Nyugat Ausztrália

Szemem előtt egy bélyeg kering, száll két nap óta.

Gyermekkoromban láttam, régenvolt széria:

nagy hattyú úszik rajta, szelíd vizek hajósa,

s alatta, vén betűkkel: WESTERN AUSTRALIA.

Ausztrália, múlt század! s már látom is a képet,

ekhós szekérsort sárban, sok ökröt és igát;

szakállas férfinépet, kik gyors ütemben lépnek,

s öklükben meg-megrázzák az araszos pipát.

Irtásokon, mint balta, zuhan a fény ezüstje,

tóparton épül, kész is és oly csendes a ház,

akár a tengermélyben. Vasmacskalánc a füstje,

mely fel, a csillagflotta fényéig karikáz.

Viola taftruhában nők járnak. Mellük halmán

mint tengelyen a küllő, forog a sok gyerek.

Nagy, fémkeretű tükrök mélyén, mely mindig halvány,

nézik magukat néha; s alig öregszenek.

Újság kevés jár arra, a hír is lassan ér el,

nem tudják, Bismarck mit tesz, s Khártumért ki hibás,

míg egyszer mégis megjön az első út, fehéren,

majd zöld zakóban sárga szakáll: egy távirász.

Lágy esti konyhatűznél ír gulyásfőzelék fő

s kinn birkák, mint a számum, és számuk egyre nő,

a zseblámpa csodáját hozzák meg Adelaideből,

a fiú vizipuskát kap s karmantyút a nő.

Nagyritkán összeülnek – az ünnep szent kiváltság –

füstös kocsmán, hol láncon lóg a petról-világ,

s dörögve, hogy elcsukló könnyüket túlkiáltsák,

köszöntik a királynőt, az ősz Viktóriát.

Vén párok kerti padon ülnek az alkonyatban

s a tavon, melyre már a nap búcsúfénye süt,

nagy hattyú jön fel s libben át, szinte mozdulatlan

s oly békés-boldog-büszkén, akár az életük.

S itt hirtelen megállok, ki magam tetten érem,

s elfog a szégyen, lám, hogy két év rabság után

elég e zárka néhány pofonnal s rettegéssel,

s máris futok a csábos, szép hattyú nyomdokán,

hogy én, egy ország ajkán nagyalvó Csipkerózsa,

feledtem, mi a hűség, az etika, a hír,

s álmomban ráfonódtam egy idegen karóra

és egy másik földrészre szöktem, mint pionír,

lettem alattvalója a holt Viktóriának,

magam is boldog hulla, nem élő pária

s homlokcsontomra hívtam szemergő glóriádat,

te porhanyós, szabad föld, Nyugat-Ausztrália!

Nem így, mondom s felállok vad mosollyal a számon,

melyet véresre rúgtak és némán szavalom,

hogy börtönben, rabláncon küzdök a zsarnok állam

ellen és rímeimben még holtan sem hagyom,

s hogy százszor újra kezdem, ha kell százszor hiába,

míg nem leszel szabad, szép s új otthonom, haza,

s ha megyek, látogatni megyek Ausztráliába,

de azt a boldog hattyút, azt elhozom haza.

(Sötétzárka, Recsk, 1952 szeptember)