Jegyzet

Az itt közölt verseket 1950 és 1953 közt csináltam az Andrássy út 60. pincéjében, Kistarcsán és az ÁVO recski büntetőtáborában. A „csináltam” igét azért használom, mert Rákosi börtöneiben csakúgy, mint Hitler megsemmisítő táboraiban, papír és írószer nem állt a rabok rendelkezésére. Így ezeket a verseket „fejben csináltam”, jelentős részüket sötétzárkában. Egyedül a Búcsú Recsktől című költeményemet írtam már szabadlábon, papírral és asztallal magam előtt.

Az alig három lépés hosszú recski fogdacellában, ahol hónapokig tartottak, nem egyszer gondoltam irigykedve Tommaso Campanellára, aki 350 esztendővel korábban sok évet töltött az inkvizíció nápolyi börtönében, ahol nem kellett éhenhalástól tartania, ahol toll, tenta, íróasztal állt rendelkezésére és ahonnét kéziratait magával vihette. Ugyanekkor azonban be kell vallanom, hogy technikai nehézségek nem álltak utamba. A fejben való versírást már az ÁVO pincéjében megszoktam és megszerettem; részben erőt adott és részben meg is nyugtatott, amiért mesterségemet vagy hivatásomat még ilyen kínos körülmények közt is nyugodtan és még hozzá egész nap gyakorolhatom.

Legfőbb gondom az volt, hogy verseimet emlékezetembe véssem; eladdig mindig szenvedélyemnek ismertem a más verseinek megtanulását, de a magaméit figyelmen kívül hagytam. Ha az első négy sort elkészítettem, elmondtam magamnak nyolcszor-tízszer; a következő négy sorral ugyanezt tettem, aztán a nyolcat ismételtem ötször-hatszor, és így tovább, míg a napi, átlagos 40 sor penzummal elkészültem. Reggelenként felmondtam magamnak mindazt, amit addig írtam: száz sort, ötszázat, ezret. Közben megelégedéssel nyugtáztam, hogy börtöncellában, de kivált sötétzárkában vizuális fantáziám legalább kétszer akkorára nőtt, mint amilyen a szabad életben volt; az éhség okozta állandó kóválygás és szédülés logikámat – melyre, Wittgensteinnel szólva, senkinek sincs sok szüksége, de költőnek egyáltalán nincs – ugyan elfújta, de intuíciómat megnövelte és – ezt már régebbről tudtam – halálfélelmem hozzásegített, hogy a tőlem megszokottnál tűrhetőbb verseket csináljak.

Legjobb barátaim már a kistarcsai internálótáborban megtanulták néhány versemet, nemcsak a feleségemnek írottat (Zsuzsának a tömlöcből), hanem azokat a költeményeket is, melyeket még szabadlábon szereztem, mint a Sztálinhoz írt ódát, a Kirándulást a Koloskavölgybe stb. A fogdáról egész kötet költeménnyel – ezzel a kötettel – fejemben jöttem ki. Ezek után számos rabtársam tanulta meg azokat a verseket, melyeket jobbaknak, vagy a legjobbaknak tartottam. A megtanulás indoka nemcsak a kölcsönös, törhetetlen szeretet volt, melyet akkor és azóta is egymás iránt érzünk és nemcsak a magyar nép sajátsága, a költészet iránti, merem remélni múlhatatlan lelkesedés. Sőt még nem is az, hogy ezekből a versekből – akármilyen is legyen irodalmi értékük – erőt tudtak meríteni. Hanem elsősorban az a tény, hogy költeményeimet meg kívánták menteni az utókor számára. Az akkori helyzetben, gyönge fizikumommal rendkívül valószínűtlennek tűnt, hogy túlélem Recsket. A túlélést, számos társammal együtt, nemcsak annak köszönhetem, hogy Sztálin későn ugyan, de a számunkra legkedvezőbb pillanatban patkolt el, hanem elsősorban annak, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki a büntetőtábort feloszlatta.

Így az itt közölt versek jelentős részét számos rabtársam tanulta meg betéve. Sajnos, nem tudtam valamennyivel emlékezetüket megterhelni és így történt, hogy amikor 27 évvel Recsk után összegyűjtött verseim kiadására végre sor került, két verset nem voltam képes többé visszaidézni. Az egyik a G betűvel kezdődő költemény, melyről nem tudom, mi is volt, a másik a T betűvel kezdődő (Tizenöt éve, sírgödrödnél Szárszón); ezt a recski fogdán írtam 1952 decemberében, Attila temetésének tizenötödik évfordulóján. A többi viszont, nem kis mértékben Nagy Imre és barátaim segítségével, fennmaradt. Amikor a recski tábort feloszlatták, engem az utolsó csoporttal engedtek ki. Így költeményeim egy része előttem érkezett a szabadba. Egyik fogolytársam, Gábori György szabadulása után mindjárt felment feleségemhez és elmondta néki a Zsuzsának a Tömlöcből című versem első három szakaszát. „Tovább nem tudom” – mondta. – „De holnap szabadul Egri Gyurka, az is feljön hozzád és elmondja néked a következő öt szakaszt.”

A versek kései megjelenése miatt többször megesett, hogy a szövegre pontatlanul emlékeztem és az eredetinél rosszabb verziót adtam közre. Barátaim, mint Nyeste Zoltán New Jerseyből, Dálnoki Miklós Lajos Új Zélandból és mások, jobban tudták nálam verseimet és levélben avagy személyesen figyelmeztettek a hibákra, amiért köszönetemet fejezem ki. Ebben a kötetben a már javított, végleges szöveg kapott helyet.

Befejezésül egy kuriózum. Recsken a szörnyű munka, éhezés és a bestiális bánásmód mellett nem volt könnyű verseket kívülről megtanulni. De ezen túl azt igazán nem kérhettem barátaimtól, hogy e könyv tartalomjegyzékét is bevágják. Verseik sorrendjét viszont a költők fontosnak tartják; Baudelaire hosszú hónapokat töltött el a Romlás virágai költeményeinek rendberakásával. Így fundáltam ki, hogy e könyv verseinek sorrendjét kezdőbetűik adják meg: A-tól Z-ig.

Eredetileg 24 vers volt; a G-vel és T-vel kezdődőre, mint említettem, nem tudok visszaemlékezni.

 

F. Gy.