt az állapotot, pedig nem az, hiszen Hruscsov is kivonult Ausztriából, amit a Nyugat részéről senki sem siettetett, sőt nem is remélt. Kár tehát Metternich politikáját folytatni, aki az autokrata zsarnokságok fenntartásán dolgozott. Ugyanígy bűn a Szovjetunióval való kiegyezés vagy megegyezés lehetőségeit keresni. Ilyen lehetőség nincs. Az egyetlen út nem a status quo fenntartása, hanem a Szovjetunió felbomlása felé vezet. Kár, hogy a Nyugat vezetői ezt nem tudják, és helyette saját felbomlásukban hisznek.

Szociáldemokrata ajánlással másnap bejutottunk Holubeckhez, a híres polgármesterhez, aki szolgálatkészséggel és alázattal vezette a szovjet diplomatáit orruknál fogva. Néhány perc alatt megkaptuk a két hontalan útlevelet. Utána Zsuzsa, hogy angol tudását segítésre fordítsa, felment az angol követségre és felajánlotta ingyen szolgálatát. Elutasították. Átment a kanadaiakhoz, ahol örömmel fogadták, és néhány angol meg francia segédkönyvet adtak át néki, hogy olvassa el őket. A következő napon már önállóan adta, vagy ritkább esetben utasította el a kanadai bevándorlási vízumot. Munkaideje reggel kilenctől délután kettőig tartott néhány hónapon át, és ezalatt sok száz magyart juttatott kanadai vízumhoz.

Sürgönyt kaptunk a bécsi Európa Verlagtól, hogy keressük fel kettesben mielőbb. Zsuzsa munkaideje miatt másnap délután mentünk fel. A neves kiadó egyik vezetője fogadott bennünket és részletezte, hogy mintegy kétszáz oldalas könyvet szeretne a magyar történelemről és a forradalomról. Mindjárt megállapodtunk, hogy az első részt, honfoglalástól 1938-ig én írom, a Horthy korszak végét, Szálasit és Rákosit pedig Zsuzsa. A forradalom megírására Pálóczi Horváth Györgyöt ajánlottam, aki az Irodalmi Újság forradalmi számát szerkesztette, és hosszú börtönévei alatt remek ítélőképességet szerzett a jelen dolgairól. A szerződésbe belevettük, hogy a német kézirat március 15-ig a kiadó kezei közt lesz. Aláírtuk és rögtön jelentős előleget kaptunk mind a ketten. Átmentünk Oroszlányhoz, hogy legalább az ezer shillinget visszafizessük néki, de kinevetett bennünket. Örömünkben mindjárt egy-egy szép pulóvert vettünk egymásnak a Kärtnerstrassen.

Félóránál hosszabb telefonbeszélgetés a párizsi amerikai követséggel. A Department of State és a dél-amerikai szakszervezeti szövetség, valamint Costa Rica állam elnöke meghív bennünket közép- és dél-amerikai körútra. Beszéljünk népgyűlésen, PEN Clubokban, rádión és televízión a magyar forradalomról. Két hónapos körút. Indulás Párizsból január tizedikén. Kísérőnek és tolmácsnak Vajay Szabolcs, az argentin Beaux Arts tanára jön velünk Buenos Airesből. Továbbá négy magyar civil – munkás, néptanító, tisztviselő, kisgazda –, hogy az ő tárgykörüket illető kérdésekre válaszoljanak. Repülőjegyekről ők gondoskodnak. Nékünk kettőnknek napi 25 és 25 dollár, Vajaynak 20, a többi négynek 15-15. Elvállaljuk-e? Feleségem a kanadai követségen dolgozik, helyében nem tudok dönteni. Küldjék a szerződést. Egyetlen kifogásom: az egyenlőtlen fizetés. Megállapodtunk: mind a heten napi 20 dollárt kapunk.

A szerződést másnap küldönc hozta a bécsi amerikai követségről. A látogatásra felsorolt országok közül kihúztam Battista havannai bordélyházát és a venezuelai fasiszta diktatúrát, aztán aláírtam a szerződést. Zsuzsát nem tudtam rábírni. Azt mondta: becsüli hazafias kötelességérzetemet, hogy a forradalomról akarom informálni egy földrész lakóit, akik keveset tudnak róla. Ő viszont nem kívánja két hónapra otthagyni a követséget, ahol szükség van rá. Sem Bécset. Reméli, hogy Andris fiúnkat ki tudja hozatni, bár eddig csirkefogó utazási ügynökökre és hajósokra verte el a pénzt. És nem gondolom-e, hogy jó lenne állást vállalni és letelepedni? Közel három hónap múlva jóval nehezebb lesz állást találni, mint most. Azt feleltem: – Dél-Amerika nagyon szép és érdekes, de ha velem jön, még szebb lenne, és hogy állást három hónap múlva is kapok.

Másnap elmenten az argentin követségre és megkérdeztem: mennyi ideig tart, míg hontalan útlevélre vízumot adnak? Két-három hónapig, mondták. A brazíliai konzulátus, telefonon, hasonló választ adott. Így a tíz vízum beszerzése legalább húsz hónapig tartana, és január 10-ig huszonkét nap maradt. Felhívtam a párizsi követséget és elmondtam a körülményeket, miért nem tudom a szerződést teljesíteni. „Csak ne aggodalmaskodjék”, mondta egy hülye és lecsapta a kagylót.

Két nappal később, reggel fél nyolckor megszólalt a telefon. Zsuzsa vette fel az éjjeliszekrényről és felült az ágyban. „Őrült”, súgta és átadta a kagylót. Amerikai, éles férfihang hallatszott:

– Ebben a pillanatban érkeztem San Joséból. A Hotel Kaiserin Elisabetben szálltam meg, a maguk közelében. Első emelet, tizenhetes szoba. Jöjjenek át hozzám, mihelyt tudnak. Két útlevelet hoztam maguknak.

Letette a kagylót.

– Mit csináljunk? – kérdeztem Zsuzsát.

– Hívd fel a szállodát és kérdezd meg, ki lakik az egy, tizenhétben.

A szállóból azt mondták: csak a rendőrségnek adnak felvilágosítást, azt sem telefonon.

Felöltöztünk és átmentünk. A szálloda előcsarnokában leültettem Zsuzsát.

– Ha nem vagyok lenn tíz perc múlva, hívd a rendőrséget.

Bekopogtam. Kövér fiatalember nyitott ki, majdnem meztelenül. A zuhany alól jött. Nem lehetett több harmincévesnél, de már kopaszodott. Hasán roppant tömegben nőtt a sárga szőr. Mégis izmos volt és rokonszenves. Olyan gyorsan mondta nevét, hogy nem értettem. Angolul beszélt.

– Bocsásson meg, amíg törölközöm.

Rózsaszín, hosszú gatyában jött ki a fürdőszobából. Aktatáskájából két útlevelet szedett ki, átadta nekem és miközben öltözködött, beszélt félelmes gyorsasággal.

– A Department of State tisztviselője vagyok. Ezt a két passzust Don Figueres Ferrer, Costa Rica elnöke küldi önöknek üdvözletével. Ezekre sem Dél-Amerikában, sem Európa nyugati felében nem kell vízum. Viszont hiányoznak belőle az önök fényképei. Ezek sajnos nem voltak kéznél. Csináltatunk. És a konzul pecsétje a fényképen. A konzul mérnök egy ottakringi gyárban. A pecsétet zsebében hordja. Kimegyünk és lepecsételtetjük – mondta, miközben már a nyakkendőjét kötötte.

Megnéztem útlevelemet. Jorge Faludy, állt benne, nacionalidad Costaricense, reside en San José – vagyis Costa Rica-i állampolgár vagyok és San Joséban lakom. Lementünk Zsuzsához, aki éppen telefonálni akart rendőrért. A szomszéd házban gyorsfénykép-automatát találtunk, lefényképeztük magunkat, Zsuzsa elment a kanadai követségre, mi tíz perc alatt megreggeliztünk, miközben washingtoni pletykákat mesélt. Taxin kimentünk az Ottakringre, ahol az osztrák mérnök állva, a gépek közt beragasztotta a fényképeket, lepecsételte, mi meg utaztunk vissza a taxin. Felőlem és Recsk iránt érdeklődött; azt hitte, a forradalom szabadított ki onnan. „Szóval CIA életrajza hibás”, mondta mérgesen. Letett szállodámnál, ő ment tovább. „Még látjuk egymást”, ígérte. Mindez alig tartott egy óránál tovább.

 

*

 

Mindkettőnket meghívott a Ford Alapítvány, illetve a Congress for Cultural Freedom Párizsba, december 23-tól január 10-ig és a Szabad Európa rádiója két napra Münchenbe, valamikor ugyanebben az időben. Zsuzsa nem akarta hosszabb huzamra otthagyni a kanadai követséget, ráadásul egy vasutas a Sopron-Ebenfurti vonalról azt ígérte, hogy kihozza Andrist karácsony napján. Így elhatároztuk: maradok Bécsben karácsony másnapján délutánig, ekkor elutazom Münchenbe. Zsuzsa két nap múlva utánamjön, és velem lesz egy hétig Párizsban. A gyerek természetesen nem jött meg. Zsuzsát próbáltam vigasztalni színházzal, operával és Kunsthistorisches Museummal.

Karácsony másnapján délután elutaztam Münchenbe. A pályaudvaron Horváth Béla várt, vitt vacsorázni egy vendéglőnél is különb kocsmába, aztán lakásába, ahol két napig maradtam.

Horváth Bélát a harmincas évek közepén a jövendő évek nagy katolikus költőjének tartottuk. Nemcsak én, mások is. Mécs Lászlónak nem a népszerűségét szégyelltük, hanem a verseit („Testvér, barátom, ízibe – gyerünk Assisibe”), meg azt, hogy amikor a Donhoz küldött katonákat látta, azt írta: „e fiúkért valaki felelős”, de elfelejtette megmondani, ki a felelős. Béla nem felejtette el az ellenség nevét. („…ti bamba svábok – a pofátokba döghalált okádok – én élve-halva vadászom tirátok, – ti gyilkos, ti vérivó pogányok.”) A háború alatt gyakran látták a Garay téren. Felállt egy hordóra. Az emberek azt hitték, beszélni készül, de ő nem szólt. Fél citromot tartott kezében, azt gondosan utolsó cseppig kifacsarta, aztán eldobta és így szólt: „Látjátok, emberek? Ezt teszik veletek a németek.” Horthy idején nem egyszer került törvényszék elé náciellenes verseiért. Nagyszerűen védekezett Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás idézetekkel. A legtöbbjét, úgy vélem, ott helyben találta ki, bár roppant hiteleseknek hangzottak. A bíró minden egyes alkalommal felmentette.

Doktor Totisz nőorvos irodalmi szalonjában találkoztam vele, ahol Karinthy, Kassák, Remenyik, Márai is megfordult, meg a színészek: Olti Magda, Major Tamás, Darvas Lili. Horváth mindig berúgott. Hajnal felé lekísértük az utcára és taxiba ültettük. A taxi ajtaja, mikor elindult, mintha csoda történne, mindig kinyílt. Béla térdre esett és megáldott mindnyájunkat. Csúf volt, mint Girolamo Savonarola, elegáns, fekete kabátban és csíkos nadrágban, mindig lakkcipővel. Gomblyukában bazsarózsa. Imádta a nőket. Azok is őt. Egy alkalommal a Centrál kávéházban ültem első feleségemmel, Valival. Éppen falujából, Szentkirályszabadjáról érkezett vissza. Elmondta, hogy parasztlánnyal töltötte az éjszakát. „És kedvenc szentem, Sienai Szent Katalin megengedte, hogy kilencszer bizonyítsam be szerelmemet”, sóhajtotta és imára kulcsolta kezét.

A háború végén Nyugatra menekült. Ezután élete legendába fordult vagy rágalomba fulladt. Egyesek szerint a pápa testőrségének tagja lett, míg mások szerint Genuában volt szerzetes. Annak ellenére, hogy ugyanakkor megnősült és két lánya született. Ezeket, nejével együtt, Itáliában felejtette, mikor a Szabad Európa rádiója megindult. Erről azonban nem kérdeztem, mert tudtam, úgyis hazudik. A rádiónál viszont kitűnően viselkedett. Kiállt érte, hogy odahaza demokratikus forradalom tört ki, nem pedig fasiszta lázongás. És hazugság, hogy amerikai katonák jönnek segíteni a forradalmat, mint ahogy a Szabad Európa rádiója többi bemondója hirdette.

A nők most is szerették, mikor ötven felé közeledett. Erről mindjárt másnap reggel meggyőződhettem. A kocsmában reggeliztünk, sonkát sörrel és feketekávéval, hozzá négy sült tojást. Béla néhány piszkos inget hozott magával táskájában. Bementem vele a tisztítóba: a pult mögött csinos, legfeljebb huszonöt éves asszonyka állt, miközben férje a bolt előtt álló autóba rakta az ingeket, hogy Augsburgba vigye őket. A tisztító, nem tudom miért, híres volt egész Bajorországban.

– Várj rám a kocsmában. Másfél óra múlva ott leszek – mondta –, és elindult ellenkező irányba, mint ahogy jöttünk. Kíváncsi voltam és kocsma helyett megbújtam egy kapualjban az utca túloldalán. Rövidesen a férj elindult kocsijával. Béla visszaérkezett és belépett a pucerájba. Az asszony kijött és lehúzta a bolt redőnyét. Bement a házba, nyilván azért, hogy visszatérjen az üzletbe, a hátsó ajtón át. Eleget tudtam és visszatértem a kocsmába. Béla, mint ígérte, másfél óra múltán, frissen és jókedvűen megjelent. Mentünk a Szabad Európába, az Englische Garten mellett.

Aznap és a következőn részletes számadást adtam a rádiónak a népi demokrácia atmoszférájáról és Recskről. Lemezre vették, megköszönték, kifizették. A kafeteriába egyetlen egyszer mentem be. Több csoporttal beszélgettem; mind arra kért, hogy a szomszéd asztalnál ülőkkel ne álljak szóba. Mások viszont velem nem akartak beszélgetni. Így Bélával maradtam. Este kilenctől éjfélig kávéházban ültem, mert Bélához színésznő jött fel. Megkért ugyan: maradjak, mert a hölgy a párzás kinetikáját annyira kedveli, hogy nemcsak a nézőket szereti, de boldogan nyúlik ki két férfi között. Nem voltam képes katolikus költőtársam kérését teljesíteni és elvonultam.

A kávéházban Béla előző évben megjelent verseskönyvét olvastam. Régi és új költeményeket tartalmazott. A régiek közül néhányat egykor szépnek és erőteljesnek találtam, de most elvesztették szépségüket és erejüket. A rímek mind kiválóak maradtak. A verskötetet más nem írhatta, csak ő. Az egész mégis hidegen hagyott. Hirtelen nem tudtam volna megmondani, miért. Bántott a versek üres szónokiassága, a sok közhely, a szerző állandó hencegése, hogy amíg itt lent mindenki kárhozott, ő kétségtelenül egyenest a mennybe jut. Igaz, hogy Háfiz is ezt írja, mégis nagyszerű. Egyetlen vers maradt csak, melyet húsz éve tudtam kívülről („Ti drága költők, franciák és angolok – hazámban oly hazátlanul csatangolok…”), amelyik szép maradt volna, ha az utolsó versszakot nem írta volna át úgy, hogy Európa költői közt már csak ő szereti a szabadságot. Végigfutott rajtam a jeges görcs. Elmúlt, amit múlhatatlannak hittem.

December 28.-án késő délután Zsuzsa érkezett Bécsből. A pályaudvaron vártam és ott is maradtunk, mert egy órával később indultunk tovább. Érdekes, hogy a határon mindketten a hontalan útlevelet használtuk, talán hálából, mert Németország volt az egyetlen állam a világon, mely Nansen passzusra nem kért vízumot. Megvacsoráztunk az étkezőben, átadtuk a Costa Rica-i útleveleket a hálókocsi kalauzának, hogy ne keltsenek fel bennünket a francia határon. Félálomban éreztem, hogy valahol nagyon sokáig áll a vonat. Végül kopogtak és kigyulladt a villany. Két francia vámtiszt állt az ajtóban. Mosolyogtak, mert meztelenül feküdtünk mindketten az egyik ágyban, a másik ágyat pedig érintetlenül hagytuk. Vagyis azt hitték, hogy öt-hat órája szeretkezünk, mióta Münchent elhagytuk.

– Biztosak voltunk, hogy útleveleik hamisak, és le kell fognunk önöket – kezdte az egyik. – Tehát megállítottuk a vonatot.

– Aztán megtudtuk – folytatta a másik –, hogy passzusaik kétségtelenül érvényesek. Csak egy dolgot nem értünk és ezért mertük felkelteni önöket. Minden határon pecsétet nyomnak az útlevélbe. Az önök útlevelében nincsen egyetlen pecsét. Hogyan kerültek Németországba? Costa Rica-i repülőgépről dobták le önöket ejtőernyővel valahol München mellett?

Elmagyaráztuk. A Gare de l’Esten a CIA két magyar, fiatal és bámulatosan rokonszenves tisztviselője várt reánk és kísértek a rue de la Paix mögötti kis és elegáns szállodába. Zsuzsa nem látott még ilyet. Két telefon az éjjeliszekrényeken és egy a fürdőkádnál. A falakon fakeretben világosszürke selyem. Fridzsider tele hűsítőkkel, szódával, sörrel, calvadosszal, konyakkal, whiskyvel. Rádió és televízió. Csengetésre vagy telefonon; akár reggel háromkor hozathattunk teát, kávét, tejet. A CIA fiúk megmondták, hogy a szállodát és minden költségünket a Ford Alapítvány fizeti, és ne takarékoskodjunk. Be is tartottuk az illendőség határán belül. Egyébként soha ennyi pénzünk nem volt. Ha nem is itt, de Bécsben akár négy hónapig megélhettünk volna.

 

*

 

Zsuzsa a Flore kávéházat akarta látni, ahol annyi időt töltöttem el. Tehát vittem a Flore-ba.

Egyetemista koromban is többet jártam oda, mint a Sorbonne-ra. Igazán azonban – majdnem minden nap – 1939 elejétől 1940 júniusáig látogattam első feleségem, Vali társaságában. Nagy szegénységben éltünk. Az első időben szállodánkban, a rue St. André des Artsban ferde padlatú, ötszögű szobában laktunk. Éjszaka a bútorok (kis és nagy asztal, négy szék, zsámoly) ágyunk köré csúsztak. Reggel el kellett tolnunk őket, ha fel akartunk kelni. Az egerek csak úgy zizegtek köröttünk. A papírkosárba este szalonnahéjat tettünk Pestről kapott csomagból és éjszaka kiürítettük az egereket az utcára. A hotelt azonban nem emiatt hagytuk el. Az árnyékszék a lépcső fordulójáról nyílt két emelet közt. Gondatlanságból egyszer kétszer húztam meg a láncot. A tulajdonos a portásfülkéből felordított: „Monsieur Faludy! Maga annyit kakál, hogy kétszer kell meghúznia a láncot? Nem tudja, hogy a vizet én fizetem?”, ez mégis sok volt.

A másik szálló a rue Lacepéde-en valamivel tűrhetőbbnek bizonyult. A rezsón kukoricakását főztünk vederben. Azt ettük reggel, délben, este. Ferdén ablakunk alatt előkelő vendéglő üzemelt. Ha tavasztól őszig kihajoltam az ablakon, a járdán sorban álló dámák parfőmjét élvezhettem, amint elvegyült a sonka, libamáj és sültek illatával. Olykor Rabelais kocsmárosára kellett gondolnom, aki fizettetni akar a vendéglője előtt ácsorgókkal, mert étkei illatát élvezik. Közben azonban vigyáztunk, hogy pénzünk maradjon vendégünkre, Fényes Lászlóra, kinek spirituszfőzőn készítettünk vacsorát, meg a két kávéra naponta a Café Flore-ban. Fényes hetenként egyszer járt nálunk és mi egyszer nála.

A Flore-ba rendszerint háromnegyed öt felé érkeztünk és nyolcig maradtunk, olykor tovább. Hogy egyetlen csésze kávén három óráig tűrtek, alighanem példátlan a párizsi előkelő kávéházak történetében. Nézetem szerint kizárólag az egyik pincérnek köszönhettük, akit magunk között Armand-nak hívtunk, bár valódi nevét nem ismertük. Ha Armand türelmének okát vizsgálom, három lehetőség jut eszembe. Az egyik Vali szépsége lett volna, melyet a kávéház reklámjának is vehetett. Bár a Flore-ba gyakran jártak nagyon csinos nők, Vali toronymagasan ragyogott felettük. Olykor a végül mégis szeretőmmé lett bécsi színésznő, az akkorra már hirtelen elvirult Éva Scherff ült velünk. Huszonnyolc évesen csak mosolyogtam, mikor ismerőseim, akik egyiküket sem ismerték, Évát magyarul, Valit németül köszöntötték. Azt hitték: a szép a szerető, az elvirult a feleség. Fordítva volt.

Másrészt elképzelhető, hogy a pincér ismerőseinkért tűrt. Hozzánk ültek és finet, grogot, whiskyt rendeltek. Nagyobb számban telepedtek asztalunkhoz, mint Picassóhoz, ki a spanyol nővel ült hátul, a középső asztalnál. Mi a jobb oldali fal közepén, ha csak szabad volt. Nemcsak Párizsban élő magyarok jöttek hozzánk, hanem hazai látogatók, német emigránsok, franciák is. De harmadsorban lehetséges, hogy rokonszenvet érzett irántunk. A franciák hanyagul öltözködtek. Mi pedig, noha bőröndjeinket is zálogházba adtuk, pesti ruháinkban még elegánsak voltunk. Mindig együtt jártunk, ami meghatónak tűnhetett, mert Párizsban ez már rég nem volt szokás. Ráadásul boldog voltam és annak is látszottam, mert verseket írok és a háborút nem kell otthon, a németek oldalán töltenem.

Holott kettőnk viszonya ebben az időben korántsem tűnt árnyatlannak, bár ezt szinte senki sem látta. Csodáltam Vali szépségét, csodáltam törhetetlen hűségét és csodálkoztam is rajta, de szellemi elmaradottsága egyre jobban kétségbeejtett. Még jobban az, hogy semmi módon nem tudtam változtatni rajta. Párizsban akadtak értelmes magyar kommunisták is, de ezek, Havas Bandi kivételével, túlestek látókörén. Szállodai szobánkban csúnya kommunista asszonykákat fogadott és egyetértett velük. Azt ajánlotta: jobb volna hazamenni. Miután engem nem tudott meggyőzni, levelet írt barátnőjének, Reisinger Ferenc szociáldemokrata képviselő nejének Miskolcra. Megkérte: segítsen néki, hogy visszatérhessen Magyarországra. A levelet én árulásnak tekintettem, mert megmutatta nékem. Reisingerné válaszát nem mutatta meg. Hozzám viszont levél érkezett Feri bácsitól. Ebben arra kért: vigyem ideggyógyászhoz feleségemet. Erre nem volt pénzünk; de Vali akkor sem megy el, ha lett volna.

Zsuzsával kora délután néztünk be a Flore-ba. Pontosan olyan volt, mint régen, csak valamivel üresebb. A jobb oldalon a középső asztalhoz ültünk le a fal mellett. Az idős pincér, akit Armand-nak neveztünk, mindjárt odajött. „Monsieur-t nem láttam tíz éve”, állapította meg. „Mindig ennél az asztalnál szokott ülni. Jóval elébb is.” Elbeszélgettünk pár percig. Zsuzsa limonádét rendelt, én gint.

– Már csak az eszpresszót ismerem – mondta Zsuzsa. – Milyen volt a kávéház?

– Vonzó – feleltem. – Akadtak írók odahaza, akik majdnem az egész életüket kávéházban töltötték, és ott vetették papírra műveiket, mint Nagy Lajos. Akadtak olyanok, akik napi 10-12 órát töltöttek kávéházban, mint a fiatal Kosztolányi vagy Krúdy, de nem ott írtak. Mégis akadt elég idejük nőkre, olvasásra és vers- meg regényírásra. Nem is tudom, hogyan.

– És itt?

– Ugyanígy. Verlaine költeményei nagy részét kávéházban írta. Picasso viszont itt ült hosszú délutánok és esteken át, de műtermében rengeteget festett. Akadnak zsenik, kiknek mindenre jut idejük. Mások viszont hajnaltól késő estig dolgoznak festményeiken vagy szobraikon, mint Michelangelo. Részben a kávéházban, André Breton is rengeteget összefirkált…

– Ki az az André Breton?

– Nagynevű szürrealista kontár. Egyszer hozzám jött itt a Flore-ban, mert hallotta, hogy tudok németül. Kéziratot mutatott. Negyven költő, író, festő meg szobrász mondja el bennük egy-egy álmát. Bevezető kell hozzá. Megkért: írjak Freudnak németül és kérjem fel az előszó megírására. Próbáltam lebeszélni tervéről; Freud feltehetően ért franciául is. Tovább erősködött, mire elküldtem a német levelet Londonba, valamikor 1939 tavaszán. Legnagyobb csodálkozásomra választ is kaptam. Freud azt írta, hogy az ember álmainak közlése teljesen értelmetlen az illető életútjának, vágyainak, szenvedélyeinek és pillanatnyi helyzetének ismerete nélkül. Így ez a vállalkozás az ő szempontjából teljesen értelmetlen és nincs módja, hogy ehhez bevezetőt írjon. A levelet lefordítottam Bretonnak, mire nagy örömmel mondta: „Pompás. Ez lesz az előszó.”

– Még kivel ismerkedtél meg?

– Egyszer, azt hiszem Hatvany, átvitt Franz Werfel asztalához. Werfel vidéken lakott és csak ritkán jött fel Párizsba. Írónak nem becsültem nagyon sokra, de sajnáltam szomorúságát és elkeseredését. 1940 júniusában újra találkoztam vele és feleségével, Mahler özvegyével. A németek elől menekültünk. Vasúton Bayonne-ba értünk. A város főterén több ezer ember aludt a földön. Werfelék a zárt kávéház előtt feküdtek. Hívtuk, jöjjenek velünk, mi biztosan megmenekülünk, mert fiatalok vagyunk. Kávét adtunk nékik inni. Azt felelték, hogy Lourdes-ba mennek és a Szent Szűz meg Bernadette oltalmára bízzák magukat.

– Ki segített rajtuk?

– Az amerikaiak.

– Mondjad tovább a neveket.

– Inkább azokról beszélek, akikkel összeismerkedtem, mert mellettünk ültek, és akiknek már nem tudom a nevét. Törékenyen szép vietnámi lányokról és fiúkról, akik abban reménykedtek, hogy az okos franciák egy napon elvonulnak országukból, és magukra hagyják őket. Fiatal lengyel írók és színészek, akik azt hitték, hogy a Nagy Sztálin nem hagyja el őket, és akik mint Hevesi Bandi, ott estek el 40 júniusában a Marne vizénél, mert a franciák előre küldték az idegeneket, amíg ők elfutottak. Zöld bársonyblúzos angol lányok és grogot nyakaló fiúk, akik bíztak a nemzedékig tartó békében, melyet Chamberlain ígért. Mindenki hitt valakiben vagy valamiben.

– Te miben hittél?

– Hogy háború jön. Hogy az angolok meg a franciák néhány hónap alatt pozdorjává verik Hitler seregét. És hogy egy új, demokratikus, szabad és boldog Magyarország következik, amilyen még sohasem létezett.

– És meddig hitted ezt?

– Voltaképpen addig, amíg 1946 tavaszán Pozsonynál átléptem a magyar határon, de letagadtam magam és mások előtt. De nem tudtam letagadni, csak néhány hónapig.

– És most miben hiszel?

Egy ideig hallgattam. Időközben a kávéház megtelt. Nem különböztek sokat a régiektől. A ruházat és testtartás a Flore-ban mindig könnyedebb volt, mint másutt. Legfeljebb, hogy az angolok helyét ezúttal nagyrészt nyugatnémetek váltották fel, hogy a szerelmespárok viselkedése most kicsit mohóbbnak tűnt és a csendes beszélgetések hangosabb viták lettek.

– Semmiben – mondtam. – Sem abban, hogy az emberek jónak születtek, sem a kormányok jóakaratában, sem abban, hogy a tudomány és a technika házassága megment bennünket a háborútól vagy a ránk hulló rémségektől. Nem hiszek semmiben, mint mindenki itt köröttünk. Kivéve téged.

Mikor láttam az ijedtséget Zsuzsa arcán, folytattam:

– Ne hidd, hogy boldogtalan vagyok. Éppen ellenkezőleg. Hadd idézzem Epiktétoszt, amennyire emlékszem. Nem a világból száműztek bennünket, hanem a világba. Mindenütt van napfény és holdvilág, mindenütt vannak füvek, fák, virágok, madarak és emberek. Olykor szebbek és jobbak, mint odahaza.

 

V.

Tíz évvel korábban gyakran ültem amerikai katonai repülőgépen. Ha magas hegyek, vagy ellenséges tüzérség fölött repültünk, oxigént szívtunk vagy maszkot öltöttünk, hogy a légszomjtól el ne ájuljunk. Ezúttal légnyomásos, zárt kabinban, kényelmes kettős üléseken helyezkedtünk el és stewardessek szolgáltak ki. Mellettem a Buenos Aires-i Beaux Arts tanára, a fiatal, szőkés bajszú Vajay Szabolcs foglalt helyet. Mögöttünk Pesti Pista néptanító, aki gyengécske verseket szerkesztett és Kis Béla csepeli munkás, ki a józsefvárosi plébánia tornyából hajigált Molotov-koktélt a szovjet tankokra. Jobb karján az égési sebek még nem gyógyultak be egészen. Hátrább egy kisgazda meg egy tisztviselő. Négyüket azért küldték velünk, hogy foglalkozásukat érintő kérdésekre nálam pontosabban tudjanak válaszolni. Az utóbbi kettőnek, sajnos, semmi hasznát nem vehettük.

Szabolcs Vajay Károly volt szabolcsi főispán fia. Apja 18 évesen azért küldte Svájcba, hogy ne kelljen majd a németek oldalán harcolnia. Nagy tudású történész lett. Főként a népvándorlás kora és a heraldika érdekelte, de minden mást is tudott. Így a párizsi vendéglők pompás ismerőjének bizonyult. Ő vezetett a St. Lazare pályaudvar közelében lévő étterembe, ahol meglepően sovány menü után sorra 12 tálon 144 különböző sajtot szolgáltak fel, a puháktól a kőkeményekig. A vendégeket figyelmeztették: ha mindegyikből csak egy dekányit kóstolnak, közel másfél kiló sajtot kell elfogyasztaniok. Egy másik, gazdag festőnő vendéglőjében Passyban, hová meghívóval lehetett csak bejutni, de Szabolcs szerzett, az ételek garmadája került kiskocsin asztalunk mellé, húszféle előételtől tizenkét fajta tortáig. Nevetségesen olcsó árat fizettünk. A falon a tulajdonosnő szerény festményei függtek. Vacsora után a tulajdonosnő sorra látogatta az asztalokat. Megkérdezte, hogyan értékeljük képeit. „Az ott a sarokban nagyon tetszik nekem”, mondtam, ami tökéletesen kielégítette.

Kis Béla kellemes volt, bátor, jókedvű és kalandvágyó. Soha hazug szó, áporodott közhely vagy dicsekvés el nem hagyta ajkát. Örömére szolgált, ha Szabolccsal vagy velem beszélgethetett. Pesti Pistát is elviselhetőnek tartottam bizonyos határok között. A másik kettőt nehezen bírtam. Minden Magyarországon ismeretlen ételt ehetetlennek minősítettek. Minden francia bort ihatatlannak tartottak, noha nem egyszer rúgtak be tőlük. Párizst „züllött helynek” mondták, és nevezetességei nem érdekelték őket. Legnagyobb bosszúságomat azonban fizetésünk értékelése okozta. A Ford Alapítvánnyal megállapodtam, hogy mindannyian egyenlően húsz dollárt kapunk egy napra, összesen 1200-at, amiből 600-at Párizsban már kifizettek. Kísérőink nem hitték el, hogy Szabolcs meg én csak ugyanannyit kapunk, mint ők. Magyar ismerőseik közt Párizsban és később Amerikában azt a pletykát terjesztették, hogy mi titkon 50-50 dollárt veszünk fel. Nem segített nékem, hogy előadásaim és televíziós szereplésem fizetését pontosan megosztottam velük, akkor is, ha nem voltak jelen. „Teheti az ötven dollárral naponta”, mondták. Jelenleg pedig a repüléstől féltek. Szabolccsal és Kis Bélával – aki még sohasem repült – hasztalanul igyekeztük elhitetni velük, hogy légi szerencsétlenség jóval ritkább, mint hajótörés vagy vasúti katasztrófa. Ők ketten gyorsvonaton kívántak átkelni az Atlanti-óceánon.

Vacsora után, már régen a tenger felett, legtöbben elszunnyadtak. Szabolccsal megvallottuk egymásnak, hogy repülőgépen nem tudunk aludni. Mit tegyünk?

– Szórakoztassuk egymást történelmi anekdotákkal. Te is tudsz néhányat – ajánlotta Szabolcs.

– Nagyon jó. Mindjárt kezdheted.

– Krisztus előtt – indította Szabolcs pillanatnyi gondolkodás után –, Krisztus előtt 44 március 15.-én Brutus és társai körülfogták Caesart Pompeius ledöntött szobra mellett a Forumon. Caesar látta: nincs menekvés. A védekezés értelmetlen. Így összefogta tógája alját. Tudod-e miért?

– Nem tudom.

– Hogy ne lássák, ha elesik, azt a testrészét, melyet olyan szívesen mutogatott szemrevalóbb katonáinak, meg Kleopátrának.

– Isszosznál – folytattam Szabolcsét – Nagy Sándor győztes vitézei elfogták Darius király édesanyját. A makedón király megparancsolta: bánjanak ellensége anyjával a lehető legudvariasabban. A királyné meg akarta köszönni Nagy Sándornak. Kihallgatást kért és kapott. Alvezérei félkörben álltak Sándor körül. A királyné leborult a földre, Hephaisztion elé. Tudod miért?

– Nem tudom.

– Mert a királyné azt hitte; a legszebb fiú a király.

– 1715 őszén – szólt Szabolcs – XIV. Lajos haldoklott trombózisban. Udvarmestere megkérdezte: „Nincs-e fájdalma felségednek?” „Sajnos, nincsen”, felelte az uralkodó. „Miért mondja felséged, hogy sajnos?” kérdezte az udvarmester. „Mert az Úristen,” felelte Lajos király, „fájdalmam idejét leszámítaná Purgatóriumban töltendő napjaimból. Így nagyon sokáig leszek a tűzben.”

– Ha már XIV. Lajos király idejében vagyunk – mondtam én – hadd szólunk a két arisztokratáról, kik az egyik kocsiján utaztak Versaille-ból Párizsba, mert a másik hintójának küllője eltörött. Útközben rablók támadtak rájuk és minden ékszerüket és gyűrűjüket elszedtek. Már leugráltak a hintóról, mikor az egyik gróf bemutatta aranyóráját a másiknak. Sikerült nadrágzsebébe rejtenie. „Mi az,” ordította a másik gróf, „te becsapod ezeket a banditákat? Ezt hívod tisztességnek?” Ezzel visszahívta az útonállókat, akik elszedték az aranyórát.

– Még mulatságosabb – állapította meg Szabolcs – III. Károly királyunk, vagyis VI. Károly német-római császár végnapja. 1739. december utolján Sopron táján vadászott, mikor tüdőgyulladást kapott. Haza akarták vinni Bécsbe, de csak Laxemburgig jutottak. Ott már olyan rosszul volt, hogy ágyba fektették. Rögtön elájult. Mikor felébredt, a bécsi érsek imádkozott érte. Éjjeliszekrényén négy óriási gyertya égett. Ágya előtt udvara térdelt, elöl leánya, Mária Terézia. Őfelsége körülnézett. „Hol az udvarmester?”, szólt. Az felállt. „Marha,” hörögte az uralkodó, „maga nem tudja, hogy egy német-római császárnak, amikor haldoklik, tizenkét szál gyertya jár?”

Már Ferenc Józsefnél tartottunk, mikor leszálltunk az új-foundlandi Ganderben.

Mínusz huszonöt fok lehetett, ha nem több. Borzalmas szél sivított. A barakkszerű hodályban viszont félelmes meleg fogadott és fókabőr mellények, fókabőr kesztyűk. Elhatároztam: bármilyen olcsón is adják, nem vásárolok, amikor ezeket az állatokat a legaljasabb módon bunkózzák le a jégen. Helyette whiskyt kértünk a bárnál, de csak ihatatlan feketekávét adtak.

Tovább menet Szabolcs mégis aludni próbált. Kivettem kistáskámból az írógépet, kimentem az egyik árnyékszékre és ott folytattam az Europa Verlagnak írandó magyar történelmet. Már túljutottam Mohácson.

 

*

 

New Yorkban repülőgépet cseréltünk és este megérkeztünk Mexikóba. Igen jó szállodában foglaltunk helyet, hatan három szobában. Nagyszerű reggelivel szolgáltak: sonka dinnyével, kávé, mangó és papaja, sajtos sütemények. Közben megjelent a külügyminisztérium tisztviselője. Kormánya nevében üdvözölt bennünket. Kék lüszterkabátot viselt és cipői ragyogtak a máztól. Egyébként azonban teljesen semleges, jelöletlen képű, mintegy negyvenéves férfi volt. Ábrázata nem tűnt kellemesnek, sem ocsmánynak, inkább teljesen megjegyezhetetlen vázlatnak, mely egyszerűen nem marad meg az emlékezetben. Még ahogy szemben ültem vele is képtelen voltam ábrázatát arcnak tekinteni. Angolul jól beszélt, de közben krákogott és hümmögött, mintha ez is az angol nyelv egyik tartozéka lenne.

– Látogatásukat, hm, igen megtisztelőnek tekintjük, grr – állapította meg. – Mindnyájan, hm, egyetértünk a magyar néppel. A szakszervezet kérésének, grr, mégsem tudunk eleget tenni. Kérjük önt, ne tartson előadást. Ne nyilatkozzék, hm, sem a sajtóban, sem rádión, vagy – grr! – televízión. Ezzel ugyanis megsértené, hm, Mexikó jó viszonyát egyes nagyhatalmakkal, grrr!

Míg ezt mondta, magához szorította szép aktatáskáját, mintha az aktatáskában (és talán a benne lévő pisztolyban) keresne segítséget.

– Úgy hallom – feleltem –, hogy a mexikói újságok nap mint nap támadják az Egyesült Államokat. Pedig legfőbb kereskedelmi partnerük, és állandó kölcsönökkel segíti önöket. Ezekből soha még egy centet sem fizettek vissza.

– Van viszont – mondta Szabolcs – egy hatalom, mellyel a lehető legnagyobb kímélettel bánnak, pedig fütyül magukra.

– Az Egyesült Államokat érti? – kérdezte a külügyi.

– Persze, hogy nem – mondtam. – A Szovjetuniót.

A tisztviselő maga elé bámult, mintha nem hallotta volna szavamat.

– Ön csakugyan azt képzeli, hogy a Szovjetunió azért rendel árut önöknél, mert szeretik egymást? Vagy netán azért, mert szükségük van az árura?

– Hm. Nincs felhatalmazásom, hogy ideológiai kérdésekről vitázzam önnel. Grrr!

– Nem ideológiáról vitázunk, hanem gazdasági tényekről beszélgetünk.

A külügyi felállt. Kellemes mexikói tartózkodást (hm!) kívánt nékünk, bár láthatóan ette a méreg, és eltűnt.

Szabolccsal tanácskozni kezdtünk: maradt-e értelme, hogy akár egyetlen napot még itt töltsünk, amikor nem engednek előadni vagy nyilatkozni, mintha csak kommunista diktatúrába érkeztünk volna. Ekkor megjelent két szakszervezeti férfiú. Az idősebb annyira hasonlított a külügyi tisztviselőhöz, mintha édes testvére lett volna. A másik jó fejjel magasabb, karcsú és könnyed, horgas orrú, keskeny arcú, megnyerő és legfeljebb harmincéves azték indián volt. Nyilvánvalónak tűnt: ha medve lépne eléje, és birkózni kezdenek, két perc alatt összeroppantja az állatot. Nyakkendő nélküli, nyitott inget hordott. Ilyesmit előkelő szállodában botrányosnak tartanak, amit feltehetően az indián is tudott. Szabálytalan öltözékét mód felett élveztem.

Hármasban beszélgettünk, mert az öregebb szakszervezeti csak időnként bólogatott. Ők ketten már tudtak a belügyminiszter határozatáról, melyet egyébként szokványosnak tartottak és az azték bevallotta, hogy semmit sem tehetnek ellene.

– A forradalmi párt – magyarázta – évtizedes diktatúrát tart fenn. Minden választás előtt nagy ricsajjal új és radikális reformokat hirdet, azután pedig úgy folytatják, mint régen. Octavio Paz nagyon helyesen mondta: újrakezdés a hagyományunk, amivel nem megyünk semmire.

– Miért nem buktatják meg ezt a forradalminak csúfolt bürokratikus reakciót valamelyik választáson? – kérdezte Szabolcs.

– Könnyű válaszolni. Részben a mérhetetlen választási csalás miatt. Bár az igazi ok máshol rejlik.

– Hol?

– A népben, a nyomorban. Hivatalos statisztika szerint az ország 25 százaléka, valóban fele él a nyomor legalacsonyabb szintjén. Lemondtak róla, hogy ők vagy gyermekeik valaha magasabb szintre kerüljenek. Más országokban úgy védekeznek, hogy fellázadnak, sztrájkolnak, szabotálnak. Nálunk lemondanak. Elfogadják a demokráciának keresztelt parancsuralmat.

– Úgy tudom – szólt Szabolcs –, hogy az ellenzék jelentős.

– Jelentős, de jelentéktelen – mosolygott az indián. – Kizárólag a felső rétegek tagjaiból tevődik össze. A tizennyolc, húsz vagy huszonöt éves fiatal körülnéz. Látja maga körül a csalást, lopást, hazudozást, kegyetlen kizsákmányolást és álszemérmet. Fellázad. Belép egy ellenzéki pártba. Csupa lelkes fiatal, mint ő. Cikket ír, gyűlésekre jár, szónokol és szervez. Olykor megszegi a törvényt. De a kormány elnéző. Nem bünteti meg, mert tudja: úgysem megy semmire. Telnek az évek. A fiatal szeretne javadalmazóbb állást. Meg akar nősülni. Nagyobb lakás után vágyakozik és gyermekekre. Vagy már három gyermeke született és nem tudja eltartani őket. És észreveszi azt is, hogy a jövőben sem ér el semmit. Kezd összeköttetést keresni az uralkodó réteggel. Ott mindjárt befogadják, nem firtatják múltját. Vágyait részben, sokszor nagy részben teljesítik. Így lesz a lázongó fiatalból diadalmas, elégedett öreg.

Arca egész piros lett, amikor befejezte.

– Nem értem – szólaltam meg –, hogy míg itt az Egyesült Államokat mindenki kedvére átkozhatja, addig a Szovjetunió ellen egyetlen szót sem engednek leírni.

Az azték mosolyogva mutatta gyönyörű fogait:

– Mi nem fizetjük vissza az Egyesült Államoknak a hatalmas kölcsönöket, és szünet nélkül átkozzuk őket. Az Egyesült Államokban nem törődnek ezzel. Mexikóban viszont azt hiszik: „lám, az amerikaiak fizetnek, mert félnek tőlünk”. A kormány jól tudja, hogy a népi elképzelés nem igaz, viszont hatékonyan pártolja. Ugyanekkor a nép azt képzeli, hogy a Szovjetunió megszakítja velünk a kapcsolatot, ha lapjainkban egyetlen rossz sor jelenik meg róla. Ezért a nép nem azt gondolja: „fene egye meg ezt az átkozott cenzúrát”, hanem azt: „milyen jó a kormányunk! Milyen hathatósan védi érdekeinket!”

– Ez lenne az igazság?

– Ez. És ezért nem engedik önt beszélni.

– Van egy másik bizonyítékom is – szólalt meg az öregebb szakszervezeti. – Kanadába és az Egyesült Államokba eddig vagy ötvenezer magyart engedtek be. Hányat bocsátottak be ide?

– Nem tudom.

– Novemberben beadvánnyal fordultunk a kormányhoz, engedjenek be négyezer magyart. Minél több vas- és fémmunkást, mert nincs elegünk. Mit gondol, hány jött be?

– Sejtelmem sincs.

– Az oroszokra való tekintettel, egy sem. Egyetlen magyar sem.

– Kivéve – szólalt meg az azték – azok, akik húszezer dollárt tudtak készpénzben lefizetni. Azonnal mexikói polgárok lettek, még ha egyetlen szót sem tudtak spanyolul. Nem ismerjük, hányan vannak. Kevesen.

Egy ideig hallgattunk. Akkor eszembe jutott valami.

– Mi lenne, ha zártkörű előadást tartanék a PEN Clubban? Ezt aligha tagadhatják meg.

A meghívást már másnap kézhez kaptam. Az állt rajta: a PEN Clubban tartandó vitára való meghívás. Vita tárgya: a magyar forradalom. A „vita” szó meghökkentett. Előadásra készültem. Kevés dologtól undorodom jobban, mint a vitatkozástól. Úgy látszik, sokan vannak közöttük, akik Spanyolországból menekült kommunisták és a magyar forradalmat nem tekintik forradalomnak. Sebaj, megbirkózom velük.

 

*

 

Szabolccsal, Bélával és Pesti Pistával hosszan álltam Diego Rivera festménye előtt az Escuela Nacional de Agriculturában. Mind a négyen eltérő véleményt alkottunk. Nékem első pillanatra lenyűgözőbbnek tűnt a talajból kinőni látszó, hatalmas tömbű kompozíció, mint fél perccel később. Tudtam, hogy Riverát nem érdekli a szépség és láttam, hogy a kompozíció szépsége sem. Mit akar Rivera? A legtöbb festő jellemző századára, de úgy hiszem, egyik sem kívánta századát ábrázolni, pontosabban százada ideológiáit. Nem minden századra jellemző az ideológiai küzdelem. De például a IV.-re kétségtelenül, mikor a kereszténység küzdött más vallások ideológiáival, a pogányság filozófiai ideológiáival, mint a neoplatonizmuséval és a sztoicizmuséval és magával a pogánysággal. Valószínű, hogy századunkra is az ilyen ideológiai küzdelem a jellemző, legalább félig-meddig. Az ideológiák hitek és nem kézzel fogható valóságok. A képen három ideológiát különböztetni meg. Az egyiket oltárok és keresztek jelzik, ez a kereszténység. A másikat vezérei, ez a marxizmus. A harmadik a tudomány. A tudomány is hit, ha a leírótudományoktól eltekintünk. Ha a csillagászatot vesszük, úgy megfigyelés és tapasztalat alapján azt hitték, hogy a Nap forog a Föld körül, és mi vagyunk a mindenség közepe. Kopernikusz lengyel csillagász észleletei után azt hitték, hogy a Nap a mindenség közepe. Később azt hitték, hogy a Tejút közepe a világ közepe. Most azt hisszük, hogy a világnak nincs közepe. Vagy a kémia. Hosszú évszázadokon át azt hitték, hogy négy elem van: föld, víz, levegő és tűz. Kiderült, hogy egyik sem elem. Mengyelejev orosz kémikus kiszámította, hogy 92 elem van. Apám is ezt hitte. Ma száznál több elemet ismerünk, azt hisszük, hogy sokkal több van, viszont tudni véljük, hogy az elemek nem elemek, hanem még kisebb testekből összetett testecskék.

Mit akart tehát Rivera ábrázolni? A három ideológiát, kereszténységet, marxizmust és tudományt, mint e század kifejezőit, vagy azt, hogy egyik a három közül, vagy mind a három együtt szolgáltatja a reménységet, hogy az emberiség túléli ezt a századot? Kérdésemre nem találtam választ a képen. Az első időben inkább kommunista kommentárnak néztem. Aztán elvetettem a gondolatot. Túl érzékeny vagyok a kommunista propagandára, és talán ott is látom, ahol nincs. Marx, Freud, Einstein arca nem elégített ki, mert egyáltalán nem tettek hozzá eddigi, róluk való ismereteimhez. Einsteint és Szabó Lőrincet jól ismertem. Rivera nem adott hozzá Einsteinhez semmit, amiről nem tudtam, míg Rippl-Rónai arcképe Szabó Lőrincről rengeteg újat és ismeretlent fedeztetett fel velem a modellről.

 

*

 

Érkezésemkor – pedig korán jöttem – már vagy harmincan ültek a PEN Club termében. A nevesebb írók közül egy sem volt ott, pedig Octavio Pazzal nagyon szívesen találkoztam volna. A kommunistákat rögtön felismertem. Együtt ültek a terem egyik sarkában. Legelöl egy tök kopasz, sovány, gilisztaszerű karral. Harciasan dörgölte kezét. Mozgékony, fiatal titkár vezetett be elvirult közhelyekkel. Majd átadta nekem a szót.

Azzal kezdtem, hogy a kommunisták Magyarországon három előnnyel szolgáltak, legalább az előző Horthy rendszerhez képest. Először: mindenkinek kivétel nélkül volt hol ennie és laknia. Lehet, hogy hitvány és túlzsúfolt szállás volt, de tető fedte be. Ételét silányan készítették el, de jól lehetett lakni vele. Másodszor: mindenki orvosi ellátásban részesült. Addig parasztok és munkások milliói nemhogy kórházat, de orvost sem láttak soha. Harmadszor: az ingyenes oktatás. Régebben szegény ember fiának középiskolába kerülnie nehéz volt, egyetemre majdnem lehetetlen.

A kommunisták tapsolni kezdtek.

– A hölgyek és urak túl korán tapsolnak – jelentettem ki, mire abbahagyták.

– A Horthy korszak, minden bűne mellett, a magyar irodalom egyik hőskora volt. Különös, hogy az irodalom nem függ össze mindig a politikával.

– Számos fasiszta mű jelent meg – kiáltotta a gilisztakarú kommunista.

– Olyan is akadt. De a korszak nyolc legjelesebb írója közül – Babits, Karinthy, Kosztolányi, Krúdy, Móricz, Tersánszky – hatan liberális demokraták voltak. József Attila egy ideig kommunistának mutatkozott, míg Szabó Lőrinc fasisztának. A két élő, Szabó és Tersánszky a forradalom mellé álltak.

– Hát persze! Fasiszta kutyakomédia volt!

– Ne zavarják az előadást – kérte az elnöklő titkár.

– Nem zavarnak – mondtam. – Olyan írók felől ítélkeznek, akiktől egy sort sem olvastak.

– Mi csak a kommunista Lukács Györgyöt tiszteljük!

– A kommunista Lukács a forradalom vezérével, Nagy Imrével együtt raboskodik.

– Menteur! Salot! Cochon!

A konzervatív-liberális oldalon szakállas öregember állt fel. Valószínűleg kommunista újságból néhány sort olvasott fel. E szerint Kádár kormánya a forradalom vezetőivel együtt már november végén letartóztatta Lukácsot.

Ettől a kommunisták egy időre elcsendesedtek. Felhasználtam az alkalmat és elmondtam, hogy tíz esztendő alatt egyetlen valamirevaló regény nem jelent meg, egyetlen tűrhető színdarabot nem produkáltak. Legjobb költőink versei nem jelenhettek meg. A kötelező szocialista realizmus miatt festőink alkotásai nevetségesek és elszomorítóak. A gyilkosokat arra kérték: ne költözzenek el lakhelyükről. Ha lesz hely a börtönben, lecsukják. Ugyanekkor 500 „amerikai kémet” fogtak el. A titkosrendőrség fejei és a bíró, ki elítélte őket, pontosan tudták, hogy ártatlanok.

Amikor itt tartottam, a kommunisták ismét bömbölni kezdtek. Nagyobb baj volt, hogy a konzervatív-liberális oldalon egy-két hangon kívül senki sem állt mellém. Miért? Rossz az előadásom? Vagy polgári oldalon is azt képzelik, hogy rövidesen a kommunizmus lesz az úr az egész világon, és nem merik szájukat kitátani? Amit meg is kérdeztem tőlük. Sikerült az egész társaságot magam ellen hangolni.

Ezután rátértem a kommunista iparra és termékeire, a sztahanovizmusra, a mezőgazdaságra. Elmondtam, hogy milliókat vertek el narancs- és gyapottermelésre és a parasztok ezreit pofozták és rúgták holtra vagy félholtra, mert 25-30 holdjukat nem akarták a szövetkezetnek ajándékozni. A börtönökről beszéltem és hogy az egész országra ránehezedett a kétségbeesés és a rémület levegője. Füttykoncert után a kommunisták felajánlották: rendezzünk most ideológiai vitát. Azt válaszoltam: tényeket adtam elő, ideológiai képzelgésekkel nem vitázom, és rövidesen elhagytam a helyiséget.

Nem állíthatom, hogy sikert arattam.

 

*

 

Következő reggel búcsút mondtunk az egyszerre nyugati és keleti városnak. Mialatt Szabolccsal és Kis Bélával az utcákat róttam – a széles, fás főutakat éppen úgy, mint a mocskos sikátorokat –, nem egyszer próbáltam felidézni a régi azték fővárost, Tenochtitlánt. Itt állt, az időközben kiszáradt, nagy tavon. A tóban kocsival járható gátak, melyeket a zsilipekkel megszakítottak időnként, hogy a vízen közlekedhessenek. És az aranyozott tetejű, faragásos fatornyok szépségét, melyet elpusztítójuk, Cortes és martalócai nem vettek észre. Aztán eszembe jutottak a szentély-piramisok, tetejükön az indián pappal, aki ölébe veszi az összekötözött áldozatot, kivágja melléből eleven szívét és felmutatja. Lelöki testét a lépcsőkön, és ölbe veszi a következőt. Nem, nem tudtam közelebb kerülni ezekhez, sem Cortes aranyra szomjas, átkozott seregéhez.

A repülőgép utasainak összetétele lényegesen különbözött az eddigiekétől. Mint később egész Dél-Amerikában, nagyon kevés nő utazott. Indián és mesztic – már amennyire a különbséget meg tudtam állapítani – jóval több a fehérnél. Út közben újabbak szálltak fel és szálltak le. Viszont Managua után, San José felé csupa fehér utas maradt a gépen. Ugyanekkor gyerek egy sem akadt a mintegy hatvan utas között.

Közép-Amerikáról némi felvilágosítást szereztem a bécsi Burg könyvtárában. Alig néhány esztendővel azután, hogy a spanyol gyarmatosítókat kikergették, 1836-ban a Közép-amerikai Egyesült Tartományok öt országra szakadt szét: Hondurasra, Guatemalára, El Salvadorra, Nicaraguára és Costa Ricára. A hatodik, Panama csak a XX. század elején szakadt el Venezuelától. A hat állam közül egyedül Costa Rica nevezetes tradicionális demokráciájáról. Az 1890-es, ezen a tájon ismeretlen, „tiszta” választással vette kezdetét. Diktatórikus kísérletre egyetlen egyszer került sor. Ezt Figueres Ferrer népfelkelés segítségével verte le, mire roppant többséggel választották elnökké. Costa Ricában feloszlatták a hadsereget. A megtakarított pénzt iskolákra, népegészségre és kultúrára fordítják. A hat ország egyetlen jó napilapja a San Joséban megjelenő La Nación. Még Figueres Ferrer elnököt is gátlás nélkül támadja, ha szerintük helytelen politikai lépésre szánja el magát.

A többi öt ország önkényuralom álparlamenttel vagy parlament nélkül. Halálosan gyűlölik egymást, de szívesen fogadják be a szomszédok politikai emigránsait. Területi igényeket nem támasztanak egymás ellen. A szélsőjobboldali kormányok fejei rendszerint tábornokok, akik a hadsereg segítségével a nagybirtokosok uralmát támogatják a parasztság ellen. A tábornokok és ezredesek tömege cifra egyenruhákban mutogatja magát, és két vagy három sor kitüntetést hord, noha ágyút többnyire csak a gyakorlótéren vagy díszmenetben látott. Az ellenfelek és emigránsok rendszerint egy másik jobboldali frakcióhoz tartoznak. Kivétel is akad. Guatemalában három év előtt az USA tengerészgyalogsága döntötte meg Jacobo Arbenz kormányát. Arbenz földet akart osztani az éhező parasztságnak és szembekerült a United Fruit Company kizsákmányolásával. Nicaragua diktátorai, Somoza és most Somoza fia az Egyesült Államok segítségével tartották és tartják fenn szégyenletes uralmukat.

Hamar elindulás után a Popocatepetl látszott bal felől. Hegyes, szürke kúpja egyenesen fölfelé okádta a koromfekete füstöt. A pilóta – alighanem szokott tréfája volt – úgy tett, mintha egyenest a füstbe vezetné a gépet. Mögöttem Kis Béla kivételével a három magyar riadtan ugrott fel üléséről, mintha csak le akarnának szállni a gépről. Az utasok, akik alighanem ismerték a tréfát, nevetésben törtek ki. A pilóta pedig utolsó pillanatban elfordította a gépet. Sötétzöld, majdnem fekete erdők fölött szálltunk, majd a tehuantepeci elsárgult hegyek következtek. Frissítőket hoztak, majd ebéddel szolgáltak és tequilát, konyakot, whiskyt kínáltak. Mindezt ingyen, tetszés szerinti mennyiségben.

Guatemalában kiszálltunk a repülőtérre. A vámmentes bolt előtt hosszú sorban krokodilbőr cipők minden nagyságban, páronként egy dollárért. Bent mellények, táskák, bőröndök. Vettem két pár cipőt Zsuzsának, majd átmentünk a körgyűrű formájú, hófehér, bárszékes pulthoz. Két kisasszony már öntötte a kirakott csészékbe a guatemalai feketekávét. Ingyen, mintha nagyhatalom, és nem nyomorúságosan szegény ország vendégei lennénk. Szabolcs jobbján ültem. Balján két, elegáns zakóba öltözött fiatalember beszélgetett nagyon hangosan. Mit? – kérdeztem Szabolcsot, mikor felszálltunk a gépre.

– Guatemalai indián emigránsok. Felsőosztály.

– Hogyan mernek idejönni?

– Ha kilépnek a repülőtérről, minden bizonnyal agyonverik őket. De repülőgépeken és a repülőterek internacionális részén teljes a szabadság.

– Mire készülnek?

– Meg akarják buktatni a guatemalai kormányt.

– Mi lesz ebből?

– Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy kormányra kerülnek. Minden jót megígérnek, és ott folytatják, ahol az előbbiek abbahagyták.

Még három helyen szálltunk le, San Salvadorban, Tegucigalpán és Managuában. Hasonló krokodilbőr cipőket szemlélhettünk a vámmentesben és egymástól nagyon különböző ízű, de mindenképpen kitűnő salvadori, hondurasi és nicaraguai kávét kaptunk inni.

San Joséban előre engedtük Szabolcsot, hogy az elnök titkárát megkeresse. Telefonált nékünk Mexikóba, hogy a repülőtéren vár reánk. Az útlevélvizsgálatnál a tisztviselő barátságosan üdvözölt spanyolul, mire hasonló szívélyességgel válaszoltam franciául. „Álljak félre”, mondta. Még négyen jöttek, mind Costa Rica-i állampolgárok, San José lakói, akik egyetlen szót sem tudtak spanyolul. Mit akarnak ezek? Átkísért bennünket egy üres szobába. Pár perc múlva egy kehes, raktáros külsejű öreg bilincseket hozott, amikor Szabolcs megjelent a titkárral és kiszabadított bennünket.

A vidékies, de korántsem ízléstelen épület előtt két luxusautó várt reánk. Megkértem a titkárt: szállítson bennünket tiszta, nem túlságosan költséges szállodába.

– Nem tehetem – felelte. – Utazásukat Figueres Ferrer elnök úr rendezte. Magától értetődő, hogy ittlétük alkalmával mi gondoskodunk önökről.

Costa Rica legelőkelőbb szállodájába, a Hotel Európába vitt bennünket. Az első emeleten kaptunk hat balkonos, fürdőszobás szobát, nagy virágcsokrokkal az asztalon. A titkár szobámban Szabolcsnak és nékem előadta a programot: ma este szabadok vagyunk, holnap az elnök fogad bennünket, holnapután ebéd-vacsora az elnökkel vidéki kocsmában a hegyek közt, azután szabad nap, aztán tartsak előadást 25-30 értelmes embernek, ha kedvem tartja, franciául vagy inkább angolul és adjak interjút a La Naciónnak, újabb szabad nap, vasárnap pedig San Isidro városában lát bennünket vendégül a plébános.

Elmondtam a fiúknak a programot. Szállás és napi háromszori étkezés, mint ahogy a falon függő hirdetésből láthatni, napi 12 dollár. Ezt vendéglátóink fizetik. Legyünk mértékletesek. Csak este igyunk, személyenként egy liter bort vagy két dupla konyakot. Ne telefonáljunk haza, mert túlságosan drága. Inkább táviratozzunk. Ezt mi fizetjük. Az elnökhöz meg a plébánoshoz mindenképp jöjjenek el, a többi rendezvényhez kedvük szerint. Kis Béla helyeselt. Pesti Pista bólintott. A másik kettő kijelentette: nem parancsolok nékik és beültek a bárba.

Szabolccsal, Bélával és Pesti Pistával sétálni indultam. Az egy- és kétemeletes házak fölött még látszottak a messze hegyek az alkonyatban. Jellegzetes kisvárosban járkáltunk, nevezetes épületek nélkül. Mexikóval ellentétben minden kifogástalanul tiszta. Nyomort, koldust nem láttunk sehol. Jóval besötétedés után mozi elé értünk egy nagy téren. Buster Keaton egyik régi filmjét adták. Beálltunk a hosszú sorba. Közvetlenül előttünk testes, már majdnem középkorú férfiú várakozott. Néhány fiatal jött hozzá és kérték: menjen előre. Mindnyájan Don Pepének szólították, de ő nem mutatott hajlandóságot. Végül megjelent az elnök titkára, az egyetlen ember, akit ismertünk, és ugyanerre kérte, de nemet intett.

– Akkor legalább megismertetem önnel vendégeinket – jegyezte meg a titkár, és bemutatott bennünket a köztársaság elnökének.

Don Pepé vállunkat veregette és utazásunk eddigi eredményei felől érdeklődött. Nem volt mivel hencegnünk. A titkár eltűnt és a hosszú sor előttünk pillanatok alatt elfogyott. Úgy látszik, hátraküldte az előttünk állókat. A pénztárnál az elnök ragaszkodott, hogy jegyet váltson négyünknek és önmagának is. Aztán elvált tőlünk.

 

*

 

Másnap az elnöki palotában, jobban mondva egy szép házban, Szabolcs társaságában a belügyi államtitkárral beszélgettünk, mielőtt bementünk Figueres Ferrerhez. Don Pepé mellett, nékünk háttal, Pesti Pista állt. Tolmács nélkül, kezdő angolsággal magyarázott néki valamit. Mikor melléje léptünk, eltűnt.

– Senor Faludy – mondta Figueres Ferrer – éppen arra próbált rábeszélni, hogy adjam ki költségemen háromszáz oldalas, magyar verskötetét itt San Joséban. Sikertelenül igyekeztem lebeszélni.

– Ön Pestivel beszélt, nem Faludyval – szólalt meg Szabolcs. – Faludy itt áll mellettem.

– Kicsoda Pesti?

– Derék magyar néptanító. Dilettáns költeményeket ír és szeretné olvasatlan és olvashatatlan verseit kiadva látni.

– Magyarokat most látok először nagyobb számban – mondta Don Pepé – bár van itt a városban magyar fotográfus is. Ha elnézem hatukat, nem tudom megállapítani, van-e olyasmi, mint a magyar arc?

– Nincs – mondta Szabolcs. Rendkívül rokonszenves, de inkább német arca volt. Vagy skandináv.

– Azt hiszem, nincs – feleltem. – Én ugyan régen elképzeltem magamnak egy tatáros-magyaros arcot, de amikor tatárokkal találkoztam, rájöttem, hogy egészen mások, mint ahogy gondoltam. A magam elé álmodott magyaros arcból nagyon keveset láttam otthon. Külföldön is találkoztam velük néha. Milyen nemzetiségű, kérdeztem. „Szlovén”, mondta az egyik. „Bajor”, mondta a másik. De hadd kérdem: van olyan, mint Costa Rica-i arc?

– Erre még nem is gondoltam – állapította meg Don Pepé. – Elődeink itt a Központi Síkságon kiirtották az indiánokat, úgyhogy maják csak a nyugati parton maradtak. Azokat azonnal felismerem valamennyi indián törzs közül. Mi fehérek nagyrészt spanyolok vagyunk. Ezt látom, ha tükörbe nézek. Nem különösképpen jellegzetes spanyolok, de mindenképpen spanyolok és nem katalánok.

– Miért nem katalánok?

– Mert akkor szebbek lennénk – állapította meg. – De el tudná mondani a magyarok karakterét?

– Semmiképpen sem olyan pontosan, mint az észak-franciákét vagy a svédekét. A legtöbb nép társadalmának határozott célja van: vagyonszerzés, kultúra, biztonság, katonai kiképzés, és így tovább. A forradalom napjaiban és előtt hónapokig volt célja a magyarságnak. De mi volt a cél 1930-ban? 1880-ban? Mondhatom az is, hogy távol állnak a filozófiai gondolkodástól. Ha társaságban bölcsészetről kezdek beszélni, hallgatóim otthagynak. Lehet, hogy bölcsen teszik. Hozzátehetem, hogy a magyarok nacionalisták, de más népek nacionalizmusát, például a franciákét, képtelenek elviselni. Mi ketten, Vajay meg én ugyan antinacionalisták vagyunk, de háborgunk, ha Rebeca West Kossuth Lajost szidja.

Egy ideig még próbálgattuk Vajayval együtt a magyar jellegzetességet megállapítani, de nem sokra mentünk. Később Don Pepé süteménnyel és itallal vendégelt meg bennünket.

Másnap délelőtt két dzsip jött értünk. Az egyiket visszaküldtük, mivel Szabolcs és Kis Béla jött csak. Eleinte a Pánamerikai Főúton haladtunk északnak, majd letértünk Altamara irányában keletnek és erdei meg hegyi ösvényeken és kiszáradt vízfolyásokon át értünk egy tirolinak látszó kocsmához roppant fák alatt. Itt rejtőzött Don Pepé a diktátor titkosrendőrsége elől, mikor az ellenállást szervezte. Még nem érkezett meg. Mi az erdőben szerettünk volna sétálni, de a kocsmáros figyelmeztetett a kígyókra és behívott bennünket a söntésbe. Hamarosan berregést hallottunk: az elnök helikoptere érkezett egy közeli tisztásra. Rövidesen ő is megjelent két kísérőjével, kezet fogott velünk, megölelte és megcsókolta a kocsmárost és feleségét. Helyet foglalt a tizenkét személyre terített asztalnál. Egyik oldalán a kocsmáros ült, a másikon Szabolcs, én meg Béla. A többi helyet két kísérője, sofőrünk és négy fiatalember foglalta el, akik a söntés sarkában várakoztak. Mind a heten Don Pepé harcosai voltak a diktatúra ellen. Az egyik famunkás balján hiányzott négy ujja.

A kocsmárosné fűzöld levest hozott be. Finom főzelékekből és salátákból készült. Nagyszerűnek találtam, bár csak az endívia ízét tudtam megállapítani. Hegyi pisztráng következett, majd az asszony félóránként hozta be a különböző fogásokat, fácánt, vadkacsát, vaddisznót gesztenyemártásban – mindezt késő estéig. Figueres Ferrer felköszöntötte a kocsmárost, aki születésnapját ülte és magyar vendégeit. Szónoklata túl hosszúra és retorikai frázisokkal telítettnek tűnt. Utána én köszöntöttem fel vendéglátóinkat röviden és magyarul. Szabolcs fordított.

Megkérdeztem Don Pepét: hadsereg nélkül nem fél-e, hogy valamelyik a két szomszédja, Panama és Nicaragua közül megtámadja?

– Aligha – nevetett. – Közép-Amerikában, ahogy szomszédaimon és rajtam is láthatja, belső uralomra törekszünk. Területi követeléseket szomszédaink ellen nem támasztunk. Csak utáljuk őket.

– És ha Panama vagy Nicaragua mégis megtámadná Costa Ricát?

– Nem tehetik az Egyesült Államok beleegyezése és segítsége nélkül. A beleegyezést nem kapják meg, mert gazdaságilag és politikailag egyformán értelmetlen.

– És ha, feltéve ám meg nem engedve, mégis megkapnák a beleegyezést?

– Azonnal megadnók magunkat. Az Egyesült Államoknak százötvenmillió lakója van, Costa Ricának kettő.

– Szóval őrültségnek tartja, hogy nyolcmillió magyar felkelt az óriási Szovjetunió ellen?

– Példátlan bátorságnak tartom.

A két ország történelméről beszélgettünk, de hiába próbáltunk hasonlóságokat felfedezni. Később a körben ülők harci élményeikre emlékeztek. A famunkás elbeszélte, miként vesztette el négy ujját a milícia elleni csetepatéban. Béla beszámolt róla, hogyan kell használni a Costa Ricában még majdnem ismeretlen Molotov-koktélt tankok ellen. Késő este lett, mikor visszafelé indultunk. A dzsungelben ütemesen hallatszottak a hangok, de nem tudhattuk, hogy madarak vagy más élőlények szólnak, vagy csak a talaj lélegzete hallatszik. A síkságon a hold sugara és a tenger felőli éles fény kísért. Fejünk felett olykor ismeretlen nagy madarak szárnyának sivítása hallatszott.

 

*

 

A következő napokban vagy huszonöt érdeklődő, de nagyon naiv embernek tartottam előadást a magyar forradalomról, és az Europa Verlagnak készülő könyvön dolgoztam a szállodában. Vasárnap reggel San Isidro fiatal plébánosa és egyik barátja jött értünk két kocsival. Csak Szabolcs és Béla akart jönni, de a plébános megmondta, hogy valamennyiünket az oltárra kívánja ültetni, mire Pesti Pista és a másik kettő is beszállt. Ezúttal dél felé mentünk az autósztrádán, majd letértünk nyugatra és iszonyú porfelhőben megérkeztünk San Isidróba.

A plébános fogadószobájában nagy asztal állt vagy tizenöt székkel. A négy falon Jézus Krisztus, Assisi Szent Ferenc, Voltaire és Anatole France képei. Frissítőket hozatott és miközben megittam a magamét, Hieronymus Colloredo, Salzburg püspöke jutott eszembe Mozart idejéből. Voltaire arcképét ő is palotája egyik termében függesztette fel. Virágokat rakott eléje ünnepnapokon, hogy látogatóit ne botránkoztassa meg. San Isidro plébánosát ilyfajta meggondolások aligha zavarták és feltehetően püspökét sem. Szívesen elbeszélgettem volna vele a közép- és dél-amerikai papság szenteskedés, nagyképűség, mindentudás, hívekhez való leereszkedés és fanatikus dogmák nélkül való, szociális és liberális kereszténységéről, de az ünnepség rendezése közben nem jutott ideje.

Tréfál, gondoltam, mikor San Joséban azt mondta, hogy oltárra ültet bennünket, úgyhogy ezúttal hasztalanul tiltakoztam ellene. Az ízlésesnek ugyan nehezen mondható, de nagy, tiszta és feldíszített templomában az oltár közepén ültünk hat széken. Az első két sorban fehérbe öltözött, fiatal lányok. Mögöttük fiúk, színes ingekben. Leghátul öregek, ünnepélyes jelleggel és talpig feketében. A plébános a magyar forradalomról beszélt, olyan lelkesen, mintha ott lett volna közöttünk. Majd így folytatta:

– Hozzátok szólok, leányok. Látjátok, négy fiatalember ül az oltáron. A magyar forradalom hősei és menekültjei. Menekültnek lenni annyit jelent, hogy az embernek se otthona, se hazája. Ez a négy minden bizonnyal derék ember és jó családapa lesz. Válasszatok ki egyet-egyet közülük magatoknak. Hadd adjunk nekik otthont és hazát, meg boldogságot Costa Ricában.

Szertartás után kivonultunk a plébánia kertjébe, ahol muzsikával, tánccal, marhasülttel és sörözéssel összekötött mulatság kezdődött. A lányokkal csak Szabolcs, Béla meg én táncoltunk, míg a többi kissé maflán állt a kerítés mellett és panaszkodott, hogy nem beszél spanyolul. Béla az egyik csinos lányt a templom mögé vitte csókolózni a bokrok közé, de más nem történt. A plébánossal pedig csak néhány szót tudtam váltani az új, dél-amerikai papságról, mikor ő vezette az autót, és mellette ültem vissza San Joséban.

 

*

 

Másnap este búcsút vettünk az elnöktől és a titkártól, és köszönetet mondtunk nékik. Mivel következő nap korán indultunk, összegyűjtöttem az egyenként 10 dollár borravalót a személyzetnek. Reggel hét előtt lehozattuk csomagjainkat és odaadtam a 60 dollárt a portásnak.

– Köszönöm – mondta. – És itt vannak a számlák.

– Tudomásom szerint a köztársaság vendégei vagyunk.

A portás megnyomott egy gombot, mire néhány pillanat múlva két fiatalember bújt elő hátulról, külsejükben valahol a mészároslegény és a strici közt. Elállták a forgóajtót meg a kijáratot. A portás csak ekkor szólalt meg:

– Ezt már többször hallottuk vendégektől, ha nem tudtak vagy nem akartak fizetni.

Megkértem Szabolcsot: hívja fele a titkárt, mert ez a gazfickó be akar csapni. Vörös arccal jött elő a fülkéből.

– Mi van?

– Megkérdezett: hogyan merészelem reggel hétkor, legjobb álmából felkelteni? Elmagyaráztam, miről van szó. Válaszul azt adta, hogy a meghívás puszta udvariassági gesztus. Csupán idióták veszik komolyan, és lecsapta a kagylót.

Kénytelenek voltunk fizetni. Szabolcs, Kis, Pesti és az én számlám száz dollár körül mozgott, míg a másik kettő 163 és 180 dollárt fizetett, elsősorban a konyakért. Szerencsére fizetésünk felét, a 600 dollárt már Párizsban megkaptuk és így senki sem került bajba. Elhatároztuk, hogy a kormányoktól többé semmiféle meghívást el nem fogadunk és magunk keresünk nem túlságosan drága szállodát. Szabolcs egyébként azt hitte, hogy José Figueres Ferrer mit sem tud erről, és a pénzen a titkár és a portás, valahol 80 és 20% arányban osztoznak.

 

*

 

A repülőtéren a 8:30-kor érkező gépre közel négy órát várakoztunk. Azt jelentette, hogy célunkat, Limát este 10 helyett reggel 2-kor érjük el. Sokan szálltak le. Megtudtuk, hogy a gép motorhiba miatt kényszerült kétszer is leszállni Mexikóban, de már megjavították. Félig üres volt. Később számtalan alkalmam támadt, hogy az utasokat megszámoljam. Velünk, hatunkkal együtt harmincheten tartózkodtak a 72 üléses gépen, továbbá két pilóta és két stewardess. A bal oldalon lévő üléseken az első három sorban senki sem tartózkodott, úgyhogy ott foglaltunk helyet. Cigarettázni mindenhol lehetett. Jobb felől, a második sorban nagyon csinos, mintegy harmincéves nő ült. Mikor meglátott, előre telepedett és kíváncsi-kihívóan szemlélt, miközben ajkán mosoly árnyéka remegett. Mi ez, gondoltam, ez a nő velem akar kikezdeni, mikor jóval idősebb vagyok nála, mikor mellettem ül a sokkal fiatalabb, megnyerőbb Vajay Szabolcs, Kis Béláról nem is szólva, aki lányok után koslat és legfeljebb 24 éves? Elővette könyvét a táskából és olvasni kezdett. Ritka jelenség. Dél-amerikai nők legfeljebb képeslapokat forgatnak és nem is olvassák őket.

Tengerparti, piszkosszürke, mocsaras szigetek fölött repültünk, majd kikanyarodtunk a Csendes-óceánra. Ebédet hoztak, majd a leány megosztotta érdeklődését köztem és könyve között. Mintha azt akarta volna szuggerálni: üljek át melléje és kezdjek beszélgetni vele, vagy inkább udvarolni néki. Mikor kiment a WC-re, szűk szoknyáján átkopírozódtak remek combjai és kissé duzzadtnak tűnő öle. Nem hord bugyit? Nem szeretem a nagy melleket, de az övéi tökéletes, keményen duzzadó félgömbök voltak és majdnem érintették egymást. Ha karcsú, hosszú nyakát meghajtja, akkor sem talál helyet, hogy finom, indiános állát közéjük szorítsa. Könyve az ülésen Schopenhauer Parerga és Paralipomenája volt, spanyol fordításban.

Felizgatott, de mégsem volt kedvem hozzá, csinosságában is ellenszenvesnek találtam. Holott minden percben végigmért, mintha arra szólítana fel, hogy ott, a nyilvánosság előtt vegyem birtokomba, vagy legalább szétfeszíteném lábát, és ott kezdjem csókolni, a combja között. Igyekeztem Szabolccsal beszélgetni, és nem észrevenni a csábítást, de nehezen sikerült. Hozták a vacsorát. Utána, kilenc óra táján mindenki lefeküdt a kettős ülésen, ő is, hogy néhány órát alhasson. Kivettem táskámból az írógépet és magammal vittem a WC-re. Harminchat utas számára két árnyékszék tökéletesen elegendő, úgy ítéltem. Lecsaptam a harmadik fedelét. Ölembe vettem a gépet és folytattam az Europa Verlagnak készülő magyar történelmet. A Rákóczi-felkelésnél tartottam. Vajon megnyerhettük volna a küzdelmet, ha XIV. Lajos nem veszti el a csatákat Blenheim, Oudenaarde és Malplaquet mellett? Vagy akkor sem segít rajtunk ez a fényes, kegyetlenül önző és irgalmatlan uralkodó? Sebesen írtam, amikor megváltozott a motorok hangja és gyorsan ereszkedni kezdtünk lefelé, de nem zuhanni. Dél-Ecuador vagy Észak-Peru fölött lehettünk. A pilóta kieresztette a kerekeket. Fél perc múlva iszonyú vízcsobogás hallatszott. Mi az, tengerre szállunk le és kiereszti a kerekeket? Hogy kieresztett kerekekkel fulladjunk meg? Kiugrottam a WC-ből.

Mindenki fölébredt. Néhányan leestek az ülésről a padlóra, de senki sem sérült meg. A gép mozdulatlanul állt, nem tudni, hol, de semmiképpen nem a tengeren. Minden száraz volt. A stewardessek a pilótakabinban tartózkodtak. Zárva volt. Eleinte ordítozás hangzott belőle. Aztán csend. Kopogtattunk, mire azt válaszolták: minden rendben, de hagyjuk őket intézkedni.

Végül kijött az egyik pilóta:

– Talara perui várostól néhány kilométerre kint a tengeren észrevettük, hogy a motorok szabálytalanul működnek. Ilyenkor le kell szállni. Szerencsére tudtunk katonai repülőtérről Talarától húsz kilométerre a sivatagban. Rádióztunk, de nem kaptunk választ. Értenek engem a hölgyek és urak?

– Persze, hogy értjük! – Még én is értettem, pedig spanyolul beszélt.

– A repülőtér sötét, azaz használaton kívül van. Megvilágítottuk. Láttuk, tükörsima, gép nincs rajta. Amikor földet értünk, láttuk, hogy vízbe szállunk le. Elképesztő szerencse, hogy nem borultunk fel. Itt állunk 130 centiméteres vízben a repülőtér betonján.

– Mi lesz velünk?

– Két petróleumlámpa fényét láttuk vagy száz méterre, meg embereket. Ordítottunk nekik, de nem értettek. Rádión léptünk érintkezésbe a repülőtér gondnokával, Don Felipével. Itt sohasem esik az eső. Két órával ezelőtt szörnyű zápor szakadt le és elöntötte két méter magasan a repülőteret.

– Hogy lehetséges ez?

– A repülőtérnek két méter magas kerítése van a futóhomok ellen betonból. A repülőtér egyik oldalán meredek dombok emelkednek. Onnét szakadt le az ár. Mostanra már 70 centivel alacsonyabb. Reggelre eltűnik. A víz 30 fok meleg. A levegő 38. A repülőteret jelenleg nem használja a hadsereg, mert az ecuadori szomszédok elcsendesedtek. Próbáljuk a motort megjavítani, de önökért repülőgépet hívunk holnapra, mihelyt a tér kiszárad. Az elviszi önöket Limába.

– De mi lesz velünk addig?

– Don Felipe oldalkocsis motorján már elment Talarába élelmiszerért és italért. A repülőtéren ötvennyolc ágyhely van. Akarnak kiszállni?

– Hogyan?

– Azt már kiterveztük, mosolygott a pilóta.

Kinyitotta a repülőgép végében egyenest hátrafelé nyíló ajtót. A stewardess vashágcsót eresztett a vízbe, mert a repülőtéri falépcső elúszott. A férfiakat megkérték, ne forduljanak hátra. A gép végében összegyűjtötték a nőket – csak négyen voltak – és azok meztelenre vetkőztek. A stewardessek ruhában szálltak a vízbe, fejükön a nők holmijával és kikísérték őket vagy százötven méterre, ahol lépcső vezet a partra. Aztán mi következtünk. Holminkat magunk hordtuk. A víz csak köldökömig ért. A nagy melegben kellemesebb volt ruha nélkül. Csak nadrágomat húztam fel újra.

A pilóták étkezőjében ültünk, egyetlen petróllámpa világánál. Mi hatan egy asztalnál. A szomszédban a csinos nő telepedett le. Hiába próbálkozott a sötétben Schopenhauer olvasásával. Zöldesen fénylő szemével olykor felém pillantott. Don Felipe megérkezett Talarából és osztogatni kezdte a füstölt lazacot, sonkát, sajtot, salátákat meg a tequilát, amennyit csak akartunk. Közben kigyulladt a repülőtéri villany, majd vizes nadrággal megjelent a másik pilóta.

– Hölgyeim és uraim – kezdte –, bocsássanak meg nehézségeikért. Négy kétágyas szoba áll rendelkezésükre. Ezekben a három házaspárt és Concha de Icaza kisasszonyt helyezzük el. A két, huszonöt ágyas szoba többi harminc úré. Egyetértenek?

Felemeltük karjainkat, hogy egyetértünk. Csak a chilei kereskedelmi államtitkár követelt külön szobát magának, de lehurrogtuk.

Concha felkelt, hogy megtekintse szobáját, majd visszajött. Amikor felálltam, ijesztő ügyességgel cédulát nyomott zsebembe. Kimentem a bejárati lámpa alá és elolvastam. „Monsieur! Franciául írok, mert látom, hogy nem ért spanyolul. Amikor felszállt a repülőre és megláttam, azonnal beleszerettem. Meg akarom az okát magyarázni. Jöjjön a 4-es szobába, ha az emberek lefeküdtek. Vagy, bánom is, ha mindenki látja. Concha.”

Visszamentem asztalunkhoz. Concha ott ült még. Miközben a többi beszélgetett, fejemet törtem. Bolond? Lehet, de nem olyannak tűnik. Olvashat egy kurtizán Schopenhauert? Aligha. Belém szerethet egy harmincéves, nagyon csinos nő első látásra? Aligha. Pedig a cédula meghívó szeretkezésre. Hagyjam válasz nélkül? Túl durva. Menjek be hozzá és mondjam meg neki: nem fekszem le vele? Ez nevetséges. Bújjak az ágyába és kérjek bocsánatot a feleségemtől, aki mindjárt megbocsát? Vagy ne kérjek bocsánatot, mert könnyebb és aljasabb? Mit tegyek?

Concha aludni indult. Mi is a hálótermek felé mentünk, és amikor láttam, hogy mind az öten az egyik felé indulnak, én úgy tettem, mintha a másikhoz készülnék. A kis ház közvetlenül mellette állt. Bekopogtam a négyesbe.

A szoba két oldalán két ágy, ahol a pilóták szoktak aludni. Féltem, hogy Concha az egyiken vár meztelenül és elcsábít könnyedén és irgalmatlanul. De a kis asztal mellett ült. Nem olvasott. Rám várt.

– Foglaljon helyet – fogadott. – Ön magyar.

– Honnét tudja?

– Ismertem magyarokat. Kiejtésükből hallom, hogy Ázsiából jöttek.

– És az indoeurópaiak honnét kerültek elő? – kérdeztem. Egész ártatlanul léptem be hozzá és máris sikerült felbosszantania. Csak azt nem tudtam: szemtelenkedik-e, vagy műveltségével akar hencegni.

– Beszéljünk másról, kisasszony – ajánlottam.

– Nem vagyok kisasszony. Hívjon Conchának. Hat évig voltam férjnél. Az uram öt éve halt meg, fiatalon.

– Sajnálom.

– Hitvesem az oka, hogy beleszerettem magába.

Most valami roppant butaság következik, gondoltam. Ebben a pillanatban találja ki. Miért nem fekszik meztelenül az ágyra, mint Giorgione Vénusza? Nem tudnék ellenállni.

– Maga nem figyel rám – sóhajtott.

– Dehogynem.

– Roppant szerettük egymást az urammal. Kedves volt és mulatságos. Az ágyban kitartó, nagyszerű és találékony. Holott minden nővel lefeküdt, aki eléje került. Mint maga.

– Ez rágalom – mondtam. – Ne akarjon úgy elcsábítani, hogy gonoszkodik velem.

– Inkább hízelegni akartam.

Kezdtem unni az idiotikus társalgást. Pedig milyen csinos!

– Amikor José Mariát eltemettük, mert így hívták, koporsója ott feküdt a sírgödör mellett. Behunytam szememet és látomásom támadt. Férjem teste kicsúszott a koporsóból. Aztán felállt, futni kezdett a sírkert kerítése felé. De egy pillanatra hátranézett.

– Miért mondja ezt el nekem?

– Látott már magához nagyon hasonló embert?

Gondolkodnom kellett, mert ezt a kérdést nemigen tettem fel magamnak.

– Nem – állapítottam meg.

– Így voltam férjemmel is. Nem hasonlított hozzá senki a földön. Öt éve kerestem mását, hozzá hasonlót, de nem találtam. Amikor ön bejött a gép bejáratán, hirtelen ráébredtem: ez ő. Abban a pillanatban szerettem magába. Pontosan olyan, amilyen férjem volt. Szeressük egymást.

Egy pillanatig nem tudtam: bolondítani akar, vagy ő-e a bolond? Mindegy, gondoltam és felálltam.

– Házas vagyok – mondtam védekezően.

– És hol a felesége?

– Bécsben.

– Az messze van – szólt diadalmasan.

– Közelebb, mint gondolja – válaszoltam és kimentem a szobából.

 

*

 

Rekkenő melegben értünk a limai repülőtérre. Az előkelőek fogadására fenntartott szalonba vezettek mindünket. Ott egy állami hivatalnok üdvözölt és meghívott másnapra Manuel Prado elnökhöz. Állami költségen előkelő szállodába akart vinni, de tapasztalataink alapján azt hazudtuk, hogy magyar barátaink már gondoskodtak rólunk. Utána a szakszervezetek vezetője lépett hozzánk, alacsony és roppant okos indián. Másnap megtudtuk, hogy Prado elnöksége előtt tilosak voltak a szakszervezetek és az indián börtönben ült. Elmondta, hogy a munkások nagyon érdeklődnek a magyar forradalom iránt. Mivel Limában nincs kellő nagyságú helyiség, tartsak előadást egy domboldalon. Megállapodtunk a napban. Aztán átvittek a repülőtéri televíziós stúdióba. Ott tartottam életem első televíziós adását, vagy huszonöt percig, iszonyú forróságban és két Jupiter lámpával arcom előtt. Az újonnan bevezetett televízió minden limai lakásban és üzletben ott állt. Fél szemmel a televíziót nézték, miközben a vevőt kiszolgálták. Eredményként mindenki tudott a magyar forradalomról, és ha vendéglőbe vagy boltba léptem, mindenki Jorgenek szólított.

Mara Miklós, kiváló mérnök, ellenálló és az ország volt hágai követe vitt bennünket autóján jó és olcsó szállodába. Lementünk az Avenida Miguel Graura, megvacsoráztunk és már le akartam feküdni, mikor Kis Béla lépett szobámba.

– Bajban vagyok – kezdte.

– Utálod a hosszú utazást?

– Dehogy. Öröm veled és Szabolccsal lenni. De öt éve, tizenhét éves koromtól minden éjszaka lőttem. Csepel után Párizsban két hétig a szálloda szobacicájával kúrtam. Pedig tíz szót sem tudok franciául. Most tizenöt napja nem bibiztem. Nem bírom tovább. Egy percig sem. Könyörülj rajtam, Gyurka.

– Hogy érted a könyörülést?

– Fogj az utcán egy kurvát. Tudsz angolul, franciául. Megérteted magad. Megalkuszol vele, mennyibe kerül egész éjszakára. Aztán átadod nekem.

Némi szorongással mentem le a portáshoz. Nem kis megvetéssel magyarázta, hogy három sarokkal odébb, a harmadik keresztutcában kezdődik a kurva negyed. Végy magadhoz 15 dollárt, ajánlottam Bélának, a többit hagyd a szállodai széfben. Van kotonod? Van tíz. Egyelőre elég lesz.

A mellékutcában rengeteg nő sétált. Olyik kapuban állt, másik az utcasarkon. Volt elegáns, csipkeblúzos, nagy kalapos, hosszú szoknyás. Más melltartóval, bugyival és mezítláb járkált. Az egyik hosszú ingben sétált, de segge körül az ing ki volt vágva. Bélának egy kis, melléig sem érő mesztic lány tetszett. Megkérdeztem, mennyit kér egész éjszakára. Hat dollárt, mondta. Felvilágosítottam: nem magamnak, hanem annak a magas fiúnak kell. Megnézte Bélát alaposan.

– Annak négy dollár – mondta.

Némi sértődéssel hagytam őket magukra.

 

*

 

Szabolccsal Peru köztársasági elnökéhez taxiztunk a spanyol alkirályok egykori palotájába. Útközben elmondtam Szabolcsnak: a háború alatt, mikor New Yorkban és Detroitban éltem, ugyancsak Prado volt Peru köztársasági elnöke. Roosevelt akkoriban megígérte, hogy a háború után évi háromszázmillió dollárt folyósít kölcsönként a Szovjetuniónak. Ennek fejében Sztálin majd demokratizálja birodalmát. Peru elnöke ekkor látogatott Washingtonba. Kijelentette: „Sztálin nem demokratizálja országát, hanem további gyilkosságokra fordítja a zsebpénzt.” Néki lett igaza.

Prado látható közönnyel fogadott bennünket. Íróasztala mögött ült és frázisokat cseréltünk unottan. Nyilvánvalónak tűnt, hogy öt perc múlva kidobnak bennünket. Szabolcshoz fordultam:

– Beszéljünk inkább Roosevelt trecentos milliones dollaresáról.

Prado felkapta fejét.

– Mi az, maga emlékszik, mit mondtam tizenöt évvel ezelőtt Roosevelt kölcsönéről a Szovjetuniónak? Hogyan lehetséges ez?

Elmagyaráztam, mire megenyhült irántunk. Pezsgőt és süteményt hozatott. Hosszan elbeszélgettünk. Egyebek közt Roosevelt belpolitikai kiválóságáról, nagyszerű beszédeiről a háború idején, a csendes-óceáni stratégiához való jelentős hozzájárulásáról. Később rátértünk katasztrofális külpolitikai döntéseire és megszégyenítő naivitására ott, ahol Sztálinról volt szó. Aztán Eleanor Roosevelt nem vette észre, hogy látogatása idején a szovjet titkos rendőrség bányába zárta a rabokat és a foglárok egyik része rabnak öltözött. Így erőteljesnek, jó kövéreknek találta a foglyokat és ékes szavakkal dicsérte a szovjet koncentrációs táborait. Vagy tudta volna az igazságot és hazudott? De miért? Végül rátértem a magyar forradalomra és Prado segítségét kértem arra az időre, amikor a szokványos műperek kezdetüket veszik.

– Hogyan segíthetek?

– Nem tudom most megmondani – feleltem. – De táviratot küldök önnek és a magyar viszonyok ismeretében felkérem, mit tegyen.

Prado megadta táviratcímét, melyen biztosan kézhez kapja a sürgönyt. Megígérte: minden lehetőt megtesz a magyarságért.

Amikor lementünk az alkirályi palota lépcsőjén és Szabolcs örömet látott arcomon, felém fordult:

– Azért vigyázz! Dél-amerikai politikusok sok mindent ígérnek, aztán nem teljesítik. Ebben az európaiaknál is kiválóbbak.

– De Prado becsületes ember.

– Dél-Amerikában a becsületes emberek is ígérgetnek.

 

*

 

Másnap Mara Miklósékkal autóztunk föl az Andesekbe. Este a nagy napilap szerkesztőjével és feleségével – két fiatallal – vacsoráztunk egy felhőkarcoló tetején lévő vendéglőben. Valósággal belénk szerettek, mert annyi sokat tudtunk Európáról. Késő éjszaka megint elvittem Bélát a szajha negyedbe. Hosszú keresés után megtaláltuk a mesztic lányt. „Hűséges magyar”, mondta meghatottan. Attól félek, a négy dollár is több a szokványosnál.

Harmadnap délután a szakszervezeti vezér jött értünk. Kis autóbuszon ült mellettem. Azt ajánlottam: amíg Szabolcs ülve és spanyolul azt mondja el, amit megbeszéltem vele, ne én álljak ott, mint néma szónok, hanem Béla. Ő magas, jóképű, fiatal és ráadásul látszik rajta, hogy munkás.

– Lehetetlen – szabadkozott az indián. – Ha megpillantják, rögtön azt hiszik, hogy amerikai. Amerikai csibész, akit Washingtonból küldtek nyakukra, hogy bebolondítsa őket. Kifütyülik és megverik. Maga jóval alacsonyabb, idősebb és fekete. Álljon maga ott. Hiteles.

Vagy harminc métert kapaszkodtunk fel egy kopasz dombon az odakészített faemelvényre. A széles völgy és a szomszédos dombhát hemzsegett az emberektől. Ennyit együtt még nem láttam, legfeljebb híradófilmekben sporteseményekről vagy Hitler meg Sztálin gyűléseiről.

– Hányan lehetnek? – kérdeztem az indiánt.

– Kevesebben, mint vártam. Talán tizennyolcezren.

Nem szokványos hallgatók voltak, kik székeken ülnek sorban vagy egymás mellett állnak. Egyesek csoportosan vagy körben foglaltak helyet a gyér füvön vagy a homokban. Kártyáztak, kockáztak, beszélgettek vagy hallgattak. Mindezt jól lehetett látni. Mások cigarettát csavartak maguknak kis dohányos zacskóból, járkáltak, ácsorogtak. Egyesek aludtak, kendővel arcukon. Anyák szoptattak, kisgyermekek játszottak, valaki ismeretlen hangszeren muzsikált, de zenéjét nem hallottuk. A völgy sík részén öt vagy hat suhanc bakot ugrált egymáson. Mindez nem hasonlított semmiféle európai vagy észak-amerikai gyűléshez, összejövetelhez vagy akár társas kiránduláshoz. A nép – nem hívek – így figyelhette vagy nem figyelte az ókori próféták vagy Assisi Szent Ferenc szavait: egyesek végighallgatták, mások szónoklat közben jöttek és letelepedtek, mások elmentek. Talán az indiaiakhoz hasonlítanak, akik így fogadják a guru, a politikus vagy a hittérítő beszédét. Látható nemtörődömséggel és mégsem bizonyos jóindulat nélkül, kötelező egyetértés híján, szabad megjelenéssel és távozással. Fogadásunkat egyszerre éreztem riasztóan idegennek és régtől otthonosnak.

Várták, míg besötétedik. Akkor meggyújtották a reflektorokat és feltűntek a póznákra szerelt, szabálytalanul elhelyezett hangszórók. Ez sem adott modern látszatot az összegyűlt tömegnek. A szakszervezeti főtitkár, spanyol és kecsua nyelven megnyitotta az előadást. Következtem az emelvény közepén néhány magyar mondattal, majd odatoltam a mikrofont a mellettem ülő Szabolcsnak, aki spanyolul folytatta szavaimat, miközben állva maradtam. Egyesek tovább aludtak, mások felültek fektükből vagy felálltak ültükből, megálltak, vagy tovább sétáltak. Sokan folytatták a kártyázást, kockajátékot, szoptatást vagy meggyújtották a magukkal hozott kis spirituszfőzőket és kávét forraltak rajta.

Szabolcs, mintegy negyven perc után befejezte beszédét. Váratlan, nagyon nagy tapsvihar tört ki, bár a hallgatóknak csak töredéke vett részt benne. Időközben többen feljöttek a dombra és sorba álltak, ami meglepett, hogy kérdéseket intézzenek hozzám. Az indián főtitkár annyit mondott, hogy a „beszéddel néhány órára peruiból magyarrá változtattuk őket”. A kérdések nagy része a magyar munkásosztály helyzetére vonatkozott, úgyhogy átadtam Bélának a mikrofont. Magyarul felelt, Szabolcs fordította. Válaszai pontosak voltak és kitűnőek. Kiderült, hogy egyes szempontból a magyar munkás él rosszabbul a peruinál, így például a kenyérért kétszer, a kávéért a harmincszorosát fizette a peruinál, amit szörnyülködve fogadtak. Általában azonban a magyar munkásság helyzete bizonyult valamivel előnyösebbnek, de ezzel az indiánok nem sokat törődtek.

Jó háromnegyed óra után befejeződtek a kérdések. Ekkor több száz főnyi tömeg rohanta meg a dombot. Már azt képzeltem, agyon akarnak verni bennünket, mikor kiderült, hogy gratulálni és kezet szorítani jöttek. Sátorvásznat és rudakat hoztak. A domb alatt két-két rúdra csavarták a vásznat és arra ültették a főtitkárt, Szabolcsot, Bélát és engem. Hatan-nyolcan vállukra vették a rudakat és több kilométerre a külvárosba vittek. Ott a főtitkár autóbusza átvett minket és lépésben a szállodáig vitt. Több százan kísértek. Nagy diadalérzéssel estünk ágynak.

 

*

 

A negyedik perui napon Mara és Maráné fürdeni vitt mindnyájunkat Magdalena del Marba. A Humboldlás áram miatt a víz kellemesen hűvös, az ég viszont felhős volt. Úszás után négyen át akartunk menni a vendéglőbe az uszodával szemközt, ahol nyers halat, kagylókat és tengeri rákot szolgáltak fel. Figyelmeztettük a négy fiút, kik az uszodában maradtak és életükben először fürödtek tengerben, hogy húsz percnél tovább ne maradjanak a napon, mert a trópusokon átsüt a felhőkön, és megégnek. Nem hittek nékünk, mert amikor másfél óra múlva visszatértünk, Bélát kivéve hárman feküdtek meztelenül, mert nem bírtak ruhát húzni, és jajgattak.

Szabolccsal Maráéknál vacsoráztunk. Mikor visszatértem, Béla jelent meg szobámban.

– Szóval vigyelek a mesztic lányhoz.

– Oda magamtól is el tudok menni. A szoba mocskos és büdös. Mosdótálban kell mosakodni. Igaz, hogy ő mossa a farkamat. Az árnyékszék kint a folyosón, az egész emeletnek. A szomszéd szobában négygyermekes család alszik. Lihegni sem lehet. Mindig ilyen helyen basztam, vagy a Királyerdőben féltem a rendőrtől. Más kell.

– Mi?

– Illatos tyúk. Klassz lakás. Kristály vázák, perzsaszőnyeg, csipkefüggöny. Művirág helyett igaziak. A fürdőszobában zuhany, kád, nagy tükör. Két nap óta csak kenyeret eszem. A fele költséget már megspóroltam.

– Hová menjünk?

– Emlékszel? Mara Miklós az Ugarten mutatta nekünk a szép kávéházat.

– Emlékszem.

– Mondta, fiatal, gazdag szerelmespárok fészke. Meg drága kokottok járnak oda. Meg homoszexuálisok és transz veszettek.

– Transzvesztiták.

– Oda menjünk. Kipróbálom egyszer. Jól megmosakodtam. Frissen borotválkoztam. Rajtam a kölni. Zsebemben ötven dollár.

– Meggondoltad magad?

– Meg – mondta olyan komolyan, hogy még ajka is remegett.

Taxin vitettük magunkat az Ugarte sugárútra. Rögtön megtaláltuk a nagy, csilláros kávéházat. Megálltunk az ajtóban. Legelöl, ugyanannál az asztalnál, két fiatal szerelmespár. Odább kifestett lányok drága ruhákban, egyedül vagy kettesével. Amott, nagy asztalnál, vagy tíz fiatalember, lármás vitában. Ott meg egy talán tizenhat éves fiú, kifestve. Itt én voltam a legöregebb. Hátul, a kávéház záró falának háttal, rendkívüli szépségű lány, vállig érő, ezüstös és kékesfekete hajjal szoros selyemruhában.

– Ő kell nekem – jelezte Béla.

Nekem is ő kellene, gondoltam, ha ugyan hajlandó lennék kurtizánnal lefeküdni. Ráadásul egyre szebb lett, ahogy a majdnem összeérő székek közt feléje evickéltünk. A szomszédos asztalnál helyezkedtünk el, mi is háttal a falnak. Én mellette, hogy tárgyalhassunk, Béla túloldalamon. Eleinte csak profilból láttuk. Sima, alacsony homloka nagyon fehér. Legszebbnek nagy, hosszú szemét találtam, majdnem fekete íriszével, hosszú, kétségtelenül valódi szempillákkal. Mihelyt leültünk, fordulni kezdett felénk. Nem fejjel, hanem egész testével és roppant lassan. Talán azért, hogy időnk maradjon megcsodálni. Lehet, hogy három percig is eltartott, míg kilencven fokot fordult. Akkor kezdtem gyanakodni, hogy bajba kerültünk. A lány melle tökéletesen mozdulatlan maradt. Ruháján átrajzolódó mellbimbója élesebb és hegyesebb volt, mint ahogy nőknél megszoktam. Térdkalácsát combom oldalához nyomta. Szorítása kihívó és igénylő volt. Nem lány térdének érintése.

– Mindketten kívántok? Külön-külön, vagy együtt? Boldogan fekszem közétek.

Fiatalember üdítő hangja volt. Franciául beszélt; látta, idegenek vagyunk. Béla megrázkódott az undortól. Nékem nevetnivaló kedvem támadt, de nem nevettem. A fiú, ugyanolyan lassan, mint az elébb visszafordult székén. Arca semmilyen változást nem mutatott.

Nagyon csinos, alacsony, aranyszőkére festett hajú kisasszony lépett be az ajtón. Béla olyan áhítattal szemlélte, hogy asztalunkhoz jött és letelepedett. Beszélgetni kezdtem vele. Azt tettem, amit a marrakesi vásártér óta nem próbáltam: alkudozni kezdtem vele, negyven dollárról harmincra. Azzal a feltétellel, hogy Béla elébb vacsorázni viszi. Mikor felálltak, eszembe jutott:

– Hogyan jössz haza reggel?

A lány elértette a kérdést:

– Kétüléses kocsim áll a kávéház előtt. Viszem és hozom – jelentette ki. Könnyű biccentéssel felém, megfogta Béla kezét és vitte kifele. Mihelyt eltűntek a forgóajtón a fiatalember felém fordult és térdével megszorította combomat.

– Szóval te kívánsz engemet?

– Szó sincs róla.

– Kergethetsz lakásomban. Meztelenül futok előled. Elkapsz és erőszakot ejtesz a szegény leánykán. Nagyszerű lesz.

– Bolond vagy. Semmi sem lesz.

– Nem kérek pénzt. Etetlek és itatlak.

– Nem kell.

– Ismerlek a televízióból. Azóta vágyódom utánad. Ha nem akarsz meglőni, miért maradtál mellettem?

Egy ideig kíváncsian elnézett. Rövid szoknyát viselt. Hosszú combjainak szorítása nem enyhült.

– Két okból. Az egyik, hogy a lány vagy a fiú szépségében gyönyörködjek.

– Köszönöm. Költők szeretik a szépet.

– A második ok a fontosabb.

– És az micsoda?

– Azt érzem, bár persze nem tudom, hogy veled fontosabb dolgokról is el lehet beszélgetni, mint párzásról. – Miközben ezt mondtam, arcába néztem és láttam, hogy elpirul. Térdének szorítása hirtelen megszűnt. Arcán – csak most vettem észre – egy szál szőr sem nőtt. Mégis lány lenne? – Ha már tegezzük egymást – folytattam – megmondhatnád nevedet.

– Hívj Conradinának. Apám nagybirtokos Cerro de Pasco mellett.

– Az hol van?

– Szerencsére jó messze innen – nevetett.

– És mit csinálsz, ha éppen nem kurválkodsz?

Két konyakot rendelt. Nekem kellett volna megtennem, de a beszélgetés hevében elfelejtettem.

– Egyetemre járok. Conradino de Alarcón álnéven, fiúnak álcázva. Filozófiát és történelmet tanulok.

– Ki a kedvenc bölcsészed?

– Nem szeretem a nagy filozófiai rendszereket. Plátó, Plotinosz, Spinoza vagy Hegel tanai olyanok, mint a teológusok dogmarendszere. Hinni kell bennük, mert a bizonyítékok hiányosak és hamisak. Ha hiszel nékik, a világ tűrhetőbb, az élet kedvesebb. Nem hiszek nékik.

Pontosan saját álláspontomat mondta el. – Költészet mellett – jelentettem ki –, elsősorban a történelmet kedvelem.

– Értesz is belőle valamit?

– Szemtelen kérdés.

– Tudnál uralkodót játszani?

Elhűltem. Először akkor hallgattam két polihisztort uralkodót játszani, amikor annyi idős lehettem, mint most ő. Irigyeltem őket. Sok év telt el, míg én is megtanultam. Csak néhány embert találtam a széles világban, akik játszani tudták.

– Miért – kérdeztem –, te tudsz?

– Tudnék, de nincs kivel.

– Próbáljuk meg – ajánlottam. Biztos voltam benne, hogy henceg. Még nem láttam húszévest, aki képes lett volna.

– Kiken kezdjük és hol?

– Henriken és a császárságban – ajánlottam.

– Jó – mondta, és azonnal elkezdte. – I. Henrik német király, uralkodott valamivel 900 után. A szász dinasztia alapítója. Megerősítette Németországot és hadseregét. A magyaroknak viszont adót fizetett, hogy ne pusztítsanak.

– II. Henrik német-római császár – váltottam fel – 1000 körül. Rengeteget hadakozott. Száz évvel halála után szentté avatták. Sokat járt templomba, nagyon kegyes volt és nagyon kegyetlen.

– A kegyetlenség nem tartozik a hét halálos bűn közé – jegyezte meg Conradino.

– Tudom. Mikor Montaigne írásait Rómába érkeztekor átnézték az inkvizítorok, felrótták, hogy hiányzik belőlük a keresztény kegyetlenség.

– III. Henrik szentbirodalmi császár. Egyházi reformátor és jó szándékú uralkodó akart lenni, de belebukott.

– IV. Henrik német-római császár. Meghalt néhány évvel 1100 után. A híres uralkodó, aki Canossa vára alatt térdelt a hóban és bocsánatért esedezett, míg odafent Matild grófnő borozott a pápával.

– Ki volt a pápa – kérdezte Conradino.

– VII. Gergely.

– V. Henrik szentbirodalmi császár. Apját, IV. Henriket az egyház segítségével 1105-ben elfogta és lemondatta. Aztán apja egyházellenes politikáját folytatta. Háborút vesztett a magyarok és a lengyelek ellen.

– VI. Henrik német-római császár. Barbarossa I. Frigyes császár fia, aki két győzelmes hadjáratot vezetett Szicília ellen és helyreállította ott a német uralmat. Meghalt 32 esztendős korában. A malária végzett vele Messinában, 1197 szeptemberében. Illetve szeptember 28.-án.

– Honnan tudod ilyen pontosan?

– VI. Henrik minnesänger volt. Egyik szép versét lefordítottam magyarra. Onnét tudom.

– VII. Henrik szentbirodalmi császár a Luxemburg-házból. Csehország trónjára ültette fiát…

Különös, gondoltam. Perui kávéházban transzvesztita fiúval beszélgetek, ki ennyi történelmi alakot ismer és adatot tud. Fotografikus memóriája lehet, mert nem volt ideje, hogy megtanulja. Közben legalább ötvenéves, pók hasú férfi jött be, roppant ormánnyal. Arcát nem szakáll, hanem összevissza nőtt, négy-öt centi hosszú, barna szőr fedte. Távolabbi asztalhoz ült és Conradinót leste.

– Ne haragudj rám – kérlelt az. – Ezt a Vaddisznót motorkerékpáron hazaviszem. Ötven dollárt fizet egy menetért. Apám nem küld elég pénzt, bár azt hiszi. Látni akarlak. Megbolondultam érted. Szabad vagy holnap délután? Nem? Holnapután? Jövök érted szállodádba, este hatkor. Motorbiciklin, fiúnak maszkírozva. Összevissza csókolhatlak? Nem? Pedig szeretnéd, mi? Most felállok. A kézcsók nem kötelező.

A Vaddisznóhoz ment, aki kézcsókjaival odaragadt Conradino jobbjához. A kávéház hátsó bejáratánál tűntek el. Hallottam a motorbicikli hangját, ahogy kifordultak az udvarról a kapun. Az emberek megszokták, hogy motorbiciklin elöl fiatalember ül és lány kapaszkodik hozzá hátulról. Mit szólnak most? Elöl gyönyörű lány ül és pókhasú vénség kapaszkodik beléje. Csodálkoznak? Röhögnek?

 

*

 

Perui tartózkodásunk ötödik napján Mara Miklós vitt kocsiján a Magyar Mérnökök, másként folyómérnökök klubjába. „Miért folyómérnökök?”, kérdeztem Marát. Elmondta. 1945 és 48 között mintegy 35 emigráns magyar mérnök érkezett Peruba, nyilastól szociáldemokratáig. Néhányan más foglalkozást vállaltak. Heten nem kívántak folyómérnökök lenni és úgy küzdötték fel magukat kihordóból és mosogatóból gépész-, kultúr- vagy építészmérnökké, mint ő is. Vagy huszonöten folyómérnökök lettek. Ezeket egyéves szerződéssel, néhány indián szakmunkással együtt felviszik a két nagy folyó egyikén, a Marañonon vagy az Ucayalin az ország északkeleti, dzsungeles-erdős, indián lakta, teljesen úttalan vidékére. A folyóparton fűrésztelepet, bútorgyárat vagy ásványtermékeket félkészre feldolgozó üzemeket létesítenek. Egy év múlva visszajönnek valamelyik hajóval, egész évi fizetésüket elverik nőn, kártyán, lóversenyen vagy italon egy vagy kéthónapnyi idő alatt és mennek vissza. Szerződést könnyen kapnak, mert sok a pénzes vállalkozó és kevés a mérnök. Viszont a folyómérnökség nehéz és nincs belőle menekvés.

A klubban, az első emeleten egy kávéház fölött, nagy terem várt reánk fotelekkel, szalmaszékekkel, biliárdasztallal. A helyiségben hárman ültek. Egy öregember az ablaknál újságtartón hírlapot olvasott. Ketten sakkoztak. Felálltak.

– Szervusztok, fiúk – mondta Mara. – Be akarom mutatni néktek…

– Faludyt nem kell bemutatnod. Még az indiánok is ismerik.

– …és máris megyek dolgomra – fejezte be Mara.

Sorra kezet szorítottam az újságolvasó Bohus Károllyal, a körkopasz, vagy negyvenéves Dobozi Gézával és a legfeljebb huszonnyolc éves Szentimrey Krisztiánnal*.

Kérdéseikre részletesen beszámoltam a forradalomról, a kétszázezer emigránsról – nem tudtak róluk semmit – és utazásunk céljáról.

– Mit csinálsz utána? – kérdezte Krisztián.

– Nem tudom a választ. Valószínűleg tanár leszek valahol. Pedig szeretnék verseket írni és beszámolni Recskről. De hol és kinek?

Dobozi elment valamelyik ismerőséhez, Bohus visszaült újságot olvasni. Krisztiánnal maradtam és a befejezetlen sakkjátszmával az asztalon.

– Mit iszol?

– Konyakot.

Krisztián a házi telefonhoz szaladt és három Remy Martint rendelt. Pincér hozta fel az italt. A harmadikat Bohus elé tette, aki időközben elaludt.

– Miért jöttél hozzánk? – kérdezte Krisztián. Kék-fehér csíkos Cardin ingben ült velem szemközt a kisasztalnál. Csuklóján platina óra.

– Hogy megtudjak rólatok valamit.

– Rossz forrás vagyok. Három éve, utolsónak érkeztem ide. Tizennyolcan a folyóknál dolgoznak, hárman vagyunk itt Limában, öten meghaltak.

– Miben?

– Furcsa kérdés. Kifáradás, sárgaláz, kígyómarás.

– Hogy kerültél ide?

– Hosszú. Tizenhat éves voltam, amikor 1946-ban hazajöttél Amerikából. Szerettem a verseidet. A szociáldemokrata párt tagja voltam, mint te. Örömmel olvastam cikkeidet is. Aztán akadozni és dadogni kezdtél. Aztán párt nélkül maradtunk mind a ketten. Így volt?

– Így.

– A pesti műegyetemen szereztem diplomát 1952-ben. Nem bírtam a hazai levegőt. Egy évvel később hűtőkocsiban kiszöktem.

– Egyik barátom hűtőkocsiba bújt és fagyott halálra Pest és Bécs között.

– Elektromérnök vagyok. Leállítottam a hűtést. Öt nap múlva Münchenbe értünk. A rakomány megrohadt. Ment vissza Pestre. Én kint voltam.

– Mit csináltál?

– Állást kerestem Németországban, de nem találtam. Nagybátyám húsz éve élt Buenos Airesben és sok pénzt küldött. Argentínába akart kijuttatni. Nem sikerült. Így kerültem ide.

– Rémes volt?

– Nagyszerű volt. Remek üzletek, szállodák, vendéglők. Taxik mindenütt. Ilyet nem láttam sem odahaza, sem az akkori Nyugat-Németországban. És a nők! Igaz, hogy az első katasztrófa lett.

– Elmondod?

– Hosszú. – Ezüst tárcájából cigarettával kínált, rágyújtottunk. – Nagyon hosszú – folytatta. – Sikerült pénzzel elérnem, hogy már az első héten meglátogathattam nagybátyámat. Kedves, jószívű, unalmas nyárspolgárok két fiával és feleségeikkel együtt. Vagy hat hónapi megélhetésre kaptam pénzt tőlük. Visszaúton Santiago de Chilében szép, nálam pár évvel idősebb nőstény szállt fel mellém. Olvasott. Rám mosolygott. Olvasott. Schopenhauer Parerga és Paralipomenáját.

Nem mozdultam, de éreztem: átfut rajtam a borzongás.

– A férje – mondta – egy esztendővel azelőtt halt meg. Pontosan olyan volt az arca, az alakja, a mozdulatai, a szépsége, az eleganciája, mint az enyém. Ezért szeretett meg, múlhatatlanul.

– És te elhitted a maszlagot?

– Miért ne hittem volna? Három éve huszonnégy éves voltam. Meghívott lakására. Itt lakik a közelben. Három szép szoba. Olyan gyönyörökben részesített, melyekről addig nem is tudtam. Másnaponként, még kétszer. Akkor, mint azóta annyiszor, megbukott a limai bank. Azt mondta: ittlévő pénze mind ebben a bankban volt, de vagyonát a City Bank of New Yorkban tartja. Két hét, míg átutalják. Nem adnék neki addig? És majdnem annyi pénzt mondott, amennyim volt. Gyanút fogtam. Megkérdeztem egy bankban: meddig tart az átutalás New Yorkból? Mondták: két hét. Átadtam a pénzt Conchának, mert így hívják. Hajnalban kapta a sürgönyt Concepcionból, hogy bátyja hirtelen elhunyt. Most le tud utazni oda, hogy sógornőjét és anyját megvigasztalja. Két hétre. Majd ír.

Elhallgatott.

– És aztán mi lett?

– Nem írt. Két és fél hét múlva felmentem hozzá. Az ajtóban megnézett. Igen, emlékszik rám a repülőgépről. De mit keresek a lakásán? Eszembe jutott: se írás, se tanú. Mit tegyek? Felpofoztam. A szomszéd ajtók kinyíltak. Azt hittem, segíteni akarják. De nem, gyönyörködtek. Félrelöktem karját arca előtt és legalább húsz pofont adtam néki. De ez nem segített rajtam. Még egy konyakot?

Bohus pohara üres volt, bár megint aludt. Krisztián hármat rendelt.

– Két hétre valóm sem maradt. Nem volt más lehetőségem, mint vízimérnöknek szerződni.

– Nehéz volt?

– Őrült kirándulásnak vettem. Le az Ucayalin, amíg összefolyik a Marañonnal. Onnét Amazonasnak hívják. Le száz kilométert az Amazonason és fel nagy mellékfolyóján, a Rio Napón. Ott kellett fűrésztelepet létesíteni. Előbb a folyóparti erdőt kiirtani az üzem helyén. Az őserdő mindig vissza akar térni. Indián munkásokat szerezni. Településeik tíz-húsz kilométerre. Gépeket a hajóról partra vontatni. A Rio Napóban nem lehetett a pirányáktól fürdeni. Egy láma beleesett. Öt perc múlva csontjai úsztak a vízen. Se színház, se mozi, se társaság. Rádiómon nem hallottam se Limát, se Manaust kétezer kilométernyire. Eleinte sátorban laktam. Később faházat építettem. Nappal gyakran több, mint negyven fok.

– Csupa kínos élmény.

– Dehogy. A dzsungel sok helyen járható. Tele hihetetlen virágokkal. Tudod-e, mekkora élvezet egy leopárdot lelőni? Néha kivágandó fákat kerestem és négy napig jártam az erdőben. Az alkony a magasabb dombokon, mikor a nap a fák tövében úgy világít, mint a tűzhányó. És a ledőlt, óriási fák! Néha egymást kell segítenünk, ha átmászunk rajtuk. Máskor összedőlnek lábunk alatt, mintha rizsporból lennének. Fekhelyemen sem maradtam egyedül tizenkét hónap alatt. Az indián nők tiszták és hűségesek. Csak az a baj, hogy belém szerettek és velem akartak jönni Limába. A sátrat sem hordoztathattam velük négy napig az erdőn. Így mindig fiút is választottam, 16-20 éveset. Az ilyen bírja a munkát, és hozza mögöttem a sátorvásznat meg az elemózsiát. Imádja a zuhanyt; ilyet még sosem látott. Ahányszor reggel felkelek, megállapítom, hogy nem hagyott meleg vizet nekem. Elkísér, ha lesétálok a Putumayo folyóhoz a columbiai határon. Ha éjszaka megölelem a sátorban, tudja, mit kell tennie. Ha nem tudja, megtanítom.

– Hogy beszélsz az indiánokkal?

– Tudok kecsuául és egy keveset ajnaárul is. De megtanultam absztrakciók nélkül társalogni. Mindig csak arról, ami előttünk látható. Ha kis tóhoz érünk az erdőben, úgy a kis tóról. Nem tavakról, tengerről, forrásról, vízről. Csak a tóról. Ha zivatar dühöng, úgy a zivatarról. Soha nem koncepciókról, ideákról, képletekről, képzelgésekről.

– Nem éreztél, hogy is mondjam, szellemi szűkösséget?

– Nem. Nem azt éreztem, hogy egy szűkebb, hanem azt, hogy egy teljesen más világba kerültem. Egy olyan világba, mely nem foglalkozik sem a múlttal, sem a jövővel, hanem ahol csak a jelen érvényes. Ahol nem gondolatok, elvek, eszmék gyűrűznek köröttünk, hanem egyedül a tárgyi világ. Beleélem magamat mindebbe és élvezem. Azután mindig visszatérek Limába. Felveszem 11 hónapos fizetésemet, mert csak egyet fizetnek előre, azt sem tudtam elkölteni. Szép ruhákat csináltatok magamnak. Tíz színház közt válogathatok. Jó vacsorákra járok. Könyveket olvasok, sporteseményekben veszek részt. A középoszálybeli, fiatal férjek egész nap futnak a pénz után, és este félájultan térnek haza. A délután feleségüké és az enyém. Ha vérbajt vagy gonorreát szerzek, az orvos napok alatt kigyógyít. Még nem szereztem. Concha kivételével, kurvákkal nem volt dolgom. Fiatal lányokkal gyakran. Élvezem félelmüket és jajgatásukat, mikor átbököm szűzhártyájukat. Indián lányok, sajnos, nem jajgatnak. Aztán, másfél vagy két hónap után, megyek vissza az erdőbe.

– Nem esik nehezedre?

– Imádom az erdőt, ahogy a többi mérnök gyűlöli. Szeretem a várost, ahogy ők szeretik. Három éve jöttem ide. Egyetlen ránc sincs még az arcomon. Még szemem alatt sem. De tudom, hogy lesz majd.

Bohus felé fordult. Láttuk, hogy alszik. Halkabban beszélt.

– Mit gondolsz, mennyi idős?

– Hatvankettő, hatvannégy.

– Most lesz ötven. Két hónapja keres állást, de nem kap. Már öreg folyómérnöknek.

– Mi lesz vele?

– Eltartjuk. Azért mutattam, mert tudom: húsz-huszonkét év múlva velem is így lesz.

– De…

– Ne sajnálj. Ne vigasztalj. Huszonöt éven át vadászom, halászok, szórakozom, olvasok, eszem-iszom és rengeteget szeretkezem. Mi többet kívánhat az ember? Élvezem a kurta létezést. Az életnek nincs több értelme. Vagy azt képzeled, hogy van?

 

*

 

Hatodnapra Maráékkal kikocsiztunk a közeli romvárosba. A nép, melynek utolsó mentsvára volt, ismeretlen. Nevét nem tudjuk. Az inkák lejöttek a hegységről. Mindenkit megöltek vagy a tengerbe kergettek. Maráné jó tíz centi hosszú, zárt karperecet hordott csuklóján aranyból. Félelmetes istenségek domborodtak rajta. Néhány év előtt gyermekásóval szedték ki a homokból. Az őrnek öt dollárt adtak, hogy elvihessék. Nyilván tízezer dollárt ért, ha nem többet. Mi is próbáltunk ásni, de semmit sem találtunk.

Pontosan este hatkor Conradino jött értem, motorbiciklivel. Haja ezüstfekete-sötétkéken szikrázott, mint parókája az előző napon. Fehér selyeminget viselt és szűk, halványkék nadrágot. Ijesztő szépsége olyan feltűnő volt, hogy a portás is riadtan nézett utána. Először a város közepén, majd elhagyott dűlőutakon vitt a tengerpartra. Háza magányosan állt a víz mellett. Kis hálószoba, nagy terem és terasz, mind a tenger felé, előszoba, konyha, fürdő az utca oldalán. Először a hálószobába vezetett, hogy női ruhatárát megmutassa, de ez nem érdekelt. Átmentünk a szalonba. Ekkora könyvtárat húszéves fiú birtokában még nem láttam. Az egész európai és észak-amerikai irodalom. Perui, mexikói és argentin szerzők, akiket nem ismertem. Filozófia. De mindenek előtt történelem: Herodotosztól Saint-Simonig, Gibbonig és minden modern munka.

– Hány éves vagy?

– Huszonkettő.

– És te szerezted be a könyveket?

– Ki más? Mit mosolyogsz?

– Örömömben, hogy könyvekről beszélhetünk.

– Az sem lett volna tragikus, ha elcsábítalak.

– Aligha sikerül. Három fontos érvvel rendelkezem ellene.

– Éspedig?

– Feleségem. Akaraterőm.

– A harmadik?

– Hogy nem kívántam Vaddiszó után sorra kerülni.

Mindezt előre kiterveltem. Ismertem gondolkodásmódját; sokba hasonlított az enyémhez fiatal koromból. Vagyis tudtam: az első pillanatban ki akar dobni. Aztán mindjárt gondolkodni kezd és rájön. Nem is arra, hogy nékem van igazam, hanem arra, hogy szellemi viszonyunk nem változott semmit. Sokban hasonlítunk egymásra, tiszteljük egymást. Mi mást tehet, minthogy azonnal megbékül?

Pontosan így történt. Először dühösen méregetett. Fél perc után mellém ült a díványra.

– Azt mondják, állapította meg, hogy senkit, aki a francia forradalom előtt élt, nem értünk, mert egy másik világban élt. Mi viszont megértjük egymást. Arra kérlek: sorold el a nyolc embert, akikkel uralkodót játszottál.

– Miért?

– Apám pénzt ad. Meglátogatom őket. Van még harmadik okom is.

– Mi?

– Hogy lássam, nem hazudsz-e?

Szemtelensége elképesztett. Ilyen voltam én is fiatalon? Ilyen.

– Első Supka Géza Budapesten. Perui nagybirtokos fia ne látogassa.

– Miért?

– Lefogják, mint amerikai kémet.

– Második?

– Lorsy Ernő. Könyvtáros Clevelandben. Dolgozni rühell, beszélgetni imád. Harmadik Feleky Géza. Szerkesztő. Meghalt.

– Negyedik?

– Katona Pali barátom.

– Az kicsoda?

– Velem volt katona az USA hadseregében. Mikor a Fülöp-szigetek elfoglalására készültek, őt küldték előre tengeralattjárón Mindanao szigetére, hogy felvegye a kapcsolatot a gerillákkal. Elásta a gumicsónakot a homokban. Bement kétszáz lépést az erdőbe. A megbeszélt füttyjelet adta. A bozótból előlépett a helyi gerillák vezetője. „Doctor Paul Katona”, mutatkozott be Pali barátom. „Engem is Katona Pálnak hívnak”, felelte a gerillavezér magyarul. Pali most a BBC-nél, Londonban.

– Magyar nacionalista legenda – jelentette ki Conradino. – Ki az ötödik és a hatodik?

– Két másik katona bajtársam. Az egyik Ossurio, az indián. A másik Wycoff. Tanár valamelyik New York-i egyetemen. Nem a Columbián.

– Hetedik?

– A hetedik nő. Úton az Államok felé, Lorsyval 1941-ben Sevilla legelőkelőbb szállodájában laktunk. Másutt nem akadt hely. A kvékerek fizették, nem mi. Ott szállt meg Maria de Avalos Braganza Bourbon hercegnő. Lorsy elkapta udvarhölgyét vagy társalkodónőjét, egy idősebb dámát. Donna Marina, Mariana vagy Marietta. Hármasban játszottunk lent a kávéházban.

– Nyolcadik?

– Garamvölgyi János. Jelenleg Bécsben. Amikor 1946-ban Amerikából hazatértem, annyi idős volt, mint te most. A szociáldemokrata pártház lépcsőjén látott meg. Nem ismertem. Elémállt: „Maga a Faludy? Azért jött haza Amerikából, hogy a kommunisták felhúzzák?” Recsken játszottam vele uralkodókat, mikor gúzsba kötve ültünk egymás mellett a cella betonján.

Ez nagyon tetszett neki.

– Jancsi persze nemcsak a neveket és évszámokat jegyezte meg, miket egyszer olvasott, hanem mindent fel tudott idézni köröttük.

– Mint te.

– Mint te. Kipróbálhatom?

– Nyugodtan.

Kimentünk a konyhába vacsorát főzni. Félelmes gyorsasággal keverte és vágta fel a sokféle salátát.

– XI. Lajos – mondtam, miközben szememet kezén felejtettem.

– Francia király, XV. század második fele, VII. Károly fia. Mikor a Montlhéry erdőben fia halálát jelentették, kivágatta az erdő minden fáját. Olasz típusú uralkodó a reneszánszból. Udvarát mocskosnak mondták, embereit nem fizette, de azok hűek maradtak hozzá mindhalálig. Örökké szeretett volna élni. Hat-hét jámbort tartott, akik nappal és éjszaka folyton imádkoztak, hogy soha ne haljon meg. Rheimsből – akkor még H-val írták – elhozatta a koronázási olajat, és ágya alatt tartotta. Ha beteg lett, azzal kenegette magát. Fő ellenségét, Merész Károly burgundi herceget Nancynál győzte le. A pápa engedélyével elrabolt egy remetét Itáliából és palotája egyik szobájába zárta. A remete, ha nőt látott, sikongott a borzadálytól. Csak főzeléket és gyökeret evett. A király kémet tartott a kulcslyuknál. Kíváncsi volt, hogy a remete kiveri-e a farkát, ha egyedül marad…

– Elég. Remek – szakítottam félbe, mialatt a felfújtat betette a forró sütőbe.

– Te jössz sorra – jelentette ki. – Nagyon nehezet kérdezek. Ki volt Hulágu vagy Hülégü?

– Dzsingisz unokája. Testvére, a nagy kán megbízta, hogy vegye birtokába a mozlem világot. A perzsa városok lakóit, akár megadták magukat, akár nem, kivezényelte a város falai alá. Parancsot adott a mérnököknek, csillagjósoknak és a történetíróknak, hogy lépjenek ki. Így lett Arab Sáh Hulágu történésze. A többit lenyakazták és fejükből piramisokat állítottak fel, külön a férfiak, a nők és a gyermekekéből. Aztán al-Musztászim, az utolsó abbaszid kalifa ellen vonult és bevette Bagdadot 1258 február 16.-án, pénteken…

– Honnan tudod ilyen pontosan?

– Olvastam.

– Hol?

– A negyvenkettes könyvtárban, New Yorkban.

– Mikor?

– Tizenöt vagy tizennégy éve.

A konyhaasztalon kagylólevest ettünk, salátát, bécsi szeletet különféle körítéssel és csokoládéfelfújtat tejszínnel. Visszatértünk a szalonba, de alighogy beszélgetni kezdtünk, megérkeztek a vendégek. Nem tudtam, meghívásra jöttek-e, vagy szokás volt hozzá este 9 után beállítani? Először német külsejű fiú jött mesztic lánnyal, nyilvánvaló szerelmespár, akik szorosan egymás mellett foglaltak helyet a díványon. Utánuk ketten nadrágban, de egyikről sem voltam képes megállapítani, melyik nemhez tartoznak. Majd még hatan, párosan vagy egyedül. Conradino whiskyt szolgált fel apró pohárban. Egyetemisták voltak, mert tanáraikról és történelemről beszélgettek.

– Itt az ideje, hogy levetkőzzünk – jelentette ki Conradino.

Távozni akartam, mert azt hittem, orgia következik, de Conradino hozzám hajolt:

– Éjszakai fürdés. Háromszor hetenként.

Úgy látszik, megszokták, mert álszemérem nélkül vetkőztek meztelenre. A négy lányon a melegben ruhájukon kívül csak bugyi volt és kettőn melltartó. A másik kettő kis, szép melle ezt sem igényelte. Ruha nélkül sokkal kívánatosabbnak tűntek mint felöltözve. Csak akkor vettem észre, hogy Conradino testén, ágyékán kívül, egy szál szőr sem nő, még karján sem. Alighanem valamelyik őse, talán egyik nagyapja indián volt. Én is pucérra vetkőztem, noha az egyetlen voltam, aki fürdőnadrágot hordott.

A léghűtött házból kimenet a homokos kertben nyomasztó hőség fogadott. Köröttünk teljes sötétség. Csak a félhold reszketett a fekete víztükrön, mintha külön világ lenne. Conradino figyelmeztetett: vagy száz méterre ott kint lehorgonyzott tutaj vár bennünket. Leszaladtunk a hosszú lépcsősoron és a tengernél locsolni kezdtük egymást. A heves oldaláramlás miatt nem volt könnyű kiúszni, de azért mindenkinek sikerült. Odakint a tutajba kapaszkodtunk. A fiúk birkózni kezdtek, és a víz alá nyomták egymást. Az egyik lány, akinek bőre rózsaszínen világított, hozzám úszott, átölelt, majd két kézzel simogatni kezdte hátuljamat. Úgy vettem észre, hogy a többi – lányok és fiúk egyaránt – ugyanezt teszik egymással, inkább szórakozás, mint erotika szempontjából. A kellemesen hűvös víz rendkívül jól esett. Később négy fiú kiült a tutajra és halkan indián népdalokat kezdett énekelni.

Vagy két óra hosszan fürödtünk. Visszafelé, fel a lépcsőn és úton a kerten át mind megszáradtunk. A szalonban meztelenül ültek a lányok, a fiatalemberek álltak és andalúz dalokat énekeltek. Közben sorra a zuhany alá vonultak és öltöztek. Miután mind elmentek, taxit akartam hívni, de Conradino hazavitt. A szállóban feljött szobámba.

– Most látlak utoljára életemben – jelentette ki, ahogy előttem állt.

– Nem felejtelek el. Te sem felejtesz – vigasztaltam.

– Nem nyugtatsz meg. Végigcsókolhatlak?

– Végig nem. Arcomat bárhol.

Nedvesnek éreztem csókjait. Abba akartam hagyatni, mikor észrevettem, hogy sír. Erre én is csókolni kezdtem. Azután lekísértem motorbiciklijéhez és néztem, ahogy eltűnik a setétben.

 

*

 

La Paz repülőtere nagy, szabályos négyszög a hegytetőn. Fű nő rajta, ha nem is nagyon sok. Megállás előtt néhány pillanattal gépünk propellere darabokra szaggatott egy legelésző lámát. A vér telefröcskölte a pilótafülke üvegét és a gép oldalát, de más bajt nem okozott. Kiszállásunkkor bejelentették, hogy tengerszintről 4000 méter magasra kerültünk. A gutaütés és hasonló bajok elkerülése végett jól tennők, ha járkálás helyett legalább egy napot a szállodában töltünk. Ezért elébb televíziós interjúra vitettem magam. A kocsiból néhány pillantást vetettem a nem nagyon vonzó városra, a köcsögkalapos indián parasztasszonyokra, kik a járdaszélen öt-hat darab krumplit vagy ugyanannyi paradicsomot árultak. Utána, mint hallottam, boldogan lefekszenek bárkivel, hogy valamivel több pénzt vihessenek haza. A televíziónál pedig megtudtam, hogy személyem iránt nagy az érdeklődés (ugyan miért?), de Magyarországra senki sem kíváncsi.

Arról előzőleg értesültem, hogy Bolívia szegény, tehát rendkívül olcsó. Ezért a legjobb szállodába vitettük magunkat. Mindjárt lementem a bárba és legnagyobb örömömre New York-i barátomat, Kármán Tódort találtam az egyik asztalnál. A Nemzetközi Fizetések Bankjától jött azért, hogy az új, demokratikus kormánynak nyújtandó kölcsön összegét megállapítsa. Szabolccsal és vele vacsoráztam a szállodában. Személyes élményeink után hosszan tárgyaltuk Bolívia tragikus történelmét. A katonai puccsok és lázadások – különös módon a munkások és parasztok részvételével – egymást érik és végükre nincs kilátás. Jelenleg, Enrique Siles elnök kormánya demokráciát hirdet, csak az a kérdés, meddig tudja fenntartani magát. Általános választójogot csak öt évvel ezelőtt vezettek be, de egy katonai rémuralom azt is felfüggesztette, míg a jelen elnök ekrazitos bombákat kézből dobáló bányászok segítségével helyreállította a demokráciát. De meddig tudja fenntartani zendülésre kész ezredesek között?

Másnap délelőtt, mikor még mindig azon törtem a fejem, hogy miért vagyunk mi itt, miközben ismét Kármánnal ültem a bárban, két idegen jött be. Bolíviaiaknak tűntek, de látszott rajtuk, hogy itt még sosem jártak. Mint ahogy mindjárt megtudtam, elvből és nem szegénység miatt. Két névjegyet küldtek át a pincérrel, azzal a kéréssel, hogy üljek át asztalukhoz. Mert csupán a velem való beszélgetés kedvéért léptek be ebbe a nagykapitalista építménybe. Átültem, és mindjárt tudtam, hogy kommunista vezetőkkel van dolgom. Tegnapi televíziós előadásomat hallgatták és tökéletesen félreértettek. Azt hitték: én is kommunista vagyok. Azt kérdezték: nem történt-e holmi bántódása Ádám György elvtársnak az 1956-os ellenforradalom alatt, és most milyen magas állást tölt be a diadalmas Kádár-kormányban?

Kis híján elfogott a röhögés.

1939 nyarán felkeresett Párizsban egy Ádám Gyuri nevű fiatalember. Bolíviai vízummal igyekezett teherhajón a Panama-csatornán keresztül Aricába, Chilébe és onnan La Pazba. Nem tudnék-e a hosszú hajóútra könyvet kölcsönözni néki? Remenyiktől még odahaza kaptam Vész és Kaland – eredetileg Dögvész és Kaland – című könyvét, chilei élményeiről. Odaadtam a könyvet Ádám Gyurinak.

Négy évvel később New Yorkban megtudtam, hogy a könyv nagy hasznára szolgált. Chilei átutazó vízumot Ádám Panamában akart szerezni, hol a hajó két napig állt. A két nap szombat és vasárnap volt, úgyhogy Ádám átutazó vízum nélkül érkezett Aricába. Nem engedték leszállni a hajóról, viszont az aricai vámhivatal vezetője feljött hozzá. „Mutassa bőröndjét, hadd látom a kommunista röplapokat, miket magával hozott!” Ádám kinyitotta bőröndjét, de nem találtak semmit, csak Remenyik könyvét. „Miről szól ez a könyv?” „Magyarországról.” A vámtiszt lapozott. „Miért van minden oldalon Chile, Chile és Chile?” „Mert Chilében is járt.” „Mért Valparaiso?” „Mert Valparaisóban kirabolták.” „Miért Concepcion?” „Mert ott csempész volt.” „Mit ír a csempészfőnökről?” „Azt írja, jó ember volt.” „A csempészfőnök jó ember?” „Nagyon jó. Ezt írja Remenyik.” „Úgy!” mondja a vámtiszt. „Most fogja kofferét. Nem, inkább én viszem. Velem jön a partra. Nálam lakik. Mihelyt munkám engedi, átkocsizunk La Pazba. Én voltam a csempészfőnök. Tíz éve a vámőrséget szolgálom. Jöjjön, fiam!”

Mindezt Ádám leveléből tudtam meg. Aricában esténként a vámőrség főnökével sakkozott és hagyta győzni, bár nagyon rosszul játszott. Néhány hét múlva átvitte La Pazba. Ott hamarosan a kommunisták egyik vezetője lett. Hét esztendővel később hazajött, hogy munkáját a magyar kommunista pártban folytassa. Eddig tudták kérdezőim Ádám György egyetemi tanár életét. Mondjam tovább? Mondom, úgysem hiszik el.

– Az utolsó tíz évről van szó Ádám barátom életében – magyaráztam. – Hazatért Bolíviából, tagja lett a magyar kommunistáknak és nékik szentelte minden erejét.

Két hallgatóm elégedetten mosolygott, mint ilyenkor szokásos.

– Ádám azonban hamarosan észrevette, hogy mint a Szovjetunióban, a vezetők irgalmatlanul kiszipolyozzák nemcsak a parasztságot és a polgárokat, hanem a munkásságot is. Így bátran felemelte szavát ellenük. Kizárták a pártból és…

– És lecsukták? – kérdezte egyikük, a soványabb és mérgesebb külsejű.

– Mi mást tehettek volna? Mindenkit lecsuktak, aki kiállt ellenük. Még többet azok közül, akik nem álltak ki.

– Úgy? – szólt a másik, némi selypítéssel hangjában, mintha kételkedne szavamban.

– Nagy Imre kormánya idején szabadon engedték. Részt vett a forradalom előkészítésében és a harcok idején is rendkívül bátran viselkedett.

– Ön szerint mi van most vele?

– Nincs értesülésem, hogy szabadon jár-e még, vagy sem. De annyi bizonyos, hogy hamarost lefogják, ha még szabadlábon jár, és 15 évet kap, ha ugyan fel nem akasztják.

– Kegyed hazudik – szólalt meg az idősebb. Úgy mondta ezt, mint a végítéletet.

Közben mindketten felálltak és köszönés nélkül kimentek a bárból.

 

*

 

Félórával később értesítést kaptam, hogy másnap délután Siles elnök szívesen fogadná Szabolcsot meg engem. Nem kétséges, hogy a meghívás egyetlen oka a Bolíviának nyújtandó kölcsönt meghatározó Kármánnal való összeköttetésünk volt. Mégis szívesen mentünk. Hallottuk ugyanis, hogy Siles minden dél-amerikai politikusnál nyíltabban szokott beszélgetni külföldiekkel.

A bolíviai elnök palotája feltűnően hasonlított a magyar Parlament állapotához 1956 november 4.-e után. Kívülről inkább sérült, mint romos. Belül leszakadt ablakok, rojtos függönyök, kettétört márvány asztalok, aztán egy-egy sértetlen rész néhány épen maradt bútordarabbal, de a sarokban két- és háromlábú székek és díványok. Ilyen teremben ültettek le bennünket faberakásos asztal mellé. Pár pillanat múlva a sovány, fiatalos és rendkívül értelmesnek tűnő elnök is bejött, kezet rázott velünk és mellénk ült az asztalhoz. Kávét, rossz süteményt és nagyon jó cigarettákat hozatott. Az utóbbiakon hiányzott a márka, de kétségtelenül ópium volt bennük.

Elébb Magyarországról beszélgettünk. Siles elnök nem hitte el, amit régi, szélsőjobboldali magyar emigránsok terjesztettek, és amit sokan – például a nagy perui újság szerkesztője is elhitt, mielőtt velem beszélt. Mármint, hogy a szovjet csapatok a nagybirtokosok, egykori gyártulajdonosok, fasiszták és antiszemiták zendülését verték le. Az elnök pontosan tudta, hogy a forradalom célja szabadság, demokrácia, függetlenség volt, és az orosz csapatok a Szovjetunió magyar cselédeit ültették vissza a hatalomba. A világ külpolitikáját is jól ismerte, de legérdekesebben Bolíviáról beszélt.

– Önök talán tudják, hogy fő exportcikkeink az ón, a volfrám és az antimon. Viszont aligha tudják, hogy ez a kivitel képezi állami létünk alapját, nem pedig az adó és más bevételeink. Amikor 1944-ben a kormány világpiaci nívóra akarta emelni az antimon és az ón árát, fő vevőnk, az USA elnöke, Roosevelt pénzzel és más eszközökkel a nagybirtokosok és gyáriparosok parancsuralmát segítette hatalomra. Ezek nem törődtek az ón árával. 1952-ben olyan kormányt kaptunk, amely általános választójogot hozott és földet kezdett osztogatni az indián, mondhatni földesúri rabszolgáknak. Aztán, államcsínnyel és harccal, új, reakciós csürhe ült nyakunkra.

– Hogyan kerül – kérdeztem – itt egy kormány hatalomra?

– Láthatják – mosolygott az elnök. – A parasztok és a bányászok bejönnek a városba. Számos polgár csatlakozik hozzájuk. Soknak van puskája vagy géppisztolya. Még többnek nincs. Ezek a bányászoktól vesznek olyan ekrazit keveréket, melyet dobni kell, és ha a földhöz vagy a falhoz ér, robban. A szomszéd utcában gyülekeznek, hol csupa földszintes vagy egyemeletes ház áll. Ha rosszul dobják, közéjük esik. De ez ritka.

– És ha nem?

– Akkor a milícia tagjai közé hull mindaddig, amíg nem marad milícia az elnöki palota előtt. A tömeg átjön ide és elkezdi az elnöki palota ostromát. Legtöbb esetben azonban a milícia megadja magát és az új rendszer szolgálatába áll, mert tudják, hogy a diktátor és közvetlen környezete néhány százmillió dollárral már elmenekült valamelyik szomszédos államba. Az én esetemben, úgy látszik, nem tudták. Ezért folyt közelharc a palotában. De lehet, hogy tudták. Szeretnek gyilkolni.

– Úgy látszik, az ilyesmi gyakori – jegyezte meg Szabolcs.

– Gyakoribb, mint gondolják. Bolívia 131 év óta független. Mit tartanak, hány forradalom meg államcsíny volt azóta?

– Hat-nyolc – találgattam.

– Tíz-tizenkettő – vélte Szabolcs.

– Százhuszonnégy. Néha öt egy évben. De ne képzeljék, hogy csak az Egyesült Államokat vádolom Bolívia belső bajaiért.

– A földesurak és a gyárosok az okai?

– Részben. Nagyobbrészt a nép.

– Miért?

– Visszaállítottuk az alkotmányt, a szakszervezeteket, választást tartottunk. Rendes áron földet vásároltunk a földbirtokosoktól, amennyi pénzünk volt. Földet osztottunk a parasztok közt. Akinek nem jutott, ott tart, mint az elébb. Akinek jutott, azok többsége féláron visszaadja a földet a birtokosnak, és egy évig nejével és gyermekeivel marhahúst vacsorázik naponta, aztán nem marad semmije. Ha törvényt hoznánk, hogy nem adhatja el, úgy a törvényt nem tudjuk ellenőrizni. Ott, ahol tudjuk, bérbe adja földjét és a bérből nem tud megélni. Földmunkát keres, de nem kap. A bányatulajdonosokkal több bért fizettetünk. A szakszervezet nem engedi meg, hogy elbocsássa a bányászt. Tehát a bányász biztonságban él, több fizetést kap, és jóval kevesebbet dolgozik. Az infláció nő, az export csökken, kénytelenek leszünk a fizetéseket befagyasztani. Arra a bányászok egy napon bejönnek a városba…

– Más bányászok?

– Nem. Ugyanazok. A katonaság egy részével kiegészítve. Azok elébb semlegesek maradnak. Ostrom alá veszik az elnöki palotát. Mi nem menekülünk el, mert nincs lopott dollárunk és hiszünk a meggyőzés lehetőségében, az emberi szó becsületében, és ott vernek agyon…

Nem tudta befejezni, mert egy tisztviselő Kármán jöttét jelentette. Leült közénk.

– Vártam – mondta Siles – míg mindhárman magyarok itt lesznek köröttem. Magyar ügyben szeretném tanácsukat kérni.

– Mi az ügy?

– Három órával ezelőtt a repülőtérre két magyar kereskedelmi megbízott érkezett vízum nélkül. Az argentínai magyar követségről jöttek. Ónt és volfrámot akarnak vásárolni.

– Szándékában áll önnek, hogy eladjon nékik? – kérdezte Kármán.

– Dehogy. Kétségtelenül kevesebbet akarnak fizetni, mint az USA. Miért kössek kedvezőtlen üzletet és haragítsam magunkra az amerikaiakat?

Hárman összenéztünk. Nem kétséges, hogy ugyanazt gondoltuk.

– Hány napig megy a vasút Buenos Airesig? – kérdezte Szabolcs.

– Három napig, meg néhány óráig.

– Milyen meleg van most az úton?

– Argentínában, a síkságon 40 foknál melegebb.

– Szóval – tanácsolta Tódor – küldje vissza őket vonaton Buenos Airesbe és adjon velük két rendőrt a határig, nehogy Bolíviában leszállhassanak.

– Így lesz – nevetett az elnök.

 

*

 

Kelletlenül szálltunk ki Asunción mocskos repülőterén. Nem a piszok bántott. Siles elnöktől értesültünk, amit sem Szabolcs, sem én nem tudtunk, hogy Paraguayban már két éve egy Stroessnek nevű, tűrhetetlen diktátor vette át a hatalmat, tehát nincs értelme, ha odamegyünk. De repülőjegyünk oda szólt. Vigasztalásul Siles megjegyezte, hogy rendkívül olcsó, pedig már La Pazban is csak 7 dollárt fizettünk szobáért és napi háromszoros ellátásért a kitűnő szállodában.

Két taxit fogadtunk. Megmondtuk a vezetőnek, hogy a város legjobb szállodájába vigyen. Földszintes, nagyon hosszú, sárga hodály előtt állt meg. A legalább 15 kilométeres útért 45 centet kért. (Mindenhol amerikai pénzben fizettünk.) Amikor elgondolkoztam, azt képzelte, sokallom.

– Ez a legjobb szálloda? – kérdeztem.

– Ez – mondta.

Közben a szálloda két inasa már vitte be bőröndjeinket. A portás kék bársonyban állt az ajtóban és hajlongott. Rácsos fülkében két fiatalember ült. Mikor odaléptem az egyikhez, felállt.

– Hat szobát kérek. Mennyibe kerül?

– 12 dollár.

Mikor látta, hogy elhűltem, hozzátette:

– Két dollárnál alább nem adhatjuk, uram.

Az inas elkísért bennünket a hosszú, dögletesen meleg folyosóra. Kétoldalt nyolc-nyolc szoba. A folyosó oldalán, legelöl és a középen, 2-2 indián fiú állt, majdnem teljesen meztelenül, és nagy kereket forgattak a falon. A keréken transzmissziós szíj vezetett fel egy jóval kisebb kerékhez.

– Ez micsoda?

– A ventilátorokat hajtják a szobákban – felelte az inas jó angolsággal.

– Nincs itt villany?

– Dehogy nincs, uram. De a fiúk olcsóbbak.

A nagy, háromszor olyan hosszú, mint széles szobában közvetlenül a mennyezet alatt forgott az óriási ventilátor. Ha cigarettát tettem magam elé az asztalra, a szélroham lefújta, ha nyitott könyvet, úgy lapozott benne. Mégis áldásosnak találtam a nagy melegben. Nemsokára vacsorázni mentünk. Hatan ültünk egy asztalnál, és amikor a nagy görgőkocsit hozták, tele felvágottal, sonkával, salátákkal, spárgával és minden egyébbel, Szabolcs jónak látta, hogy figyelmeztessen bennünket: ezek csupán az előételek.

A szomszéd asztalnál kétségtelenül rendőrkém ült civilben. Láttam arcán a kétségbeesést. Elvégre öten Costa Rica-i, Szabolcs argentin útlevéllel érkezett, tehát elvárhatták, hogy spanyolul beszélünk, nem pedig egy nyelven, amelyről azt sem tudta, micsoda. Egyenes ültében derekával többször is felénk hajolt, hogy egy-egy szót elfogjon és megfejtsen, de nem ment semmire. Közben felidéztem magamban a múlt spicliit. Az 1939/40-es Franciaországban a liberális-szociáldemokrata emigráció tagja voltam, de apám Budapestről cenzúrázott levélben azt írta: „ne kommunistáskodj, fiam”, tehát biztosan figyeltek, bár nem vettem észre. 1941-ben a marrakesi Café Universelben verseket írtam. Mikor telefonhoz hívtak, láttam, hogy arab szomszédom föláll és kéziratomba néz. A pasa, Ibn Gláui, sok vendéggel együtt meghívott vacsorára. Tudta a jelentésből, hogy „a sorokat nem írja végig”, tehát költő vagyok és ezért hívott meg.

Ennél is érdekesebb volt a három férfi és három nő, akik együtt ültek, és hangosan beszélgettek németül. Valamennyien 45 és 60 közt voltak. Vagyonosak lehettek, pezsgőt ittak és kétségtelenül ünnepeltek valamit vagy valakit. Beszédükből hamar kiderült, hogy német náci emigránsok, akiknek itt Paraguayban nincs mitől tartaniok. De mit ünnepelnek? 1957 január 30.-a volt. Szabolcs jött rá, mikor poharukat emelték. Hitler uralomra jutásának huszonnegyedik évfordulója érkezett el. Tudtam, hogy lehetetlen, de azért boldogan végigpofoztam volna mind a hatot.

Másnap – úgy látszik, mégis beszereztek adatokat rólunk – autó jött értünk a belügyminisztériumból. Kis szobájában a belügyminiszter azonnal és a lehető legszívélyesebben fogadott. Ez a megvadult nacionalista azt hitte, hogy mindenki, aki a kommunisták elől menekül, fasiszta vagy náci, mint amilyenek a német menekültek voltak, kiket tizenkét év óta örömmel fogadtak és rejtegettek, nemcsak elveik, hanem pénzük – angol fontok, nem márkák – miatt. A belügyminiszter szobája rendkívül kicsiny volt. Ő íróasztalánál ült, Szabolcs meg én széken az íróasztal előtt, a díványon mögöttünk a többi négy, akik nem vettek részt és a társalgásból egyetlen szót sem értettek. Bejönni az inas is nehezen tudott. Kávét és frissítőt hozott.

Szabolccsal elhatároztuk: nem hagyjuk magunkat kikérdezni tőle. Ilyen szándéka nem volt. Ott ült előttünk, kövérkésen, nagy aranygyűrűvel és aranylánccal, legfeljebb negyvenévesen, a legkülönb hazafi pózában, háta mögött a falon Paraguay, Bolívia, Dél-Brazília és Észak-Argentína felnagyított térképével. Mihelyt leültünk, a belügyminiszter a több mint húsz évvel azelőtt megvívott Chaco háborúról kezdett beszélni, mintha erről érdeklődtünk volna.

– A Bolíviával vívott háború rendkívüli véráldozattal járt – mondta nem minden büszkeség nélkül. – Kevés negyven-ötvenéves férfit látnak Asunción utcáin. De megszereztük a Chaco sivatag jelentős részét.

– Mi terem a Chaco sivatagban? – kérdezte Szabolcs, aki jól tudta a választ.

– Semmi sem terem – válaszolt a belügyminiszter kézlegyintéssel.

– Nagy ásványi kincsek találhatók ott? – tudakozódtam.

– Ásványi kincsek sem lelhetők – felelte. – A háborút nem piszkos anyagi okokból vívtuk, hanem pusztán ideális szempontból. – Ideális szempontból – ismételte még egyszer és végignézett rajtunk.

Nyilvánvalónak tűnt, hogy nem lehet segíteni rajta. Pár szóval Stroessner elnök dicsérete után – aki szava szerint Vilmos császár-kori német őrmesternek tűnt, bár az egekig dicsérte – Paraguay jövőjére fordította a szót.

– Legnagyobb, mondhatnám egyetlen bajunk, hogy az átkozott Bolívián kívül mi vagyunk Dél-Amerika, Közép- és Észak-Amerika egyetlen országa tengerpart nélkül. Iparunkat, kereskedelmünket, mezőgazdaságunkat ez gátolja, kis híján tönkreteszi. Legfőképpen Argentínára vagyunk rászorulva. Az nyomorít és fojtogat bennünket. Jövendő célunk nem lehet más, minthogy megszerezzük magunknak Argentína északi részét, és kijáratot nyissunk a Parana folyó deltájánál, Buenos Aires meg Uruguay között az Atlanti-óceánra.

– De Argentína lakossága sokszorosa Paraguayénak – vetette közbe Szabolcs. – Sokkal nagyobb a hadseregük.

– Nagyobb? Elismerem. De gyáva kutyák. Futnak majd előlünk, ahogy egykor a brazilok és az uruguayiak futottak. Ne féltsen bennünket!

Nem lehetett megakadályozni, hogy nagyobb szabású stratégiai előadásba kezdjen, mint kergetik szét Argentína hadseregét Corrientes tartományban a Paraguay és a Parana összefolyásán túl.

– Azt hiszem, sokat tanultak tőlem – mondta végül. Egyúttal meghívott bennünket másnapra a sportcsarnokba, ahol Stroessner elnök „szemlét kíván tartani” felettünk. Kóválygó fejjel hagytuk el az épületet.

A városban sétáltunk, de a helyenként virágzó fákon és magas növényeken kívül nem sok érdekességet láttunk. Az egyetlen könyvkereskedés az egyetemi épületben nagyrészt Argentínában, Peron alatt nyomott tankönyveket árult és propagandafüzeteket Stroessner, mint odahaza Sztálin meg Rákosi arcképével. A La Encarnación nevű katedrálist ocsmány építménynek ítéltük és az elnöki palota sem volt különb. Mindenek előtt azonban a nagy melegben strandra szerettünk volna menni, hiszen arról, hogy politikai előadást tartsunk, e helyen alig lehetett szó. Megtudtuk, strand nincs, csak klubok vannak fürdőkkel, de tag csak az lehet, akinek már három esztendeje háza vagy palotája van a városban. Amikor hazaértünk, nem tudtam megállni, hogy a négy ventilátort hajtó fiúnak néhány dollárt ne adjak. A pénzt csípőkötőjük alá, ágyékuk mellé rejtették. Később láttam, hogy Szabolcs és Béla is adtak.

Másnap a sportcsarnokba vittek bennünket. Még távol volt attól, hogy kész legyen. A porond mészporral és cementtömbökkel volt tele, a nézősorokból acélrudak emelkedtek ki, de a munkát erre a napra nyilvánvalóan beszüntették. Hatunkat sorba állították, míg velünk szemben már felsorakoztak a miniszterek, valamiféle katonai egyenruhában és vonalban. Láthatóan rendkívül nyugtalanok voltak. Jó félórája várakoztunk és már haza akartam menni, mikor Stroessner előbukkant valahonnan. Valóban Vilmos császári, energikus, nagy hangú és buta őrmesternek tűnt. Sorra lépkedett el a miniszterek előtt, szalutált, megvizsgálta egyenruháikat, különösen a gombokat, aztán kezet fogott velük. Az egyiket – ferdén állt a gombon Paraguay címere? Gyufával volt betűzve a gomblyukba? – pofon kente, de aztán ugyancsak kezet fogott vele. Utána hozzánk jött és lekezelt mindenkivel, anélkül, hogy megvizsgált volna bennünket. Köröskörül, gyűrűben vagy száz, meglehetősen rongyos katona állt kiöltözött tisztekkel.

Alfredo Stroessner az előttünk álló kis emelvényre lépett és nékünk háttal, de kétszer felénk fordulva, hosszú beszédet intézett a jelenlévőkhöz. Igen gyatra szónoklat lehetett, mert minden szavát értettem. Hazáról, kötelességről, munkáról, honfierényről, autoritásról szólt. A végén a magyar forradalom hőseit magasztalta, akik itt állnak mögötte, és akikért mindent megtesz.

Valójában nem tett semmit. Utána a zenekar, mely mögöttünk állt, eljátszotta a paraguayi himnuszt és szétoszlottunk.

Jegyünk továbbutazásra Buenos Airesbe öt nap múlva, február 6.-ára szólt és így négy napra semmi tennivalóm nem akadt. A helyzetből Argentína követe mentett meg, akit Peron megbuktatása után, két évvel ezelőtt Argentína új, liberális kormánya küldött ide. Fiatalember volt, nagyon csinos feleséggel. Bevallotta: hallott rólunk és azért keres fel, mert két esztendeje nem talál embert a városban, akivel beszélgetni lehet. Ugyanekkor megkért bennünket: jöjjünk vele autózni három nap egymás után; meg akarja mutatni nékünk Paraguayt.

A paraguayi utak állapota miatt dzsipen indultunk másnap reggel: a guáráni (indián nép) sofőr, a követ, Szabolcs meg én. A Paraguay nevű Duna nagyságú folyó mentén indultunk dél felé, de a folyót csak ritkán láttuk, mert dzsungel terpeszkedett köztünk és a víz között. Ahogy a fővárost elhagytuk, ritkulni kezdtek a házak, és különleges építmények vették át szerepüket: négy karcsú, távírópóznánál jóval alacsonyabb faoszlop pontos négyzetben, az oszlopok között két oldalt, hátul és fönt kifeszített vitorlavászon. Elöl is lógott fönt az összecsavart vászon, és az egyetlen nagyszoba látható volt néhány ággyal és némi bútorral. Olykor zöldségeskert a ház oldalán, tűzhely elöl vagy a másik oldalon. Gyakran, félkörben a házak előtt, magas pálmák, „ahogy nagypapa kiköpte a datolyamagokat”, mint ahogy mondták. Kevesen dolgoztak. Legtöbben a pálmafák csalóka árnyékában ültek, széken, sőt fekvőszéken és maguk elé bámultak vagy aludtak, fejükön kendővel a legyek ellen. Olykor viszont kis falvakon mentünk át, a főtéren katolikus templommal, istállókkal és a réten dolgozó asszonyokkal. Csak a fiúgyerekek zajongtak és futottak utánunk alamizsnáért.

Leértünk a kövezetlen útról jobbra egy még kisebbre. A hatalmas fák teljesen befedték, bár néha kivilágosodott és nagy, sárga virágok szaladtak mellettünk, mint futószőnyeg. A sofőr sem tudta nevüket. Aztán hirtelen kint voltunk a Lago Veránál. A tó partján se ház, se semmilyen emberi építmény. A szemközti parton sűrű, fekete erdő. A víz előttünk áttetszően halványviola, beljebb mélykéken csillogó. Még apró hullám sem forgott rajta. Ilyen lehetett a Balaton, amikor a vizigótok, az avarok vagy Árpád emberei ijedten megálltak előtte. Anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna, mindhárman ledobtuk minden ruhánkat és beugrottunk a vízbe. Hűs volt és ölelően barátságos, miközben halak csókolták derekunkat. A sofőr a kocsiban ült és imádkozni látszott. Talán a régi, indián istenekhez.

 

*

 

Csónakon vittek a hidroplánhoz, mely jó messze a parttól várt ránk a Paraguay folyó közepén. Különös, kétemeletes, vagy jobban mondva emeletes repülőgép volt, lépcsővel a gép két szintje között. Az ablakokat nyitva lehetett hagyni, mert néhány száz méterre repültünk a folyó fölött és annak kanyarulatait követtük Buenos Aires felé, majd a háromszor oly széles Paranáét. Jellegzetesen helyi járat volt: az ebédet celofánzacskóban kaptuk; zsemle, két tojás, nagy csirkecomb, zellerszár, alma és sütemény volt benne. Minden városkánál leszálltunk a vízre, és utasokat bocsátottunk el vagy vettünk fel, míg a Rio de la Platánál kiszálltunk a tengerre és berepültünk Buenos Aires kikötőjébe, a hajók mellé.

Tartózkodásunkat Buenos Airesben két hétre tervezték, amit túl hosszúnak találtam, bár nem volt az. Meglátogattam szociáldemokrata mártír barátom, Gosztonyi Lajos özvegyét, nemeskéri Kiss Melaniet, aki a várost és az országot tűrhetetlennek tartotta. Én, nagy kávéházaival, belvárosa rikító eleganciájával és kültelkei nyomorával a régi, háború előtti Budapesthez tartottam hasonlónak szerepjátszó álelőkelőségét. Legfeljebb nemi életét ítéltem némiképpen eltúlzottnak. Ha este parkban jártam, minden bokor vinnyogott a szerelmesektől és Melanie kis villája remegett az ablaka alatt közösülő pároktól. Hívatlanul bújtak a kertbe.

Zsuzsa unokanővérét és férjét is meglátogattam. Három napot töltöttem vidéken, az argentin írók villájában. Több mint húsz kontár tisztelt meg jelenlétével és barátságával. Ahelyett, hogy írtak volna, azon vitáztak: melyik irodalmi irányzat szerint kell írni és nem jutottak semmire. Szerettem volna, ha nem is nagyon, Jorge Louis Borgest meglátogatni, de miután biztosan tudtam, hogy nem ismerhet, és ajánlólevelem sem volt hozzá, lemondtam szándékomról.

Jóval több, mint ezer személyt befogadó helyiséget béreltünk, és egyre növekvő vagy fogyó reménységgel néztünk az előadás elé. A kommunistabarát lapokban ugyanis cikkek jelentek meg egymás után „az Amerika küldte reakciós ügynökök” ellen, akik „a béke barátja és fenntartója, a Szovjetunió ellen háborúra uszítanak”, és akikbe „bele kell fojtani a szót”. Erre a fojtogatásra, mint ahogy megtudtuk, előadásomon készültek. A védelemre a még mindig peronista gyilkosoktól hemzsegő rendőrséget alkalmatlannak és magunk számára kínosnak találtuk. A közönség nagy része nyilván jóindulattal viseltetik irántunk, de sejtettük, hogy a kommunistákkal való ökölharcban ez a jóindulat igen keveset számít.

Tudtam, hogy mérsékelt beszéd esetén éppen ezt a jóindulatot játszom el, tehát támadással kezdtem. Hatan hosszabb asztal mellett ültünk, Szabolcs meg én a középen, Béla a bal szélen. Szabolcs botot hozott magával, mintha támaszkodásra lenne szüksége és bejövet botorkált is. Előttünk, az első sor két szélső oldalán láthatóan kommunisták ültek fekete ruhában és vörös nyakkendőkkel. Az argentin rendező jelentette, hogy hátul kommunista martalócok állnak, kiknek már nem jutott ülőhely. Hányan vannak? Vagy húszan. Láttam, könyököm megremeg, de mégsem éreztem félelmet. Beszédemben nem kíméltem a hallgatókat. A kommunisták és a nácik hasonlóságáról szóltam, angolul, míg a nehezebb passzusokat Szabolcs adta elő spanyolul. Megemlítettem, hogy Hitler minisztereit, híveit és azokat, akik hallgattak, nem bántotta, míg Sztálin legjobb híveit is megölette. Elmondtam a kommunista Komor Imrétől, a Népszava szerkesztőjétől hallott történetet. Sztálin, amikor megkérdezték, mi történjen a 14.000 fogoly lengyel tiszttel, nem figyelt oda, csak legyintett. Mire kivégezték mindet. Ezt Sztálin védelmében mondta el.

A közönség csendben hallgatott.

– Mindennek mégis volt haszna – állítottam. – A bolsevizmustól való rémültükben a kapitalisták több munkásjóléti rendelkezést léptettek érvénybe.

Erre, nem tudni miért, kitört a vihar. Magas, nagybajszú kommunista ordította az első sorból:

– Rohadt ellenforradalmár! Eszeveszett csirkefogó!

Szabolcs visszakiáltott:

– Fogd be a szádat, munkásosztály Júdása!

Egy ideig békén hagytak és a közönség többször tapsolt, mikor a forradalomról beszéltem. De amikor a szovjet brutalitásról és a fegyverszüneti delegáció elfogásáról szóltam, a kommunisták az első sorból felálltak és a rendkívül alacsony dobogó felé közeledtek. Nyilván ezt szánták jelnek a támadás megindítására, de rosszul számítottak, mert a hátul állók még távol voltak. A nagybajszú az asztalt akarta megkerülni, hogy Szabolcshoz vagy hozzám jusson, de Béla felugrott, előbb állon vágta, majd öklével teljes erővel mellbe bokszolta. Az illető hátraesett, és ha a mögötte lévő nem esik térdre és kapja el tarkóját, kétségtelenül fejét töri a betonon. Pesti Pista közben egy John Bull-szerű jelenséget rúgott hasba, aki az asztal másik oldaláról készült megközelíteni bennünket. Tapsvihar tört ki, miközben a három kommunista kicipelte nagybajszút az oldalajtón, a hasba rúgott pedig meghajtott fejjel követte őket. Néztem, mit csinál a húsz kommunista „martalóc”, de eltűntek vezetőik veresége után. További tíz perc múlva befejeztük mindketten a beszédet, mikor vagy ötvenen álltak sorba és mind a hatunk kézjegyét kérték.

Mire befejeztük, ott ültünk az asztal mellett kimerülten. Az utolsó hallgató is eltűnt a hátsó kijárat nagy, nyitott ajtaján és mi magunk elé bámultunk a kivilágított, üres teremben. A kijáró mellett kis könyvecskék hevertek.

– Mi lehet ez a sok papírlap? – érdeklődtem Szabolcsnál.

– Hozz már ide néhányat – kérte Szabolcs Bélát. – Nem tudod? Vagy ötven eltépett tagsági könyv.

– Miféle tagság?

– Kommunista párttagsági könyv. Ideát az emberek véleménye sokkal gyorsabban változik, mint odaát Párizsban.

 

*

 

Hátra maradt húsz napunk gyorsan telt el. Montevideóban sajtókonferenciát tartottunk, fürödtünk és vitorláztunk. Béla beleszeretett egy magyar emigráns leányába, eljegyezte. Később letelepedett Uruguayban és elvette feleségül.

Rio de Janeiro repülőterén Brazília földművelési minisztere fogadott. Portugál nyelvterületen Szabolcs már nem volt velünk. Így a miniszternek sikerült Dél-Amerika legelőkelőbb szállodájába, a Copacabanába elhelyeznie bennünket. Persze azzal, hogy költségeinket a kormány fizeti. Tudtuk, mennyit ér az ilyen ígéret. A szoba 15, étkezéssel 25 dollárba került. Ezért csak a szobát választottuk. A parton, kis kávéházban reggeliztünk. Ebédre és vacsorára hosszú kenyeret és tejszínes vajat vettünk. A strandtáskában, széttörve vittük fel a kenyeret és a fürdőkád fölött ettük meg, hogy a morzsákat eltüntethessük. Szerencsére sokat voltunk gazdag és buta magyarokhoz meghíva.

A Copacabana fürdőjét és éttermét sohasem láttam. A tengerparton vetkeztünk és fürödtünk, hol embermagas hullámok jártak. Nagyszerű volt. A bárba viszont egyszer léptem be, amikor whiskyt vásároltam. Nem magamnak. A szálloda bejáratától nem messze, pálmafán koldus kabátja lógott. Este, mikor kimentem a Copacabanából, a koldus ült alatta újságpapíron, alvásra készen. Alamizsnát akartam adni néki, de visszautasította. „Inkább skót whiskyt kérnék”, mondta. Nevetett hozzá. Bementem a bárba, egy maltwhiskyt vásároltam néki. Ugyanazon az éjszakán, úgy reggel 3 óra felé megszólalt a telefon. A földművelési miniszter volt. „Reggel nyolcra,” magyarázta, „hajó érkezik a kikötőbe 250 magyar bevándorlóval. Hallottam, hogy maguk magyarok a goulash-t szeretik reggelire. Megmondaná nekem a goulash receptjét, hogy megfőzethessem nékik?” Megmondtam.

Az egyik, brazilok számára készített előadásom után két magyar várt a szoba két sarkában. Az egyik hozzám lépett és kért, tartsak náluk előadást, de „azzal a rohadt bolsival” ne álljak szóba. A másik ugyancsak előadásra kért egyesületében, de óva intett „a reakciós csirkefogótól”, aki a szobában volt. Mondtam: „csak együtt mindkettőnek”. Azt képzeltem, megmenekültem tőlük, de nem, belementek. Előadásom rendzavarás nélkül zajlott le. Egyébként a város, a kúp alakú hegyek és a környék szépségét élveztük mind az öten. Utolsó este, egy hét után, összeszedtem borravalóstul a hatszáz dollárt a szállodának. Odalent a földművelési miniszter várt két Rolls-Royce-szal, hogy kivigyen a repülőtérre. „Borravalót is adtam”, mondta.

A repülőtéren, örömükben és intésem ellenére az árusoktól mind a négyen vásároltak Omega órákat öt dollárért. Mire São Paulóba értünk, kettő már nem járt és az egyiknek letörtek a mutatói. Béláé még bírta két napig. Miután szinte semmi dolgunk nem akadt, négy napon át Brazília különböző részeibe vitettem magam repülőn. Négyen viszont a számunkra teljesen új és váratlan látványt csodálták, melyben részük volt. Meglehetősen szerény szállodánkkal szemközt ugyanis négyemeletes épület állt, a négy emeleten (de nem a földszinten) összesen 16 ablakkal. Méghozzá francia ablakokkal. A 16 szobában ugyanannyi kurva lakott. Ha valamelyikünk kinézett a hotel ablakán, 3-4 kurva odaállt a maga ablakához – bokájukig látszottak – és lassan vetkezni kezdtek, míg semmi sem maradt rajtuk. Hátulról is megmutatták alakjukat. Legtöbben elölről sokkal kelendőbbnek látszottak, mint hátulról. Bélát nem kellett többé kísérnem. Egyedül ment át és – hűséges természete miatt – mindig ugyanazzal a lánnyal alkudott meg. Nézetem szerint a többi három sem állt ellen a csábításnak, de egyik sem beszélt róla.

A hosszú éjszakai úton Rióból Puerto Ricóba Brazília erdei felett sikerült a repülőgép WC-jén az Europa Verlagnak készülő magyar történelmet befejeznem. San Juanban kiszálltunk, hogy átessünk a passzus-vizsgálaton. A tisztviselő, nem tudni hogyan, mert hiszen Costa Rica-i útleveleink voltak, megállapította, hogy mind az öten magyarok vagyunk. „These fucken Hungarian communists”, súgta társának, „won’t enter the States.” (Ezek a kibaszott magyar kommunisták nem lépnek az Államokba.) Hiába magyaráztam néki, hogy odaúton már jártunk New Yorkban, hogy a kommunisták ellen mentünk körútra, hogy katonaként szolgáltam az USÁ-t, először a 75. hadosztályban, melyet annak idején Missouri kormányzója, név szerint Harry Truman avatott… oda se figyelt.

Átkísértek a nemzetközi átutazóba, egy nagy üvegszobába. Tudtuk, mi vár reánk. Jegyet kell váltanunk Rióba, onnan pedig Dakáron vagy Portugálián át vissza Párizsba. Erre minden megtakarított pénzünk rámegy, ha ugyan elég. Közben néztük, ahogy gépünk megindul a kifutópálya felé, majd a startvonalhoz áll. Abban a pillanatban lépett be hozzánk Guy Webb, őrnagyi egyenruhában. Katonabajtársam volt a 75. hadosztályban, Fort Leonard Woodban. Engem keresett, mert meghallotta nevemet a hivatalban. Rögtön felismertem és egymás nyakába borultunk. Webb azonnal intézkedett: a gép keservesen megfordult, mert mögötte a startnál már állt egy másik, és visszajött értünk. De Webb várni hagyta, miközben levitt minket az étterembe, és két üveg pezsgővel vendégelt meg bennünket.

New Yorkban három napra egyedül maradtam, mert társaim mindjárt visszautaztak Párizsba. Szerény és sikertelen előadást tartottam a PEN Clubban: meglátogattam a már hetvenhez közeledő Kéri Pált, aki annyi mindent tudott irodalomból és olyan szívesen beszélt riporteri élményeiről az iszonyatos Balkán háborúban, de híres szeretői hosszú sorából egyiknek sem ejtette ki soha a nevét. Ő adta a tanácsot, hogy próbáljak verset írni a magyar nyelvről, melyet a költők mindeddig csak elnyűtt közhelyekkel üdvözöltek. Hiába kerestem két régi barátomat, Emery Willburt és Teddy Rowlandet, de megtaláltam az egyiket, aki életemet mentette meg. (Erről egyszer később.)

Némi nyugtalansággal szálltam ki Bécsben. Bőröndöm tele volt ajándékokkal Zsuzsának: fehér bőrkabát, cipők, kardigán és sok más. A vámtiszt megnézte útlevelemet és beengedett. „Costa Rica-i úr jön a bécsi vásárra”, súgta szomszédjának.

 

VI.

A bécsi Hotel Postban, szobánkban elkezdtem Zsuzsát csókolni, először gyönyörű, galambszürke szeme körül. Aztán redőtlen, sima, festetlen arcát. Magamba szívtam parfőmjét, enyhe vadvirágok és az őszibarack aromájának keverékét. Remegett. Még jobban magamhoz vontam, de ez nem mulasztotta el remegését.

– Mi bajod, Zsuzsa?

– Nem vártalak.

– Elfelejtetted, mit mondtam? Március 10.-ére Párizsba érek, és másnap itt leszek.

– Azt hittem, ösztöneidet követed.

– Miféle ösztönöket?

– Hogy versírásra születtél. Nem arra, hogy feleséget, gyereket tarts el és házi gondokkal küszködj.

– És akkor mit kellett volna csinálnom?

– Azt hittem, találsz egy szép milliomos lányt vagy szép milliomos fiút. Elvonulsz vele verset írni egy villába a perui havasok közt.

– És miért remegsz?

– Örömömben, hogy mégis megjöttél.

 

*

 

Miközben csókolóztunk, az asztalon hevert David Carver, a Nemzetközi PEN főtitkárának távirata. Ebben mindkettőnket Londonba hívott március 15-re, „a magyar írók összejövetelére”. Aznap délután leadtuk az Europa Verlagnak a megrendelt könyv két kéziratát német nyelven. Megtudtuk, hogy Pálóczi kontribúciója is megérkezett angolul. Zsuzsa nem akart Londonba utazni. Miután valamennyi nyugati állam közül egyedül az Egyesült Királyság követelt Costa Rica-i útlevélre vízumot, másnap délelőtt az angol követségre mentem. Egy Mr. Plummer nevű kellemetlen, aszott bürokrata fogadott. Amikor eléje toltam Carver sürgönyét, megkérdezte: mit keres egy Costa Rica-i állampolgár Londonban, magyar írók összejövetelén? Elmagyaráztam néki, hogy magyar menekült vagyok. Szóval fasiszta voltam, kérdezte. Megmondtam, hogy az amerikai hadseregben szolgáltam 1943 február 14-től 1945 december 16-ig. Láttam, nem hiszi el. Tehát kommunista lennék? A recski koncentrációs táborban ültem három évig. Ezt sem hitte el, vagy nem tudta, mi volt Recsk. Jöjjek fel másnap a vízumért. Másnap megtagadta tőlem. Miért? Nem köteles felvilágosítani. Zsuzsa tanácsára még aznap elutaztam Párizsba, és 14.-én három perc alatt megszereztem az angol vízumot. A kijelölt napon, 15.-én reggel megérkeztem Londonba. Ebben a városban még nem jártam.

Az összejövetelt Carver a New Yorkban élő Zilahy Lajos kérésére hívta össze. Az összejövetel célja az odahaza betiltott Irodalmi Újság felújítása és a Kádár által felfüggesztett Írószövetség külföldi pótlása volt. Zilahy tervének kivitelét egy Párizsban székelő amerikai alapítvány, a Congress for Cultural Freedom anyagi hozzájárulása tette lehetővé. Ez az intézmény, a Ford Foundation (és valószínűleg az amerikai kormány) támogatásával számos kitűnő folyóiratot pénzelt, mint a londoni Encountert, a nyugatnémet Der Monatot, az ausztráliai Quadrantot, a hindu Questet stb., konferenciákat rendezett és írókat segített. A Congress vezetőjét Mike Josselsonnak hívták. Titkárnője, a lágyhangú és példátlanul erőszakos Miss Bieber részt vett a magyar írók ülésén.

Carver a PEN kis, de elegáns villájába meghívta a konferenciára Arthur Koestlert, Rose Macauleyt és Stephen Spendert. Nem azért, hogy szónokoljanak, hanem hogy fényt kölcsönözzenek az ismeretlen magyarok összejövetelének. A legtöbb magyar emigráns író jelen is volt, éppen a legkülönb, Márai Sándor kivételével. Mint megtudtam, Márai ilyenkor mindig hiányzott. Sokan voltunk; legtöbben feleségüket is magukkal hozták, úgyhogy az angolokkal együtt a nagyszobában alig tudtunk mozogni. Amikor beléptem, történelmi jelenet tanúja lettem: Zilahy Lajos és Ignotus Pál kezet fogtak egymással.

Zilahy Lajos a húszas és harmincas években nagy sikert aratott gyengécskéknek nevezhető regényeivel. Egyébként bátor és igaz ember volt. Régebben hitt az emberiség ragyogó jövőjében, a tudomány és a technika befejezettségében és a technokraták eljövendő, mindenkit boldogító kormányában. Mikor a fasisztabarát és részeges Gömbös Gyula lett a miniszterelnök, aki anyja tétényi házában rejtegette Erzberger német katolikus kancellár gyilkosait, Zilahy néhány népi íróval együtt Gömbös mellé állt, mert az a szegényparasztok és zsellérek felvirágoztatását ígérte. Ekkor Ignotus néhány éles, kitűnő cikkben támadta Zilahyt. Gömbös ígéreteiből semmi sem lett, és Zilahy is kiábrándult belőle, de haragjuk több mint két évtizede tartott. Most megbékültek. Zilahy szemében könnyeket láttam.

Mikes Gyurkával már Bécsben, Horváth Bélával Münchenben találkoztam. Csé Szabó Lászlót rég nem láttam. Mindnyájan érdemes, művelt esztétának tekintettük. Arca inkább maszknak, mint emberi ábrázatnak tűnt. Mindenkit méltósága egy pillanatra felvillanó tekintetével üdvözölt, mint keletrómai császár a lába elé fekvő alattvalókat. Akkor ismertem meg, mikor az Európai költők antológiáját szerkesztette 1937-ben. 1938 márciusában, mikor Hitler bevonult Ausztriába, és a könyv már nyomdában volt, lemondott a szerkesztőségről, úgyhogy magam voltam kénytelen elvállalni, pedig ízlése nem volt az én ízlésem. Fél esztendővel később, amikor emigrálni készültem, leszidott. „Magyar ember ne hagyja el hazáját”, mondta. „Ígérem, hogy megvédelek.” „Hány hadosztályod van?”, kérdeztem, amitől megsértődött. 1947 elején Csé emigrált, előbb Rómába, aztán Londonba, a BBC-hez. Írásai olyanok voltak, mint ő maga: alaposak, részletesek, magyarázóak és nagyképűek. Olykor, kivételesen, kitűnőek. Mikes szerint: „Tanulmányt szerzett Szent Istvánról, melyben sikerült bebizonyítania, hogy ő volt a magyarok első királya”, és „Halfejű pásztorbot című könyvében leírja görögországi utazásait oly módon, hogy kitűnőeknek ítéli Shelley rímeit”.

Kovács Imrét, a Parasztpárt volt vezérét régtől ismertem és szerettem. Csodáltam is. Nem láttam még parasztfiút, aki ily eleganciával beszélt angolul és franciául, és ilyen pompásan tudott elszórakozni párizsi kurtizánokkal. Ha az utolsó években rágondoltam, mindig egy régi jelenetsor jutott eszembe. Imrével ebédeltem a Kármentő nevezetű, olcsó pincehelyiségben a Vörösmarty téren, 1936 vége felé, vagy 37 elején. Hirtelen előttünk állt az asztalnál József Attila. Nem tudtuk, hogyan talált ránk. Elmondta, hogy beleszeretett freudista pszichoanalitikus orvosnőjébe, Gyömrői Editbe. De a nő nem kíván hallani róla, mondta, miközben a könnyek végigcsorogtak az arcán. Hellyel kínáltuk, de ő eltűnt, anélkül, hogy válaszolt volna.

Néhány barátunkkal együtt bejelentettük magunkat másnap délután kettőre Gyömrői Editnél. A Váci utcában lakott. Nem Imre vagy én, hanem Goda Gábor vitte a szót. Gyömrői elmondta, hogy nagyra becsüli Attila költészetét. Ingyen kezeli őt, de nemileg nem érdeklődik iránta, és különben is van szeretője. Goda Gabi erre azt válaszolta, hogy Edit kutya kötelessége, hogy az ország legnagyobb költőjével lefeküdjön; ez ellen hiába keres mentséget. „Pácienssel nem fekszem le”, mondta Edit. „Le kell feküdnöd vele, akármit is szónokolsz”, ítélkezett Goda, mire Gyömrői kidobott bennünket.

Imre után Tábori Palihoz mentem beszélgetni. Húszéves koromtól kezdve ismertem, de nála is többet hallottam néhai édesapjáról, Tábori Kornél újságíróról. Nem cikkei miatt. Tábori Kornél arról volt híres, hogy házasember létére hétvégeken sorra látogatta Nagy-Magyarország megyeszékhelyeit és a szállodákban mindig talált egy csinos szobalányt, akivel óvszer nélkül szeretkezett. Így Palinak, testvére mellett, több mint két tucat féltestvére született Lipótszentmiklóstól Modrus-Fiume vármegyéig. Emlékezetes nem azért volt, mert megtette ezt más is. Hanem azért, mert a nyolcadik hónapban a leányok kétségbeesett leveleket menesztettek az apához, bár sejtették, hogy aligha válaszol. Tábori Kornél mindig felelt. Keresztelőre kezében ajándékkal ment le, elismerte, hogy a gyermek az ő fia, úgyhogy a Tábori nevet kapták. Túlnyomó többségük fiú volt. 1956 előtt Pali két féltestvére élt Angliában, nemrég még három jött. Pali gondoskodott elhelyezésükről.

Pali Thomas Mann születésnapjának pesti ünneplése után érkezett Londonba. Emigrációjának oka is Mann születésnapja volt. A német író Hatvany budai palotájában lakott. Csé Laci a rádiótól feljött hozzá interjút kérni. Mann nem adhatott, mivel megállapodása volt a magyar kormánnyal, hogy csak Lotte von Weimar című regényéből olvas fel a Magyar Színházban, de beszédet nem tart, interjút nem ad. Mire Csé előhúzta a Színházi Életet, Tábori Pál hosszú interjújával Mannal. Kiderült, hogy Tábori Mann könyveiből írta ki a szöveget, mire Mann telefonált a Színházi Élet szerkesztőjének, Incze Sándornak, aki erre kidobta a szerkesztőségből Táborit. Ez lett szerencséje. Állást nem kapott, úgyhogy kiment Londonba, ahol rövidesen a BBC magyar osztályához került, majd pedig az angol televízió egyik vezető embere.

Tovább akartam menni Szabó Zoltánhoz, de Tábori visszatartott.

– Mit tudsz róla?

– Annyit, mint mindenki. Falukutató volt. Húsz éve megjelent könyve, a Tardi helyzet nagy sikert aratott. Károlyi Mihály párizsi nagykövetségén sajtóattasé volt. Most a Szabad Európa londoni tudósítója.

– Ez nem elég – mondta Tábori. – Húsz esztendeje néhány cikken kívül semmit se írt, de rengeteget intrikált. Jelentős hozománnyal feleségül vette Károlyi egyik lányát. Feleségével gyalázatosan bánik. Egyedül ül az asztalnál ebédlőjében, és felesége kiszolgálja, mint egy rabnő. Sehová se viszi, pedig okos és derék nő. Rád szavaz majd, hogy te légy az Irodalmi Újság főszerkesztője, de csak azért, hogy közelebb kerüljön hozzád és tönkretegyen. Egyet ajánlok ellene.

– Mit?

– Egyetlen védekezésed van. Vessz össze vele. Most mindjárt.

– Minden ok nélkül?

– Minden ok nélkül. Később nem lesz rá módod.

Kimentem a kertbe egy cigarettát elszívni a magános, kis fa alá. Csodálkoztam Tábori ajánlatán, minthogy rendkívül jólelkű embernek ismertem. Nem, nem veszek össze ok nélkül Szabó Zoltánnal.

Idővel keservesen megbántam elhatározásomat.

 

*

 

A tanácskozás három napig tartott. A résztvevők többsége lelkesen tárgyalta meg a felmerülő ügyeket. Ennek ellenére nehezen viseltem el egyes viták primitívségét, az ügyrend hosszadalmas veszekedéseit és egyes szónokok frázistömegét. Voltaképpen már az első nap délben visszaszöktem volna Bécsbe, ha két körülmény vissza nem tart. Az egyik, hogy fontos ügyről volt szó, ha nem is oly világtörténelmi jelentőségűről, mint a legtöbb jelenlévő hitte. Mármint a pillanatnyilag egyetlen magyar újság alapításáról, mely az igazat – ha nem is az igazságot – próbálja megírni. Ez alól nem térhettem ki.

Másodszor világos volt – mindenki előtt világosabb, mint előttem –, hogy az Irodalmi Újság főszerkesztőjévé engem választanak meg, és ez elől ki nem térhetek. A jelenlévő, ismertebb írók és újságírók közül Tábori, Mikes, Fejtő húsz, Zilahy, Csé Laci, Kovács Imre, Szabó Zoltán tíz évvel ezelőtt hagyták el Magyarországot, és sem az otthoni viszonyokat, sem a kommunistákat nem ismerték. Hárman maradtunk csak – Ignotus, Pálóczi meg én – akik kiálltunk a fasizmus ellen, a háborút szövetséges oldalon töltöttük, és hazamentünk demokráciát építeni, míg a kommunisták lecsuktak. A három közül én voltam az egyetlen, aki hat sikeres könyvet írt, és ismertebb volt a másik kettőnél. Nem volt kétséges, hogy rám várt az egyébként kellemetlen dicsőség.

Miután egyhangúlag megválasztottak, illetve ellenszavazatommal Ignotus mellett, gondosan átnéztem a Miss Biebernél lévő szerződést, mielőtt aláírtam volna. A Congress for Cultural Freedom kötelezi magát, hogy fenntartja az évente huszonnégyszer, tíz nagy oldalon, ünnepi számokban többön megjelenő Irodalmi Újságot. A Congress fizeti a szerkesztőség és kiadóhivatal tagjait, a gépírónőket, a szerkesztőség és kiadó helyiségét, berendezését, a nyomdaszámlát és a kisebb kiadásokat. Nagyobb szám költségét, utazást, több pénzt propagandára és hasonlókra előre kell kérni, de a Congress lehetőség szerint mindig megadja. A főszerkesztőt négyévente a magyar írók és újságírók összejövetelén titkos szavazással választják. A főszerkesztő jelöli ki az Irodalmi Újság irodalmi, kulturális, társadalmi és politikai irányát, azzal a megszorítással, hogy sem szélsőjobb, sem szélsőbaloldali nem lehet. Ő nevezi ki a szerkesztőség és kiadóhivatal minden tagját, és ő állapítja meg az újság megjelenési helyét (bárhol Nyugaton, az USA kivételével). Mindebbe senki másnak beleszólása nem lehet.

Mindezt váratlanul nagylelkűnek találtam, úgyhogy nyomban aláírtam. Közben Ignotust a külföldi Írószövetség elnökévé választották, és Pálóczit szerkesztőnek adták mellém. Harmadnap este, az értekezlet befejezése után kimentem Pálócziékhoz Kingston upon Thamesbe. Hosszabb gondolkodás után Csé Lacit és Szabó Zoltánt jelöltem ki a szerkesztőség fizetett munkatársainak. Miután azonban az egyik a BBC, a másik a Szabad Európa munkatársa volt, és cikkeiken és a heti értekezleten való részvételen kívül többet nem várhattunk tőlük, Pálóczi és magam kevesen voltunk a szerkesztőségben. Szerencsére aznap délután tudtuk meg Aczél Tamás bécsi címét, aki nemrég érkezett oda. Meghívtam telefonon az Irodalmi Újság munkatársának.

Aczél nem messze Mauthausentől a nácik által kivégzettek hullái közül bújt elő. Nagyon fiatal volt, kommunista lett, és elvtársai hangosan üdvözölték első, elég silány regényét. Ugyancsak nagyon fiatalon elnyerte a Sztálin-díjat; a rossz nyelvek szerint azért, mert Moszkvában neve (sztálin=acél) miatt azt hitték, hogy a Nagy Vezér magyar rokona. Ugyanekkor rendkívül tisztességesen viselkedett. Rákosi azt kívánta tőle: írjon regényt és filmet Churchill, a pápa és Tito hármas összeesküvéséről Magyarország ellen, és reggelenként hamis dokumentumokat küldetett néki, odahaza nem látható déligyümölccsel, de Aczél nem írta meg a regényt. Két év óta Nagy Imre mellett állt ki rendületlen bátorsággal. Még nagyobb érdemének számítottuk, hogy Gimes Miklóssal, Losonczy Gézával és Méray Tiborral együtt miniszterelnökségének első két (vagy három?) napjának tévelygései után sikerült Nagy Imrét meggyőzniük, hogy fordítson hátat Moszkvának, és álljon ki egész szívvel a magyar szabadságért és demokráciáért.

Mindezt legjobb barátaink közül is csak kevesen tudták. Nem vették észre, hogy Nagy Imre nélkül a felkelők letették volna a fegyvert, ahelyett, hogy a ruszkikat kiverik Budapestről. Csak úgy, ahogy Kossuth Lajos nélkül a Parlament 1848 szeptemberében megadja magát, és nincs szabadságharc. A jelen pillanatban a legtöbb emigráns nem tudta megnevezni a forradalom vezérét. Egyesek azt tartották: azért őrzik Nagy Imrét román kastélyában, mert Hruscsov rá akarja bízni Magyarország helytartóságát, mihelyt Kádár a piszkos munkát elvégezte. Mások meg azt képzelték, hogy már a forradalom idején az a szándék vezette, hogy Magyarországot visszacsempéssze a szovjet karámba. Pálóczival együtt pontosan tudtuk, hogy Nagy Imre ügyében sok nehézséggel lesz alkalmunk megbirkózni, és ebben Aczél Tomi segítségünkre lesz.

A csatát csak két év múlva, Nagy Imre kivégzésekor nyertük meg, amikor kiderült, hogy ő volt a magyar forradalom vezére és senki más. Ellenfeleink többsége hirtelen a mi nézeteinket kezdte hangoztatni, anélkül, hogy erről számot adott volna. A rohadtabbak tovább szavaltak Nagy Imre kommunistaságáról, hibáiról – mintha Rákóczi vagy Kossuth hibátlan lett volna – vagy rágalmakat gyártottak – például azt, hogy Nagy Imre Jekatyerinburgban egyike volt a katonáknak, akik a cárt és családját agyonlőtték.

 

*

 

Másnap visszautaztam Párizsba. Zsuzsa is megérkezett Bécsből, és boldog volt, egyrészt azért, mert állást kaptam, amiben ő nem bízott, bár sejtette, hogy nem halunk éhen. Másrészt azért, mert megtudta: anyám Andris fiamat, mint „utcán talált kisgyermeket” jelentette be és a maga leánynevét adta néki vezetéknévül. Így biztosítottnak látszott: a hatóság azt képzeli, hogy Andrist magunkkal hoztuk, és anyám meg az idegen gyermek kijövetele elé nem gördítenek nagyobb akadályokat.

A tavaszi Párizsban négy nagyszerű hetet töltöttünk. Kirándultunk Versailles-ba, Fontainebleau-ba, Amboise-ba, Chartres-ba, Orléans-ba, meglátogattuk a templomokat és a múzeumokat, mindenek előtt a Sainte Chapelle-t és a Louvre-t. Esténként a Flore-ban ültünk, barátokkal vacsoráztunk vagy a Folies-Bergère-ben jártunk háromszor is, mert Zsuzsának váratlanul nagyon tetszettek a meztelen táncosok – nem a lányok, hanem a fiúk.

Kellemetlenségben Zsuzsának csak egyszer volt része. Bieber kisasszony, Josselson titkárnője szüntelenül körötte sündörgött. Előkelő cukrászdákba és méreg drága bárokba hívta, és ott hízelkedésével és pletykáival untatta. Zsuzsa, rám való tekintettel, megadóan tűrte kedveskedését, holott biztattam, hogy ne tűrje. Mikor már azt hitte, hogy Zsuzsa kegyébe férkőzött, felkérte, hogy küldjön néki majd Londonból kéthetenként tudósítást, mit beszélnek egymás közt a szerkesztőség tagjai Eisenhower elnökről, az amerikai külpolitikáról, Josselsonról, és így tovább. Mindezért havi hatvan font díjazást ajánlott, méghozzá készpénzben, hogy ne kelljen rá adót fizetnie, és az első hatvan fontot mindjárt át kívánta nyújtani. Zsuzsa persze visszautasította az ajánlatot, és azt hitte: megszabadult Bieber kisasszonytól. Tévedett. Miss Bieber továbbra is kitartott mellette.

Végül – mint Costa Rica-iak – megkaptuk az angol letelepedési engedélyt, és a Silver Arrow (Ezüst Nyíl) nevű éjszakai vonaton elutaztunk Londonba. „Mindennél szebb”, mondta Zsuzsa, amikor reggel az étkezőben ültünk és vonatkocsink az angol rétek szikrázó berillje között futott.

 

*

 

Június 21.-én az Irodalmi Újság negyedik számán dolgoztunk: Aczél, Pálóczi meg én. Szerkesztőségünk a Saint George Square 14-es számú házának második, azaz legmagasabb emeletét foglalta el. A square szó ez esetben inkább széles, elegáns utat jelent, mint teret. A nagy utcai szoba Ignotusé és titkárnőjéé volt. A titkárnő reggelit és ebédet főzött villanykályhán Ignotusnak; hogy ő maga mit evett, azt nem tudni. Mellette, kisebb helyiségben, Boros György, a kiadóhivatal vezetője és gépírókisasszonya dolgozott. Borost Pálócziné ajánlotta figyelmembe, mint remek üzletembert. Fiatal volt, dolgos és ügyes; ugyanekkor világosan láttam, hogy fizetése mellett ő egyedül keres itt pénzt, méghozzá sokat, titkos üzletein és üzelmein, melyek nem érdekeltek. A Congresst sem. Az udvari, nagy teremben a szerkesztőség helyezkedett el. Három íróasztal Pálóczival, Aczéllal és Lucyvel, a szép, kicsattanóan telt titkárnővel és Nagy Imre fényképével a falon. Lucyvel hárman jártunk ebédelni a szemközti, olcsó vendéglőbe. A szerkesztőségi teremből nyílt az én, balkonszerű üvegkalitkám az udvar fölött, íróasztallal, két karszékkel szemközt vendégeknek és székkel meg egy kis pálmával nékem.

Tízméternyire szemben, ugyanilyen magasságban, a finom divatüzlet midinettjeinek öltözője. Szép időben az ablak nyitva volt. Magas, karcsú, csinos lányok jártak ide. Levetették felső és alsó ruháikat, hogy a cég drága felső és alsó ruháiba öltözzenek. Késő délután levetkőztek, hogy szerényebb ruháikat felöltsék és hazamenjenek. Ha meglátták szemközt az őszülni kezdő férfit írógépe mögött, mindnyájan meztelenül a franciaablakhoz léptek, és elölről-hátulról bemutatták magukat. Ketten a régi nevelés miatt szemérmetesek voltak és kezükkel takarták arcukat. Hamarosan mind a hatot meg tudtam különböztetni egymástól, nem arcuk, hanem bőrük árnyalata és egyes testrészeik miatt.

Ezek a lányok meztelenségüket nem csábításra, hanem szórakozásra használták. Ugyanekkor azt is jelezték, hogy Angliában szexuális forradalom indult útnak; ilyesmi tíz év előtt, mint ahogy Pálóczi biztosított, teljesen lehetetlen volt. Ugyanekkor nem elvontak munkámtól, hanem munkára ösztönöztek. Mindezt máshol is tapasztaltam, ugyanekkor az ellenkezőjét is. Húszéves, skót lány járt nálunk, csupa kíváncsiságból. Erre Jo Grimond, a liberális párt vezére, egyik távoli, skót rokona ösztönözte, aki ismert és segített bennünket. A szerkesztőségben beszélgettünk vele, színházról, könyvekről, világpolitikáról. A lány megjegyezte, hogy húszéves, fiatal barátja van, és nagyon gyakran szeretkeznek. „Hányszor?”, kérdezte Pálóczi. „Legalább egyszer hetenként”, felelte a lány. Azt hittük, tréfál, de komolyan beszélt. A viktoriánus tudat még uralkodott az ösztönök felett.

Az Irodalmi Újság nagy sikerrel indult. Igyekeztünk az otthoni és külországi lapok szovjet, illetve Amerika-imádata, acsarkodásai, őrjöngő nacionalizmusa vagy internacionalista bódultságai helyett a jóval kínosabb politikai és társadalmi jelenségeket megismertetni, melyeket az elmúlt évtizedekben magyarok nem követhettek. A lap első számából 1500 példányt nyomtunk, és mind elfogyott, a másodikból 2500 példányt, most 3500-nál tartottunk és további növekedés biztosítottnak tűnt. Terjesztők és olvasók jelentkeztek napról napra, nemcsak Angliából, Nyugat-Európából, Észak- és Dél-Amerikából, hanem Ausztráliából, Új-Zélandból, sőt Ghánából és a Seychelles-szigetekről is. Egyetlen negatívumunk az volt, hogy a Congresstől önállósulni nem tudunk. Az újságot egy schillingnél drágábban nem adhattuk, míg a légipostabélyeg egy schilling három penny volt Dél-Amerikába. Ha ott ezer előfizetőt szerzünk (csak a postabélyeget és a nyomdaköltséget számítva), úgy évi 9 ezer fontot veszítünk, de ha kétezer előfizetőnk lenne, úgy 18 ezret.

Azon a június 21.-i reggelen az ENSZ bizottságának jelentését olvastam a magyar forradalomról. Megállapították, hogy „spontán nemzeti felkelés” játszódott le. A szovjet támadás Nagy Imre törvényes kormánya ellen irányult. Kádár János a forradalom vívmányainak megőrzését ígérte, és lábbal tiporja őket. Átmentem a szomszéd szobába, hogy Aczéllal meg Pálóczival megbeszéljem, mit közlünk e szép és semmirevaló dokumentumból, mikor Ignotus bejött a másik ajtón. Kezében papírlapot tartott.

– Sem rádiót, sem televíziót nem hallgattok – mondta szemrehányóan. Este háromszor telefonáltam, hogy hívj fel. Nem hívtál.

Akkor jutott eszembe: latin tanárnő háziasszonyunk mondta, hogy egy férfi háromszor telefonált, de nevét nem volt hajlandó megmondani. Persze! Azt mondta: Ignotus.

– Emlékeztek Gáli és Obersovszky perére? – kérdezte Ignotus.

– Hogyne – felelte Pálóczi. Két hónappal ezelőttről. Gálit három, Obersovszkyt egy évi börtönre ítélte a bíróság.

– És tegnap, a régi vádpontok alapján, a Legfelső Bíróság mindkettőjüket halálra ítélte. A kegyelmi kérvényeket elutasították.

Rémülten néztünk egymásra. Ignotus folytatta:

– Ugyanolyan vád alapján nem lehet valakit három évre, aztán pedig halálra ítélni. Ezt Kádár is tudja. Be kívánja mutatni, hogy a Rákosi féle terror újra kezdődik. A lefogott írókat, Déryt, Háyt, Tardost, Zelket is halálra lehet ítélni.

– Nagy Imrét is – fűztem hozzá.

Lucy felzokogott.

– Mit tegyünk? – kérdezte Aczél.

– Telefonáltam Csének, Szabónak, Táborinak, Mikesnek, jöjjenek be. Írtam két táviratot. Felolvashatom?

– Kinek szólnak?

Abban a pillanatban lépett be Mikes. Arcán látszott, hogy mindent tud.

– Mao Ce Tungnak és Gomulkának. A Kínai Népköztársaság elnökének ezt küldjük: „A Magyar Legfelső Bíróság halálítélete Gáli József és Obersovszky Gyula ügyében ellentmond azoknak a tanoknak, melyeket ön elmúlt héten hozott nyilvánosságra. Vagyis, hogy virágozzék minden virág. Kérem az ön közbelépését…”

– Hagyd abba – szakította félbe Mikes Ignotust. – Nincs értelme. Mao nem áll ki semmiért, ami nem érdeke. A távirat közlése pedig azt a hitet kelti, mintha jóba lennénk vele. Nem vagyunk.

– Akkor mit tegyek?

– Telefonálj Carvernek. Hívja fel Chamsont. Figyelmeztesse Chamson a világ PEN klubjait: tiltakozzanak az írók Kádárnál.

– Igazad van – mondta Ignotus és Cséhez fordult, aki akkor érkezett. – Bemondta a magyar BBC?

Csé úgy tett, mintha gondolkodna, pedig tudta a választ. Letelepedett komoran a karosszékbe, összeszorította térdét, megigazította zakóját. Aztán megszólalt.

– Bemondtuk háromszor.

Ignotus átment szobájába Carvernek telefonálni. Megérkezett Tábori és Szabó Zoltán. Miután haragban voltak, a terem két végében foglaltak helyet.

Szabó Zoltánnal nekem is bajom volt. Mikor szerkesztő lettem, nagy alázattal megkért: közöljem folytatásban Kívülről című cikksorozatát. Ebben azt tárgyalja, milyen volt a magyar forradalom Londonból. Ez senkit sem érdekelt. Az emberek arra voltak kíváncsiak, milyen volt belülről. Pálóczi írta meg német könyvemben, de még nem jelent meg. Ennek ellenére megállapodtunk, hogy megemlékezését lehozom tárca formájában folytatólagosan, az újság negyedik és ötödik oldalán.

Az első számot tördeltem a nyomdában, amikor megjelent. Megörültem néki; azt hittem, segíteni jött.

– Nem szolgálatodra jöttem – mondta. – Írásomat akarom látni.

Megmutattam néki a negyedik és ötödik oldalra betördelt, szép köldökmagas ólmot.

– A hatodik oldalt is akarom.

– Miért?

– Mert első alkalomra többet kell adni.

– Nem ebben állapodtunk meg. Nincs kedvem más cikkét kivenni a lapból a te kedvedért.

– Ha nem kapom meg a hatodik oldalt, úgy az ablaküvegen át dobom ki az Irodalmi Újságot az utcára.

Neki szerettem volna menni, de mérsékeltem magam:

– Adj tíz perc gondolkodási időt!

Átmentem a szomszéd szobába. Már tudtam idegbaja okát. Felesége, Károlyi Mihály leánya torzszülöttet hozott világra. Nem tudták nézni, úgyhogy kiadták vidékre, és havonta látogatták. Szabó átkozta felesége „rohadt arisztokrata vérét”, és így éltek, féktelen gyűlölködés közt. Sajnáltam mindkettőt, de sokkal jobban az asszonyt. Mit tegyek? Odaadtam néki a hatodik oldalt, kidobtam két jó írást és elcsúfítottam a lapot. Azt hittem, ezzel megbékítem. Szó se róla. Lenézett, mert engedelmeskedtem néki, és úgy kezelt, mintha a szolgája lennék.

A szerkesztőségben azon törtük a fejünket, mit tehetünk a két fiúért. Pálóczi beszélt:

– Segítségül kell hívni mindenkit. Ignotus ismeri Bertrand Russellt. Fejtő és Gara jóban vannak Camus-vel és Sartre-ral. Faludy meg én Stephen Spenderrel. Faludy felhívja a dél-amerikai köztársasági elnökök figyelmét.

– Hemingwayt hozom – jegyezte Tábori.

– Én Koestlert és Silonet – mondta Mikes.

– Mit tesz a többi magyar emigráns? – kérdezte Aczél. Nem volt még „otthon” Nyugaton.

– Magyar hetilapban fenyegető cikket ír Kádár ellen. Ha nyilas, úgy örül, hogy a kommunisták felkötnek két kommunistát. Vagy egymást piszkálják. Vagy minket piszkolnak. Ha Garát és Fejtőt hozzánk számítod, úgy mi vagyunk az egyetlenek, akik nyugati írókat és politikusokat ismerünk, és talán tudunk tenni valamit. A többi csak szájal.

Pálóczinak eszébe jutott, hogy telefonálhat Salvador de Madariagának, aki mindig kiállt a magyarokért, én pedig kalickámba vonultam. Megfogalmaztam a sürgönyöket Alberto Abdalának, Uruguay belügyminiszterének és Bolívia, Brazília és Peru köztársasági elnökeinek. Manuel Pradótól, Peru elnökétől nemcsak segítségét kértem, hanem, ahogy megbeszéltük, a Kádárnak küldendő szöveget is felvázoltam. Udvarias volt, de határozott.

Mikor visszatértem a terembe, Pálóczi hallgatóinak Obersovszkyról beszélt:

– … Fehér svájcisapkában, borotválatlanul ült a kórházpincében lévő szerkesztőségben, munkatársai között. Lapja volt a legkedveltebb az októberi sajtóáradatban. Hangja mindig mérsékelt maradt. A sors iróniája, hogy szorongatott ávósok hozzá fordultak segítségért. Mikor a Beloiannisz gyárban elfogtak egy ávós főhadnagyot, Obersovszkyt hívták fel, hogy mit csináljanak vele. Obersovszky kemény hangon utasította a munkástanács elnökét, óvja meg az atrocitástól, lássa el fekhellyel és élelemmel. November 4.-e után fegyvertelen ellenállásra szólította fel az ország népét. Elfogására egész hadsereget vezényeltek ki. Békésen megadta magát. Fegyvert lakásán nem találtak.

– És Gáli? – kérdezte Csé.

– Tudtam róla, de nem ismertem.

– Én ott voltam – mondta Aczél –, mikor a forradalom előtt néhány héttel főpróbán mutatták be Gáli darabját, a Szabadsághegyet a József Attila színházban. Gáli Jóska vézna, súlyosan szívbajos fiatalember. Gyermekkora utolsó évét Auschwitzban töltötte, ahol mindkét szülőjét elpusztították. Színpadon fogadta a tapsvihart. Gobbi Hilda támogatta, hogy el ne essen. A forradalom elején kibandukolt Zuglóba, hogy vért adjon. Amire néki magának lenne szüksége. Ezt az embert ítéltette Kádár halálra.

Lementünk egy szendvicsre és elhatároztuk, hogy másnap újra találkozunk a szerkesztőségben. Feladattam a táviratokat. Késő délután Ignotus bejelentette: Chamson intézkedett. A londoni és párizsi magyar követség előtt tüntetés zajlott le.

– Persze magyarok voltak – szólalt meg Aczél büszkén.

– Persze angolok meg franciák voltak – javította ki Ignotus nagy nyugalommal.

Hazamentünk.

 

*

 

Korábban egy héttel még recski bajtársamnál, Gáti Róbertnél laktunk. Mi ketten az emeletes ház földszintjén, nagy nappalival, két hálószobával, konyhával, fürdővel, előszobával, ők – Gáti és Erzsi, Gáti szép szeretője – fenn az emeleten, azzal a különbséggel, hogy lépcsőn a mi nappali szobánkon át mehettek csak ki a házból. Egy héttel korábban este a nappaliban beszélgettem Zsuzsával, mikor fent nagy ordítás hangzott. A lépcső tetején megjelent Erzsi, majd Gáti, aki teljes erővel pofozta a szegény nőt. Tiltakozni akartam, de Zsuzsa kijelentette:

– Minden férfiúnak joga van ehhez, ha megcsalják.

– Honnét tudod, hogy megcsalta?

– Világos.

Így megnyugodtam.

Másnap este ugyanaz a jelenet játszódott le, azzal a különbséggel, hogy Robi nemcsak fölpofozta előttünk Erzsit, hanem le is rúgta a lépcsőn, úgy, hogy sírva kapaszkodott fel. Mivel más telefon volt fenn, és más lent, felhívtam Gátit, jöjjön le egy kis beszélgetésre. Helyette Erzsi jött le, kifestve, virulóan, és amikor Zsuzsa sajnálatát próbálta kifejezni, szavába vágott:

– Honnan veszed a pimaszságot, hogy legintimebb dolgainkba mersz avatkozni? – és otthagyott bennünket.

Másnap reggel kiköltöztünk. Nyugalmazott latin tanárnőnél béreltünk szobát a Haverstock Hillen. A tanárnő nagy latin könyvtár birtokosa volt, és szívesen olvastam volna Catullust meg Petroniust, ha estjeimet nem a recski riportregény megírásával kellett volna eltöltenem. A könyvet még április végén rendelte meg Andre Deutsch, Mikes Gyurka barátja, az ugyanilyen nevű kiadó vezetője. A könyvet 1958 márciusában kellett szállítanom, és már a felével elkészültem.

Aznap, amikor a szerkesztőségből visszaértem és Zsuzsának elmondtam Gáli és Obersovszky ügyét, részletesebben, mint ahogy a reggeli Daily Telegraphban olvasta, elindultunk a kínai vendéglőbe lent az úton. Gyönyörű nyári est volt. Zsuzsa a járókelőket szemlélte.

– Mikes Gyurkának Bécsben nem volt igaza – jelentette ki.

– Miben?

– Abban, hogy a gazdagok és a szegények, az urak, a polgárok és a munkások a Blitz idején, a földalatti vasúti állomások óvóhelyein barátkoztak össze. Úgy látom, hogy még nem barátkoztak össze.

– Én is így látom.

– Nézd azt az urat, milyen feszesen lépked és szorítja hóna alá feszesre göngyölt esernyőjét, pedig reggel óta süt a nap. A munkás ott a bolt előtt jóval alacsonyabb, nem hord nyakkendőt, és nincs esernyője. Ez a két osztály nem áll szóba, nem vesz tudomást egymásról. A karcsú úriemberek felháborodva állnak meg a piros forgalmi lámpánál. Mint drótakadálynál a fronton. A munkások természetesnek tartják. Figyeld meg, ahogy az úriemberek megállnak a járda legszélén, két cipőjükkel szorosan egymás mellett. A munkások hanyagul és hátrébb helyezkednek el. Az úriember úgy tesz, mintha sietős lenne a dolga, pedig nem az. A munkásnak sietős a dolga, de nem jelzi. Mintha csak két különböző emberfajtával lenne dolgunk.

– Belőlem is két különböző embert csináltak.

– Hogy érted?

– Ha reggel zsemléért megyek a fűszereshez, és nincs rajtam nyakkendő, a segéd rám néz és várja, hogy mit kérek. Ha nyakkendőt hordok, ugyanaz a segéd „Good morning, Sir”-rel köszönt és megkérdi, mivel szolgálhat.

– Egy helyen nincs osztálykülönbség.

– Hol?

– Az esti csúcsforgalom idején a tömött földalatti kocsikban. Mit pirulsz el?

– Hogy nem mondtam el neked, ahogy senki sem szól róla, pedig sokszor történt vele.

– Én sem mondtam el neked, pedig legalább tízszer megtörtént velem, ahogy egymáshoz préselve álltunk. Nem volt különbség fiatal úriember, munkás vagy diák közt. Lelkesen szorították hozzám a farkukat.

– És te mit csináltál?

– Tekintve, hogy nyilvánvalónak tűnt, hogy nem párosodni kívánt velem, hanem csak játszik, szórakozik, és azt képzeli, hogy szórakoztat, semmit. Ha szemközt álltunk egymással. Ha mögöttem állt, kicsit mozgattam a fenekemet, hogy kedvében járjak. És te?

– Egyszer hatalmas, kövér nő szorított két melle közé. Máskor diáklányok dörgölődtek hozzám. Kétszer munkásfiúk nyomták seggemhez a farkukat. Egyszer egy szép strici.

– Mozogtál?

– Nem.

– Úgy látszik, erotikusabb vagyok nálad.

Mindketten nevettünk, mert tudtuk, hogy nem igaz.

 

*

 

„Emejétek fel szavatokat… a szovjet kormánynál és magyarországi bábjainál… Mentsétek meg halálra ítélt társainkat!” Így végződött a felhívás, melyet az oxfordi egyetem Balliol, Brasenose, Christchurch, Corpus Christi, Exeter, Merton, Nuffield, Oriel, Queen’s, Sommerville, St. Anthony, St. Peter Hall és Trinity kollégiumainak egy-egy magyar diákja írt alá. A felhívást követően A.L.F. Morrington, a Trinity Kollégium elnöke, C.M. Bowra, a Wadham Kollégium dékánja, F.W. Deakin, a St. Anthony Kollégium dékánja, Isaiah Berlin és mások tiltakoztak sürgönyben a magyar kormánynál. „Ha ezeket az ítéleteket fenntartják, a Kádár-kormány elszigeteltsége a civilizált világtól tökéletes lesz.”

A francia újságok, rádiók és televíziók közölték az Akadémia tagja, André Chamson táviratát Kádárhoz: „Obersovszky és Gáli halálítéletének híre kétségbe ejtett. Mint a Nemzetközi PEN elnöke, kérem önt, kímélje meg írótársaim életét.” A francia társadalom vezető írói, tudósai és művészei sürgönyöztek India miniszterelnöke, Dzsavahárlál Nehrunak, és közbelépését kérték. Egy másik táviratban Jules Romains, André Breton, Albert Camus és mások a világ felháborodását közölték Kádárral. Az egyik, további sürgöny alatt François Mauriac, Vercors és Jean-Paul Sartre neve szerepelt. Még érdekesebb a távirat, melyet a halálra ítéltek érdekében Louis Aragon küldött Kádárnak. Aragon hosszú évek óta semmilyen igaz ügy mellett nem emelte fel szavát, és a magyar forradalom idején is mélységes hallgatásba burkolózott. Most végre kiállt. Ugyanezt tette Picasso is, aki eddig csak kommunista ügyeket pártolt. Ugyanilyen nagyszerű és egységes volt az angliai írók kiállítása.

Így ment 22-én és 23-án szünet nélkül. Igaz, hogy az oxfordi fiatalokat és André Chamsont Ignotus telefonja ébresztette, a francia írókat Gara és Fejtő, míg Pálóczival én jártam az Ecounter szerkesztőségében, Stephen Spendernél, hogy segítségével az angol írókat felrázzuk. Ugyanekkor azonban a világ közvéleményének eszmélése, a nyugati sajtó, rádiók és televízió hangja erősebb és bátrabb volt annál, amit legoptimistább elképzelésünkben vártunk. Kiábrándítóak, mint mindig, csupán a nyugati politikusok voltak. Ezúttal némák maradtak és nem ijesztgettek egy atomháború fenyegetésével, mint rendesen. Holott atomháborút senki sem akart, és az oroszok jobban féltek tőle, mint a Nyugat. Bátrabb kiállás alighanem engedményeket hozott volna; de ez nem jutott eszükbe.

Amikor 23-án este hazamenet a szerkesztőségből, mint mást, engem is elfogott a kétségbeesés. Mindarra, ami Nyugat felől elhangzott, Budapest tökéletes némasággal válaszolt. Camus vagy Picasso táviratáról a magyar olvasó egy szót sem hallott. És ami ennél sokkal rosszabb, világos lett, hogy Kádár nem törődik az emberiség tiltakozásával. Két-három napon belül végrehajtják a halálítéletet a két fiatalemberen, és jöhetnek a következő halálítéletek. Minden igyekezetünk falra hányt borsó volt.

Zsuzsa is pontosan tudta, miről van szó, és Camus regényével próbált vigasztalódni, de nem tudott. Lefekvéskor altatót vett be, mint amikor nagyon ideges volt; talán háromszor vagy négyszer az elmúlt években. Egész éjjel ott ültem mellette az ágyban. Azon töprengtem, mit kéne tenni, de semmiféle megoldást nem találtam. Hajnalra már véresre kapartam combomat, majd az ablakból néztem a reggeli utcát, teljesen hiába. Cédulát írtam Zsuzsának, aki még mindig aludt, és bementem a városba.

Pálóczi bent ült a szerkesztőségben, és fejét fogta. Ugyanarra gondolt, mint én magam. Leültem vele szemközt a másik asztalnál. Egy ideig csak egy nagy, zöld légy zümmögése hallatszott. Aztán bejött Lucy, a titkárnő, a nála megszokott, irdatlan lármával, amit egyikünk se bánt. Hirtelen Pálóczi felkapta a fejét:

– Eszembe jutott valami. Koestlertől kell tanácsot kérni. Ha valaki, úgy ő tudja, mit kell ilyenkor tenni.

Pálóczi ötletét nagyszerűnek találtam. Átmentünk Ignotus szobájába. Asztalkendővel a nyakában ült székén. Titkárnője teát és vajas kétszersültet szervírozott éppen. Feltehetően ő is tudta, hogy minden iparkodásunkkal csődöt vallottunk. Koestler nevére felderült.

– Lehet – szólalt meg, miközben a kétszersültet rágta. – Telefonálj neki, Boby.

– Nem kedvel – mondta Boby –, mióta kommunista könyvemet kiadtam. Amelyik miatt még most is ég a pofám.

– Akkor te hívd fel, Gyurka.

– Nem tudom, hogyan van velem. Talán ő is arra a vacsorára gondol Párizsban Német Bandinál, mikor feleségemet bámulta, és szeretője, Daphne arcába vágta az asztalterítőt, rajta tányérokkal és három nyitott üveg borral.

– Jó. Telefonálok.

Tíz perccel később átjött hozzánk. Megy Koestlerhez, mondta nyugodtan.

Jó óra múlva visszajött.

– Gyertek – szólított bennünket vidáman. – Megyünk autóbuszon Russellhez. Koestler bejelentett mindhármunkat.

– Mire kérjük?

– Titok. Nálam van. Felolvasom neki.

– Ha felolvasod előttünk, miért nem láthatjuk?

– Mert így érdekesebb. Meg aztán nem biztos, hogy belemegy. Bár, ahogy ismerem, valószínű.

Ignotus az oxfordi buszban tőlünk távol helyezkedett el, és nagy buzgalommal olvasta a New Statesmant. Mi ketten egymás mellett ültünk és találgattuk, mi lehet azon a titkos papírlapon. Oxfordban szép, fiatal nő fogadott a ház ajtajában és vezetett fel a dolgozószobába. Russell rengeteg könyv közt ült titkárnőjével, egy másik szemrevaló lánnyal. Egy interjúból tudtuk, hogy most, nyolcvanöt éves korában csak kétszer szeretkezik hetenként. Luther Márton is ennyit ajánlott, amikor harmincöt éves volt. Vajon melyikkel? Vagy mindkettővel?

Ignotus bemutatott bennünket.

– Tudom Koestlertől, hogy hárman jönnek. Nem értem, miért. Éppen aláírtam Julien Huxleyvel, Priestleyvel és Spenderrel a tiltakozó táviratot Kádárnak. Mit akarnak még?

– Sokat. Nem nyilvános szereplést. Titkos akciót.

Russell intett a kisasszonynak, hogy menjen ki.

– Azt hiszem, hogy az ügy négyünk, Koestler és Kádár titka marad.

– Miről van szó?

– Hogy ön táviratot küld Kádárnak, amelyik megmenti a két fiatal író életét. Olvashatom?

A bólintásra Ignotus kiszedte zsebéből a papírost, és olvasni kezdte. Udvariassági formulákkal kezdődött. Majd így:

– Kérem önt, hogy részesítse kegyelemben Gálit és Obersovszkyt. Amennyiben ezt nem tenné meg, és nem értesítene róla, úgy kénytelen táviratozni Hruscsov úrnak, hogy a Béketanács ülésein és szovjetbarát megnyilatkozásokon többé részt nem veszek, és ennek egyedüli oka az ön viselkedése. Tisztelettel Bertrand Russell, m.p.

Miközben Pali olvasott, Russell ajkán ismert, gúnyos mosolya jelent meg. Élvezte a szöveget.

– Helyes – mondta. – Megzsaroljuk a gyilkost. És a gyilkos is megérti, miről van szó.

Russell a távíróhivatalt tárcsázta.

– Itt Bertrand Russell. Üdvözlöm, kisasszony. Egyik barátom táviratomat készül beolvasni Magyarországra, aláírásommal. Tessék, Paul, itt a kagyló.

Ignotus szokott, hűvös fölényével olvasta be a szöveget. Utána Russell sherryt hozatott és röviden elbeszélgetett velünk. Megdicsérte Ignotus néhány hete megjelent cikkét a Guardianból, majd Károlyi Mihályra terelte a szót.

– Kevés igazabb embert ismertem nála. Boldoggá tett, mikor az Encyclopaedia Britannica rágalmai elleni perében melléje állhattam.

– Eszes államférfi volt? – kérdezte Pálóczi.

– Politikusoknak általában se eszük, se logikájuk – állapította meg Russell. – Vizsgálják meg például MacMillan jelenlegi kabinetjét.

Zsuzsának este részletesen beszámoltam a történtekről. Bíztam benne, hogy megnyerjük az ütközetet. A szerkesztőségben viszont mindhárman azt mondtuk: azért jártunk Russellnél, hogy egy távirat aláírására bírjuk.

Minthogy a reggeli lapokban megjelent a távirat szövege, melyet Huxley, Priestley, Spender és Russell intézett Kádárhoz, mindenki azt hitte: erről volt szó.

Aznap, június 25-én a rádiók bemondták, hogy Budapesten a legfőbb ügyész felfüggesztette Gáli és Obersovszky halálítéletét, és ügyükben új vizsgálatot rendelt el.

 

*

 

Szeptember legelején, egy szép este, kertünk közepén, a nagy fa alatt ültünk Zsuzsával. Bútorozott villa földszintjét béreltük, miután megtudtuk, hogy Andris fiúnk, anyám és Zsuzsa anyja a hónap végén érkeznek. A villa Argyll Gardens alatt, nem messze a Burnt Oak földalatti állomástól helyezkedett el. Két nagy, utcai szobájában a mamákat kívántuk elhelyezni. A két szoba mellett futott az L alakú folyosó, rövidebb szára – vagyis alapja – elején a ház bejárata, hosszú szára végén ajtó a kertbe. Az L bal oldalán kis szoba, hová csak ágy és két szék fért be, azt választottuk hálószobánknak. Aztán fürdőszoba és konyha. Az L alakú folyosó másik oldalán Andris nagy szobája és a nappali, régi, színes üvegablakokkal a kertre.

A kert volt a legszebb. Más házaknál rendszerint 12-15 méter hosszan nyúlt el a ház mögött, míg a miénk, az építmények körformájú elrendezése miatt, több mint tízszer olyan hosszú volt. A sok fától nem láttuk a végét, mondhatni, kis erdő nőtt benne. A közepén nagyon vén őszibarackfa, legtetején néhány, éppen beérő gyümölccsel. A házfal mellett törpegyümölcsfák és néhány méterre két, legalább százéves rózsafa, nem felnyíló, hanem tulipán alakú, narancssárga és mélylila virágokkal. Ilyeneket még sohasem láttam.

Az emeleten Szász Béla és felesége, Kati lakott. Béla Rajk László sajtófőnöke volt. A Rajk per huszonhárom vádlottja közt az egyetlen, aki a hazug vádak közül soha egyetlen egyet el nem ismert. Az Andrássy út 60. pincéjében napokig kellett étlen-szomjan a fal mellett állnia. WC-re sem engedték. Ha elájult, hideg vízzel leöntötték és felállították. A forradalom idején sárgaságban szenvedett, úgyhogy nem tudott menekülni. Utána Kádárnál egy árnyalattal kevésbé bestiális ismerőséhez, Münnich Ferenchez fordult útlevélért feleségének és néki magának. Megkapták. Kati, aki előzőleg Katona Pál barátom felesége volt, remekül fordított magyar prózát angolra. Meghívtam őket Angliába. Mivel törvényesen jöttek ki, jót kellett állnom az angol hatóságok előtt, hogy Béla nem folytat kommunista propagandát. Ettől, úgy hittem, nem kellett tartanom.

A barackfa alatt ültünk, miközben setétedni kezdett.

– Szerencsétlen arcot vágtál, amikor hazaértél – mondta Zsuzsa. – Mi bajod van? Három hét múlva itt a fiúnk. A legjobb magyar lapot szerkeszted. Riportot írsz az Andre Deutsch kiadónak Recskről. Magyar és angol jó barátok tolonganak körötted. Még feleségedet is szereted. Mi bánt? Felbosszantott Josselson?

– Fel – mondtam, és megsimogattam Zsuzsa haját. Szikrázott.

Josselson repülőgépen jött át Párizsból reggel, hogy szerencsét kívánjon valamennyiünknek. Az Irodalmi Újság már hatezer példányban fogyott és kereslete állandóan nőtt. Magyarországi tudósításait és nemzetközi jellegű cikkeit vezető angol lapok is átvették.

– Valóban nem tehetett mást, minthogy gratuláljon – folytattam. – Amikor elment, felhívtalak és elmondtam néked.

– Akkor mi a baj?

– Hogy visszajött és meghívott ebédre. Csak engem. Mondta, hogy jó tanáccsal kíván szolgálni. Ha azt akarom, hogy az újság még jobban fogyjon, úgy szerkesszem titóista irányban.

– Megbolondult?

– Korántsem. Amerikai. Fogalma sincs a világról.

– Mit válaszoltál?

– Hogy ebben az esetben olvasóink 95%-át azonnal elveszítjük. A magyarok nem bocsátják meg Titónak, hogy cserbenhagyta a forradalmat, és elárulta Nagy Imrét. Osztom véleményüket. A magyaroknak nem kell maoizmus, sztálinizmus, titoizmus, trockizmus. Ezért csináltak forradalmat.

– Mit szólt?

– Nem értette, mit beszélek.

– És aztán?

– Nem hivatkoztam szerződésünkre, mely reám bízza az újság szellemi vezetését. Hallgattam. Ő meg beszélni kezdett Albert Camusről és Szváhapáli Rádákrisnámról. Egész érdekesen. Félek, hogy a jövőben sem lesz nyugtom tőle.

– Mit bánod?

– Hogy egy nap kidob a szerkesztőségből, mert nem fogadom meg tanácsait.

– Bármilyen jók a cikkek, melyeket írsz, tíz év múlva senki sem emlékszik reájuk. Verseidért viszont egy ország szeret.

– Vagy gyűlöl. De mivel tartom el akkor a családot?

– Elég ismert vagy ahhoz, hogy mindig kapj állást. Legrosszabb esetben egy mecénást.

A barackfához dőltünk és elhallgattunk. Arra gondoltam, hogy voltaképpen nem Josselson és eljövendő kirúgásom, hanem anyám kijövetele miatt nyugtalankodom. Zsuzsa kihozatja anyját, az én anyámmal jön Andris, és anyám családom egyetlen életben maradt tagja. Lehetetlen volt nem kihozatni őt, akármennyire is szorongtam emiatt.

Kisfiamnak és Klári mamának csak örülni tudtam. Szegőné hatalmas termetű, kövér, vidám, kártyás és italos asszony volt. Remek ételeket főzött kettőnknek, aztán odaállt az asztal mellé és gyönyörködött benne, amint elfogyasztottuk. Az étel jóságát duplájára növelte, ha az ember nézte őt. Esztendők óta rákban szenvedett, de betegségét az orvosok látható sikerrel kezelték. Nem érzett nagy fájdalmat, és súlyából is csak egy keveset vesztett. Férje, mindkettőnk örömére, nem kívánt kijönni. Ő volt az a Szegő Jenő, aki nem akarta otthagyni aranyrúdjait, melyeket szemétládájában tartott, sem a szentimentális és ostoba libát, ki hosszú évek óta szeretője volt. Egyszer, mikor apósom bemutatott néki, végignézett rajtam: „Jenő azt állítja, hogy maga író. Igaz ez?” Ők ketten azt hitték, hogy az amerikaiak holnap, legfeljebb holnapután felszabadítják Magyarországot és akkor, az aranyrudaknak hála, megkezdhetik a boldog életet.

Szüleimhez való viszonyom sohasem volt szerencsés. Nagyszüleimet szerettem, mind a négyet, de nem apámat és anyámat. Kezdetben alighanem azért, mert sem húgommal, sem velem nem sokat törődtek. Apám a Technológiai Főiskola tanára volt és rengeteget utazott, főleg Francia- és Németországban, ahol vegyi gyárakat szerelt fel és ipari találmányait adta el. Anyám dél felé szépen felöltözködött és kék fátyollal arca előtt eltűnt hazulról. Bennünket német nevelőkisasszonyok gondjára bízott.

Apám zakója bal oldali zsebében a Faustot, a jobb oldaliban Schopenhauer Parerga és Paralipomenáját hordta. Ha egyedül volt odahaza, bezárta a szalon három ajtaját és hegedűn játszott magának. Ugyanekkor hivatását fanatikusan szerette, és magától értetődőnek tartotta, hogy én is vegyésztanár leszek. Kilencéves koromtól fogva költő kívántam lenni. Apámnak ezt csak ritkán említhettem, mert kinevetett. „Költészetből nem lehet megélni, vegyészetből igen”, mondta. Vagy kijelentette: „Jól van. Nappal vegyész vagy, este költő.” Amiről tudtam, hogy lehetetlen.

Vitáink tizenhárom éves korom táján kezdődtek, ha néha dolgozószobájába hívott beszélgetni, néhány év múltán húgommal együtt. Apám keményen hitt Mengyelejev elméletében, miszerint 92 elem van, 79-et már megtaláltunk, a többi 13-mat hamarosan felfedezik, és akkor az anyagi világ minden titka kitárul előttünk. Azt feleltem: Mengyelejev elméletét elfogadni nem egy tudományos igazság helyeslése, hanem hit kérdése. Lehet, hogy 248 elem van és lehet, hogy az általa elfogadott elemek sok részből állnak, egymással felcserélhetőek, vagy nem elemek. Ezt marhaságnak mondta. Legtöbbet apám azon nézetén vitáztunk, hogy szerinte a tudomány és a technika együttesen hamar az emberiség boldog jövőjéhez vezet. Ebből soha egy szót se hittem, és vitánk eredménytelen perlekedéssel végződött. Vagy pedig anyám hirtelen bejött, apám és húgom közé ült és megszólalt: „Most szeressétek a kicsi Erzsikét”, és ezzel megakadályozott minden további beszélgetést.

Apám különböző egyetemekre küldött, abban a hitben, hogy vegyészetet hallgatok. Beiratkoztam csillagászatra Bécsben, Einsteinhez fizikára Berlinben, elmekórtanra a Nobel-díjas Julius Wagner-Jaureggnél, görög és latin történelemre, irodalomtörténetre, és így tovább. A negyedik évben Bécsben tanultam. Apám átutazott Bécsen és felkereste Späth professzort, az egyetem kémiai intézetének igazgatóját, egykori diáktársát a lipcsei egyetemről. Tanulmányaim iránt érdeklődött nála, mire Späth azt mondta, nem ismer. Apám megkeresett szállásomon, és először, de utoljára, felpofozott.

Egy évvel később behívtak katonának, és amikor 1934 szeptemberében a tiszti iskolából kikerültem, már félig-meddig ismert költő voltam. Hamarosan szüleim ott ültek a Zeneakadémia nagytermének első sorában és lelkesen tapsoltak, amikor az ország legjobb színészei verseimet előadták. A végső katasztrófa 1939 februárjában kezdődött. Párizsba emigráltam, onnan írtam apámnak: háború jön. Van elég pénze, hogy feleségével és lányával együtt befogadják Svájcban; menjen oda és éljék túl a háborút. Őrültségemre nem válaszolt. Később húgommal együtt San Remóban teleltek. Egy orosz emigráns, fiatal gróf beleszeretett húgomba. Amerikai vízuma volt és miután a genuai magyar konzul nem volt hajlandó összeadni őket, magával akarta vinni húgomat Amerikába, hogy ott elvegye feleségül. Ilyen erkölcstelenségbe szüleim nem kívántak részt venni. Húgomat hazavitték.

Később – októberben vagy novemberben – már folyt a háború, mikor apám levelet írt nékem Pestről. „Ne kommunistáskodj tovább”, állt a levélben, melyben hazahívott. A liberális-szociáldemokrata emigráció tagja voltam, és soha nem kommunistáskodtam. Miután a cenzúrán olvasták apám írását, azon túl két francia detektív követett. Ziromsky miniszterhez kellett fordulnom, hogy megszabaduljak tőlük. Apámat pedig levélben kértem: ne törődjék többé velem, inkább hagyjon élni.

Apám 1945 tavaszán, közvetlenül ostrom után halt meg kórházban, ahol nem volt orvosság és nem volt altatószer, hogy műtétet hajtsanak végre rajta. Korábban, 1944 szeptemberében Paku Viktória, egy békési lelkipásztor leánya azt ajánlotta anyámnak: rejtse el húgomat a békési diakonisszák házában. Anyám a fizetség felől tudakozódott, és amikor azt mondták, 600 pengő, azt felelte: „az túl sok”. Húgomat november vagy decemberben lőtték a nyilasok a Margit híd újpesti oldaláról a Dunába. Mindezt Vicától tudtam meg másfél évvel később, amikor Amerikából hazatértem és leültem apám íróasztalához. Kinyitottam a fiókot, ahol százpengősök hevertek halomszámra. Akkor már egy doboz gyufa is több millióba került. Később anyám is bevallotta nékem „mulasztását”, és amikor aranygyűrűjét elvesztette, úgy gondolta, hogy Isten büntetése. Nagyon engedékeny Úristent képzelt magának.

Mialatt ezen járattam eszemet, Zsuzsa fejét ölembe hajtotta és elaludt. Kezdett hűvösödni a kertben. Nagyon óvatosan felkeltem, Zsuzsával karjaimban, és felébresztése nélkül bevittem és lefektettem kis szobánkba. Néhány perc múlva a telefon riasztó csengése keltette fel. Bieber kisasszony, Josselson titkárnője volt Párizsból.

– Bocsásson meg, Faludy úr, a kései hívásért. Kint voltam kocsimmal a repülőtéren Josselson úrért. Az ő üzenetét közvetítem. Azt üzeni: ha mégis hajlandó lapját titóista szellemben szerkeszteni, úgy évi fizetését 1200 fontról 1440 fontra emeli fel.

– Nem tudja, hogy az az őrült vagyok, akit nem lehet megvesztegetni? – üvöltöttem és lecsaptam a kagylót.

 

*

 

Szeptember 15-én reggel kikísértem Zsuzsát a London Airportra. A bécsi repülőtérre, Schwechatra utazott, hogy ott várja be néhány óra múlva érkező anyját, Klári nénit, majd, néhány napi pihenő után a bécsi Hotel Postban, Londonba hozza.

Az Irodalmi Újság kilencedik száma aznap jelent meg. A szerkesztőségben átvettem félhavi fizetésem csekkjét és csodálkozva láttam, hogy 50 helyett 60 font, vagyis Josselson mégis fizetésemelést adott, noha igazán elég nyíltan hoztam tudomására, hogy nem vagyok hajlandó az újságot titóista szellemben vezetni. Az első levél, mely asztalomon feküdt, Wildt professzortól, Klári mama kezelőorvosától jött. Megnéztem a bélyegzőt, mielőtt felbontottam volna: két hónappal azelőtt adták fel.

A levélben Wildt professzor azt írta: értesült róla, hogy páciensét ki akarjuk vitetni Londonba. Ne tegyük. Pillanatnyilag ugyan tűrhetően érzi magát, de nem kétes, hogy rövidesen állapota válságosra fordul, és aligha van több, mint három-négy hónap ideje. Hadd maradjon tehát Budapesten. Ha nagyobb fájdalmai lesznek, befekteti kórházba és gondoskodik róla, hogy békésen szenderüljön el. Ne tegyük ki Szegőnét, se magunkat fölösleges megpróbáltatásoknak.

Mit tegyek? Zsuzsa és anyósom e pillanatban már a Hotel Postban tartózkodnak. Klári mama hazaküldése nem jöhet szóba, hiszen kivándorló útlevelet kapott, amivel Magyarországra nem térhet vissza. Telefonáltam Zsuzsának Bécsbe. Elmondta, hogy minden rendben van. Anyja fáradt ugyan, de jól érzi magát. Pár napig maradnak és jönnek. Nem említettem Wildt professzor levelét, mert minek? Felhívtam Kelemen Zoli barátomat.

Kelemen Zoltán és felesége, Éva annak idején velünk menekültek Franciaországból Marokkóba. Casablancában és Marrakesben együtt laktunk velük. Zoli nagylelkű, hűséges barátnak és különös embernek bizonyult. Reggel hatkor ébredt és mozgalmi nótákat és ismert disznóságokat énekelt felváltva. Budapest kommunista rendőrfőnöke kívánt lenni a jövőben. Mikor feleségemmel Amerikába mentem, ők Londonba kerültek. Mint angol ejtőernyős, Zoli súlyosan mesebesült, leszerelték és United Electronics néven gyárat alapított. Új, bonyolult orvosi műszereket gyártott és nagyon nagy sikert ért el.

1947-ben váratlanul megjelent pesti lakásomban, a szokott konyakajándékot tette elém, elmondta és aktatáskájában mindjárt meg is mutatta a 100.000 fontot, melyet barátjának, Rajk Lászlónak kívánt felajánlani azzal, hogy szerény állást kér tőle a belügyminisztériumban. Kétségbeesett lebeszélésemmel mit sem értem el. Másnap délután újra jött. Elmondta, hogy Rajk kiüzent néki: nem fogadja a monopolkapitalista árulót. Zoltán visszautazott Londonba és tovább gazdagodott. Tágas villában lakott, nagy kerttel, két gyerekkel, szakácsnővel, inassal, takarítónőkkel és két remek autóval. Kommunisták helyett a hendoni munkáspártnak adott választás előtt tízezer fontot. Ablakon kidobott pénz volt, mert Hendonban a konzervatívok mindig nagy többséggel győztek. Jótékonyságának híre Pestre is eljutott. Lakáscímét húsz forintért árulták. Londonba főleg párttitkárok fiai jutottak ki, elég pénzzel kétheti tartózkodásra, de nem bevásárlásra. A hiányzó 50 fontot Zolitól kapták meg, tíz perces beszélgetés után.

Telefonáltam tehát Zolinak, aki orvosi dolgokban példátlan ismerettel rendelkezett. Megkértem, tudakolja meg, ismert-e Nyugaton olyan eljárást hólyag- vagy veserák ellen, melyről Magyarországon még nem tudnak? És akad-e itt Londonban olyan orvos, aki az ilyen műtétet végre tudja hajtani?

Két nappal később kimentem a Heathrowra Andrisért és anyámért. A gép órákat késett. A bár sötét sarkában ültem és próbáltam magam elé képzelni fiam arcát, melyet egy esztendeje nem láttam. Ez nem sikerült. Csak mozdulataira emlékeztem: ahogy a járókában jött felém és hirtelen fölbukott. Fel akartam segíteni, de máris elaludt. Aztán anyámra gondoltam. Kötelességem lett volna megbocsátani néki, de nem voltam képes. Ahányszor csak eszembe jutott, mindig valamelyik régi, kínos jelenetet láttam újra meg újra. Ezúttal, ahogy utolsó, nyolcadikos bizonyítványommal kezemben csengetek lakásunkba. Nem a szobalány, hanem anyám nyit ki, kihúzza a bizonyítványt kezemből, és olvasni kezdi: magyar jeles, latin jeles, német jeles, matematika jeles, fizika jeles, görög jeles, hittan jeles, és aztán, mikor olvassa, hogy: magaviselet tűrhető, meg akar pofozni, de elmenekülök. Miért neheztelek még mindig, mikor nem esett semmi bajom?

Végül megérkeztek. Két és féléves fiam kiszabadította magát anyám karjából és a csomagszállító futószalagján jelent meg, diadalmasan. „Az angolok nem beszélnek, csak makognak”, mondta hibátlanul, mikor magamhoz emeltem. Anyám, hatvannyolc éve ellenére friss volt és váratlanul kedves. Lesz még rosszabb, gondoltam, de aztán megenyhültem én is. Odahaza vacsorát főztem hármunknak és Andrissal játszottam. Legjobban azt élvezte, ha feldobom a magasba és elkapom. Vagy harmincszor dobtam fel. „Elfáradtam”, jelentettem ki. „Mert öreg vagy”, állapította meg vidáman. Mikor este nyolc után szobájába mentem, éppen anyámmal vitázott, mert még nem akart lefeküdni. Anyám meg akarta verni. „Ebben a házban sem a gyereket nem verjük, sem egymással nem verekszünk”, mondtam, bár úgy éreztem, hogy kedvem lenne megrakni. Mire anyám nevelésről és hasonlókról kezdett szónokolni. „Eleget vertél”, állapítottam meg. „A fiamat már nem lesz módod.” Később mégis megsajnáltam anyámat és beszélgetni ültem vele.

Másnap, vasárnap elvittem kettejüket a Regent’s Parkba. Anyám nászútján járt Londonba, közel ötven évvel ezelőtt, és odahaza nagy elragadtatással beszélt róla. Ezúttal azt hangoztatta, hogy a Margitsziget jóval szebb a Regent’s Parknál. A vendéglőben, ahol megebédeltünk, Andris kifogástalanul használt kést és villát, amiért viszont anyámnak járt az elismerés.

Hétfőn elkészítettem nékik az ebédet – anyám nem tudott főzni, még kávét vagy teát sem –, aztán bementem a szerkesztőségbe. Dél felé esztelen rémület fogott el, mit csinál anyám most Andrissal? Fogtam magam és hazautaztam. Anyám a ház előtt állt, a kertben és siránkozott, mert Andris eltűnt. Eszembe jutott, hogy gyermekkoromban én is többször próbáltam megszökni hazulról, mert nem lehet kibírni. De akkor jóval idősebb voltam. Hány? Öt? Hat?

Kimentem a szomszédokhoz, kérdezgettem, láttak-e egy angolul nem beszélő gyermeket, de senki sem tudott róla. Lefelé mentem az Edgware Roadon már vagy mérföldnyire, de még mindig semmi. Az anglikán templom melletti paplak ajtaja tárva-nyitva. Nem tudni, miért, de bementem. Az előszoba melletti helyiségben Andris ült egy asztalnál, a lelkész neje pedig ott állt mellette és kakaóval itatta. Andris felugrott és átkarolt. „Nagyszerű hely”, mondta. Majd, mikor visszaült: „Tudtam, eljössz értem.” Megköszöntem a lelkészné kedvességét. Az utcán tudakozódtam Andrisnál: „Miért szöktél meg hazulról?” Ismét precíz válasz: „Tudod. Nagymama kibírhatatlan.”

Kedden kimentem a repülőtérre Zsuzsáért és anyjáért. Feleségemet nyúzottnak és kóválygóan fáradtnak találtam, míg Klári mama friss volt és jókedvű. Mikor szobájában bőröndjeit kezdte kicsomagolni, összeesett és iszonyú vérzést kapott. Még szerencse, hogy a takarítónő a szobában volt, mert Zsuzsa nem tudta volna a nehéz asszonyt egyedül felemelni, és ágyba fektetni. Rögtön telefonáltam Kelemen Zolinak. Kelemen talált egy neves professzort a Royal Nasden kórházból, aki hajlandó Klári mamát megnézni, és esetleg megoperálni. Azonnal felhívja, nézze meg Szegőnét, de egy feltétellel: ha ő fizetheti a látogatás honoráriumát. „Ebbe nem megyek bele”, tiltakoztam. „Ne hülyülj”, mondta Zoli. „A vizit annyiba kerül, mint kéthavi fizetésed.” Kénytelen voltam belemenni.

Bementem a szerkesztőségbe. Mikor este hazaértem, Zsuzsa elmondta, hogy a Royal Nasden professzora egy másik orvos kíséretében itt járt. Megnézték a Budapesten nemrég felvett röntgenképeket és megvizsgálták anyját. A professzor azt mondta: legfeljebb két hónapja maradt. Ha megoperálja, úgy legalább két esztendőt tud garantálni, nagyobb fájdalmak nélkül. Operáció után villanyhajtású gép veszi át a vese működését. A páciensnek széken kell ülnie vagy ágyban feküdnie. A gép naponta kétszer, reggel és alkonyatkor, maximum 30 percre lekapcsolható. Ezt az időt tisztálkodásra és kisebb sétára, vagy járkálásra kell fordítania. Ezután megkérte Zsuzsát tudakolja meg édesanyjától, hajlandó-e az operációnak alávetni magát? Az operáció 95% felett biztonságos, de ha nem sikerül is csak a jelen állapothoz vezet.

– Megkérdeztem anyát, aki az angol beszédből semmit sem értett. Először nemmel felelt, mert látta, hogy legalább két évre majdnem minden időmet igénybe veszi, és meg akart kímélni. Könyörgésemre végül igent mondott. Megállapodtunk, hogy október elsején fekszik be a Royal Nasdenbe. A professzor kifejtette, hogy ezért az operációért 1000 fontot szokott kérni, de miután ez az összeg magasabb adókategóriába helyezné, ahol 2000 fonttal többet kéne legombolnia, Health Service-ben, vagyis kórházában és ingyen operál. Mikor a vizitért fizetni akartam, kijelentette, hogy már Mr. Kelemen elintézte.

Klári mama a nagy vérveszteség ellenére azt állította, hogy egész jól érzi magát. Bevittem hozzá a televíziót, amilyet még nem látott, és élvezte, noha angolból egy szót sem értett. Később ismét görcsös fájdalmai támadtak, majd hirtelen elaludt. Andrissal játszottam, majd Zsuzsa megvacsoráztatta és aludni fektette. Azután hármunknak főzött vacsorát, és a konyhaasztalnál étkeztünk. Zsuzsával szemközt ültem és láttam, hogy arcán az öröm, hogy anyja élve marad, váltakozik a szomorúsággal. Jól tudta, hogy két vagy három év következik, mikor egész idejét anyja ápolására, Andrisra és a háztartásra kell fordítania, és egy pillanatja sem marad az élet örömeire. Csak úgy, mint alig néhány hónap kivételével harmincegy éve, születése óta.

 

*

 

Október végére, november elejére az illetékes PEN klubok, egyetemek meghívására és a Congress for Cultural Freedom rendezésében intézkedtek, hogy előadást tartsak Koppenhágában, Stockholmban, Uppsalában és Reykjavíkban Magyarországról és a történtekről. (A „forradalom” kifejezést ekkor még csak mi használtuk, míg ellenfeleink fasiszta zendülésről, patkánylázadásról és ellenforradalomról szónokoltak.) Nagy örömet éreztem, hogy éppen abból a három északi országból hívnak meg, ahol a század eleje óta nem is annyira a liberális és szociáldemokrata politika, mint a józan közvélemény kényszerítő ereje emberséges viszonyokat teremtett majdnem mindenki részére.

A koppenhágai repülőtéren, ugyancsak örömömre, nem bizottság, hanem Arne Seyr, a német nácik elleni fegyveres ellenállás egyik, még mindig fiatal vezetője várt reám. Dániai tartózkodásom alatt ő kísért mindvégig és sok hosszú beszélgetésre találtunk alkalmat. Elmondta nékem a király szerepét, az angol segítséget az ellenállásban, mikor a koppenhágai börtön egyik falát lebombázták, és bár keserű veszteséggel, de több, halálát váró ellenállónak sikerült megmenekülnie. Beszélt arról is, hogy amikor a zsidók összeszedésének és haláltáborba szállításának tervét megtudták, és a dán zsidók Svédországba való azonnali átszállítását elhatározták, egyetlen dán hajóskapitányt vagy bárkatulajdonost nem talált, aki az életveszélyes útra való felszólítást megtagadta volna. Mi több, egyetlen esetben német őrhajó tartóztatott fel halászbárkát, fedélzete alatt húsz dán zsidóval. A náci hadnagy végigpásztázta lámpájával a zsidókat. „Keine Juden!”, kiáltotta elégedetten és hagyta menni őket. Ő viszont egy vagyonos zsidó kereskedő házában járt és felkérte: legyen este a tengerpart egyik helyén családostul. A németek elől Svédországba szállítják őket. „Ne üljön fel ilyen ostoba mendemondának és álhíreknek”, mondta a kereskedő, „különben is már lefizettem a Gestapót.” Rábeszélés hiábavalónak bizonyult. A nácik azt hitték, hogy biztosan elmenekültek és csak egy héttel később jelentek meg házában, hogy bútorait összeszedjék. Ott találták az egész családot ebédnél. Auschwitzból egyikük sem tért vissza.

Arnenak a magyar forradalom eredetéről kellett magyaráznom, mert minden jóindulata ellenére azt képzelte, hogy amerikai pénzek segítségével magyar írók és művészek „csinálták”. Elmondtam néki, hogy az amerikaiaktól mi sem állt távolabb, mint hogy forradalmat készítsenek elő Magyarországon, és oda egy centet sem küldtek ilyen célra. Az írók, akiket ő a forradalom vezetőinek tart, nem forradalmat akartak, hanem demokratikus reformokat a kommunista rendszeren belül. Az illetők nem tudták, hogy a demokratikus reformok nem tűrik a kommunizmust és a kommunizmus nem tűr demokratikus reformokat. A forradalmat tehát nem az amerikaiak indították el, sőt a magyar írók sem, hanem a nép, mely ott állt Bem és Petőfi meg Sztálin szobránál, magától és ösztönösen. És amikor éjszaka Gerő miniszterelnök behívta a csepeli munkásokat, hogy segítsék ki „az ellenforradalmi csürhe” ellen, a munkások szó nélkül átálltak az igazi forradalomhoz.

Egyetemi előadásomra sokan jöttek el, többségükben dánok és néhány fiatal magyar. Ketten közülük Maléter Pál újságpapírból kivágott arcképét hordták kabátjukon. Annak ellenére, hogy üdvözöltem őket, közbekiáltásokkal zavartak és azt kérdezték: miért nem beszélem rá a dánokat, hogy a magyar szabadságért üzenjenek hadat a Szovjetuniónak? A fiatalembert, aki ezt kérdezte – súgta Arne – kizárták az egyetemről, mert azt állította, hogy középiskolát végzett, holott csak az elemit járta ki otthon. Az előadás természetesen angol nyelven folyt, míg ők hol dánul, hol magyarul kiáltottak bele. Megjegyeztem, hogy a dánoknak nincs atombombájuk, és egy pár milliós ország aligha üzenhet hadat a kétszázmilliós Szovjetuniónak, még ha oka lenne is rá; de nincsen, mire a lármázók, megvetésük jeléül kivonultak.

Ezután több értelmes kérdést kaptam a dán közönségtől. Módom maradt kifejteni, miért tekintem a forradalom ügyét nemcsak magyar tragédiának. Mindenek előtt azért, mert a magyar forradalommal egyidejűleg az angolok, franciák és izraeliek elfoglalták a Szuezi-csatornát. Amerikai külügyminiszternek ilyen esetben kötelessége lett volna szovjet partnerével diplomáciai tárgyalást kezdeni. Az amerikai szuperhatalom kényszeríti szövetségeseit, vonuljanak ki Egyiptomból, aminek fejében a Szovjetunió kivonul Magyarországról, ahogy előzőleg kivonult Ausztriából, vagy legalább Finnország státusát adja néki. De John Foster Dulles, a hidegháború őrültje nem gondolt tárgyalásra. A Szovjetunió azt teszi, amit akar, és ugyanígy az Egyesült Államok. Az amerikaiak kiebrudalták szövetségeseiket Egyiptomból, ami a Szovjetunió előnyére szolgált, és a Szovjetunió visszafoglalta Magyarországot, ami ugyancsak az oroszok hatalmát segítette. Mit tehet ez ellen az ember, még ha tenni szeretne valamit? Semmit. Tudomásul veszi, hogy azért vívnak hidegháborút, hogy ne legyen háború. Tűri újságírók és politikusok szavát a szovjetek katonai erejéről, hogy igazolják a Nyugat hadicélra kidobott milliárdjait.

Ezután rátértem irodalomra, művészetre, társadalmi életre odahaza és Nyugaton, hogy hallgatóimnak némi érdekesebbet nyújthassak a politikai reménytelenségnél. A végén a vártnál hosszabb tapsot kaptam és reménykedtem, hogy a dán közönség megértett, sőt egyetértett velem. A sajtó nem kis csalódást okozott. Úgy tűnt, hogy a jelenlévő újságírók nem értettek, vagy félreértettek engem. De meglehet, hogy ennél sokkal többről volt szó. Én nem tudtam beleélni magamat egy ideológiailag ránk kényszerített, borzalmas helyzetbe, ahogy – legalább remélem – nem tudtam volna beleélni magam az angol-francia, százéves vagy a harmincéves háborúba sem. Ők viszont a hidegháborút természetes állapotnak tekintették, melyben valószínűleg egész életüket eltöltik, és háborgásomat érthetetlennek találták. Ami az élet eltöltését illeti, nagyrészt nekik lett igazuk.

Arneval sorra jártuk az utcákat, műemlékeket, vendéglőket és kávéházakat. Több fiatal költővel ismerkedtem meg és kiegészítettem ismereteimet, mindenek előtt Johannes Ewaldról, Andersenről, Kierkegaardról és Jens Peter Jacobnsenről, kinek Niels Lyhnéjét én fordítottam magyarra. A sok szép fiatal lány és fiú, a számos biciklista nemhogy Budapest, de London után is feltűnő vidámsággal töltött el. Kezdtem megsajnálni, hogy nem Koppenhágát választottam szállásunknak. Szerettem volna még Rungstedlundba kimenni, hogy Karen Blixent meglátogassam. Blixen első, 1934-ben megjelent könyvét – angolul jelent meg előbb, nem dánul – két évvel később egy budapesti kiadótól kaptam kézhez fordításra. Fellelkesedtem a Hét gót történeten. A könyv stílusa modern volt, de a novellák Bocaccióhoz vagy az Ezeregyéjszakához hasonlítottak, a történés volt bennük fontos. Mikor a kész fordítást visszavittem, a kiadó egyik vezetője, Almásiné felvilágosított: habár kétszer olvasta az angolt, nem vette észre, hogy „pornográfia” van benne, de most figyelmeztették. Tehát nem adják ki. Fordításom szövege természetesen elveszett, mint Rabelais első, negyedik és ötödik könyve, melyet Budapesten kölcsönadtam valakinek és elfelejtettem, kicsoda, vagy a Magyar Színháznak készült fordításom, Brecht Kurázsi mamája, melyet mint „emigráns művét”, a kommunisták eldobtak.

Mégis szerettem volna Karen Blixent látni. Időközben olvastam Out of Africa című remek könyvét és több novelláskötetét. Élete egy részét, mint ifjú házas, kenyai birtokukon töltötte és nyitott biplánon repült Denis Finch Hatton angol századossal kettesben a Mount Kenya felett. Unokatestvére, egyben férjétől, Bror Finecke bárótól szifiliszt kapott és csak évek múltán próbálta gyógyíttatni, miután Afrikából hazakerült. Egész életében ez a betegség kísérte, de nem akadályozta írói és társadalmi szerepét. Arne elmondta, hogy több mint két héttel ezelőtt kiszivárgott, hogy a Nobel-díjat odaítélő bizottság első ülésén ő kapta a legtöbb szavazatot, úgyhogy mindnyájan reménykedtek. A díjat, mint ahogy még Londonból tudtam, Albert Camus kapta meg, ami miatt ugyancsak nem panaszkodhattam. Arne többször telefonált néki, hogy látni szeretném, de senki sem jelentkezett. Végül megtudta, hogy Rómában tartózkodik. Mikor később Dániában jártam, már rungstedlundi kertje legnagyobb bükkfája alatt feküdt a márványlap alatt.

A stockholmi repülőtéren csinos, fiatal, alaposan kiöltözködött írónő fogadott. Autóján bemenet kénytelen voltam észrevenni, hogy kétségbeejtő liba kezébe kerültem. Szerencsémre a városban Hámori Laci barátom, neves svéd újságíró váltotta fel. Hámorit tizenegy évvel korábban ismertem meg, amikor a szociáldemokrata Népszava belpolitikai rovatát vezette. Hámori annak idején sem a nyilasokkal, sem a kommunistákkal szemben nem ismert irgalmat és kegyetlen szakszerűséggel ismertette és támadta politikai intrikáikat és terveiket. Negyvenhét közepe táján világos lett, hogy a kommunista titkosrendőrség hamarosan lefogja, és vagy a Szovjetunióba szállítja, vagy agyonveri. Ezt Hámori előre látta és egy napon eltűnt. Emlékeztem, hogy a Népszava könyvkereskedésében még találkoztam vele egyszer eltűnése után, de hogy ott mi történt, kiment a fejemből.

A svéd írókkal és újságírókkal való ismerkedésem délutánján Hámori Laci mutatott be nékik és éppen a könyvkereskedésben való beszélgetésünkkel ismertetett engem. Azzal kezdte, hogy egy másik, szociáldemokrata házaspárral együtt elhatározták: svéd és magyar barátaikhoz menekülnek, Ausztria Délnyugat-Magyarországgal határos, angol zónáján keresztül, Stockholmba. Lefizették az államvédelmi hatóságot, úgyhogy autón utazhattak a magyar határig, és a szovjeteket, akik keskeny sávot őriztek a magyarok és angolok közt, valamint négy kísérőt szereztek, akik hajlandók voltak a kétszer húsz kiló csomagot hordani. Az utolsó előtti napon a velük tartó házaspár megijedt és lemondta az utazást, noha legalább 90%-ra biztosítottnak látszott. Miután két utas részvétele ki volt fizetve, reám gondolt és üzent, hogy legyek délelőtt 11-re másnap a Népszava könyvkereskedésében. Ő maga az udvar felől jött be.

Ekkor jutott eszembe az 1947-es jelenet: Hámori Laci álbajusszal érkezett és oly görbén tartotta magát, hogy csak akkor ismertem meg, amikor megszólított. Felkért, hogy jöjjek velük aznap este hétkor, feleségemmel vagy más nővel – tudta, rosszban vagyok Valival – és reggelre Ausztriában leszünk. Vajon hogyan feledkezhettem meg erről?

A következőkben Hámori elmondta, figyelmeztetett, hogy az államvédelmi hatóság és Rákosi Mátyás engem is gyűlöl annyira, mint őt. Ha maradok, minden bizonnyal börtönben vagy akasztófán végzem. Ezután válaszomra terelte a szót, mert ezzel szándékozott jellemezni. Hogy azt mondtam: harminchat éves vagyok, tizennyolc év óta felnőtt. A tizennyolc évből még hatot sem töltöttem Magyarországon. Öt évig külföldi egyetemekre jártam, több mint hét esztendeig emigráns voltam. Az itthoniak a háborúban, a nyilasoktól, németektől összehasonlíthatatlanul többet szenvedtek, mint én kint a világban, vagy akár az amerikai háborúban. Hazajövetelem előtt New York-i barátaim arra kértek, maradjak, amíg odahaza túljutottak az infláción, a romok és a holtak szagán az utcák kövei alól. De én mentem, azért, hogy részt kérjek az ország nyomorúságában. Itt akarok lenni az általános szenvedés közepette. Nem azért, mintha szeretném a szenvedést. Az örömet imádom. De mint magyar költőnek, ez a kötelességem. Hogy könnyen lehet: néked lesz igazad és lecsuknak vagy felkötnek. Ezt is vállalom. És hogy köszönöm meghívásodat, de maradok.

Hámori szavait a jelenlévők, akik fanyalogva fogadtak, keményen megtapsolták. Utána felmentem vacsorázni Laci lakására. Feleségével és két kislányával lakott modern, de korántsem csúnya nyolcemeletesben. Vacsora közben elmondta, hogy vagy kilenc évvel ezelőtt sorban állt a Városházán, hogy a kérvényt lakásért benyújtsa. Előtte szeplős nyakú, cingár fiatalember állt, mögötte, aranyláncos órával, nagy bajszú kereskedő. Jobb oldali szomszédja a házban feleségestül a fiatalember, aki már nem cingár, sőt nem is fiatalember. Bal felől a nagy bajszú kereskedő lakik. Kíváncsi volna, hogy a világ melyik országában kezelik az ügyeket ekkora tisztességgel.

Később arról beszélt, hogyan formálták át a svédek, még pedig mindenek előtt a svéd szociáldemokraták nyomorból, kegyetlenségből és pártviszályokból békés, emberséges országgá hazájukat. Megjegyeztem, hogy a szociáldemokraták egyes elveit, méghozzá a legfontosabbakat, Nyugaton minden demokratikus párt magáévá tette. A demokrata Vázsonyi Vilmos, hogy a szabadelvű Tisza Kálmánról ne is beszéljek, ellenségesen vagy teljes közönnyel viseltetett a munkaidő szabályozásával, vagy a sztrájkjoggal szemben, míg manapság nincs nyugati demokratikus párt, mely ezt nem tartaná természetesnek. Erre Laci mosolyogva elmondta az ellenkezőjét, mint terjednek el ósdi, polgári szokások a szociáldemokrata vezetők közt. Röviddel azután, hogy Pestről Stockholmba ért, halt meg egy magyar szociáldemokrata emigráns, aki svédországi nagykövet volt. A temetésre kiment vagy fél tucat nemrég érkezett, magyar szociáldemokrata fiatal is, de jelen volt a svéd miniszterelnök, a kormány nagy része hivatalosan, valamennyien „úri szokás” szerint szmokingban. Temetés után a miniszterelnök odalépett a magyarokhoz: „Maguk miért nem kedvelték Böhm Vilmost?” Hámori felelt: „Dehogynem tiszteltük. Azért jöttünk ki a temetésére.” „Ne füllentsen”, mondta Erlander. „Ha tisztelnék, szmokingban jöttek volna ki, nem utcai ruhában.” Tage Erlander el sem tudta képzelni, hogy valaki öt héttel korábban ne szmokingjával együtt bújjon át a magyar határon.

Másnap angol nyelven előadást tartottam az egyetemen, harmadnap a szakszervezetek rendeztek vacsorát üdvözlésemre, negyednap Uppsalába utaztam. A négyszemélyes fülkében csak ketten ültünk. A velem szemközt ülő férfi arcát csak egyszer láttam, amikor bejöttem a fülkébe. Egyébként nagy, nyitott újságja mögé rejtőzött, mintha csak attól félne, hogy szóba elegyedem vele, ami nem állt szándékomban. Az emberek itt merevebbek, zárkózottabbak és szemmel láthatóan jóval unalmasabbak és unottabbak voltak, mint másutt. A kocsi ablakából inkább a tavakat és a kékeszöld fenyőerdőket figyeltem, melyek olyan tisztáknak, rendezetteknek és szépnek tűntek. Uppsalában vártam a peronon, hogy egyedül sétálhassak be a régi városba és elkerüljem a reám várakozókat. Hibát követtem el, mert az egyetemről a magyar diákokat küldték elém.

Az egyetem előcsarnokában a rektorba botlottam, aki mintha egyenest reám várt volna. Fogadószobájába vezetett és kölcsönös üdvözlés után, csodálkozásomra költészetre terelte a szót, méghozzá úgy, mintha engem akarna vizsgáztatni belőle. Először megkérdezte, hogy alkalmasnak tartom-e az ókori latin nyelvet költészetre? Az ógörög nyelv – feleltem – összehasonlíthatatlanul gazdagabb és alkalmasabb versírásra, mégis a szegényes latinon sok nagyszerű verset szereztek, ellentétben a költemények írására jóval alkalmasabb középkori latinnál, melyen a nagyon jó vers ismeretlen. Ki használta legjobban a latin nyelvet? Vergilius – mondtam. A Georgicon számomra érdektelen, az Aeneis hatodik éneke után tematikailag halál unalmas kitalálás, de egyes szavak összefűzése, nyelvi szépsége még Catullusnál és Horatiusnál is különbbé teszi. Igaz-e, hogy a trubadúrok az andalúziai araboktól tanultak verset írni?

Ekkor már öt tanár ült köröttünk, akik lábujjhegyen sompolyogtak be és foglaltak helyet. Nem igaz – feleltem. Ibn Házm, Ibn Hámdisz vagy Ibn Quzmán versei leginkább a nyolcszáz évvel később élt Heinéhez hasonlítanak, míg a trubadúrok érzelmi közhelyeket alkalmaztak. Versformájuk is teljesen különböző. Szeretem-e Bernart de Born költeményeit? Nem, bár elég váratlan, hogy valaki a háború, az útonállás és mészárlás mellett merjen verseiben kiállni, de finoman elhallgassa, hogy viszonya volt a gyönyörű angol királynővel, Aquitániai Eleonórával. Hát kit szeretek? Arnaut Danielt, aki állítólag a szonettet feltalálta, Bemart de Ventadornt és Guilhem de Montanhagolt. Elhiszem-e, hogy a trubadúrok előadás közben találták ki a szöveget, két, hússzor használt rímmel és a zenével együtt? Már Rimbaud-nál tartottunk, mikor jelentették, hogy várnak előadásra.

Csak egy negyedórát beszéltem bevezetőnek, majd két órán át a svédek általánosabb és a magyar hallgatók – csupa egyetemista – jóval személyesebb jellegű kérdéseire válaszoltam. Mikor utána a tanárok kíséretében az ebédlő felé vonultunk, láttam, hogy a magyar diákok kétségbeesetten néztek utánam. Szóltam a rektornak. „Hányan vannak?” „Tizenketten”, felelte az egyik professzor. A tizenkét személyre terített asztalt öt perc alatt kihúzták 24 személyesre. A rektor oldalán ültem az asztalfőn, az asztal egyik hosszában 11 tanárral, a másikon 12 magyar diákkal, két lánnyal köztük. Nagyszerű vacsora volt, olyan főzelékekkel és salátákkal, melyek közül egy sem terem Svédországban, olasz parféval és Chateauneuf du Pape borral.

Utána ismét a rektor kéretett szobájába. Szavaiból kiderült, hogy alaposabban informálódott már felőlem. Bocsánatot kért, amiért elébb kérdéseivel zaklatott. Ezeket két irodalomtörténész állította össze. Céljuk az volt, hogy ismereteimet ellenőrizzék. Szeretne ugyanis meghívni az európai, vagy a világköltészet professzorává Uppsalába. A magyar lap levegője, melyet szerkesztek, lázas fáradozásaim hiábavalók, mert a Szovjetunió nem enged hatalmából, és kérdés, hogy az amerikaiak meddig hajlandók pénzelni lapomat és akkor mit kezdek? Az első esztendőben tanári fizetésemet egyedül arra kapom, hogy svédül megtanuljak, ami angol és német tudásom mellett nem lesz nehéz. Intrikák és küzdelmek helyett biztonság, béke és nyugalom vár rám és családomra. Mit szólok hozzá?

Gondolkodási időt kértem másnap délelőttig, és áthívtam hatalmas, vagy méter széles kőfalú szobámba a magyarokat és elszórakoztam velük hajnalig. Aztán töprengeni kezdtem. Fiam svéd lesz, nem angol, ami rendben van. De mit szól majd anyám, hogy London helyett svéd kisvárosba került? Hogyan hozatom át a megoperált, de ágyban fekvő és állandó felügyeletet igénylő Klári nénit ide? Irodalmi Újság helyett kényelmesebb és jobb lenne professzori állás Uppsalában, de nem vesztem-e el érintkezésemet a világgal? Nem vesztem el kedvemet a versírástól, és leszek esztétikai ítéletek rabja, melyeknek nincsen semmi értelmük? Londonban egynapi autóútra vagyok a Riviérától; itt egy nap alatt Dániában vagyok. Köröttem tisztesség, ami jó, és unalom, ami kibírhatatlan. Búcsúzáskor nemet mondtam a rektornak.

Glasgow-ban átszálltam az izlandi repülőtársaság gépére Reykjavík felé. A repülőtársasági hirdetőoszlopon láttam, ez az egyetlen repülőtársaság a világon, melynek gépeit szerencsétlenség még sohasem érte. Az ablaknál ültem, csodálatos, vad napfényben, alattunk a tenger, kéken, mintha tavasz vége lenne a Földközi-tengeren és nem november eleje az Észak-Atlantin. Hirtelen a gép kezdett lefelé ereszkedni, pedig még jó száz kilométerre lehettünk célunktól. Csak a stewardessek vették észre, de nem az utasok, hogy sok ezer méter helyett csak több száz méterre vagyunk a tenger felett. Ugyanekkor azt éreztem, vagy inkább képzeltem, hogy a pilóták izgalma átragadt reám. Jó húsz percig repültünk így, majd közvetlenül a háztetők fölött, míg mégis baj nélkül elértük a reykjavíki repülőteret.

Idősebb, erősen alkoholszagú költő fogadott. Johnsonnak hívták, és rendkívül kellemes kísérőnek bizonyult. A szálló társalgójában több reykjavíki újság tudósítója várt reám, a többi közt a kommunista napilapé. Amikor megkérdeztem tőle, ha amúgy is ellenséges szándékkal ír rólam, úgy miért jött ide, azt válaszolta: a magyar forradalmat igazi kommunista forradalomnak tekintik és kiállnak érte. Ennek ellenére inkább udvariasaknak, mint érdeklődőknek éreztem szavait. Belső és nem túlságosan nehéz problémáik, halászati jogok miatt való vitájuk Angliával és hasonlók kötötték le kíváncsiságukat. Dánián, Grönlandon, Norvégián és Skócián kívül nem nagyon érdeklődtek, mi van a világon.

Ugyanezt tapasztaltam másnap, az egyetemen tartott előadásomon. A képviselőház egyik tagja viszont megmutatta nékem a nagy szobát, melyben az Althing, a világ legrégebbi, ezeréves parlamentje üléseit tartja. Elvitt a nyílt fürdőmedencékhez, melyeket a gejzírek forró vize táplál, ahogy a házakat is ez fűti. A levegő két fokos volt, de sokan, így mi is, megfürödtünk benne. Később kikocsizott velem Keflavikba, hogy egy halfeldolgozó üzemet bemutasson. A komor, sziklás, növényt, fát, mondhatni életet nélkülöző táj eleinte elriasztott, amíg szépségét észre nem vettem. A halfeldolgozó óriási üzem nem érdekelt, de nem akartam a jóember nemzeti büszkeségét megbántani. Egyébként is már tudtam az újságíróktól, hogy büszkesége jogos: Izlandban nem él ember, aki nyomorog, éhezik vagy nincs szállása.

Másnap kimentünk Reykjavíktól vagy huszonöt kilométerre északnak, ahol az út is véget ért, hogy megtekintsük a jéggel és hóval tökéletesen beborított Skessuhorn-hegyet. A hegy olyan, mintha néhány száz, kiálló dolomitkockából (ez az anyaga) rakták volna össze, úgy, hogy két széle a láthatáron nagy lépcsőnek tűnik, melyen éjszaka óriások sétálnak fel- és lefele. Utána elvitt délre, a tengerparton Stokkseyribe, ahol vagy nyolc egyforma ház állt nem messze a tengertől, teljesen egyformák: a házak keskenyebb fele fordult az út felé, két ablak közt a bejárat ajtaja, fölötte az emeleti ablak. Nagyon öreg házaspárhoz vezetett, akik jó ismerősei voltak. Házuk lávakőből épült, és régies bútorzatával sem tűnt szegényesnek, sok csipkével és párnás székkel. Az öreg férfi nyugdíjazása előtt a közeli nagy üvegházakban dolgozott, ahol déligyümölcsöt, főként banánt termelnek. A fűtést, mint másutt Izlandban, melegforrások szolgáltatják ingyenesen. Kísérőm megkért, hogy szólítsam meg házigazdánkat latinul, amit különösnek vettem, miután csak vidéki elemi iskolába járt. „Salve” szavamra „Hungaricus, valde hungarus es, amice”-vel válaszolt. Miután izlandin kívül más nyelvet nem ismert, jó középkori latinsággal mondta el, hogy a század első évei körülig falusi tanítók az elemi iskolákban íráson, olvasáson és számtanon kívül mindenütt latinra tanították a fiúkat. Mikor odább kocsiztunk a tengerparton, a képviselővel hiába törtük a fejünket ezen. Ha Izland katolikus lett volna, még valahogy megértettük volna a dolgot, de szinte közvetlenül 1517 után Reykjavíkban közmulatság közepette akasztották fel a katolikus püspököt és az egész sziget lutheránus hitre tért. Miért tanították azóta latinra a parasztokat és halászokat?

Sokat sétáltam egyedül Reykjavík utcáin. Kecskés András pesti könyvkereskedő barátom nyomát kerestem, ki egy esztendővel korábban emigrált Izlandra, főként felesége tüdőbaja miatt; de a telefonkönyvben hiába kerestem nevét. Amikor a kommunista napilap szerkesztősége előtt elmentem, az interjún megismert újságíró kifutott az utcára, betessékelt a házba, hol a komcsi hírlapírók pálinkával köszöntöttek. Johnson ugyan több angolra fordított izlandi verseskönyvet kölcsönzött nékem, de miután jó verset egyet sem találtam bennük, betértem Andreas Andreason könyvkereskedésébe. Nem kis örömömre Kecskés Andrást fedeztem fel, mint tulajdonost. Elmondta, hogy felesége a tiszta izlandi levegőn hamarosan felgyógyult, ő pedig izlandi polgár lett. A helyi szokásokat követve, kénytelen volt családi névül atyja keresztnevét választani. Izlandban ugyanis ez a szokás – így kerülik el az arisztokrata családi nevek születését.

Utolsó estémet egy régebben jól ismert, de akkoriban jórészt elfelejtett izlandi írónál töltöttem nagy társaságban. Gunar Gunarson nyolc-tízéves unokájával oldalán várta vendégeit. Örömére emlékeztem rá, hogy diákkoromban olvastam egyik, rövid könyvét az Insel Verlag kiadásában és a történetet röviden össze is foglaltam néki. Bár a meghívottak többsége a közéleti előkelőségekből származott, rengeteget ittunk és a vendégek múltbeli rémtörténetekkel szórakoztatták egymást, miután megállapították, hogy az izlandiak átlagban többet keresnek és jobban élnek, mint bármelyik nyugat-európai ország lakói. A legenyhébb történet arról szólt, hogy még a század elején a két, egymással szemben vérbosszút tervező embert méteres kötéllel derekukon és bal kezükön összekötötték, jobbjukba kést adtak és kitették őket egy asztal nagyságú sziklára a tengeren. Ott az egyik néhány másodpercig gyönyörködhetett győzelmében, míg a másik holtteste őt is a vízbe rántotta.

Másnap, hazautazóban a repülőgépen, némi melankóliával gondolkoztam helyzetemen. Kétségtelen, hogy a magyar forradalom emlékét még néhány évig fent tudjuk tartani Nyugaton, sőt talán egyes írókat sikerül megmentenünk, ha nem is az üldöztetéstől, de a haláltól – ennél többet viszont aligha tehetünk. Akármilyen lelkesedéssel írjuk, az Irodalmi Újság nem jut be Magyarországra, tehát az ország életében szerepet egyáltalán nem játszik. Így történt tíz és egynéhány évvel ezelőtt az amerikai Harccal is, melyet ugyancsak én szerkesztettem. A Harcban közölt cikkeimre tizenkét évvel ezelőttről senki sem emlékszik már. Ugyanez lesz sorsa mostani írásaimnak, csakúgy, mint azoknak, miket társaim írnak az Irodalmi Újságba. Újságcikkek ideiglenes hatásúak és akármilyen kitűnőek legyenek, nem hozzák azt az irodalmi, társadalmi, avagy politikai elismerést, melyre áhítozom.

Mit tegyek tehát? Nem hagyhatom abba a küzdelmet, melybe belekapcsolódtam – vagy belerántottak? – és amelyet erkölcsösnek, de hiábavalónak tartok. Igyekszem tehát ugyanilyen, nem mímelt lelkesedéssel folytatni. A baj inkább ott van, hogy úgy, ahogy feleségemnek nincs ideje beteg anyja, Andris és a háztartás miatt annyira ígérkező, angol újságírói munkáját folytatni, úgy az Irodalmi Újság nekem nem hagy időt, hogy kedvemre verseket írjak, míg a recski riport, mellyel az Andre Deutsch kiadó már hat hónappal ezelőtt megbízott, késő esti munkában ugyan gyorsan halad, de nézetem szerint nem elég jó. Ez ellen hiába kerestem orvosságot, ahogy kibámultam a repülőgép oldalán.

 

*

 

1958 február vége felé nappalink kandallója mellett ültem, odatolt széken, miután a fotel kényelmét nem bírtam, és elkészült riportom, a vagy nyolcvanezer szavas Recsk szövegét olvastam, illetve lapozgattam inkább, elejétől végig. Szerződés szerint március elsején kellett leadnom a kéziratot az Andre Deutsch kiadónak. Kandallómban égett a tűz, méghozzá tilalom ellenére, de a hordozható spirituszkályhák olyan büdösek voltak és vágott fában annyira bővelkedtünk, hogy nem tudtunk ellenállni a kísértésnek.

Andris ekkor már több mint háromévesen, nagy szobájában régen aludt. A másik nagy, utcai szobában Klári néni, Zsuzsa anyja feküdt ágyában, az elektromos géphez kapcsoltan, mely veséje működését segítette. Nem érzett fájdalmat, visszahízott kövérre és kedvességével mindannyiunkban csak örömet szerzett. Estefelé, ha fél órára felkelhetett, a konyhában szorgoskodott vagy Andrisnak mesélt. Zsuzsa ágya mellett ült, vagy beszélgetett vele, vagy a televízió angol szövegét fordította néki magyarra. Anyám, egyik német barátnője meghívására már egy hete Aldershotban tartózkodott, amit valamennyien áldásosnak tekintettünk. Így, ha Klári néni betegsége miatt nem is boldogan, de anyám hisztériája, parancsolgatása és okvetetlenkedése nélkül élhettünk.

Londont, már amennyire lehetséges, mindketten megszoktuk. A National Gallery, a British Museum termei és könyvtára, a színházak még mellékszerepeket is remekül játszó színészei örömünkre szolgáltak; kár, hogy Zsuzsa, anyja betegsége miatt, csak ritkán határozta el magát házunk elhagyására. A televízióról Klári néni szobájában a bennfentesek, mint Tábori Pali azt ígérték, hogy folyton javul, míg nékünk úgy tűnt, hogy egyre gyengébb lesz. Ugyanekkor rémülten láttam, hogy nemcsak népszerűbb, de, ellentétben a rádióval, mely az irodalmat és a szellemi életet nem zavarta meg, most olvasmánypótlékot nyújt a leggyengébb fajtából és kezdi a közönség jelentős részét eltávolítani a könyvektől. Visszaszerzésükre semmi reményt nem láttam, miután a televíziót egy gombnyomásra kinyitni jóval könnyebb munka volt, és olcsóbb is, mint a boltban könyvet vásárolni, és odahaza lapozni kezdeni. Értelmes ember a könyvet maga választotta; itt televízión kapta, amit kapott.

Hamarosan nagyon sok barátot szereztünk. Az angolok közül a legfontosabb Bryan March volt, bankigazgató, Erényi Klára férje, aki műveltségben teljesen európai szellemet képviselt, és akivel irodalomról, esztétikáról, történelemről, bármiről, még saját magunkról is elegánsan és szemérem nélkül tudtunk beszélgetni. Másodiknak alighanem Anthony Rhodest a Daily Telegraph munkatársát és feleségét kell megneveznem. Rhodes – Cecil Rhodes, Rhodézia alapítójának unokája – sokat utazott Európában riportra és útjára tőlünk kért tanácsot, mert tipikus angol lévén, annyit értett Csehszlovákiához vagy Magyarországhoz, mint mi Indiához. Zsuzsa legjobb barátnője Diana Athyll írónő volt, Andre Deutsch cégének egyik igazgatója. Diana hatalmas, junói termetű, szép nő volt, vidéki szép házukban már csak édesanyja élt. Diana önéletrajzában szerelmi kalandjait is részletesen megírta, de New Yorkban jelentette meg könyvét, abban a reményben, hogy nem jut anyja tudomására. A könyvnek néhány hónapja nagy sikere volt az Államokban és Diana attól reszketett, hogy a könyv híre mégis elérkezik anyjához. Szomszédaink a környező villákban tisztviselők, orvosok, üzlettulajdonosok voltak. Eleinte, mint „átkozott idegenekre”, csak egy-egy rémült pillantást vetettek felénk és gyorsan félrenéztek, nehogy elkapjuk tekintetüket. Mintha Marokkóban lettünk volna, ahol az emberek a Gonosz Szemtől óvták magukat. Idővel megenyhültek, sőt az utcán köszönni kezdtünk egymásnak. Közelebb nem kerültünk hozzájuk, mert átlagos angolok voltak, azaz időjárásról, helyi politikáról, gyermekeik iskolájáról vagy a kerti sövény nyírásáról tárgyaltak egymással, de igazi beszélgetésről még nem hallottak.

A fontosabb – szellemileg értem – magyarok közül szinte mindegyikkel közeli barátságot kötöttünk vagy Londonban, vagy már régebben. Így Aczél Tomival, Csé Szabóval, Kelemen Zolival, Kovács Dénessel, Mikes Györggyel, Pálóczi Horváthtal, Szász Bélával, Vajda Bercivel és feleségeikkel. A háború előtti Budapestről ismertem Földes Jolánt, aki akkoriban nemzetközi pályázatot és sok pénzt nyert azóta elfelejtett regényével, a Halászó macska utcájával. Jolán angol könyvei dél-amerikai fordításaiból élt meg, méghozzá nagyon jól. Közben hívő katolikus lett oly mértékben, hogy jelentős vagyonát az egyházra hagyta és baráti köre úgyszólván csak papokból állt. Bayswaterben lakott, az ötödik emeleten egy neves sportpálya felett. Katolikus papoknak tilos volt sportmeccsekre járniuk, úgyhogy nagyobb eseményeknél lakása ablakaiban huszonöt-harminc pap ült, úgyhogy csak fejük látszott, miközben a baseball-mérkőzést figyelték.

Magyar-német-angol barátunkat Arthur Koestlernek hívták. Először Budapesten láttam, 1933 végén vagy 34 elején, én katonaruhában, amikor a Belvárosi kávéházban Német Andor társaságában a Szovjetunióból jövet Sztálint dicsőítette, amiért tíz perc múlva otthagytam és nevét is elfelejtettem. Négy évvel később találkoztam vele újra Párizsban, ugyancsak Német Andorék szállodai szobájában, vacsorán. Tizenketten voltunk, a padlón spirituszfőzőkön készült a sajtleves és a többi, az asztal lepedővel takarva, nyitott vörösboros üvegekkel, a székek nagyobb része kölcsön a szomszédoktól. Koestler szép barátnőjét, Daphnet hozta magával, én még szebb feleségemet, Valit. Mikor helyet foglaltunk az asztalnál, Koestler mereven bámulta feleségemet. Ezt akkor „fixírozásnak” nevezték. Leves közben újra megismételte, majd akkor is, amikor letettük a kanalakat. Daphne ekkor megfogta az abrosz két sarkát és a tányérokat, evőeszközt, poharakat és boros üvegeket Koestler arcába vágta. Így volt vége a híres vacsorának. Londonban Mikes Gyurka vezetett vissza Koestler közelébe. Mikes imádta, de egyúttal erőszakosnak és izgágának nevezte Koestlert.

Mindezek közt csak Zsuzsához való szerelmem látszott múlhatatlannak. Ha késő este bementünk a ház legkisebb szobájába, ahol az ágy mellé csak két szék fért be, ő kimerülten édesanyja ápolásától, főzéstől, a háromesztendős gyerek nevelésétől, én a nyolc-tíz órás munkától az Irodalmi Újságnál és utána a Recsk írásától három-négy órán át, hirtelen mindketten sugárzó boldogsággal néztünk a másikra. A szertartás mindig ugyanaz volt. Zsuzsa kiment a fürdőszobába, tusolt és pizsamában bejött a hálóba, én kimentem, zuhanyoztam, és fürdőnadrágban jöttem vissza. Zsuzsa közben már levetette pizsamája kabátját és félmeztelenül várt a takaró alatt. Hozzábújtam és rögtön csókolózni kezdtünk, mintha ezúttal találkoztunk volna először. A villanyt nem oltottuk le, hogy lássuk egymást. Rendesen vállára terítettem szőke haját és úgy csókoltam a selymes fürtöket és válla kemény bőrét. Aztán két mellét, miközben azt éreztem, hogy egyre frissebb leszek. Mellénél sokkal alább sohasem mentem. Olykor utánanéztem karórámon, meddig tartott a csókolózás. Néha harminc percig, máskor negyvenig, sőt tovább. Utána egymás felé fordultunk, mert nagyon szerettük a másik mezítelen bőrét érezni, rendszerint át is karoltuk egymást, mosolyogtunk, hogy érezzük szeretőnk leheletét és elaludtunk.

Most még csak a nappaliban ültem, és a Recsk elkészült szövegét olvastam át, miközben nagy részeken átugrottam. Közben egyre elégedetlenebb lettem, bár ezt az elégedetlenséget már hónapok óta éreztem, vagy legalább sejtettem. Igaz, hogy ez lett az első könyv, mely a kommunisták alávalóságát és esztelen kegyetlenségét, mint személyes élményt mutatja be, de ilyen értelemben nem volt jobb, mint azok a művek, melyeket a náci táborok volt rabjai írtak. Úgy írtam meg a könyvet, ahogy ezt a kiadó kívánta, de éppen ez volt a hiba. Nem léptem túl az előírt keretet, rab voltam a többi ezer közt, semmi más. Kár volt ezt a könyvet megírnom. De még segíthetek rajta – gondoltam –, és kezdtem a kandalló tüzébe dobni tizenöt-húsz oldalanként a kéziratot. Örömmel néztem, hogy csavarodnak be az oldalak, kis, kékes lángokkal sarkukban.

Zsuzsa akkor jött be, amikor az utolsó ívet tűzbe vetettem. Természetesen jól látta, mit csinálok, de nem érezte magát feljogosítva, hogy beleszóljon. Leült mellém és elmondta: a tűrhetetlen televízió helyett a novellát olvasta fel az Irodalmi Újságból anyjának, aki nagy érdeklődéssel hallgatta, majd elaludt.

– Elégettem a könyv kéziratát, pedig holnapután kellett volna szállítanom. Írok helyébe jobbat, nemcsak Recskről, hanem magamról, rólad, életünkről, a világról. Kérek pénzt a Congresstől, hogy Szász Katival angolra fordíttassam, és azt adjam be Deutschnak.

– Mikorra gondolsz elkészülni vele?

– Két év múlva. Mondjuk 1960 márciusára.

– Mit szólsz Deutschnak?

– Semmit. Egyetlen fillért sem fizetett. Különben sem kívánok beszélgetni vele. Ostoba és nagyképű.

Mentünk lefeküdni.

 

*

 

Ezúttal, mint máskor is, Mikes Gyurka jött értünk kocsijával, hogy elvigyen Koestler lakására a Montpellier Square-en, ahol nagyobb körben „irodalmi problémát” készültünk megbeszélni; nem tudtam még, mit. Koestlerrel már többször találkoztam Londonban, csak úgy, mint régebben Párizsban. Londonban mindig az ő lakásán, miután részegen szokott vezetni és már több gázolás után volt. Ezért, ha csak lehetett, nem ment senkihez, hanem ő hívott vendégeket.

A Darkness at Noont*, úgy emlékszem, Mikessel küldette utánam Amerikába. Az első nagy könyv volt, mely a Szovjetunió társadalmát – nemcsak úgynevezett igazságszolgáltatását – a maga valójában mutatta be és rendkívüli hatást gyakorolt reám. Szerzője, úgy tűnik, időközben megfeledkezett rólam, meg a félresikerült vacsoráról, mert Mikes valósággal újra mutatott be néki. Híres volt, érdekes és nehezen kibírható, tiszteletreméltó és iszákos, lelkiismeretes és szexuálisan kegyetlen, egyszerre harcias és békeszerető, kiegyenlíthetetlen ellentétek birtokosa és mégsem zavarodott. Hogyan rendezett békét önmagában – ezt senki sem tudta.

Arca, amikor elénk jött, az ötvenesztendős férfi redős, rendkívül értelmes, példátlanul érdeklődő és nagyon erőszakos arca volt. Öltözete egyszerre elegáns és rendetlen. Titkárnőjét, Cynthiát egyetlen kézmozdulattal utasította ki a szobából. Mikes az íróasztal mögött függő Picasso rajzra mutatott:

– Felhoztad újra az előszobából?

– Felhoztam – felelt Koestler magyarul.

– Miért tartotta az előszobában? – kérdezte Zsuzsa.

– Tegezz – ajánlotta Koestler. – Te is kommunista voltál, és kiábrándultál, mint én. Kötelező út a huszadik században. Ez a kettő – pislogott felénk – nem igazi intellektuelek. Egyik sem volt kommunista. Nem tudom, miért tegezem őket.

– Mi történt a Picassóval? – érdeklődött Mikes újból.

Koestler Zsuzsához fordult, mintha mi nem is lennénk jelen.

– Valamikor a háború után egyik tisztelőm ajándokolta a Picasso rajzot. Megmondta: eredeti. Falra akasztottam, íróasztalom megett. Jön látogatni az art expert a Tate Galleryből és jelenti ki: „225 másolatot készítettek ebből. Ez is másolat. Nem szégyenlem a gyönyörű Jan van der Meerrel egy szobában tartani?” Viszem hát le előszobára. Aggatom két ruhafogas között. Látogat meg Cyril Connolly, áll fogasnál: „Mifene! Fenn csupa Rembrandt-ot tartasz, hogy eredeti Picassót ideraksz?” Viszem föl. Jön jóbarát. „Tűrhető másolat”, he judges. Viszem le. Végül gondolom magamban: bánja az ördög, eredeti, nem eredeti, szeretem és felhozom definitively. Csak egytől félek.

– Mitől?

– Hogy azért szeretem, mert eredetinek gondolom.

Mihelyt Csé Szabó megérkezett, Koestler a beszélgetést angolra fordította. Rólunk feltehetően tudta, élvezzük, ha magyarul beszél, miután 15 éves korában Budapestről Bécsbe került, és anyja is osztrák volt. Viszont Csé szégyenkezne rossz magyarsága miatt. Csakhamar Ignotus, Tábori és Pálóczi is megjelentek. A nők közül egyedül Zsuzsa kapott meghívást. Cynthia süteményt és francia vörösbort hozott. Mikes Koestlerre emelte poharát. Éppen egy esztendeje, hogy Victor Gollanczcal és John Collins kanonokkal megindították a küzdelmet a halálbüntetés eltörlésére Angliában.

– Hosszú harc lesz – mondta Arthur –, kiitta borát és Cynthia felé fordult, hogy újra töltsön.

– Bízom győzelmetekben, bár nem látom a dolgot elég világosan – mondta Tábori, aki kis testével roppant kényelmetlenül ült a nagy karosszékben.

– Hogyhogy nem világos? – kérdezte Koestler élesen.

Csé kivételével mindenki rágyújtott. Az élesen megvilágított Vermeer képet néztem a falon.

– Ausztriában egy éve eltörölték a halálbüntetést. A gyilkosságok azóta megduplázódtak.

– Más országokban a statisztikák ellenkezőjét mutatják – állította Koestler, és kinyújtotta mindkét lábát. Azt képzeltem, arra gondol, hogy Táborit nem hívja többé házába.

Hosszú vita indult meg kettejük között. Tábori azt állította, hogy a halálbüntetés eltörlése a tömeggyilkosoknak hajt hasznot, mert az, aki tíz embert öl meg, sem kaphat többet, mint két ember gyilkosa, mármint életfogytiglant.

– Régebben sem kaphatott többet, mint az akasztófát – jegyezte meg Koestler.

Ezután hosszan vitatták a jogrend és a bosszú közti különbséget, majd Koestler arról beszélt, mennyire megenyhült az emberi kegyetlenség az utóbbi másfél évszázadban.

– Sztálin, Hitler és Mao – mondta Tábori – az elmúlt harminc év alatt legalább ötvenmillió embert gyilkoltatott meg. Ezt hívod enyhülésnek?

Az újabb, heves vitát Koestler végül megunta és íróasztaláról nagyobb levelet szedett elő.

– Azért hívattam a hölgyet és az urakat – mondta –, hogy tanácsot kérjek. A Rockefeller Alapítványtól levelet kaptam. Két darab, egyenként 2500 fontos, nevemre kiállított csekket mellékeltek. A levélben arra kérnek, miután a kommunisták elleni népfelkelés rendkívül népszerűsítette a magyarokat, arra gondolnak, időszerű lenne angol nyelven magyar prózai és költői antológiát kiadni. Megkérnek, vállaljam el a két antológia szerkesztését az angol és a Londonban élő magyar írók segítségével. Kérik válaszomat, melyet beleegyezőnek remélnek. Mielőtt a feleletet megírnám, és véleményemet kinyilvánítanám, szeretném hallani, mit gondoltok.

– Nagyszerű perspektíva – mondta Csé ájtatos hangon, mintha csak imába kezdene.

– Pénzügyileg rendkívül előnyös – állapította meg Ignotus.

– Tárgyaljunk pontosabban – ajánlotta Mikes. – Két lényegesen különböző tárgyról van szó, prózáról és versről. Kezdjük a prózán.

– Nagyon helyes – szólt Csé. – Sok, rendkívülien jelentős prózaíróval rendelkezünk. Gondoljatok Jókaira, Mikszáthra, Krúdyra, Móricz Zsigmondra, Szabó Dezsőre, Kosztolányira, Babitsra, Déry Tiborra. És hányan vannak még! Illyés Gyuláról nem is szólva.

– Illyés Gyula mindjárt kiesik – vetette közbe Pálóczi. – Nem szociográfiákat kívánunk közölni, mint a Puszták népe, sem életrajzok részleteit, mint a Petőfi. Ezek ideát senkit sem érdekelnek. Novellák és regényrészletek kellenek.

– Regényrészletek sem – mondta Ignotus.

– Miért nem?

– Mert az Erdély vagy Édes Anna egyetlen részletét sem érti meg az angol olvasó – állapítottam meg.

– És ha mégis érdeklődnék iránta, úgy magát a regényt nem tudja megszerezni, mert nem fordították le angolra – segített Zsuzsa.

– Tehát az elbeszéléseknél maradunk – sóhajtott Csé.

– Ha Jókaival kezdjük – magyarázta Mikes –, úgy bevallhatjuk magunknak, hogy egyetlen angolul használható elbeszélése sincsen. Ugyanezt mondhatom Mikszáth Kálmánról.

– Mi? – csattant fel Csé. – Ezt kívánod állítani, amikor az amerikai elnök, Theodore Roosevelt Pestre érkezésekor kedvenc íróját, Mikszáth Kálmánt kívánta látni?

– És Mikszáth, felesége tanúbizonysága szerint azt állította, hogy Roosevelt nagy szamár Tisza Kálmánhoz képest?

– Ez lehet, hogy igaz, vagy nem. De semmi köze Mikszáth amerikai népszerűségéhez.

– Úgy van. Ötven évvel ezelőtt. Mai angol olvasó Mikszáthban azt az írót látná, aki az elnyomást szabadelvűségnek nevezi, és azt képzeli, hogy a szabad Magyarországon, nem pedig a feudális Ukrajnában él. Jókaiból odahaza gyermekolvasmány lett. Mikszáth kitart talán még az ezred végéig.

Ezután sem Jókainál, sem Mikszáthnál és Krúdynál nem találtunk novellát, melyet angolra lehetne fordítani. Karinthy, minden helyhez kötöttsége mellett még nyelvében is európai volt. Így más helyzet elé kerültünk és több elbeszélését neveztünk meg, így a Találkozás egy fiatalemberrelt, a Prológust vagy a Barabbást, bár Karen Blixen ugyanebben a témában jobbat írt. Babitsnál, és váratlanul Kosztolányinál sem leltünk semmit, viszont Móricz Zsigmond Hét krajcárja mindnyájunknak kapóra jött. Csé egy ideig Szabó Dezső Feltámadás Makucskánja mellett kardoskodott, míg meggyőztük, hogy a Bethlen Istvánék ellen írt, egykor remek szatírát manapság már odahaza sem értik. Végül Déry Tibor Szerelemjéről kezdtünk beszélni. Most a házigazda is megszólalt:

– Déry Tibort Berlinben ismertem meg. Szerettem minden kártyás bolondériájával együtt. Az íráshoz is megtanult mindent, amit tanulni lehet. Csak éppen tehetsége hiányzik. De miután mindnyájan a Szerelem mellett vagytok, elfogadom ítéleteteket.

Hosszabb tárgyalás után nem találtunk többet, úgyhogy megint Koestler vette át a szót:

– Az eredményt nem tudtam előre, de sejtettem. Van hat novellánk. Idővel találunk még ötöt-hatot. Hetven oldalas könyv, mely túl rövid, nem szétágazó, és így nem szolgál egy ország irodalmának javára. Úgy hiszem, mint ahogy tegnap már elgondoltam, hogy a 2500 fontot köszönettel visszaküldöm a Rockefeller Alapítványnak. Nézzük a verseket.

– Itt más a helyzet – mondta Mikes.

– Egészen más – folytattam én. – Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Szabó Lőrinc, Radnóti, Weöres, Pilinszky. Világviszonylatban is tizennégy elsőrendű költő.

– Miért hagyod ki Illyés Gyulát? – kérdezte Csé szemrehányóan.

Mikes válaszolt helyettem.

– Egyetlen igazán jó verset írt eddig, az Egy mondat a zsarnokságról címűt. Bevehetjük a kötetbe.

– És gyönyörű sorai?

– Mik? – kérdezte Mikes kajánul.

Ignotus előre hajolt közben, hogy még jobban hallja a vitát. Gyűlölte Illyést, bár hivatalosan barátságosnak mutatkozott iránta. Koestler már a hatodik pohár bort töltette magának Cynthiával, és egy hajtásra megitta, bár a részegség nyomát se mutatta.

– Például: „Felköthetnek, ha tetszik –, mi bennem van, égbe menekszik” – szavalta Csé.

– Hencegés és hazudozás nem gyönyörű. Ebben a szobában más lények ülnek. A nácik listáján, amikor bevonultak Párizsba, ott volt Koestler neve is, hogy azonnal agyonlövik. Pálóczit, Ignotust és Faludyt a nyilasok intézik el, ha elkapják őket, és a komcsik börtönében pusztulnak el, ha Sztálin meg nem döglik. Illyést soha senki nem akarta megölni. Sem a nyilasok, sem a kommunisták nem bántották. Mindig jól élt. Hallom, hogy most reggelente Kádárral sétálgat. Miért rak töviskoronát tulajdon fejére?

– Mondok még szebbet a haza alapításáról. „Futóhomok, népek, házak Magyarországgá összeálltak.” Könnyes lesz tőle a szemem.

– Az enyém nem. Hallgass csak. „Futóhomok, népek, házak Bulgáriává összeálltak.” Meghat?

– Mindent ki lehet forgatni – védekezett Csé komoran, de a két nő, Zsuzsa és Cynthia is mosolygott.

– Szóval lesz elegendő magyar vers fordításra? – kérdezte Koestler.

– Hogyne lenne – feleltem. – Szózat, Liszt Ferenchez, Gondolatok a könyvtárban, Az emberek, Előszó, A vén cigány, Laurához, Fóti dal, a Két szomszéd vár első sorai. Kilenc vers, egyedül Vörösmartytól.

– Tizenegyet ajánlok Kosztolányi utolsó két évéből – mondta Mikes.

– Huszonnégyet szeretnék Adytól – szólt Pálóczi, és sorolni kezdte őket, de Koestler közbevágott:

– Nem a versek számával van bajunk. A magyarok több jó verset írtak, mint körben a szlovákok, ukránok, románok, szerbek, horvátok és osztrákok százmilliója. A baj fordítás kérdése.

– Szívesen vállalom a versek egy részének lefordítását – ajánlkozott Tábori Pali rendkívül szívélyes hangon.

– Éppen ez a baj – válaszolta Koestler. – Önéletrajzomban néhány évvel ezelőtt lefordítottam József Attila két költeményét angolra. Vagy négy héttel ezelőtt lemásoltattam papírra a két verset, és elküldtem őket Audennek. Valószínűleg nem olvasta önéletírásomat, vagy elfelejtette azóta. Miután nem felelt, tegnap este felhívtam. „Mit szólsz fordításaimhoz?” kérdeztem. „Dobd őket a szemétkosárba, vagy a kandalló tüzébe”, válaszolta. Beláttam, néki van igaza. Prózaíró ne próbálkozzék versfordítással. Ami nem csak rám vonatkozik – fordult Tábori felé.

Egy pillanatra csönd támadt.

– Megkérdeztem Audent, fordítana-e magyar verset? Azt felelte, hogy idén már nincs ideje. Talán jövőre, két rövidet.

– Négy hónappal ezelőtt – adta elő Csé – nagy titokban én magam próbáltam összeszerkeszteni egy magyar-angol versantológiát. Kellő bejelentkezés után fent jártam Eliotnál a Faber and Fabernél. Le sem ültetett, és amikor megkértem, fordítson magyar verseket angolra, adom hozzá a nyersfordítást és az információt, egyszerűen kidobott.

– Stephen Spendert is megkörnyékeztem tegnap – tette Cséhez Koestler. Nincs ideje, mondta. Talán, ha majd befejezte új verseskönyvét. Mikor? Nem tudja. Viszont köztünk is ül egy költő. Az mit szól?

Mindenki felém fordult a körben, a dohányzóasztal körül. Láttam Zsuzsa ijedt pillantását. Mitől fél? Hogy beugrom?

– Angolról magyarra boldogan, magyarról angolra soha nem fordítok – mondtam.

Így küldte vissza Koestler a második csekket is Rockefelleréknek.

 

VII.

1958 végére bizonyos mértékben hozzáedződtünk Londonhoz. Megszoktuk kényelmetlenségeit is. Miután a bojler egyedül a konyhát és az előszoba-folyosót fűtötte, szerelőt hívtam, hogy villanykályhát vezessen a fürdőszobába. „Ez veszedelmes,” tanított ki, „nem tehetem. A fürdővíz amúgy is felmelegíti.” Szombaton, vasárnap egyik-másik vagyonosabb ismerősünk gyakran vitt autóján vidékre. Ha egy kocsmába bementünk, Andrist kint kellett hagynunk a kocsiban, mert 18 évnél fiatalabb fiú nem léphetett kocsmába. Vendéglőben délután 2-nél később tilos volt bort felszolgálni; ha 1 óra 50 perckor rendeltünk egy második üveget, vagy nem hoztak, vagy az asztal alatt kellett tartani. 1957 egyike volt a legmelegebb nyaraknak Angliában. A forró utcán két fiatal munkás csatornát ásott újabb gázvezetéknek. A nagy melegben levetkőztek fürdőnadrágra. Rendőrség szállt ki, és közszeméremsértés miatt letartóztatta, sőt megbilincselte a két fiatalt. Lakásunk utcai és udvari frontján a szoba padlója fölött ráccsal fedett, irkafüzet nagyságú nyílások voltak. Ezek arra szolgáltak, hogy a szoba elhasznált levegőjét éles gyárfüsttel frissítsék, télen hűsítsék, nyáron melegítsék a lakást. Ezek – és legalább húszat tudnék még felsorolni belőlük – csekélységeknek tűntek ugyan és nem érték el messziről sem a népi demokrácia kínos kellemetlenségeit, de annál bosszantóbbak voltak, mert a lakosság természetesnek tartotta, sőt magasztalta őket.

Kellemetlenebb ennél a társadalmi élet viszolygató unalma volt. Bárhol a világon, odahaza, Marokkóban, Peruban, városban, falun, hadseregben: mindenütt találtam valakit, vagy valakiket, kikkel értelmesebb dolgokról beszélgethettem. Itt, vasúton, autóbuszon vagy társaságban, strandon, sőt angol napilap szerkesztőségében rendszerint senki sem akadt, akivel másról, mint az időjárásról és az angol napi politika közhelyeiről elbeszélgethettem volna. Ugyanakkor, még a legjobb társaságban is, akadtak bőven, akik nem arra figyeltek, mit mondok, hanem hogy mikor követek el egy-egy nyelvtani botlást. Ilyenkor, a gúny nagyon enyhe árnyalatával ajkuk körül – mert úgy illett – összenéztek egymással. Legjellemzőbb erre az az eset lett, amikor Pálócziékkal együtt neves angol írónőhöz voltunk meghíva. Rajtunk kívül a vendégek mind angolok, kivéve az összejövetel ünnepeltjét, illetve célpontját. Hatalmas termetű, szekrény-mellű, derekát mozdulatlanul tartó úriember volt, magyar egyetem anatómiaprofesszora, természetesen emigrációban. Az illető nyilván könyvből tanult angolul, nem nyelvtankönyvből, hanem, úgy láttam, Dickensből. A szavakat úgy ejtette ki, ahogy írták őket. A jelenlévők – kizárólag a felső osztályokból – sorra gratuláltak néki, hogy kijutott, és elbeszélgettek vele, majd a mellette lévő ajtón át kiszaladtak a konyhába, röhögni. A professzor minden férfit sírnek (Sir, ejtsd szőr) szólított, és guineákról beszélt, holott a Guineát – 21 shillinget – gininek ejtik. Pálócziékkal együtt sietve távoztunk. Egyébként a legjobb írók körében sem tapasztaltam mást, mint irigykedést és ugratást. Mikes Gyuri elvitt a Savage clubba, melynek tagja volt. Nő a klubba nem léphetett be. Miért? Tradícióból. Mikor beléptünk, fekete bőrdívány közepén egy ember horkolt, fején a Times egyik széthajtott példányával. „Ez ki?”, kérdeztem Mikest. „Evelin Waugh, a híres. Oly gőgös, mintha az angol világbirodalom még állna. Nem áll szóba senkivel.” Másutt három ismert író veszekedett. Arra a régmúlt időre gondoltam, amikor a magyar írók – Kosztolányi, Karinthy, Kassák, Nagy Lajos és a többi – barátságban és békében éltek együtt, és ha nagyokat nevettek, úgy a tárgy nem a másik valamelyik hibája volt. Egyébként az írónő, aki a magyar anatómust vendégül látta, a New Statesman című lapban írt kritikákat jó könyvekről. Mikor néhány hónappal később találkoztam vele, elmondta, hogy a New Statesman szerkesztője felszólította, írjon rossz könyvekről gúnyos hangú, becsmérlő kritikákat; ezt a közönség jobban szereti. Miután nem volt kapható, kitette a szerkesztőségből. Így tehát, némi kivétellel ebben a kellemetlen világban, 3 angol és vagy 12 magyar barátunkra szorítkoztunk, akik hozzánk jártak. Rendesen kérésüknek engedve a szőnyegen ültem a nappaliban, keresztbe tett lábbal és múltamról, élményeimről, szerelmeimről meséltem nékik.

Anyámat ezúttal szerencse kísérte. A német I. G. Farbenindustrie, mely apám találmányait megvette, nagyrészt adós maradt a szerződésben megállapodott fizetséggel. Anyám Londonból írt a német jóvátételinek. Válaszként arról tudósították, hogy pénz nem jár néki. Anyám erre, nézetünk szerint teljesen hasztalanul, magánlevélben fordult Adenauer kancellárhoz. Elmondta, hogy apám találmányai nem a hadiiparra, hanem a szappangyártásra vonatkoztak, és a jobb szappan aligha erősítette a németek háborús gerjedelmét. Elmondta, hogy apám halála óta 11 évig szociális nővér volt odahaza minimális fizetéssel, most pedig fia költségén él, aki ugyancsak nem gazdag ember. Adenauer titkárságától azonnal értesítés jött, hogy a kancellár olvasta a levelet, majd anyám részére nagyobb összeg érkezett, valamint magas havi nyugdíj. Anyám elköltözött tőlünk egy londoni penzióba a Swiss Cottage-nél, de ideje nagyobb részét Capriban, Taorminában és a portugál tengerparton töltötte. Így élete utolsó 25 esztendejét kedvező körülmények közt és ráadásul egészségesen töltötte el. A legtöbb helyen, ahol járt, emléket hagyott, mert elérte a városi vagy községi tanácsnál, mint például Capriban, hogy teret nevezzenek el az 56-os magyar forradalomról.

Andrist sikerült beíratni Anna Freud óvodájába szeptemberben. Freud lányának híres intézetébe sokan akarták bejuttatni gyermeküket, úgyhogy Zsuzsa dolga nehéz volt. Kelemen Zoli tanácsa használt. Azt ajánlotta Zsuzsának, mondja azt a hazugságot az óvoda vezetőségének, hogy a kisfiú úgy öleli és tapogatja, mintha viszonyt akarna kezdeni vele – mire Andrist azonnal felvették. Azt hiszem, egyike volt a nagyon kevés esetnek, mikor a freudizmus alkalmazása azonnali sikerrel járt.

Legnehezebb dolga Zsuzsának volt. Beteg édesanyja ápolása, Andrissal való törődése mellett néki jutott az ötszobás ház gondozása és a főzés dolga, úgyhogy írásra alig maradt ideje. Az Irodalmi Újságba nagyon ritkán írt, inkább angolul vezető folyóiratokba, mint például a Twentieth Centurybe, méghozzá olyan rövid esszéket, melyek világpolitikai szempontból messze különbek voltak a szokványos angol írásoknál. Ezek még mindig a világ közepének képzelték magukat, és úgy jobb, mint bal felől hamis illúziókat tápláltak. Véleményét csak a liberális párt vezetője, Jo Grimond és néhányan osztották; a többit megdöbbentette, hogy nem hisz a hidegháború örökkévalóságában és célszerűségében. Édesanyja ápolását szigorúan önmagának tartotta fenn. Én esténként szoktam csak bemenni félórára Klári nénihez, hogy elszórakoztassam és egy pohár konyakot igyam vele.

Közel egy év múlt el, amióta a Recsk című könyvem kéziratát elégettem. Azóta esténként öt napon át és szombat-vasárnap rendszeresen dolgoztam életem történetén. Az elkészült részeket, 3-4 oldalanként felvittem az emeletre, ahol Szász Béla és felesége, Kati lakott, aki könyvemet angolra fordította, méghozzá kitűnően. Katit régtől ismertem, amikor még Katona Pali barátom felesége volt, Pesten, Tangerben, majd San Franciscóban, majd 1946-tól újra Budapesten. Kati nem szeretett engem személyem szerint, viszont életrajzom szövegéért lelkesedett. Miután tudtam, hogy a magyar szöveg kiadásáról emigrációban hossza miatt nem lehet szó, tudomásul vettem és úgy írtam, hogy az angol olvasóhoz alkalmazkodom. Magyarországi fiatalságom, iskoláim, egyetemi éveim, Karinthy, Kosztolányi, Nagy Lajos vagy Attila aligha érdekelte az angol olvasót, hiszen nem tudták, kicsodák. Így szükség szerint 1938-ban kellett a könyvet kezdenem, amikor Párizsba emigráltam, majd Marokkón át az Államokba kerültem, hazamentem Magyarországra és kiszabadultam Recskről, vagyis 15 mozgalmas esztendőt foglaltam össze életemből. A könyv felénél tartottam és mintegy 100.000 szónál, mikor a szerződésben összesen 100.000 szó állt. Ezzel viszont nem törődtem, mert a könyv hossza nem tőlem függött, hanem az eseményektől, melyeket kénytelen voltam összefoglalni. A leszállítás ideje is tíz hónapja lejárt; ha Deutsch visszautasítja, eladom másnak.

Az Irodalmi Újságnál Pálóczi, Aczél és Szász Béla munkája sokat segített nékem. Ugyanekkor hűséges, megbízható barátok is voltak. Az olvasók százai dicsérték igyekezetemet levélben, telefonon és szóval. Ha kellemetlenség támadt, úgy három felől jött. Először abból, hogy a Magyar Írószövetség Külföldön-jének vagy 150 tagja volt, ebből legalább 120 dilettáns. Ezek többnyire verseket küldtek a szerkesztőségbe, melyeket nem közöltem. Torontóból például egy fiatalembertől, akit később megismertem, költemény érkezett, mely így kezdődött: „Mása! – gondolsz-e másra – mint az első, boldog baszásra?” A baj nem abból származott, hogy Mását Masának hívták, hanem abból, hogy az illető a többi százzal együtt megdühödött reám, amiért küldeményét nem közöltem. Egymagában ez sem ártott volna nékem, de az Irodalmi Újság szerkesztőjét négyévenként a tagság újra választja, tehát bizonyos lett, hogy kisebbségben maradok bárki ellen. Ugyanekkor levelet kaptam Bécsben lakó recski barátomtól, Vér Zoltántól, akinek megírtam, hogy gyenge versét nem hozom le. Vér közölte velem, hogy néhány nappal utána írást kapott az I. U. főmunkatársától, Szabó Zoltántól, hogy kiváló verseit közli majd az I. U., mihelyt Faludyt sikerül megbuktatni. A második baj, sőt nyavalya éppen Szabó Zoltán és barátai voltak. Szabó Zoltán minden eszközt felhasznált cikktől és levéltől rágalomig, hogy olvasóimat, de mindenek előtt az amerikai pénzadókat ellenem fordítsa. Mikor például egyik cikkemben felsoroltam az angol munkáspárt erényei mellett ugyanazok mulasztásait a magyar forradalom kapcsán, Szabó cikket írt, melyben nem adataimat és érveimet cáfolta, hanem arról szólt, hogy a jövendő angol kormányt lázítom fel a magyarság ellen, sőt a munkáspárt lapjában a Tribune-ben Basil Davidsonnal cikket íratott ellenem; ebben az illető fasisztának nevezett. Mialatt én, liberális ostobaságomban, Szabó cikkét ellenem lehoztam az I. U.-ban. Még húsz hasonló példát tudnék felhozni. Ugyanekkor Szabó Zoltán nem akart helyemre kerülni, semmi oka nem lehetett, hogy haragudjon rám, és mindezt puszta szórakozásból csinálta. A harmadik nehézség Mike Josselson volt, a Congress for Cultural Freedom vezetője, aki többször Párizsba hívott és megvendégelt, máskor reggel hétkor telefonon szórakozott velem. Noha a szerződés szerint semmi joga a beleszólásra nem lehetett, sajnálkozott, hogy az I. U. sohasem közöl cikket a háláról, melyet a magyarok Eisenhower elnök és Dulles külügyminiszter iránt éreznek. Elmagyaráztam, hogy ilyen hálára semmiféle okuk. A forradalom idején Eisenhower kijelentette, hogy „egy kicsi ország ne támadjon egy sokkal nagyobb ellen”, mint ahogy Washington néhány milliója támadt Anglia, a tengerek ura ellen, míg Dulles, aki támogatást ígért az elnyomott népeknek, semmit nem tett. A 40.000 magyar közül, akiket beengedtek, sokan máris Amerika dicsőségére váltak – mint régebben Bartók, Bay, Starker vagy Szent-Györgyi. Mindez nem hatott, és egy hónap múlva újra azzal vádolt, hogy a Neue Zürcher Zeitung szellemében szerkesztem az Irodalmi Újságot. A vádaskodások ellenére úgy éreztem, hogy Josselson nem ért, de nagyon kedvel engem. Egy napon autójában ültem és vártam reá, hogy a város legelőkelőbb vendéglőjébe vigyen vacsorára. Mögöttem az ülés mögött a Neue Zürcher Zeitung vagy tíz példánya feküdt. „Ezeket melyik lapjánál kobozta el?”, kérdeztem, mikor mellém telepedett. „Mint magánszemélynek, ez kedvenc újságom”, felelte, „de mint az USA hivatalnoka, ellene vagyok.”

„Szóval ön két személy?”, kérdeztem. Josselson elgondolkodott, de nem tudott felelni.

 

*

 

Néhány héttel később, ugyancsak Párizsból levelet kaptam az UNESCO magyar osztályának két vezetőjétől, Vajay Szabolcs és Esvay Pali barátaimtól. Megírták, hogy a legtöbb forrás szerint éppen 500 esztendeje, hogy François Villon, miután a párizsi parlamenthez (főtörvényszékhez) intézett verses kérelmére halálbüntetését tízévnyi száműzetésre változtatták, útnak indult Blois és Közép-Franciaország felé, persze gyalogosan. Ők jövő hétfőn indulnak kora reggel és örülnének, ha velük jövök, hiszen nékem sokkal több közöm Villonhoz, mint nekik – a Faludy-Villon huszonegyedik kiadása tavaly látott napvilágot Londonban. Miután repülőjegy már nem kapható, hétfőn reggel várnak reám a Gare du Nord előtt.

Mikor hátizsákkal és erős cipőben 1959 januárja közepén kijöttem a Gare du Nordról, Szabolcs és Esvay nagyot nevettek, mert ők szép kocsival vártak reám. Nyomban megindultunk a Porte d’Orléans felé. Esvay vezetett, miközben Vajay elmondta, hogy Cahors mellé, a Lot fölötti fennsíkra megyünk, ahol 100 dollárért Esvay vásárolt magának egy XIII. századi házat és nagy telket hozzá. Esvaynak ugyanis öt gyermeke van, most várja a hatodikat. Valahányszor üdülés idején hetesben beállítottak valamelyik szállodába és szobát kértek, kitették őket. Így kénytelen volt magának házat vásárolni elhagyott vidéken, ahol a filoxéra miatt a lakosság kivándorolt, és olcsón, miután villára a Riviérán nem futotta.

Útközben Szabolccsal szórakoztam. Villon koráról adtunk fel egymásnak nehezen megválaszolható kérdéseket. Először ő tudakolta, hogy hívták a remetét, akit calabriai barlangjából raboltatott el XI. Lajos francia király és vitetett Párizsba, és melyik pápa adott engedélyt erre? Francesco de Paulo nevét nem tudtam, de IV. Sixtus pápát kitaláltam. „Igaz-e,” kérdeztem, „hogy akkoriban, 1450 táján, parasztnak, polgárnak le kellett ugrania a járdáról, hogy helyet adjon a nemesembernek, aki szembe jött vele?” „Nem igaz,” mosolygott Szabolcs „hiszen akkoriban nem léteztek járdák.” Következő kérdése nehéz volt. Mit gondolok: mikor Dunois gróf először VII. Károly király elé akarta vezetni Jeanne d’Arcot és az uralkodó más valakit ültetett trónjára és ő maga az udvarnép közé vegyült – nos, miért lépett az Orléanszi Szűz egyenest a király elé? Felismerte leírásból? Vagy az aranypénzről? Isteni sugallat volt? Vagy legenda az egész? Az utolsó lehetőséget tagadtam; túl sok tanú volt jelen. Az aranypénzről akkoriban lehetetlen volt felismerni valakit; Petrarca Marcus Aureliusnak nézte a pénzen II. Frigyes német-római császárt. Ma sem tudom a választ.

11 óra felé, Limoges előtt letértünk a sztrádáról és néhány kilométerre odább híres vendéglőbe tértünk. Hat vagy hét hosszú, x-lábú asztal vászonterítőkkel, senki odabent. Leültünk az asztalhoz. Kisvártatva bejött a tulajdonosnő: tiszta arcú, kövér, vagy ötvenesztendős asszony, és elénk állt. „Zabálni készülnek az urak? Akkor hozok tizenkét rántott tojást sonkával. Vagy ebédelni szeretnének? Akkor várjanak másfél óráig.” Ebéd mellett döntöttünk. Közben hármasban szórakoztunk. (Mikor szűnt meg a középkori magyar borexport? Mátyás korában, mikor rablók leselkedtek Észak-Magyarországban, míg XI. Lajos felhúzatta az útonállókat. Kik voltak ezek? Nagyrészt nemesurak. Azt az előnyt élvezték, hogy a vesztőhely deszkáit fekete szövettel húzathatták be, persze saját költségükre.) Később az étterem utolsó székig megtelt és pompás ebédet kaptunk.

Cahorsnál letértünk balra az útról és a Lot keskeny völgyében haladtunk, onnét föl a dombon a meglehetősen kopár, itt-ott havas fennsíkra. Kipusztult szőlők, törpe tölgy- és bükkfák meg elhagyott, lakatlan falvak közt értünk földszintes házhoz, mely széles oldalával állt az út mellett. Középen az ajtó, mellette két oldalt két ablak. Mikor beléptünk, ötször tíz méter hosszú szobában találtuk magunkat. Szemközt, az óriási tűzhely-kandallóban fahasábok égtek, mellette két kondér elkészített vacsorával, melyet a tűz fölött lógó láncokra kellett akasztani melegítés céljából. Három személyre terített asztal, székek, néhány szentkép a falon és mosdócsésze, mely a házfal külső oldalán csorgott kifelé. Ezen túl semmi más a szobában, mint két ajtó a két oldalon. Ezek a két hálószobába vezettek, melyek nagyobb-kisebb ágyakkal voltak tele. A XIII. századi hangulatot semmi sem zavarta. A ház oldalán nagy, befagyott forrás, ahol reggelenként baltával kellett a jégben lyukat vágni, hogy vizet vehessünk. A tüzet és a vacsorát Philip, Esvayék jó barátja készítette elő, aki lent a faluban, a Lot völgyében lakott. Illemhely nem volt; az ember a ház mögé ment, jó messzire, a bokrok, törpefák és gizgaz közé. WC papír az ajtón lógott bentről. A fal mellett vagy tíz, ötliteres flaska állt vörösborral. Vizet főzésre és mosdásra használunk, magyarázta Szabolcs; fogat is csak vörösborral pucoljak, mint mindenki a környéken. Megvacsoráztunk, nagyon sok bort ittunk, és mindjárt elaludtunk, amikor lefeküdtünk.

Ébredésemkor Pali már hozott kocsiján tejet, vajat, felvágottat, tojást, kenyeret és szódavizet lentről. Kocsin lementünk a völgybe és először meglátogattuk Philipet, egy módos, legfeljebb 35 éves, melankolikus gazdaembert. Nagyon örül nékünk, és meghívott másnapra vacsorára. Útban Cahors felé megtudtam Esvaytól Philip melankóliája okát. 1939-ben, tizenhat éves korában, születési bizonyítványát meghamisítva, hazafias okból beállt katonának a németek ellen. Elfogták, és Kelet-Poroszországban tartották foglyul, de nem táborban, hanem egy paraszt gazdaságában, ahol jól bántak vele. 1943-ban beleszeretett egy fiatal königsbergi ügyvéd fiatal feleségébe, aki a bombázások elől menekült vidékre. A férj elesett az orosz fronton. 1945-ben az asszony vele együtt menekült és baj nélkül értek ide a Lot mellé. Az asszony vele maradt, nagyon szerette, de nem engedte, hogy feleségül vegye. Finom nő volt, nem érezte jól magát a paraszti környezetben. Rádiót, televíziót, szép bútorokat, zongorát hozatott néki; ha koncert, ünnepség volt, elvitte Cahorsba, Agenbe, Montaubanba, Toulouse-ba. Mindvégig érezte, hogy valami nincs rendjén és az asszonyt nem szerették a faluban sem, csak azért nem, mert német. Néhány hónappal ezelőtt összecsomagolt és eltűnt. Tudta, semmi joga, hogy visszahozassa. Azóta emészti a kétségbeesés.

Cahorsban megnéztük a katedrálist, aztán ebédelni ültünk a La Balandre vendéglőbe, ahol a város polgármestere is ott ült, és mint Esvay jó barátja, üdvözölt bennünket. Amikor a levest kikanalaztuk, Szabolcs figyelmeztetett, ne a tányérba, hanem melléje tegyem le a kanalat. Ekkor ugyanis a tulajdonos, kezében vörösboros butykossal mellénk lépett és levesestányérunkba bort töltött. Ezt meg kellett innunk a levesestányérból, mire udvariasan megköszönte, nem kell kimosni a tányért! Később délután visszamentünk a Lot völgyébe és felmásztunk – csak gyalogút vezet fel – St-Cirq-Lapopie faluba, bámulatos ösvények és régi házak közé. Ezután a fennsíkon autóztunk egy ideig, romos falvak és roskadó templomok közt. A templomokban havonta egyszer jönnek lentről plébánosok istentiszteletet tartani, nehogy be kelljen zárni őket. Már jó negyedórája nem találkoztunk kocsival, mikor hirtelen autó állt keresztbe az úton.

– A trónkövetelő kocsija, aki nem nagyon követeli a trónt – jelentette ki Szabolcs.

– Úgy van – fűzte hozzá Pali – az Orléanszi herceg autója.

Megálltunk mellette. A kocsiban a vagy harmincéves Orléanszi herceg ült, és egy 16-18 éves, rendkívülien szép parasztfiúval csókolózott. Megérkezésünkkor sem hagyták abba. A herceg csak néhány pillanat múlva húzta le az ablakot, de másik kezével még a fiút ölelte.

– Elfogyott a benzinem és most itt állok, tíz kilométerre hazulról és kezdek fázni, a szegény kölyökkel együtt – mondta. – Nem adna el nekem egy kanna benzint?

– Dehogynem. Azonban ingyen. Elvégre szomszédok vagyunk.

– Tudom. Láttam önt nyáron, öt gyerekkel.

Pali kiszállt és átadta a kannát a fiúnak, aki töltötte kocsijukba a benzint.

– Azt is tudom – folytatta –, hogy maga magyar. A magyarok kedvesebbek, mint a franciák – mondta, miután a fiút magához húzta és elindította kocsiját.

Mikor házunkhoz értünk, az út túlsó oldala mellett is kocsi állt, idősebb házaspárral meg egy disznóval. A disznó hátulról szállt ki a kocsiból, mintha ő lenne az utas.

– Most legalább – mondta Pali, miután köszönt a házaspárnak – meglátod, miként kell szarvasgombát gyűjteni.

– Nem a te telked az út túloldala is? – súgtam oda.

– Az enyém, de a környéken mindenki tudja, hogy nem gyűjtök szarvasgombát a telken és nem bánom, ha más teszi.

A disznó közben az alig méter magas törpe tölgyfa alatt szaglászott, majd túrni kezdte a földet, mire gazdája az állat nyakába kötött láncnál fogva elrántotta, kukoricát dobott neki, ő maga pedig ásni kezdett, és rövidesen nagy szarvasgombát húzott ki a földből, megtisztította és átadta Esvaynak. Pali nem akarta elfogadni.

– Vegye csak – unszolta a gazda. – Ez Franciaország leggazdagabb szarvasgombatermő tája. Félóra alatt találunk még kettőt-hármat. Tudom, melyik fa alá kell tennem a disznót.

Bent a házban leginkább Szabolcs örült, aki jól tudott főzni. Cahorsban ugyanis három libamájat vásároltunk és Szabolcs egész délután azon törte a fejét, hogy szerzünk hozzá szarvasgombát. Pali viszont, akinek csak felesége főzött, a kocsiban Dobos József 1881-es magyar-francia szakácskönyvét hozta magával. Nagyot nevettünk, mikor a dobostorta feltalálója azt írta, hogy egyetlen libamáj elkészítéséhez 840 gramm szarvasgombát kell használni.

Másnap reggel kocsin lementünk Rocamadourba, melyet nyáron elsepernek a zarándokok és az autóbusz turisták seregei. Ezúttal inkább az előbbiekkel találkoztunk. Elmondták, hogy Compostellába mennek, de útjukon ezt a szent helyet nem akarták kihagyni a kis kerülő miatt. A legenda szerint Szent Veronika férje, Zakariás a római időkben ide menekült a keresztényüldözés elől. Mikor 1166-ban teljesen ép holttestet találtak a hegyen, azt állították, ez Zakariás teste, akit azon túl Szent Amadournak neveztek. Ettől fogva Rocamadour zarándokhely lett, a katedrálisban őrzött Fekete Madonna és Szent Amadour gyógyító ereje miatt. Szent Amadour testét ugyan a hugenották darabokra vágták és elégették, de a XIX. században újat „készítettek” helyébe.

Rocamadour egyetlen, sziklába vágott utca, a katedrálison kívül még hét templommal. A faluba 223 fokú lépcső vezet fel. Hallottuk, hogy a kalauzoló pap elmondta: Szent Bernát is ezen a lépcsőn mászott fel térden. Miután eszünkbe jutott, hogy Szent Bernát 1153-ban halt meg, 13 évvel Amadour testének felfedezése előtt, a méregdrága felvonót választottuk. A falu majdnem minden házában csodatévő ereklyéket, szentek csontjait árulják és gyógyító, állati eredetű kenőcsöket. A Madonna apró, rosszul megvilágított diófaszobor. Francis Poulenc zeneszerző szerint ez a szobor adott néki zenei ihletet. A templom fölött a sziklán őrzik a Durandált, Roland legendás kardját. Mikor Pali megjegyezte, hogy ezt a kardot már két másik helyen is látta, a mellettünk álló kispap közölte, hogy Isten kegyelméből és a hívők okulására ugyanaz a tárgy egyszerre több helyen is látható. Rémülten sétálgattunk a zarándokok és a kegyszerárusok között, majd nem messze, St-Cérében, kitűnő vendéglőben pihentük ki fáradalmainkat. Este Philipnél vacsoráztunk a Lot partján, és tréfáinkkal sikerült felderítenünk.

Negyednap meglátogattuk Pech-Merle-ben a híres, alig néhány évtizede felfedezett cseppkőbarlangot. Szabolcsék már ismerték és én örültem meglepetésemnek, mert barlangot sokat láttam, de ehhez foghatót még nem. A cseppkőfüggönyök, esküvői torták, korongok vagy cápa alakzatok mellett legjobban az a fehér mészkő négyszög lepett meg, melyet mintha emberkéz készített volna elő arra, hogy lovak és bölények mellett mamutokat ábrázoljanak rajta. Akadt olyan mamut is, melyet mintha két fekete vonalból, két ecsetvonással ábrázolt volna festője. Este búcsúvacsorára mentünk be Cahorsba, majd ötödnap, miután megnéztük Blois-t, ahol annak idején Villon megszállt Orléanszi Károly hercegnél, elvittek a Gare du Nordhoz, félórával az éjféli, londoni vonat indulása előtt.

 

*

 

1960 március elsején, pontosan két esztendővel a szerződésben megállapított dátum után, elvittem a Pokolbeli víg napjaim angol fordítását – a magyar szöveg pár nappal korábban készült el – a kiadóhoz. A megállapodott, maximálisan 100.000 szó helyett a szöveg 226.000 hosszú lett. Mindezért nem mertem Andre Deutschhoz, akit különben sem állhattam, bemenni és a szöveget a portásnak adtam át, majd elsiettem. Nem vártam sem gyors, sem kedvező eredményt. Másnap reggel a Deutsch cég másik vezetője, Diana Athyll telefonált, az írónő. „Elolvasok pár oldalt ebből a piszokból, aztán visszaadjuk”, mondta Deutsch és este „mindennél nagyszerűbb” megjegyzéssel adta oda néki. Ő maga éjszaka olvasta az egészet. „Jöjjünk be mindketten, egy kis ünnepségre.” A kiadónál pezsgővel fogadtak bennünket és, hogy végre valaki, valódi élmény formájában megírta a szovjet táborokat és mellette életét is. Deutsch egyúttal 800 font előleget ígért, ami örvendetesnek tűnt, ha nem is volt sok. Néhány szó javításon kívül később sem találtak hibát a szövegben. Azt vártam, hogy rövidítést kérnek, amit visszautasítottam volna; de nem kértek.

Klári néni állapota, mint ahogy a professzor két és fél esztendővel korábban megjósolta, májusban válságosra fordult. Nem tudtam volna megmondani, kit sajnálok jobban: Klári nénit, aki nyilvánvalóan tudta, mi vár reá, de kedvességét, szelídségét, sőt mosolyát is változatlanul fenntartotta, vagy Zsuzsát, aki önfeláldozóan, panasz nélkül ápolta anyját, aki többé nem tudott felkelni az ágyból, és akinek nemcsak tisztálkodásáról, anyagcseréjéről, hanem nagy, nehéz teste mozgatásáról is kellett gondoskodnia, nehogy feltörjön a fekvéstől. Noha orvosunk, Ellman doktor szívesen utalta volna kórházba, ahol ingyen kezelték volna, erről sem Zsuzsa, sem én nem akartunk hallani. Már csak azért sem, mert Klári néni egy szót sem tanult meg angolul és a kórházban szerencsétlen lett volna, bár ő folyton kérlelt bennünket, vigyük el oda, hogy megszabaduljunk tőle. Szórakoztatása – a televízió fordítása, felolvasás könyvből és újságból, beszélgetés – is majdnem teljesen Zsuzsára maradt, bár március eleje óta, esténként és hétvégeken, én is tudtam segíteni egy keveset, miután az Irodalmi Újság szerkesztésén és a PEN in Exile titkárságán kívül csak Andrissal játszottam és olykor verset írtam.

Klári néninek nagy fájdalmai aligha lehettek. Igaz, ha lettek volna, sem mutatja, de a kedves, nyugodt mosoly ajkáról sohasem hiányzott és ilyesmit fájdalommal együtt nem tudtam elképzelni. Érzékszervei lassú leépülése viszont látható volt. Ha ajtaján kopogtam, nem hallotta meg, az ételek ízét – ha Zsuzsa valami nagyon jót főzött néki – nem élvezte, kevesebbet beszélt, nem mindent értett meg, amit mondtam néki, és egyre nehezebben és egyre kevesebbet tudott mozogni. Sejtettem, hogy ez természetes folyamat, de Zsuzsa nem értette. Ő azt hitte, hogy az ember lelke a halál pillanatában távozik a testből. Most kénytelen volt tudomásul venni, hogy az ember lelke testével együtt épül le és pusztul el. Hogy lélek és test nem két különböző dolog, hanem egy és ugyanaz. Ettől megborzadt, mert addig a lélek halhatatlanságában bízott, minden mellékgondolat nélkül.

Utolsó nap nem mert Klári nénihez bemenni. Én ültem ágya mellett. Klári néni már nem tudott beszélni, arcizmai sem mozogtak, egyedül szeme fényéből és alig észrevehető mosolyából látszott, hogy még él. Időnként egy kis pohár francia konyakot itattam vele és ittam magam is. A poharat ajkához kellett szorítanom. Már nem hallottam, hogy nyeli; inkább azt hiszem, hogy a nedv lefolyt torkán, de szeme csillogásából mertem remélni, hogy még érzi és élvezi. A következő pohár tartalma, talán fél óra múlva már kezemre ömlött.

Anyja halála után könnyebb lett Zsuzsa élete. Elhatároztuk, hogy – Deutsch előlegéből, amit még nem fizetett ki – házat vásárolunk, mert jóval kevesebbe kerül, mint a bérlakás és hogy – mivel Zsuzska végül felszabadult anyja ápolása alól – nyaralni is mehetünk. Az Irodalmi Újság két számát félig-meddig megszerkesztettem előre, és miután anyagi eszközeink szerények voltak, négy hétre szobát foglaltam Felixstowe-ban, az Északi-tenger partján. Felixstowe, mint közismert, neves fürdőhely és Londonból könnyen és gyorsan elérhető. Az eredmény katasztrofálisnak bizonyult.

A strand szép volt, de roppant üres. Kereken guruló fürdőkabint béreltünk, miután más alkalmatosság nem volt. A víz olyan hidegnek tűnt, hogy nem mertük kipróbálni; a gyerekek, így Andris is, csak térdig mentek bele és mindjárt vörös lábbal bújtak ki. Kiültünk a napra a kabin mögött, ahol nem fújt a szél és ahonnét a közelgő, hatalmas bárányfelhőt figyeltük. Mihelyt elfedte a napot, olyan hideg lett, hogy be kellett mennünk a kerekes kabinba. Onnét néztük, mikor süt ki ismét. Vendéglő csak másfél kilométer távolságban működött, úgyhogy két bolt között válogathattunk: az egyikben csirkét sütöttek nyárson, a másikban fish and chippset árultak. Egyetlen kocsma szolgálta a közönséget. Itt a vendégek a falnál ültek, két biliárdasztal körül; a szorgos játékosok feneke húsz centire volt az ember orrától. Egyébként a kocsma este hatkor nyitott és tízkor bezárt. Mit csinálnak itt az emberek, kérdeztük magunktól. A strand mellett nagyméretű angolpark állt, hullámvasúttal és játékmasinákkal. Strand helyett ezt látogatták. Nékünk nem támadt kedvünk odamenni, még a második héten sem, amikor folytonosan esett az eső. Andris viszont, ötévesen és szerényen, ott lábatlankodott. Egy nap mezítelen felsőtesttel jött haza, vizes ingébe csavart négyszáz rézpennyvel, majdnem két fonttal. „I robbed the bank”, magyarázta. Vagyis a játékmasina minden betett pénzt kiöntött néki. Vagy kitűnően játszott rajta, vagy a gép romlott el. A harmadik hét elején beláttuk, hogy jobb otthon és hazautaztunk.

Augusztusra az idő olyan gyönyörű lett, hogy szombaton vagy vasárnap leutaztunk Brightonba, ahol kitűnő vendéglőket találtunk és nagy, látogatott strandot, jóval langyosabb vízzel. Zsuzsa, a napban aranyló szőke hajával és kétrészes, fehér fürdőruhájával feküdt mellettem a homokban és boldognak éreztem magam. Azt hittem, ő is, bár erről sohasem mertem kérdezősködni. Szeptemberben, a hónap vége felé panaszkodott nékem egy este, hogy fáj a jobb melle. Megnéztem, de nem láttam semmit. Aznap éjszaka csak bal mellét csókoltam lefekvés után. Másnap elmentünk Ellman doktorhoz, akit Tangerből ismertem, húsz évvel korábbról. „Valami tejmirigy kellemetlenkedik”, mondta, és kenőcsöt írt elő, „az rendbe hozza néhány nap alatt.” Zsuzsa, akitől idegen volt minden hisztéria és panaszkodás, szorgalmasan alkalmazta a kenőcsöt. Láttam, hogy egyre nagyobb fájdalmat érez, noha szót sem szólt róla. Mikor a fürdőszobában tartózkodott egy reggel, felhívtam Elmann doktort. „Nem rák?”, kérdeztem. „Egész biztosan nem”, válaszolta. Megnyugodtam, de amikor a helyzet egy hét múlva sem enyhült, hanem rosszabbodott, Zsuzsával más magyar orvoshoz, Tószeghy doktorhoz mentünk. Nem szólt, de Zsuzsát vészterhes arccal kísérte ki a rendelőjéből. Másnap délelőtt felhívott a szerkesztőségben. „Mellrák”, jelentette. „Intézkedtem már az Egyetemi Kórháznál. Most mindjárt vidd be! Azonnal megoperálják. Én is ott leszek.”

Mikor öt nappal később bementem megint a kórházba, ezúttal azért, hogy Zsuzsát hazahozzam, már öt napja tudtam, hogy jobb mellét leoperálták. Négyszemközt beszéltem a hindu orvossal, aki a műtétet végezte. „Miért nem hozta be tíz nappal korábban? A rák közben valószínűleg hónalja mirigyeiben is elterjedt és akkor nem segíthetünk rajta. Milyen fiatal még! Reméljük mégis a legjobbat.” Féltem, hogy az orvos, mint ahogy Angliában kötelező, Zsuzsának is megmondta ezt, de nem kérdeztem meg a doktort, sem őt. Szomorú volt és keveset beszélt. A kis, plasztik kúpot melle helyén olyan ügyesen kapcsolta fel, hogy a változást senki sem vette észre. Legalábbis ezt gondoltam. Elhatároztuk, hogy nem szólunk senkinek a világon. Mikor éjszaka csókolni kezdtem bal mellét, oly ájult gyöngédséggel húzott magához, mint azelőtt mindig.

A következő hónapokban mindannyian, akik a szerkesztőség belső munkatársai voltunk, vagyis Aczél Tomy, Pálóczi, Szász Béla meg én, szakítani kényszerültünk az Irodalmi Újsággal. Szerkesztőségem végét magam is vártam, sőt bizonyos formában örültem is, hogy megszabadulok a nagy tehertől, de másként képzeltem el. Hat hónap hiányzott hozzá, hogy összehívják a külföldi írók gyűlését, melyen az Irodalmi Újság szerkesztőjét újraválasztják. Miután a tagok óriási többsége kontár volt, kiknek cikkeit, verseit és novelláit nem közöltem, semmi kétséget nem táplálhattam, hogy megbuktatnak, méghozzá a legdemokratikusabb módon. Különösképpen másként történt, mint ahogy vártam.

A támadás Josselson, a Congress for Cultural Freedom vezetője részéről ért. A párizsi magyarok nagy része, akik oda akarták átvinni az Irodalmi Újságot, másrészt az amerikai külügyminisztérium, mely a magyar ügyekből ugyanannyit értett, mint Josselson, elégedetlen volt az Irodalmi Újság irányításával, vagyis velem. Megtörtént, hogy Josselson hetenként kétszer is telefonált reggel nyolc előtt, amikor még otthon voltam, és valamelyik, Eisenhower elnök talpát nyaló, vagy Dulles és Hamarskjöld politikáját üdvözlő cikket akart nyakamba varrni. Mindannyiszor, szerződésünkre vagy meggyőződésemre hivatkozva, visszautasítottam ajánlatát. Olykor meggyőztem; máskor azzal fenyegetőzött, hogy elbocsát, amihez nem lett volna joga, de hát ez nem számított. Telefonbeszélgetésünket mindig elmondtam három munkatársamnak, akik minden esetben egyetértettek velem.

Idővel a helyzet élesebbre fordult. Hogy látványosabbá tegye, Josselson este írt levelét titkárnőjével az éjji vonaton küldte és reggel Miss Bieber a szerkesztőségben adta át nekem. Ez a játék minden egyes alkalommal legalább annyiba került néki, mint a havi fizetésem. Más alkalommal megbízottja, Hatvany Bertalan báró jött át, hogy a szerkesztőséget engedelmességre szólítsa fel a hatalommal szemben, bár hiába. Végül lakásomban Ignotus Pali és neje látogattak meg. Nem álltunk rossz viszonyban, de társadalmilag nem érintkeztünk, elsősorban azért, mert Ignotusné régebben az ÁVH ügynöke volt, és két ártatlan embert juttatott 1949-ben a halálba. Ignotus, feleségem jelenlétében arra próbált rábeszélni, ne bolonduljak meg. A pénzt az amerikaiaktól kapjuk. Engedjek tehát nékik és fizetésünket valamennyien tovább húzhatjuk, sőt emelést kérhetünk. Dolgavégezetlenül távozott.

Pálóczival egy-egy amerikai, gazdag barátunk segítségét kértük, hogy a lapot fenntarthassuk, de nem jártunk szerencsével. Josselson pedig megunta a huzavonát, beszüntette a lap anyagi támogatását Londonba, és az Irodalmi Újságot Párizsba vitte. Ugyanekkor valamennyiünknek egy esztendeig teljes fizetésünket folyósította, sőt a következő esztendő elején megjelenő verseskönyvem, az Emlékkönyv a rőt Bizáncról nyomdaköltségét is kifizette, mint ahogy korábban megígérte. Követőm az Irodalmi Újság szerkesztésében Méray Tibor lett. Eleinte úgy tűnt, hogy az amerikaiak követeléseit próbálja teljesíteni. Hamarost viszont, miután tisztességes ember nem tehetett mást, ha nem is pontosan, de az én politikámhoz hasonló szellemben vezette az Irodalmi Újságot. Közel harminc éven át a magyar forradalom emlékével, az ő lapja képviselte a világban egyedül és igazán a magyarság bánatát és örömeit.

Még 1960 vége előtt a Deutsch kiadó kifizette a háromnegyed esztendővel azelőtt beígért összeget, úgyhogy bérlakás helyett házat vásárolhattunk részletfizetésre. A házat csendes északi kerületben, a Mill Hillen választottuk ki azért, mert néhány száz méterre tőle, fent a dombon állt a neves Belmont iskola, ahová következő őszre Andrist sikerült beíratnunk. A ház, Birkbeck Road 62 alatt pontosan olyannak épült, mint a többi Londonban, a múlt század vége és a XX. eleje körül. Kis előkertjében, furcsa módon Jo Grimond, a liberális párt vezérének tanácsára, tavasszal kék rózsákat ültettem. Remek illatú virágok teremtek, május vége körül egy, majd kettő, négy, nyolc és tizenhat; a következő, harminckét bimbó rendesen már nem nyílt ki ősszel. A járókelők rendszerint diszkréten lassították lépteiket, ha kertünk előtt elmentek. Kék rózsát még sohasem láttak, különösen huszonnégy tövet együtt. Megállni és bámészkodni nagy neveletlenségnek számított.

A ház ajtaja elöl folyósóra nyílt, egyik oldalán lépcső, fürdőszoba, konyha, a másikon nappali az utcára, ebédlő és az ebédlőből nagy üvegház a kertre. Bútorainkat szinte kivétel nélkül barátainktól kaptuk ajándékba, mégpedig többnyire nem ócskaságokat. A Guardian egyik öreg angol munkatársa és neje, akik előzőleg a Görög antológiával leptek meg, óriási ágyat küldtek bútorszállítóval. Nem fért a házba, sem ajtón, sem ablakon át, úgyhogy a kertben kénytelen voltam kettéfűrészelni. Csodálkozásomra még az ágy felét sem lehetett falbontás nélkül bevinni, úgyhogy négyfelé fűrészeltem és az ebédlő két oldalán hosszú díványokat csináltam belőle, tizenhat új lábbal, úgyhogy legalább ugyanannyi vendég, illetve hallgató ülhetett rajtuk.

A kifogástalannak tűnő házon előző tulajdonosa, egy példátlanul elegáns fiatalember vezetett bennünket végig. Mikor kiejtésemen meghallotta, hogy nem születtem angolnak, megvető pillantással sújtott és kellemes hangja hirtelen rideg lett. Lám, ez a balkáni szélhámos költözik házába; micsoda világ ez! A következő szobában megszólalt Zsuzsa, aki addig hallgatott. Zsuzsa a ritka magyarok közé tartozott, aki tökéletes, oxfordi kiejtéssel beszélt angolul; senki róla nem sejthette, hogy nem angol. Külsejéről még kevésbé. A fiatalember megrezzent és hangja is ellágyult. Aztán újra megkeményedett. Alighanem azt gondolta, ez az angol nő sem érdemel kegyelmet, amiért kelet-európai csirkefogóhoz ment feleségül.

Utána kettesben jártuk a lakást. Az operáció után eltelt két hónap óta Zsuzsa az utolsó hetekben kezdett rendbe jönni. A szomorúság eltűnt, vagy talán inkább szétmosódott arcán, mozdulatai ismét a régiek lettek, és két angol nyelvű, kitűnő cikket írt és helyezett el. Így abban reménykedtem, hogy a műtét győzött a rák fölött és nem újul ki többé. És még jobban hittem abban, hogy ő is egyre több bizalommal néz jövője elé. A még üres, emeleti utcai szobában álltunk, melyről azt terveztük, hogy hálószobának használjuk majd. Zsuzsa maga elé nézett, és mintha nem lennék mellette, halkan megjegyezte: „Szóval ebben a szobában kell meghalnom.”

 

*

 

Igyekeztem mentől több vendéget hívni házunkba, és minél többször vendégségbe menni, főleg azért, hogy Zsuzsát felderítsem. Feleségem legszívesebben Koestlerhez járt ki, akivel Mikes Gyurka hozott össze újra. Koestler, aki anyagi ügyeit íróhoz méltatlan ügyességgel és eszességgel kezelte, londoni házának egy részét bérbe adta és a kapott összeg töredékéért Harold Nicolson kenti, Londontól vagy egy órányira fekvő, mondhatni kastélyát bérelte óriási parkja mellett. Meghívásai szombat délutántól hétfő reggelig szóltak. Kocsiján Mikes Gyurka vitt ki; Mikes undok felesége, kitől éppen elválóban volt, soha nem jött velünk. Az emeleten hat vendégszoba várta a látogatókat. A földszinten húsz méter hosszú helyiség óriási kandallóval a fal közepén, ahol fatönkök égtek, továbbá Arthur dolgozószobája, az ő és Cynthia hálószobája, konyha és mellékhelyiségek. Valahol, messzebb a parkban, két kertész háza láthatatlanul. A takarítónők és a szakácsnők csak bejártak.

Zsuzsa szívesebben jött ki, mint én. Tiszteltem Koestlert, elsősorban 1940-ben megjelent könyve, a Darkness at Noon miatt.

Ez a mű leplezte le először, a valósághoz való hűséggel, a sztálini rendszer borzalmait a világ előtt. Ugyanekkor nem szerettem, amit Mikes Gyurka Koestler igazságának nevezett, pontosabban változékonyságát monomániákus izgalmaival, kritikátlan önimádatát mint „vezető közép-európai intellektuel”, brutalitását nőkkel szemben, amiről sokat hallottam, de csak Cynthiával szemben tapasztaltam – mikor például egyszer, még az asztalnál vacsora után Ignotus Pali kellemesen beszélgetett a mellette ülő Cynthiával, Koestler feléje fordult: „Azt hiszem, a háziasszony elfáradt már. Menj aludni!” Mire Cynthia eltűnni kényszerült. Nem féltékenységről, hanem zsarnokoskodásról volt itt szó. Koestler azt sem szerette, hogyha egy hosszan vitatott kérdésnél alaposan kifejtette véleményét, mások tovább boncolgatták a problémát. Kívánta, hogy szava végítéletként hangozzék, mint Ferenc József császáré.

Egyszer, még 1961 telének vége felé, Mikes valamivel később vitt ki bennünket Long Barnba. Ignotus, Pálóczi és feleségeik már kint ültek a nagy tűz közelében, Cynthia süteményt szolgált fel, míg Koestler Bearn-i rosét töltött annak, aki jobban kedvelte a bort a teánál. Vita az egzisztencializmusról folyt. Sartre-t majdnem mindnyájan utáltuk, önérdekből származó köpönyegforgatása miatt. Koestler társát, Simone de Beauvoir-t sem állhattuk. Mikes Arthur The Age of Longingjából idézte azt a jelenetet, ahol Sartre – Pointu professzor néven – előadást tart. Megmondja, hogy ő ugyan nem kommunista, de ugyanakkor a kommunistákat dicséri és a szociáldemokráciát mocskolja. Ekkor a mellette ülő férfi a dobogón cédulát nyújt át néki. Az áll rajta, hogy az új moszkvai határozat szerint a kommunisták hűséges szövetségeseiknek tekintik a szociáldemokratákat. Mire Sartre, ugyanazon a hangon, hunyorgás nélkül folytatja: „…szóval, ahogy mondtam, barátaink és harcostársaink, a szociáldemokraták…”

Vacsora előtt Bertrand Russellnél tartottunk, míg éjfélre Spinozához érkeztünk. Ezután a társaság nagy része, fáradtan, aludni vonult. Csak hárman maradtunk a tűznél, Zsuzsa, Arthur meg én, akik megszoktuk a kései lefekvést. Visszafelé az időben Plotinosznál tartottunk, akit Zsuzsa nem ismert, mikor Arthur megszólalt:

– És most ne is beszéljünk az athéni burzsoázia két ügynökéről, Szókrátészről és Plátóról.

Bár Plátó filozófiájából, ha nem is íráskészségéből kezdtem kiábrándulni, Koestler fogalmazása felháborított. Miután azonban utálom a veszekedést, elhatároztam, hogy hallgatok. Nem így Zsuzsa, aki, kivált kijövetelünk óta, rengeteget olvasott és tanult.

– Arthur – mondta – én is kommunista voltam, mint maga, de abbahagytam és megokosodtam, de csak tized annyira, mint maga. Akkoriban, úgy hiszem a harmincas évek vége táján rendkívüli nagytakarítást végzett fejében, és minden ócskaságot kidobott. Ezért is tiszteljük és szeretjük. Úgy tűnik azonban, hogy ezt az egy szobasarkot, ahol a görög filozófiát tartja, elfelejtette pókhálóktól megtisztítani. Arra kérem, forgassa meg ott is a porszívót.

Koestler három vagy négy másodpercre összeszorította ajkát. Ilyenkor gondolkodni szokott, mit tegyen. Aztán felkelt, a terem végébe sietett, feltépte a ház ajtaját és kinyújtott kezével a setétbe mutatott:

– Pusztuljatok innét!

Nyugodtan felsétáltunk a lépcsőn az emeletre. Összeszedtük Zsuzsa pizsamáját és a mosdószereket a kis táskába, felvettük a télikabátot. Mikor leértünk, Arthur még mindig ott állt az ajtóban és kifelé mutatott. Biccentettünk néki, amikor elhaladtunk mellette. Ő nem mozdult és kint voltunk a setétben. Valahol a közelben buszállomás is volt, de nem tudtuk, hogyan kell elérni. Csak azt tudtuk véletlenül, hogy az út végén, vagy 10-12 kilométerre van egy vasútállomás, ahonnét vasárnap reggel valamikor 8 óra táján megy az első vonat Londonba. Hajnali fél három táján járt az idő, úgyhogy nem kellett nagyon sietnünk, biztosan elérjük. Egymás kezét tartottuk, és lassan lépkedtünk a setét, teljesen lámpátlan és holdtalan éjszakában. Legfeljebb az volt baj, hogy az utat nem szegélyezték fák és árok sem volt egyik oldalon sem. Így az útról többször letévedtünk az Északi-tenger szelétől ugyanúgy megfagyott tarlóra. Szerencsére azonban Koestler egyik, nagy farkaskutyája jól ismert és kísért bennünket. Ahányszor letértünk az útról, ügyesen nadrágomba harapott, anélkül, hogy megsértett volna és visszaterelt az útra. Zsuzsával nevettünk: úgy látszik, még a kutya is kiáll Plátó és Szókrátész mellett.

Talán fél órája gyalogoltunk anélkül, hogy autót, embert, avagy lámpát láttunk volna, amikor Koestler kocsijának nagy reflektorai feltűntek mögöttünk.

– Hadd, hogy sokáig kérleljen – biztattam Zsuzsát. – Nagyon sokáig.

 

*

 

Más alkalommal, néhány hónappal később, fiatal angol házaspár – mindketten írók – vittek ki bennünket Koestlerhez, mert Mikesnek kora délutánra dolga volt a Sunday Timesnál. Nálunk később érkezett ki és úgy emlékszem, éppen ő – ha ugyan nem Pálóczi vagy Ignotus – mondta meg, mindjárt érkezésekor:

– Rossz híreket kaptam Magyarországról. Déry Tibor állapota a váci fegyházban egyre rosszabbra fordul. A bánásmód gyalázatos, orvosi ellátást és gyógyszert nem kap, ugyanakkor, mint ahogy értesítenek, spiclit zártak melléje a cellájába. Élete, úgy mondják, veszélyben forog.

Mindannyian várakozóan tekintettünk Koestlerre, kivéve az angol házaspárt. Mindnyájan tudtuk, hogy Déryt Berlinben Koestler jól ismerte. Tisztában voltunk azzal is, hogy Arthur, aki fiatalon kommunista volt, pompásan ismeri őket és tudja, mit kell tenni ellenük. És azt is, hogy Koestler azonnal cselekszik. Gáli és Obersovszky életét is ő mentette meg.

– Déry! – nyilatkozott Arthur. – Déry! Milyen derék ember és milyen komisz író!

Ezután egyik nemrég megjelent könyvéről, The Sleepwalkersről (Az alvajárókról) kezdett beszélni, méghozzá azokról a részletekről, melyeket az újkor eleji asztronómusokról – Kopernikuszról, Keplerről, Newtonról – szóló könyvéből kihagyott. Nem kis csalódásunkra, mintha Déryről teljesen megfeledkezett volna. Délután öt óra táján lehettünk. Vacsoránál még mindig Kepler ifjúságánál tartott, míg éjfél után Arthur hosszan beszélt Newton „alázatossággal keveredett mérhetetlen pökhendiségéről” és arról, hogy ez a nagyszerű tudós biztos volt benne, hogy emberek élnek a Napon. Az angolok ekkorra már lefeküdtek, de mi magyarok mind ébren voltunk. Reménykedésünkben nem csalatkoztunk, mert két óra felé Koestler abbahagyta Newtont.

– Tenni kell valamit Déryért – mondta hirtelen. – Hugh Gaitskell holnapután utazik Moszkvába, Hruscsovhoz. Megkérem, tegyen valamit Déryért. Megyek telefonálni Gaitskellnek.

– Várj holnapig – szólt rá Cynthia. – A munkáspárt vezetőjét nem lehet reggel negyedháromkor felhívni.

– Dehogynem lehet. Egy ember élete forog kockán. Különben is csak két óra, öt perc van.

Felszaladtunk a szobáinkban lévő mellékállomásokhoz hallgatózni. Titkár jelentkezett.

– Gaitskell úr alszik – mondta Koestlernek.

– Keltse fel. Emberéletről van szó.

Rövid idő múlva Gaitskell jelentkezett. Koestler szívélyesen üdvözölte. Nyilván barátok voltak.

– Egyik nagyszerű magyar író, a forradalom egyik vezére, Déry Tibor, akit ön feltehetően nem ismer, bár legtöbb könyvét lefordították franciára és egyik műve megjelent nemrég angolul is, esztendők óta börtönben ül. Természetesen forradalmi tevékenységéért. Egyúttal öreg és beteg ember, akit a börtönben halálra kínoznak. Azért hívtam fel, mert kínzásairól fél órával ezelőtt értesültem. Meg akarom kérni, hogy segítsen rajta.

– Hogyan tudok én segíteni?

– Mint hallom, holnapután utazik Hruscsovhoz.

– Valóban. Hétfőn megyek.

– Járjon közbe Hruscsovnál Déry Tibor kiszabadításáért.

– Mondja meg még egyszer az illető nevét, titkárom felírja, és ígérem, hogy közbenjárok. De azt is tudom, mit válaszol Hruscsov. Hogy mi köze néki Magyarország belügyeihez?

– Valóban – mondta Koestler – ezt az ellenvéleményt kell kihúzni belőle. És akkor, kérem önt, felelje: közismert róla, hogy nem avatkozik bele más országok belügyeibe.

Gaitskell nevetni kezdett.

– És akkor – folytatta Koestler – arra kérem, mondja meg a hájas ukránnak: úgy tudja, jó barátságot tart fenn Kádár Jánossal. Járjon közbe, nem hivatalosan, de mint jó barát, személyesen, hogy Kádár engedje ki fogságából Déry Tibort. Megteszi?

– Természetes, hogy megteszem.

Lementünk, vissza a nagyszobába, és folytattuk a beszélgetést Newtonról. Koestler arcát figyeltem. Változás nem mutatkozott rajta: napi dolgát végezte, ilyen vagy amolyan módon.

Tíz nappal később Déryt kiengedték a váci börtönből.

 

*

 

1961 tavaszának vége felé közeledtünk. Zsuzsa állapota nem rosszabbodott, hanem inkább, habár nagyon lassan, javulni látszott. Igyekeztem mentől kevesebbet gondolni betegségére, mert azt képzeltem, a nem rágondolással is segítem a rák eltűnését. Az hiszem, ő ugyanezt tette. Sokat beszélgettünk és olvastunk, játszottunk Andrissal és gyakran hívtunk magunkhoz barátokat és jártunk társaságba. Úgy hittük, hogy Zsuzsa operációjáról senki sem tud. Gondom, Zsuzsán kívül, csak kettő volt. Az elsőn elég könnyen túltettem magamat: végkielégítésemet a Congresstől már öt hónapja húztam, azaz csak héthónapnyi fizetés maradt. Mi lesz azután? Könyvem, az Emlékkönyv a rőt Bizáncról, melyet Magyarországról kitiltottak, ha postán küldtem, elkoboztak, ezer példányban jelent meg és szinte azonnal elfogyott, de anyagi szempontból még egyheti megélhetést sem biztosított nékünk. Angol újságírónak menni nem szándékoztam és másfelől megélhetés nem várt reám. Cikket csak olykor írtam a Kovács Dénes szerkesztette szociáldemokrata Népszavába, Kéthly Anna havi újságjába. Emiatt azonban nem aggodalmaskodtam, mert túlbecsültem magamat: eléggé ismernek, hogy állást kapjak majd valahol. Sokkal kínosabbnak tűnt könyvem, a My Happy Days in Hell ügye. A kézirat már 15 hónapja hevert a kiadó másik igazgatója, Diana Athyll íróasztalában. Diana, Zsuzsa hűséges barátnője elmondta feleségemnek, hogy már nagyon sokszor szólította fel Andre Deutschot, hogy vigye el kéziratomat a nyomdába. Deutsch minden alkalommal azt felelte, szereti a könyvet, de nagyon hosszú, amiért nagy példányszámban kell kinyomni, hogy kereshessenek rajta. Attól fél, hogy a kiszámíthatatlan közönség cserbenhagyja, nem vásárolják fel a nehéz tartalmú művet és ez esetben ők siralmas helyzetbe, sőt csődbe kerülhetnek. Erre ő biztos ellenérvet felhozni nem volt képes. Beleszólni, ha ugyan beleszólhattam volna, én sem tudtam.

Régi barátaim, akiket még 1940-ből, a Franciaországból való menekülés idején ismertem meg a hajón Casablanca felé, Kelemen Zoltán és Éva, mintegy hónaponként jöttek hozzánk, vagy mi mentünk hozzájuk. Ilyenkor Andrisra a szomszédasszony, az idős Mrs. Rye vigyázott, aki hajnalig szokott pulóvereket kötni szegények számára ajándéknak és ilyenkor a nappaliban ült, a keskeny, kék díványon. Egyébként éjszaka nem odafent, hálószobánk nagy ágyán, hanem itt aludtunk, egymás felé fordulva és összeölelkezve. Másként el sem fértünk volna. Így szoktuk meg.

Ezúttal, május vége felé, mi mentünk hozzájuk. Kelemen volt az az ember, aki hajdan Budapest kommunista rendőrfőnöke szeretett volna lenni, aki 100.000 fontot kívánt ajándékozni Rajk Lászlónak és jelenleg a United Electronics nevű gyárnak tulajdonosa és igazgatója volt. Különleges, váratlan és önmagának ellentmondó jellemét leírni lehetetlen. Munkásai jótevőjükként tisztelték és ugyanakkor, ha csak tudták, becsapták. A becsapást ő is minden alkalommal észrevette és úgy tett, mintha nem venné észre. Kocsiján kora reggel, munkásai előtt érkezett gyárába; többször térdelve találták, mikor a piszkos árnyékszéket felmosta, és a takarítónőket kidobta. Üzletfeleit, kik nem válaszoltak leveleire postafordultával, az ő amerikai vagy ausztráliai idejük szerint reggel hatkor felhívta telefonon, mikor biztosan odahaza aludtak, és megkérdezte: mi lesz a válasszal? Feleségét, gyermekeit hol zsarnoki kegyetlenséggel, hol a legnagyobb szeretettel kezelte. Barátnőket bőven tartott, egyszerre kettőt-hármat. Néhányat ismertem közülük; többnyire derék, férjes asszonyok voltak. Orvost is hármat tartott – köztük Tószeghyt és két angolt – noha túlontúl egészségesnek látszott. Ezek nem tudtak egymásról.

Mikor megérkeztünk, Éva fogadott bennünket. Zoli különszobájában pesti fiatalemberrel beszélgetett, aki nyilván pénzt kért, és kapott is tőle.

– Minden stricit kiszolgál, de Héthelyinét, aki az elébb volt itt, nem engedi magához – panaszolta Éva.

Héthelyi a BBC belső munkatársa volt. Egy szép napon kiderült róla, hogy azoktól a külsőktől, akiket ő ajánl, honoráriumuk felét kiköti magának, mire azonnal elbocsátották. Úgy tudtam, hogy szegénységében Zoli nemcsak pénzzel segíti Héthelyit és nejét, de sokszor a legelőkelőbb vendéglőkbe viszi őket vacsorázni.

– Mi történt? – kérdeztem Évát.

– Nem tudod? Héthelyit, amilyen ügyes, váratlanul egy nagy biztosító intézet vezérigazgatójává nevezték ki. Rögtön telefonált Zolinak és meghívott bennünket a Savoyba. Zoli lecsapta a kagylót. Azóta kétszer telefonált, egyszer levelet küldött: engedjük meg, hogy hálája egy kis töredékét leróhassa. Zoli megtiltotta, hogy feleljek. Ma Héthelyiné járt nálam, hogy Zolinak könyörögjön. Nem engedte be szobájába, hanem kiüzent: jöjjön újra, ha megint szegények lesznek, addig hagyjanak bennünket békén.

Ekkor Zoli üzent a szolgával: a fiatalember elment, jöjjek be hozzá. Zoli íróasztala mögött ült és szivarozott; vele szemben kényelmes karosszék. Ő maga egyszerű fából összeeszkábált széken ült; talán ő maga csinálta. Amikor leültem, pillanatra Zsuzsa betegségére gondoltam és arra, hogy fél év múlva nem kapok fizetést. Zoli kurta, negyedmásodperces, szórakozott pillantást vetett felém.

– Azért kérettelek külön, hogy részint foglalkozásod dolgát, másrészt Zsuzsa betegségét megbeszéljük.

– Miféle betegségét?

– Rákbetegségét, mint ahogy tudod.

Rémülten néztem arcába. Zoli Mussolinihez hasonlított, méghozzá valamilyen parancsolóbb kifejezéssel, holott Mussolini is éppen eléggé parancsolónak tűnt arcképein. Zsuzsa betegségéről feltéve előzőleg is tudott, habár mi azt képzeltük, hogy senki sem tud róla. Fizetési dolgomról az Irodalmi Újsággal viszont kétségtelenül ebben a pillanatban értesült. Mindig tudtam, hogy Zoli kiolvassa az ember gondolatait, azonnal, minden nehézség és tévedés nélkül, sőt annyira megy, hogy az ember még készülő válaszát is előre tudja, amiért minden beszélgetést unalmasnak tart. Zoli gondolatolvasó viselkedését már 1940-ben észrevettem, de ilyen hirtelenül velem szemben még nem alkalmazta.

– Zsuzsát illetőleg jelenleg nincs még baj. Ne felejtsd el, ha ránézek, érzem, hogy a betegség a szervezetében bujkál. Ne vedd rossz néven, hogy megmondom néked. Tudnod kell, és fel kell készülnöd a rettenetes végre. Én próbálok hasznotokra lenni szerény igyekezetemmel. Mármint azzal, hogy Tószeghyvel megrendeltettem magamnak a világ legfontosabb orvosi folyóiratait.

Ezzel előhúzott fiókja oldalából egy köteg folyóiratot, tetejükön a The Lancettel, és elém rakta őket.

– Ezeket olvasom. Ha valahol megtalálják a gyógyszert vagy a kezelést a csontrákra, repülőgépet rendelek, és hármasban elmegyünk, feltehetően Észak-Amerikába, és gondoskodom róla, hogy Zsuzsa elsők közt kerüljön kezelésre. Feltéve persze, ha egy millió fontnál nem kerül többe.

Ettől könny szökött a szemembe.

– Ne bőgj. Van pénzem dögével, és szeretlek. Zsuzsát ki nem állhatom. Most pedig hagyj egy percig gondolkodnom, hogy veled mi történjék.

Néhány másodperc múlva megszólalt:

– Biztosan tudod, van új cégem, az Eugrammia Press. Régi, szép vagy értékes tartamú könyveket adunk ki facsimilében úgy, hogy a régi papirost újra csináltatjuk. Elsőnek Katona Pali Jehan Duvet Apokalipszisét rendezi kiadásra. Csak öt példány maradt belőle a könyvtárakban. De Palinak sok a dolga a BBC-nél. Ha kedved lenne, megfogadnálak téged is Pali mellett. Június elsejétől. A szerződést titkárnőm holnap elkészíti. Elfogadod? Nem nyomdai, hanem irodalmi munka. Főként tanácsadás.

– Boldog vagyok vele.

– Akkor engedd meg, hogy júniusi fizetésedet mindjárt leszámoljam.

Százötven fontot rakott elém az asztalra, miközben Éva vacsorára csengetett.

Négyen ültünk az asztalnál; a gyermekek, Christopher és Roger, külön vacsoráztak szobájukban. Miközben az inas a libamájas előétel tányérjait összeszedte, Zoli megkérdezte:

– Mi van a My Happy Daysszel? Úgy tudom, már egy éve odaadtad a szöveget Andre Deutschnak.

– Nem tudom – feleltem kitérően. – Mint szerző, aligha unszolhatom, hogy adja ki könyvemet.

– Én többet mondhatok – szólt Zsuzsa, kinek arca a nagy csillár fényében színezüst lett. – Deutsch azt mondja, hogy a 220.000 szavas, 500 oldalas könyvet nem meri kiadni, mert belebukhat. Az ő kiadója csak kis bárka a nagy, óceánjáró hadihajók között.

Zoli vett a sültből, melyet az inas körbekínált. Aztán eszébe juthatott valami, mert szó nélkül otthagyta az asztalt és szobájába vonult. Éva már megszokta, és természetesnek vette neveletlenségét, de Zsuzsa láthatóan elkedvetlenedett. Hogy felvidítsuk egymást, kezdtem Éva 1940-es főztjét dicsérni Casablancában. Öten laktunk együtt, Kelemenék, Havas Bandi, első feleségem Vali, meg én. Az utca öt méter széles volt. Földszinten laktunk, szemközt a nagy fűszerbolttal. Az utcai ablakban telefon. Éva az ablakpárkányon könyökölt és úgy telefonált a boltba. Láttuk, hogy a segéd mint emeli fel a kagylót, hallottuk, mit beszél és végignéztük, mint szedi össze a dolgokat.

Zoli nagyon gyorsan jött vissza, keresztbe a termen. Kátrányfekete árnyéka úgy futott mögötte, mintha üldözné. Leült, kezébe vette a kést és a villát, de nem evett.

– Telefonáltam Andre Deutschnak. „Nem akarod kiadni a Faludy-könyvet?”, kérdeztem. „Miért? Nagyon rossz?” „Nagyon jó”, mondta. „Akkor őrült vagy, amiért nem adod ki?” „Nem vagyok őrült. A megjelentetés sok pénzbe kerül.” Povedálni kezd, nem bírja el a nagyobb veszteséget, és ki tudja, és így tovább. Mondom neki: „Hadd már abba. Mennyi pénzt adjak néked, örökbe vagy kölcsön, hogy a könyvet kiadd?” Mit tesz erre? Lecsapja a kagylót. Ne rémüljetek meg, nem ez a vége – fejezte be Zoli és felnevetett.

Nem tudtuk, mit jelez a nevetéssel és nem is maradt hozzászólni valónk. Meglehetősen borús hangulatban töltöttük el az estét. Miután Zoli Jaguárján hazavitt bennünket és világosan láttuk, hogy Deutsch-csal való viszonyunkat Zoli véglegesen megrontotta, elmondtam Zsuzsának új foglalkozásomat, aminek nagyon örült.

Másnap reggel, negyed tízkor Diana Athyll telefonált Zsuzsának.

– Mi a hír? – kérdeztem.

– Diana azt mondta, amikor tíz perccel ezelőtt bejött a hivatalba, Andre Deutsch ott várta szobája ajtaja előtt. „Adja ide a Faludy-kéziratot”, mondta. „Mire kell?” „Viszem a nyomdába”, magyarázta Deutsch. Diana kinyitotta a lezárt ajtót és odaadta a kéziratot. „Nem értem az egészet”, mondta, „de mindenképpen szívből gratulálok.”

Már megértettük Zoli nevetését. Néki lett igaza.

 

*

 

A száműzött PEN valamennyi tagjával bérelt autóbuszon mentünk Londonból Oxfordba, Salvador de Madariaga köszöntésére 75. születésnapján. Madariaga spanyol és angol nyelvű író, politikus és humanista volt, aki egyforma bátorsággal állt ki Mussolini, Hitler, Sztálin és Franco ellen. A harmincas évek elején az oxfordi egyetem tanára, majd a Spanyol Köztársaság amerikai nagykövete lett. Franco győzelme idején lemondott Spanyolország képviseletéről az Egyesült Nemzetekben és oxfordi villájában telepedett meg. Könyvei közül a Columbus, Cortés és Bolivar trilógiáját olvastam. Az egyetlen könyv volt, melyben a három körülrajongott hőst józan kritikával illette és a spanyol és dél-amerikai jobboldal őrjöngését váltotta ki.

Nevét akkor ismertem meg, mikor Franco uralomra jutásakor cikkét olvastam a Guardianben. Ebben, válaszúton Franco és a kommunisták közt, megállapította, hogy egyenlő távolságra áll mindkettőtől és sajnálatos módon egyre megy, hogy Spanyolország bal, vagy jobb halántékán lövi főbe önmagát. Mint a PEN in Exile spanyol tagja, minden adandó alkalommal kiállt mellettünk. Október 23.-ai gyűléseinkre mindig eljött Oxfordból. Az emelvényen mellettem ült és valamennyi alkalommal rövid és nagyszerű beszédet tartott. Zsuzsa egyszer azt a kis – de magyar – hibát is elkövette, hogy szónoklata után, elragadtatásában megölelte. A spanyol grand az első pillanatban visszahátrált, aztán humanizmusa erőt vett rajta és magához szorította feleségemet.

Rajtunk kívül Madariaga oxfordi villájában számos angol közéleti nagyság, író, újságíró és szociológus volt jelen. Madariaga és felesége – akkor tudtam meg, hogy magyar – kitörő örömmel fogadtak valamennyiünket; süteménnyel és itallal kínáltak. Utána Madariaga végigvezetett bennünket sok kis szobából álló nagy lakásán, megmutatta könyveit, emlékeit, néhány levelet Unamunótól, García Lorcától, majd az ebédlőből, nagy dupla kőlépcsőfokon kivezetett bennünket a rózsakertbe. Ezután továbbvezette vendégeit a zöldségeskert felé. Miután hagymára, retekre és salátára nem voltam kíváncsi, leültem a kőlépcső fokára, amely az ebédlőből a kertbe vezet. Madariagáné az ajtóban állt, mögöttem.

– Furcsa. Férjem évtizedek óta körbevezeti a házban vendégeit, aztán kimegy velük a rózsákhoz. Jól teszi. De nem tudom, mi értelme annak, hogy utána a zöldséget is megmutatja. Ezek az emberek meg mennek utána, akár a birkák. Eddig egyetlen ember akadt, aki nem kísérte le. Hanem leült. Pontosan ugyanarra a lépcsőfokra, mint maga.

– Ki volt? – kérdeztem, és félig megfordítottam magam, hogy fölnézzek reá.

– Találja ki… Federico García Lorca.

 

*

 

A Knokke la Zoude-ban, a belga tengerparton tartott költői fesztiválra engem küldött a PEN, különös módon, mint „angol költőt”. Azért történt, mert egy-egy ország csak két költőt küldhetett – kivéve a nagyobb nemzeteket – és Budapest már kijelölt két küldöttet, Thuryt és Jankovicsot. Oostendébe hajóztam át és Bruges-ben háltam két napig, hogy a gyönyörű várost megnézhessem. Aztán mentem át Knokkéba a megnyitóra. Kora délelőtt érkeztem, szép tengerparti szobát kaptam egy szállodában, és azonnal lesétáltam fürdeni. Délben átmentem a Városházára. Nemcsak költőkkel volt már telis tele, de Chagall képeinek tömegével is, melyeket az ünnepségre kölcsönöztek tőle és több múzeumból. Az ebédlőben Gara Laciba botlottam, aki mindjárt bemutatott Jean Rousselot-nak, a francia költőnek és a még sokkal híresebb szenegáli rímkovácsnak, Léopold Senghornak. Velük és két belga költővel ültem. Rögtön rájöttem, igazságtalan voltam, amikor Senghort rímkovácsnak neveztem. Gyenge versei mellett művelt és szellemes embernek mutatkozott be már az első fél óra alatt.

Ekkor érkezett meg a két magyar delegátus. Jankovicsot is nagyon gyenge költőcskének tartottam. Ő írta a Fényes szellők című nótát, mely a kommunista világuralom közeledtét hirdette. Két évvel azután írta, hogy a nácik „ma Németország a miénk és holnap az egész világ” szövegdalt énekelték. Thury Zsuzsa tudott írni, de eladta magát. Nemrég Budapesten megjelent regényében elébb a volt uralkodó osztályt – tulajdon osztályát – a kelleténél is jobban szidta, majd a „munkáshatalomnak” nyalt talpat undok módon. Ezek ketten irigykedve nézték, milyen neves emberekkel ülök. Aztán mégis odaléptek hozzám, hogy kimérten üdvözöljenek.

Később délután, mikor Thury Zsuzsa eltűnt, Jankovics jött hozzám és félrevont. Elmondta: szégyenkezik, amiért Thury Zsuzsát, az ismert rendőrkémet küldték vele a költői fesztiválra; ráadásul csak prózát ír. Szeretne velem beszélgetni, de a nő bármikor bejöhet és feljelenti. Engedjem meg, hogy hotelszobámban este tíz után meglátogasson. Thury Zsuzsa akkor kapott el, amikor a tengerparton néztem az alkonyatot. Jankovicsot, ezt a rohadt spiclit azért küldték vele, hogy leselkedjék utána. Nem bíznak előkelő származású hölgyekben. Ha ma nem lenne dolgom nővel, úgy lejönnék-e beszélgetni vele éjfélkor, ide a tengerpartra?

A két beszélgetéssel nem mentem sokra. Thury Zsuzsa egy keveset panaszkodott, inkább a bürokráciára mint Kádárra. Majd szerette volna megtudni, hogy az S. F. jelzésű cikket az Irodalmi Újságban, mely élesen bírálta nemrég megjelent regényét, ki írta? Megmondhattam volna néki, hogy a szerző Susan Faludy, a feleségem, de azt válaszoltam: nem tudom. Jankovics, éppen ellenkezőleg, Kádárt kezdte dicsérni, mire megkértem, hagyja abba, még ha ez volna megbízása. Megkérdezett: mi a bajom Fodor Józseffel, aki régebben barátom volt? Elmondtam néki, hogy Magyaróvárott az ávósok a forradalom idején több mint száz fegyvertelen tüntetőt, férfit, nőt és kisgyereket kaszaboltak le, mire a forradalmárok Győrből megérkeztek és négy ávós gyilkost lelőttek. A gyilkosoknak Kádár emlékművet állíttatott. Az emlékműre Fodor Józseffel Kádár verset íratott:

 

Ó, az a nap
szívembe csap
midőn a csőcselék
a Párt felszentelt csillagát
lábbal taposta szét,

 

és így tovább. A verset leközöltem az Irodalmi Újságban, hogy olvasóink lássák, hova züllött Fodor József. Az Angol Nemzeti Bankon át ugyanekkor tíz font honoráriumot küldtem Fodornak. Bevitték a rendőrségre, mert azt hitték, összeköttetésben áll velem. Aztán kiengedték. Mindezt nyilván te is tudod.

– Nem tudtam – hazudott Jankovics.

Jankovics tovább magasztalta Kádár János országlását, majd biztatni kezdett, hogy térjek haza.

– Miért? Hogy felakasszanak?

– Nem akasztanak fel, ha bűnbánatot mutatsz. Magas állást kapsz.

– Állás nem kell és bűnbánatot csak egy dolog miatt érzek.

– Mi miatt?

– Hogy még nem dobtalak ki szobámból.

Erre otthagyott, de ha az ebédlőben vagy az előadóteremben elhaladt mellettem, udvariasan köszöntött. Egyébként nem sok előadást hallgattam, inkább Rousselot-val ültem a kávéházban, meg flamand költőkkel, és beszélgettünk költészetről vagy tréfálkoztunk. Az előadások inkább terhesek voltak. Így például Léopold Senghor zsúfolásig telt teremben két és fél óráig olvasta fel verseskönyvét elejétől végig. A hátsó sorok tíz perc alatt kiürültek és az egyik szenegáli költő a székek közti folyosón, ahol az előadó állva megláthatta volna, amint kiment, térden kúszva távozott. Sajnos, nem tűnhettem el, mert a második sorban ültem, pontosan Senghorral szemközt, aki, ha két vers közt felpillantott, egyenest reám nézett. A végén már azt éreztem, mintha a teremben vele egyedül maradtam volna. Két szovjet költő az utolsó délután érkezett meg, mert a szovjet hatóság csak aznap reggel engedte meg kiutazásukat. Ezek diadalmasan vonultak be, a szélsőbaloldali jelenlévők tapsa közepette, két nagy bőrönddel. Nem olvasták fel verseiket, hanem a bőröndökből nyugati klasszikusok szovjet kiadványait szedték elő.

– Jonathan Swift műve, a Gulliver utazásai, megjelent orosz nyelven egymillió négyszázezer példányban, grúzul háromszázezer, tadzsik nyelven kétszázharmincezer példányban… Cervantes Don Quiotéja, oroszul kétmillió példányban… Zolától Párizs gyomra nyolcszázezer példányban, örményül százhetvenötezer példányban…

Zola majdnem valamennyi könyvét lefordították, kivéve a Nanát és a Germinált. Az előbbit nyilván illetlen tartalma miatt hagyták ki, az utóbbit, mert a kapitalista elnyomás a szovjet állapotokat idézte fel. A jelenlévő szélsőbal megtapsolta az orosz kultúrfölényt és a hamis statisztikákat, míg a többi jelenlévő röhögött.

A napok nagyobb részét azzal töltöttem, hogy lesétáltam az úton több kilométernyire a tengerparton, le a holland határig. A határt magas kerítés zárta el és az út valamivel előtte megszűnt. A vízparton csak fiatal szerelmespárokkal találkoztam, akik fürödtek és a homokdombok közt szeretkeztek. Ami nem lehetett túlságosan kellemes, mert a szél állandóan fújta a homokot. Az ember napszemüveggel eltakarhatja szemét, de nem a nemi szervét. Sétálni azonban nem azért sétáltam, hogy találkozzam velük, hanem hogy élvezzem a napfényt és a tengert.

 

*

 

A dupla fizetés módot adott, hogy három hétre Velencébe, pontosabban a Lidóra menjünk nyaralni. Társasutazást fizettünk be, ami azt jelentette, hogy vonaton vittek a Victoria pályaudvartól a szállodáig és vissza, a szállóban szobát kaptunk hármunknak, reggelivel és vacsorával. Más megkötés nem volt; ilyesmin még sohasem vettem részt. Zsuzsa, már közel egy esztendeje, semmiféle fájdalmat nem érzett, visszanyerte az operáció előtti súlyát, sőt egy nagyon keveset, talán háromnegyed kilót nyert is. Mindketten kezdtünk hinni benne, hogy a rák ellen győzött a csatában.

Reggel indultunk Londonból és másnap dél felé érkeztünk Velencébe. A vaporettóról Zsuzsa végignézhette a Canale Grandét. A Lidón, nem a tenger, hanem a lagúna felőli parton, a sok szálló közül egy nagyobba vittek, ahol szép szobát kaptunk. Andris mindjárt az angol gyerekekkel kezdett játszani, mi meg a balkonról néztük a lagúnát és kiterveztük, hogyan tölthetjük el legkellemesebben a három hetet.

Miután angolul is beszélő olasz kisasszony vigyázott éjszaka a szállodai gyerekekre, nem tűnt fel nékünk az első napokban, hogy amikor valamivel éjfél előtt a Szent Márk téri kávéházból hazatértünk, Andris még nem aludt. Mivel kilenc óra táján keltünk fel, maradt elég ideje az alvásra. Mikor, talán az ötödik vagy hatodik éjszakán hazatértünk, mindjárt az első szálloda terasza előtt Andris ült, jókedvűen és részegen. Kiderült, hogy távozásunk után felöltözködik, a hátsó ajtón kimegy a szállodából. Időközben villámgyorsan megtanulta, hogyan kell németektől, franciáktól és olaszoktól anyanyelvükön bort kérni. Végigmegy a szállodasor teraszain, ahol a legtöbben vörösbort isznak, odamegy hozzájuk, és egy kortyot kér. Még azt is kitanulta, nem szabad angolokhoz menni, mert azok aludni küldik a hatéves fiút, sőt prédikációt tartanak néki, viszont a franciák olykor, a németek gyakran és az olaszok mindig megitatják. Mit tehettem?

Érkezésünk utáni napon a strandfürdőbe mentünk és ott is ebédeltünk. Az ebéd rossz volt és drága, a pincérek túlfizetett ál-alázata tűrhetetlen; az az elképzelés kísért, hogy a pökhendi vendégek ételébe beleköpnek, míg bennünket lenéznek, mert kedvesek vagyunk hozzájuk. A kék hajú vénasszonyok mesés fürdőruhákban és fiatal stricikkel oldalukon különleges ellenszenvet keltettek bennünk, úgyhogy másnaptól fogva az ingyen strandra mentünk, közvetlenül mögöttünk, a kis repülőtér másik oldalán. A víz itt sem volt piszkosabb, mint a strandon, a társaság jóval érdekesebb. Mindenki a homokparton vetkőzött és öltözködött fel. A nagyon szemérmetesek is, ugyanis a dombos bozótban a repülőtér felé fiúk és lányok vártak fizetőpartnerre és mutogatták a halom tetejéről intimebb szerveiket az újonnan érkezőknek. Így a bozótba bemenni nem tűnt ajánlatosnak. A parton nagyrészt fiatalok fürödtek, akik nem voltak szegények, és nem a bozótba kívánkoztak, hanem pontosan ugyanabból az okból jöttek, mint mi: nem akartak a nagy strand úri murijában részt venni. Megismerkedtünk egy festő házaspárral, két nyurga svéddel Göteborgból, akik ragaszkodtak hozzá, hogy mezítelenül fürödjenek, egy olasz művészettanárral Torinóból feleséggel és három angyali gyermekkel, sőt újra láttam és együtt ebédeltünk a közeli bárban a holland táncossal, Lu Howingával, akit New Yorkból ismertem. Rendszerint azonban egymás mellett feküdtünk a homokban, Zsuzsa a bunker árnyékában, melyet az olaszok építettek a háborúban amerikai-angol partraszállás ellen, én a napon. Néha kora délután mentünk ki és a vízparton maradtunk alkonyatig.

Minden este, vacsora után bementünk a Szent Márk térre, és valamelyik kávéházban ültünk, Zsuzsa teát ivott, én rendesen whiskyt vagy vörösbort. (Amikor második este hazamentünk és Zsuzsa azt mondta: „Andrisnak borszaga van”, azt válaszoltam: „Az én borszagomat érzed”.) Zsuzsa kérésére történeteket mondtam néki Velence múltjáról: az 1204-es keresztes hadjáratról, mellyel tönkretették a Bizánci Birodalmat és Zára elfoglalásával a magyar tengeri hatalmat. És Marino Falieri dózse történetét, aki részesíteni akarta a népet a hatalomból, és akit az arisztokraták kivégeztek, és akinek a dózsék arcképcsarnokában festmény helyett fekete négyszög őrzi emlékét. És Giorgio Baffóról, a XVIII. századi költőről, akitől pornográf versek egész sorozata maradt fent, melyekben nemes hölgyekkel, kofákkal, páduai polgárnőkkel és fiúkkal szeretkezik. Viszont fentmaradt a tény, hogy hitvesével, Cecilia Sagredóval példamutató házaséletet folytatott kora fiatalságától mindhalálig, Sansovino építette palotájában.

– Mutasd meg holnap a palotát – nevetett Zsuzsa.

A Frari-templomban a rémület futott végig rajtam, mikor Giovanni Bellini Madonnája előtt megálltunk. A festményt huszonnégy évvel ezelőtt láttam. Jó félóráig álltam akkor előtte és csodáltam. Semmi kétség. A festmény, mely 450 év alatt nem változott, az utolsó 24 esztendő alatt elhalványodott. És ugyanígy a másik híres kép, Tiziano Madonnája. Előző nap, mikor a Dózse palotában jártunk, Paolo Veronese festményeit pontosan olyan ragyogóknak láttam – pedig nem szeretem őket –, mint régebben. Miért? Mert a Dózse palota levegőjét tisztítják, a Frari-templomét nem? Két nappal később a Szent Márk-templom tetején álltam, a márvány korlát mellett. Amikor a korláthoz támaszkodtam, féltégla nagyságú márványdarab maradt markomban. Gyorsan visszaillesztettem, nehogy azt képzeljék, én törtem le. Szóval mégis, a levegő. Zsuzsa, aki a várost nézte, nem vette észre borzongásomat.

Én is megfeledkeztem róla, míg éjszaka, hosszú csókolózás után Zsuzsa elaludt és hozzábújtam. Szóval így vagyunk. Roppant fagyok és forróságok, árvizek, földrengések, viharok és aszályok közt az emberiség barlangokba húzódott, nyers állathúst evett, bár maga is úgy élt, mint az állatok. Aztán, vagy öt-hatezer évvel ezelőtt engedékeny időjárás következett. Az emberek kibújtak a barlangokból és elképzelhetetlenül rövid idő alatt civilizációt és kultúrát teremtettek. Most, néhányszor tíz vagy száz év alatt bekövetkezik megint a régi rendszer, a levegő belélegezhetetlenné válik, iszonyú viharok, kibírhatatlan szárazságok és szörnyű áradások következnek. A városok és falvak összeomlanak. Az a kevés ember, aki netán élve marad, elfelejt írni, olvasni, sőt talán gondolkodni és beszélni is.

Kibújtam az ágyból és az ablakhoz léptem. Velence fénye, mint nagy szappanbuborék úszott a lagúna felett. Nem érdemes erre gondolnom. Mert, ha így is lenne, sem tehetek semmit ellene. Örüljek az életnek.

 

*

 

Már egy hete múlt, mióta visszatértünk Londonba, és Zsuzsa arcán a fájdalom jelét láttam. Eleinte tagadta, de néhány nap múlva bevallotta. „Hol fáj?”, kérdeztem. „Mindenütt”, felelte. „Hol a tarkóm, hol hátgerincemben, hol csípőm körül, hol a lábszáramban.” Tószeghyhez fordultunk, aki bevitte Zsuzsát egy napra a klinikára, megvizsgáltatta. „Segíteni nem tudunk”, jelentette nékem. „Csak fájdalomcsillapítót adhatok.” „Morfiumot?” „Azt még nem.”

A fájdalomcsillapító sem használt sokat. Esténként Zsuzsa lefeküdt a díványra, én, kinyújtott jobbommal tarkója alatt, közvetlenül melléje, mert több hely nem volt. Ő lehunyta szemét és próbált elaludni. Ha tíz óra táján feküdtünk le, reggel egykor-kettőkor aludt el. Próbáltunk később lefeküdni vagy eloltani a villanyt – ezt eddig sosem tettük – de semmi sem használt. Tarkójáról, ahol kezem volt, elmúlt a fájdalom és lejjebb vonult lapockáihoz. Már azt képzeltem, hogy kezem használt és lapockája alá csúsztattam karomat. Nem segített.

Egy napon, október közepe táján, recski barátom és bajtársam, doktor Cseh Ödön hívott fel telefonon. Ő is Londonba költözött 1957-ben, családjával együtt. „Segíteni szeretnék, Gyurka, feleségednek. Ismerem Slovak doktort, a legnagyobb londoni gyógyszergyár fővegyészét. Ő nagyon szívesen felkeres benneteket, természetesen ingyen. Azt állítja, hogy tud gyógyszert, amely megjavítja feleséged állapotát. Jöhet?” Természetesen jöjjönnel válaszoltam, bár nem hiszek a csodákban és megrémültem, hogy nyilván mindenki tud, nemcsak feleségem betegségéről, de jelen állapotáról is.

Slovak doktor, mintegy ötven-ötvenöt esztendős, alacsony, és mint neve mutatta, szlovák férfi, aki magyarul is tudott, másnap délelőtt kocsijával megállt házunk előtt. Nekem csak annyit mondott, hogy hitvesemmel szeretne beszélni. Nem megvizsgálni jött, hanem csupán beszélgetni. Bevezettem Zsuzsához, és miután jelenlétemet fölöslegesnek láttam Slovak doktor viselkedéséből, kimentem. Soha életemben még nem hallgatóztam az ajtón fülemmel, de ezúttal annyira nyugtalan voltam, hogy nem tudtam mást tenni.

Slovak doktor nyilvánvaló őrültségeket beszélt. Hogy a rák olyasmi, mint a nátha, majdnem mindenki megkapja, bár legtöbbje nem is veszi észre. A rák ellen, pontosabban, a rák okozta fájdalmak ellen viszont tud biztos segítséget. Az egyik a diéta, a másikat pedig magával hozta, egy üveg enzim. Ha Zsuzsának fájdalma van, vegyen be néhány cseppet, és a fájdalom megszűnik. Ő minden hónap tizenhetedikén, mint ma, újra elhoz néki egy üveggel, természetesen díjmentesen. A diétát legépelte és itt hagyja. Szigorúan be kell tartani, mert diéta nélkül az enzim hatástalan. Semmi zsír és hús, csak fehér hús, vagyis csirkemell, pulykafehérje, tengeri vagy folyami rák és hófehér tengeri hal. Legfeljebb napi 6-7 deka. Zöldségből 15-20 deka. A fele főtt krumpli, a negyede rizs lehet, vagy pedig csak zöldség, lehetőleg endívia, zeller, spárga, kevés olajjal; olívaolajból többet is használhat. Só helyett só pótlékot hozott magával. Napi 5 deka kenyér és egy tojásfehérje. Körte, alma napi 10 deka. Sajtból 2-3 deka. Szőlő és görögdinnye minden korlátozat nélkül, akár 2 vagy 3 kiló. Ugyanígy a vörösbor, a kávé s tea, de nem sok cukorral. Itt van felesége telefonszáma. Arra kéri, hívja fel három nap múlva és számoljon be, hogyan érez. Addig is boldognak mondja magát, hogy szolgálatára lehet.

Amikor elment, Zsuzsa is elmondta nékem mindezt.

– Bolond? – kérdeztem.

– Valószínűleg. De holnap, egy napra megpróbálom a diétát és az enzimet. Furcsa, hogy bár egy szót sem hiszek néki, jobban érzem magamat.

A jó érzés, sajnos, nem tartott sokáig. Zsuzsa reggel öt felé aludt el, addig még dobálta is testét a fájdalomtól, amit még sohasem tett. Reggel nagy görögdinnyét és öt kiló szőlőt hoztam a városból. Csak kávét ivott, de a görögdinnyének majdnem felét megette. Aztán szőlőt és néhány csepp enzimet, majd ebédre az előírt csirkefehérjét endíviával. Majd újra néhány csepp enzimet. Fájdalma derekában még csak fokozódott. Estére tengeri rákot hoztam, felvágott zellerszárral és leöntöttem a megengedett deci tejjel. Semmi változás, még az enzimtől sem. Három órával később, mikor a díványon lévő ágyban kinyújtottam karomat, hogy tarkója alá tegyem, megszólalt:

– Semmi fájdalmat nem érzek. Ne nyújtsd a karod. Csókolj végig. Nagyon sokáig, ha nem unod.

Másnap reggel akkor ébredtem fel a díványon, amikor átugrott fölöttem.

– Teljesen friss vagyok – mondta. – Én csinálom a reggelit, nem te.

A jó érzés változatlanul tartott, úgyhogy harmadnap Zsuzsa felhívta Slovak doktor feleségét, és elragadtatott köszönetét fejezte ki. Tószeghy, akinek először csupán a javulást mondtuk el, örült, de nem értette okát, és amikor az okát is tudomására hoztuk, még kevésbé értette. Eleinte azt hitte, hogy Slovak doktorból, akit nem ismert, holmi hipnotikus erő árad, amivel néhány napra Zsuzsa fájdalmát csillapítani tudja. Később elismerte, hogy az enzimek, úgy tűnik valami belekevert orvossággal, Zsuzsa fájdalmát csillapítják, sőt megszüntetik egy időre. Találkozni Slovakkal nem akart, sem az vele.

 

*

 

1961 utolsó két hónapjában és a rákövetkező év elején Katona Pali barátommal Kelemen Zoli nyomdájának készülő könyvén, Jehan Duvet mester Apokalipszisén dolgoztunk. Palit Budapestről ismertem, aztán Párizsban láttam, amikor Portugália propaganda-minisztere meghívta, hogy egy, az országáról szóló képeskönyvhöz francia és angol szöveget írjon. Mikor Müllerrel, a fényképésszel éppen Porto kikötőjét fotózták, letartóztatták mindkettőjüket, mint kémeket. Mikor Pali Lisszabonban a rendőrkapitánynak megmutatta meghívólevelét, az illető azt mondta, ezzel ne álljon elő, mert a belügyminiszter rendkívül rossz viszonyban áll a propaganda-miniszterrel. Végül – a háború elején történt – kiutasították Portugáliából. Onnét már csak Tangerbe, a szabad kikötőbe mehetett. Ott találkoztam vele és feleségével 1941-ben. Két évvel később San Franciscóban, ahová én, mint katona, a Stanford egyetemről jártam be, Pali pedig holmi fontos munkát végzett a Liberty-hajók építésénél. Ő is katona szeretett volna lenni a németek ellen. Egyszer be is jutott az ezredeshez, a sorozóbizottság elnökéhez, aki azt felelte néki: fontosabb munkát végez a katonákénál, tehát nem hívhatja be. De ha segíteni akar a szövetségesek ügyének, úgy üljön föl az ágyban öt percre lefekvés után. Gondoljon arra, hogy a szövetségesek győzni fognak, és akkor a belőle kiáradó emanáció megsegíti Amerika ügyét.

Később Palit mégis behívták katonának és ezt a tudós és finom embert, kivel mindenről el tudtam beszélgetni, a Military Police-hoz*, a legdurvább alakulathoz osztották be. Egy ideig ő irányította a forgalmat Manilla kapujában. Háború után Budapestre került, mint a Christian Science Monitor tudósítója, de a kommunisták hamar kiutasították az országból, mert megírta róluk az igazat. Később a BBC magyar osztályához került és egyik vezető erősségévé vált.

Jelenlegi munkánk nem volt érdekesség nélküli. Jehan Duvet Apokalipszisének öt fennmaradt példánya közül háromból kellett szép példányt összeállítanunk. Ami úgy értendő, hogy a British Museum, a Bibliothèque Nationale és a Langres-i könyvtár három példányából úgy szedtük össze a könyvet, hogy a helyenként foltos oldalakat – egyikre kávéscsészét is tettek, amelyik kiömlött – más példányban található, szép oldalakkal helyettesítettük. Így kifogástalan 700 példányt nyomathattunk, melyek mindegyike szebb volt a fennmaradt eredetieknél. A munka nem volt könnyű. Ahhoz, hogy az eredeti példányt néhány órára elvihessük a British Museumból, Kelemennek elébb 20.000 font óvadékot kellett letennie Sir Kenneth Clarknél, az igazgatónál. Az igazgató utasította írásban az egyik könyvtárost, hogy adja ki nékünk a könyvet. Mi taxin, két rendőr kíséretében elvittük a könyvet a Tottenham Courton lévő fényképészhez, aki a huszonegy rézmetszetet úgy tudta lefényképezni, hogy a bekötött oldalak görbülése nem látszik, minthogy a könyv kötésének szétszedése 20.000 fontba került volna. Készek lettünk és mentünk vissza a taxin a British Museumba, visszaadtuk a könyvtárosnak a könyvet, az írásban adta ezt Sir Kenneth tudtára, aki visszaadta a pénzt, amit elvittünk Kelemennek.

Langres-ban más helyzet elé kerültünk. Egyetlen oldalra volt szükségünk, mely mind a párizsi, mind a londoni példányban mocskos volt. Írtunk a Langres-i Múzeum igazgatójának, aki visszaírt: jöjjünk bármikor. Párizson át két nap alatt – Párizsban aludtunk – leértünk Langres-ba. A Múzeum zárva volt. Megtudtuk, hogy a Múzeum igazgatójának vegyeskereskedése van a főtéren. Amikor bementünk a boltba, ahol minden kapható volt biciklitől kolbászig, a kövér, nadrágtartós-inges tulajdonos felemelte karját: „A londoni urak!” és mindjárt kivette a könyvet a kolbászok mellől és kezünkbe adta. Párizsba kellett mennünk, hogy a fényképeket megcsináltassuk, miután Langres-ban hiányzott a jó fényképész. Biztosítéknak csak útleveleinket kellett a múzeumigazgató vegyeskereskedőnél hagynunk.

A könyvnek, minden erénye mellett – elvégre egy Dürerrel mérhető mestert tett négyszáz év után elérhetővé – nem volt sikere. Amikor egy kitűnő könyvkereskedőtől ennek okát tudakoltuk, megkérdezte:

– Mennyiért adták?

– 15 font, 15 shillingért.

– Ez volt a hiba. Ha 80 fontért adják, nem 300 példány kel csak el, hanem mind.

 

VIII.

– Az étrend és az enzimek nagyszerű munkát végeztek – állapította meg Tószeghy doktor, mikor kijött hozzám a rendelőből, ahol Zsuzsa öltözködött. Karba font kézzel állt előttem.

– És most baj van?

– Még nincs. De lesz. Használjátok ki az utolsó hónapokat.

– Elvihetem Zsuzsát utazni?

– Mindenképpen – ajánlotta biztatóan.

Odahaza megkérdeztem Zsuzsát, hová akar menni?

– Megmutattad Bécset, Párizst, Londont, Velencét. Ha erősebb lennék, azt felelném: utazzunk körbe Dél-Franciaországban. De nem vagyok. Vigyél Firenzébe.

Andris bentlakó volt a Belmont iskolában, anyám Capriban üdült. 1962 március 15.-én reggel elrepültünk Londonból Milánóba. Onnét vasúton Firenzébe, mert a városi tanács szerencsére még nem engedélyezett repülőteret építeni. A Po alatt rétek és szőlők sokféle zöldje suhant el a vonatablak előtt. Donna Paolánál rendeltünk szobát a Via Coluccio Salutatin. Fehér márvány falak, fekete márvány padló, kevés opál erezettel. Egyszerre hideg és barátságos. Mint holmi mosolygó nagyherceg. Az emeleten kaptunk csendes, kertre néző szobát, nem a lármás utcai oldalon, ki Ripoli felé. Megálltunk az ablakban. Odalent Donna Paola berakta a házba a száz virágcserepet, melyek a fal mellett álltak, az éjszakai hideg elől.

– Örülsz? – kérdezte Zsuzsa.

– Nagyon. És te?

– Én is. – Hangja fiatalos volt és vidám. – Hányadszor vagy itt, kedvenc városodban?

– Negyedszer. Először anyámmal, tizenhat éves koromban, néhány napra. Két évvel később hat hétre, egyedül. Éjszaka két órakor érkeztem vasúton. Fejből ismertem a város térképét. Csomagomat a pályaudvaron hagytam és bementem a Baptisteriumhoz. Leültem eléje a földre. Egy utcalány kávét és süteményt hozott, és elbeszélgetett velem németül. Nem akart tőlem semmit. Hajnalban felmentem a Piazzale Michelangelóra. Harmadszor, nagyon rövid időre, 1937-ben.

– És mit szeretsz olyan nagyon?

– Azt egy nap alatt sem tudom felsorolni. Gyere el az ablaktól, hadd csókoljalak meg.

– A mellemet is?

– Ahogy gondolod.

Zsuzsa kibontotta ruháját. Mialatt csókolóztunk, besötétedett.

– Nos? – kérdezte.

– Hogy miért szeretem Firenzét? Mert itt fedezték fel újra az emberi test szépségét az ókor után. Mert a firenzei Poggio Bracciolini találta meg a veronai dómkönyvtárban Catullus versei egyetlen fennmaradt kéziratát. Mert itt élt Pico della Mirandola, aki először akarta összebékíteni a világ filozófusait, teológusait és népeit. Mert Firenze ura, Cosimo de’ Medici elsőnek fizetett antik szobrokért, úgyhogy nem törték többé össze őket kalapáccsal a paplak előtt. Mert itt élt Leon Battista Alberti. Nemcsak egy-egy szép jelzővel dicsérte a természetet, mint Homérosz, Arnaut Daniel vagy Walther von der Vogelweide, hanem borús kedvvel kiment a dombok közé és addig nézte a fákat, virágokat és füveket, amíg felderült. És Marsilio Ficino, aki neoplátonizmusában azt hitte, nincs pokol, mert Isten mindenkinek megbocsát, és a Tejút nagy spermatartály. Ha az emberiség elfárad, fejünkre ömlik és felfrissít bennünket. És Filippo di Ser Brunelleschi, aki a firenzei dóm kupolájának építésekor állvány helyett dombot hordatott össze, majd a földbe némi aranypénzt kevert, hogy a kocsisok szinte ingyen hordták szét. És Leonardo Bruni Arezzóból, aki megírt minden jót és szépet Firenze történetéből, de a háborút, a kényurakat, a rablókat és gyilkosságokat kihagyta. És Lorenzo de’ Medici, kinek asztalánál a történelemben először ültek össze polgárok, főpapok, kézművesek, parasztok, szerzetesek és arisztokraták. Érkezési sorrendben foglaltak helyet Lorenzo oldalán: egyszer jobbról a pisai kardinális, balról egy 15 éves szobrásztanonc, Michelangelo. És a Majomhoz címzett kocsma gazdája, Lorenzo di Bevilaqua. Egyik ősét Rőtszakállú Frigyes császár ütötte lovaggá, mikor megállt lován kocsmája előtt és a gazda egy pohár jó vörösborral szolgált néki. Továbbá kocsmájában ő állta végig…

Elhallgattam, mert Zsuzsa mosolygott.

– Tudom – mondtam. – Régimódi vagyok. Szeretem Firenzét, azért, ami volt. A világjárók, művészek és utazók után turisták érkeztek. Fényképeznek, isznak, táncolnak, mulatnak. Úgy, mint odahaza. Harminc év múlva Firenze nem lesz többé az, aminek én láttam. Gyere vacsorázni.

– De tovább mondod.

– Hogyne mondanám.

Azután nem tudtunk szót se szólni az őrjöngő motorkerékpárok lármájától. Szerény vendéglőbe tértünk. A helyiek jöttünkre elhallgattak. Később alighanem úgy döntöttek, hogy Zsuzsa angol, én olasz vagyok – délről persze, nem firenzei – és folytatták a hangos társalgást. Az asztaloktól is átbeszéltek egymásnak. Ismerősek voltak. Zsuzsa egy adag rizst rendelt és gyümölcsöt, én risotto à la Milanese-t. Toszkán vörösbort hozzá. Zsuzsa úgy mozgott és evett, mintha teljesen egészséges lenne. Legfeljebb soványsága maradt feltűnő a makaróni és pasztaevő, harmincéves olasz nők között. De ha valaki nem-olasz, úgy ez természetes.

Szobánkban azt éreztem, hogy védekezésre van szükségem.

– Firenzébe tizenkét-tizenhárom éves koromban szerettem bele. Tanáraim előadásából, Burkhardt könyvéből, képes levelezőlapokból, Botticelli Vénuszának, Tavaszának és Donatello Dávidjának fényképeiből. De ne hidd azt, hogy a firenzei neoplátonisták ábrándjait osztom. Hume, a szkeptikusok, a sztoikusok és Epikurosz közelebb állnak hozzám. Sokkal közelebb. Marsilio Ficino nincs. Imádom Botticelli angyalait. Nem tudni, fiúk-e vagy leányok. De ilyen fiús leányok, ilyen leányos fiúk nem léteznek. A világ képe sokkal jobban hasonlít Rembrandt realista festményeihez, a dolgok lényege Bosch-hoz vagy Brueghelhez, mint Uccello, Pollajolo, Leonardo vagy Michelangelo képeihez. Társadalmi szempontból Machiavellinek volt igaza, nem Pico della Mirandolának. Sem az emberi aljasságot, sem az emberi butaságot nem vette számításba.

Abbahagytam a járkálást, leültem Zsuzsa mellé a kis asztalhoz, és töltöttem kettőnknek a kosárfonatú ötliteresből. A vendéglőből hoztam fel.

– Ha Galileitől eltekintünk – folytattam –, úgy tudom, hogy mindig a realista Észak győz tudományban is az idealista, vagy játékos, vagy álmodozó Dél fölött. Én azonban gyenge vagyok, és a Délt szeretem. Amikor tizennyolc évesen itt jártam, megálltam az Uffiziben Botticelli Tavasza előtt. Néztem, bámultam, csodáltam, gyönyörködtem. Lassan közelebb hajoltam hozzá, de vigyáztam, hogy ne érintsem. Szerettem volna a képkeretbe bújni, hogy kiszökjek a XX. század világából, és részt vehessek a reneszánsz ünnepélyén. Érett almákat akartam szakítani a Tavasz fáiról. Szerettem volna megcsókolni, nem a Három Grácia valamelyikét, hanem Flóra ajkát, mely majdnem azonos a tiéddel. Meg akartam simogatni Mercur isten tarkóját és karcsú, gyönyörű combját. Akkor vettem észre, hogy az őr kitalálta szándékomat, és elszaladtam a teremből.

– Kezdelek megérteni – jegyezte meg Zsuzsa. – Nem könnyű. De abbahagytad Firenzét.

– Lorenzo di Bevilaquánál, aki kocsmájában végigállta a reneszánszot. Ha külföldi vendégek filozófiáról, irodalomról beszélgettek, jelentenie kellett Lorenzo de’ Medicinek, aki állást kínált az illetőknek. Bevilaqua közvetlen leszármazottja volt az 1686-ban Budát ostromló sereg egyik tűzmestere, ugyancsak Lorenzo di Bevilaqua. Valamint polihisztor barátom, akit Rákosi Mátyás kergetett halálba, borsodi doktor Bevilaqua Béla. És Tommaso Parentucelli, házitanító és a dóm kanonokja. 1415-ben, mikor Firenzében megszűnt a kötelező divat, hupikék csuhában és kanárisárga övvel jelent meg a Majomban, de a kocsmáros fölkapta és kidobta. Ő lett a Vatikáni Könyvtár alapítója, V. Miklós pápa. És Angelo Poliziano, a költő, aki a Pazzi-féle összeesküvésnél a dómban megmentette Lorenzo de’ Medici életét. És Fra Filippo Lippi… De nem folytatom, mert reggelig tudnám. Álmos vagy. Aludjunk.

Mielőtt csókolni kezdtem volna Zsuzsát az ágyban, bűnbánóan megjegyeztem:

– Kissé sokat beszélek.

– Nem sok annak, aki hamar elmegy – felelte Zsuzsa, ahogy átölelt.

Reggel taxit hozattunk és bementünk vele a Piazza della Signoriára. Az Arno, mikor áthajtottunk a Ferrucci hídon, világoskék volt, mint régen, és a Via Ghibellinán száradó ruha lógott köteleken az ablakok előtt. Amikor, már gyalog, kiértünk a Vecchio elé, meghökkentem. Azt vártam, amit évek előtt mindig láttam: a nagy teret, itt-ott néhány siető firenzeivel és több nézelődő és bizonytalan idegennel, jobb kéz felől a kávéházat és a könyvkereskedést, balról a Városházát a Dávid szoborral előtte és a szökőkutat. Az utóbbiakból semmi sem látszott. A teret egészében ellepték a nagy, turistaautóbuszok, többnyire németek, svédek, dánok és belgák. Köztük, mint keskeny patakokban folytak az emberek, vagy néhol csak ácsorogtak.

Leültünk a kávéházban az ablaknál. Így látszott a Vecchio tornya, rajta a kockával, melyet a város polgárai ellen felemelt ökölnek neveztek, és amely börtönéül szolgált Savonarolának, mielőtt megfojtották és elégették. Miután Camparit hozattunk, és inni kezdtük, Zsuzsa megkérdezte:

– Mi van veled? Egyszerre látszol vidámnak és mérgesnek.

– Úgy vagyunk már egymással, mint én 47-es verseskönyvemmel, amelyet anyám hozott ki Pestről. Pontosan és mindig azon az oldalon nyílik ki, amelyet keresek. Így mi is kitaláljuk, amit a másik érez vagy gondol. Kitaláljuk, és nem unjuk.

– Nos tehát? – mosolygott Zsuzsa.

– Felvidít, hogy harmincszor, negyvenszer annyi látogató jön ide a világból, mint ezelőtt. Viszont félek attól, hogy legtöbbje nem azért jár ide, mert a reneszánsz kultúrája vagy Firenze iránt érdeklődnek. Jön, mert divat, mert van pénze hozzá, és mert elszórakozik, mint bárhol másutt. Megnézi az Uffizit meg a Vecchiót, mert így illik, bár nem érdekli. És közben tönkreteszi a várost.

Köröttünk több nyelven beszélgettek, főleg németül. Az egyik, idősebb házaspár az olasz kosztot bírálta közvetlenül mellettünk, míg odább egy bajor fiatalembert a helybeli kétségbeejtő autóvezetés foglalkoztatta. Zsuzsa szabad levegőt kívánt, úgyhogy taxin felmentünk a Piazzale Michelangelóra. Itt jóval kevesebben voltak, és a heves, nagyszerű napfényben kiültünk a vendéglő teraszára. A dóm kupoláját, a Campanile, a Vecchio és a Bargello tornyának szépségét láttuk. Megebédeltünk és utána még sokáig, szótlanul gyönyörködtünk.

Másnap az Uffizibe akartunk menni és még, két nap múlva is megpróbáltuk, de annyi ember ostromolta a bejáratot, hogy Zsuzsával nem mertem bemenni. Nyolc napon át a Boboli kertbe jártunk, pontosabban szólva ültünk a virágok között. Látogató úgyszólván nem járt ott. Megtaláltam az üzletet, ahol szőlőt és sárgadinnyét kaptam. Ezekből Zsuzsa tetszés szerint fogyaszthatott, úgyhogy ebédet vittünk magunkkal. A barlang és a torz szobrok nem érdekeltek bennünket, de a bimbózó növények annál jobban. Javarészt magunkkal hozott takarón ültünk a fűben, nem a Pitti-palota hátsó frontja mögött, hanem vagy száz méterre lejjebb, a Zoológiai Múzeum mögött, ahol a város lármája helyett csak madárdalt hallottunk. Váratlan csiviteléseket, majd hirtelen elakadt és újra kezdett kisénekeket. „Utoljára vagyunk boldogok?” kérdeztem magamtól.

Csak nyolcadnap, mikor esett az eső, mentünk újra az Uffizibe. Meglepetésünkre alig voltak látogatók. Csak néhány festményt akartam Zsuzsának megmutatni, hogy ki ne fárasszam. Először Van der Goes triptichonjához kísértem. Ezt a festményt Lorenzo de’ Medici Bruges-ből hozatta, hogy a gőgös firenzei mestereknek bemutassa: nemcsak ők tudnak festeni. Meg hátha Zsuzsa az északiakat szereti jobban; de tévedtem. Átmentünk Botticelli Tavaszához. A festmény fényesebbnek és frissebbnek tűnt, mint emlékezetemben. Zsuzsa elébb a kép legalsó részét nézte, ahogy Flóra Zsuzsáéhoz hasonló, feltűnően keskeny lábával a legszélére lép. Csak azután ment feljebb, fel Flóra gyönyörű köntösén a festmény arcához. Formájában is tökéletesen Zsuzsáé volt. „Itt mindenki szőke vagy világosbarna”, mondta, „kivéve kettőt a szélén.” Azután, nem méltatva hosszabb figyelemre a gráciákat, átment a kép bal szélére. Mercur istent vizsgálta, aki jobbjával felmutatott az égre, de baljával mintha a fél vállát és derekát takaró palástot akarná ledobni, hogy egészen meztelenül mutassa magát a festőnek. „Ki volt a modell?”, kérdezte Zsuzsa, anélkül, hogy felém fordult volna. „Állítólag a Majomhoz címzett kocsma tulajdonosának fia, az ifjabb Lorenzo di Bevilaqua”, feleltem. Zsuzsa két lépést hátrált és a kép szépsége után elfogta a festmény melankóliája. „Fogj meg, mert elesem”, szólt hirtelen.

Karomba vettem és nagy nehezen átvittem a kafetériába. Az emberek segíteni akartak, de nem engedtem. Zsuzsa egész teste remegett. Kétségtelenül a betegsége, gondoltam, nem a festmény. Vagy a kettő együtt? De miért? Enzimet adtam néki az üvegből zsebemben, és feketekávét rendeltem. Ez némileg rendbe hozta, főként a remegést. Szobánkban ágyba fektettem. Vagy egy óráig mozdulatlanul, hunyt szemmel feküdt. Azután megszólalt.

– Folytasd Firenzéről. Ott, ahol a Boboli kertben abbahagytad.

Azt éreztem, inkább megnyugtatásomra mondja ezt, mint kíváncsiságból.

Három nap múlva felgyógyult és mégsem igazán. Még mindig több mint négy hetünk maradt és lassan, nagyon vigyázva bemutattam néki a város minden szépségét, a Palazzo Vecchiót, a Bargellót, a dómot, a Pittit, az Academia di Belli Artit, a San Lorenzót, a Santa Crocét, a San Marcót, a Santa Maria Novellát, sőt Fiesoléba is fölvittem. Mégis úgy éreztem, hogy frissességével együtt érdeklődését is elvesztette. Csak az én kedvemért és nyugtatásomra tesz úgy, mintha kíváncsi lenne a városra. Olykor azonban, nagyon ritkán, felélénkült és felderült. Különleges módon mindig az után, hogy meztelen fiútestek festményét vagy szobrát látta, mint Michelangelo, majd Donatello Dávidját. Semmi sem lehetett Zsuzsa lényétől idegenebb, mint éppen ez.

 

*

 

Májusban értesültem, hogy az emigráns PEN klubok a New York-i klub indítványára Stockholmban konferenciát rendeznek. A konferencia tárgya, az emigráns író történelmi szerepe, nem kis mértékben érdekelt. Ugyanekkor nem kívántam Zsuzsát magára hagyni, bár május közepétől újra olyan állapotba került, mint Firenze előtt. Végül, Tábori Pali unszolására kötelezve éreztem magam, hogy mint a legnagyobb emigráns PEN központ titkára, részt vegyek az összejövetelen. Június legelején indultunk a Liverpool állomásról, mégpedig az egész vezetőség: a lengyel Lisiewicz testvérek, akik még egyre elveszett kastélyukat siratták; a BBC albán osztályának egyetlen vezetője, illetve tagja, Tayar Zavalani; Ivan Jelinek, a cseh költő; Petris Aigars lett író nagy ősz hajfürtjeivel és Velta Snikere lett költőnő, meg két magyar, Tábori Pali és én. Sajnáltuk, hogy a lengyel Ceslaw Milosz, a spanyol Salvador de Madariaga és az osztrák-magyar Habsburg Ottó nem tudnak eljönni. Az utóbbi vagy egy esztendővel korábban jelentkezett tagnak levélben. A bizottság előtt, hol egyhangú szavazásra volt szükség, beterjesztettem felvételét. Theodosia Lisiewicz és Tayar Zavalani tiltakoztak a „Habsburg taknyos” felvétele ellen. Kijelentettem, hogy a taknyos 49 éves, két könyvet jelentetett meg, melyeket a kritikusok dicséretben részesítettek, és emigráns, miután sem Ausztriába, sem Magyarországra nem teheti be a lábát. Így megfelel a felvételi szabályoknak. Ha tovább tiltakoznak, úgy – este hét volt – reggel nyolcig fogom ötpercenként beterjeszteni felvételi indítványomat. Háromszori ajánlatom után feladták a harcot. Ugyanekkor öröm volt, hogy Vajay Szabolcs Párizsból és Zilahy Lajos New Yorkból ott lesznek Stockholmban.

Harwichben Táborival és Veltával söröztünk a parton és egy dán lánnyal együtt utolsóknak szálltunk fel a hajóra. Már csak egyetlen szabad kabin maradt, illetve nem is kabin, hanem szoba, két-két ággyal egymással szemközt, vagy két méterrel közöttük. A tiszt bocsánatot kért, hogy hölgyeket és urakat kénytelen „összefektetni”, de nem sokat törődött vele. A dán leány és Velta láthatóan örültek. Én is. Tábori viszont elkomorodott. Nem értettem, miért. Kicsomagoltuk dolgainkat, és felmentünk a fedélzetre. A szürke, mocsaras part még látszott, a tenger piszkosszürke volt, aztán esni kezdett.

Bementem a társalgóba. A sarokban Aigars ült, körötte a hallgatók egész tömege. A lett értelmiségről magyarázott. 1945-ben észrevették, hogy a szovjettől sem várhatnak többet, mint a német náciktól. Ezért sokan emigráltak, kivált Svédországba. Odahaza kommunista kontárok tönkretették a kultúrát. Az emigráció tartja fent. A magas svéd adó mellett az ott élő lettek önként fizetnek adót a lett kormányt helyettesítő bizottságnak. Remélik, hogy így túlélik a szovjet uralmat. Ő maga cikkek és versek mellett évente ír egy regényt. Minden lett emigráns családfő megveszi. Nem sok, de ebből fenn tudja tartani magát.

Mikor Zavalani arcán meglátta az irigység árnyékát, elmosolyodott.

Vacsorára két nagy smorgasbord korongja forgott az étkezőben, levesekkel, salátákkal, halakkal, sültekkel, sajtok tömegével. Italt a pincérek szolgáltak fel ingyen. Utána kimentem a hajó orrába. A felhők eltűntek és előbújt a félhold. A nagy, fekete hullámok éle ezüstösen csillogott. Sokáig hipnotizáltan bámultam, majd leballagtam a kabinba. Tábori ágyban feküdt és olvasott. A lányok a női fürdőszobában vetkőztek és jöttek elő pizsamában és nagyon jókedvűen. Bebújtak ágyukba és felénk fordultak. Nyilván természetesnek találták, hogy villanyoltás után átmegyünk hozzájuk. A bajt csupán abban láttam, hogy Táborival szemben a magas dán lány feküdt, azaz ő kapja meg, nekem pedig a jóval idősebb Velta jut. Nem volt öreg még, és kedvesen viselkedett, de sok kedvet nem éreztem hozzá. Verseit sem kedveltem az angol nyelvű antológiában, bár lehet, hogy a rossz fordítás okozta.

Miután Pali nem szűnt meg olvasni, Velta egyszerűen leoltotta a villanyt, mire Pali is rögtön eloltotta a maga kislámpáját. Hirtelen teljes setétség lett, majd a két kék lámpa – az egyik az ajtó mellett, a másik a kerek ablaknál – egyre jobban megvilágította a kabint. Hátha Pali megy Veltához, gondoltam, csupa udvariasságból, mert nálam régebbről ismeri, és a dán lány nekem jut. Hallottam, hogy Pali forog fekhelyén. Övé az elsőbbség, öregebb nálam. A két lány, akiket jól láttam, idegesen várakozott. Hirtelen szabályos szuszogás. Pali elaludt. Nem akartam hinni fülemnek. Impotens lenne? Vagy nagyon okos felesége megnevelte ennyire? Vagy nem is veszi észre a modern társasutazás gyönyöreit? A dán lány egy ideig nézte, aztán hangosan felsóhajtott, befele fordult az ágyban, és fejére húzta a takarót. Így aligha gondolhattam arra, hogy zavarjam, miközben Velta kissé felemelte takaróját, így jelezte, hogy alatta helyet tart fenn számomra. De én hátul combomban, térdem felett éreztem izmaimban a féket. Táborival együtt szokványosan jelentéktelen, de kellemes kis szórakozásra lett volna alkalmam, amiért aligha bánt a lelkiismeret. Tábori nélkül viszont önálló szerelmi kaland, szerelem nélkül, amilyenre még nem voltam kapható. Ezúttal sem: fejemre húztam a paplant és hagytam szegény Veltát sorsára. A dán lány viszont reggel nagyon is összebarátkozott négy angol egyetemistával, akik egy kabint foglaltak el, és még kora délelőtt átvitte csomagját hozzájuk. Később bezárkózott a fiúkkal kabinjukba és boldog nyögését, noha a kabin hátul volt, a hajó orrában is hallani lehetett. „Micsoda erkölcstelenség!”, állapította meg Tábori.

Harmadnap reggel Koppenhágából érkeztünk a stockholmi pályaudvarra. A szállodában Párizsból, Nyugat-Németországból, New Yorkból és Dél-Amerikából érkezett PEN tagokkal találkoztunk, köztük Vajayval és Zilahy Lajossal. Egy körülbelül 25 éves stockholmi egyetemista, Horváth György is megjelent, és ingyenes svéd tolmácsul ajánlkozott számunkra. Művelt, elegáns és nagyon szép fiatalember volt. Minthogy PEN üléseken csak tagok vehettek részt, Tábori Pali ajánlatára – mert emigránsnak ugyan emigráns volt, de könyvet nem írt még – némiképpen szabálytalanul a szálló halljában tagnak fogadtuk. Utána mindjárt Szabolccsal bolyongani vitt a városba.

Múltkori stockholmi látogatásom óta kihúzták a Vasa hajót a tengerből. Horváth oda vitt bennünket, és elmagyarázta: egy sorozat hadihajó egyike. Ezeket Gusztáv Adolf idején építették, a XVII. század húszas és harmincas éveiben. Ez az egy hajó pontosan olyannak készült, mint a többi, mégis első kifutásakor, azaz próbaútján nem messze a parttól felborult és legénységével együtt elsüllyedt. Szerencsésnek egyedül az mondható, hogy nem kint a tengeren merült el, ahol a sós víz szétmarta volna 300 év alatt, sem közvetlenül a partnál, ahol édesvízben elrothadt volna, hanem a kettő között, ahol konzerválódott. Ahogy a hajó fedett részében jártunk mesterséges folyosón, kezdtem a harmincéves háború korában érezni magam, régi ágyúk közt, nagy, néma hodályban. Horváth Gyuri elmondta, hogy a Vasa kiemelése közben a matrózok kulacsaiban svéd brandyt találtak.

– Milyen volt? – kérdezte Szabolcs.

– Nem tudni, mert a munkások megitták.

– Tudjátok – kérdeztem –, mit neveztek svéd brandynek Gusztáv Adolf idején?

– Nem tudjuk.

– Az ürülékkel kevert húgyot, melyet csövön vezettek az árnyékszékből az áldozat felpeckelt szájába. A módszert a svéd felszabadító hadsereg alkalmazta Németországban azok ellen, akik nem akarták bevallani, hová ásták el pénzüket.

A vízparton megebédeltünk, majd Szabolcs búcsút vett tőlünk.

– Megyek Bebek Istvánhoz, a gyároshoz.

– Ki ő?

– Nem ismerem. Párizsban levelet kaptam tőle. Azt állítja, hogy családi tradíció szerint nemzetisége ősapja Bebek Detre volt, Magyarország nádora 1397-től 1402-ig, Zsigmond király alatt. Származását követni tudja a mohácsi vészig, de nem tovább. Ki tudnám-e segíteni, kellő tiszteletdíj fejében, a XV. századdal? Történelmi kutatásaimról – írta – már sokat hallott.

Szabolcs ezzel megrázta aktatáskáját.

– Itt hozom néki a dokumentumokat, illetve azok másolatát hiányzó őseiről II. Ulászlótól Zsigmond királyig – szólt komoly arccal, majd hirtelen elmosolyodott.

Este svéd meghívónk, Etfeldt doktor adott vacsorát tiszteletünkre a PEN klubban. A meghívottak vagy ötvenen voltak. Három, egymással párhuzamos asztalnál helyezkedtünk el. A középső asztalfőn Etfeldt, mellette az egyik oldalon Zilahy Lajos és Mihail Prawdin, aki pályája legelején még a Pétervári Egyetem professzora volt. Másik oldalán Aigars, én, Horváth Gyuri, Tábori, Szabolcs.

Etfeldt üdvözölte a jelenlévőket, akik „A történelem és az író fantáziája” című konferenciára érkeztek. Arról beszélt, hogy az emigráns írók – a spanyol Madariaga, a német Thomas és Heinrich Mann, Brecht és mások, a lengyel Gombrowicz, Milosz és Hlasko, az orosz Zamjatyin, Bunyin és Nabokov, a jelenlévőkről nem is szólva – az elmúlt évtizedek alatt milyen jelentős szerepet játszottak nemcsak az olvasóközönség előtt, hanem a világtörténelemben is. Sajnálattal kell hozzátennie, hogy holnapi és következő előadásainkon kevés svéd lesz jelen, mert nemhogy a külföldi, de saját irodalmuk sem érdekli őket. Ugyanekkor a Stockholmban élő észtek, lettek, litvánok, lengyelek, magyarok és németek lelkes közönségére számíthatunk.

Utána sekélyes és véget nem érő beszélgetés következett. Az öreg Prawdin, aki régen kiváló, de nem irodalmi jellegű, hanem történettudósi könyvet írt Dzsingisz kánról, ezúttal és elég ügyetlenül, Dzsingisz irodalomtörténeti szerepét kívánta felvázolni. Előadásából kiderült, hogy Dzsingisznek ilyen szerepe nem volt. Utána többen nem az író és az Idő szerepéről beszéltek, hanem történelmi regényeik piszlicsári problémáit kezdték előadni. A legvigasztalanabb az általam személyében annyira tisztelt és szeretett Zilahy Lajos szavai voltak. Arról beszélt, hogy egyik történelmi regényében Metternich Kelemen herceget, Marx Károlyt és Kossuth Lajost kívánta összehozni hosszabb beszélgetésre a londoni Hyde Parkban. Azt képzeltem, ezután Zilahy elmondja, hogy Marx nem járt le beszélgetni a Hyde Parkba, és Metternich meg Kossuth sem voltak hajlandók szóba állni egymással. De nem. Zilahy a történelmi források szerint úgy találta, hogy Kossuth sohasem volt a másik kettővel egy időben Londonban. Mit csinált tehát? Kénytelen volt Kossuth tartózkodását a valónál néhány hónappal előbbre hozni.

Miközben a beszélgetés ilyen színvonalon folyt, Etfeldt, Szabolcs, Julian Gorkin, Jelinek és még vagy nyolcan-tízen szégyenkezve néztünk magunk elé. Végül a jelenlévők kétharmada, és éppen azok, akik a szót vitték, fáradtságukra hivatkozva visszamentek a szállodába. Mi pedig, vagy tizenöten, akik addig hallgattunk, körülültük Etfeldtet a középső asztalnál.

– Rátérhetünk a tárgyra – mondta és körülnézett.

Ivan Jelinek, a cseh költő szólalt meg elsőnek.

– Mindenekelőtt megállapítanám, hogy klasszikus prózaírók a XVIII. század végéig nem foglalkoztak a múlttal. Lásd Petroniust, Lukiánoszt, Rabelais-t, Cervantest, Swiftet. A rokokó erotikus regényei is jelen időben játszódnak le. Íróiknak eszébe sem jutott, hogy a múltról is írhatnának.

– Hozzá kell tennem – állapította meg Etfeldt –, hogy az epikus költők és drámaírók gyakran visszamentek a múltba. Mint Homérosz két eposzában, Vergilius az Aeneisben, mint Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész majdnem valamennyi darabjukban, mint Ariosto, Tasso, mint Shakespeare a Coriolanusban, a Julius Caesarban, az Antonius és Kleopátrában, a királydrámákban, mint Marlowe a Timur Lenkben, mint Schiller Az orléansi szűzben, a Don Carlosban, a Tell Vilmosban, Goethe a Faustban, Öhlenschläger a Correggióban és így tovább. A személyek, a jellemek, a tragédiák vagy történetek kedvéért tették. A múltat megjeleníteni egyikük sem szándékolta.

– Ezért – jegyezte meg Szabolcs – ezért helyes az elfogadott nézet, hogy az Ivanhoeval és a Kenilworth-szel Walter Scott a történelmi regény megalapítója.

– Helyes – mondta Etfeldt. – A harmincas évekig még felnőttek is el tudták olvasni. Most már nem képesek.

– Miért? – kérdezte Horváth.

– Azt hiszem – felelte Etfeldt –, mert Walter Scott jól ismerte a múlt bútorait és használati tárgyait, de az elmúlt idők lélektanáról, gondolkodásmódjáról, szellemi irányzatairól nem volt több fogalma, mint olvasóinak. Ami jóval kevesebb a mainál.

Itt egy pillanatra elgondolkodott.

– Nagyon nehéz kérdés. Lehet, hogy nincs igazam.

– Mégis melletted szavazok – mondta Jelinek. – A mai, tanultabb ember történelmi ismeretei nem olyan iskolásan egyirányúak, hanem bőségesebbek és szétágazóbbak, mint a múltban. A pszichológiáról nem is szólva.

– Úgy van – szólt valaki, akit nem ismertem. – Jeruzsálem felszabadítását Tassótól senki sem írná meg ugyanúgy, mint Tasso. Ötven évvel ezelőtt még dicsőséges győzelemnek hitték. Ma eredménytelen és esztelen mészárlásnak mondjuk. De ki alkalmazta először történelmi ismereteit az elmúlt században?

– Szerintem Flaubert – mondta Etfeldt – a Salammboban és Szent Antal megkísértésében. A próbálkozás sikeres, a regények nem. Viszont a Madame Bovary nem történelmi regény, és még friss. Miért?

– Mert – mondtam – időben maradandó történelmi regényt írni majdnem lehetetlen. Történelmi elképzeléseink túl gyorsan változnak. Nézzétek meg, mi lett olyan egykori hírességekkel, mint Eugene Sue, Gustav Freytag vagy Selma Lagerlöf.

– A legjobb példa – tette hozzá Szabolcs – Sienkiewicz. A Quo vadis a XIX. század utolsó évében jelent meg, és világsikert aratott. Szerzője Nobel-díjat kapott érte.

Itt félénk pillantást vetett Etfeldt doktorra, aki a Nobel-bizottság tagja volt, bár nem Sienkiewicz idejében.

– Felnőtt ember húsz oldalt sem tud ma elolvasni belőle.

– Melyik történelmi regény maradt meg a múlt századból? – kérdezte Etfeldt. Szemmel láthatóan bántotta a Nobel-díj emlegetése.

– A Háború és béke – mondták egyszerre hárman.

– És miért – kérdezte Etfeldt. – Egyetértünk Tolsztoj világ- vagy történelem-szemlélelével?

– Nem értünk egyet – felelte Szabolcs. – De jobban tudott írni mindenkinél.

– És mert nem ment a francia forradalom mögé, a messze múltba – magyarázta Gorkin. – A francia forradalom előtt idegen számunkra a világ. Tolsztoj arról írt, ami születése előtt húsz esztendővel történt. Az óvatosabb regényíró általában nem megy vissza a múltba.

– Némi túlzás – szóltam közbe – Dosztojevszkijt óvatos regényírónak nevezni.

Ezen mind nevettek.

– Tudtok még nagy történelmi regényeket a múlt századból?

Mindnyájan hallgattak.

– Megemlíteném – szóltam – Lúdláb királyné konyháját Anatole France-tól. Bár tudom, kevesen olvassák.

Senki nem helyeselt.

– Kit tudtok ebből a századból? – kérdezte Etfeldt.

– Thomas Mann József és testvérei – ajánlotta Gorkin.

– Biztos vagy benne?

– Nem. Történelmi regénnyel semmi sem biztos. De Mann a modern történettudomány eszközeivel nyúlt a tárgyhoz.

– Ez tévedés – mondtam. – Mann azt állította, hogy a József és testvéreihez csupán három forrást használt. A Biblia és a Korán megfelelő passzusait és Breadsted Egyiptom történetét. A három közül egyik sem nevezhető modernnek.

– És mást nem használt?

– Dehogynem – feleltem. – A képzeletét.

– Szavazzunk – ajánlotta valaki.

– Helyes – szólt Etfeldt. – Emelje fel a karját, aki halhatatlannak tekinti a Józsefet.

– Mit ért ön halhatatlan alatt?

– Mint a Candide. Vagy a Dekameron.

Kilenc kar emelkedett a magasba.

– És ellene?

Hat kart számolt.

– Persze nem mi döntjük el – jelentette ki Etfeldt. – Ki ajánl másvalakit?

A leopárd di Lampedusától – szólt Gorkin.

Hatan szavaztak mellette, hatan ellene. Ketten nem döntöttek.

– És Mary Renault történelmi regényei?

Tizenegyen ellene, négyen mellette.

Még néhányat próbáltunk, de nem tudtunk eredményre jutni. Elérkezettnek láttam az időt, hogy megkérdezzem Etfeldtet:

– Önnek, úgy tudom, döntő szava van a Nobel-díj kiadásában. Megtudakolhatom, Koestler miért nem kapott Nobel-díjat?

Eltfeldt úgy mért végig, mintha valami roppant ostobaságot kérdeztem volna, amire felelni sem érdemes. Azután úgy tett, mintha erőt venne önmagán, hogy mégis válaszoljon.

– Tudtommal Koestler eddig hat regényt szerzett – mondta, és kiegyenesedett a büszkeségtől, hogy mindent tud. – A The Gladiatorsszal kezdte. Nem rosszabb, nem is jobb Howard Fast Spartacusánál. Nem jön számításba. Ugyanígy nyilatkozhatom a harmadikról, az Arrival and Departureről. Ugyanez áll a Thieves in the Níght és az Age of Longingra. Ön nyilván a második könyvre, a Darkness at Noon-ra gondol.

– Természetesen. Sok író kapott már egyetlen könyvre Nobel-díjat. Roger Martin du Gard a Les Thibaultsra.

– Elismerem. A Darkness at Noont kitűnő riportregénynek tekintem Sztálin borzalmairól. Korunkban nagy hatást váltott ki. Méter magasan a fejem fölött – gondoltam –, amikor megjelent. Idővel hatása csökkent. A Szovjetunió összeomlásával pedig, melyet mindketten remélünk, bár alighanem egyikünk sem éli meg, majdnem teljesen megszűnik.

– Előbb döntöttük el, hogy a legtöbb könyv hatása idővel megszűnik.

– Valóban. De néhány esztendővel Koestler könyve után megjelent Orwell Ezerkilencszáznyolcvannégye. Ezt a könyvet akkoriban valahol csípőm magasságában helyeztem el. De azután, az évek során, Koestler könyve süllyedni kezdett. Most valahol vállam magasságában van. Orwell könyve pedig folyvást emelkedett. Most valahol a fejem fölött érzem.

– Miért?

– Nehéz megmondani. De elsősorban talán azért, mert Koestler járt a Szovjetunióban, Sztálin mészárlásait ismerte, és amit leírt, azt későbbi szovjet emigránsok teljes mértékben igazolták. Orwell nem járt a Szovjetunióban, és a kommunizmust Angliában írja le, ahová – ezt már biztosra vehetjük – sem 1984-re, sem soha nem ér el. Durván szólva: Koestler az igazat írta meg, míg Orwell elsősorban fantáziáját használta. A jövendő emberét, de sokat a most élők közül is, a valóságnál jobban érdekli a kommunizmus átfogó fantáziája. Ezért hiszem, hogy Orwell győz Koestler felett. Ami pedig a Nobel-díjat illeti – folytatta egy pillanat múlva –, úgy azt nem Zamjatyinnak kellett volna adni, aki először írt komoly könyvet a szovjet borzalmáról, sem Koestlernek, hanem Orwellnek. De erre nem jutott időnk, mert, mint tudják, előbb halt meg, mint könyve ide eljutott. De ha most élne, minden bizonnyal ő kapná meg.

A legtöbben tapsoltak, mikor Etfeldt szavait befejezte. Magam is úgy láttam, hogy az igazság inkább az ő oldalán áll, mint az enyémen.

A második és harmadik napot a Stockholmi Egyetem nagytermében töltöttem a PEN konferenciáján. A tizenöt emberből, akik előzőleg Etfeldttel ültek egy asztalnál, úgyszólván senki sem szólalt fel. Arcukon közöny és unalom tükröződött, mint valószínűleg az enyémen is. A többi anekdotákat, mellékkérdéseket adott elő részletesen, vagy problémákat vetett fel, amelyek nem azok. Az összejövetelekről késő délután mindig jóval üresebb fejjel mentem ki, mint ahogy reggel bejöttem. Áldottam magamat, amiért a múltban ilyen konferenciákat rendszerint elkerültem.

Az első estet Hámori Lacinál, a Népszava volt belpolitikusával és családjával töltöttem, aki négy évvel korábbi látogatásomkor a svéd újságíróknak oly sikeresen bemutatott. A második estén, magyar szeretője révén egy fiatal svéd grófnő rokokó palotájában szórakoztam, nagy és vegyes társaságban. A „vegyes” jelző úgy értendő, hogy a vagy ötvenfőnyi társaság kisebb fele, többnyire, de nem kizárólag idősebbek, a nők estélyi ruhában, a férfiak feketében vagy sötétkékben, a két szalon egyikében, majd a vacsoraasztalnál ültek. A fiatalok a büféhez jártak és inkább ittak, mint ettek. A fiúkon farmernadrág és nyitott ing, a lányokon félcombig érő szoknya. A bárban táncoltak, vagy a dombról a tengerig érő, óriási kertben szívtak marihuánát vagy csókolóztak. A szégyenkezés idegen volt tőlük. Mikor, hogy a dombmászástól megpihenjek, az egyik lugasba akartam lépni, ott egy nagyon magas fiatalember éppen szeretkezni készült egy még magasabb lánnyal. „A lugas foglalt”, mondta angolul, barátságos mosollyal, a lány combjai között. Beszélni senkivel nem volt alkalmam. Úgy tűnt, hogy nem beszélgetnek.

Negyednapra elfogyott a hivatalos program. Horváth Gyuri Szabolccsal és Táborival együtt körbevitt megint a városban, megnéztük az őrségváltást a királyi palotában, de nem tartottuk érdekesebbnek, mint a többit. Vajay elment ebédelni Bebekkel, Tábori útnak indult, hogy Kézszorítások című könyvét – melyben neves ismerőseivel való találkozásait írta meg – eladja valamelyik svéd kiadónak, miután Angliában nem talált ilyet.

– Te is itt hagysz? – kérdeztem Horváth Gyurit.

– Soha – mondta. – Ha kedvedre lenne, kimegyünk egy kocsmába a tengerpartra. Oda szokta elvinni szeretőjét, Ulla Windbladot, Bellman, a költő.

Horváth Gyurival élvezet volt beszélgetni, mert sok mindent tudott a svédekről. Én szinte semmit. Azon kívül olyan szép volt, hogy nők, férfiak egyformán megfordultak az utcán utána, pedig ezt úgy láttam, nem tekintették szokásnak az akkoriban egyformán szabados és álszent svéd társadalomban. A taxi hegyes tetejű, szemrevaló faépületbe, inkább vendéglőbe, mint kocsmába vitt a tengerparton. Faragott faasztalok, kettős faülésekkel, de azokon kényelmes párnák. A kandalló fölött és a falon szemközt a három svéd király közül, kiknek arcképét ismertem, kettő: Gusztáv Adolf a harmincéves háborúból, lovon, és a svéd felvilágosodás és művészet királya, III. Gusztáv, nagy fehér rokokó parókával.

– Tudsz Bellmanról valamit? – kérdezte Horváth, amikor leült mellém.

– Csak nagyon keveset. Verseit még nem fordították magyarra. Az angol fordítás olvashatatlan. Világviszonylatban az egyetlen nagy svéd költő.

– Ullát kétkerekű kocsin hozta ide. A pónit ő maga hajtotta. Mikor leszálltak, mindketten buja pillantást vetettek a lány felé.

– Ki volt a második? – kérdeztem.

– A póniló. 1770 táján a pónik bujábbak voltak, mint manapság – magyarázta Gyuri, miközben koccintottunk a konyakból, melyet előre rendeltünk.

– És aztán?

– Aztán bejöttek a kocsmába. Ulla felszaladt a lépcsőn a megrendelt kis szobába, rendbe hozta magát és levetkőzött. Bellman lent maradt a kocsmában kis időre.

– Meg akarta Ullát váratni?

– Ez nem jutott eszébe. A kocsmáros tiszteletére egy pohárka aqua vitaet ivott vele. Azért ment fel hamarosan, mert nem kívánt részt venni a lent ülő férfiak vitájában. Unta őket.

A szomszéd asztalnál két vöröses hajú férfi ült feleségekkel. Az egyik cigarillóval kínálta társát, az vett, utána felénk fordult és bennünket is megkínált. Mindketten elfogadtuk, köszöntünk.

– Milyen kedvesek a svédek – mondtam Gyurinak.

– Norvégek – mosolygott Gyuri és felém fújta a füstöt. – Svédek nem szólítanak meg ismeretlen embert. Nem kínálják meg cigarillóval. Még ilyen rosszal sem.

– Mi volt a vita, amiben Bellman nem akart részt venni?

– Voltaire és Rousseau híveinek vitája. Az eszesek vitáztak az őrültekkel. De akkor még mindkét fél okosnak tűnt. Vagy mindkét fél bolondnak. Bellman viszont tudta az igazat.

– Mert okos volt?

– Nem. Ösztönösen.

– És aztán mi történt?

– Felkapott két üveg francia vörösbort, egy kosár ánizsos süteményt, és szaladt fel Ullához. Ulla mezítlenül feküdt az ágyon, mint Tiziano vagy Giorgione Vénusza, de arcát az illendőség kedvéért két kézzel eltakarta. Bellman, ugyancsak az illem kedvéért, behúzta a zsalukat.

– Hozzátenném, hogy a póni odalent mérgesen fújtatott, mert érezte, mire készülnek fent. Ő pedig kimarad ebből, bár Ulla neki nagyon tetszett. Kész vers az egész.

– Bellmanról – jegyezte meg Gyuri – már azért is jó beszélgetni, mert mindketten hasonlítunk reá.

– Ezt nem látom.

– Megmondom. Bellman főműve a Fredmans epistlar, Fredman levelei. Nyolcvankét ballada. A versekben rokokó mitológiát kevert elképesztő realizmussal. Alakjai, Ulla Windblad, Mollberg, Mowitz, Fredman és a többi áttáncolják az éjszakát. Kirándulásokon ünneplik az életet. Holdfényes éjszakákat beszélgetnek végig. A rokokó isteneinek, Bacchusnak és Venusnak áldoznak. Isznak és szeretkeznek. Az ünnepre csak egyetlen árnyék borul.

– Melyik árnyék?

– A halálé. A kocsmában ülők mellé Bellman leteszi a homokórát. Nem büntetésből. Nem erkölcsi felháborodásból. Ilyet ő nem ismer, ahogy mi ketten sem ismerünk.

– Hanem?

– Mert félt a haláltól. Félt a haláltól és szerette az életet. Én is imádom az életet és reszketek a haláltól. Jobban, mint Kosztolányi. Verseidből tudom, hogy félsz a haláltól. Nem így van?

Kérdően nézett rám.

– Így van – mondtam némi gondolkodás után, mert féltem vallomásomtól. De aztán megindultam. – Tizenhárom évesen, lefekvés után gyakran eszembe jutott, hogy egyszer meghalok. Ilyenkor a takarót haraptam kínomban. Véresre karmoltam mellemet. Kiugrottam ágyamból, és az erkély téglamellvédjén táncoltam meztelenül. Sarkam alatt fénylő villamossínek és a konflislovak szikrázó patkói. A feltámadásból egy szót sem hittem. Azóta sem. De már nem ugrom ki az ágyból.

Egy pillanatra elhallgattam.

– Miben hasonlítunk még Bellmanra?

– Ahogy a boldogságot keressük.

– Mindenki azt keresi. Az epikureus azzal, hogy elkerüli a bajt, a szerzetes azzal, hogy böjtöl és végigkorbácsolja magát, vagyis a szenvedés eltűréséért járó jutalomban látja célját, a boldogságot.

– Mi viszont, mint Bellman, nem önkínzásban, böjtben, nem hatalomban és pénzben, nem rangban és ideológiákban látjuk a boldogságot. Hanem egyszeri, sohasem ismétlődő életünkben az ünnepi kirándulásokat, a holdfényes sétákat, a kocsmai beszélgetéseket és a szeretkezést tekintjük a boldogság forrásának. Úgy, mint Bellman. Most például éppen az ő kocsmájában eszünk-iszunk. Később feljössz hozzám. Ma telihold van. Besüt az ablakon és átbeszélgetjük az éjszakát. Meggyőztelek?

– Félig-meddig.

– Persze te túlteszel mindenkin. Tíz évvel ezelőtt, tizenhat éves koromban az ÁVÓ bevitt az iskolából a börtönbe. Torzképet rajzoltam Rákosiról. Egy napig állattak arccal a falnak. Étlen-szomjan bőgtem. Cikkedből tudom az Irodalmi Újságból, hogy jéghideg télben, Recsken ott álltál a sötétzárkában. Egy kis lyukon át napfény szűrődött be hozzád. Azt hitted, örömkönnyel szemedben, hogy Számoán vagy Tahitiben vagy, igaz?

Megittuk a feketét és kimentünk a tengerpartra. Fürödni szerettünk volna, de amikor levetettük cipőnket és megpróbáltuk, túlságosan hidegnek találtuk.

– Taorminában kellemesebb – mondta.

– Jártál ott?

– Kétszer, mióta Svédországba kerültem. Egyszer a Costa Braván, háromszor Párizsban, egyszer Rómában.

Csodálkoztam, honnan szerez emigráns magyar egyetemista ehhez pénzt, de nem szóltam.

– A szociáldemokrata kormány minden rászoruló egyetemistának kölcsönt folyósít lakásra, élelemre, tandíjra, mindenre. Külön pénzt nyaralásra. Az összeget tíz vagy húsz év alatt kell visszafizetni, aszerint, hogy az ember milyen állást kap. Kitűnően vizsgázónak elengedik a teljes összeget. Nekem is már csak a felét kell visszafizetnem.

Mindketten felálltunk.

– Gyere fel hozzám – mondta Gyuri szívélyesen, de jóval hízelgőbb hangon, mint vártam. – Egy ideje írok. Szeretnék neked valamit megmutatni, talán tudsz segíteni nékem.

Az egyetemi diákszálló vagy tizenkét emelet magas volt. Szőnyeges folyosóival inkább jobb szállodához hasonlított. Horváth előszobája egyik oldalán kis konyha, a másikon nagyobb fürdő. A szobában óriási ablak végig a falon, ágy, dívány, asztal, kisasztal telefonnal, egy másik televízióval, szőnyeg, faliszekrény és napfény.

– Nem akarsz lejönni az uszodába? Nem kell egy fürdőruha?

– Van rajtam – mondtam.

Látogatók számára külön vetkőzőt tartottak fenn. Miközben ruhámat ledobtam, eszembe jutott: Gyuri ruha nélkül akarja megmutatni magát. Miért? Valószínűleg azért, hogy elcsábítson, és kötelezve érezzem magam, hogy irományát, melyet majd felolvas, az Irodalmi Újságban közöljem vagy máshol álljak ki érte. Többször megesett velem ilyesmi. A Népszavánál egy lány jött fel hozzám és lefeküdt a díványra velem szemben. Ledobta bugyiját. „Tégy magadévá, és hozd le novellámat!” Kidobtam. Tavaly, szerkesztőségi szobámba egy kövér fiatalember rémes verseket hozott. Mikor nemet mondtam, mellém állt és gombolni kezdte nadrágját. „Ne itt, a klozeten verd ki!” mondtam.

Nyilván képzelődöm – gondoltam. Gyuri a fényesre kivilágított uszoda ajtajában várt rám. Rajtunk kívül csak hárman tartózkodtak ott, kettő fürdőnadrág nélkül. Gyuri elém állt, hogy mutassa magát. Amáron kívül ilyen szépet még nem láttam, legfeljebb a Farnese vagy az eleusziszi Antinooszt. Melle, dereka olyan gyönyörű volt, hogy feje szépsége feleslegesnek tűnt. Mozdulatai kétségtelenül elárulták, mit akar. Talán már érkeztünkkor is ezért jött a szállodába, jól megfontolt tervvel. Nem, ebből nem lesz semmi.

Úszni kezdtem a vízben, hogy gondolkozhassam, mert mellette erre sem voltam képes. Velta ágyába belebújtam volna, a pillanatnyi, múló kis szórakozás kedvéért. Lelkileg nem jelentett volna semmit. Nem hiszem, hogy ezzel Zsuzsát megcsaltam volna, akihez hosszú ideje csupán csókokkal mertem ragaszkodni. Aztán, szolidaritásból Tábori iránt, és mert ez úgy sem jelentett volna semmit, fejemre húztam a takarót. De ha ezzel az okos, művelt és leírhatatlanul gyönyörű fiúval lefekszem, okvetlenül beleszeretek. Máris majdnem. És mindezt csak azért, hogy verseit vagy novelláját leközöljem, mely majdnem biztosan tűrhetetlen lesz. Az írás nem ész dolga és nem szépség dolga. Megmondom majd az igazat, hiába kezd ki velem.

Az egyik egyetemista labdát hozott és öten vagy egy óráig dobáltuk egymásnak a vízben, sok nevetés közben. Aztán felmentünk.

– Mit iszol? – kérdezte Horváth, miközben a falon függő nagy fényképek közül éppen a kürénei fejetlen Aphroditét vizsgáltam.

– Teát, ha van.

– Milyet? Van Uwa, Dimbula, Nuwara Eliya, zöld kínai, jünáni, fekete indiai, narancsvirág, Earl Grey, gunpowder. Melyiket hozzam?

– Válassz a Nuwara Eliya és a jünáni közt – feleltem.

A jünáni tea illatát már az ajtóból éreztem, mikor behozta. Letette az asztalra a két csészét, a cukrot a cukorfogóval, a sipkával betakart teáskannát, várt, majd töltött. Mindezt tökéletes ceremóniával és mégsem úgy, mint a pincér. Csak egyben vétett az illem ellen: nagyon szorosan ült mellém a díványra. Kérdésemre stockholmi életéről kezdett beszélni, elsősorban a sötét, hosszú, reménytelen télről.

– Ha tavasszal dél felé végül kisüt a nap, ebéd helyett odaállunk az utcán az egyetem fala mellé és süttetjük magunkat.

Amikor ezt mondta, combját az enyémhez szorította. Nem kérdés, hogy jól esett, de három-négy másodperc múlva odább csúsztam. Horváth arcára kiült a csodálkozás.

Hirtelen témát változtatott.

– Egy évvel ezelőtt rájöttem, hogy fotografikus memóriával rendelkezem. Művészettörténetre, irodalomra, világtörténelemre nem kell időt vesztegetnem. Tacitust, Gibbont, Toynbeet egyszer elolvasom és minden sorára emlékszem.

– Kipróbálhatlak?

– Nyugodtan.

– Tacitus leírása Petroniusról?

– Annales tizenhatodik könyve, tizennyolcadik és tizenkilencedik fejezet. Egyetlen forrásunk Petroniusról. Azzal kezdődik, hogy napjait alvással töltötte, míg éjszaka kötelességeit teljesítette, és az élet örömeit élvezte. Amíg mások arcuk verejtékével szereztek hírnevet, addig Petronius…

– Ennyi bőven elég – mondtam. – De hova céloztál a fotografikus memória emlegetésével?

– Oda, hogy nem kell időmet tanulással töltenem és maradt időm írásra. Az utóbbi évben két színdarabot írtam. Szeretnék az egyikből egy felvonást felolvasni néked. De egy valamit meg kell ígérned.

– Mit?

– Ha jónak találod, amit, látom nem nagyon remélsz, szóval, ha nagyon jónak találod, magaddal viszed és lefordíttatod angolra, mert a magyar szöveggel itt nem érek el semmit és a svéddel sem. És megkísérled előadatni Londonban. Vagy másutt. És ha pocséknak találod, őszintén megmondod nékem. Viszonyunkon ez semmit sem változtat.

Ezzel újra felém csúszott és combját egész hosszában hozzám szorította. Ezúttal azonban rögtön eltoltam magamat tőle.

– Kritikáért vagy olyan segítségért, ami kijár néked, semmiféle ellenszolgáltatást nem igénylek, és nem fogadok el – mondtam olyan határozottan, hogy magam is meglepődtem. – Egyébként pedig sokkal idősebb vagyok nálad.

– Nálam sokkal idősebb nővel már háltam – magyarázta Horváth –, de nálam több mint öt évvel idősebb férfival még nem. Legtöbbje szőrös, undok pocakot ereszt, vagy ráncosan és satnyán meggörbül, mint a hangya hasa. A tiéd olyan, mintha harminc éves se lennél.

– Hagyd abba a hízelgést, és vedd elő a drámádat – ajánlottam.

Horváth a faliszekrényből, inge alól előkereste a gépírást, mellém ült és olvasni kezdte. Második felvonása volt egy rendkívül modern hangzású darabnak. Az első oldalt unalommal hallgattam, de aztán rájöttem, hogy az unalmat az én erőszakos idegenkedésem kreálta. A harmadik oldalon közönyöm már érdeklődésbe fordult át. Aztán a darab vonzó lett, bár nem kis mértékben Beckett modorához hasonlított, akit értékeltem, de nem kedveltem. A színen egy Anita nevű nő ült, aki táskájából különféle tárgyakat vett elő és rakott vissza. Közben szentimentális, lapos és mégis jellegzetes dolgokat mondott nyárspolgári életéből. A történetek egyre érdekfeszítőbbek lettek. Az átlagember reménytelen életét tükrözték. Vagy negyven perc után vége lett a felvonásnak. Gyuri felém fordult.

– Nos? – kérdezte.

– Megvallom, hogy elég reménytelenül ültem le meghallgatásodhoz. Mit mondhatok egyebet? Mérhetetlenül el vagyok ragadtatva.

– Miért voltál reménytelen?

– Mert jó színdarab nagyon ritkán születik. És írhat huszonhat éves fiatalember jó drámát? Aligha.

– Marlowe huszonhat évesen szerezte a Timurt. Shakespeare ugyanannyi idős volt, amikor a Felsült szerelmeseket megírta. Georg Büchner még fiatalabban alkotta Danton halálát.

– Mindig Aiszkhülosz járt a fejemben, aki hetven-, vagy nyolcvanévesen írta az Oreszteiát. Mindegy. Nincs kétségem, hogy a másik két felvonás sem rosszabb ennél. Mi a másik darab?

– Komédia Maria Antoinette-ről.

– Add velem mindkettőt. Az Anitát Szász Kati lefordítja angolra. Nem kérdés, hogy pénzt tud szerezni a Congress for Cultural Freedomtól a fordításra. Színigazgatót, dramaturgot ugyan nem ismerek Londonban, de Mikes, Tábori, Koestler biztosan segít. Aztán megnézem, mit tehetek a másik darabbal.

Gyuri kinyújtotta lábát, ahogy ott ült mellettem.

– Boldog vagyok. Reggel vettem pisztrángot és bort, mert tudtam, hogy feljössz. Meg epret tejszínhabbal.

– Nagyszerű.

– Utána pedig itt maradsz és lefekszel velem.

– Olyan gyönyörű vagy, olyan okos és olyan szemtelen, hogy nem tudnék ellenállni néked. De feleségem halálos beteg. Nem lehet.

– Adj legalább néhány csókot.

Ezzel közelebb húzott magához és átölelt.

– Nem adok. Mert veled nem lehet úgy csókolózni, hogy az ember ne akarja folytatni. Ezt te is jól tudod.

– Persze, hogy tudom – nevetett Gyuri. – Gyere ki a konyhába, megsütjük a pisztrángokat.

 

*

 

Repülőn tértünk vissza Londonba. A kettős ülésen Tábori Pál mellé kerültem. Mikor Oslo után kiértünk az Északi-tenger fölé, elbeszéltem Palinak, milyen kitűnő darabot írt Horváth Gyuri. Pali kérésére mindjárt el is mondtam a második felvonást, hosszan, mert rendkívülien jól emlékeztem szinte minden szóra.

– Nem ismered Beckettet? – kérdezte Tábori, mikor befejeztem a felvonást.

– Dehogynem. És tudom, hogy van is bizonyos hasonlóság a stílusuk között.

– Mit ismersz Beckett-től?

– Az En attendant Godot-t Párizsban láttam. Az Endgame-et Londonban olvastam. Meg az Unnameable-t. Miért kérded?

– A Happy Dayst nem ismered?

– Nem.

– Azért kérdeztelek, mert ha ismernéd, észrevetted volna, hogy Horváth az egészet a Happy Daysből plagizálta, méghozzá a legszemérmetlenebbül. Nem értem, hogy értelmes fiatalember ilyesmivel foglalkozik.

Éreztem, hogy baj van, de úgy gondoltam, Tábori eltúlozza a dolgot. Talán van is valami hasonlóság az Anita és a Happy Days között, de az inkább véletlen, mintsem plágium. Elképzelhetetlen, hogy Horváth Gyuri ilyen őrültségre adná magát, és Beckett darabját akarná a maga neve alatt Londonban előadatni.

Másnap bementem a Leicester Squarre és megszereztem Beckett drámáját. Otthon leültem, és mindjárt elolvastam mind a két darabot. Utána semmi kétségem nem maradt, hogy színművét Horváth plagizálta, ami megrémített. Hogyan képzelhette egy ennyire művelt ember, hogy ez nem tudódik ki azonnal? Ám volt a dologban valami ennél is ijesztőbb. Ha a cselekmény, a hangulat, Winnie-Anita alakja és szinte minden más lopott volt, a dialógusokban Horváth remekelt, és így a történetekben is. A dialógust és a történetek részleteit összehasonlíthatatlanul jobbaknak ítéltem Horváthnál. Mintha egy sokkal nagyobb írónak adták volna át Beckett szövegét javításra és az teljes sikert ért el. Ezzel sem tudtam mit kezdeni.

A másik darab bohózat volt, és nyilván Horváth műve. A darabban XVI. Lajos király felesége, Maria Antoinette lefejezése után megjelenik a konventben, Marat fürdőkádjánál, a jakobinus klubban, Danton és Robespierre kivégzésénél, Napóleon és Josephine nászágya mellett, Waterloonál és Szent Ilona szigetén. Mindenütt a szereplőket ugratja. Tréfái helyenként kitűnőek, többnyire gyengék. A komédia előadása reménytelennek tűnt, és nemcsak azért, mert szerzői utasítás szerint Maria Antoinette-nek fej nélkül, pontosabban levágott fejével hóna alatt kellett volna eljátszania a főszerepet. Mindebből legfeljebb annyi látszott, hogy ez a huszonhat éves fiú úgy ismeri Napóleon korát, mintha egyik főszereplője lett volna.

Mit tehettem? Hosszú és nagyon kíméletes levelet írtam Horváthnak. Előadtam, hogy Tábori és a magam véleménye szerint színműve nem egy szempontból hasonlít Beckett Happy Dayséhez, melyet ő nyilván nem ismer. Mivel azonban Beckett a darabot jóval korábban írta, mint Horváth, az Anita előadása nem kerülhet szóba. A komédia helyzete, más okból, de ugyanilyen. Ugyanekkor nagy dicséretben részesítettem Horváth színpadi stílusát, Maria Antoinette szatirikus megjegyzéseit, és így tovább.

Írásomra rövidesen nyolc nagyoldal válasz következett. Azzal kezdte, hogy Tábori meg én plágiummal vádoljuk őt, amit nem kíván zsebre vágni. Ügyvédhez fordul és beperel bennünket anyagi kártérítésért. Mindezt a legnagyobb részletességgel indokolta két oldalon. A következő haton, még ennél is váratlanabbul, személyemhez intézett szerelmi vallomás következett. Olcsó frázisokat kevert kitűnő – és elegáns – részletekkel, arról panaszkodott, hogy megvetem, mert nem voltam hajlandó vele ágyba menni, sőt még megcsókolni sem, pedig „ni te plus oculis meis amarem”, idézte Catullust latinul. Azzal folytatta, hogy „betolakodtál életembe, mint egy látomás”, és ha a tengerparton ül, én úszom feléje a vízben és a felhőkön, álmában az én hangomat hallja és szobája ablaka előtt én hívom őt a levegőből. Nem tud és nem is akar nélkülem élni; menjünk akárhova, és lábam elé ül, úgy hallgatja, mit beszélek. Huszonhárom lánnyal és asszonnyal, tizenkilenc fiúval volt eddig viszonya, de ha rám gondol, mindet elfelejti.

Nem értettem, hogy esze, műveltsége és elmondhatatlan szépsége mellett, Táborival és Szabolccsal együtt egyikünk sem vette észre, hogy őrült. Részletes és roppant kedves írásban válaszoltam.

 

*

 

A My Happy Days in Hell* megjelenését Diana Athyll november első felére ígérte Zsuzsának. Szeptember vége felé egy reggel a kiadó igazgatója, Andre Deutsch hívott fel telefonon. Noha csak tizenöt éve élt Angliában, félig-meddig elfelejtett – vagy úgy tett, mintha elfelejtett volna – magyarul.

– Kedves Djuri, nem nagyon kellemes hírt kell közölnöm neked. Tudod, kedves Djuri, kis kiadó vagyunk. Bárha nagy csatahajók közepén. Közel five hundred oldalon kiadom nagy könyvedet. Ha nem történik siker, kedves Djuri, tönkremegyek. Siker soha nem van… hogyis…sure, biztos, kedves Djuri. Na már most William Morris, amerikai publisher, meg akarja venni ötezer példányt. Ez biztosít engem, mert annyit itt Angliában is eladok. A baj, kedves Djuri, ott van, hogy néked példányként csak két centet hajlamos fizetni, mikor a könyvet két dollárért árulja el. Egy százalék, kedves Djuri, a szokásos tíz helyett. De nekem nagy megkönnyebültség. Belemész, kedves Djuri?

Azt mondtam, két órán belül felhívom a válasszal és elbeszéltem a dolgot Zsuzsának.

– Mondjad – kérdezte –, téged minden kiadód be akart csapni?

– Nem mindegyik, de sokan. És nemcsak akart, hanem be is csapott.

Elmeséltem Zsuzsának, hogy az újságban megjelent Villon fordításaimat sokan akarták megvenni könyvben. Egyetlen kiadóhoz mentem fel, az előkelő Grillhez, ahol a Népszava későbbi szerkesztője, Horváth Zoltán azt mondta: „Ugyan ki olvas verset manapság?” Ugyanekkor megtudtam, hogy a Lándy nyomdában a Nagymező utcában, 280 pengőért kinyomnak 1000 példányt.

– Kölcsönkértem barátaimtól a pénzt, kaptam akkori szokás szerint 1050 darabot. Ötvenet elajándékoztam, a többit 1937 könyvnapján árultam a Vörösmarty téren, az Operánál és a Népszava könyvkereskedésnél a körúton. Szeleczky Zita és Fedák Sári segítettek eladni. A harmadik könyvnap közepén már egyetlen példány sem maradt. Kifizettem a nyomdát és a könyvkereskedőket, akik sátrában árultam. Maradt vagy 1800 forintom. Megélhetés nyaralással, egy évre. Elhatároztam, jutalmul elmegyek Lillafüredre egy hétre. Amikor Miskolcon a Széchenyi úton végigmentem, láttam, hogy Nemes Julka könyvkereskedésének kirakatában vagy tíz példány van a Villonomból. Bementem. Ott is volt néhány. Nyolcvanat már eladtunk a százból, mondta Julka. Honnét szerezték? A vidéki könyvterjesztőtől, mint rendesen. Megtudtam, hogy a Lándy nyomdában hátam mögött még kétezer példányt nyomattak és azt eladták vidékre, mert Pestre nem merték. A Lándy nyomdában odamentem a gépmesterhez, megkérdeztem, igaz-e mindez? Mennyiért tanúskodna bíróság előtt? „Ha szerez nekem másutt egy gépmesteri állást.” Ami akkoriban lehetetlen volt. Nem is szóltam Lándy Ödönnek.

– És a folytatás?

– Lándynál hasonló. Cserépfalvi viszont nagyon rendesen fizetett.

– És most?

– Boros György kiadta a Villont négy éve. Összesen 25 fontot fizettek nékem. Ő legalább 500 fontot keresett vele.

– Az még mindig öt százalék. Morrow egy százalékot akar fizetni.

– Hívd fel Diana barátnődet Deutschnál.

Öt perc múlva Zsuzsa visszajött a szomszéd szobából.

– A beszélgetés kínos volt Dianának. Nekem sem akart hazudni, de üzlettársát sem kívánta kiadni. Azt mondta: piszkos üzlet, de a pereskedés öt évig is eltartana, és a könyv nem jelenne meg. Menjünk bele.

Felhívtam Deutschot és megmondtam néki, hogy beleegyezem. Nem kétséges: hangomon érezte, hogy tudok mindent.

A könyv 1962 november 13.-án, hétfőn jelent meg. A vasárnapi lapokban előző nap a kritikai rovat élén látott napvilágot a bírálat. Hetilapok még a következő héten hoztak közleményt. A Times mesterműnek nevezte. Az Observerben Philip Toynbee, az ország legnevesebb kritikusa két nagy hasábon a lehető legkedvezőbb kritikának vetette alá a könyvet. Leginkább annak örültem, hogy a kritikusok, akik gyászjelentésszerű művet vártak, örömmel állapították meg, hogy jó kedvemet és humoromat sehol, még a koncentrációs tábor sötétzárkájában sem vesztettem el, és hogy a létezés boldogsága életem minden pillanatában velem maradt. Nem kevésbé örültem annak, hogy nagy dicséretben részesítették Szász Kati fordítását. Szász Kati ugyanis kifogástalan, de mégis szokatlan angolsággal úgy fordította le könyvemet, hogy magyar stílusom mégis látható, vagy legalább érezhető volt az angolban.

Barátaimnak és ismerőseimnek már előzetesen küldtem tiszteletpéldányt. A következő héten naponta húszszor, harmincszor csengett a telefon. Nagyrészt ismeretlen angol olvasók hívtak, de közöttük voltak a magyar barátok és ismerősök is. A legkülönösebb egyes magyar ismerősök részéről történt. Nem tartottam számon, hogy ki hív fel telefonon, gratulál vagy nem gratulál. Mégis lehetetlen volt nem észrevennem, hogy Szabó Zoltán, mikor találkoztam vele, fanyalogva és a BBC-ben való, számomra érdektelen szerepléséről kezdett beszélni, míg Határ, mikor a rádió nagy lépcsőjén szembejött velem és köszöntem néki, elfordult. Ezek ketten rossz néven vették tőlem, hogy angol nyelven némi sikert értem el. Amire ők maguk képtelenek voltak.

Az első napon, hétfőn kora reggel bementem a Piccadillyre, egy elegáns könyvkereskedésbe, és a My Happy Days in Hellt kértem. A kereskedő elmondta, hogy éppen kicsomagolták a megrendelt 25 példányt, mikor egy úriember bejött, vagy öt perccel ezelőtt, és megvette mindet. Kiléptem az utcára. Az illető csak Kelemen Zoltán barátom lehetett, aki vagy könyvemben nem bízik, vagy az angol vásárlóközönségben, vagy mindkettőben nem. Nagyiparosi jóindulatában úgy akart segíteni rajtam, hogy összevásárolja könyveimet. Mit tehetek a katasztrófa ellen? Felhívtam feleségét, Évát, és megkérdeztem – mert ilyesmije is volt már –, mi a telefonszáma a kocsiban. Rögtön jelentkezett. Éppen a második boltban akarta mindet megvenni. Sikerült azonnal lebeszélnem.

Akadt néhány külföldre szakadt recski bajtársam, sőt egy barátom is köztük, akik a könyv ellen foglaltak állást. Nem vették észre, hogy Recskről még senki nem adott hírt Nyugaton (és persze Keleten sem), viszont életem történetét írtam meg, nem pedig az ÁVH rémregényét. Nem részleteztem olyan szörnyűségeket, melyeknek nem voltam szemtanúja, viszont azt is, amit láttam, bár félreérthetetlenül, de módjával adtam elő. Hamarosan mégis levelet kaptam Dálnoki Miklós barátomtól Auckland, Új-Zélandból. Ebben szememre vetette, hogy nem írtam le, amikor rabtársunkat, Janket az őrmester a távírópóznára mászatta, és azon agyonlőtte. Chicagóból is kaptam írást egy magát megnevezni nem kívánó rabtársamtól. Ez a társam az ÁVH szolgájának és védőjének minősített.

A legkülönösebb élményem viszont egy angol, liberális arisztokratával, Lord Elginnel támadt. Magyar felesége ismertette meg a könyvemmel. Az asszonytól tudom, hogy rendkívül tetszett néki. Jóval később, nagy társaságban találkoztam vele. Hozzám lépett és dicsérni kezdte a My Happy Days in Hellt. Megmondtam néki: inkább hibáimra lennék kíváncsi. Azt felelte: túlságosan keveset írtam a második világháborúról, ezt kifogásolhatja leginkább. „Recsk nagyszerű”, mondta. „Miért?”, kérdeztem. „Azért, mert ön olyan pompás hazugságokat talált ki a rohadt kommunisták ellen.”

Magyar kiadásról csak álmodozhattam. Vásárlóim többsége, az 56-osak még szegények voltak és kevesen ahhoz, hogy egy 500 oldalas könyv nyomdaköltségét kifizessék. Magyarországon a könyvet a postán elkobozták és utazók bőröndjéből elvették.* Jóval később tudtam meg, hogy elkobzott könyveimet nem égették el. Hanem, éppen ellenkezőleg, a belbiztonságiak titokban és jelentős összegért árulták. Később verseskönyvemet küldtem egyik ismerősömmel egy mohácsi doktornak, mire az megmutatta néki ugyanezt a könyvet. Egy ávóstól vásárolta. Ugyanekkor a könyvtárakból is hiányzott a nevem. A fiatalok nagy része sosem hallott rólam, legalább az iskolában és az egyetemen nem. Tudomásom szerint egyedül Ilia Mihály szegedi egyetemi tanár volt az egyetlen, aki nem törődött a tilalommal és verseimet évről évre úgy adta elő és kommentálta előadásain, mintha ott élnék közöttük.

A My Happy Days in Hell kiadása már karácsony előtt hiánytalanul elfogyott. Egy könyves klub olvasói számára külön kiadást rendelt más kötésben és papíron, és ezt hamar meg is kapta. Deutsch még karácsony előtt újabb kiadást ígért, de ez nem egy vagy két, hanem hét hónappal később jelent meg. Nem tudom az okát, hogy Deutsch, aki régebben félt tőle, hogy a könyvnek nem lesz sikere, ezúttal miért hátrált ki, amikor sikere volt.

Ugyanekkor megkaptam az elszámolást. Csak egy pillantást kellett rá vetnem, hogy rájöjjek: becsap. Ausztráliában, a kimutatás szerint hét példányt adott el összesen. Unokaöcsém, üzletember Sydneyben, megírta, hogy családjának és üzletfeleinek tíz példányt vásárolt. Egy fiatal angol hívem Perth-ből, Nyugat-Ausztráliából megírta, hogy a könyvtárból vette ki könyvemet, mert a boltokban már elfogyott. Ugyanezt írta üdvözlőlapon egyik recski kollegám Melbourne-ből. Új-Zéland nem szerepelt a kimutatásban, holott Dálnoki Miklós Lajos értesített, hogy az ottani közkönyvtárak is megrendelték. Mit tehettem? Igyekeztem elkerülni Deutschot. Ez sikerült is: soha többé nem találkoztam vele.

 

*

 

December legelején telefont kaptam egy John Didier nevű úrtól, aki a Savoyban szállt meg. Az illető magyarul beszélt és vacsorára hívott szállodájába. Kövér, virgonc öregember volt. Elmondta, hogy Magyarországon született, az amerikai hadseregben szolgált, ott vette fel a John Didier nevet. Később Párizsba költözött és John Didier néven kiadót alapított. Értesült a My Happy Days in Hell nagy sikeréről, és szeretné kiadni. Ha beleegyezem, jöjjek költségén Párizsba, minél előbb, és megbeszéljük a részleteket.

Két nappal később megérkeztem az Orly repülőtérre. Didier kocsijával várt rám és nem győzött bocsánatot kérni, amiért visszafelé, a karácsonyi forgalom miatt, nem kapott számomra repülőjegyet. Így – aznap kedd volt – vasárnap este vasúton utazom haza. Péntekig elintézzük ügyeinket, szombatot-vasárnapot szabadon hagyja részemre. A rue de Rivoli előkelő szállodájába, az Excelsiorba vitt. Meghívott barátnőjéhez, egy francia dámához vacsorára. De nehogy ajándékot vásároljak a hölgynek. Ajándékomat ő hozza.

Autójában, mikor értem jött este, virágzásnak induló orgonabokor állt hátul cserépben. A villa előtt Passyban nagy nehezen kiszedtem a kocsiból. Az egyenruhás inas ugyan segített, de eleinte nem láttam a bokortól az ékszerekkel teleaggatott ősz asszonyságot, sem a selyemmel bevont falakat, a nagy gobelint és a barokk bútorzatot. Elegáns volt és ízléses. Hármasban vacsoráztunk. Először jegelt tálcán tizenkét osztrigát hoztak mindegyikünknek, majd hal jött, saját vérébe fojtott kacsasült kompóttal, sajt, torta és gyümölcs. Bámultam, hogy a másik kettő, kétségtelenül közel a hetvenhez, legalább kétszer, ha nem háromszor annyit evett, mint én, noha az éhség – vagy a mohóság – semmilyen jelét nem mutatták. A beszélgetést, sajnálatos módon, egész idő alatt a dáma tekintette kötelességének. Halálunalmas történetkéket adott elő ismerőseiről, különféle grófokról, márkikról és hercegekről, akik soha egy érdekes szót nem mondtak. Közülük csak a trónkövetelőről tudtam, akit Dordogne-ban láttam pár éve, amikor csinos parasztfiúkat kergetett. Az elpackázott est után Didier vitt autóján szállodámba. Útközben megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha Gara Laci fordítaná könyvemet, nem az angol, hanem a magyar szövegből? Nagy örömmel adtam beleegyezésemet.

Másnap a Flore-ba mentem, hogy Garával találkozzam. Amikor – vagy négyszázadszor, ha nem többször – leültem a kávéházba, automatikusan az ismerősöket kerestem, Picassót, Hatvanyt, Bretont, akik már régóta nem jártak ide. A sarokban Jean Rousselot ült. Vele Knokke la Zoude-ban barátkoztam össze, a költői világtalálkozón, Chagall képei alatt. Fiatal leánnyal ült és minden mozdulatával, nagy teste egész erejével udvarolt néki. Jobb, ha nem zavarom. Hamarosan Gara is megjelent. Sovány, vézna ember volt, versek iránt érzett gigászi szerelemmel. És nemcsak imádta, olvasta, kívülről tudta a magyar verseket, hanem mindent megtett, hogy ezek a költemények franciául is megjelenjenek. Méghozzá méltó formában, mint ahogy ez eddig még senkinek sem sikerült. Néhány hónappal korábban jelentette meg az Anthologie de la Poésie hongroise-t. Gara tudta, hogy a verseket nem francia kontároknak kell fordítaniok, sem magyar iparkodóknak, akik született franciáknak képzelik magukat, hanem francia költőknek, méghozzá minél jobbaknak. Fáradtságot nem ismerő lelkesedésével sikerült megszereznie szinte valamennyi francia költő – vagy negyven ember – közreműködését, akik több mint négyszáz verset fordítottak franciára, természetesen ingyen. Nem kis munka volt, mert Gara a gyenge fordítások szerzőit hazaküldte, hogy csináljanak jobbat. Az Ómagyar Mária-siralom ugyan nem ért fel Giacopone da Todival – nem a fordító hibájából –, de Balassi Bálint franciául Pierre de Ronsard méretű költőnek mutatkozott és Kosztolányi Ilonája sem tűnt gyengébbnek az eredetinél. Igaz, hogy engem éppen Rousselot fordított túlságosan Victor Hugósra.

Gara Laci rendkívül szegény volt, és szerkesztői munkáját, a költők felkeresését, rábeszélését, az anyag kiosztását és sürgetését, a nyomdai munkát, mindent – ingyen és zokszó nélkül végezte. Dicsekvés idegen volt tőle. A kötet végén bemutatta a verseket, melyeket nem sikerült franciául jól lefordítani. Így Arany János Hullatja levelét az idő vén fája versét huszonöt fordításban közölte. Gara lakásán egyetlen egyszer jártam. A lépcsőházban nem égett villany, úgyhogy gyufagyújtással kellett felkapaszkodni. Az egy szoba, konyhás lakásban feleségével élt együtt, akitől réges-régen elvált, de egyiknek sem volt annyi pénze, hogy új lakást vásároljon magának.

Gara a háború előtti időktől élt Franciaországban, részt vett az ellenállásban, és mint kommunista, a háború után rövid látogatásra jött Magyarországra. Rákosi, noha erre semmilyen oka nem lehetett, évekig visszatartotta Magyarországon, semmiféle munkát nem adott néki, úgyhogy odahaza is a legnagyobb nyomorban élt. Ennek ellenére, és annak ellenére, hogy az 56-os forradalommal tartott, kommunista maradt. Ugyanezt a motívumot észleltem az oxfordi magyar fiataloknál, de hát azok kommunista nevelésben részesültek. És néhai szegény Havas Bandi barátomnál, akit Rákosi idejében, 1951-ben fektettek a rabtartók összekötözve hideg vízcsap alá a váci fegyházban. „Éljen a drága Rákosi!”, ordította, amíg megölték.

Garával néha szelídebb ellentétbe kerültem az Irodalmi Újságnál, mikor Kádár mészárlásai idejében sorozatosan küldte cikkeit, melyekben azt ajánlotta, hogy béküljünk meg vele. Nem hoztam le a cikkeket, amiért nem nékem, hanem ellenfeleimnek, elsősorban Szabó Zoltánnak panaszkodott. Végül ugyanilyen írást küldött, és ellenfeleimnek azt állította, ígéretet kapott Magyarországról, ha a cikk megjelenik, a hazai pártnapilapban hasonló írással válaszolnak. Addig nyaggattak, míg leadtam, bár szót sem hittem az egészből. Persze Magyarországról meg sem mukkantak. Ezúttal viszont beszélgetésünk barátságos maradt. Gara megígérte, hogy tisztes összeg fejében a lehető legjobban lefordítja a könyvet magyar szövegből. Utána elbeszélgettünk francia és magyar irodalomról és a hidegháborúról, melyet, alighanem különböző okokból, de egyformán tűrhetetlennek találtunk.*

Délután Menilmontant-ban meglátogattam Vörös Lacit. 1946-ban mindjárt amerikai hazatérésem után ismerkedtem meg vele egy fiatal író, Major Ottó lakásán. Vörös Laci ekkor nem volt még 18 éves. Mohácsról szökött fel a fővárosba, hogy festészetet tanulhasson és kitűnő, apró szobrokat készített. Nagy tehetséget láttam benne, és gyakran találkoztunk. Hónaposszobákat vett ki, de sorra kitették, mert nem tudott fizetni. Végül romházak, később romvillák padlásán telepedett meg. Gumicsövön vezetett fel vizet, ingyen villanyt és gázt a fővezetékből. Szobáját mindjárt megszépítette és példátlan rendet tartott. Felvették a Képzőművészeti Főiskolára, de egyik tanára (Beck András) kitétette, mert nem osztotta meg vele a kommunista maszlagot. Példátlanul szegény volt. Gyakran ennivalót vittem néki hazulról és könyveket, mert mohón olvasott: Candide-ot, Dosztojevszkijt, Anatole France-ot, Csehovot. Szobrai egyre szebbek lettek. Mielőtt elfogtak, magammal vittem vidéki útjaimra (mert menekültem a kommunista szerkesztőségből) és írásaimhoz kis rajzait mellékelték, amiket megfizettek.

Recskre kerülésem előtt pár hónappal tüdővészt kapott és azt hittem, nem látom többé, de közben felfedezték a gyógyszert és meggyógyították. A forradalom leverése után felmentem szállására, hogy menekülésre ösztönözzem. Tudtam: fő vágya Párizs volt. Háziasszonya azt mondta, hazament anyjához Mohácsra. Szerencsére hazudott néki. Párizsban találkoztam vele. Sajnálatos módon abbahagyta a szobrászatot, mert itt sem volt pénze márványtömböket venni. Itt is padlásszobában lakott, bár egész hosszában az ötödik emelet felett. Az egyik oldalon véges-végig fehér selyem volt kifeszítve. Ecsettel és fújtatóval Laci remek színfoltokat festett a selyemre. Ezeket egy francia nő kivágta és nyakkendőt varrt, pontosabban sodrott belőlük.

Átadtam néki a whiskyt, amit szokásszerűen hoztam. Angliai magyarok konyakot isznak, franciaországiak whiskyt.

– Anyagilag rendbejöttem – mondta. – Nemsokára lakást vásárolok. Egyelőre még csak Citroënem van.

– Hogy csinálod?

– Nyakkendőkkel. Csinálok naponta 25-30 darabot néhány óra munkával. Van több mint negyven színem. Ilyenkor télen legalább egyszer, ha nem kétszer, lemegyek a Riviérára.

– Hogyan?

– Bedobok a csomagtartóba húsz nyakkendőt. Mindig hármat szedek ki és bemegyek velük a legjobb üzletbe Lyonba, Valence-ba, Montelimarba, Aix-en-Provence-ba. Megkérdik, nincs több? Csak három van már, mondom. Kifizetik alku nélkül. Ha némelyik alkudni akar, fogom a nyakkendőket és otthagyom a boltot. Mire Cannes-ba vagy Monte Carlóba érek, van pénzem három-négy nap luxusszállodára. Kettőnknek.

– Viszed magaddal?

– Olykor. Máskor felszedek valakit.

– Az utcán?

– Dehogy. Legjobb hely a kafetéria. Legkellemesebb az egyetemista diák.

– Miért?

– Jobban szórakozom vele. Jaj, dehogy megy ő luxushotelbe! Három nap múlva nem tudom kihúzni belőle, annyira megszereti. Mi van Zsuzsával?

Meghajtottam a fejemet.

– Tudom – mondta. – Ha majd nem lesz, eljövök érted kocsin Londonba, és leviszlek a Riviérára, vigasztalódni.

– Kételkedem a vigasztalódásban.

Mielőtt elmentem, három gyönyörű, sokféle sötét és középkékkel árnyalt nyakkendőt akart nékem adni. Nem kívántam elfogadni.

– Mi? – mondta. – A tanításodat, a könyveket, az ennivalót, a pénzt elfogadtam tőled és most a három nyomorult nyakkendő sem kell neked?

Kénytelen voltam őket aktatáskámba tenni.

A következő napot Didier irodájában töltöttem, ahol megbeszéltük és aláírtuk a szerződést, egyes részletekről tárgyaltunk, majd ittunk. Kora délelőtt még telefonált szállodámba Szilágyi Pista, egy kellemes, fiatal párizsi ismerősöm, és megkérdezte, feljöhet-e hozzám egy pillanatra? Szilágyi vagy harminckét éves, egyetemet végzett ember volt, tudomásom szerint a Department of State alkalmazottja, de hogy hol dolgozik és mit csinál, azt senkinek el nem árulta. Barátnőjével együtt jött fel. Barátnőjét Kelecsényi Évának hívták. Őt is régebbről ismertem Párizsból. Mindenki tudta róla, hogy fiatalon, 1944-ben Raoul Wallenberget kísérte autóján az újlaki téglagyár és az osztrák határ között. Azért, hogy zsidókat mentsenek. A zsidókat ekkor erőltetett menetben hajszolták az osztrák határ felé, és százával lőtték agyon a nyilasok. Éva régebben egy recski barátommal, Sztáray Zoltánnal folytatott viharos viszonyt. Pár percig maradtak csak. Szilágyi másnap, pénteken tiszteletemre rendezett vacsorára hívott magához. Amikor elment, Éva váratlanul szájon csókolt, olyan hevesen, hogy beleremegtem. Vonzó, üdítő nő volt.

Este Vajay Szabolccsal vacsoráztam egy vendéglőben az UNESCO közelében. A félhomályos háttérben tizenkét nagy hordó állt a fal mentében. Oda kellett menni italért. Az ember kőkancsóban hozta vissza. Oldalvást a falon juhcomb lógott nyárson a tűz felett. A vendégek általuk meghatározott nagyságú szeletet vágattak maguknak. Nem mentünk oda, nehogy a vadkacsa-pecsenye ízét elrontsuk. Odahaza csak határozott mennyiségben ettem abból, amit Zsuzsának főztem, úgyhogy étvágyam nagyra nőtt. Vagy talán azért, mert oly sokáig éheztem ebben a városban. Hirtelen én is annyit ettem, mint előzőleg kiadóm és öreg kedvese. Szabolcs munkájáról számolt be az UNESCO-nál, majd történelmi tanulmányaira fordította a szót. Bőven maradt rájuk ideje. Így bizonyítékokat talált arra, hogy a kilencszázas évek elején a magyarok és a normannok egyezséget kötöttek. Az egyezség pontosan kijelölte a határvonalat, melyik területet rabolhatja ki az egyik, melyiket a másik. Ezért történt, hogy kalandozásaik során friss zsákmányt szereztek, és sohasem találkoztak. Viszonzásul elmondtam, hogy a recski fogdán velem töltették ki az UNESCO kérdőívét: Mit olvasnak a foglyok? Három év alatt egyetlen nyomtatványt láttunk ugyanis, a két levélbélyeg nagyságú cédulát a kenyéren: ÁLLAMI PÉKSÉG, EGER. A kérdőíven megírtam, hogy a rabok Marx, Lenin és Sztálin munkáin kívül főleg Donatien-Alphonse de Sade francia, és Pietro Aretino olasz kommunista írók könyveit bújják a könyvtárban.

Másnap este tizenketten ültünk Szilágyi Pista nagy asztalánál. Mellettem az egyik oldalon Kelecsényi Éva, a másikon Esvay Pali felesége. Néhány ismerősömön kívül jelen volt Márton László, az „oxfordi fiatal” is. A házigazda nyilván nem tudta, hogy ádáz ellenségemnek vallja magát. Négy évvel korábban, az Irodalmi Újságnál néhány ellenfelem nyomására ostoba módon szerkesztőbizottságot engedélyeztem. A bizottság hetente ülésezett, azzal a céllal, hogy tanáccsal szolgáljon, amire semmi szükségem nem volt. A bizottsághoz Aczélon, Pálóczin, Szabó Zoltánon és rajtam kívül három oxfordi fiatal tartozott, köztük Márton László. Talán az ötödik vagy hatodik ülésen Márton előadásba kezdett. Szerinte, mondta, Hruscsov sztálinizmusa ellen nincs más orvosság, mint a leninizmus. Ezért azt ajánlja nékem, szerkesszem ezen túl az Irodalmi Újságot leninista szellemben. Azt válaszoltam: én szerkesztem az újságot, egyszerre konzervatív, liberális és szociáldemokrata szellemben és e téren semmiféle tanácsot nem fogadok el. Szabó Zoltán, aki pontosan úgy undorodott Lenintől, mint én magam, rögtön látta az intrika lehetőségét, és megszólalt: „Szavazzunk!”, amire egyébként semmiféle joguk nem volt. Miután négy a három ellen leszavaztak volna, felálltam: „Néhány hete beleegyeztem a szerkesztőbizottságba. Most feloszlatom.” Pálóczi és Aczél felé fordultam: „Maradjatok itt a lapot megcsinálni, számotokra pedig”, mutattam, „ott az ajtó.” Márton azon túl förtelmes zsarnoknak nevezett.

Szilágyi magyaros vacsorát szolgáltatott fel. Puhára főtt marhahús jött leveszöldséggel, leves, folyami hal, csirke galuskával, túrós és baracklekváros palacsintával. A szalonban a társaság De Gaulle-ról kezdett vitatkozni, még mielőtt a feketét behozták. Miután utálom a politikai veszekedéseket, hallgattam, amíg Márton nem nevezte a Francia Köztársaság elnökét fasisztának. Ekkor megszólaltam:

– 1938 legvégétől 1940 június közepéig Franciaországban éltem. Pontosabban itt helyben. Láttam a szélsőbal és a szélsőjobb alávaló árulását, a kormány hitványságát, a vezérkar gyávaságát. A németek néhány hét alatt elfoglalták az országot. A franciák többsége engedelmesen hajtotta fejét a járomba. Nem tudták, mi jön. A legjobbak egyetlen reménye De Gaulle volt. Négy évvel később a szövetségesekkel együtt ő tisztította meg az országot a fasisztáktól.

– Pökhendi fickó volt és az is maradt – jegyezte meg Márton.

– Eisenhower és Montgomery sem voltak szerények – állapítottam meg. – Szerinted amerikai vagy angol tábornok lehet öntelt, francia nem.

– Már 1940-ben az ország vezetőjének képzelte magát.

– Ki más lett volna a vezető? Pétain, Thorez, Daladier, Laval vagy kicsoda? Roosevelt 1942-ben Darlant, ezt a gazembert bízta meg a franciák vezetésével. Nem De Gaulle-t. Eisenhower 44-ben azt várta, hogy De Gaulle tőle kér engedélyt, hogy hazatérhessen Franciaországba, ahol milliók várták. A Notre Dame téren a fasiszták még a háztetőkön ültek és lövöldöztek, amikor átment a téren a katedrálishoz. Nem félt.

– Persze, hogy nem. Imádta önmagát.

Már egy negyed órája vitatkoztam Mártonnal és kezdtem unni, amikor Éva váratlanul felkelt helyéről.

– Elmegyek. Gyere, Gyuri, kísérj haza.

Barátja elképedve, üveges szemmel bámult utána. A vendégek nem tudták, mit tegyenek. Az első pillanatban én sem értettem, amit Éva oly közérthetően adott elő. Tegnapi csókja ízét éreztem számban. Mit tegyek?

Már kiment az előszobába. Utána siettem. Bundában várt rám.

– Gyere vissza. Ezt nem teheted.

– Látod, hogy tehetem.

– Nem hagyhatod ott a barátodat így, tíz ember előtt.

– Miért nem? Meguntam. Téged szeretlek.

– És ezt így kell bizonyítanod?

– Pontosan így. Nem alamuszi módon, hanem nyíltan.

Hiába vitatkoztam vele. Visszamentem a szalonba és búcsút vettem a társaságtól. Szilágyi elfordult tőlem, míg Esvay Paliék és többen láthatóan felvidultak attól, hogy a díszvendég elvonul a háziúr barátnőjével. Csak Márton vigyorgott gonoszul.

A lépcsőházban Éva belém kapaszkodott.

– Üdítő – mondta.

– Mi üdítő?

– Hogy cinkosom lettél, és nem háboroghatsz.

Autójának hátsó üléseit teljesen elfedték a vállalat hirdetőfüzetei, melynek dolgozott.

– Ismerted De Gaulle-t régebbről? – kérdezte, amikor megálltunk az első forgalmi lámpánál.

– Ismeretségről beszélni sok lenne. Egyszer találkoztam vele.

– Hol?

– A háború idején a Szabad Magyar Mozgalom titkára voltam. A Szabad Franciák jóval többet segítettek nékünk, mint az amerikai kormány. 1944-ben De Gaulle fogadást adott a New York-i Waldorf-Astoriában. Jászit, Vámbéryt és engem is meghívott. Amerikai katona voltam, pillanatnyilag Atlantic Cityben. Szabadságot kaptam, hogy felutazhassak New Yorkba. Amikor a Waldorf-Astoriába értem, szörnyen kellett pisilnem. A WC előtt ketten várakoztak. A hátrébb álló francia tiszt volt. Látta rajtam a görcsöt és előre engedett. T5 voltam, valami káplár és őrmester között. Miközben pisiltem, a mellettem álló kagylóhoz lépett. Akkor láttam, hogy De Gaulle generális.

– Van folytatás?

– Van – folytattam a következő lámpásnál – ha nem is sok. Bementem a terembe, hol cseh, osztrák, lengyel emigránsok gyűltek össze, meg néhány amerikai újságíró. Bemutattak De Gaulle-nak. Rövid beszédet tartott. Az ostoba tábornokokról beszélt, Boulangerről, Gamelinről, Pétainről, akik tönkre akarták tenni Franciaországot. De van valami szörnyebb a buta tábornokoknál, magyarázta és megveregette mellcsontja közepét. Az okos tábornok.

Jó ideig köröztünk, míg Éva parkolóhelyet talált a járda mellett. Nagy, meglehetősen ócska szállodában lakott. Az ötödik emeletről gyalog kellett felmenni a hatodikra, a padlásra, hol rendetlen, de valahogyan mégis meseszerű helyiségben lakott. A ferde mennyezeten három padlásablak; a középsőn át teljes erővel sütött be a telihold. Kötélen a szoba hosszán fehér selymek, narancsszínű kardigánok, halványkék és fűzöld kombinék hosszú sorban. A torontáli terítővel takart nagy ágy alól két báli aranycipő kandikált ki: az egyikben egy csomag sárgarépa, a másikban hónaposretek. Nagy asztal, négy szék, a fal mentén állvány vagy 50 könyvvel. Teafőző, falhoz támasztott vasalódeszka, az éjjeliszekrényen egy halom féldrágakő, főleg türkiz meg ametiszt. Mikor az ajtóban megálltam, már éreztem a helyiségben áramló ámbraillatot. Elém jött, mint sorozatos, apró hullámok. Azt az érzést keltette, hogy itt úszni, sőt lebegni is lehet. Meleg volt, annak ellenére, hogy a padlásablakok félig nyitva álltak.

Meg akartam csókolni, de eltolt magától.

– Előbb lemosunk magunkról mindenkit – ajánlotta és eltűnt a kisajtón a szoba végéből nyíló fürdőbe.

Átmentem a könyvespolchoz, és a zuhany hangját figyeltem. Thomas Mann, Hesse, Montherlant, Camus, Vercors, magyarul Kosztolányi, József Attila, Weöres, Faludy. Éva meztelenül jött ki a fürdőszobából és megállt előttem. Fejéről most a hangsúly testére terelődött. Kis mellével, előkelően hosszú csípőcsontjával, ágyékán háromszög helyett halványbarna csíkkal és hosszú, keskeny combjával sokkal szebb volt a vártnál.

– Meddig nézhetlek így? – kérdeztem.

– Mikor utazol haza Londonba?

– Vasárnap éjfélkor.

– Mennyi az idő?

– Tizenegy lesz pár perc múlva – mondtam, miután órámra néztem.

– Holnapután tizenegykor elviszlek szállodádba csomagodért és a pályaudvarra. A negyvennyolc órából tizennyolcat alszunk, eszünk, cigarettázunk, esetleg beszélgetünk. Harminc óráig nézhetsz meztelenül, ha van annyi erőd.

Mindezt olyan komoly arccal mondta, mintha oktatni akarna.

Zuhany után csak karórámat hagytam magamon. Éva hunyt szemmel feküdt az ágyon. Az éjjeliszekrényen éles lámpa égett, míg a szoba közepét, egész külön, a holdvilág öntötte el a padlásablak alatt. Olyannak tűnt, mint a kivilágított kút, fenekén a szőnyeg egy darabjával, mintha víz lett volna. Birkóztunk, hogy melyikünk csókolja előbb végig a másikat. Először haját csavartam arcom köré, míg nyakát és fülét csókoltam. Mellbimbója felágaskodott, mint a tövis.

– Összekarcollak – fenyegetett.

Lesiklottam tárt combjai közé, ámbra illatú öléhez. Alig vettem észre, hogy elébb engem is lefröcskölt a kezébe rejtett kis üvegből. Ámbra volt.

– Ez nagyszerű – mondtam, mikor egy pillanatra felemeltem a fejem.

– Te vagy a nagyszerű – felelte, és hajamat simogatta, mikor visszabújtam hozzá. Csukott szememben tűzijáték halványkék szikrái gyulladtak és áramlottak lefelé. Mint ősi, misztikus gyümölcsöt éreznék ajkamon. Érintésétől kis, puha indák kezdtek nőni szám körül, melyek megcsiklandozták őt meg engemet. Olyan szorosan simultam hozzá, hogy nem kaptam elég levegőt. De mit bánom, ha mindjárt bele is fulladok.

– Gyere vissza hozzám – jajgatott.

– Nálad vagyok – válaszoltam, és végigcsókoltam combját, térdét, lábszárát, sarkát. Végül lába ujjaihoz értem. Mint ötösikrek. A két nagyobbik fiú, aztán három kisebb leány; szorosan egymás mellett feküdtek.

Amikor magához ölelt és azon voltam éppen, hogy összekössem ölével magamat, megrémültem. A gyönyör érzése olyan lenyűgöző volt, amilyet régen és csak egyetlen egyszer éreztem még életemben, pedig ágyékomnak csak a bimbójával értem ölébe. Mindjárt tudtam, karja szerelmes szorításából, combjaiéból, de elsősorban arcának ájult boldogságából és mozdulatlanságából, hogy mindezt nem a kéj kedvéért kapom, hanem szerelemből. Megrendített, mert ezt vártam a legkevésbé. Ahogy ágyékom lassan beljebb siklott testébe, magam is megszerettem Évát, és pontosan tudtam, hogy nem könnyű kaland kezdetén vagyok. A gyönyörűség egyre lenyűgözőbb lett, hirtelen egymásra néztünk, és sikítani szerettünk volna az örömtől, aztán gyorsan szemet hunytunk mindketten, pedig még csak mindig beljebb csúsztam ölébe. És azt is tudtam, amire egykor arab barátom megtanított: hogy nem szabad engednem. A kéj csak néhány pillanatig tart és elmos minden gyönyört. A gyönyörhöz kell ragaszkodnom, minden akaraterőmmel, olyan sokáig, ameddig tudok.

Csókolni kezdtem Évát, de éreztem, hogy nem elég; fél karral vállát szorítottam magamhoz, a másikkal, jóval lejjebb öleltem, majdnem felemeltem, minden terhével együtt. Ágyékaink már harcoltak egymással, de ugyanekkor roppant gyöngédség öntött el mindkettőnket. Ajkam leesett szájára és egy pillanat múlva éreztem fogaim közt a nyelvét. Már szeretkezésünk menetét sem kellett figyelnünk, mert a gyönyör ölünkből szétáradt egész testünkbe, minden tagunkba, fejünkben szédült, torkunkban gyengén fojtogatott. Tudtam, hogy mindez nem a kéj kedvéért történik, hanem azért, mert szeretjük egymást, és az élvezet ingyen ajándék a szerelemért. A legnagyobb gyönyörűségem az volt, hogy élveztem újra meg újra ismétlődő vonaglását, miközben visszatartottam magam és éreztem, hogy sokszorosát adom a magam gyönyörűségének. Időérzékem Recsk óta éjszaka is percre tudta mérni az időt. Talán negyven, vagy negyvenkét percig kapcsolódtunk így össze, miközben friss patakokat éreztem csorogni mellemben és az élvezet leszaladt lábujjaimig. Azt gondoltam, hogy kötőtűk módjára, hegyesen megmerevednek, pedig bizonnyal csak begörbültek a gyönyörtől. Éva kihúzta nyelvét számból és ott feküdt előttem, mozdulatlanul, de nyílt szemmel, mintha egy gyönyörű épületet nézne, melyet éppen most vett észre.

Fél pohár vörösbort ittunk, és közösen elszívtunk egy cigarettát. Aztán rögtön folytattuk. Ezúttal én feküdtem háton és Éva csípőmön guggolt. Mint pogány istennő, Venus vagy Astarte, feldobta magát a levegőbe, mintha a mennybe akarna szállni, majd visszacsúszott rajtam úgy, hogy combomon és hasamon éreztem teste forró és könnyű terhét. Ezúttal élesen éreztem azt, hogy a világ, az emberek, a gondok, dolgok, tárgyak, sőt maga a szoba és a holdfény is eltűnt köröttünk, és csak mi ketten maradtunk az ágyon, mintha mi volnánk a föld egyetlen lakói. Aztán Éva kifáradt, és amikor lehullott mellém, a verejték finom, alig látható hártyájától csillogott válla és dereka.

– Pihenjünk – ajánlotta.

– Jó – mondtam és magamhoz öleltem.

Negyed óra múlva folytattuk reggelig.

Késő délelőtt ébredtem. Éva már teát főzött. Mosakodtunk és lementünk a spanyol vendéglőbe a Boulevard Hausmanra, ahol paelát rendelhettünk. Éva Wallenbergről beszélt, akit nem tudott elfelejteni.

– Legjobban jókedvét és bátorságát csodáltam. Egyszer a Józsefvárosi pályaudvarra mentünk, 1944 novemberében. Valamelyik nyilas tiszt katonáival zsidókat rakatott fel az Auschwitzba induló tehervonatra. Wallenberg odament hozzá, bemutatkozott és így szólt:

– Mondja, őrnagy úr, ön nem tudja, hogy a szövetségesek ezért néhány hónapon belül fel fogják akasztani?

Azt hittem, a tiszt nekimegy Wallenbergnek, de tévedtem. Az őrnagy meghökkent. Talán neki is eszébe ötlött, amit akkor mindenki tudott, hogy a nácik egész biztosan elvesztették a háborút. Némi feleselés után az őrnagy azt mondta Wallenbergnek: vigye azokat a zsidókat, akik menlevéllel rendelkeznek. Mindnyájan azt állították, kaptak menlevelet a svájci vagy a svéd követségtől, de a nyilasok elszedték tőlük. Így szabadult száztíz gyerek, nő és férfi.

Szendvicseket, salátát és bort vásároltunk, nehogy újra le kelljen mennünk vacsorázni. Éva megkérdezte:

– Láttad a sebhelyet mellemen?

– Nem láttam. Milyen seb?

– Komáromnál egyszer kiszálltam Wallenberg autójából, hogy élelmiszert vásároljak nékünk. A nyilasok elfogtak az utcán. „Meglakolsz, zsidóbérenc kurva!”, ordították. Bekísértek egy házba. Az egyik hadnagy kardjával kettévágta a mellemet széltében, miközben négyen letartottak. A bimbókat akarta kétfelé vágni, de nem sikerült néki. Később találkoztam vele. Főhadnagy volt a néphadseregben. Mikor meglátott, remegni kezdett.

– Feljelentetted?

– Nem jelentettem fel.

A padlásszobában rögtön levetkőztünk. A kisablak alatt melléhez hajoltam.

– Látod? Nem? Kitűnően összevarrták. Ha tükör elé állok, nem magamat, hanem a sebhelyet látom először. Talán azért, mert nagyon büszke vagyok rá.

Akkor pillantottam csak meg a hosszú, egyenes vonalat, mely valamivel a bimbók fölött széltében végigfutott egész mellén.

– Meghatsz – mondtam, és átöleltem. – Én sohasem lettem volna képes fel nem jelenteni.

– Úgy? És amit a Margit körúti házmesternőtől tudok?

– Nem én voltam, hanem a húgom.

– Hogy történt?

– Egy derék házmesternő elbújtatta húgomat, a fiatal orvost a Margit körúti ház padlásán, a nyilasok elől. Egy ezredes özvegye a házban valahogy észrevette. Értesítette a nyilasokat. Húgomat átvitték a Szent István körúti nyilas házba, megkínozták és a Margit híd újpesti oldalán a Dunába lőtték.

– Mondjad tovább.

– Nincs tovább.

– De van. Hazajöttél Amerikából.

– És elmentem a házmesternéhez, hogy ajándékot vigyek néki. Tőle tudtam meg, hogy az ezredesné jelentette fel. Kiadó szobája volt. Fölmentem, hogy megnézzem magamnak. Őrült vénlánya fogadott, aki színésznő akart lenni. Az asszony ráksebekkel arcán feküdt ágyában. Csak egy pillanatra néztem meg.

– Feljelentetted?

– Nem jelentettem fel.

Felemeltem Évát, és vittem az ágyba. Pár perc múlva ismét úgy éreztük, hogy burokba kerültünk és egyedül vagyunk a világon. Vacsora után másnap délig aludtunk, aztán újra kezdtük. A kínai vendéglőben vacsoráztunk, és átmentünk egy franciába még egy vacsorára. Éva autójában a pályaudvar előtt olyan sokáig csókolóztunk, hogy bőröndömmel az éppen megindult vonatra ugrottam fel. Calais-ban, a vonatra felrakott hajó kegyetlen döngése közben lelkifurdalás fogott el, hogy ekkora gyönyörűségek közt csaltam meg halálosan beteg feleségemet. Odahaza, mikor letettem bőröndömet a szoba közepére, Zsuzsa alighanem észrevette, mennyire lesoványodtam öt nap alatt.

– Látom, jól kiráztad magad – mondta szívélyesen, és átölelt. Amitől lelkifurdalásom jelentősen megenyhült.

 

*

 

1962 végén a világ képe számomra újra és lényegesen megváltozott. Ahogyan az újra szócskával kifejeztem, nem ez jelentette az első változást.

Optimista módon úgy számítottam, hogy hetven esztendeig élek, úgyhogy az első felvonás majdnem harmincöt éves koromig, azaz életem feléig tartott. Lényegében, a jelenlévő óriási baj – Sztálin és Hitler – ellenére derülátónak mondható. Ha történelmi párhuzammal akarnék élni, úgy a XX. század elejét a XVI. kezdetéhez hasonlítanám, amikor három fiatal és nagyon tehetséges uralkodó – VIII. Henrik, I. Ferenc és V. Károly – került Európa vezető országainak élére. A humanisták legjava, mint Rotterdami Erasmus és Thomas More azt remélte, hogy az uralkodók módszerei megenyhülnek, a tanintézetek és a könyvnyomtatás elterjedése megnöveli a műveltséget, a jó erkölcsöt, és Európára az eddiginél boldogabb, békésebb jövendő várakozik. (A jövővel való foglalkozást a firenzei humanisták terjesztették el néhány évtizeddel korábban. Addig azt képzelték: a jövő olyan lesz, amilyen a jelen.) 1520 után azok, akik még élve maradtak a humanisták közül, keserű vallomást tehettek, hogy csalatkoztak reményeikben.

1890 végén, 1900 elején az emberek, más okokból ugyan, de hasonló illúziókat tápláltak. A felvilágosodás, a francia forradalom demokratizáló hatása, a polgárosodás, az orvostudomány sikerei és a kötelező iskoláztatás volt az egyik ok. De akadt nyomósabb ok is. Eladdig a tudomány – gondoljunk Galileire vagy Newton nézeteire – semmiféle hatást nem gyakorolt a mindennapi életre. A patkót, vízimalmot, ekevasat, asztrolábot, iránytűt, lőport nem tudományos vizsgálódás eredményeként találták fel, hanem véletlenül és többnyire névtelenül. Ezúttal más világ jött. A találmányok – gőzhajó, vasút, villanykörte, drótnélküli távíró, telefon, gyógyszerek, orvosi műtéti beavatkozások – és annyi minden nagyrészt a tudomány segítségével indult útnak és az egyre terjedő technikával ment közhasználatba. Apám gyakran mondta nékem, hogy „a tudomány erkölcsi erejével megjavítja az embert”. Mások egyszerűen elfogadták, hogy az emberiségre boldogabb és békésebb jövendő vár, mindenek előtt azért, mert a tudomány emberfeletti (tehát jóindulatú) jelenség és vívmányait a technika lassanként, egyre gyorsuló menetben, mindenfelé elterjeszti.

Mindennek a reménykedésnek voltaképpen már az első világháború vetett véget. Az egy Santayanán kívül ezt nagyon kevesen vették észre; munkáit talán éppen ezért felejtették el magyarra fordítani. Magam kicsi voltam hozzá, hogy véleményt formálhassak, és csak a húszas évek vége felé, pontosabban 1928-ban vettem észre, hogy baj van, de ezt a bajt inkább Sztálin és Hitler jövetelének tulajdonítottam, mint más, ezeknél is súlyosabb és maradandóbb jelenségeknek. Egyébként bizonyos mértékig elhittem, mint majdnem mindenki akkoriban, hogy bajaink ellenére is haladunk egy jobb társadalom felé.

A második világháború azután megfosztott minden illúziómtól. Világos lett, hogy az emberiség jelentős hányadának gyilkolási és rablási ösztöne, vagyongyűjtési mániája, gonoszsága és nacionalista őrjöngése helytelen utakra vezeti, sőt meg is akarja szüntetni civilizatórikus és kulturális tevékenységünket. Ugyanekkor kiderült, hogy a tudomány nem emberfölötti jelenség, hanem emberi találmány, és mint ilyen, hatásában hol jó, hol gonosz, hol mindkettő együtt. Eredményként kezdtem észrevenni, hogy technikai civilizációnk, melyet legtöbben manapság is e legnagyobb eredményként ünnepelnek, katasztrófába vezeti az emberiséget. Igaz, hogy ezt a katasztrófát akkor még nagyon távolinak képzeltem, bár a távolság, melyet sejteni sem tudtam, csekélyebb lett a réginél. Gyermekkoromban, mint mindenki más, azt hittem, hogy a Nap néhány százmillió év múlva kihűl, és mindannyian jégbe fulladunk. Később a régi elméletet újabb tudományos képzelgés váltotta fel: a néhány százmillió esztendő ugyan maradt, de ezúttal a Nap, pusztulása előtt, óriásira dagad, és mindent felperzsel. Különös módon ez a sok tízezer emberöltőnyi távolság senkit sem nyugtalanított, még azokat sem, akik Madách tragédiájának XIV. színét éppen maguk előtt látták a színházban.

A következő lehetőség viszont jóval kínosabbnak tetszett. Mikor 1945 augusztusában a pilóta ledobta Hirosimára az atombombát, láttam az amerikai katonák arcán a máskor legnehezebb helyzetben sem észlelhető rémületet. Holott ez a bomba, a Nagasakira ejtett következővel együtt több mint 100.000 japán életét oltotta ki. Viszont, ha ugyan szabad gúnyolódnom, az öt hét múlva, 1945 szeptember 17.-ére tervezett honshui partraszálláskor egy millió amerikai és japán életét mentette meg. Jótékonyan, hogy úgy mondjam. Érdekes jelenség, hogy a borzalom nagyságát akkor úgyszólván csak az amerikaiak vették észre, míg később, a meggazdagodás és esztelen dúskálódás évtizedeiben, ők feledték el a legjobban.

Azon a napon – sok társammal együtt – megértettük, hogy a tudomány nem rendelkezik erkölcsi erővel, és a tudósok, még ha egyéni szempontból ártatlanul vagy jóakarattal jutnak el felfedezéseikhez, az erkölcs törvényei szerint korántsem azok. Megértettük azt is, hogy a világ ezentúl egyetlen gombnyomásra elpusztítható, és egész biztosan nem él még százmillió évekig. Ugyanekkor azt is láttam, vagy talán inkább éreztem, hogy ebben az állapotban, mikor a világ holnap reggelre elpusztulhat, a civilizáció és kultúra ápolása fölöslegesnek és nevetségesnek tűnik. A pillanatnyi, legdurvább örömök válnak majd időszerűvé. Hogy ez a szellemi süllyedés mikor kezdődik, milyen mértékű lesz és meddig tart, azt nem tudtam kitalálni.

Valami keveset a tudomány tehetetlenségéből hamarost megismertem. 1945 szeptemberében Polányi Laura New York-i lakásán ünnepeltük Szilárd Leót, az atombomba feltalálóját, aki egyébként rokonom, azaz anyai nagyanyám magyar sógorának fia volt. Az összejövetelen, Jászi Oszkár és Vámbéry Rusztem professzorok mellett több amerikai jelesség, köztük Reinhold Niebuhr is megjelent. Egyikünk sem volt az atombomba híve. Szilárd rövid és kétségtelenül őszinte beszédében próbált megnyugtatni bennünket. Az atombomba, állította, nem az amerikai kormány, hanem a tudósok tulajdona. Azok gondoskodnak róla, hogy felhasználása az emberiség javát szolgálja. Így szándékuk, hogy minél előbb atom-napokat állítanak fel oszlopokon Észak-Kanadában és Szibériában, hogy ott pálmafák nőjenek és búzát arathassanak, ahol eddig semmi sem termett. Jászi erre megkérdezte: Ha ez lehetséges volna, úgy a felmelegedés következtében az óceánok vízszintje jelentősen emelkednék és elöntené Anglia keleti partjait és Németalföldet. Mit szándékszik tenni ellene? Szilárd nem tudott válaszolni, sem a többi kérdésre, melyek kétségbe vonták fantasztikus terveit. Hónapok múlva egyébként ő is belátta tévedését, és kiváló, humanitárius célokért dolgozott.

Lényegesebb kérdéseimre, melyeket akkor felvetni sem tudtam, később kaptam, mint látni fogjuk, meg-nem-nyugtató feleletet.

 

*

 

Mill Hill-i ötszobás kis házunkba azért költöztünk, hogy közel legyünk Andris fiúnk iskolájához, a Belmonthoz. Ez a neves intézet a Mill Hill tetején emelkedik, nagy parkkal és tóval, tőlünk alig néhány száz méter távolságban. Andris beíratásához Mikes Gyurka barátom segítségét kellett igénybe venni. Ő tudniillik ismerte a lordot, aki az iskola vezetőtanácsának tagja volt. A tanulókat ugyanis születésük után nyolc nappal kellett beíratni, amikor mi még Magyarországon tartózkodtunk. Így azonban minden sikerült, és az iskola rendkívül művelt igazgatójával való hosszú társalgásom után rendbevalónak látszott.

Sajnos, csak látszott. Igaz, hogy a reggeli utazás botránya megszűnt. Addig ugyanis Andrist autóbuszon vittem egy másik iskolába. Rendszerint ölembe ültettem; még csak ötesztendős volt. „Nem akarok iskolába menni!”, üvöltötte magyarul. Az autóbusz utasai úgy néztek rám, mint gonosz emberre, aki elfogott az utcán egy azonosan idegen nyelvet beszélő gyermeket, és most hazaviszi, hogy erőszakot ejtsen rajta. Az ilyesmi nem volt szokatlan az akkori Londonban. „Mondjad angolul!”, könyörögtem, de fiam nem ismert irgalmat. „Nem akarok iskolába menni!”, visította újra. „Angolul szólj, angolul!”, kérleltem. Teljesen hiába. „Nem akarok iskolába menni!” Az emberek kétségbeesetten nézték a fiút, és gyűlölködve engem, de szólni senki sem mert. Így ment ez, végig az úton tíz percig, amíg végre – mindig néhány pillanattal leszállás előtt – megszólalt: „I don’t want to go to school!”, mire mindenki fellélegzett, rólam nem is szólva. Ettől a bajtól megszabadultunk, mert Andrisnak egyetlen utcán kellett átmennie, ahol rendőrnő vigyázott az átkelő gyerekekre, úgyhogy egyedül is elengedhettük, bár gyakran kísértük.

A nyelvi probléma is megoldódott. Zsuzsa angol tanárnő volt, azaz jóval klasszikusabb angolt beszélt a londoninál. Ezért úgy határoztunk, engedjük, hogy Andris „ottkint” tanulja meg a nyelvet, de idehaza magyarul beszélgetünk. Mindez egy ideig kitűnően működött: Andris a házon kívül csak angolul társalgott, de mihelyt a kis kertkapu mögé került, csak magyarul tudott. Most azonban, a harmadik évben, amikor Zsuzsa betegsége miatt bentlakó lett iskolájában, odahaza a szünetekben angolul kezdett társalogni, és ha hazai vendég érkezett, úgy tett, mintha szót sem értene magyarul.

Egy ideig szociális kellemetlenség is ért, de szerencsére és teljesen váratlanul rendbejött. Iskolatársai többségükben vidéki, gazdag dzsentrik gyermekei voltak. Társai előtt szégyellni kezdte, hogy szülei magyar menekültek, akik gyalog járnak fel hozzá, míg tanulótársai szülei Bentleyken és Rolls-Royce-okon érkeztek az iskolaudvarra. Egyszer, látogatási időben, mikor felmentünk hozzá, Zsuzsa az udvaron fölkapta, magához ölelte és összecsókolta. Andris sírni kezdett, amiért anyja ilyen szemérmetlen. A probléma viszont hamarosan megoldódott. Egy reggel, amikor véletlenül otthon aludt – mert erre is volt mód –, éppen a kerten át ment ki, kezében nagy csomaggal. „Mit viszel magaddal?”, kérdeztem. „Az Encyclopaedia Britannicát”, felelte büszkén. „Megmutatom nekik. Tanulótársaim szülei nincsenek benne. Még az iskolaigazgató sem. Te benne vagy! És mekkora dicsérettel!”

1962 karácsonyi szünetére hazajött néhány napra, de Zsuzsa úgy döntött, hogy a többi napot Kelemenéknél tölti a két gyermekkel. Zsuzsának már nem maradt elég ereje, hogy foglalkozzék vele. Másnap Andris influenzát kapott. Lefektettük nagy gyermekszobájában az emeleten. Mi csak a földszinten éltünk, ahol a szalon kis díványán jobban tudtunk összeölelkezni, mint fenn, a hálószoba nagy ágyában. Az emeleten, a kis utcai szobában csak Donald lakott (hogy vezeték- vagy keresztneve volt-e, nem tudom; bejelentő nem létezett Angliában), akit járása szerint Andris, mi is Donald the Ducknek hívtunk. A szobát, bár nagyon olcsón, de azért adtuk ki, hogy az orvos és a gyümölcs árát fedezzük. Donald, a Kacsa mintegy harmincéves, csinos fiatalember volt. Mindig este tizenegy után érkezett haza, alighanem a kocsmából. Kistisztviselő lehetett. Éjjeliszekrényére minden nap egy pohár tejet, Coca-Colát, vörösbort, gyümölcslevet helyeztünk. Utolsó cseppig megitta. Egy napon Zsuzsa jelentette: Donald minden kedden és pénteken fiút hoz magával. A lépcsőn hangosan udvarol néki. „Te drága! Mindjárt bekapom azt a gyönyörű testrészedet.” Ez volt a legenyhébb. A fiút sohasem láttuk, mert reggelre mindig eltűnt, este 11 táján pedig nem mentünk ki az előszobába. Kedden és pénteken két poharat helyeztünk a Kacsa éjjeliszekrényére.

Másnap Andris rendkívül belázasodott. Amikor este elaludt, félig nyitva hagytam ajtaját, hogy meghalljam, ha hívna. Tizenegy táján elfogott a rémület, hogy meghalt. Felszaladtam szobájába és megfogtam csuklóját, anélkül, hogy a villanyt felgyújtottam volna. Majdnem láztalannak éreztem. Megnyugodtam és az ajtó felé indultam, mikor lépéseket hallottam. Donald, a Kacsa jött haza; péntek este volt. Egy lépést hátráltam a sötétben, hogy ne vehessen észre. Most megnézem fiúját. „Öledhez bújok és kiszívom belőle a mennyei nedvet”, szólt hozzá. De Donald egyedül jött. Fiú nem volt mellette.

Andris hamar felgyógyult és három nap múlva magammal vittem, hogy megmutassam néki a Westminsterben a költők és királyok sírját. Utána a Parlament irányában haladtunk, sötétszürke, fenyegető szmog felhője alatt. Olyan alacsonyan lebegett, vagy talán inkább állt fölöttünk, hogy a Big Ben tornyának teteje sem látszott. A Parlament épületéből liberális képviselő jött felénk. Véletlenül ismertem; a liberálisok kiváló, magyarbarát vezetője, Jo Grimond mutatott be néki. Megálltunk, üdvözöltük egymást.

– Rosszkedvű ma a város – jelentette ki könnyű sóhajjal.

– Én sem vagyok jókedvű – mondtam, felfelé mutattam, a szennyes felhők felé.

– Ne izgassa magát – szólt nyugtatóan. – A szél elviszi.

Hova viszi? – kérdeztem magamtól, ahogy ott álltunk és mosolyogtunk egymásra. Franciaországba? Dániába? Norvégiába? Vagy netán kiviszi a Földről? Ekkor Andris, szorosan mellettem megszólalt:

– Nem ezt viszi el a szél, hanem ez visz el bennünket.

A képviselő megmosolyogta a nyolcéves gyermek szamárságát, köszönt, és továbbsietett. Én kábultan, részeg szédültséggel haladtam fiam mellett, aki hirtelen eszembe juttatta a dolgok lényegét. Hogy olyan társadalomban élünk, mely diadalmas iparával és közlekedésével megfojtja önmagát, az egész emberiséget és a Föld állat- és növényvilágát. Segítség pedig el sem képzelhető, miután társadalmunk legfőbb célja az iparosodás és a gazdagodás, vagyis éppen az, ami tönkretesz bennünket.

Nem állítom, hogy a múltban bizonyos mértékig nem gondoltam erre, vagy hogy legalább a kétség nem fogott volna el. Amikor 1953-ban Recskről szabadultam, másnap ismeretlen személy egy csokor halványpiros rózsát helyezett ajtóm elé, azokat a rózsákat, melyekből a bolgárok a rózsaparfőmöt készítik. Nem volt illatuk. Először azt hittem, elvesztettem szaglási érzékemet, de eszembe jutott, hogy éppen az fejlődött ki, hiszen Recsken megéreztem az erdőben, tőlem 50-100 méterre közeledő őrök emberszagát –, ha ugyan „az ember” szót velük kapcsolatban használnom szabad. Rövidesen észrevettem, hogy a Városligetben, ahol fiatal koromban naponta játszottam vagy jártam, kifogytak a bogarak és nagy éjjelilepkék sincsenek többé, melyek háború előtt szinte minden éjszaka berepültek a kivilágított szobákba. Régi fényképeken csak úgy, mint emlékezetemben, a fák tömör, sötétzöld foltoknak tűntek. Ezúttal a legtöbben átlátszott az ég vagy a napfény; sokkal kevesebb levél nőtt rajtuk. Az első világháború idején nagyapám minden évben levitt a befagyott Dunához. Kijelölt ösvényeken gyalogosok haladtak át a jégen egyik partról a másikra, mindenek előtt azért, hogy megtakarítsák a hídpénzt. 1946 után a Duna, a benne áramló ipari hulladék miatt, nem fagyott be többé. A dunántúli apróbb vizekből és patakokból, alighanem ugyanezért, kihaltak a rákok. Mindezt kevesen vették észre, és ha igen, nem tulajdonítottak néki nagy jelentőséget. Magam sem voltam biztos, hogy múló jelenséget vagy a pusztulás tragikus folyamatát észlelem-e, és ha igen, úgy mikorra válik veszedelmessé. Mindenképpen igyekeztem elfelejteni.

Abban a hét évben, mióta Nyugatra kerültem, az iszonyú légszennyeződés mellett és annak pusztításán kívül a szellemi dekadencia jeleit is láttam kisebb mértékben. A Notre Dame és a Louvre jóval fekete-piszkosabbnak tűnt, mint ahogyan emlékeztem, de lehetséges, hogy képzelődés volt. A Szent Márk-templom tetejéről viszont kezemben maradt a márványkorlát egy téglanagyságú darabja, amikor megfogtam. A nem légtisztításos velencei templomokban, úgy vettem észre, kezdtek elhalványulni a nevesebb reneszánszkori festmények. Hallottam, hogy Marcus Aurelius császár szobra, mely 1800 éve áll csorbítatlanul a Capitolium tetején, gyors pusztulásnak indult az utolsó esztendők óriási módon növekvő légszennyeződése miatt.

Amerikában, a második világháború idején tapasztaltam, hogy fiatal katonabajtársaim jobb szívűek és megnyerőbbek európai kollegáiknál, viszont történelmi, földrajzi és kulturális ismereteik híján nem tudják, hol élnek a világban, és nem könnyű értelmes beszélgetést folytatni velük. Most angol ismerőseim fiataljain vettem észre a kezdődő hasonulást az amerikaiakhoz. Az irodalom az otthonihoz képest nagyszerűnek tűnt, bár García Lorcához, Rainer Maria Rilkéhez, Káváfiszhoz vagy William Butler Yeatshez képest Celan, Eliot vagy Pasternak édeskeveset jelentett. Mindezt az ember múló jelenségnek, egy hullámvonal aljának tekinthette, és reménykedve nézhetett a jövő felé. A szmog viszont nem csak az állandóság jele volt, hanem annak az új jelenségnek is, hogy nem hol növekszünk, hol pusztulunk, hanem hogy növekedésünk a pusztulást jelenti.

Amikor hazaértünk, Zsuzsa aludt. Előkészítettem feleségemnek a főzeléket és gyümölcsöt, megfőztem a vacsorát Andrisnak és magamnak, aztán kivittem a villanykályhát az üvegházba és olvasni kezdtem F.L. Lucas The Great Question című, nemrég megjelent könyvét. Ebben a szerző az atom- és hidrogénbombán, illetve a levegő (és vele együtt a víz és a termőföld) pusztulása mellett harmadik katasztrófáról, a népszaporodásról ad objektíven számot. Arról ír, hogy Krisztus idején a Föld lakossága mintegy 300 millió lehetett. 1650 táján, 1600 év alatt körülbelül 700 millióra nőtt. Ekkor, két esztendővel a harmincéves háború után, méghozzá minden látható ok nélkül – mert az orvostudomány nagy sikerei csak 100 évvel később kezdődtek – gyors növekedésnek indult, és 250 évvel később, születésem idején, most már biztos adatok szerint, 1500 millió, tehát több mint duplája lett. Újabb 50 évvel később, már 2500 milliónyian vagyunk. Ha ez, mint ahogy a statisztika mutatja, folytatódik, 1990 körül 5000 milliónyi ember él majd a földön. És így folytatódik egyre kurtább periódusokon belül, amit az élelmiszerek termelése nem tud kísérni, a legjobb esetben is nem mérhetetlen öldöklést, hanem csak ezermilliók éhenhalását jelenti. Az optimisták lotyogása „a lakosság kiegyenlítődéséről” tízmilliárd ember esetében pimaszul alaptalan ígérgetés. Ez a harmadik végveszély, mely az emberiségre várakozik.

Lecsaptam a könyvet és lábujjhegyen bementem a szalonba és leültem alvó feleségem mellé. Kár ezeken a dolgokon töprengenem, hiszen semmit sem változtathatok rajtuk. Lehet, hogy tíz és néhány millió évvel ezelőtt óriási civilizáció virágzott e földön, roppant építményekkel, acélhidakkal és a miénkhez némileg hasonló emberiséggel. Azután, mint ahogy a tudósok jelenleg állítják, bekövetkezett a katasztrófa. Lehet, hogy egy kétszáz kilométernél nagyobb átmérőjű égitest zuhant a földre, lehet, hogy feltalálták a hidrogénbombát, lehet, hogy betegség tört ki és ölt meg mindenkit. Egymillió év alatt minden elhamvad: növény, állati és emberi csontok, a márványból és acélhidakból por lesz, és a port elfújja a szél. Néhány millió év múltán kidugja fejét az első moszat, aztán jönnek a növények, állatok, emberek. Most még itt vagyunk, egyre többen és többen, de nincsen más állandó, mint a változás, melyet a magunk individuális szempontjából pusztulásnak nevezünk.

Nincsen okom háborogni. De ha tudom, hogy ennyire közel jutottunk a pusztuláshoz, úgy nem nemzek nyolc esztendővel ezelőtt gyermeket.

 

*

 

Néhány nappal újév előtt Anthony Rhodes-éknál vacsoráztunk. Anthony, Cecil Rhodes (Rhodézia) unokája, feleségével együtt közeli baráti körünkhöz tartozott. 1957-ben Anthony tőlünk kért útbaigazítást, amikor mint a Daily Telegraph munkatársa Magyarországra indult. „Nemde, nyitott ingben, nyakkendő nélkül kell hivatalos személyek előtt megjelennem?”, kérdezett bennünket. „Ha nyitott inggel mégy be hozzájuk”, felelte Zsuzsa, „angol kommunistának vesznek és fütyülnek rád. Végy zsakettet.” Arra is figyelmeztettem Anthonyt, hogy ne hagyja magát vidéki párttitkároktól vendéglőkbe cipelni. „A legalacsonyabb színvonalú hivatalos maszlagot kapod. Ráadásul a magyarok nem szeretnek angol vendéget párttitkárral látni. Még akkor is, ha véletlenül utálnák az angolokat.” Visszajövet Rhodes bevallotta: „Súlyosan vétettem. Elfogadtam a békési párttitkár meghívását vacsorára a Gödör nevű vendéglőbe. Mikor pisilni mentem, fiatalember jött utánam, és ezt a cédulát nyomta markomba.” „Mit jelent?” Megnéztem. „Te szar brit! Ezzel a zsivánnyal fizetteted vacsorádat?”

Zsuzsa szigorúan tartotta magát Slovak, a gyógyszervegyész előírásához. Ha nagy ritkán fájdalmat érzett, néhány csepp enzimmel hamarosan elmulasztotta. Ezért két nappal vacsora előtt megkérdeztem: nem kéne Rhodesnét figyelmeztetni, hogy egyes ételekhez – méghozzá nagyon sokhoz – nem szabad hozzá se nyúlnia?

– Nem akarom, hogy sajnáljanak. Betegségemről csak anyád, Kelemenék, Mrs. Rye, az orvos meg a gyógyszervegyész tud rajtunk kívül. Éppen elég. Nem hiszem, hogy egyszeri vétkezés megártana. Ha mégis, itt az enzim.

Nem kívántam Zsuzsának megmondani, hogy betegségéről szinte mindenki tud, bár nem értettem, hogyan.

Ketten voltunk meghíva. Sokat nevettünk, bár Anthony a hidegháborút nem politikai őrületnek tekintette, hanem komolyan vette, mintha bármi cél felé vezetne. Mikor megkérdeztem, hogy ez a cél micsoda, nem tudott válaszolni. Riadt pillantást vetettem Zsuzsára, amikor az asszony behozta a vaddisznópörköltet. Anthony lőtte két nappal korábban vadászaton. Zsuzsa mosolyt küldött vissza, és bőségesen fogyasztott. Féltem, hogy mindjárt baj lesz, de nem lett. Elmenőben, éjfél után Zsuzsa eszébe jutott, hogy aznap elfelejtettem a macskánknak konzervet vásárolni. Megkérdezte Rhodesnét, nem tudna-e valamit adni? Kinn a konyhában az előző napon elfogyasztott liba „használhatatlan részeit” tartotta zacskóban. Az ő macskájuk már ott ült és várakozott reá. Rhodesné a felét odaadta a cicának, másik felét átadta nekem.

„Jól vagy?”, kérdeztem Zsuzsát a taxiban. „Nagyon.” Odahaza a konyha sarkában álltam, a macska tányérjánál. A zacskóból nagy, teljes libamáj csúszott ki. Ezt az angolok ehetetlennek tekintették. Nem volt segítség, mert a macska elébb gyanakodva körülszaglászta, aztán nekiesett. Ekkor hallottam, hogy Zsuzsa a nappaliban a díványra veti magát. Iszonyatos görcs fogta el.

– Vettem már az enzimből – súgta. – Mindjárt elmúlik.

Nem múlt el. Lehúztam cipőjét, és ott feküdtem mellette éjszaka és simogattam, bár ezzel nem tudtam segíteni rajta.

Reggel valamivel jobban lett. Arckifejezése megváltozott. Tizenhét-tizennyolc éves, sovány, sértett és magányos kamasznak tűnt, olyasvalakinek, aki gondolatait és érzelmeit magának tartja meg, és senkivel nem közli. Egy csésze teát ivott. Tószeghy doktor kijött, nagyon hosszan vizsgálta, injekciót adott néki és nyugtatta. Kikísértem az orvost kocsijához.

– Mindez – mondta – vaddisznóhús nélkül is bekövetkezett volna. Teste tele van a csontrák sebeivel. Tarkóján te is láthatod. Nehogy szerelmeddel zaklasd.

– Nem teszem másfél esztendő óta.

– Azt hiszem, legfeljebb négy hónapja maradt. Inkább három. Most minden nagyon rossz lesz. Nem merem biztatni, hiábavaló lenne. Jövő héten is kijövök és hozok különféle morfiumot. Be tudod adni intravénásan is?

– Hat hónapot adott nekem, vagy nyolcat? – kérdezte Zsuzsa, mikor bementem.

– Sokkal többet.

– Ne hazudozz – mondta, és átölelt.

Rövidesen Zsuzsa fájdalmai megszűntek. Kimentem a konyhába ebédet főzni. Mint máskor, Zsuzsa kis darabka csirkefehérjét kapott, két evőkanál zöldséget és fél görögdinnyét. Utána elaludt.

Az év utolsó éjszakáját kettesben töltöttük. Andris Kelemenéknél volt és délben meglátogattam. Amikor magamhoz emeltem, angolul tiltakozott:

– Meg ne merj csókolni, te ronda.

– Miért nem?

– Mert utállak.

– És miért utálsz?

– Mert eldugod előlem az anyámat.

Erre nem volt módom válaszolni. Pedig Zsuzsa nem bírta ki Andris lármáját, sőt kedvességét sem. Letettem a földre és kimentem a szobából.

Így ketten maradtunk szilveszterre. Zsuzsa ezúttal is a díványon ült, én vele szemben a támlátlan széken. Köztünk a kisasztal, lámpával. Felső világítást egyikünk sem szeretett lakásunkban. Ahogyan megszoktuk, feleségem hallgatott, én beszéltem. A témát rendesen Zsuzsa adta fel: mondjak valamit (lehetőleg sokat) Hadrianus császárról, a cordobai arab költészetről, egyetemi évemről a felfordulásnak induló Berlinből, Petroniusról, Csuang Ceről, középiskolás koromról, Rotterdami Erasmusról, akármiről. A szoba hátsó sarkában karácsonyfa állt, színes villanykörtékkel, rengeteg dísszel és cukorkával. Hátul árnyak fekete csíkjai csak úgy, mint a bútorok oldalán és fenn a mennyezeten. Ha olykor megálltam a beszédben – rendesen képszerű jelenetet kerestem a tárgyhoz – mindketten a tengerkék, nagy függöny szélét néztük. A légáramlás ott a végső, függőleges ráncot ringatta, lassan és valószerűtlenül.

Ezegyszer Zsuzsa nem mondta meg, miről kíván hallani, bár a néki kedvesebb „lelkizés” helyett, ami számomra idegen volt, megszokta, hogy a történelemben kalandozzak. Jelenleg, némi kompromisszummal, arról szóltam: miként loptam el tizenhárom éves koromban anyám kulcsoskosarából a könyvszekrény kulcsát. Azért, hogy megszerezhessem Lord Byron Don Juanját. Anyám ugyanis azt állította, hogy „még nem neked való”. Ez a verses regény volt, még Voltaire előtt, úgynevezett felvilágosítóm a hiedelmek, babonák, autoritások és közmorál ellen. Zsuzsa mozdulatlanul ült. Hogy figyelmesen hallgat-e, vagy tudomást sem vesz róla, mit mondok, azt sohasem tudtam.

Hirtelen szavamba vágott, amit még nem tett.

– Nem mondanád el inkább valamelyik erotikus kalandodat? Minél botrányosabb, annál jobb.

Hasonló ajánlatot még sohasem kaptam. Erotikus témára, úgy hiszem, az idő során csak egyetlen egyszer került sor, amikor II. Henrik angol király felesége, Aquitániai Eleonóra szerelméről beszéltem a trubadúr és rablólovag Bertran de Bornnal és Bertran viszonyáról a királyné két fiával, a fiatal Henrik herceggel és a későbbi Oroszlánszívű Richárd királlyal, de Zsuzsán nem láttam érdeklődést. Miért kérdez erről a tárgyról? Talán hallott valamit Kelecsényi Éváról? Nem valószínű, bár ezen a földön minden lehetséges. Jobb lesz nem erre gondolni, mert bajba kerülök. Visszamegyek az időben, amikor Zsuzsát még nem ismertem, abból baj nem származhat. Mégis különös, hogy olyasmit kíván hallani, ami sohasem érdekelte, sőt amit elutasított.

– Amerikai katona voltam, mint tudod, a Csendes-óceánon – kezdtem bátortalanul. – Egyik alkalommal szabadságra nem mentem haza, mert 14 napra szólt, az út pedig, rosszabb esetben 11 napig tartott volna. Így New York helyett, Ossurio bajtársam és parancsnokunk segítségével repülőgépen Tahitiba utaztunk. Az is elég messze volt.

– Milyen?

– Azt mondják, mostanra undorító turistacsapda lett belőle. Akkoriban gyönyörű volt. A nagy, őserdős hely, körötte a keskeny parti sáv és a távolban Moorea szigete. Biztonság várt ránk, kedvesség és öröm. Papeetében, a fővárosban szálltunk meg. A misszionáriusok sajnos már eluralkodtak a szigeten puritán őrültségeikkel, de Ossurio megtudta, hogy az átellenes parton maradt még egy kis sáv, ahová a hittérítők nem jutottak el igazán. A falut, ahová mentünk, Tapetének hívják. Autóbuszon és gyalogúton közelítettük meg, vagy nyolcvan-száz kilométerre a fővárosról. Amikor az útról lementünk a tengerpartra, a vízben vagy huszan-huszonöten fürödtek, nagyrészt fiatalok, de gyermekek és idősebbek is. Levetkőztünk fürdőruhára. Mind kijöttek a vízből, teljesen meztelenül, hogy megnézzenek és üdvözöljenek bennünket. Egy csinos, de nagyon is húsos leány odafeküdt Ossurio mellé, és barátkozni kezdett vele.

– Csak ne szemérmeskedj, Gyuri.

– Pontosabban, lehúzta róla a fürdőnadrágot. Csókolni kezdte. Főleg ott, ahol eddig fürdőnadrág fedte. Ekkor már hatan-heten ott álltak köröttük körben és biztatták Ossuriót, hogy mit tegyen. A lány pedig feltérdeltette a fiatalembert, nyakába rakta combját és úgy közösült vele, a köröttük állók pedig tapsoltak nékik. Ne tekintsd ezt a jelenetet trágárnak. Titkos párzásból elragadó ünnepség lett.

– Veled mi történt?

– Ugyanez.

– És a kövér leányzónak virágillata volt.

– Egyáltalán nem. Haja vizes volt és teste sós a tengertől.

Éjfél után mindketten lefeküdtünk a díványra. Szó sem volt szertartásról, bár ennek mégis kialakult a formája. Zsuzsa kiment a fürdőszobába és bejött pizsamában, majd én mentem ki és bejöttem fürdőnadrágban. Régebben égni hagytuk mindig a villanyt, de amióta Zsuzsa egyik melle hiányzott, leoltottuk. Amikor melléje bújtam a pamlagon, Zsuzsa már levette pizsamája kabátját, de soha a nadrágot, sem én kisnadrágomat. Aztán csókolni kezdtem, haját, arcát, nyakát, bal mellét, de soha lejjebb. Ezúttal viszont, mikor becsúsztam a takaró alá, meztelenül találtam.

Talán negyed óráig csókoltam már a mellét, mikor megszólalt:

– Nagyon jól esik. Menj lejjebb.

Félénken végighúztam ajkamat sima, kicsit hűvös hasán, átcsúsztam csípőcsontjához. Kemény volt és nagyon éles.

– Gyere vissza a középre. Lejjebb. Még lejjebb.

Ágyékhaja friss szénaillatot árasztott; a parfőmöt Diana Athyll hozhatta néki. Boldogan szívtam magamba.

– Most pedig, vesd le a fürdőnadrágodat. Nem mégy semmire, amíg rajtad van.

Megijedtem. Zsuzsa azt kívánja tőlem, amit az orvos szigorúan megtiltott, és amit ő maga, minden szerelmével sem akart soha igazán. Amitől másfél éve tartózkodtam, és amit annak előtte a minimum alá mérsékeltem. Mi lesz vele, ha felsértem sebeit? És mi van vele, hogy ennyire megváltozott, ok nélkül, hirtelen és érthetetlenül?

– Ne így próbáld, ahogy a nyárspolgárok szokták – intézkedett nagyon kedvesen ugyan, de parancsoló hangon. Térdelj alám, hadd fekszem combodra. Mint Tahitin. Lábamat nyakadba rakom. Most rajtad a sor.

Rémületemben remegni kezdtem és csak éppen érintettem ölét.

– Ne félj – bíztatott.

– Nem fáj?

– Dehogy fáj. Nagyszerű. Mint még soha.

Hirtelen gyávának kezdtem érezni magam. Aztán arra gondoltam, hogy halálos komolyan veszem az orvos utasításait, holott minden ilyen utasítás, melyet abszolút igazságként hangoztat, valójába kétes jellegű. Hamarosan, az ijedtséggel együtt a gyönyörűség is erőt vett rajtam, ha korántsem annyira, mint Zsuzsán. Sóhajtott, jajgatott, egyszer szinte felsírt a számára egyszerre ismeretlen és váratlan gyönyörűségtől. Előttem viszont folytonosan felvonult a kép, hogy hirtelen összeomlik. De nem omlott össze.

Fél órával később ott ültem a díványon meztelenül, míg Zsuzsa a takaró alatt feküdt és cigarettáztunk. Szabad kezünkkel a másikét fogtuk, és még remegtünk mindketten. A félelemtől vagy a gyönyörűségtől? Aligha tudom megmondani.

A tökéletesen váratlan, sőt lehetetlen éjszaka emlékét Zsuzsa többé soha nem hozta fel. Komolysága és szemérmetessége miatt ezt ugyan némiképpen várhatónak tekintettem, de mégis úgy tűnt, mintha vagy nem is akarna emlékezni reá, vagy elfelejtette volna. Vagy talán olyasminek látta, amire nem illik, sőt nem is szabad emlékezni.

 

*

 

Rövidesen, az 1963-as év első napjaiban kamaszos kifejezése eltűnt, és Zsuzsa arcán megmutatkoztak a halál árnyai. A szalon ablakának függönyét behúztuk, hogy senki se láthasson be a házba, de mi nem félhomályban, hanem a nappaliban ültünk, hová a kertből besütött a nap. Vendégeink számát minimumra csökkentettük és egyedül a Kelemen házaspárt engedtük olykor kettőnkhöz meg Diana Athyllt Zsuzsához. Ezeken a társalgásokon nem vehettem részt. Csak jóval később tudtam meg, hogy mit határoztak el. Házon kívül nagy ritkán, talán kéthetenként jártam a városban, hogy legjobb barátaimmal – Katona Pállal, Mikes Györggyel és Pálócziékkal – találkozzam. Így mindörökre vége lett annak az időnek, mikor helyi, hazai és amerikai barátok és ismerősök serege járt hozzánk, legalább kétszer hetenként, és keresztbe tett lábbal ültem a szalon szőnyegén köztük, mialatt könyvekről vagy képekről beszéltem, élményeimről, utazásaimról, emberekről, akiket ismertem és lányokról meg fiúkról, akiket szerettem.

Andris a Belmont bentlakója volt. Vasárnaponként látogattam, és rendszerint nem sokáig maradtam. Egyrészt, mert azt tartotta, hogy gonoszságból dugdosom édesanyját előle, másrészt, mert szívesebben játszott pajtásaival, mintsem hogy velem beszélgessen. Harmadrészt élénken vett részt iskolája életében, és a következő hónapban ott volt a tüntetésen, mikor is diákok vonultak fel a Parlament előtt. A kormány ugyanis törvényt kívánt hozni, mellyel eltörölték az iskolákban a testi fenyítés alkalmazását. Andris és diáktársai többsége azért vonult a Parlament elé, hogy a törvény hozatala ellen, a testi fenyítés fenntartása mellett emeljen szót. Nehezen tudtam megérteni. Annál is inkább, mert amikor a kápolnában egyik diáktársával, Thatcherné fiával sugdolózott, egyik tanár mindkettejüket belökte a tóba, télvíz idején.

Az orvos mellett Slovak doktor, a gyógyszervegyész járt csak nálunk, hogy enzimeket hozzon Zsuzsának, és háromszor hetenként írt takarítóasszonyunk. „Boldoggá tesz,” jelentette ki, „hogy kibaszott angolok helyett magyaroknál takaríthatok.” Mosnivalónkat minden hétfőn reggel a kerítésen át odaadtam szomszédnőnknek, Mrs. Ryenek. Kedd délben gyönyörűen kimosva és kivasalva szolgáltatta vissza. Minthogy pénzt vagy ajándékot nem fogadott el, ezüst keresztet ajándékoztunk néki nehéz ezüstláncon. Ezt nem állt módjában visszautasítani. Tudtuk, hogy fent a dombon, a katolikus templomban vasárnaponként hosszan imádkozik Zsuzsa életéért.

Hogy minden időmet Zsuzsának szentelhessem, abbahagytam a Nagy Konstantin korabeli regény írását. Elkerültem a My Happy Days in Hellért járó ünnepléseket, lemondtam az oxfordi, cambridge-i és más egyetemek meghívását, hogy tartsak előadást vagy előadássorozatot. A francia kiadáson kívül levélben intéztem el a német meg a dán kiadás ügyét. Végül is, de titkon, versírásra adtam magam. Elkezdtem a Szerelmes versek egy haldoklóhoz című sorozat írását. A verseket fejben gondoltam ki, és zárt ajtó mögött, a fürdőszobában jegyeztem papírra, nehogy Zsuzsának sejtelme legyen róluk. Évekig senkinek nem mutattam meg őket.

A háromféle morfium közül, melyekkel Tószeghy ellátott, egyikre sem volt szükség. Zsuzsa május végéig 56 kilóról ugyan lefogyott 51-re, de nagyobb fájdalmat sohasem érzett; ha nem mondja, akkor is láttam volna rajta. Apróbb fájdalmak ellen az enzim néhány cseppje és 2 aszpirin minden alkalommal segített. 50 darab aszpirint január elején vásároltam; májusban még mindig 36 maradt belőle. Zsuzsa nem panaszkodott egyetlen egyszer sem, és dereka egyenes tartását – a belső tartással együtt – mindvégig megőrizte. Ennek ellenére is kétségbeejtő volt, hogy nincs remény, és hogy semmit, egyáltalán semmit nem tehetek, hogy életben tartsam. Az egyetlen, csalóka lidérc Kelemen Zoli barátunk működése volt. Ő minden amerikai, angol, francia és német orvosi szaklapot átnézett. Új módszereket keresett bennük a rák gyógyítására. Ismételten tudtunkra adta, hogy repülőgépet bérel, elvisz bennünket oda és meggyógyíttatja Zsuzsát, még akkor is, ha egymillió angol fontjába kerül. Kár, hogy a rák gyógyításának lassú haladása minderre kevés reményt nyújtott. Zoli igyekezete és buzgalma csodálatosnak tűnt, annál inkább – amit Zsuzsa nem tudott –, hogy Kelemen Zoli, nem tudom, miért, de ki nem állhatta őt.

Reggel kávét főztem és két piskótával és a magam teájával behoztam Zsuzsának. Azután elmentem élelmiszert és cigarettát vásárolni a Mill Hill Broadwayre. Út közben rendesen erőt vett rajtam egy új jelenség. Nevezhetem képzelgésnek vagy álmodozásnak. Még az üzletek előtt, nyílt szemmel magamat és Amárt láttam a mauritániai sivatagban, teveháton, homokviharban vagy egy oázis pálmái közt, és teljesen elfelejtettem, hol vagyok valóban, és mit akarok vásárolni. Visszafelé menet túlmentem házunkon, a Birkbeck Road 62-n, és hirtelen ott feküdtem jegesmedvebőrön, nagy kandalló tüze előtt San Franciscóban, a Montgomery Streeten, a Telegraph Hillen, Katona Pali barátommal és szeretőjével, Nancyvel, és azon törtük fejünket, süssünk-e csirkét reggelire a tűzön, vagy elégedjünk meg sült császárhússal? Az álmodozás Zsuzsának is sajátja lett, miközben ott ültem vele szemben a dívány előtt és meséltem. Szemet hunyt és elkalandozott másfele, míg a magam dolgáról szóltam, vagy abbahagytam, és fantáziálni kezdtem.

Zsuzsa nem akarta, hogy lássák, és ezért a házat kettesben csak éjfél után hagytuk el. Ilyenkor a környéken csak nagyon kevesen jártak; szomszéddal, ismerőssel sohasem találkoztunk. Jobb kabátzsebemben a morfiumfecskendővel lementünk a Hammers Lane-en a nagy park óriási fái alá, vagy a Birkbeck Road túloldalán kiértünk a kerítéssel és tölgyfákkal szegélyezett, mezei útra. Ott „Good night”-tal köszöntöttük a vadembert, aki „salve”-val válaszolt. Az illető egy nagy tölgyfa odvában ült összegubancolódva, mintegy fél méterrel a föld felett. Mellette csajka, vizesüveg, kezében bőrbe kötött, hatalmas, régi, feltehetően latin nyelvű könyv. Olvasott, zseblámpája világánál. Ruházata csupa rongy volt. A környék lakói ismerték, bár nevét senki sem tudta, sem azt, hová tűnik napközben. Ilyenkor ennivalót helyeztek el csajkájában, vizet és tejeskávét hoztak néki. Beszélni soha nem beszélt senkivel. Olykor láttuk, ahogy a tölgyfába vert szögre maga elé nagy rongyot, vagy inkább zsírpapírt aggat, eloltja zseblámpáját és guggoló testhelyzetben aludni tér.

 

*

 

Május vége felé Zsuzsa nagyon legyengült, úgyhogy sétáinkat sokkal rövidebbre szabtuk. Ugyanekkor a határ valóság és fantázia közt mindkettőnkben egyre jobban elmosódott. Ahogy a díványon ült és én előtte, vele szemben, egyszerre úgy tűnt, mintha Zsuzsa mögött a falban sötét, lefele tartó, négyszögű folyosó nyílnék. A dívány vad rándulással megmozdult és lassan csúszni kezdett hátrafelé. Zsuzsa mozdulatlanul, mereven ült, de egyre kisebbnek látszott, amint a pamlaggal együtt eltűnt a tökéletesen fekete sötétben. Máskor, szokásunk szerint, összeölelkezve feküdtünk félmeztelenül a díványon, a tengerkék takaró alatt. Azt képzeltem, hogy test helyett csak hátgerinc vagyok csontkoponyával, karok helyett négy piszkossárga és földes karcsonttal ölelkezünk, nem is a pamlagon, hanem a Semmi vizén, hol úszó mozdulatokra sincs szükségünk, mert sodródunk tovább óriási örvény, vagy tátott száj felé. Ha felkeltem, gyakran éreztem, hogy már csak csontváz vagyok, csigolyáim most kezdenek szétesni, úgyhogy jobban teszem, ha fejemből leköltözöm medencecsontomba, mert lábaim még nem estek szét, bár ez is hamar bekövetkezik. Ugyanekkor sejtettem, hogy mindez egyelőre nem igaz és mégis úgy éreztem, hogy ez az igazság. Nem mertem Zsuzsát megkérdezni, mit érez, bár úgy gondoltam, hogy érzelmeim csak gyenge visszhangjai az övének.

Ebben az időben Zsuzsa értesült Diana Athylltől a szállodáról Oberbozenben, magasan fenn a hegyekben Bolzano felett, az olasz Alpokban. Zsuzsa megvallotta, oda szeretne elmenni nyáron. Azt érzi, hogy az alpesi levegő felfrissítené, sőt talán meg is gyógyítja. Azonnal telefonáltam a szállodának. A következő két hónapra minden foglalt, de augusztus elsejére szívesen biztosítanak szobát számunkra. Megrendeltem a szobát és az utazási irodában két repülőjegyet Innsbruckba és onnét vasutat le Bolzanóba. Tószeghy doktor fejét csóválta, de miután már öt hónapra voltunk januártól, és ő három hónapnyira ígérte Zsuzsa életét, elvesztettem bizalmamat időérzéke iránt.

Következő héten újra kijött és hosszú vizsgálatnak vetette alá feleségemet. „Legfeljebb két hét”, mondta olyan határozottsággal, hogy egy pillanatig hittem néki. Az utazás napja még majdnem két hónapnyira volt. Zsuzsa roppant gyengének látszott. Mi lesz, ha csakugyan nem él addig? Leutazom Andrissal, nem Bolzanóba, hanem Velencébe, ahol két évvel ezelőtt úgy élvezte a nyarat. Amikor az autó mellől bementem a szobába, Zsuzsa olyannak tűnt, mintha kísértet lenne, és nem is ülne, hanem súlytalanul libegne a pamlag fölött. Kifutottam a fürdőszobába és oly erővel fogott el a sírás, hogy a kádra ültem és könnyeimtől csuromvizes lett térdem és lábszáram.

Egy délelőtt, június vége felé Andris hazajött az iskolából. Bizonyítványa elég gyengére sikerült, de nem panaszkodtunk. Csak néhány órát töltött odahaza, mert korán délután Kelemen Éva érte jött, hogy két fiával együtt elvigye a kenti nyaralóintézetbe, ahová szeptember elsejéig befizettük. Zsuzsa, szokása ellenére, erősen kifestette magát, hogy a fiú meg ne ijedjen tőle. Aztán félrehúzta a függönyt és ott állt a szalon ablakánál, miközben Kelemenné Andrist kocsijához kísérte. Nyilván kívülem Éva is tudta, hogy Zsuzsa most látja fiát utoljára. Attól féltem, hogy Zsuzsa is megsejti. Mégsem láttam rajta keserűség nyomát. És mi lesz a fiúval? Meggyűlöli anyja emlékét, aki itthagyta? És engem, mert ittmaradtam?

Július legvégén Tószeghy doktor Kelemen Zolival együtt jött látogatóba. Kelemen Zoli, bár elég pénzünk volt, ötszáz fontot hozott ajándékba. Talán a bolzanói temetésre, gondoltam. Tószeghy újabb morfiumadagot hozott és fájdalomcsillapítókat. Kint az utcán elmondta, hogy Zsuzsa szempontjából egyre megy, hol tartózkodik, így ő sem ellenzi utazásunkat. Viszont figyelmeztetett: Olaszországban a törvény életfogytiglannal büntet, ha esetleg túladagolnám a morfiumot, és irgalomból Zsuzsát két nappal várható halála előtt „ölném meg”.

– Légy bátor – mondta Zoli, mielőtt elhajtottak –, a baj most következik.

A két húszkilós bőröndbe minden szükségeset becsomagoltam: meleg holmit a magas hegyek miatt, könyveket, kötszert, orvosságot, fertőtlenítőt, nagy mennyiségű altatószert, vérnyomásmérőt, minden elképzelhetőt. Július 31-én kora reggel taxin kimentünk a repülőtérre. Válltáskámban is minden lehetőt magammal hoztam: két termoszt feketekávéval, egyet jegelt ásványvízzel, négy csomag kekszet, két kiló szőlőt, néhány szem cukorkát. Baj nélkül felszálltunk a gépre. A pilóta háromszor próbált berepülni a ködülte innsbrucki völgybe, majd visszafordította gépét és leszálltunk Münchenben. Ott órákig várakoztunk, míg a távolsági autóbuszok előálltak és hol sűrű ködben, hol szakadó esőben több mint négy órát utaztunk Innsbruckig.

Zsuzsa iszonyúan fáradt lett, és már az autóbuszút elején féltem, hogy nem érkezik meg élve. A szállodai liftből alig tudott kijönni, és szobánkba le kellett vetkőztetnem és ágyba fektetnem. Tyúklevest és sajtfelfújtat hozattunk fel. Utána, inkább az izgalomtól, mint mástól, vért hánytam, szerencsére a fürdőszobában, úgyhogy Zsuzsa nem látta. Éjfélkor mindketten altatószert vettünk be, én életemben először, de a kimerültségtől reggel 4-ig nem tudtam aludni. Hatkor keltettük magunkat.

A pályaudvaron gyönyörű napsütésben reggeliztünk. A peronon az utasok tömkelege várta a római gyorsvonatot. A mellettünk várakozó német házaspár is Oberbozenbe készült. Zsuzsát leültettem a csomagokra, míg végül bejött a vonat. Nem tudott a lépcsőn felkapaszkodni, hasztalanul segítettem. Végül egy kövér, osztrák hölgy jött segítségül és feltoltuk a már induló vonatra. Fölkapaszkodtam, és rémülten láttam, hogy az osztrák nő lemaradt. Szerencsére, vagy tizenöt méterre odább, a vonatot megállították. Elébb gyönyörű, fehér rózsát vettem Zsuzsának; most odaadtuk az osztrák hölgynek. Első osztályú jegyet vásároltam, úgyhogy a rogyásig telt vonatban üres fülkét találtunk.

A Dolomitok szépsége mindkettőnket elkápráztatott. Hirtelen elfelejtettük a fáradtságot és még az étkezőbe is átmentünk, hogy konyakot igyunk. A bozeni pályaudvaron egy szakasz katona állt sorban, feltűzött szuronnyal. Osztrák partizánok előző nap felrobbantották a pályaudvar felét, a postahivatalt a ruhatárral együtt. Bőröndjeinket ott akartam hagyni, míg Zsuzsát felkísérem a hegyre és visszajövök értük. Így fél órát kellett várakoznunk, míg hordárt szereztem, aki átvitte bőröndjeinket néhány százméternyire, a fogaskerekű végállomására. Augusztus eleje volt: iszonyú tömeg várakozott a szerelvényre. Csupa birodalmi német. Mikor a két kis kocsi megérkezett, a tömeg olyan vadul rontott nekik, amilyen jelenetet életemben csak egyszer láttam, mozitűz alkalmával. Meg se próbáltuk, hogy a kocsihoz jussunk.

Leültünk Zsuzsával meg a csomagokkal a szomszédos kávéházban, és elnéztük, mint érkeznek folyamatosan újabb osztrák és német autóbuszok utasokkal a fogaskerekűhöz. Megkérdeztem a pincért, mi módon juthatunk fel a hegyre, ha nem fogaskerekűvel.

– A taxik ott állnak az utcasarkon – mondta. – Persze nagyon drágák. Csak idegen pénzt fogadnak el.

Azt képzeltem, még öt fontot is elkér a taxis, amikor odamentem az elsőhöz. Piszkosszőke, cingár osztrák volt.

– Szolgálatára, uram – mondta. – Ötven font, vagy száznegyven márka.

Odaléptem a másodikhoz. Pontosan ugyanannyit kért.

Nem értettem, miről van szó. Az út, fel a hegyre legfeljebb öt kilométer lehet. Igaz, felfelé és le is kell jönnie. Két font. Három. De ötven? A luxusszállodában, ahová készültünk, kettőnk szobája, teljes ellátással heti ötven font. Olasz köztisztviselő havi fizetése. Mi lehet ez? Megkérdeztem a pincért.

– Az úr nem ismeri a helyi viszonyokat – magyarázta. – Oberbozenbe egy régi, veszélyes út vezet fel. A kormány lezárta, és bejáratához katonákat vezényelt. A katonákat meg kell vesztegetni, ha valaki használni akarja az utat. Ettől magas az ár. Egyébként idén még csak egyetlen kocsi zuhant le.

Megköszöntem a felvilágosítást és elhatároztam: nem közlöm Zsuzsával, minek is? Ha leesnénk, nem lesz időm hozzá, és ha nem esünk le, akkor miért rémítgessem? Odamentem az első taxishoz, lefizettem az 50 fontot és elindultunk. Eleinte kertes házak, szőlők és legelők között. Amikor az út emelkedni kezdett, őrházhoz értünk. Az út közepén torlasz és néhány katona. A sofőr – Kurt volt a neve – beugrott a bódéba, hogy fizessen. Majd egy őrmesterrel jött ki. Az őrmester egyik kezében tálcát tartott négy pohárral, a másikban ötliteres, szalmafonatú butykost toszkán vörösborral. Kövérkés, barnásképű olasz volt, arcán a jóindulat látszatával. Töltött mind a négyünknek.

– Kurt nem tud autót hajtani, ha nem iszik – mondta, és másodszor is teletöltötte Kurt poharát. Aztán kezet szorított mindhármunkkal és szerencsés utat kívánt.

A katonák félretolták a torlaszt, és elindultunk. Keskeny szekérúton haladtunk fölfelé, egyik oldalunkon a hegy, a másikon két-, öt-, tíz-, húsz-, ötven-, százméteres szakadék. Többnyire húsz, de néha tíz centire sem volt a kerék a szakadéktól. Zsuzsa szerencsére, miután nem tudott az út veszélyességéről, nem vett észre semmit. Több száz méter távolságban kitérőket helyeztek el valamikor a múlt század elején. Lovaskocsik helyett ott most az autók megálltak és tülköltek. Ha választ kaptak, vártak, ha nem, továbbindultak. Mi is tülköltünk minden kitérőnél a kétségbeejtően szabálytalanul felfele kanyargó, hol roppant meredek, hol lejtő földúton. Félúton, vagy százötven méterre a kitérő után, mégis autó bukkant elénk, olyan közel, hogy súroltuk egymást. Vezetője feltehetően nem hallotta a tülkölést. Mindkét sofőr kiszállt a kocsiból és üvölteni kezdtek egymással. Végül nekünk kellett hátrafelé menni a kitérőhöz, mert mi voltunk közelebb hozzá, úgy, hogy a vezető nem látta, hátrafelé jobbra, avagy balra kell-e fordulnia? Kétkedtem az eredményben, de mégis sikerült. Közben a tájék egyre szépült köröttünk. Bozen épületei elmosódtak alattunk, aztán félig-meddig áttetsző köd és füst borult a városra, és körben a hegyek kezdték gyorsan felemelni vállaikat.

Az ötemeletes szálloda, a fennsík legszélén, sok száz méterrel közvetlenül Bozen fölött csupa erkéllyel elragadónak tűnt. Zsuzsa, az előző napi borzalmas utazás, a majdnem álmatlan éjszaka és a bozeni hercehurca után is friss és jókedvű volt. Az alpesi levegő, vagy annak illúziója. Kicsomagoltunk a rendkívülien szép szobában. Zsuzsa lement a konyhába, hogy a szakácsnőkkel és borravalóval a számára előírt, só, fűszer és zsiradék nélküli primitív kosztot megbeszélje. A szálloda tulajdonosa, mosolygós és durva képű osztrák, elkapott a folyosón. Megkérdezte: nem szenved-e feleségem olyan betegségtől, mely a többi vendéget megfertőzi? Biztosítottam, hogy nem, de láttam, hogy egyetlen szavamat sem hiszi el.

Lementünk a társalgóba. Zsuzsa egy magát megnevezni nem kívánó, párizsi, alighanem magyar származású divatkirálytól hat gyönyörű ruhát kapott ajándékba másfél év előtt. A ruhák divatbemutatókon szerepeltek, és egyedüli példányok voltak. Nagyon kevés alkalma kínálkozott, hogy felvehesse őket, és most hármat becsomagoltam részére. Az egyiket felvette, miután pár perces vasalásra adtuk át a szobalánynak. Öltözetének az volt előnye, hogy beteg testéről ruhájára terelte a figyelmet. Ugyanekkor láttam, hogy a velünk összehasonlíthatatlan, gazdag és nagyrészt jóval öregebb nők körében nem kis irigységet támasztott. A társalgóban a nők és a férfiak külön gyűrűkben beszélgettek egymással. A férfiak nálunk idősebbek voltak, majdnem mind birodalmi német, főként bajorok. Mint ahogyan hamarost megtudtam, Oberbozenben elsősorban hazafias okokból nyaraltak: azért, hogy a világháborúban az Olaszországhoz jogtalanul átkerült 300 000 osztrákot a környéken anyagilag megsegítsék, valamint – persze titokban –, hogy az Etsch-völgyi osztrák partizánoknak pénzbeli segélyt nyújtsanak. Ezek voltak, akik előző nap a bozeni állomást levegőbe repítették.

Két, mintegy hatvanéves, nagyon jól öltözött bajorhoz ültem. Fanyalogva fogadtak, amikor meghallották, hogy magyar vagyok. Közlésemre, hogy Londonban lakom, megenyhültek. Kedvemért nem szakították meg beszélgetésük témáját, mely egyes egyedül különféle szivarok minősége körül forgott. Megjegyezték, hogy még Castro sem tudta elrontani a kubai szivarok minőségét, bár az amerikaiak miatt Németországban nehezen szerezhetők be. Miközben erről társalogtak, és szivaroztak, az egyik, hasasabb üzletember erősen meghajolt, hogy az asztalon távolabb fekvő hamutartót magához húzza. Energikus mozdulatára kabátja hajtókája meglibbent, és észrevettem az alája tűzött horogkeresztes jelvényt.

Társalgásukban nem tudtam részt venni, nem is akartam, bár eszembe jutott, hogy Thomas Mann Varázshegyének első oldalain is sok minden áll a számomra teljesen semleges szivarokról. Kimentem a teremből és bejöttem újra, hogy másik körhöz ülhessek át. Itt viszont értékpapírokról beszélgettek, sőt nagy hévvel és hangosan vitatkoztak. Végül a harmadik helyen, hol az egyre népszerűsödő hitelkártyák magas kamatjára vesztegették a szót. Az egyik férfi, akit vezérigazgató úrnak szólítottak, hivatásom után érdeklődött, és mikor megmondtam, hogy író vagyok, megkérdezte, mi a véleményem a tiroli osztrák partizánokról? Azt válaszoltam, hogy régebben, mikor az osztrákok tartották kézben Észak-Olaszországot, szükségszerűen az olasz irredenta oldalán álltam volna. Most, amikor Dél-Tirol osztrákjait elszakították országuktól, természetesen a partizánok oldalán állok, és bízom benne, hogy kivívják az autonómiát. Csak azt sajnálom, hogy mindez ártatlanok vérébe kerül, és a bűzhödt nacionalizmust növeli.

Utolsó mondatommal, mint észrevettem, kevés sikert arattam. Zsuzsa a nők körében hasonló tapasztalatokat szerzett, úgyhogy elhatároztuk, hogy a jövőben, amennyire az illendőség határai közt lehet, kerüljük ezt a társaságot. Vacsora után az erkélyről, fekvőszékben figyeltük a vagy egy kilométerre alattunk, Bozenben folyó tűzijátéknak az enyhe ködön át sugárzó fényeit. Mikor a tűzijátéknak vége lett, Zsuzsa már elaludt. Magamhoz emeltem hideg ruhájával, és arra gondoltam: milyen nagyszerű, hogy így, fájdalom nélkül, talán éppen gyönyörködve halt meg. Aztán átéreztem ruháján teste melegét, és lelkifurdalást éreztem, hogy el akarom temetni.

Reggel jókedvűen ébredtünk. Reggeli után rövid sétára vittem Zsuzsát, majd magam mentem hosszabb útra. Vagy egy kilométerre a szállodától, nem messze a főúttól, uszodát pillantottam meg. Mindig fürdőruhát hordtam gatya helyett, abban a reményben, hogy beleugorhatok valamelyik vízbe, de a stockholmi hideg lábfürdőt kivéve a Lidón volt rá utolsó alkalmam. Rohanni kezdtem. Öreg emberek helyett az uszoda tele volt fiatal németekkel és osztrákokkal. A legtöbb lánynak szabad volt a melle, csak kis nadrágot hordott úgy, hogy hátulja majdnem teljesen a szabadba került. Hihetetlen öröm, hogy Viktória halála után 60 esztendővel kezd ébredezni a világ.

A fiatalok a vízben egyetlen nagy labdát dobáltak egymásnak. Rólam, az öregről nem vettek tudomást addig, amíg az egyik szalmaszőke fiú meg nem látta, hogy úszom olyan jól, mint ők. Akkor nékem is odadobta a labdát. Játszottam, megszárítkoztam, újra visszaugrottam a vízbe hosszú ideig. Utána beültem a közeli, zsúfolt eszpresszóba az egyetlen szabad asztalhoz. Egy pillanat múlva három fiatalember ült mellém, akiket a fürdőben láttam, köztük a szalmaszőke is. Reichertnek hívták, mint grazi színész ismerősömet egyetemista koromból, aki Voronyezsnél esett el. Mindhárman diákok voltak a müncheni egyetemről. Hitler bukása idején, számoltam magamban, két-három évesek lehettek. Nem hoztak onnan semmit magukkal. Hármuk közül kettőt, a szőkét is, kitüntették. Az egyetemen, mint más egyetemeken, kísérletet végeztek. A diákokat elektromos gépekhez ültették, melyek fokozottabb erővel mértek villanyos ütéseket idegbetegekre. A betegek képzeltek, a jajgatás hangja mímelt volt, de erről a diákok nem tudtak. Ők lettek az egyetlen kettő, akik kijelentették az első nyöszörgés után, hogy nem hajlandók embereket kínozni. Egyébként szabadon, őszintén, minden külső és belső cenzúra nélkül és szexuális előítéletek teljes híjával beszélgettek. Boldognak éreztem magamat, hogy köztük ülhetek.

Palackban tripla feketét csomagoltattam Zsuzsának, mert a szállóban csak ihatatlan Nescafét szolgáltak fel. Feleségem neheztelt, amiért három órára magára hagytam, de a fekete, a jó ebéd, sőt az is, hogy fürödtem, megbékítette. Olyan jól érezte magát, mint hónapok óta még soha. Ebéd után még a balkonon sütkéreztünk, aztán bementünk a szobába és alkonyatig csókoltam. Soha még ilyen sokáig és ekkora, óceáni örömmel. Többször, ha nem is sírtunk, de belekönnyeztünk egymásba. Utolsó, közös boldogságunk volt a kései délután.

Másnap esett az eső és Zsuzsa rosszul érezte magát. Fájdalma nem volt, vagy sikeresen titkolta, de gyengének és kábultnak érezte magát és ágynak esett. A következőkben néha órára felkelt, olykor háromszor, négyszer is egy nap, máskor két- vagy háromnaponként, minden szabály és rendszeresség nélkül. Még riasztóbbnak tűnt lelki kavarodása, bizonytalansága, képzelgése, hisztériája, amelyet magam is osztottam, anélkül, hogy akkoriban észrevettem volna. Éppen ezért nem könnyű pontos számot adnom róla. Józanságom csak ritkán, de éppen a legfontosabb pillanatokban kerekedett felül ezen a már szinte föld alatti világon, amikor határozatot kellett hoznom, Zsuzsát, utazásunkat, magamat illetően. Amilyen gyorsan születtek, olyan gyorsan oszlottak el.

Külső eseményekre csak elszóródottan emlékszem. Kétszer hetenként lementen fogaskerekűn Bozenbe, mert csak ott kaphattam kekszet, papírzsebkendőt, angol cigarettát. Emlékezni azonban csak egyetlen alkalomra emlékszem: amikor ott álltam Bozen főutcáján és észrevettem, hogy hátsó nadrágzsebemből pénztárcám, minden vagyonommal, azaz 1100 fonttal, útlevelemmel együtt eltűnt. A kétségbeeséstől ájultan álltam egy helyben. Jól tudtam, akár ellopták, akár elvesztettem, aligha nyílik lehetőség, hogy visszakapjam. Itt vagyok, halálosan beteg feleségemmel, egyetlen fillér nélkül, és még útlevéllel sem tudom igazolni magam. Akkor – talán másfél perc múlva – mellém állt a trafikosfiú, ahol éppen cigarettát vettem, kezében tárcámmal: hogy én vesztettem volna el? Persze hogy, mondtam és zsebrevágtam a tárcát. Majd utána futottam és 100 fontot adtam néki, minden tiltakozása ellenére. Aztán marni kezdett a lelkiismeret, hogy még 10%-ot sem adtam neki. Elhatároztam, hogy utánamegyek még 10 fonttal, de megfeledkeztem róla.

A másik esemény a séta volt. Zsuzsának napi háromszor vagy négyszer hoztam feketét a kilométer messze fekvő eszpresszóból, ami napi hat vagy nyolc kilométer volt. Nem nagyon sok, mert a járást régtől megszerettem. Amikor Tangerban éltem, majdnem minden nap kisétáltam a tíz kilométerre fekvő Cape Balabatára és vissza. Az Andrássy út 60 pincéjében három, a recski fogdában hat hónapig sétáltam (a hideg téli napok kivételével, mikor álltam) fel és alá a két és fél lépést, összesen legalább napi tíz-tizenöt kilométert, noha Recsken szörnyű éhség is kínzott. Bécsben, 1928-29-ben, amikor szerelmemnek, Lydia Pechterevnek nem volt ideje rám, városnézési mánia kínzott. Órákig sétáltam az utcákon; talán ezért ismerem Bécset olyan jól, a grinzingi Saar Platztól a Paratersetnig. Így a soprabolzanói sétát is élvezetnek tekintettem, még esőben is.

Többi időmet maradéktalanul Zsuzsával töltöttem. Észrevettem: nyugtalanság fogja el, ha az erkélyre kimegyek, tehát nem mentem többé ki. Ha mosakodtam, a fürdőszoba ajtaját is nyitva hagytam, és étterem helyett vele étkeztem a szobában. Egyúttal – úgy hiszem, miután kezemben semmiféle bizonyítékot nem tartok – átvettem, mint régebben Londonban – képzelgéseit és látomásait is. Vagyis ott ültem ágya mellett, kezét tartottam és azt képzeltem, azonnal felugrik és teljesen egészséges lesz. Valahol olvastam, hogy minden tízezredik rákbeteg, messze túl a gyógyulás lehetőségén, váratlanul felgyógyul. Miért ne lenne ő ez a tízezredik? Máskor hol bizonytalan, hol éles képek lebegtek szemem előtt. Magamat láttam, vagy költöztem be hirtelen a képbe. A soprabolzanói sírkertben álltam, melyet sohasem ismertem meg és két temetőőr Zsuzsa koporsóját eresztette le kötélen mély, sziklás gödörbe. Aztán hirtelen Zsuzsát láttam, de nem tudom, hogy képzeletemben, vagy magam előtt valóban: holtan, kinyúlva feküdt, karjával mellén, mint eldobott kötéldarabbal, és kis, hegyes lába ujjával, mely úgy meredt a levegőbe, mint a kalapács éle. Meghallottam, vagy úgy képzeltem, hogy hallom Zsuzsa csendes, majd egyre erősödő lihegését. „Ne halj meg! Élj! Élj! Élj!”, próbáltam hipnotizálni, oly erőmegfeszítéssel, hogy ájulás szélére kerültem. „Akkor halj meg! Halj meg, ha nem tudsz élni, hogy lemehessek Andrissal a Lidóra”, gondoltam, szégyenkezősen, amiért élek és ilyen egészséges vagyok. Mintha óriási hullám jött volna és egyszerre ott álltam a Lidón, Andrissal mellettem. Óriási homokmező terült elém, mintha nem is a tengerpart, hanem a mauritániai sivatag lenne, néhány pálmával a háttérben. Teljesen meztelen lányok és fiúk álltak körös-körül és bennünket figyeltek. „Néked még nem illik ezeket nézni”, mondtam Andrisnak. „A fiúkat sem?”, kérdezte. „Azokat sem. Túl szépek.” Mintha villámcsapás ébresztett volna, de nem ébredtem fel.

Így ment végig egész augusztusban és nem tudtam volna megmondani, nappal vagy éjszaka, ébren vagy álmomban látom mindezt. A hónap vége felé viszont eszembe jutott, hogy szeptember elsején hazautazunk, és szóltam Zsuzsának.

– Nem utazunk – mondta határozott, majdnem parancsoló hangon. – Látod, hogy éppen meggyógyulok az alpesi levegőn.

Miután érvelnem hiábavaló lett volna, és mivel szeptember elseje után nem indult repülőgép Innsbruckból Londonba, Velencéből vásároltam a jegyet Londonba. 13.-ára akartam, mert tudtam, hogy az intézet, ahol Andris nyaralt, 15.-én bezár, de jegyet csak 14.-ére kaptunk. Telefonáltam Kelemennének, és megkértem: fizesse be fiamat költségemre szeptember 15.-éig, és ha teheti, menjen ki érte. A fizetést elintézi, mondta, de Andrisért menni nem tud, mert szeptember elején gyerekeivel együtt elutaznak Castellammare-ba. Otthon leszünk, gondoltam.

Szeptember elejére a vendégek többsége hazautazott. Zsuzsa, aki ezúttal naponta többször felkelt, noha kétségbeejtően fogyott, és aligha lehetett több 42-44 kilónál, összebarátkozott egy Günter vagy Günther nevű, nem is kellemetlen kisasszonnyal, aki a szállodai nyaralók kisgyermekeire vigyázott. Végül a négyből már egy sem maradt. Mikor tizedikén bejelentettem Zsuzsának, hogy három nap múlva indulunk haza, észrevettem, hogy elfeledkezett erről.

– Miért mégy haza?

– Andrisért kell mennem. Az intézet bezár.

– Helyes. Én maradok.

A gondolat, hogy halálosan beteg feleségemet itt kell hagynom, mert kényszert semmi módon nem alkalmazok, kétségbe ejtett. Vagy talán tudja, hogy itt a vég és nem akarja, hogy meghalni lássam?

– És ki vigyáz reád, ha nem leszek itt?

– Már megállapodtam Günter kisasszonnyal.

Mikor 13.-án kora reggel elindultam, Zsuzsa még el is kísért a fogaskerekű állomásához, Günter kisasszonnyal néhány lépésre hátunk mögött. Összecsókolóztunk, és amikor a fogaskerekű megindult, fejem hirtelen tisztulni kezdett, még ha a reális rémképek maradtak. A vonaton Verona felé, bár szégyenkezve, de kezdtem egyre jobban érezni magamat. A Canale Grande palotáit festett díszleteknek néztem, de a szálloda a Lidón, ahol kettőnknek szobát rendeltem, nehéz, barokk realitásával üdvözölt, noha nem volt egyáltalán barokk. Kora délután és remek, meleg idő, úgyhogy leszaladtam a strandra. Nem a fizetésesre, hanem az ingyenstrandra, mint két esztendővel azelőtt. Úgy tűnt, hogy a rendőri ellenőrzés megszűnt, mert két kövér, fürdőruhás asszonyon kívül majdnem mindenki fiatal és meztelen, vagy majdnem meztelen volt. A lányok melle volt a legszebb, és mindannyiuk nem nagyon magas, tükörsima és egyenes homloka. Gondolkodnának? – kérdeztem csodálkozva. Levetkőztem, bementem a váratlanul egészen tiszta vízbe, majd ruháim mellett, fektemben gyönyörködtem az emberekben. Nyújtózkodtam és elaludtam. Amikor felébredtem, láttam, hogy minden ruhámat – az inget, nadrágot és cipőmet – ellopták. Még szerencse, hogy útlevelemet, pénzemet és repülőjegyemet a hotelban hagytam. Nem csodálkoztak, mikor fürdőruhában jelentem meg. A szálloda közvetlenül az ingyenstrand és a kis repülőtér közelében feküdt. Azért választottam, hogy Zsuzsát könnyebben szállíthassuk ki a nagy repülőtérre.

Másnap délután érkeztem Londonba. Bőröndöm a kertben állt és közben hasztalanul kerestem házam kulcsát zsebemben és egyebütt; másnap találtam rá: válltáskám egyik ismeretlen rekeszébe csúsztattam. A szomszédok közül senki sem tartózkodott otthon, bár azok is legfeljebb álkulccsal segíthettek volna rajtam. Közben észrevettem az előkertből, hogy a szalon ablakát ügyetlenül csuktam be. Felugrottam a párkányra és a felső ablakrészt nagy nehezen sikerült az alsó fölé húznom, úgyhogy több mint méter magasan a párkány felett bebújhattam a fölső ablak helyén. Fél lábbal már bent is voltam, csak éppen nem tudtam fél lábamat hová letenni, amikor egy rendőr hátulról lehúzott a párkányról, és rögtön bilincsbe akart verni. Sikerült útlevelemben lévő címemmel meggyőznöm, hogy önmagamhoz kívántam betörni. Álkulccsal kinyitotta az ajtót, és mivel szolgálatban volt, nem kívánt inni, úgyhogy csak teázott velem.

Reggel autóbuszon és gyalog kiértem a kenti nyaralóhoz. Az intézet már bezárt. Andris egy mérföldkövön ült az országút szélén és zokogott, mert azt hitte, hogy szülei elhagyták. Mikor kitörölte a könnyeket szeméből és megismert, angolul kérdezte: „Hol van anyám?” „Soprabolzanóban”, feleltem. „Oda dugtad el tőlem”, mondta szomorúan. „Nem látom többé soha.” Erre sem tudtam mit válaszolni.

Két nappal később anyám érkezett meg Nápolyból, véletlenül ugyanazon a repülőgépen, mint Kelemenék Castellammare-ból. Soprabolzanóba sokszor kíséreltem meg telefonálni, de nem kaptam összeköttetést. 18.-án távirat érkezett Liesl Güntertől. Másnap érkezik Zsuzsával Münchenből. Belvárosi szanatóriumban helyet foglaltam Zsuzsának. Anyám penziójába mentem, és megkértem, költözzék át hozzám néhány napra, Andrisra vigyázni, aki egyébként nem hagyta magát többé kínozni tőle. Felhívtam Kelemen Zolit. Megbeszéltük, másnap kijön velem a repülőtérre, mert szükségem lesz reá.

Zsuzsát hordágyon hozták ki a többi utas után. Kezében kedvenc malátás whiskymet, egy üveg Glenfiddicht tartott, melyet az úton vásárolt számomra, de már nem ismert meg senkit. Günter kisasszony mögötte állt, szótlanul. A kisasszonynak megköszöntem fáradozását és átadtam őt Kelemennek, aki szállodába vitte, megvacsoráztatta, majd nézetem szerint lefeküdt vele és elintézte visszautazását. Mentőautón kísértem Zsuzsát a szanatóriumba, ahol átfektették egy ágyba, magános szobában a legfelső emeleten. Amikor bementem hozzá, egy pillanatra megismert, ahogy csókolni kezdtem. „Miért hoztál Lengyelországba, Gyurka?”, kérdezte.

A szanatórium orvosa feljött, megnézte. Kezével intett nékem, hogy semmit sem tud tenni érte. Később Tószeghy doktor is megérkezett. Morfiuminjekciót adott feleségemnek. Másnap is eljön ugyanezért – mondta – és harmadnap is, ha ugyan szükség lenne még erre. Visszaültem a székre az ágy mellé. Zsuzsa majdnem mozdulatlanul feküdt. Ha naponta négyszer behozták az ételt és etetni próbáltam, többnyire nem reagált, kétszer nemet intett. Ha viszont ajkához tartottam a poharat, mint ahogy négy éve édesanyjával tettem, egy keveset mindig ivott a whiskyből, úgyhogy másnap új üveget kellett hozatni, mert én is ittam. Mikor cigarettára gyújtottam, többször jelezte szemével, hogy fújjam rá a füstöt. Úgy tűnt, mintha alig láthatóan elmosolyodott volna. Néha úgy tetszett, mintha néhány pillanatra megismert volna. Ilyenkor kezét nyújtotta felém, és én megfogtam. Két-háromóránként megszólalt, többnyire magyarul, de angolul, franciául és németül is. Szabályszerű mondatok voltak, alannyal, állítmánnyal, jelzőkkel, de értelmüket nem tudtam megfejteni.

Zsuzsa ágyánál ülve legtöbbször üres volt a fejem és nem gondoltam egyáltalán semmire. Máskor való és szép részletek jelentek meg előttem, rendszerint nem is képszerűen, hanem mondatokban. De akadtak képek is. Ahogy Kecskemét mellett a paraszt megmutatta nékünk a bronzkori szerelmespár egymás mögött guggoló csontjait félig az agyagban és mi ott álltunk a tavaszi szélben és ugyanabban a pillanatban beleszerettünk egymásba. De azt is tudtuk, hogy belőlünk ugyanilyen guggoló szerelmespár lesz idővel. Amikor Recsk után, 1953 szeptember 18.-án reggel magamhoz öleltem minden – nem sok – megmaradt erőmmel és mindketten remegtünk a boldogságtól és az éhezéstől. Aztán amikor itt Londonban félénken és kérdően nézett reám, miután felolvasta nékem remek cikke kéziratát, melyben megírta, hogy a hidegháborúnak nincs értelme, sem célja. Bernard Wall, a Twentieth Century szerkesztője rajongott a cikkért. Aztán nem merte leközölni.

Két napig ültem Zsuzsa ágya mellett majdnem mozdulatlanul. Akkor hirtelen elfogott az ellenállhatatlan fáradtság. Alig tudtam felállni. Kiosontam a szobából és hazamentem. Másnap reggel – éppen születésnapom volt – fölkísértem Andrist iskolájába és besiettem a szanatóriumba. Az ápolónő elém jött az emeleten és tudtomra adta, hogy feleségem, eszmélete visszanyerése nélkül hajnalban csendesen elhunyt. Úgy feküdt ágyán, mint ahogy előző este hagytam: arcán nem látszott semmi szenvedés; de ki tudja? Letérdeltem az ágy elé, és csókolni kezdtem hideg ajkát. Aztán rögtön abbahagytam; eszembe jutott, hogy nem lehet öröme belőle. Lecsatoltam csuklójáról a Doxa órát, levettem nyakáról az aranyláncot és odaadtam őket a két ápolónőnek.

Amikor kimentem a kórházból, a felvonón és az előcsarnokon síri csend vett körül. Nem hallottam az orvos hangját, aki elment mellettem és valószínűleg szólt hozzám, sem az ápolónőkét, akik alighanem köszöntek nékem. Sírni szerettem volna, de nem tudtam. Ha eddig sírtam, nem kényszerből és nem a magam nyugtatására tettem, hanem azért – pedig aligha vagyok babonás –, mert azt képzeltem, hogy könnyhullatásommal valahogy segítek Zsuzsa betegségén vagy fájdalmán. Most megtudtam, hogy ennek sem volt semmi értelme.

Az utcán viszont siketítő lárma fogadott: trombitálás, lópatkók dobogása, biciklik csengése, szirénák és gumikerekek a vizes aszfalton. Fenn az autóbusz tetején befogtam két fülemet, de a hangokat változatlan erővel hallottam. Szóval bennem szólnak. Odahaza elmondtam anyámnak Zsuzsa halálát és kértem, menjen vissza penziójába. Amikor egyedül maradtam, megint helyreállt a teljes csend. Tudtam: tökéletesen egyedül maradtam, és fiam nem vidít fel, bor nem használ, könyv nem szórakoztat, jó barát nem segít rajtam.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]